Kortárs

 

Deák László

Bertók László: Hangyák vonulnak

Magvető Kiadó, 2007

 

Bertók László új és legújabb verskötetei mindjobban megerősítik, amit régtől tudunk: életműve a legjelentékenyebb kortársi irodalom rangjára emelkedett az elmúlt két évtizedben. Mi több, a mindenkor megbízható, beérett, egyenletesen magas színvonalú teljesítmények sorába, s ez, erre az átkozottul silány ízlésű korszakra tekintettel, magában is kitüntetésértékű. Friss opusa, a Hangyák vonulnak a mindig választékosan elegáns, bertóki könyvköntösben jelent meg, semmi hivalkodás, finoman viszi tovább a vonalat, jó kézbe venni. Amúgy a szerző „régi motoros” a Magvetőnél, még ha az idők folyamán volt is – de az is inkább kényszerből jött – kitérője, hűségét nem érhette vád. Mint ahogy egész emberi alkatának, költői étoszának is hűség a fundamentuma.

Ha valaki nálunk fővárosi költő, akkor az egyszerű eset. Ha nem fővárosi, hanem például pécsi, akkor érthető eset. De ha se nem egyszerű, se nem érthető eset valaki, mert történetesen Vésén született, mint Bertók hetvennegyedik éve, akkor az bonyolult eset e hazában, amit magyarázni kell. Hát még hogy származása szerint nem is baranyai – ahogy pécsi költőként nyilvántartják –, hanem somogyi!

Persze maga mondja több helyütt is: „negyvenkét éve élek Pécsett”, „mit tagadjam, városi ember lettem”, valahogy egész nemzedékének, hozzá hasonlóan, jellemzője lett az ilyetén kardinális életmódváltás. Önkéntesség és szorítás együtt hatottak e folyamatban. Mindenesetre költő, szerkesztő, irodalmár, könyvtáros, sőt könyvtárigazgató vált Bertók Lászlóból az idők folyamán. De még mindezek előtt, felejthetetlenül, a helyi ÁVO „vendége”, írásáért rabbá tett fiatalember 1955-ben. Csak azért mondom, hogy felejthetetlenül, mert a Hangyák vonulnak verseiben is ott találom az „élményt” változatlanul, nemcsak kifejezésben, hangsúlyban, elmozdulásban akár, a teremtett distanciában, ami a verset és olvasóját hűvösen elválasztja.

Bevallom, nincs nagy kedvem az új kötet verseinek tételes elemzéséhez, ezt nálam hivatottabbak, szerencsére, többen elvégezték máris. Bertóknak e tekintetben nem lehet oka panaszra, mert mióta a hatalom megengedte, hogy porondra lépjen, értő és pártfogó kritikusokra talált, a nyilvános elismerések és irodalmi díjak sem maradtak el. Méltatóinak „gyümölcsfacsaró gépe” eredményesen mutatta meg a bertóki líra megannyi szépségét, értékét, érzelmi és gondolati gazdagságát, nyelvi és formai pontosságát, kifejezőerejét.

A Hosszúkák (a szerző kifejezése) tekinthetők a haiku-korszak melléktermékének is, de nem fűlik hozzá a fogam, mert olyannyira egy- és nagyon határozott „fazonú” költemények ezek, s tematikailag egységesen s egyértelműen az öregségérzet, az öregedő test, öregedő költő versei. Ahogy hajdani atyamestere, Csorba Győző is egybeszerkesztett a maga öregedésében egy-két hasonlóan fájdalmas, szívet tépő kötetet, Bertóktól is várhatunk folytatást. Mindig szisztematikus volt, szériákat író, emlékezzünk nemrégről a szonettek sorozataira. A rátalálás egy megfelelőnek tetsző formára az ő esetében mindig felszabadító, ösztönző, inspiráló indíték volt, hosszan képes megállapodni benne, és ez is a hűség egy neme nézetem szerint.

Klasszikus formák is válhatnak személyes üggyé, nemritkán történik ez meg, ahogy klasszikus költők műve is legszemélyesebb ügyünkké lehet, miként Bertók életében Csokonaié és Vörösmartyé az lett. Könyvet írt mindkettejükről, mondjuk úgy, az ifjúság számára – bár az egykori megbízás pontos körülményeit nem ismerem –, remek kismonográfia lett belőlük, amit ma is gyönyörűséggel és haszonnal forgathat bárki.

Ha Csokonaié nem is, a „vén” Vörösmarty hangja bízvást kihallatszik az új kötet zsolozsmaszerű recitativóiból. Az esti hangulat szülte, gondolom, a költemények zömét, legalábbis ez a lehalkított hang, a szókészletben tétován érvényest kereső elme és a puha motyogásra álló száj a vesperás napszakával asszociálható, és hagyományosan ezek a belenyugvás, lemondás órái is. A köznapi lét ambivalenciái, az idő múlására kiélesített idegrendszer és a mindenhez kapcsolódó bizonytalanság- s hasznavehetetlenségérzet teszi kínzóvá és félelmetesen ismerőssé ezt a versvilágot, ezt a szürkülő, sötétedő tájat.

Hirtelen, mintha, lehetett volna, talán – ezek a kötet legsűrűbben használt, visszatérő szavai, kifejezései, egy ingataggá vált emberi pozíció kísérői.

