Kortárs

 

Kelemen Lajos

„…egy magasabb formáció”

Székely Magda: Régi és új versek

 

A művészet minduntalan újat akar; azt akarja, hogy új legyen, s amellett lehetőleg időálló is. De akármennyire akar új lenni, újdonságát régi kulcs nyitja. Az, hogy a művészet, az irodalom embertől való, és senki fia sem dolgozhat másból, mint amit valaha, valahonnan magába szívott. Így egy mű időtlensége is, legalább látszólag, ellentmondásos dolog, minthogy az időtlenség bizonyos értelemben nagyon is az időszerűségekből fakad. Abból, hogy egy adott kor formáiban és tartalmaiban egy másik kor mindegyre új jelentőséget talál. Az első festmény – mondja Leonardo – egyetlen vonal volt, amely körülvette egy ember nap vetette árnyát a falon. A fény, az árnyék, a nap révén a szín, aztán a vonal, a sík: íme a festészet érdemi elemei együtt egy ősképletben, mely képlet ma is pontosan fedi a piktúra lényegét. Nem ugyanezzel az ősformulázó hajlandósággal viszonyul-e az íráshoz Székely Magda? A szó című verse szerint csak „puszta szándék hordja össze / az egyenetlen sorokat / az igyekezet kárba vész // míg be nem robban” a felsőbb energiákat hordozó szó: „és életre kel általa / mind ami meddő volt odáig”. Mi ez, ha nem az ébredő teremtés csodálatos fiatalsága, a teremtés újra és újra érvénybe lépő törvénye? Mi ez, ha nem a hit jelírása? Ha nem maga a szikár állhatatosság? A dolgok elejétől végéig húzódó „egyetlen vonal”, amely Székelynél többnyire csakugyan az ember árnyát rajzolja. Nála ugyanis nem akármilyen élmény növeszti föl az írás emberi érdekét.

A lehető borzalmak közül talán a legtragikusabbat mérte rá a sors: édesanyja a holokauszt áldozata lett. Csöppet sem véletlen hát, hogy a pályakezdés szokásos szereppróbáit nélkülöző költő első hangjai a mártíromságra emlékeztetnek. A Hogy tűz ne hulljon című versében mondja: „én rendeltettem őrizetnek”. A szenvedők, az áldozatok sorfala előtt vésett Kőtábla belső parancsa („szólnom kell”) mellé odaemelt kérdés pedig („Ki tudja, hogy menekül-e, / vagy most ért el feladatához?”) sejteni engedi, honnan, milyen önszemléletből származnak azok az irányok, amelyek e költészet legfőbb eredetét képezik.

A vers a szorongás- és veszteségérzetet vízióvá növelve nemcsak szemléletével mutat túl a rettentő élmény személyes vonatkozásain, hanem gondolatilag is. A kinagyított múlt önmagába forduló világában szinte áll az idő. A Mártír és a Kőtábla vezeti be azt a költeménysorozatot – Ábrahám, Bereniké, Jeremiás, Jákob, Ézsauról stb. –, amely a bűn, a vétkesség, a másik oldalról a kiszolgáltatottság, az áldozattá válás kategóriáihoz a mitológiát vonja hátterül. Nem arról van szó, hogy a mitológia segítségével mintegy a saját tehermentesítésére törekednék a költő. Ellenkezőleg: épp az egyre-másra föltűnő bibliai motívumok és analógiák révén válik a mitológia elemeire kivetített egyéni sorslátomás általános jelentésűvé. Olyan gondolattá, mint amilyenekből Ady az Isten harangozását vélte kihallani. A Jób félelmét („mi most elért, lecsaphat ismét. / Födelem alá mindörökre / beköltözött a védtelenség”) föloldó Zsoltár („vonj Árnyékodba engem / segítsd le rólam súlyomat / adj részt az enyhületben”) tanúsága szerint az ösztönbe zárt, de múlttá váló élmények végül a megváltás reményével ötvöződnek. Ha Székely Magda verseiből nem nehéz kihallani az elveszett vagy útvesztőbe került ember jajszavait, éppúgy észrevehetni, hogy ebben a súlyokkal terhes költészetben a jajszó mennyire összetömörül az emberi elhivatottságot valló hittel. Az elveszés és az elrendelés ellentétein meditáló költőnél ugyanakkor csöppet sem ritka, hogy személyes élete egy-egy pillanatát választja ürügyül morális példázatai kimondásához.

