Csiki László
Szerepek
Olyan volt a város, akár gyerekkoromban,
emberöltőnyi időt eltakart belőle a sötétség és a hó. Az
éjszaka a havon. Abban, Lucille, zöldellő, nyári kisváros
nyújtogatta kis tornyait az égre, és az megértően lennebb
ereszkedett, hogy elérhessék. A juharfák szélfútta bolyhai
fennakadtak a márványtáblák aranyozott betűin, melyek
hajdanvolt jelentéktelen eseményekre, szabadságharcokra,
vértanúkra, foglalásokra, szabadulásokra emlékeztettek a
középületeken. Bolyhos volt még a villanyvezeték is a
templom és a parki zenepavilon között. A parkban persze voltak
gesztenyék is, szokásosan. Voltak kankalinok a rézsűn.
Fennebb, a makadámúton kutyák sütkéreztek, napjában
kétszer zavarta fel őket teherautó vagy gumirádlis szekér
egy évszázaddal ezelőtti nyáron, és olyankor mindig kaptak
vigaszképpen egy-egy koncot, nyesedéket a hentestől. A
szabóműhely ajtaja felett gyakran lengett fekete zászló,
minden elhunyt klienst meggyászoltak, akinek megvarrták első
és utolsó öltönyét, amit előbb a mestervizsgáján, majd a
lakodalmán, a keresztelőn és a gyerekei kézfogóján,
vasárnaponként pedig a misén viselt. Az asszonyok húsos
paprikára alkudtak reggel a piacon, és ecetes vízzel mosták a
hajukat péntek este. A fiúgyerekek a galambokat parittyázták
a félbehagyott templomtoronyban, a lányok vizes homokban
játszottak, és benne hagyták üde ülepük nyomát. Az új
városi elöljárókat még életükben elfelejtették, de azért
tartózkodó kérelmeket nyújtottak be nekik, és igyekeztek
meghívni őket az olyan jelentős alkalmakra, mint a menyegző,
az almaszüret, a szabadságharc vagy a vértanúk kivégzése,
majd emléktábláik megkoszorúzása. Telefon híján kézzel
írtak, lapszéltől lapszélig, takarékosan, és csakis
életbevágó leveleket. Az öngyilkosságra elszánt
asztalossegéd is vigyázott a külalakra a búcsúüzenetében.
Közben a konyhakertben, a zöldségágyások szélein kinyíltak
a tulipánok, és illatát árasztotta a majoránna, a kapor. Az
agglegények matrac alá rakva vasalták ki az ünnepi
nadrágjukat, a sintérek hosszú botra kötött hurokkal
jártak, habár csak havonta egyszer. A kalandvágyók többsége
a vasútállomás irodájában hagyta a csomagját, hogy
hiánytalanul megtalálja, amikor rövid útjáról gyűrött
zakóban hazatér. A vallásosak a hitetlenek mellett térdepelve
fohászkodtak a két templom egyikében, és sült oldalast
ebédeltek utána, együtt. A nagyapák madárlátta
kenyérszeleteket osztogattak vasárnaponként az unokáiknak, a
nagymamák szilvaízes karéjokat és diót a kamraajtó
között, hogy ne lássa az öreg, aki a hátsó udvarban
napozott derékig vetkőzve, mogyoróbokrok mögé bújtatva a
szomszédok tekintete elől illetlenkedő meztelenkedését.
Cserebogarak hulltak rá a fákról. A főtéri trafikosbódé
mögött félbetört cigarettákkal próbálták ki tüdejük
erejét a kamaszok, és az iskola falánál okádtak azután.
Szegények voltak, de nem féltek.
A régi mozi vetítőfülkéjében az volt a
legkülönösebb, hogy be lehetett jutni a halkan zajos
homályába. Az ajtó rendeltetésszerűen működött: az ember
lenyomta a kilincset, és az ajtó kinyílt. Bent, az ismerősen
ragasztószagú melegben meztelen női feneket láttam meg
elsőnek, keretben. A megfordított elnöki arcmás hátlapján
tündökölt, Haza Bérce most a falnak mosolygott. Wudu egy fali
lyukon át a sötét moziteremnek vigyorgott, a szégyentelen
képeknek a vásznon. Nem fordult el tőlük.
– Levágtam a varkocsomat – mondta, és
rázta a fejét, röpködött a mákos haja. – Mától
normális vagyok. Szabadság, testvérem!
Élénk volt, boldog és tépett. Valami
göbök ütköztek ki az arcán, hideg verejték látszott folyni
közöttük.
– Úgy nézel ki, mint akit skatulyából
húztak ki – mondtam neki. – Összegyűrődtél az
állásban.
– De most már mindenki tudja, hogy miért.
Egy perc alatt rájöttek, hogy miért voltam olyan éveken át.
Mert ők nem mertek olyanok lenni. De most már látszom. És
mutatok is nekik valamit.
Pornófilmet mutatott. A vásznon ugyanolyan
félmerev hímtagokkal foglalatoskodtak gyöngédtelen nők,
akiknek alig lehet megkülönböztetni egymástól a
testnyílásait, mint a világon mindenütt a vásznon,
képernyőn. A zsúfolt teremben csak a hangszóróból feltörő
nyögések zavarták meg az áhítatos csendet. A vetítőgép
fénypászmájában lehelet párállt, azon is látszott a kép,
habár csak foszlányokban.
– Hát itt vannak a honfitársaid –
mondtam. – Ezért kihalt a város.
– Hatvan éven felülieknek kedvezményes –
mondta Wudu. – Még a vénasszonyok is bejöttek a szélekről.
Az egyik vetítőnyíláson át láttam is az
idős asszonyokat, kézi kötésű kalapban, kesztyűsen,
ölükbe fogott piaci szatyorral, a vészkijáratot jelző piros
lámpák alatt pedig kamaszok támasztották az ajtókeretet,
hogy idejében elszelelhessenek, mielőtt a kéjmámorból
felocsúdó apjuk rájuk förmed. Az apák azonban elmélyülten
bámulták a vásznat, és időnként mélyebbre húzták
szemükbe a sapkájukat, páran a védősisakjukat, amivel a
fejükön ellógtak a csatornaásástól. Néhányuk levetette,
maga mögé vagy a felesége oldalához gyűrte a
télikabátját. Szűken ültek, de most örvendtek ennek.
Érezték egymást. Dugig volt a terem.
A vásznon fehér jacht fedélzetén a
nézőkéhez hasonlóan elmélyült párok használták testük
bizonyos, már-már önálló részeit, hárman a csillogó
kormánykerék köré fonódva egyszerre keresték a
leglátványosabb pozíciót. Déltengeri nap világította meg
legintimebb helyeiket.
– Kint lőnek – mondtam Wudunak –, te meg
itt onanizálsz. Kik lőttek, Wudu?
– Te még itt vagy? – kérdezte. –
Persze, te mindig úgy mentél el, hogy maradtál, s úgy
maradtál, hogy itt se voltál.
A filmet nézte ő is, félszájjal beszélt.
– Kik lőttek? – Elrángattam a képtől.
– Azért jöttem vissza, hogy megkérdezzem: kik ölték meg a
nézőidet.
– Ezek eddig még nem láttak ilyent –
mondta. – Terjesztem a kultúrát.
– Jobb csinálni, mint nézni – mondtam.
– Tudják ezt maguktól. Csak te nem tudod. Te magaddal
csináltad.
– Tévedsz, testvér. Ezek a tengert nézik,
testvér, nem a pinát! – mondta. – Eddig nem láttak tengert
és hajót! Sem ilyen napsütést.
A tengert, a hajót, a napsütést élvezték a
nézők a sötétben, kéjes érzésekkel, és a maguk
határtalan örömét. Ezután meg tudják majd nevezni: az
öröm színe mindig kék marad. Ezután a családapák úgy
emlékeznek az óceánra, mintha bejárták volna, és a magjukat
is beléürítették volna egy hajótatról, hogy magukévá
tegyék a világmindenséget. Az anyák lubickoltak benne,
úsztak a messzi pálmafák felé, és maguk sem tudták még,
közelre képzeljék-e a partot, vagy észveszejtő végtelen
távolságba, kijussanak vagy belevesszenek-e az ismeretlen
tengerbe.
– Kik gyilkoltak itt, Wudu?
Elmozdult a kukucskálótól, szembeállt
velem, már-már bele a betonpadlóba.
– Neked nem mondanám meg, ha megversz, akkor
sem. Te olyan barátokkal jöttél, hogy nem mondom meg.
Nem is mondta meg. Sokáig, a film végeztéig
győzködtem, még magamról is beszéltem közben, és a végén
már csak azt kérdeztem:
– Hol vannak a hullák?
– Az emberek! – helyesbített. – Az
emberek otthon vannak. Az emberek nem beszélnek.
Elrohant mellettem, ki az ajtó elé, és a
lépcsőforduló magasából mint egy emelvényről kiáltotta a
moziból kisorjázó, sötét embereknek:
– Holnap matiné!
A vastagon öltözött emberek integettek neki
a hóból.
– Szabadság van! – kiáltotta Wudu, és az
ég felé tárta a karjait. – Ha nincs, akkor lesz – mondta
nekem.
A nézők némelyike is fellendítette a
karját, Wudu felé, bár nem sokan. Aztán elvonultak.
– Ne nagyon éltesd még a szabadságot –
mondtam, amikor visszajött a vetítőszobába. – És főleg ne
verd át ezeket a népeket. Haza Bérce itt van a városban, és
nem is egyedül. Eljöttek felnyalni a vért.
– Te is – mondta.
Lehet, hogy valóban ezt tettem a hátrahagyott
két napban, szemrevételeztem, majd eltüntettem a nyomokat.
Vagy maguktól olvadtak el, mint a hóban. Wudu mintha
szándékosan hagyott volna időt, hogy erre gondoljak, a
pornófilmet pakolta be közben a Haza Bérce utazásai
feliratú dobozba.
– Figyelj rám – mondtam. – Rám, ne
magadra. Ezek képesek elpusztítani az országot, csak hogy ők
megmaradjanak. Véletlenül tudom. Most azt kell tudnom, ki
mészárolt itt.
