Kelemen Lajos
„…egy magasabb
formáció”
Székely Magda: Régi és
új versek
A művészet minduntalan újat akar; azt
akarja, hogy új legyen, s amellett lehetőleg időálló is. De
akármennyire akar új lenni, újdonságát régi kulcs nyitja.
Az, hogy a művészet, az irodalom embertől való, és senki fia
sem dolgozhat másból, mint amit valaha, valahonnan magába
szívott. Így egy mű időtlensége is, legalább látszólag,
ellentmondásos dolog, minthogy az időtlenség bizonyos
értelemben nagyon is az időszerűségekből fakad. Abból, hogy
egy adott kor formáiban és tartalmaiban egy másik kor
mindegyre új jelentőséget talál. Az első festmény –
mondja Leonardo – egyetlen vonal volt, amely körülvette egy
ember nap vetette árnyát a falon. A fény, az árnyék, a nap
révén a szín, aztán a vonal, a sík: íme a festészet
érdemi elemei együtt egy ősképletben, mely képlet ma is
pontosan fedi a piktúra lényegét. Nem ugyanezzel az
ősformulázó hajlandósággal viszonyul-e az íráshoz Székely
Magda? A szó című verse szerint csak „puszta
szándék hordja össze / az egyenetlen sorokat / az igyekezet
kárba vész // míg be nem robban” a felsőbb energiákat
hordozó szó: „és életre kel általa / mind ami meddő volt
odáig”. Mi ez, ha nem az ébredő teremtés csodálatos
fiatalsága, a teremtés újra és újra érvénybe lépő
törvénye? Mi ez, ha nem a hit jelírása? Ha nem maga a szikár
állhatatosság? A dolgok elejétől végéig húzódó
„egyetlen vonal”, amely Székelynél többnyire csakugyan az
ember árnyát rajzolja. Nála ugyanis nem akármilyen élmény
növeszti föl az írás emberi érdekét.
A lehető borzalmak közül talán a
legtragikusabbat mérte rá a sors: édesanyja a holokauszt
áldozata lett. Csöppet sem véletlen hát, hogy a pályakezdés
szokásos szereppróbáit nélkülöző költő első hangjai a
mártíromságra emlékeztetnek. A Hogy tűz ne hulljon
című versében mondja: „én rendeltettem őrizetnek”. A
szenvedők, az áldozatok sorfala előtt vésett Kőtábla
belső parancsa („szólnom kell”) mellé odaemelt kérdés
pedig („Ki tudja, hogy menekül-e, / vagy most ért el
feladatához?”) sejteni engedi, honnan, milyen
önszemléletből származnak azok az irányok, amelyek e
költészet legfőbb eredetét képezik.
A vers a szorongás- és veszteségérzetet
vízióvá növelve nemcsak szemléletével mutat túl a
rettentő élmény személyes vonatkozásain, hanem gondolatilag
is. A kinagyított múlt önmagába forduló világában szinte
áll az idő. A Mártír és a Kőtábla vezeti be
azt a költeménysorozatot – Ábrahám, Bereniké,
Jeremiás, Jákob, Ézsauról stb. –, amely a bűn, a
vétkesség, a másik oldalról a kiszolgáltatottság, az
áldozattá válás kategóriáihoz a mitológiát vonja
hátterül. Nem arról van szó, hogy a mitológia
segítségével mintegy a saját tehermentesítésére
törekednék a költő. Ellenkezőleg: épp az egyre-másra
föltűnő bibliai motívumok és analógiák révén válik a
mitológia elemeire kivetített egyéni sorslátomás általános
jelentésűvé. Olyan gondolattá, mint amilyenekből Ady az
Isten harangozását vélte kihallani. A Jób félelmét
(„mi most elért, lecsaphat ismét. / Födelem alá
mindörökre / beköltözött a védtelenség”) föloldó Zsoltár
(„vonj Árnyékodba engem / segítsd le rólam súlyomat / adj
részt az enyhületben”) tanúsága szerint az ösztönbe
zárt, de múlttá váló élmények végül a megváltás
reményével ötvöződnek. Ha Székely Magda verseiből nem
nehéz kihallani az elveszett vagy útvesztőbe került ember
jajszavait, éppúgy észrevehetni, hogy ebben a súlyokkal
terhes költészetben a jajszó mennyire összetömörül az
emberi elhivatottságot valló hittel. Az elveszés és az
elrendelés ellentétein meditáló költőnél ugyanakkor
csöppet sem ritka, hogy személyes élete egy-egy pillanatát
választja ürügyül morális példázatai kimondásához.
