Kortárs

 

Csiki László

Szerepek

 

 

 

 

 

Olyan volt a város, akár gyerekkoromban, emberöltőnyi időt eltakart belőle a sötétség és a hó. Az éjszaka a havon. Abban, Lucille, zöldellő, nyári kisváros nyújtogatta kis tornyait az égre, és az megértően lennebb ereszkedett, hogy elérhessék. A juharfák szélfútta bolyhai fennakadtak a márványtáblák aranyozott betűin, melyek hajdanvolt jelentéktelen eseményekre, szabadságharcokra, vértanúkra, foglalásokra, szabadulásokra emlékeztettek a középületeken. Bolyhos volt még a villanyvezeték is a templom és a parki zenepavilon között. A parkban persze voltak gesztenyék is, szokásosan. Voltak kankalinok a rézsűn. Fennebb, a makadámúton kutyák sütkéreztek, napjában kétszer zavarta fel őket teherautó vagy gumirádlis szekér egy évszázaddal ezelőtti nyáron, és olyankor mindig kaptak vigaszképpen egy-egy koncot, nyesedéket a hentestől. A szabóműhely ajtaja felett gyakran lengett fekete zászló, minden elhunyt klienst meggyászoltak, akinek megvarrták első és utolsó öltönyét, amit előbb a mestervizsgáján, majd a lakodalmán, a keresztelőn és a gyerekei kézfogóján, vasárnaponként pedig a misén viselt. Az asszonyok húsos paprikára alkudtak reggel a piacon, és ecetes vízzel mosták a hajukat péntek este. A fiúgyerekek a galambokat parittyázták a félbehagyott templomtoronyban, a lányok vizes homokban játszottak, és benne hagyták üde ülepük nyomát. Az új városi elöljárókat még életükben elfelejtették, de azért tartózkodó kérelmeket nyújtottak be nekik, és igyekeztek meghívni őket az olyan jelentős alkalmakra, mint a menyegző, az almaszüret, a szabadságharc vagy a vértanúk kivégzése, majd emléktábláik megkoszorúzása. Telefon híján kézzel írtak, lapszéltől lapszélig, takarékosan, és csakis életbevágó leveleket. Az öngyilkosságra elszánt asztalossegéd is vigyázott a külalakra a búcsúüzenetében. Közben a konyhakertben, a zöldségágyások szélein kinyíltak a tulipánok, és illatát árasztotta a majoránna, a kapor. Az agglegények matrac alá rakva vasalták ki az ünnepi nadrágjukat, a sintérek hosszú botra kötött hurokkal jártak, habár csak havonta egyszer. A kalandvágyók többsége a vasútállomás irodájában hagyta a csomagját, hogy hiánytalanul megtalálja, amikor rövid útjáról gyűrött zakóban hazatér. A vallásosak a hitetlenek mellett térdepelve fohászkodtak a két templom egyikében, és sült oldalast ebédeltek utána, együtt. A nagyapák madárlátta kenyérszeleteket osztogattak vasárnaponként az unokáiknak, a nagymamák szilvaízes karéjokat és diót a kamraajtó között, hogy ne lássa az öreg, aki a hátsó udvarban napozott derékig vetkőzve, mogyoróbokrok mögé bújtatva a szomszédok tekintete elől illetlenkedő meztelenkedését. Cserebogarak hulltak rá a fákról. A főtéri trafikosbódé mögött félbetört cigarettákkal próbálták ki tüdejük erejét a kamaszok, és az iskola falánál okádtak azután. Szegények voltak, de nem féltek.

A régi mozi vetítőfülkéjében az volt a legkülönösebb, hogy be lehetett jutni a halkan zajos homályába. Az ajtó rendeltetésszerűen működött: az ember lenyomta a kilincset, és az ajtó kinyílt. Bent, az ismerősen ragasztószagú melegben meztelen női feneket láttam meg elsőnek, keretben. A megfordított elnöki arcmás hátlapján tündökölt, Haza Bérce most a falnak mosolygott. Wudu egy fali lyukon át a sötét moziteremnek vigyorgott, a szégyentelen képeknek a vásznon. Nem fordult el tőlük.