– Nem mindegy? A holtak: holtak. Mi itt,
vidéken így látjuk. Nekünk itt, vidéken eljött a
szabadság, s nem fontos, hogy ki hozta. Mindegy itt vidéken,
hogy ti a fővárosban mit csináltok. Lőhettetek is, most már
hiába.
Egyszerre elsírtam magam. Olyan váratlanul,
ahogyan elaludtam a vécében. Ugyanolyan tehetetlenül és
elcsigázva. Nem is sírtam, csak folyt a könnyem, mint a
konyhai vízcsapból. Nem restelltem, hagytam. Épp ideje volt.
Álltam a vetítőkamra sarkában, az ajtó mögött, és még
hallottam is, ahogy elegáns kabátomra koppannak a könnyeim.
Valami fekete kutyaszőrt néztem közben, amit a huzat a
szegletekbe sodort.
– Hogy szól az idézeted? – kérdezte
Wudu. – A csővel, az egerekkel, a térrel és az idővel. Puff
neki! Testvérem, tőlem tudd meg: nálunk szerda van, de
nálatok még csak kedd.
– A kurva anyádat! – mondtam. – Ne
röhögj te rajtam.
– Már ne hidd – mondta Wudu. –
Megbocsátok. El van felejtve. Minden. Ha akarod, még gulyással
is megkínállak.
– Megköszönöm. Egész nap nem ettem,
attól vagyok ilyen gyenge. Csak nehogy telesírjam a tálat.
– Nincs is tálam – mondta Wudu.
A könnyem elállt, a gulyás jólesett, bár
csak gyér kolbászdarabok bujkáltak a sűrű krumpli közt.
Egyenként éreztem lecsúszni kivékonyodott nyelőcsövemben a
falatokat. Matracon ültünk, Wudu hálóhelyén, mindegyre
belevertem a fogam a térdemen tartott piros lábas peremébe,
és olyankor kacagni próbáltam.
– Jobb lenne – szólalt meg Wudu –, ha
úgy tudnád, itt semmi sem történt. Miért? Láttál valamit?
Még csak nem is képzeltél ilyent. Amíg itt voltál,
állandóan arról papoltál, ez olyan kisváros, ahol semmi sem
történik, legfeljebb a toronyóra árnyéka kerüli meg a
templomot, azt is csak félig. Meg hogy ha egy béka beleugrik a
szökőkútba, a törvényszékig csapnak ki a hullámok, ettől
a sok bunkó meg mind kigyűl az utcára. Szinte el is hittem. De
közben múlt az idő. Nélküled is úgy, mint veled múlt
volna. Közben azért megtanultunk ezt-azt.
– Tűrni – mondtam tele szájjal.
– Nehezebb egy helyben ülni, mint otthagyni
csapot-papot, ha baj van.
– Ezt nekem mondod?
– Mondhatnám, de nem mondom – felelte. –
Hagyjál minket. Hagyd, hogy irtsák egymást az új barátaid.
Hadd hagyjuk szabadon, hogy elvégezzék helyettünk a
tisztogatást. Akkor aztán nekünk is lesz helyünk.
– Urak bukásán örvend a bolond –
idéztem valahonnan.
– Jó közmondás ez, csak nem igaz –
mondta. – Menj vissza hozzájuk, s mondd el, hogy itt se
voltál. Igazolhatom, hogy nem is voltál itt, testvér, soha.
– Vagyis nem volt sem Em, sem a folyó, és
még te sem voltál – mondtam, még mindig szipogva, és tudtam
közben, hogy megengedhetetlenül és elengedhetetlenül
érzelgős vagyok. – Elhiszed ezt? Azt hiszed, hogy a hullák
számítanak? Azt is, hogy hagyjuk magunkat megöletni?
Talpra állt mellőlem, körbefordult, lengett
a kabátja és a lenyírt haja.
– Hulla vagyok én már, testvér. De én
legalább belátom. Hu-hu-hu, hulla-hopp! – skandálta. –
Évek óta igyekszem kihalni. Velünk már nincs mit kezdeni az
új világban.
Ettem közben a gulyást.
– És gondolj bele – emelte meg a göbös
ujját –, mi történik, ha egymáson keresik az áldozatokat,
és egyet sem találnak. Attól jönnek csak zavarba igazán.
Mint az őrmester a viccben, aki a bokor mellé tojt, de a bakák
egy lapáttal ellopták szarát, s amire megfordult, hogy lássa
szeretett végtermékét, még a hűlt helyét sem találta. Ott
forgolódott csóré seggel, kiszolgáltatva, védtelenül. Ki
van ez találva, ne rontsd el. – Sírósan meredt rám. – Azt
intézd el, hogy ezek se találják meg, amit ideszartak nekünk.
Csak ennyit kérek. Kérünk.
– Nem – mondtam, és a vetítőgépe felé
intettem közben. – Ilyen filmet nem csinálok. Se neked, se
nekik. Szeretném végre, ha valóságos lenne a valóság. Azt
akarom, hogy érje a széle a hosszát.
– És azt hiszed, akkor megnyugszol?
– Egy életre kibőgtem már magam itt neked
– mondtam. – Köszönöm, hogy nem vetted észre.
Reccsent a csípőforgóm, amikor felálltam, a
vállam is, amikor letettem a matracra a lábast. Elkezdett
talán belém szivárogni a tél.
– Hány az óra? – kérdeztem.
– Kedden vagy szerdán? Különben nyolc.
Kilencre járt, és reméltem, nem feküdtek le
még a rokonaim, hat pokróccal és szakadt kabáttal takarózva,
hogy takarékoskodjanak a villannyal, fűtéssel. Rajtuk kívül
nem jutott eszembe más, akihez mehetnék, egyedül Em. Sikerült
egy napra távol tartanom magamtól, nem gondoltam még az
emlékére sem, most azonban azzal együtt felmerült valahonnan.
Ezentúl őt is cipelhettem.
Nyomtam egyelőre egy vaskapun a csengőt egy
kis utcában, holdvilágnál. Gyere már, gyere, mondogattam
magamnak. Pierre vagyok. Petár, Petya, Péter. A bátyád
vagyok. Vagyok valaki. Elájulok, ha nem beszélek, nem
kapaszkodom a szavakba legalább. Tanár vagyok,
illatszerügynök vagyok, megfagyok. Ha pedig sokat beszélek,
letörik a nyelvem a fagyban.
Az ajtó fölött felgyúlt végre a lámpa.
Kijött a házból egy fekete gomolyag, csupa kabát, kendő,
kacabajka. Kulcsra zárta maga után az ajtót, és elindult a
kapu felé a havon, amelyen aznap senki sem járt még.
– Jövök – mondta messziről, és valóban
jött, támolyogva, meg-megcsúszva a magas szárú cipőjével.
Útra öltözött, kis fekete lakkretiküljét is hozta.
Odanyomta végül puffadt arcát a kapurácshoz, szinte
felhasogatta rajta a húsát. Felcsúszott homlokáról a kendő,
és a gyér fényben is láttam, hogy kiültek bőrére a
vérerek.
– Berúgtál? – kérdeztem. – Ne
csináld!
– Mehetünk – mondta. – Hagytam
búcsúlevelet.
– Mit ittál? – kérdeztem. –
Egészségügyi szeszt vagy benzint? Gyere, kimosatlak.
– Ki a bús nyavalya vagy te? – kérdezte.
– Nem rendőr vagyok – leheltem az arcába
–, ne félj. Csak beköszöntem. Az unokabátyád vagyok.
– Ne menjek?
Az arca nagy lett néhány év alatt, a szája
kicsi. Percenként megnyalta az ajkát, okosan, mielőtt
ráfagyott volna a nyála. Kidugta a kulcscsomót a rácson, az
utolsó reménnyel, hogy ő bent maradhat mégis, legalább az
udvaron. Lógott, zörgött elhízott kezében a vasköteg,
mintha a földre sem akarna leesni.
– Tessék! Vigyétek. A tietek a ház is.
– Én vagyok az – kezdtem, és meg akartam
szólítani, de amint mondani akartam, rádöbbentem, hogy
elfelejtettem a nevét. – Te vagy az utolsó rokonom –
mondtam balogul. – Én vagyok az utolsó rokonod. A gyerekeid
nem rokonok, ők a gyerekeid. Hány éves most a fiú?
– Elment – motyogta. – Elment. Mit
akartok még?
Benyúltam a rácsok között, megfogtam a
vállát, puha volt és remegett.
– Volt neked egy anyád – mondtam. –
Nekem is volt. Ők ketten testvérek voltak. Szegről-végről mi
is testvérek vagyunk. Én vagyok a…
– Beviszel, vagy bejössz? – kérdezte.
– Én vagyok Pierre, Petya, Petár, Péter.
Pokahontas. Vagy akárki.
Halkan dédelgette a vállán nyugvó kezemet a
kesztyűjével, aztán az arca felé vonta. Sértette kimarjult
csuklómat a vasléc.
– Nem veszed el a kulcsot, ha kinyitok? –
kérdezte. – És ne verj meg.
Azt akartam ekkor, újra, hogy eleredjen a hó,
és el is eredt, habár csak ímmel-ámmal. Sehonnai kis
jégkristályok szállingóztak lefelé a halvány fényben.
Megragadtak egyetlen unokahúgom kendőjén a szöszben.
Fehérben állt, mire megkérdeztem:
– Ha van felnőtt fiad, hol van ilyenkor?
Megpördült hirtelen, szétpreckeltek róla a
csillámok, betáncolt a szűzies udvarába.
– Hol van ilyenkor egy férfi? –
rikoltotta. – Hol legyen? Egy nőben.
– Nem voltál ennyire trágár –
csitítottam. – Akkor káromkodtál csak, amikor kell. Amikor
illik, mondta nagyapa, de főleg munka közben. Ne ijedj meg, nem
akarok bemenni, itt maradni még annyira sem. Csak kérdezni
akarok valamit. Azt mondd meg nekem: kik lőttek itt? Neked
tudnod kell, hiszen anya vagy.
