Kortárs

 

Prágai Tamás

Rózsássy Barbara: Pater noster, Dante

Stádium, 2007

 

Dantét lehetetlen „utolírni”. Nemcsak azért, mert utolérhetetlen nagyság, az Isteni színjáték „egy egész élet, sőt egy egész kor szinte lexikálisan teljes esemény- és tudástömegét foglalja magában”, ahogy fordítója, Babits megjegyzi, hanem mert élet- és világismerete döbbenetesen riasztó, maga is „észak-fok, titok, idegenség”, keze munkája is borzongásra késztet. Nem, semmiképpen sem vonzó, nem szórakoztató, nem olvasmányos, ellenkezőleg. Gigászi és rettentő, és éppen ebben van erőssége; amikor olvasója maga is az „emberélet útjának felén” jár (vagy legalábbis a környékén, azt kicsit már meg is haladva), lassacskán kezdi megérteni mindazt, amit a nagy emigráns az erdő sötétjéről ír. Az erdő és a világ persze elkoptatott hasonlat, és Dante bizony bevisz ebbe az erdőbe mélyen; és a mai guelfek és ghibellinek harcait látva minden több száz éves villanás könnyen aktualitást nyer – mondjuk szép, patinás kifejezéssel – a „szellem horizontján”. Nem volt ez másként Babits korában („…számunkra, kik ma az európai egység gondolatával küzdünk, különösen érdekes nyomon követni ennek az egységgondolatnak fokról fokra való hódítását e nagy középkori lélekben”, írja Az európai irodalom történetében, és már maga az egybecsengés is megrendítő!), és valószínű, nem lesz másként évszázadok múlva sem, ha lesznek még egyáltalán évszázadok.

Rózsássy Barbara Pater noster, Dante címmel adott ki újabb verseskötetet, ez bizony komoly ambíciót jelez. A Miatyánk szavaival ötvözni Dantét… Mit mondjak, egyfelől logikus, másfelől szerfelett szemtelen lépés. Rózsássy munkáit régóta figyelem, trenden kívülinek tartom (nem tudom, ki hogy van vele, ez nálam pozitív megállapítás), „nemzedékünk figyelemre méltó alkotója”, írhatnám, ha feltételezném, hogy ma az a szó, hogy „nemzedék”, bármilyen tartalmat hordoz némi életkori vonatkozáson túl. Tény, hogy Rózsássy nem azt a – leginkább Nemes Nagy nyomdokain haladó – lírát műveli, amelyet újholdasnak szokás nevezni, s amely különböző felhangokkal bár, de leginkább feltalálható a magukat valamire tartó költőnők körében. Rózsássy nem tárgyias és nem kimért; alkotásának két kulcsfogalma az indulat (sőt, hadd használjam akár a Füst Milánra utaló kifejezést: az „indulat-hordta látomás” – tudjuk, hogy e különös esztétika, a Látomás és indulat a művészetben szerzője szerint „indulataink legfőbb művészeteinknek létrehozói”,) valamint az alkotást megzabolázó, annak keretet adó techné, a hangsúlyosan kötött forma. Rózsássy munkáinak erényeit és gyengeségeit is e két fogalommal jelzett koordináta-rendszer különböző paraméterekkel meghatározott pontjain látom.

A kötet első verse térbeli megjelenését tekintve is mintegy bélyegként jelzi ezt a dilemmát. A Várom a jöttöd testét kilencven fokkal elforgatta a szerkesztő, az így a kötet testére mintegy merőlegesen, függőleges sorokban helyezkedik el, mint jegyzetében írja, azért, mert a kecses kötet keskenyebb lapoldalain nem fért el a hosszabb verssor, a hexameter. „Hozd csak az éjszaka-mélybe az álmot elém, egyedüllét / – vívja a harcát, önmaga szívét szúrja le késsel”, és ez az evokáció megerősíteni látszik, amit a látomás súlyáról mondtam. És: „…nincs iga, honnan vers, te szelíd, szép, nem menekülhetsz” – így a vers záró sora. E felvetés szerint Rózsássy törekvése: egyfajta virtus, a vers szabadságát épp a kötött formán keresztül mutatni meg – és az irodalomtörténész számára ez a felvetés bizony nem érdemtelen. Alighanem hamarosan foglalkozni kell majd a klasszicizálódás jelenségével a legutóbbi magyar költészetben, hiszen a klasszikus metrum mögött sok minden megfér a rájátszás és paródia különböző regisztereitől az elégikus hangig. Rózsássyt nyilván inspirálja a Stádium Könyvkiadó köre, konkrétan a Kárpáti Kamil-féle formaalkotó kedv, a száz százalékig komolyan vett forma. Üres forma viszont nincs. Nem hiszem, hogy értelmezhető az a szó, hogy „formaművész”. Ha egy alkotó saját költői nyelvét a kötött forma segítségével tudja megtalálni, és verslábakon lépegetve jut el a célba, tegyen így; némelyek számára ez szinte kényszer. Bizonyos alkatú költők (egy Berzsenyi, egy Csokonai, egy József Attila, hogy csak a legnagyobb neveket soroljam) a komolyan vett forma nélkül vélhetően soha nem találták volna meg költői világukat. Ahogy a nagy alkotó indulata a formát sajátítja át, úgy változik a forma is az alkotó kezén, válik a nyelv, a kifejezés hordozójaként egyedivé. Föl kell tennünk a kérdést: a saját világ nyelvévé lényegül-e a forma? És ezen a ponton van helye kritikai megjegyzésemnek. Rózsássy költeményeiben érzem az alkotó indulat izzását, de ez a formát nem minden esetben hatja át; saját nyelve helyenként a forma igájába szorul (olvasom fejére a maga alkotta képet), vagy a magasban szárnyal, a forma lentebb maradt barázdái fölött.