– Levágtam a varkocsomat – mondta, és rázta a fejét, röpködött a mákos haja. – Mától normális vagyok. Szabadság, testvérem!

Élénk volt, boldog és tépett. Valami göbök ütköztek ki az arcán, hideg verejték látszott folyni közöttük.

– Úgy nézel ki, mint akit skatulyából húztak ki – mondtam neki. – Összegyűrődtél az állásban.

– De most már mindenki tudja, hogy miért. Egy perc alatt rájöttek, hogy miért voltam olyan éveken át. Mert ők nem mertek olyanok lenni. De most már látszom. És mutatok is nekik valamit.

Pornófilmet mutatott. A vásznon ugyanolyan félmerev hímtagokkal foglalatoskodtak gyöngédtelen nők, akiknek alig lehet megkülönböztetni egymástól a testnyílásait, mint a világon mindenütt a vásznon, képernyőn. A zsúfolt teremben csak a hangszóróból feltörő nyögések zavarták meg az áhítatos csendet. A vetítőgép fénypászmájában lehelet párállt, azon is látszott a kép, habár csak foszlányokban.

– Hát itt vannak a honfitársaid – mondtam. – Ezért kihalt a város.

– Hatvan éven felülieknek kedvezményes – mondta Wudu. – Még a vénasszonyok is bejöttek a szélekről.

Az egyik vetítőnyíláson át láttam is az idős asszonyokat, kézi kötésű kalapban, kesztyűsen, ölükbe fogott piaci szatyorral, a vészkijáratot jelző piros lámpák alatt pedig kamaszok támasztották az ajtókeretet, hogy idejében elszelelhessenek, mielőtt a kéjmámorból felocsúdó apjuk rájuk förmed. Az apák azonban elmélyülten bámulták a vásznat, és időnként mélyebbre húzták szemükbe a sapkájukat, páran a védősisakjukat, amivel a fejükön ellógtak a csatornaásástól. Néhányuk levetette, maga mögé vagy a felesége oldalához gyűrte a télikabátját. Szűken ültek, de most örvendtek ennek. Érezték egymást. Dugig volt a terem.

A vásznon fehér jacht fedélzetén a nézőkéhez hasonlóan elmélyült párok használták testük bizonyos, már-már önálló részeit, hárman a csillogó kormánykerék köré fonódva egyszerre keresték a leglátványosabb pozíciót. Déltengeri nap világította meg legintimebb helyeiket.

– Kint lőnek – mondtam Wudunak –, te meg itt onanizálsz. Kik lőttek, Wudu?

– Te még itt vagy? – kérdezte. – Persze, te mindig úgy mentél el, hogy maradtál, s úgy maradtál, hogy itt se voltál.

A filmet nézte ő is, félszájjal beszélt.

– Kik lőttek? – Elrángattam a képtől. – Azért jöttem vissza, hogy megkérdezzem: kik ölték meg a nézőidet.

– Ezek eddig még nem láttak ilyent – mondta. – Terjesztem a kultúrát.

– Jobb csinálni, mint nézni – mondtam. – Tudják ezt maguktól. Csak te nem tudod. Te magaddal csináltad.

– Tévedsz, testvér. Ezek a tengert nézik, testvér, nem a pinát! – mondta. – Eddig nem láttak tengert és hajót! Sem ilyen napsütést.

A tengert, a hajót, a napsütést élvezték a nézők a sötétben, kéjes érzésekkel, és a maguk határtalan örömét. Ezután meg tudják majd nevezni: az öröm színe mindig kék marad. Ezután a családapák úgy emlékeznek az óceánra, mintha bejárták volna, és a magjukat is beléürítették volna egy hajótatról, hogy magukévá tegyék a világmindenséget. Az anyák lubickoltak benne, úsztak a messzi pálmafák felé, és maguk sem tudták még, közelre képzeljék-e a partot, vagy észveszejtő végtelen távolságba, kijussanak vagy belevesszenek-e az ismeretlen tengerbe.