Közel jött megint a hatalmas arcával.
– Te vitted el. Te mondtál neki olyanokat.
Te vagy a bűnös – mondta. – És örvendeni fogok, ha lelő.
– Ahhoz puska kell – mondtam.
– Lesz nekik. Az én fiaimnak én mindent
megadtam.
Büszkén állt a rács túlfelén, józanul.
– Ne próbálj hazajönni – mondta. –
Mert, látod, olyanokat találsz itt, mint amilyenné én lettem.
Menj te vissza a francia francba.
Nevén szólítottam, mert eszembe jutott.
– Róz – mondtam –, Róz. Hova lettek a
fiaid?
– A föld alá. A picsába.
– Köszönöm. Tudhattam volna magamtól.
Becsöngettem az első házba. Aztán egy
másikba, egy harmadikba is. Ne aludjatok! Fordul a világ,
ébredjetek már! Túléltetek alva két évszázadot, erre
tellett az erőtökből, de most mutassátok is meg, hogy az mire
való, mire spóroltatok magatokból!
Mire kaput nyitottak, már a szemközti
járdán álltam. Két házból is útrakész asszony jött ki,
csomaggal a kezében. Belenéztek a félhomályba, egyikük
megkérdezte, hozhat-e fésűt magával, majd megkönnyebbülve
visszamentek a testükkel melegített odvaikba. Újabb
csengőgombokat nyomtam meg, újabb asszonyokat találtam.
– Hol vannak a férfiak? – kérdeztem. –
Elvégre kijöttek már a moziból.
– A férjem elutazott – mondta az egyik
asszony. – Igazán. De tényleg. Nincs itthon, megnézheti, ha
az a dolga.
– Minden férfi elutazott?
– Én nem tudom, kérem – suttogta az
asszony. – Nekem is itthon kellene lennem reggelre.
– Itthon van – mondtam neki. Otthon is
volt, idegen világba, a kapun kívülre készülni készen két
szvetterrel és váltás fehérneművel a batyujában.
– Vetkőzzön le bátran – mondtam, én is
halkan, én is keserűen –, aludjon nyugodtan. Szép álmokat.
Én most megyek, megkeresek valamit, ami nem létezik.
Értetlen szemeket meresztett ettől, már
amennyit láttam belőle a sötétben. Vallomásom képtelensége
riasztotta meg, vagy az, hogy vallottam egyáltalán,
ismeretlenjeként.
Levegőt sem becsültem még ennyire.
Igaz, alig jutottam hozzá mostanig. A hajnali derengő fénnyel
együtt szívtam magamba. Egyszerűen jó volt érezni magamat, a
tüdőmet hasogató fagyot és a pólyáló szürke fényt. Azt,
hogy élek. Nem tartottam olyan nagyon fontosnak mindmáig. Csak
elvoltam, hol itt, hol ott. Szinte megtapogattam a tagjaimat,
hogy valóban megvannak-e. De ha nem érzem, akkor is tudom, hogy
egyben vagyok.
Sárgásak voltak a házak, de fő, hogy
megvoltak. Nem rémítettek, nem vigasztaltak, csak álltak. Volt
rajtuk ajtó, ablak. Az ablakok közt régholt legyek, és
némelyik tető fölött tornyok. Kis tornyok csak, csököttek,
de mégis. Amennyire városom lakóinak tellett. Mint mikor
felcsipeszkedik az iparos álmai pereméig.
A hó is valódi, végre-valahára. Eszem
belőle.
Élvezettel túrom cipőmmel a friss havat a
képtártól a főtérig. Ott, a főtéren állnak és feküsznek
a férfiak. Az állók harckocsikra kapaszkodva állnak, a
fekvők harckocsik előtt feküsznek. Az állók mondanak, sőt
kiáltanak valamit, a fekvők hallgatnak, egyértelműen. Elered
a hó.
Holmi zászlók is lengenek.
Hó a hóra, de minek? – ezt gondolom
elsőre. A fekvő férfiak már örökké ott feküsznek,
kivárják, amíg a piacról hazafelé tartva rájuk bukkannak az
asszonyaik, és úgy borulnak föléjük, mintha fel akarnák
őket melegíteni. Az asszonyok a hullákról felrezzennek néha,
lengő karral csendre intik a harckocsin kiabáló más
férfiakat. De azok asszonyai újabb kiáltásokat akarnak
hallani. Földre ejtik zöldségesszatyrukat, és megpróbálnak
felkapaszkodni a tankokra. Nem áll rá a lábuk, de azért
egy-kettő följut. Katonák segítik fel őket. A katonák
hajadonfősek, eldobták a sapkájukat. Sörtés a fejük. Egy
vaskos nő nyakába akasztja egyikük a géppisztolyát. Ő is
kiabál, szájürege sötét a ráncos fehér arcban. A kiskatona
leguggol a tankon, megmarkolja a nő fekete téli cipőjét,
nehogy az lebukjon jeges talpazatáról.
Azok meg, az ismerőseim, csak fekszenek a
havon, és hull rájuk a hó.
Egyetlen nő lehetne köztük, Em.
Kijöttek! Em, kijöttek meghalni! – mondom.
– Hallod? Őket már nem lehet letagadni.
Mik vagytok, ti nők?
Eltömítették az összes lefolyót,
csatornát ezek, nem igaz? Keresztbe feküdtek. Készségesen
idomultak a lefolyó hajlatához, a rácshoz, de el is zárták a
hazugság útját a pöcegödörbe. Nincs hősebb egy
hajszálnál, Em, kedvesem.
A tank mellett megmoccant az egyik áldozat:
nyugtot intett a többieknek, akik ugyancsak emelgetni kezdték a
fejüket. Szófogadóan visszaidomultak az úttesthez.
Ezek csak játsszák a hullát – villan az
eszembe –, a fiuk, a testvérük, a barátjuk halálát – és
egy perccel később felfogom ennek az okát is.
Kijöttek a moziból! A kisváros az, amikor
látszik, hogy kijöttek a moziból, mondta valaki réges-régen.
Csakhogy most a nézők adták a műsort…
A színházi saroknál állok, ebben a percben
vagy tíz esztendeje, amikor besuttyan a térre Szervál meg a
sleppje, nyomában egy ballagó Kucuval. Ruhájuk vállán
hozzák a meleget a galériából, Izétől. Nézem csak, nem
értem, hogy a tábornok intézkedni próbál a téren, ahol
először jár. Azt azonban látom, de még hallom is, ahogy egy
katona a tankon az egyik nő mellől kiköp, és nyála csattanva
megfagy a levegőben. Ettől értem meg igazán a látványt, és
azt is, hogy hiábavaló. A szemlét tartó Szervált nem tudják
meghatni, nemhogy bűntudatot okozhatnának neki. Alig is vet
ügyet rájuk, a tankon elpihent katonákat instruálja, azok
pedig elfoglalják szokott helyüket, és felteszik csákójukat
felhevült fejükre.
Nem hittem el, amit láttam. Lehet, mondtam
magamnak, hogy azok az emberek is azért heveredtek bele az utcai
szennybe az egyetlen utcai ruhájukban, mert így próbálják
gyászolni az áldozatokat, és tehetetlenségükben nem bírtak
mást kitalálni, mint hogy bemocskolják és véglegesen
kiszolgáltatják, már-már felkínálják magukat.
Ezzel a többszörös magyarázattal maradtam,
egyedül. De aztán szembementem egy cipőüzlet kirakatával,
és nem láttam benne a tükörképemet. Nem volt rajta üveg,
csupán néhány szilánk csillant a keretek mentén. És nem
állt előtte az a halott gyerek, a füléből csurgó vérével,
akit a felvételen mutattak. Mintha nemcsak a képszalagot
törölték volna le. Az a gyerek pedig valóságos volt, sőt
igaz, pedig már ott se volt. És nem valóságos volt egy alig
néhány órája elmúlt pillanatban, hanem most is az, habár
csak a hiánya létezik már.
Bent, a félhomályos boltban golyó lyuggatta
köröm- és sárcipőket raktak vissza a polcra az eladók. Egy
kövér férfi átdugta mutatóujját az egyik lyukon, integetett
vele, ficánkoltatta, és várta, hogy a társai nevessenek. Neki
meg legörbült az ajka.
Hiába bármiféle színjáték, magunkat
becsaphatjuk, de a gyilkosainkat soha.
Sejtettem már, hova megyek ezután. Emhez. Meg
is torpantam, ahogy eszembe jutott, tiltakoztam is ellene,
vágytam is rá, egyúttal megigazítottam a begyűrődött
zoknimat. A kerítést támasztottam éppen, amikor egy vaskapun
át gyöngéden berántott az udvarra egy puszta kéz.
Gyanítottam, hogy ez a kapukeret is lopott szögvasból
készült, mint az utcában jó néhány.
– Gyere, francia, kevés itt a férfi.
Tömeg táncolt az emeleti lakásban, egyetlen
csupasz villanyégő világánál. Annyi üres vagy egyszemélyes
szoba, kongó előcsarnok után roppant soknak hatottak.
Tizenhárman döngették zoknis talpukkal a fellazult parkettát,
velem egészítették volna ki a balszerencsés számot, angol
módra. Ki-ki a maga távolából integetett felém, és rázta
tovább a bő szoknyáját, nadrágját.
– Gyere, Jules, igyál, ez valódi –
tessékelt bennebb középkorú elrablóm, szemére hullt a
hosszú szőke haja. Nem érintett meg viszont, ahogyan errefelé
szokás, és ezért máris hálás voltam neki. Töltött egy
magas pohárba, két taktus között hallottam bugyborékolni az
italt. – Megérdemled – mondta.
– Pierre-nek hívnak.
– Nem baj. Felőlem lehetsz Johnny Walker is.
– Felőlem. Balkézről. Vagy inkább lepihennél? –
kérdezett rám hirtelen. – Azt is megérteném. Nehéz napod
lehetett. De szerintem táncolj egy muzeológussal, vagy
vitatkozz a francia irodalomról valakivel. Kapcsolódj ki.
Inkább be. Szerintem.