Bár a kötet mottójául az Isteni színjáték sorait választja („Ó Múzsa, nagy szellem, tiéd ez új dal, / ó lélek, aki írod, amit láttam, / nemességed elválik majd ezúttal”), Rózsássy könyve inkább az „édes új stílust”, a „dolce stil nuovót”, a profán és spontán, köznyelven írt költészetet, a szonettíró Dantét idézi. Nem ténylegesen – bár szonettciklussal indul a kötet, a szonett nem szorítja ki sem a terzinát, sem az oldottabb-rímes, sőt kötetlen formát. A kötet legjobb verseiben a hangvétel oldottsága jellemző. „Mert itt zúg a folyó, igen közel / – sötét, üres ég tükörképe az. / Ki lesz hát, ki harangot kondít, / s megbocsátja vétkeimet, / míg suhogó lombok alatt / szerteszórja csontjaim / a nincstelen felejtés?” – kérdezi az ürességet megszólító a Mélyben suttogó záró soraiban; „Ó felejtő-kút, önmagam felejtem, / s ti kábák, kik üres szemmel rám néztek, / nem látjátok: széthullik minden sejtem, / beporzom magammal a koszos várost, / szerte fáim nőnek utcákon s kertben, / s bor helyett papunk gyümölcsömmel áldoz” – érnek véget a Felejtő háromsorosai. E két rövid idézet is jól illusztrálja a szerző versalkotó technikáját, melyet a határozott, klaszszikus képek meghökkentően újszerű viszonylatokba rendezése, illetve egyfajta absztrakcióval való „beoltása” jellemez. Ez a vers nyitott a rendezettebben központosított metaforika felé (ahogy példának okáért Baka István alakította ki költői világát), akár az elvontabb absztrakciókra. Jegyzetanyagára pillantva fölvillant bennem egy Eliot-párhuzam is (tudjuk, az Átokföldje saját jegyzeteivel gazdagítva jelent meg); de lehet, hogy a versszólam további lazítása, a beszédmódok gyarapítása is rejt még tartalékokat, és a gazdag klasszikus utalás- és vonatkozásrendszert még kiaknázhatóbbá teheti.

Könyv, te kerítő az egyik szonett címe, és nehéz nem leütni a földobott labdát – a Pater noster, Dante kicsiny, kemény táblás zsebkönyv formátumával és szellemes módon Dante Gabriel Rossetti képeivel szintén „kínálja magát”. De hát, mint felveti: „…könyvbe szeretni kinek tiltott?” Szép a betűtípus és a tördelés, nekem kicsit túl díszes a lapszámozás. Szokatlan, hogy könyvéhez az alkotó és a kiadó is utószót írjon (értem, hogy ez a sorozat koncepciója), én jobban szeretem, ha a vers „meztelenül” jelenik meg a kötetben. „Szerelem, fülbe visszacsengő rímszó / fölötted dönteni nincs földi bíró” – az idézett szonett két sora nemcsak Lancelot titkos szerelmét idézi, mely Paolót és Francescát is szenvedélyre késztette – a szerző jegyzetében erre utal –, hanem Dante általánosabb, reményt adó szavait is, azt a mondatot, mellyel az Isteni színjáték folyamát bevégzi: „Csüggedtem volna, lankadt képzelettel, / de folyton-gyors kerékként forgatott / vágyat és célt bennem a Szeretet, mely / mozgat napot és minden csillagot.” Így e szerelem a költészetet inspiráló képzelet, vagyis az említett „indulat-hordta látomás” újabb szinonimája is – és éppen ez az, amit, ha megmutatkozik, oly nagyra becsülünk a költészetben.

 

 

 

 

 

 

 



Nyitólap