A reménynek kamatoznak az élet intim köreiből fakadt és e költészet új témáiként előkerülő szerelmes vallomások s az anyaságról szóló versek. A háromszakaszos Feltámadás még távolról derengteti az „áldott vagyok mégis aki / voltam elátkozott” summázatát, ám a „megérkezett valami erő” jelzi, a költőt megérintette a kegyelem: „...boldog a kezem, a szájam” – sóhajt fel a Szerelem című versben. S a lét tragikus értelmének mindenhatóságától valamelyest szabad lélek mi mást, ha nem a reményt lakja be az Otthonban: „...már készülőben sarkok és falak. / Csak oszlopai meg ne rogyjanak, / magasodjék, és legyen biztos otthon.” Egy asszony számára azonban ebbe a sorstól kifohászkodott biztos otthonba is csak az anyaság hozhat üdvösséget. Erről a gyönyörű állapotról és a költőnek az egyetemes léthez való viszonyáról beszél a tenyérnyi formába szorított Kettős fénykép: „egy halványuló, egy élesedő / két testet visz az egyetlen idő, / belépnek egymás lábnyomaiba, / és az anyán áttetszik a fia”. A maga közvetlen élményhelyzeteit finom utalásokba rejtő Székely Magda-i költészet ritka pillanata ez, amidőn szinte az olvasó szeme láttára hajlik föl a konkrét élmény, egy életjelenség a filozófia elvontságába. A kivételes szituációt ismétli az ugyancsak az anyaság ünnepi érzéséből fakadt Fiam című vers is.

Az a költő, aki – mint Székely Magda is – a látott és az átélt valóságot a hit tiszta irányával növeli meg a lelkében, ahányszor csak megszólal, önkéntelenül Istenhez beszél. A Régi és új versek szerzője mindezt igényesen és szűkszavúan cselekszi, a csupasz lényegre összpontosítva mondandóját. A rendkívüli ökonómia mellett az, hogy a költemények közül nem is egy a másikra utal, egyszerre mutatja a Székely-féle lírikusi alkat és működés sajátosságait. Ahogyan rövidül, egyre töredékesebbé válik a forma, mintha Székely Magda nem is verseket, hanem minden alkalommal egész költészetét írná. Például az Apály, a Törés, a Jég, a Síkban gondolatmenete, hangulata, megszólalásának módja olyannyira rokon, hogy ezek alapján a négy apró betűtest akár egyugyanazon vers is lehetne.

Ha elég tüzetesen olvassuk Székely Magdát, hamar rájövünk, az egymástól alig, jószerivel csupán címükben különböző versek gondolati közelségükkel fontos művészi fölismerést sugallnak: hogy az eltört egész szerteágazó megnyilvánulásai fölött a szellem, az isteni erő igenis őrzi a szétszabdalt dolgok közös lényegét. S amint a költő függetlenedik bizonyos szavaktól, melyek csak a valóság durva darabjait képesek behatárolni, egyúttal lehetőséget nyer arra, hogy ezt a közös tartamot új formákkal ruházza föl. Vagyis a lírai szubjektumnak az ismeretlennel kell kapcsolatot találnia, méghozzá egy olyan eszköz, vagyis a nyelv segítségével, amelyen rengeteg a holt teher, a kiüresedett jelentés. Székely Magda – mint a Régi és új versek című kötetéből látható – pályájának középső szakasza táján szembesült a dilemmával, azaz a hogyan tovább kérdésével.

Egytörvényű lírája továbbra is mellőzi a látványos fordulatokat. De talán épp makacs és egytörvényű igényessége viszi el odáig, hogy a nem múló múlttal és a megváltatlan jelennel terhelten is hinni tud a hazaérkezésben. A hely című versében így ír: „elérni az egyetlenegy / időt helyet / / Elérni végre ahova / hívása van / ahova érthetetlenül / ahova boldogan”. Ha természetesen nem érthetetlenedik is el (sőt, bizonyos tekintetben klasszicizálódik) e líra, de kétségkívül szakadozottabb, rejtjelesebb, a korábbiakhoz mérten stilárisan és tartalmilag is kevésbé hajlékony, no és jóval tömörebb versek sorakoznak A hely után; a pálya kimagaslóan nagy teljesítményeivel, mint a Micsoda madár, A testen túl, Az igazi nyár, az Erőért.

Valéry a huszadik századi költészet nagy képletének egyik felét egy frappáns kijelentésbe csomagolva azzal adta át az utána jövőknek, hogy a jó költő mindennap elfelejt egy szót. A francia lírikus azonban a maga tapasztalatával csupán a képlet bizonyos jeleit világosította meg. Hogy az elfelejtett szavak után mi következzék, mi következhet, arra az elmúlt félszáz év alatt, a legátlátszóbbtól a legbonyolultabbig, számos javaslat született. A lehetséges megoldások egyike Székely Magda életműve, amely ugyan nem társtalan, sem élményanyagát, sem a keresztényi eszmekörhöz igazodó szemléletét, sem poétikáját tekintve, de mindezeket szuverénül megszólaltató líra. A létszorongással gátolt emberről kevesen írtak oly megrázóan, mint ő: „Ha hályog nőtt a szememen / hasítsd le róla Istenem / hadd lássam újra aki voltál / hol a fényesség hol az oltár” (Hályog).

A világidegenségben árván vacogó teremtmény hiteles képét mások is megfestették már. Megfestette például Pilinszky vagy éppen a cseh Holan, akitől egyébként kötetnyi verset fordított Székely Magda; de Székelynél nemcsak a lelkére áradt dráma van meg, hanem annak bizalma is, hogy „a sérült síkokon felépül / egy magasabb formáció”. (C.E.T. Belvárosi Könyvkiadó, 2007)

 

 

 

 



Nyitólap