Megmarkoltam egy sovány nőt derékban,
rángattam ide-oda a zongora előtt. Jól jött a tánc, akár a
sírás. Jó buli volt, leeresztett ablakredőnyökkel. Jobb,
legalábbis olyanféle, mint ifjúkoromban. Úgy megdöbbentem
ettől a szóban is felrémlett „ifjúkoromtól”, mint ki
vénen visszanéz, és még csak nem is látja. Harminchatodik
éves vagyok, mondtam és ismételtem magamnak, nem löttyedt
paradicsom. A nő viszont fiatalosan rázta magát, ki-kisiklott
a karomból.
– Maga tényleg francia? – kérdezte
egyszeriben. – Hogyhogy ilyen jól beszéli a nyelvünket?
– Egy szót sem szóltam eddig.
– Meglátszik az az emberen. Én
parapszichológiával foglalkozom.
– De Freuddal nem, ugye? – kérdeztem. –
Remélem.
Vihogott, sőt vicogott. Két ezüst
„kacagófoga” volt, mint a cigányasszonyoknak.
– Meg van beszélve – mondta. –
Bemutassam a bandának?
Intett a táncosoknak, és azok, mintha csak
erre vártak volna, leültek az üköktől örökölt
karszékekbe, konyhából behordott hokedlikre, én pedig közel
mentem hozzájuk.
– Ez egy nagy, de nagyon nagy senki –
mutatott a vézna nő egy saját nedveiben fürdő hájas
férfira. – Háromszoros doktor és egyszeri műélvező.
Az illető bemutatkozásként bólintott
csupán, mint akinek kijár a státus, szügyre vágta a
részlegesen kiborotvált, csokornyakkendős tokáját a fehér
ingbe.
– Helló – mondta.
– Helló – mondtam. – Bon nouit.
– Bon appetit – felelte, cinkosan
csippentve a vastag szemhéjával.
A következő, némileg csapzott férfi fel is
kelt ültéből, és a kezét nyújtotta.
Ám legyen, gondoltam, úgyhogy fél percen át
markoltuk egymást.
– A nevem nem ér – mondta selypen a
férfi. – De Párizsban, maguknál is kiplakátolták egyszer.
Csakhogy nem jutottam ki.
– Csellóval? – kérdeztem. – Az most
nagyon kapós. Már a pályaudvaron el lehet adni.
– Bécsben, komám – helyesbített. – A
csellónak Bécsben van piaca.
Tudtam már, hogy éppen olyan nagyképűnek
látszom, mint egy igazi külhonos idegen, pusztán attól, hogy
kérdezek. Ha nem teszem, talán otthon érzem magam közöttük.
Egy korán és halkan korosodni kezdő, kis
férfi – a házigazdának véltem – a zongorához ült
közben, ismeretlen dallamba kezdett, amilyent elhagyatott
vidékeken a kényszerű zsenialitás szül, amikor nincs más
út, csak fölfelé. Álmukban szoktak ilyesmit kitalálni, és
ébren sem felejtik. Kívülről, betéve tudtam magam is az
alaphangjait, ugyanúgy szólt szerte a földtekén:
la-la-la-la-la.
– Hagyjál már – mondta a zongorista egy
asszonynak, aki csitítóan vállára tette a kezét, sőt a
pihés kis hasát is hozzátolta. – Ne ijedj meg, nem
énekelek. Semmi szöveg. Így is értitek.
Erre a dallamra nem lehetett táncolni, és nem
is figyelt rá senki, talán unalomig hallották már, és ki-ki
magának költött hozzá saját szöveget. De jobban hangzott
itt, mint három Crystal Palace-ban. Lehet, hogy egyedül az én
kedvemért hangzott.
Nem kérdeztem semmit. Tudták ezek a magukét.
Azonkívül alig semmit. De az is túl sok lehetett. Tőlem sem
kérdezték, ki vagyok. Ünnepelték a szabadságnak vélt
változást, legalábbis szabadjára engedték az elfojtott és
fülledtségben eltorzult ösztöneiket, érzékeiket.
– Figyelj – szólított meg egy már
derékig vetkőzött, szőrös muki. – Raymond Aaron szerint…
– Nem ismerem az illetőt.
– Ne játszd meg magad. Nemcsak
rendőrügynök vagy te. Aaront még én is ismerem. Az ő
temetésén alig páran voltak, mint ahogy az enyémen sem
lesznek sokan, a kommunista Sartre-ot viszont százezrek
ünnepelték még holtában is. Ez az Aaron viszont akár De
Gaulle-t is csesztette, pedig a londoni emigrációban még a
haverja volt.
– Illatszerügynök vagyok – mondtam –,
nem filozófus. De tényleg.
– Jobb szakma. Életben hagynak legalább.
– Azt hiszed?
Nem hitte: tudta, a gazfickója, hogy ez az
igazi kérdés. Láttam a szemén. Már csak efféle
megérzésekre hagyatkozhattam, bízhattam magam. A kezemet is
meg akarta fogni. Ismertem már ezt a fajta néma, cinkos
szorítást.
– Jó, menj – mondta lassan, és
elengedett, mielőtt megfogott volna. – Nincsen érvem. Biztos
dolgod van még.
A fürdőszobaajtónál az én csúnya
táncosnőm toporzékolt egy szálas, szép férfi előtt, mintha
a táncot folytatná. Egy születendő gyerek anyakönyvi
illetőségéről rikácsolt. Az sem az övé volt, hanem egy
barátnőjéé lesz, aki abban reménykedett, elvetél vagy
holtat szül.
– Jók voltatok – mondtam nekik. – Szinte
otthon voltam. De most már mennem kell.
– Persze, mert te francia vagy már. Ne hidd,
hogy irigyellek.
– Hát én se magamat. Csak titeket, egy
kicsit – mondtam, hogy megnyugtassam. – Aludjatok.
Utánam rikkantott valaki férfi:
– Ünnepen fennen lengetjük a zászlót,
hétköznap egymást verjük a nyelével.
Az előszobából, a kimarjult cipők közül
egy alkóvba láttam: fiatal, kopaszodó férfi ült ott bent az
ágyon, az olvasólámpa szűkös fényében kékes színű,
kósza fémdarabokat igyekezett egymáshoz illeszteni, miután
egy fehér zoknival sorra megtörölte őket. Felpillantott a
munkájából, éppen olyan volt a szeme, mint tüskés burkában
a gesztenye.
– Engem joggal üldözhettek – szólt
csendes büszkeséggel. – Én adtam rá okot. Nem mint ezek...
– Fegyverzsírtól fénylő kezével a szoba felé intett, és
ártatlanul mosolygott. – Nekem tényleg van fegyverem, csak
jól eldugva.
– Féltél?
Ebbe belegondolt. Egy ismeretlennek vallhatott,
mert az nincs kinek továbbadja.
– Néha – felelte végül. – Időnként
még élveztem is. – Ez egy kissé mélakórosan hangzott,
talán amiért elveszítette a rejtegetés izgalmát.
– Legalább nem unatkoztál – vigyorogtam
rá, de nem folytattam azzal: mint azok odabent, már csak azért
sem, mert esetleg valamelyikük fia. – Szakmabéli vagy –
mondtam neki. – Biztos tudod, kik lövöldöztek itt
mostanában.
– Szerinted? – kérdezett vissza. – Mert
én még nem tudom.
– Valaki mégis.
– Egyik kutya, másik eb. – Rég hallottam
a mondást, s ezt közöltem is vele. – Hagyd őket egy ideig,
intézzék el egymás között – mondta erre. – Aztán
jöhetünk mi.
– Lehet, hogy átveszitek a vezetést?
– Van, aki azt szeretné. De csak elvi
alapon. Én jól megvagyok ezzel – ringatta a félkész
puskáját.
– Hát akkor nem zavarlak. Sok sikert a
polgármesterséghez.
A kapu nem volt kulcsra zárva, és örvendtem,
hogy nem kell visszamennem, kérnem, hogy kiengedjenek.
Tébláboltam egy ideig, aztán benyúltam a meglazult
dróthálón, elfordítottam a kulcsot a zárban. Ki tudja, ki
jöhet még a zavaros ködből, és miféle kacifántos
fémszerkezettel vagy pecsétes papírlappal a kezében.
Kerültem egyet, két utca hosszat
nyikorgattam a havat. Egyszer még a szülőházam előtt is
elmentem, visszafelé azonban más utat választottam.
Másodszorra biztosan holmi érzelmek keltek volna bennem, és
nem hagynak koncentrálni. Így se tudtam. Emnek azt mondtam,
amikor odaértem:
– Nem mehettem máshova. Elnézést. Már a
régi barátaimat sem ismerem.
Háttal állt a gyér fénynek, nem láttam a
szemét.
– Itt vagy: itt vagy – mondta. – Egyszer
már megjósolták nekem, hogy olyan fiúval kerülök össze,
aki bejön az ajtón, mielőtt a kopogtatására azt mondanám,
igen.
– Csak egyet akarok kérdezni, Em.
– Nem Em. Az rég volt. Más volt. Az egy
kódjel volt.
– Rendben. Majd megfejtem. Most azt kutatom,
kik lőttek itt a városban. Tehát?
– Tehát nem tudom.
– Bennebb mennék – mondtam, és ő
félreállt az ajtóból. Leültem az ágyra, a régi helyemre, a
műperzsa falvédőnek döntöttem hátra a fejem. Ezelőtt
utálta a műperzsát, de restelltem volna emlékeztetni rá. Az
újonnan felöltött, viszolyogtatóan édeskés mosolyára is,
amivel nyilván a búját-baját álcázta, és holmi irodai
kollégák megértéséért esdekelt.
– Szóltak nektek, hogy eltagadjátok? –
kérdeztem. – Kik szóltak?
– Nekem senki.
– Tudnom kell, Em. Mondhatnám, az életem
múlik rajta.
– Az életed! – füttyentett. –
Érzelgős vagy. Fellengzős is. Mindig tudtam.
– Te meg kegyetlen. Így teljes a történet.
Elismerem. De nem segítesz?
– Kéne?