– Kik gyilkoltak itt, Wudu?

Elmozdult a kukucskálótól, szembeállt velem, már-már bele a betonpadlóba.

– Neked nem mondanám meg, ha megversz, akkor sem. Te olyan barátokkal jöttél, hogy nem mondom meg.

Nem is mondta meg. Sokáig, a film végeztéig győzködtem, még magamról is beszéltem közben, és a végén már csak azt kérdeztem:

– Hol vannak a hullák?

– Az emberek! – helyesbített. – Az emberek otthon vannak. Az emberek nem beszélnek.

Elrohant mellettem, ki az ajtó elé, és a lépcsőforduló magasából mint egy emelvényről kiáltotta a moziból kisorjázó, sötét embereknek:

– Holnap matiné!

A vastagon öltözött emberek integettek neki a hóból.

– Szabadság van! – kiáltotta Wudu, és az ég felé tárta a karjait. – Ha nincs, akkor lesz – mondta nekem.

A nézők némelyike is fellendítette a karját, Wudu felé, bár nem sokan. Aztán elvonultak.

– Ne nagyon éltesd még a szabadságot – mondtam, amikor visszajött a vetítőszobába. – És főleg ne verd át ezeket a népeket. Haza Bérce itt van a városban, és nem is egyedül. Eljöttek felnyalni a vért.

– Te is – mondta.

Lehet, hogy valóban ezt tettem a hátrahagyott két napban, szemrevételeztem, majd eltüntettem a nyomokat. Vagy maguktól olvadtak el, mint a hóban. Wudu mintha szándékosan hagyott volna időt, hogy erre gondoljak, a pornófilmet pakolta be közben a Haza Bérce utazásai feliratú dobozba.

– Figyelj rám – mondtam. – Rám, ne magadra. Ezek képesek elpusztítani az országot, csak hogy ők megmaradjanak. Véletlenül tudom. Most azt kell tudnom, ki mészárolt itt.

– Nem mindegy? A holtak: holtak. Mi itt, vidéken így látjuk. Nekünk itt, vidéken eljött a szabadság, s nem fontos, hogy ki hozta. Mindegy itt vidéken, hogy ti a fővárosban mit csináltok. Lőhettetek is, most már hiába.

Egyszerre elsírtam magam. Olyan váratlanul, ahogyan elaludtam a vécében. Ugyanolyan tehetetlenül és elcsigázva. Nem is sírtam, csak folyt a könnyem, mint a konyhai vízcsapból. Nem restelltem, hagytam. Épp ideje volt. Álltam a vetítőkamra sarkában, az ajtó mögött, és még hallottam is, ahogy elegáns kabátomra koppannak a könnyeim. Valami fekete kutyaszőrt néztem közben, amit a huzat a szegletekbe sodort.

– Hogy szól az idézeted? – kérdezte Wudu. – A csővel, az egerekkel, a térrel és az idővel. Puff neki! Testvérem, tőlem tudd meg: nálunk szerda van, de nálatok még csak kedd.

– A kurva anyádat! – mondtam. – Ne röhögj te rajtam.

– Már ne hidd – mondta Wudu. – Megbocsátok. El van felejtve. Minden. Ha akarod, még gulyással is megkínállak.

– Megköszönöm. Egész nap nem ettem, attól vagyok ilyen gyenge. Csak nehogy telesírjam a tálat.

– Nincs is tálam – mondta Wudu.

A könnyem elállt, a gulyás jólesett, bár csak gyér kolbászdarabok bujkáltak a sűrű krumpli közt. Egyenként éreztem lecsúszni kivékonyodott nyelőcsövemben a falatokat. Matracon ültünk, Wudu hálóhelyén, mindegyre belevertem a fogam a térdemen tartott piros lábas peremébe, és olyankor kacagni próbáltam.