A reménynek kamatoznak az élet intim
köreiből fakadt és e költészet új témáiként előkerülő
szerelmes vallomások s az anyaságról szóló versek. A
háromszakaszos Feltámadás még távolról derengteti az
„áldott vagyok mégis aki / voltam elátkozott”
summázatát, ám a „megérkezett valami erő” jelzi, a
költőt megérintette a kegyelem: „...boldog a kezem, a
szájam” – sóhajt fel a Szerelem című versben. S a
lét tragikus értelmének mindenhatóságától valamelyest
szabad lélek mi mást, ha nem a reményt lakja be az Otthonban:
„...már készülőben sarkok és falak. / Csak oszlopai meg ne
rogyjanak, / magasodjék, és legyen biztos otthon.” Egy
asszony számára azonban ebbe a sorstól kifohászkodott biztos
otthonba is csak az anyaság hozhat üdvösséget. Erről a
gyönyörű állapotról és a költőnek az egyetemes léthez
való viszonyáról beszél a tenyérnyi formába szorított Kettős
fénykép: „egy halványuló, egy élesedő / két
testet visz az egyetlen idő, / belépnek egymás lábnyomaiba, /
és az anyán áttetszik a fia”. A maga közvetlen
élményhelyzeteit finom utalásokba rejtő Székely Magda-i
költészet ritka pillanata ez, amidőn szinte az olvasó szeme
láttára hajlik föl a konkrét élmény, egy életjelenség a
filozófia elvontságába. A kivételes szituációt ismétli az
ugyancsak az anyaság ünnepi érzéséből fakadt Fiam
című vers is.
Az a költő, aki – mint Székely Magda is
– a látott és az átélt valóságot a hit tiszta irányával
növeli meg a lelkében, ahányszor csak megszólal,
önkéntelenül Istenhez beszél. A Régi és új versek
szerzője mindezt igényesen és szűkszavúan cselekszi, a
csupasz lényegre összpontosítva mondandóját. A rendkívüli
ökonómia mellett az, hogy a költemények közül nem is egy a
másikra utal, egyszerre mutatja a Székely-féle lírikusi alkat
és működés sajátosságait. Ahogyan rövidül, egyre
töredékesebbé válik a forma, mintha Székely Magda nem is
verseket, hanem minden alkalommal egész költészetét írná.
Például az Apály, a Törés, a Jég, a Síkban
gondolatmenete, hangulata, megszólalásának módja olyannyira
rokon, hogy ezek alapján a négy apró betűtest akár
egyugyanazon vers is lehetne.
Ha elég tüzetesen olvassuk Székely Magdát,
hamar rájövünk, az egymástól alig, jószerivel csupán
címükben különböző versek gondolati közelségükkel fontos
művészi fölismerést sugallnak: hogy az eltört egész
szerteágazó megnyilvánulásai fölött a szellem, az isteni
erő igenis őrzi a szétszabdalt dolgok közös lényegét. S
amint a költő függetlenedik bizonyos szavaktól, melyek csak a
valóság durva darabjait képesek behatárolni, egyúttal
lehetőséget nyer arra, hogy ezt a közös tartamot új
formákkal ruházza föl. Vagyis a lírai szubjektumnak az
ismeretlennel kell kapcsolatot találnia, méghozzá egy olyan
eszköz, vagyis a nyelv segítségével, amelyen rengeteg a holt
teher, a kiüresedett jelentés. Székely Magda – mint a Régi
és új versek című kötetéből látható –
pályájának középső szakasza táján szembesült a
dilemmával, azaz a hogyan tovább kérdésével.
Egytörvényű lírája továbbra is mellőzi a
látványos fordulatokat. De talán épp makacs és
egytörvényű igényessége viszi el odáig, hogy a nem múló
múlttal és a megváltatlan jelennel terhelten is hinni tud a
hazaérkezésben. A hely című versében így ír:
„elérni az egyetlenegy / időt helyet / / Elérni végre ahova
/ hívása van / ahova érthetetlenül / ahova boldogan”. Ha
természetesen nem érthetetlenedik is el (sőt, bizonyos
tekintetben klasszicizálódik) e líra, de kétségkívül
szakadozottabb, rejtjelesebb, a korábbiakhoz mérten stilárisan
és tartalmilag is kevésbé hajlékony, no és jóval tömörebb
versek sorakoznak A hely után; a pálya kimagaslóan nagy
teljesítményeivel, mint a Micsoda madár, A testen
túl, Az igazi nyár, az Erőért.
Valéry a huszadik századi költészet nagy
képletének egyik felét egy frappáns kijelentésbe csomagolva
azzal adta át az utána jövőknek, hogy a jó költő mindennap
elfelejt egy szót. A francia lírikus azonban a maga
tapasztalatával csupán a képlet bizonyos jeleit
világosította meg. Hogy az elfelejtett szavak után mi
következzék, mi következhet, arra az elmúlt félszáz év
alatt, a legátlátszóbbtól a legbonyolultabbig, számos
javaslat született. A lehetséges megoldások egyike Székely
Magda életműve, amely ugyan nem társtalan, sem
élményanyagát, sem a keresztényi eszmekörhöz igazodó
szemléletét, sem poétikáját tekintve, de mindezeket
szuverénül megszólaltató líra. A létszorongással gátolt
emberről kevesen írtak oly megrázóan, mint ő: „Ha hályog
nőtt a szememen / hasítsd le róla Istenem / hadd lássam újra
aki voltál / hol a fényesség hol az oltár” (Hályog).
A világidegenségben árván vacogó
teremtmény hiteles képét mások is megfestették már.
Megfestette például Pilinszky vagy éppen a cseh Holan, akitől
egyébként kötetnyi verset fordított Székely Magda; de
Székelynél nemcsak a lelkére áradt dráma van meg, hanem
annak bizalma is, hogy „a sérült síkokon felépül / egy
magasabb formáció”. (C.E.T. Belvárosi Könyvkiadó, 2007)