A száját néztem csupán. Enyhén redős ajka
kékeslilán feszült, ijesztően és kívánatosan. Teste minden
zugában rejtezett valamilyen patak mosta, palaszínű
sötétség. Ragyogó homály volt régebb, most mintegy
visszavonta a húsa mélyére. Sok ruhát viselt, elegánsan,
mégis könnyeden öltözött, akár egy derűs kerti
mulatságra, ritka alkalomra. Este volt, ő meg úgy ült a
rózsaszín ernyős állólámpa fényében, mint a délutáni
napvilágnál. Sem a rózsaszín, amilyenre a haját is festette,
sem a ruhafodrok nem illettek hozzá. Még az anyjához sem
illettek volna, senkihez a magafajtájú telivérek közül. Azok
magabízón hagyják őszülni még az erős szálú hajukat is.
Megalázónak tartanák elfödni. Úgy gondolhatják, ha nem
csupán érzik, hogy a festés megalázná a nőiességüket.
– Nem tudtál mit kezdeni velem – mondta az
én Emem a sötét szájával –, erre most valami közügybe
akarsz belevinni. Így könnyebb. Köz-é-let! Nem a valódi. Nem
is vagyok alkalmas rá. Persze lehetnék, ha akarnám. De, tudod,
a legnagyobb szerencsétlenség, ami ért, hogy semmi másra,
senkire, egyedül magamra figyelek.
– Én is. Velem is ez történt, amióta…
Szavamba vágott.
– Kérsz kávét?
– Délután négy után már nem iszom. Alig
tudok elaludni tőle.
– Esetleg italt?
– Attól is.
– Pótkávé.
– Pótkávé. Pót-álom. Pót-élet. Kik
voltak azok, Em?
– Nem Em!
– Kik lőttek? Kik lövettek? Kik szóltak
nektek? Kik mondták meg, mit mondjatok? Főként hogy mit nem.
Egyre megy. Halálos ez is, az is. Ne hagyjátok.
– És te?
– Jó – mondtam. – Én is hagyom. Csak
engem nem hagynak.
Elengedtem magam a székben, már-már egyik
cipőmet is letoltam a másikkal, hanyatt hagytam a fejemet. Nem
tudtam megítélni, nem is akartam, hogy feltolul-e vagy kifut
lüktető ereimből a vér. Megtörténhetett, hogy a cipőmet
azért nem húztam le, nehogy megérződjék a másodnapos
lábszagom, a véremről pedig semmit sem tudtam, ahogyan arról
sem, nyugatról kelet felé fordul-e a Föld, vagy fordítva.
Ejtőztem, tudatosan tudatlanul, elzsongva, pedig éppenséggel
ébernek kellett lennem, akár egy szerelmesnek vagy
rendőrspiclinek.
– Mit akarsz? – kérdeztem, miközben ő a
szoba másik felébe indult valamiért a széles csípőjével,
annak felső felén az érzékeny dudorral. – Mit akarsz,
vezekeljek? Tépjem mellemen az inget?
– Majd én.
– Ezt azért ne vállald át tőlem. –
Kedélyesen mondtam ezt is, ismerősen.
Visszajött az asztal túlfelére. Bámultam
közben lábát a szőnyegen. A sok fodros ruhához nem viselt
cipőt. Tízezredszerre tudtam meg tőle, szavatlanul, hogy egy
női lábfejnél nincs meghatóbb és érzékenyebb, a
világmindenség egy zuga fészkel, húzza meg magát minden
hajlatában. A talp homorulatán lehet azt legjobban tapintani.
De ahhoz kora délután kell, derengés, nem homály. És az a
híd a női talpon omlik be legelőbb, s akkor az egész talp
rálapul a padlóra, végzetesen. Em valami nehézkes bájjal
járt még.
Azt is megtudtam ugyanakkor, hogy fűtenek a
lakásban, és így végre mezítláb járkálhat, ahogy szereti.
Nem leült: elhelyezkedett a székben.
Elterebélyesedett. Otthon volt, társalgott aztán, akár egy
özvegyasszony.
– Ma délelőtt feljelentettelek – mondta.
– Bementem ezekhez, és besúgtalak.
– Csak úgy bementél? Vigyázz, ismerem a
helyet! Bejelentkeztél a kerek kis ablaknál… Sorszámot is
adtak? Így megy ez?
– Nem mindegy, hogy volt? Volt ez is.
– Volt?
– Volt, van, akárhogy is, nem mindegy?
– Így szokás? – kérdeztem rá, időt is
hagyva magamnak. – Hivatali úton, mint a gázműveknél?
– A fő, hogy rávettem magam, hogy
odamenjek, és rólad beszéljek.
– Ők meg a hasukat fogták a röhögéstől.
Semmit sem tettem ellenük. Sajnos. Mit jelenthettél volna?
– Ami eszembe jutott. Amit hallani akartak.
– Honnan tudhattad, mit akarnak hallani?
Tőlem nem.
– Mindenki tudja. Valami rosszat. Rosszat
akartam tenni. Miért, nekem nem szabad? Úgy is éreztem éppen,
hogy a szabadságomnál vagyok, ha egyszer már eldöntöttem,
hogy rosszat is tehetek. Miért csak itt legyek, veletek, miért
ne adhatnám magamat azoknak is? Felszabadultam. Mint a szűz,
aki nehezen bírja már… Szűz is voltam, évek óta.
– És Kutya?
– Kutya csak kutya. Egykutya. Csak azért
kellettem neki, mert neked is kellettem. Őt kielégíti, hogy
ezeknek nyalja a seggét.
– Miért nem neki mondtad el, amit rólam
kitaláltál? Ő továbbadta volna.
– Adok magamra – mondta. – Ezek
stricijének nem leszek a kurvája. Na meg akkor hol az én
érdemem, hol a hála? Már nehogy ő arasson.
– Egy besúgóval éltél együtt, Em!
– Nem éltem. És nem Em. Megszűnt a kód.
– Könnyedén legyintett a nehéz kezével. – Nem értesz te
semmit. Azért is mentél el. Itt kellett volna, velem
megrohadnod. Akkor tegnap nem úgy néztél volna, ahogyan
néztél… De ma bosszút álltam. – Összekulcsolta két
kezét a hasán, kényelmesen, meghitten, talán megadóan. –
Nemsokára megöregszem – mondta. – Egyszer úgy ébredek,
mintha nem is én volnék. Magától csurog a nyálam, pedig én
köpni szoktam. De befejeztem. Hova menjek, ha nincs hova? Csak
ezekhez mehetek.
– Erre mit mondjak? Azt, hogy nekem mindig
fiatal maradsz? Tudod, hogy hazudnék.
– Szerettem volna mindent elkövetni, amire
képes vagyok, még mielőtt reszketni nem kezdek a vénségtől.
De ti nem hagytátok. Állandóan le akartatok fektetni,
állandóan beszéltetek, nem hagytatok időt másra. Elegem
volt. Vagy semmiből sem volt elég. Mindegy. Majd megtudom.
– Ne tedd – mondtam, és ösztönszerűen
térdére tettem volna a kezemet, de visszafogtam. – Ne bántsd
magadat. Szabad vagy, de ezt nem szabad.
Rettenetesen, ijesztően butának éreztem
magam az ilyen giccses közhelyekkel a zsigeri bölcseletével
szemben, amely még hús-vér gyerekeknek is képes életet adni,
akik aztán tudósok vagy útonállók lesznek. Mindig is
csodálkozva csodáltam, miképpen képes a létre jönni egy
gyerek, noha ismertem a hozzá vezető fiziológiai, biológiai
útvesztőket éppen úgy, akár ezt a nőt. Annyira. Ő meg ült
csupán, egy csecsszopót is dajkálgathatott volna az ölében.
Tudtam viszont, hogy erre nincs esélye. Együtt tudtuk.
– Besúgtalak – ismételte velem szemben az
asszony, mintha ellenkezésemre, felháborodásomra, szóbeli
vagy akár tettleges megtorlásra vágyna, egy felmentő
arculcsapásra. – Feljelentettelek. Csak mert tegnap úgy
láttál, ahogyan. Úgy néztél rám, akár egy elhagyott
szeretőre. Talán még sajnáltál is. Nem megyek el ezekhez, ha
előtte van kivel megbeszélnem. Szólnod kellett volna. Te meg
csak álltál.
– Te meg néztél. Némán. – Most is úgy
nézett, át a rőt félhomályon. – És várod a hálájukat.
Nem jellemző rájuk.
– Jó, akkor legyen egy jó pont a
dossziémban.
– Egy nyavalyát! Te csak a honleányi
kötelességedet teljesítetted. Azért nem jár fizetség, de
még köszönet sem. Sőt, neked kell hálásnak lenned, amiért
alkalmat adtak rá. Megfeleltél az elvárásaiknak, hogy úgy
mondjam.
Elfészkelt a karszékében, és megpróbált
gúnyosan, megvetően kitámadni a kis otthona, élete
biztonságából.
– Milyen jól ismered őket! – mondta, és
még cöcögött is hozzá.
– Most velük dolgozom. Muszáj, ha még
egyszer ki akarok jutni innen. Ezért kell megtudnom, kik
lőttek, Izé vagy Szervál emberei?
Most már kacagni is próbált.
– Muszáj? Én hülye! Ártani akartam neked,
és közben segítettem rajtad. Most már kirúgnak a
szolgálatból. Nem dolgozhatnak egy olyan alakkal, mint
amilyennek mondtalak.
– Ne hidd! Most már zsarolhatnak is.
Miközben tudják, hogy hazudtál nekik. De szívesen elhiszik.
– Nem érdekel, mit hisznek. Az sem, hogy ki
lőtt. Én megtettem a magamét. Hidd el, még meg is
könnyebbültem tőle. Arra gondoltam, egyszer majd úgyis sor
kerül rám, behívnak, mint a többieket, akkor meg miért ne
mennék magamtól?
– Most jön a java, Em – mondtam neki. –
A neheze. De lehet, hogy hovatovább megszokod, és egyre
könnyebb lesz. A besúgást éppúgy meg lehet szokni, akár a
félelmet, Em.