– Jobb lenne – szólalt meg Wudu –, ha úgy tudnád, itt semmi sem történt. Miért? Láttál valamit? Még csak nem is képzeltél ilyent. Amíg itt voltál, állandóan arról papoltál, ez olyan kisváros, ahol semmi sem történik, legfeljebb a toronyóra árnyéka kerüli meg a templomot, azt is csak félig. Meg hogy ha egy béka beleugrik a szökőkútba, a törvényszékig csapnak ki a hullámok, ettől a sok bunkó meg mind kigyűl az utcára. Szinte el is hittem. De közben múlt az idő. Nélküled is úgy, mint veled múlt volna. Közben azért megtanultunk ezt-azt.

– Tűrni – mondtam tele szájjal.

– Nehezebb egy helyben ülni, mint otthagyni csapot-papot, ha baj van.

– Ezt nekem mondod?

– Mondhatnám, de nem mondom – felelte. – Hagyjál minket. Hagyd, hogy irtsák egymást az új barátaid. Hadd hagyjuk szabadon, hogy elvégezzék helyettünk a tisztogatást. Akkor aztán nekünk is lesz helyünk.

– Urak bukásán örvend a bolond – idéztem valahonnan.

– Jó közmondás ez, csak nem igaz – mondta. – Menj vissza hozzájuk, s mondd el, hogy itt se voltál. Igazolhatom, hogy nem is voltál itt, testvér, soha.

– Vagyis nem volt sem Em, sem a folyó, és még te sem voltál – mondtam, még mindig szipogva, és tudtam közben, hogy megengedhetetlenül és elengedhetetlenül érzelgős vagyok. – Elhiszed ezt? Azt hiszed, hogy a hullák számítanak? Azt is, hogy hagyjuk magunkat megöletni?

Talpra állt mellőlem, körbefordult, lengett a kabátja és a lenyírt haja.

– Hulla vagyok én már, testvér. De én legalább belátom. Hu-hu-hu, hulla-hopp! – skandálta. – Évek óta igyekszem kihalni. Velünk már nincs mit kezdeni az új világban.

Ettem közben a gulyást.

– És gondolj bele – emelte meg a göbös ujját –, mi történik, ha egymáson keresik az áldozatokat, és egyet sem találnak. Attól jönnek csak zavarba igazán. Mint az őrmester a viccben, aki a bokor mellé tojt, de a bakák egy lapáttal ellopták szarát, s amire megfordult, hogy lássa szeretett végtermékét, még a hűlt helyét sem találta. Ott forgolódott csóré seggel, kiszolgáltatva, védtelenül. Ki van ez találva, ne rontsd el. – Sírósan meredt rám. – Azt intézd el, hogy ezek se találják meg, amit ideszartak nekünk. Csak ennyit kérek. Kérünk.

– Nem – mondtam, és a vetítőgépe felé intettem közben. – Ilyen filmet nem csinálok. Se neked, se nekik. Szeretném végre, ha valóságos lenne a valóság. Azt akarom, hogy érje a széle a hosszát.

– És azt hiszed, akkor megnyugszol?

– Egy életre kibőgtem már magam itt neked – mondtam. – Köszönöm, hogy nem vetted észre.

Reccsent a csípőforgóm, amikor felálltam, a vállam is, amikor letettem a matracra a lábast. Elkezdett talán belém szivárogni a tél.

– Hány az óra? – kérdeztem.

– Kedden vagy szerdán? Különben nyolc.

Kilencre járt, és reméltem, nem feküdtek le még a rokonaim, hat pokróccal és szakadt kabáttal takarózva, hogy takarékoskodjanak a villannyal, fűtéssel. Rajtuk kívül nem jutott eszembe más, akihez mehetnék, egyedül Em. Sikerült egy napra távol tartanom magamtól, nem gondoltam még az emlékére sem, most azonban azzal együtt felmerült valahonnan. Ezentúl őt is cipelhettem.

