Kortárs

 

Kiss Benedek

 

Miserere!

 

Édes Nagyúr, világodat
nem értem, de
imádlak érte.
Lázongás, harc volt az életem,
s jólesik most
a béke.

Jólesik most a parancs:
Atyámfia, dobd el
fegyveredet!
Éretted vagy magamért
vontam?
Eldobom, ha jó Neked.

Ki kell forrnia a bornak, tudom,
de amilyen ez a világ,
szétveti már a hordót.
Megkönnyít, hogy Te sem élsz könnyeden –
kereszted tovább hordod.

A világ békétlen s boldogtalan,
s tán én is ordítanék,
ha nem lenne kenyerem.
Kenyerem, borom van, Mindenható,
de – miserere –
még sosem kellett így kegyelem!

Irgalmazz, Uram, s ne csak az én
poharamba töltsd a véred!
Istenem,
könyörülj
népemen és nememen –
nem akar ismerni Téged!

 

 

 

Szőlőmet kivágom

 

Álmomban hányszor szüreteltem,
s álmomban
hányszor folyt el a borom!
Vagy a tőke maradt szedetlen,
s a hordó is összeszáradt
olykoron.

Csurgott a must világnak,
s én csak
húztam a prést…
Szüretelnem kellett mindig
valamiért.

Most már maradék borom is
ingerel –
érzem rajta más mirigyei nedvét.
Ha jobb is, mint a szomszédoké,
boromtól
szabadulni szeretnék.

Már a fejsze ím
a tőkékre vettetett…
Szőlőmet kivágom,
nem érek több szüretet.

Bort másnál iszom, vagy
jó pénzért veszem.
Én így is nyerek, az egész
ráfizetés volt.
De Istenem:
mit nyersz Te az ilyen
üzleteken?

 

 

 

   Legyek mellette!

 

Nem a csillag szúr a szemembe,
nekem kell kiszúrnom a csillagot.
Rejtőzik az ég fejedelme,
tábortüze most nem lobog.

Hamvába hull a mennyei térség,
villanyunkkal mi kacsingatunk föl,
pedig elektromosan szikrás a lég,
de most mi integetünk a Földről.

Csillagok, tőlünk ti ugyan mit vártok,
mi elégünk néhány perc alatt,
utánunk nem marad zsarátnok,
földet benövő fejfa csak.

Vagy fejfák vagytok ti is az űrben,
kárhozott arkangyaloké?
Nagyapám nem volt soha hűtlen
arkangyal – legyen egy mégis övé!

Kikérem neki, kiérdemelte,
egy fejfa ott neki ragyog,
magába ölelte Délvidék földje,
huszonhárom nyara ha volt.

Mi mindent hagyott itt, mit vesztettem,
de legtöbbet mégis árvult anyám,
ki foszforos árnyék-karjába rettent
akkor is, mikor várt reám.

Árva volt ő is, mint kislánya,
árva gyerek, mint unokája,
árva, árva, világ árvája,
kinek csak az ég a hazája.

Talán őt látom, ahogy homályba
szúrom most szúrós szemeim…
hatvanhat évesen megyek utána,
mellé temessetek, szeretteim!

Legyek mellette homályló csillag,
a fényeskedés mindig bántott,
s kísérjük pásztorló bizalommal
a szanaszét szédelgő világot.

 

 

 

 



Nyitólap