– Nem Em. Mária!
– Marika drága – mondtam tehát –, most
már fenn vagy a listájukon. Majd szólnak, kiről jelents
legközelebb.
– Azt ők csak hiszik!
– Fogadunk? Nekik fogsz dolgozni ezután.
– Én aztán soha – mondta derűsen.
Felrajzoltam neki a logikát, vagyis a
csapdát, amelyben én voltam a csalétek, és ő az áldozat,
és nem rémült meg tőle. Súlyosan, visszavont sugárzással
ült, akár egy családanya, aki ő sose lesz.
Szegény Em! Szegényem. Elárult a derűd, a
nyugalmad, amellyel a rémséges kilátást fogadtad. Hazudtál!
Nem a titkosrendőrségnek, hanem nekem. Nem árultál el te
engem senkinek. Most akarsz árulást elkövetni, mert azt
hiszed, így segítesz rajtam, segítesz felejteni azzal, hogy
megutállak, gyűlöletem kioltja az emlékezést. De itt is
tévedtél, Em! Mária! A gyűlölet ébren tartja az emlékeket,
azok csak a nyugalomban múlnak, simulnak bele az életünkbe.
És ne légy ennyire nagylelkű, Em, Mária: ne akard
megkönnyíteni a dolgom azzal, hogy utólag és visszamenőleg
igazolod, azért mentem el tőled, mert méltatlan voltál
hozzám, áruló vagy árulásra kész, nekem volt tehát igazam,
amikor magadra hagytalak a bűneiddel.
Nem volt igazam, Em. Itt kellett volna
maradnom, bárhogy, bármi történt volna azután. Nem
bolyongtam volna szerte a világban, ahová vágytam, hogy aztán
rájöjjek, mindenhol ugyanolyan. Jobb lett volna veled élni.
Élni egyáltalán, valóságosan, és nem holmi örökös
szünetben, két élet közti légűrben, várakozva,
sóvárogva, de nem haragosan, talán még csak nem is
szomorúan, hanem tehetetlenül, alkalmilag válogatott
érzelmekkel és emlékekkel, időnként rá-rátalálva a
dühre, a szerelemre, néha még az örömre is. De azok olyankor
sem voltak igaziak, hiszen külön-külön szálltak meg, nem
egyszerre. Részletekben léteztem, Em. Mintha külön-külön
megtanultam volna az érzelmeket, veled vagy másokkal, hogy
aztán alkalmazhassam őket. Most azonban mindhiába próbálsz
újabb leckét adni, ezúttal az árulásról. Nem a
megbocsátásról oktatsz, én mégis azt tanulom. A szánalommal
együtt. Nem mintha ne lennél képes az árulásra. Elvégre én
magam is képes vagyok rá, hiszen azt is megtanultam, hogy az
életösztönünk része, akár a szaporodási vágy vagy a
rettegés. Mégsem hiszem, nem fogadom el. A legrémesebb pedig
ebben a hazugságban az, hogy fölösleges. Hiábavaló az
álságos önvallomásod és a valódi önkínzásod, amivel azt
vállalni akarod. Fölösleges áldozat, Em. Hogy odaveted magad
a vélt gyűlöletnek, cafatonként. Semmit sem érsz el vele.
És amikor ezt belátod: annál fájdalmasabb lesz. A belátás
éppúgy, mint a hiábavalóság.
– Ha elmegy valahonnan az ember, soha ne
térjen oda vissza – foglaltam össze fennhangon az elmúlt
másodpercekben elgondoltakat.
– Csak nehogy megbocsáss – mondta ő, a
maga gondolatsora végén. – Azt nem viselném el.
– Nem jövök többé, Mária. Most is csak
azért jöttem, hogy neked is feltegyem a kérdést: ki
gyilkoltatta le ezeket az embereket?
– Fegyveresek. Halottak így is, úgy is.
– És ki tüntette el a tetemeket? Az
igaziakat.
– Én semmit sem tudok, senkiről.
– És most nem hazudsz?
– Azt hiszel, amit akarsz. Én meg azt
csinálok, amit akarok.
– Mária – mondtam neki –, a hivatal,
ahol fel akartál jelenteni, átmenetileg nem fogad ügyfeleket.
Önmagával van elfoglalva.
Mintha meg sem hallotta volna. Tudtam, véget
ért a párbeszédünk. Feltápászkodtam az ágyról.
– Fogalmam sincs, hol alszom az éjjel –
mondtam mégis, próbaképpen.
Egy szót sem szólt erre. Köszönés nélkül
mentem el.
A kapualjakban párok ölelkeztek, s a
nőknek nem fázott a fehéren világító derekuk a mellükig
feltúrt télikabát, pulóver, blúz alatt. Hosszú párák
oszladoztak az áthevült testek körül. Értettem az
indulatukat: elborította őket a lázadás láza, a félelem
révülete, féktelenségként élték meg a rájuk szakadt
szabadságot, olyannyira, hogy nem is gondoltak rá.
Ösztönösen rohantak volna, ha riadó harsan, ugyanazzal a
lendülettel fegyvert ragadva vagy menekülve. Nem is olyan
sokára tele lesz a város szerelemgyerekkel. Azokat majd
éppúgy nem ismerem, mint a papírszedőket-tépőket az
emeleteken, pedig alig hat éve hagytam itt őket maguknak.
A főtér körül, a magas házakban világosak
voltak az ablakok, és papírlapok szálltak ki rajtuk, előbb
megvillantak a fényben, majd egymásra hulltak az aszfalt
sötétjében. Néhányan tépett dossziékat lapoztak odalent,
az utcára telepedő homályban, nem láthatták, mégis boldogan
nézték a betűket. Régi, habár alig érthető tapasztalat,
hogy földrengés, bombázás, népfelkelés és egyéb
kataklizma után rengeteg a papír mindenütt, még az
elektronikus közlésre áttért vagy a félanalfabéta
országokban is. Szülővárosomban egyelőre számtalan
iratcsomó süllyedt piaci szatyrok, koszlott aktatáskák
mélyére, tűnt el a télikabátok alatt, hogy aztán ki-ki
otthon, a konyhaasztalra teregetve böngésszen bennük.
Ellesznek ezzel egy ideig. Cserélgetik vagy adják-veszik
egymás közt a besúgói jelentéseket, amíg kihez-kihez el nem
jut a magáé. Izgalmasabb lesz ez még a kanasztázásnál is.
A tolongásban, tülekedésben a sokaság
gerjedelméhez képest alig hallatszott hang. Elszántan,
konokul, válogatás nélkül markolták fel az iratokat,
hangszalagokat. Aztán egy férfi felkiáltott:
– Vér! Ragacs! – Nem bírta abbahagyni.
– Csupa vér. Ragasztó, ragasztó.
A papírlapok a vér helyére hulltak,
eltakarták. Én is az eltüntetett tetemek nyomát tapostam a
slaggal sebtében felmosott, felsikált téren, és egy akta a
cipőtalpamra rátapadt.
Az egyik utca torkolatában embert vertek,
ugyancsak némán, felszabadultan és boldogan, ahogyan mások
szeretkeztek vagy iratgyűjtőt guberáltak. Három férfi
ütötte, ahol érte, a negyediket, egy rendőr felügyeletével.
– Most megkapod – szólalt meg egy idő
után a rendőr. – Drágán fizetsz azért a mustárért. Meg a
hülyeségedért. A zöldségboltban nincs kenyér, te!
A három ütlegelő mindinkább belemelegedett,
áldozatuk a rendőrre pillantott néha, már ha kilátott a
csápoló karok és a szemét elfedő vér mögül – azt
csináltok vele, amit akartok, elvégre a ti haverotok, mondta az
–, aztán megadóan összerogyott, mielőtt leterítették
volna.
Az utca második kapujában újabb
ölelkezőket láttam, és hálásan örvendtem, hogy magas a
sötétkékbe esteledő téli ég, és a hideg is kíméletes.
Nagynénémnél tárva-nyitva állt a kapu,
ahogyan még sosem az utóbbi tizenhét évben. Már-már
meghatódtam ettől a hirtelen támadt vagy inkább visszatért
bizalomtól, aztán kiderült, hogy nem mindenkit vár ide, hanem
csak az orvost, de nem bízik a saját erejében annyira, hogy
kimegy kaput nyitni. Az orvosnak viszont délelőtt óta
sürgősebb eseteket kellett ellátnia, mielőtt elvéreznek vagy
üszkösödni kezdenek, nénikém szívrohamának kezelését
egyelőre a jóistenre hagyta.
– Maga is éppen jókor esett ágynak –
mondtam neki. – Most használhatná a fronton szerzett ápolói
tudományát.
– Ne viccelődj, még nem haldoklom –
mormogta feszes szájjal –, nincs szükségem vigasztalásra.
– Azért sápadt egy kicsit. – Falfehér
volt. Szeme kifordult, mintha egyfolytában a Jézus-képet
nézné az ágy felett, annak is leginkább a lángcsóvás
szívét. – Hozhatok valamit? – kérdeztem halkan.
Legyinteni akart a szikár kezével, de
leejtette az ágya mellé, éppen a kitömött holt kutya
fejére, s felfigyelt rá.
– Ezt vidd ki – mondta.
– Nem kér enni.
– Most már elleszek magamban – mondta. –
De azért örvendek, hogy ezt megértem.
– Maradjak én itt helyette?
– Nem bánnám. De menj fel az
ugrótoronyhoz. Itt járt a mozis barátod. A nődhöz menni nem
mert. Üzeni, hogy mutatni akar neked valamit. Valakiket.
Vigyázz magadra. Nekem egy kicsit sok volt.
– Küldjek ide valakit?
– Elrendezem én magamat – mondta. –
Elvégre ápolónő is voltam. De tudod, tényleg örvendek, hogy
ezt megértem. Kár, hogy nem láthatom. Megkérhetnélek, hogy
ültess talicskába vagy babakocsiba, mert az is van hátul a
fészerben, még a tied volt, s tolj ki a főtérre. –
Igyekezett mosolyogni. – Jót kacagnának a népek. De neked
más dolgod van. Szervusz, öcsi. Nem kérdezem, hogy vagy, már
mindent elmeséltek. Tégy a tűzre, és vidd ki a kutyát.