Nyomtam egyelőre egy vaskapun a csengőt egy kis utcában, holdvilágnál. Gyere már, gyere, mondogattam magamnak. Pierre vagyok. Petár, Petya, Péter. A bátyád vagyok. Vagyok valaki. Elájulok, ha nem beszélek, nem kapaszkodom a szavakba legalább. Tanár vagyok, illatszerügynök vagyok, megfagyok. Ha pedig sokat beszélek, letörik a nyelvem a fagyban.

Az ajtó fölött felgyúlt végre a lámpa. Kijött a házból egy fekete gomolyag, csupa kabát, kendő, kacabajka. Kulcsra zárta maga után az ajtót, és elindult a kapu felé a havon, amelyen aznap senki sem járt még.

– Jövök – mondta messziről, és valóban jött, támolyogva, meg-megcsúszva a magas szárú cipőjével. Útra öltözött, kis fekete lakkretiküljét is hozta. Odanyomta végül puffadt arcát a kapurácshoz, szinte felhasogatta rajta a húsát. Felcsúszott homlokáról a kendő, és a gyér fényben is láttam, hogy kiültek bőrére a vérerek.

– Berúgtál? – kérdeztem. – Ne csináld!

– Mehetünk – mondta. – Hagytam búcsúlevelet.

– Mit ittál? – kérdeztem. – Egészségügyi szeszt vagy benzint? Gyere, kimosatlak.

– Ki a bús nyavalya vagy te? – kérdezte.

– Nem rendőr vagyok – leheltem az arcába –, ne félj. Csak beköszöntem. Az unokabátyád vagyok.

– Ne menjek?

Az arca nagy lett néhány év alatt, a szája kicsi. Percenként megnyalta az ajkát, okosan, mielőtt ráfagyott volna a nyála. Kidugta a kulcscsomót a rácson, az utolsó reménnyel, hogy ő bent maradhat mégis, legalább az udvaron. Lógott, zörgött elhízott kezében a vasköteg, mintha a földre sem akarna leesni.

– Tessék! Vigyétek. A tietek a ház is.

– Én vagyok az – kezdtem, és meg akartam szólítani, de amint mondani akartam, rádöbbentem, hogy elfelejtettem a nevét. – Te vagy az utolsó rokonom – mondtam balogul. – Én vagyok az utolsó rokonod. A gyerekeid nem rokonok, ők a gyerekeid. Hány éves most a fiú?

– Elment – motyogta. – Elment. Mit akartok még?

Benyúltam a rácsok között, megfogtam a vállát, puha volt és remegett.

– Volt neked egy anyád – mondtam. – Nekem is volt. Ők ketten testvérek voltak. Szegről-végről mi is testvérek vagyunk. Én vagyok a…

– Beviszel, vagy bejössz? – kérdezte.

– Én vagyok Pierre, Petya, Petár, Péter. Pokahontas. Vagy akárki.

Halkan dédelgette a vállán nyugvó kezemet a kesztyűjével, aztán az arca felé vonta. Sértette kimarjult csuklómat a vasléc.

– Nem veszed el a kulcsot, ha kinyitok? – kérdezte. – És ne verj meg.

Azt akartam ekkor, újra, hogy eleredjen a hó, és el is eredt, habár csak ímmel-ámmal. Sehonnai kis jégkristályok szállingóztak lefelé a halvány fényben. Megragadtak egyetlen unokahúgom kendőjén a szöszben. Fehérben állt, mire megkérdeztem:

– Ha van felnőtt fiad, hol van ilyenkor?

Megpördült hirtelen, szétpreckeltek róla a csillámok, betáncolt a szűzies udvarába.

– Hol van ilyenkor egy férfi? – rikoltotta. – Hol legyen? Egy nőben.