De nem a múltról van itt szó elsősorban, nem. Hanem a legjelenebb jelenről, a jelen pillanatról. Hol zsémbesen, hol irigyen, kapkodva, rögtönözve, dohogva, bölcselkedve, tartással, megalázottan, hol így, hol úgy jön ki a szó, indul gondolat és vers, keresi a magához visszavezető utat, amelyre eddig behunyt szemmel is rátalált.

„Egész testével hall, döbben rá hirtelen az / éjszaka kellős közepén, miközben mindkét füle / be van dugva, s arra ébredt, hogy valamit / húznak az utcán. Kerekes bőröndöt? Lopott / aknatetőt? Kukát? A folyamatos zörgés / mintha a bal lába kisujjából, aztán meg a / medencecsontjából jönne, de ha a jobb / könyökére koncentrál, akkor is hallja… Először / húsz évvel ezelőtt érzett, élt át hasonlót, akkor / a ház legtávolabbi zugából, a fűtőházból / érkező, a fűtőrendszer vizét kerengető / villanymotor folyamatos búgása őrjítette meg.”

A szituáció és a reakció fölöttébb ismerős a városi, emeletes házban lakó embernek. Csaknem mindenki átélt már hasonlót, joggal kérdhetik, hogy lesz ebből költészet. Nézzük! „odáig jut, / hogy tehát a csupa fül állatokhoz (nyúlhoz, / szamárhoz) s még inkább a nagyobb egysejtűekhez / kezd hasonlítani, amelyekből (akikből?) / hiányoznak még (már?) az érzékszervekké finomult / elit alkatrészek, s egész valójukban megrezzennek, / ha külső inger éri őket… Nem is beszélve a további / reakciójukról, amely évmilliók (évmilliárdok!) óta / legfeljebb a menekülés (az összehúzódás, az / elaraszolás), s fogalmuk sincs (?), hogy / mit tegyenek, ha egy magasabb rendű mozgással / (akarattal?, szellemmel?, lénnyel?) találkoznak.”

Úgy tetszik, itt létrejön az a varázskör, amelyben mindennapos helyzetek, esendő állapotok telnek meg nyugtalanító energiával egy éjjeli mormolás elmesélésében – mintha valaki mással esett volna meg mindez –, és magától értetődően telítődik fel valamiféle metafizikai tartalommal. Ezt véli, s azt tapasztaljuk, ezt állítja Bertók az öregedés lényegi tartalmának. A lélek megnyílását nem a jövő, hanem a transzcendens határtalanjára.

E vershangulatok újszerű fogása a kifejezések szinonimáinak, tartalmi változatainak, kiegészítő magyarázatainak, olykor ellentéteinek zárójeles feltüntetése a szöveg linearitásában, mintegy a vers alanyának belső elbizonytalanodását érzékeltetendő. De a verset ténylegesen író is ezzel érzékelteti, hogy nem ura többé a pontos leírásnak, keresgél a szólehetőségek között, a jelen megragadásának és átadhatóságának kulcsát keresi a zavarosban. Bertók nagyon jól tudja, hogy az öregség, de már az öregedés is nem a múlt, ellenkezőleg, a jelen elvesztése miatt oly tragikus élményű.

Mivel mindenképpen az idő lett főszereplő, az első cikluscím, Az órájára néz emblémája lesz így a kötetnek. Az állandó, szinte mániákus önellenőrzés – szintén az öregedés sajátja – apróságokban talál igazolást és menedéket, de gyakorta még kedves foglalatosságot is. Ez a majdnem rizikómentesnek látszó szőrszálhasogatás, kákán is csomókeresés, szavakon lovagolás nem alkalmatlan eszköz az igazság felkutatására és üstökön ragadására, mint azt általánosan a fiatal emberek hiszik s véleményezik. Mert az Ördög (vagy az Isten) a részletekben lakozik.

Ehhez, hogy még komorabb legyen a kép, mert valóban komor, szentenciaszerű, szentenciózus hangvétel is társul, bölcs beszéd a ritkább bölcsesség helyett, rigorózus feddés a kacagás helyett, takarékosság a böjt és lemondás helyett. „Ne púpozd meg a kosarat, ne töltsd csordultig / a poharamat borral, csak akkorát mondj, / amekkora pirulás nélkül meghallgatható. A / következő kört is meg akarom tenni, szabadon / szeretnék koccintani, s gondolni azokra is, / akik nem jöttek el, vagy akiknek a jelenléte zavarna másokat. A gyümölcsöt, a krumplit, / a tűzifát (az örömöt, a gondot) be kell / hordani, s jobb lesz, ha mind befér, ami / kint van még (ha örökké kint marad is valami).”

Ez az óvatosság, előrelátás, önmérséklet inkább hosszú gyakorlat gyümölcse, semmint életfilozófia. Nehéz időkben fabrikált védelmi sánc, ami öntudatlanul tovább épült, de jó lesz, hasznos lesz a végső napokban is. Bertók, aki a legjobb mesterektől tanult, és saját kárán is elsajátította, amit mindenki csak így sajátíthat el, egy hosszú és megszenvedett költői pálya s a megszerezhető műveltség teljes vértezetében, mindezek tapasztalatának fedezetével sem tehet másról tanúbizonyságot, mint csendes szavú felmenői, akik még egésznek tudták a világot.

 

 

 

 

 



Nyitólap