Három kerítéslécdarabot raktam a
dobkályhába, és kivittem a merev kutyát, letettem a kapu
közé, házőrzőnek. Háta csupaszra kopott a rengeteg
simogatástól.
Az ugrótorony rég nem állt, csak a
népképzeletben. Annál hosszabb volt feléje az út. Mentem,
mentem a végtelenné vált sötétben, hegynek fel, és a
harmadik kilométernél már egy titkosrendőr társaságáért
is hálás lettem volna. Mintha itt sikeresen kipróbálták
volna a neutronbombát: élőlény egyetlenegy se látszott, csak
holt tárgy, ház, kerítés, deszka, kő meg alattam a jég,
azon a hold, az egyetlen világítótest.
Ezt akartad mindig, nem? – kérdeztem
magamtól. – Hogy csak te egyedül. Most pedig rísz, amint
rendre rájössz, hogy a magány tiszta önzés. Élvezd ki, ne
sajnáld magadat. Nem számítasz, legfeljebb magadnak.
Különben mintha itt se lettél volna. Te vagy a
legismeretlenebb hősi városlakó. Egy senki vagy, sehol. Egy
kutya sincs a környéken, hogy sírjon utánad. Nincs egyebed,
csak az undorító életösztönöd.
Erre az ütemre léptem.
Az ugrótorony hűlt helye alatt, a rézsűben,
lekerekített sarkok mögül fény világolt a bunkerból. Évek
alatt nyilván kiette a tömítést az idő Wudu régi kéjlaka
ajtaján. Elárulta a helyét már az is, hogy a bejárat
domború vaslemezét nem födte hó, és a feléje vezető
kitaposott ösvény. Elszánt, az elszántságtól elbutult
férfiak nyomába léptem, azzal a régi tapasztalattal, hogy a
külön-külön okos emberek együtt módfelett ostobák,
legalábbis ostobaságokra képesek. Ezeknek annyira tellett a
képzelőerejükből, hogy összegyűljenek, miután sok más
törvénnyel együtt megszűnt a gyülekezési tilalom, és
mielőtt elrendelik a következőt, s hogy az első
kopogtatásra, jóhiszemű összeesküvőkként, ajtónyitás
előtt eloltsák a fényt.
– Ki az?
– A Mikulás.
– Gyere, Guevara – szólt hátra egy hang a
sötétbe –, téged keresnek.
Guevara pedig Wudu volt, valami bűzlő
birkabekecsben. Kijött, aztán álltunk a havon.
– Honnan szerezted ezt a büdös bundát?
– Örököltem – mondta.
– Nem is tudtam, hogy van rokonod.
– Gyere – mondta. – Csak egy kérésem
van. Odabent ne beszélj.
A tetemek odabent voltak. Gyertyát
állítottak a fejükhöz, gondosan, megrögzötten,
ünnepélyesen, és most sorra újra meggyújtották. Hét halott
volt, és mintegy háromszor annyi virrasztó férfi
körülöttük, akik mintha éppen belőlük akartak volna
bátorságot nyerni. Egymás elől szívták el a levegőt a
szűk helyiségben, mely átforrósodott tőlük, izzadtan
álltak. A testek ellenben szorosan egymás mellett feküdtek a
földön, betakarva, mintha a megfázástól óvnák őket. Nem
látszott rajtuk vér, egyszerűen csak halottak voltak.
Elszállt belőlük az élet, és nem lehetett tudni, hogy hova.
Nem volt bennük semmi megrendítő, egyedül a tudat, hogy ezek
halottak, meggyilkolták őket, és szomorúság talán, az is
tudatos. Meredten, egyformán személytelenül hevertek a
hátukon, lemosdatva, elrendezve, mintha tudná valaki, hol,
mikor nyerhetik el a végtisztességet úgy, hogy közben mások
se essenek áldozatul a temető felé kísérve koporsóikat.
Nagyon, már-már véglegesen be voltak zárva a tetemek a
bunkerba.
A gyertyafény kinagyítva vetítette az
egybegyűltek árnyékát, nem is túl meszszire, csak a
boltozatos falakig, azokon az általa rajzolt absztrakt képekig,
ahol összekeverte a hullák árnyképeivel. Az emberek
különben kicsinek látszottak az árnyékuk előtt.
Játékbabák, túl nagy fekete köpönyegben. Túljutottak már
a gyászon, el valami tárgytalan, de nem céltalan, tettrekész
lelkesedésig, jöttömre azonban újra a holtakra fordult a
figyelmük, és illendőképpen újrakezdték a néma
siratózást.
– A barátom francia ügynök – mutatott be
Wudu. – Remélem, segíteni tud nekünk. Legalább elmondja
külföldön.
Tiszteletteljesen és nem reménykedve néztek,
leginkább úgy, mint egy megképződött mesefigurát. Nem
valószínű, hogy az utóbbi években találkoztak
külföldivel. Tengert sem láttak. Megvoltak maguknak, és
elképzelni sem tudták már, hogy nem maguk között, megzápult
szűk körben intézik el a dolgaikat, akadhat támogatás,
felszakadhat a burok, ez a nyákos, rugalmas falú menedék,
amely legalább annyira fojtogatta, mint amennyire védte az
életüket. A halottak ugyan jelezhettek volna nekik, és ezen az
estén, kiterített társaikat nézve lehet, hogy megsejtették
legalább, melyik a másfajta esély, a szabadulás lehetősége,
hogy egyszer s mindenkorra kijussanak innen, ha másként nem,
legalább a testükön ütött lyukon át. Vagy ha ők
lyukasztanak ki másokat. Szavakkal már nem lehetett. De
bármilyenek lettek volna, és bármit tudtak vagy éreztek is,
itt voltak, a föld alatt, ahová régebb képzeltem őket,
igazolták, hogy minden ábránd veszélyes, s azok között is a
hősi ellenállás vágyálma a legveszélyesebb.
Mondanom kellett volna valamit. Ők úgy
tettek, mintha nem várnának híreket, tanácsokat, önmagukkal
foglalkoztak, már-már öntelt büszkeséggel és leplezett
nyugtalansággal, amiért el mertek jönni idáig, kimozdultak az
otthon falai közül, és útjukban eltakarították maguk után
a nyomokat, a tetemeket.
– Csak egy kérdésem volna – szólaltam
meg végül. – Ki tette ezt? Szervál tábornok vagy Haza
Bérce?
– Ezeket feltámasztani már egyik sem tudja.
– Egyik kutya, másik eb – dörmögte egy
másik hang.
Lassan jutott el az eszemig, hogy
ellenségesek, csak mert máshonnan, másvalaki mellől, valami
magasabb társaságból érkeztem. Egyúttal beláttam, hogy még
csak nem is engem utálnak. Tartósan és tompán gyűlölnek
mindenkit, aki többet vagy akár csak mást tud annál, mint
amit megtanultak és amire vágynak, és hogy a kettő egy:
vágyakozásuk csak a belátható, tanult távig terjed. Ennek a
körnek pedig csak a peremén található a mindenható Haza
Bérce is, akárcsak a Fennvaló, teljes hatalmával sem bír
betörni, bennebb férkőzni a határon, amelyet ő maga vont
köréjük.
Tehetetlenül és meghatottan álltam a
megátalkodott erővel szemben, amellyel védték magukat. Nem
bírtam mást mondani:
– Tudniuk kell, melyik oldalra állnak. Ezt
az önkényt támogatják-e, vagy az ellenségét. Most ez a
kérdés. Aztán majd meglátjuk.
Akadt köztük egy gyöngébb alkat, és
reméltem is, hogy lesz ilyen. Nagydarab, túróscsuszán
hízott, rőt üstökű férfi szólalt meg.
– A hadsereg lőtt, az elnöké. De annak a
tábornoknak az utasítására…
Erre aztán, amint egyvalaki megtörte a
hallgatást, és ezzel mintegy elárulta a társait, azokból is
kitört a szó.
Reggel, a kései derengésben terepjárók és
harckocsik érkeztek a városba, de annyian, csoda, hogy nem
szakadtak be súlyuk alatt a tárnák, pedig már az iskolába
tartó kisdiákok alatt is be-beomlottak, a régi bányából
szedegették ki őket. A harci járművek felsorakoztak a
főtéren. Hangosbeszélőn át hirdették ki a rendkívüli
állapotot. Hazánkat megtámadták a szomszédai, mondták a
hangosbeszélők, fegyveres seregek lépték át a határt, és
tartanak erre. A hegyekben súlyos harcok folynak. Hős
katonáink kitartóan és eredményesen tartóztatják fel az
agresszorokat. Ebben a helyzetben viszont, a maga helyén minden
állampolgárnak kötelessége kivenni részét a honvédő
háborúból, szorosabbra vonni az egységet vezetője körül,
aki a védelmet irányítja, vállára vette az ország
megmentésének gondját, felelősségét, nehézségeit.
Természetes tehát, hogy ebben a helyzetben, amikor a haza ügye
előbbrevaló a polgárokénál, bármely diverzió,
engedetlenség vagy akár bűnös passzivitás megtoroltatik.
Köztudott ugyanakkor, hogy az eddig álnokul barátságot
színlelő agresszoroknak ügynökeik vannak az országban.
Ezért a lakosságot nyomatékosan figyelmeztetik, hogy a
diverzánsok leleplezése hazafias kötelesség, ennek
elmulasztása pedig statáriális elbírálás alá esik. A
hangosbeszélők azt is közölték, hogy ebben a helyzetben
bármely ellenséges propaganda, a vezetés bírálata ugyanolyan
főbenjáró tettnek minősül, mint a betolakodók fegyveres
támogatása.
– Ez eddig világos volt – mondta a férfi.
– Ha megtámadnak, védekezni kell. Még a felszabadítás
ellen is. Csakhogy ez rosszul volt időzítve. Az unokahúgom
későig alszik, amióta nincs munkája. Amikor meg felriadt, azt
hitte, visszajött az elnök, hogy újabb tömeggyűlést
tartson, és rohant, nehogy lemaradjon róla. Egyenesen a
katonákba szaladt. A katonák meg lelőtték.