– Nem voltál ennyire trágár – csitítottam. – Akkor káromkodtál csak, amikor kell. Amikor illik, mondta nagyapa, de főleg munka közben. Ne ijedj meg, nem akarok bemenni, itt maradni még annyira sem. Csak kérdezni akarok valamit. Azt mondd meg nekem: kik lőttek itt? Neked tudnod kell, hiszen anya vagy.

Közel jött megint a hatalmas arcával.

– Te vitted el. Te mondtál neki olyanokat. Te vagy a bűnös – mondta. – És örvendeni fogok, ha lelő.

– Ahhoz puska kell – mondtam.

– Lesz nekik. Az én fiaimnak én mindent megadtam.

Büszkén állt a rács túlfelén, józanul.

– Ne próbálj hazajönni – mondta. – Mert, látod, olyanokat találsz itt, mint amilyenné én lettem. Menj te vissza a francia francba.

Nevén szólítottam, mert eszembe jutott.

– Róz – mondtam –, Róz. Hova lettek a fiaid?

– A föld alá. A picsába.

– Köszönöm. Tudhattam volna magamtól.

Becsöngettem az első házba. Aztán egy másikba, egy harmadikba is. Ne aludjatok! Fordul a világ, ébredjetek már! Túléltetek alva két évszázadot, erre tellett az erőtökből, de most mutassátok is meg, hogy az mire való, mire spóroltatok magatokból!

Mire kaput nyitottak, már a szemközti járdán álltam. Két házból is útrakész asszony jött ki, csomaggal a kezében. Belenéztek a félhomályba, egyikük megkérdezte, hozhat-e fésűt magával, majd megkönnyebbülve visszamentek a testükkel melegített odvaikba. Újabb csengőgombokat nyomtam meg, újabb asszonyokat találtam.

– Hol vannak a férfiak? – kérdeztem. – Elvégre kijöttek már a moziból.

– A férjem elutazott – mondta az egyik asszony. – Igazán. De tényleg. Nincs itthon, megnézheti, ha az a dolga.

– Minden férfi elutazott?

– Én nem tudom, kérem – suttogta az asszony. – Nekem is itthon kellene lennem reggelre.

– Itthon van – mondtam neki. Otthon is volt, idegen világba, a kapun kívülre készülni készen két szvetterrel és váltás fehérneművel a batyujában.

– Vetkőzzön le bátran – mondtam, én is halkan, én is keserűen –, aludjon nyugodtan. Szép álmokat. Én most megyek, megkeresek valamit, ami nem létezik.

Értetlen szemeket meresztett ettől, már amennyit láttam belőle a sötétben. Vallomásom képtelensége riasztotta meg, vagy az, hogy vallottam egyáltalán, ismeretlenjeként.

 

Levegőt sem becsültem még ennyire. Igaz, alig jutottam hozzá mostanig. A hajnali derengő fénnyel együtt szívtam magamba. Egyszerűen jó volt érezni magamat, a tüdőmet hasogató fagyot és a pólyáló szürke fényt. Azt, hogy élek. Nem tartottam olyan nagyon fontosnak mindmáig. Csak elvoltam, hol itt, hol ott. Szinte megtapogattam a tagjaimat, hogy valóban megvannak-e. De ha nem érzem, akkor is tudom, hogy egyben vagyok.

Sárgásak voltak a házak, de fő, hogy megvoltak. Nem rémítettek, nem vigasztaltak, csak álltak. Volt rajtuk ajtó, ablak. Az ablakok közt régholt legyek, és némelyik tető fölött tornyok. Kis tornyok csak, csököttek, de mégis. Amennyire városom lakóinak tellett. Mint mikor felcsipeszkedik az iparos álmai pereméig.

A hó is valódi, végre-valahára. Eszem belőle.

Élvezettel túrom cipőmmel a friss havat a képtártól a főtérig. Ott, a főtéren állnak és feküsznek a férfiak. Az állók harckocsikra kapaszkodva állnak, a fekvők harckocsik előtt feküsznek. Az állók mondanak, sőt kiáltanak valamit, a fekvők hallgatnak, egyértelműen. Elered a hó.

Holmi zászlók is lengenek.

Hó a hóra, de minek? – ezt gondolom elsőre. A fekvő férfiak már örökké ott feküsznek, kivárják, amíg a piacról hazafelé tartva rájuk bukkannak az asszonyaik, és úgy borulnak föléjük, mintha fel akarnák őket melegíteni. Az asszonyok a hullákról felrezzennek néha, lengő karral csendre intik a harckocsin kiabáló más férfiakat. De azok asszonyai újabb kiáltásokat akarnak hallani. Földre ejtik zöldségesszatyrukat, és megpróbálnak felkapaszkodni a tankokra. Nem áll rá a lábuk, de azért egy-kettő följut. Katonák segítik fel őket. A katonák hajadonfősek, eldobták a sapkájukat. Sörtés a fejük. Egy vaskos nő nyakába akasztja egyikük a géppisztolyát. Ő is kiabál, szájürege sötét a ráncos fehér arcban. A kiskatona leguggol a tankon, megmarkolja a nő fekete téli cipőjét, nehogy az lebukjon jeges talpazatáról.

Azok meg, az ismerőseim, csak fekszenek a havon, és hull rájuk a hó.

Egyetlen nő lehetne köztük, Em.

Kijöttek! Em, kijöttek meghalni! – mondom. – Hallod? Őket már nem lehet letagadni.

Mik vagytok, ti nők?

Eltömítették az összes lefolyót, csatornát ezek, nem igaz? Keresztbe feküdtek. Készségesen idomultak a lefolyó hajlatához, a rácshoz, de el is zárták a hazugság útját a pöcegödörbe. Nincs hősebb egy hajszálnál, Em, kedvesem.

A tank mellett megmoccant az egyik áldozat: nyugtot intett a többieknek, akik ugyancsak emelgetni kezdték a fejüket. Szófogadóan visszaidomultak az úttesthez.

Ezek csak játsszák a hullát – villan az eszembe –, a fiuk, a testvérük, a barátjuk halálát – és egy perccel később felfogom ennek az okát is.

Kijöttek a moziból! A kisváros az, amikor látszik, hogy kijöttek a moziból, mondta valaki réges-régen. Csakhogy most a nézők adták a műsort…

A színházi saroknál állok, ebben a percben vagy tíz esztendeje, amikor besuttyan a térre Szervál meg a sleppje, nyomában egy ballagó Kucuval. Ruhájuk vállán hozzák a meleget a galériából, Izétől. Nézem csak, nem értem, hogy a tábornok intézkedni próbál a téren, ahol először jár. Azt azonban látom, de még hallom is, ahogy egy katona a tankon az egyik nő mellől kiköp, és nyála csattanva megfagy a levegőben. Ettől értem meg igazán a látványt, és azt is, hogy hiábavaló. A szemlét tartó Szervált nem tudják meghatni, nemhogy bűntudatot okozhatnának neki. Alig is vet ügyet rájuk, a tankon elpihent katonákat instruálja, azok pedig elfoglalják szokott helyüket, és felteszik csákójukat felhevült fejükre.

Nem hittem el, amit láttam. Lehet, mondtam magamnak, hogy azok az emberek is azért heveredtek bele az utcai szennybe az egyetlen utcai ruhájukban, mert így próbálják gyászolni az áldozatokat, és tehetetlenségükben nem bírtak mást kitalálni, mint hogy bemocskolják és véglegesen kiszolgáltatják, már-már felkínálják magukat.

Ezzel a többszörös magyarázattal maradtam, egyedül. De aztán szembementem egy cipőüzlet kirakatával, és nem láttam benne a tükörképemet. Nem volt rajta üveg, csupán néhány szilánk csillant a keretek mentén. És nem állt előtte az a halott gyerek, a füléből csurgó vérével, akit a felvételen mutattak. Mintha nemcsak a képszalagot törölték volna le. Az a gyerek pedig valóságos volt, sőt igaz, pedig már ott se volt. És nem valóságos volt egy alig néhány órája elmúlt pillanatban, hanem most is az, habár csak a hiánya létezik már.