Az unokahúg ott feküdt a földön, állig
letakarva, csak a kis táskáját tették ki a mellére. Arról
ismertem fel. A televíziós képen látott fiatal nő volt az,
tudtam, hiányzik az egyik karja. Szinte megkérdeztem, hol van.
– Mások is elnézték az időt, úgy
futottak ki a térre, ahogy voltak. Lehet, hogy nem mindenki a
díszgyűlésre indult, csak nem értette, mi történik, és meg
akarta nézni. Még az is lehet, páran azt hitték,
felszabadítók érkeztek. Mindegy, hogy kicsodák. Azt hitték,
bárki jöjjön, mindenképpen jobb lesz ennél, ami van. Ez az
egész. Ez a tata – bökött a férfi a pizsamás tetemre –
még éljenzett is. Hibás, hát persze. Gyártási hibás. De
honnan tudta volna?
– Pék volt – mondta Wudu.
– Tehát, ki volt? – kérdeztem. – Ki
adta ki a tűzparancsot?
– Ki rendelhet el országosan valamit?
Ráztam a fejemet, szanaszét preckelt
hajamból a bunker boltívéről rám pergett nedves homok.
– És ha csel volt? – kérdeztem. –
Minden tábornok kiadhat parancsot. Ennek is vannak katonái.
– Egyik se merné.
– Akkor mondok valamit – mondtam. – A
fővárosból jövök, ahol még működik a telefon és egyéb.
Tudom, nem tört be az országba senki. Ez az ország nem idegen,
hanem saját megszállás alatt van. Lehet kacagni!
Valaki megpróbálta.
– Senkinek sem éri meg, hogy elfoglaljon
minket – tikogta.
– Szerinted megint átvertek bennünket? –
kérdezte Wudu. Lassan, szűken mért mozdulatokkal járkált a
tetemek körül, mintha mindjárt újabb sorokba kívánná
rendezni őket, olyan magabiztosan, hogy azt vártam, rászól az
emberekre: Imához! – azok pedig letérdelnek. Hallgatva
álltak, és megint a tetemeket nézték, vagy a homályt. Arra
gondolhattak, vagy csak én gondoltam erre, nem elég, hogy azok
hiába estek el, hanem így értelme, tehát haszna sincs a
haláluknak. A gyilkosok pedig még csak őszinték sem voltak,
noha el lehetett várni tőlük legalább annyit, hogy úgy
viselkedjenek, ahogy igazi halálosztókhoz illik a
lövésenként megvilágosodó pillanatukban.
– Maguk eldönthetik – mondtam –,
megmaradnak a régi gyalázatban, vagy az új rosszat
választják. Abból viszont még kijöhet valami. Kell, nem
kell, de akkor is az a jövő.
Nem látszott rajtuk egyéb, csak hogy
legszívesebben hazamennének, ám egyikük sem vállalta, hogy
elsőnek indul. Én azonban már nem érdekeltem őket.
Kézzelfogható segítséget vagy legalább utasítást vártak,
hogy mihez fogjanak, és nem vendéget. Mi a csudát mondhattam
volna nekik? Mit ígérhetnék legalább? És kinek a nevében?
– Jó – mondtam. – Visszamegyek ezekhez a
semmikhez. Hazudhatok is nekik, azon múlik, maguknak mi a jobb.
Ehhez azonban tudnom kell, mihez képest hazugság, amit mondok.
Csesszék meg! Szóljon már valaki, hogy ki rendelte el a
sortüzet.
– A hivatalos katonák tették – mondta egy
újabb ember. – Az elnökéi.
– Biztos?
– Annál biztosabb, hogy a másikra akarják
kenni.
– Megegyeztünk – mondtam. – Haza Bérce
katonái tüzeltek. Rendben van ez így? Nem szeretném, ha
később mást mondanának, és engem ezért felakasztat valaki.
– Az már nem divat – szólt közbe Wudu.
– Legfeljebb elüt egy autó.
Hálás voltam neki, amiért ezt mondta.
Mindenki mosolygott ugyanis. Rajtam gyakorolták a
humorérzéküket, amint elképzelték, hogy a flaszteron
heverek, összegyűrve. Egy szót sem hisznek abból, ami
megtörténhet, jutott az eszembe, a tetemeket nézve. Aztán
megláttam mellettük, a szigorú sor végén, egy ismerőst.
Kutya volt. A többi szorosan egymás mellett hevert,
megmosdatva, Kutya egy kissé távolabb tőlük, nem sokkal, csak
félméternyire. Az ő arca véres volt: saját ujjnyomainak
hosszú csíkjaitól. Mintha az utolsó percében összekarmolta
volna magát. Érdemes volt, Kutya? – kérdeztem tőle némán.
– Élvezted legalább? Ezek legalább gyűlölték őket.
Lehet, hogy te is. Lehet, hogy egy hatalmas vicc volt az egész,
és mindvégig röhögtél rajtuk meg magadon? Az ám, Kutya,
sokba kerül a cinizmus, főként ha nincs elég esze hozzá az
embernek.
– Ezt neked kellene elvinned – legyintett
unokaöcsém maradványa felé Wudu.
– Most nem arrafelé megyek.
– Kikísérlek.
Nem mozdultam, pedig megfogott, szorította,
aztán rázta a vállamat; nem ő volt az első aznap. A többiek
számára olyannyira idegen voltam, mint még Kutya sem, ők nem
érintettek volna meg.
– Most mihez kezdesz velük, Wudu? –
kérdeztem. – Élesben megy már.
– Egyelőre temetünk. A gyászmenetből
könnyen lehet tüntetés.
– És könnyű közéjük lőni, ha egyszer
már kijöttek a házikójukból.
– Eddig is temetéseken találkoztunk.
Tudtuk, ki mért ment oda, még ha nem ismerte is az elhunytat.
Egymásért mentek. Vállalni kell a kockázatot. Ugye, emberek?
Azok meg inkább a hullákat nézték, nem őt.
– De akkor te mész elöl – mondtam neki.
– Ígérd meg!
– Te meg hol leszel?
– Honnan tudjam? Remélem, Párizsban. Nekem
is van jogom félni.
– Mi van, nem véd meg a diplomáciai
mentességed?
– Micsodám? Mit gondolsz, ki vagyok én?
Hencegni akarsz ezeknek az előkelő barátaiddal?
Annyira magabiztos volt, annyira a maga
helyén, megsérteni sem bírtam.
– Jó, hagyjuk – mondta. – Titkos:
titkos.
– Én civil vagyok, Guevara! Véletlenül
tévedtem haza. Meg hoztak is. De ti már nem civilek vagytok.
Halottaitok vannak. Ez a ti ügyetek. Nem tudom helyettetek
elintézni.
Belegondoltak-e ebbe vagy sem, nem tudhattam.
Egy férfi azonban megszólalt valahonnan:
– Maga közel jut hozzá. Nyomja bele
egyszer-kétszer a kést, s maga lesz a hős.
– Na? – bökte felém kis állát Wudu. –
Most beszélj! Aztán mehetsz vissza a Fény Városába.
A többiek némán figyelték, amint kimegyek a
vasajtón.
Emberekkel beszéltél, habár nem
mondtál nekik semmi fontosat. Az anyanyelveden! Az
anyanyelveden, amelyiken álmodsz, és amit beszélni csak
rádióban, alkalomadtán, újabb emigránsoktól hallottál. A
körutakon császkálva közmondásokat, szólásokat idéztél
magad elé, melyek csak azon az egyetlen nyelven létezhetnek.
Megpróbáltál versekre emlékezni, leginkább az ütemük
miatt, de ez nem igazán sikerült, kiegészítetted hát az
elfeledett szavak űrét a sajátjaiddal, vagy csak annyival:
la–la–lalla–la. Időnként jó volt, de leggyakrabban
siralmas. La vagy la-la-la. Ez az összes víg és bús dal
alaphangja a világon, Lucille.
La–la–lalla–la. Ezt skandáltam magamban,
lefelé csicsonkázva a lejtőn a nem létező ugrótorony
mellől, s közben még a hold tükörképére is rá-ráléptem
a jégen. Törődsz végre valakivel, nem csupán magaddal,
félsz, izgulsz, elérzékenyülsz és leplezed, beszélsz
valamit, nem baj, ha az használhatatlan ostobaság. Kaptál
cserébe egy esélyt, szó szerint halálosat. Nem mered
kihasználni persze, ám életed végéig boldogíthat, hogy
ennyire közel kerültél valamihez, amit eddig egyöntetűen
gyűlöltél vagy szerettél. A messzi távolból, szinte
elméletileg. De ez annál hús- és szarszagúbb, Lucille.
Azok a szomorú, elesett férfiak pedig, az
elsiratottak hasonmásai a föld mélyén mégiscsak kimentek a
főtérre, a fegyverek elé, és kiabáltak, rázták az
öklüket. Lehet, nem is tartják ezt világrengető
nekibuzdulásnak, sem életveszélyes kockázatnak. Utóbb talán
azt mondják, borközien: ennek is eljött az ideje, akár a
kukoricakapálásnak. A gyászuk lehet, hogy csak eltompult
pihenés, lélegzetvételnyi csend a végső kiáltás előtt.
Helyesbíts! Ha nem egyéb, meséld be
magadnak, hogy hősök. Éppen csak elkéstek egy kicsit. Az
eltelt időért meg nem jár nyugdíj, Lucille. Nem sok a haszna
az önfeláldozásnak, a fegyverek elé vagy akár mögé állni
pedig semennyi se. Hacsak nem annyi: megérezzük, hogy emberek
vagyunk. Olyankor meg fáj a derekunk, és a fiunk jövője.
Lucille, az, hogy időnként magamban hozzád
beszélek, azt jelentheti, hogy odavágyom. Nincs nekünk itt
semmi keresnivalónk. Arcátlanság lenne örvendeni a
változásnak, ha nem szenvedtünk meg érte.
Részlet egy készülő
regényből.