Bent, a félhomályos boltban golyó lyuggatta köröm- és sárcipőket raktak vissza a polcra az eladók. Egy kövér férfi átdugta mutatóujját az egyik lyukon, integetett vele, ficánkoltatta, és várta, hogy a társai nevessenek. Neki meg legörbült az ajka.

Hiába bármiféle színjáték, magunkat becsaphatjuk, de a gyilkosainkat soha.

Sejtettem már, hova megyek ezután. Emhez. Meg is torpantam, ahogy eszembe jutott, tiltakoztam is ellene, vágytam is rá, egyúttal megigazítottam a begyűrődött zoknimat. A kerítést támasztottam éppen, amikor egy vaskapun át gyöngéden berántott az udvarra egy puszta kéz. Gyanítottam, hogy ez a kapukeret is lopott szögvasból készült, mint az utcában jó néhány.

– Gyere, francia, kevés itt a férfi.

Tömeg táncolt az emeleti lakásban, egyetlen csupasz villanyégő világánál. Annyi üres vagy egyszemélyes szoba, kongó előcsarnok után roppant soknak hatottak. Tizenhárman döngették zoknis talpukkal a fellazult parkettát, velem egészítették volna ki a balszerencsés számot, angol módra. Ki-ki a maga távolából integetett felém, és rázta tovább a bő szoknyáját, nadrágját.

– Gyere, Jules, igyál, ez valódi – tessékelt bennebb középkorú elrablóm, szemére hullt a hosszú szőke haja. Nem érintett meg viszont, ahogyan errefelé szokás, és ezért máris hálás voltam neki. Töltött egy magas pohárba, két taktus között hallottam bugyborékolni az italt. – Megérdemled – mondta.

– Pierre-nek hívnak.

– Nem baj. Felőlem lehetsz Johnny Walker is. – Felőlem. Balkézről. Vagy inkább lepihennél? – kérdezett rám hirtelen. – Azt is megérteném. Nehéz napod lehetett. De szerintem táncolj egy muzeológussal, vagy vitatkozz a francia irodalomról valakivel. Kapcsolódj ki. Inkább be. Szerintem.

Megmarkoltam egy sovány nőt derékban, rángattam ide-oda a zongora előtt. Jól jött a tánc, akár a sírás. Jó buli volt, leeresztett ablakredőnyökkel. Jobb, legalábbis olyanféle, mint ifjúkoromban. Úgy megdöbbentem ettől a szóban is felrémlett „ifjúkoromtól”, mint ki vénen visszanéz, és még csak nem is látja. Harminchatodik éves vagyok, mondtam és ismételtem magamnak, nem löttyedt paradicsom. A nő viszont fiatalosan rázta magát, ki-kisiklott a karomból.

– Maga tényleg francia? – kérdezte egyszeriben. – Hogyhogy ilyen jól beszéli a nyelvünket?

– Egy szót sem szóltam eddig.

– Meglátszik az az emberen. Én parapszichológiával foglalkozom.

– De Freuddal nem, ugye? – kérdeztem. – Remélem.

Vihogott, sőt vicogott. Két ezüst „kacagófoga” volt, mint a cigányasszonyoknak.

– Meg van beszélve – mondta. – Bemutassam a bandának?

Intett a táncosoknak, és azok, mintha csak erre vártak volna, leültek az üköktől örökölt karszékekbe, konyhából behordott hokedlikre, én pedig közel mentem hozzájuk.

– Ez egy nagy, de nagyon nagy senki – mutatott a vézna nő egy saját nedveiben fürdő hájas férfira. – Háromszoros doktor és egyszeri műélvező.

Az illető bemutatkozásként bólintott csupán, mint akinek kijár a státus, szügyre vágta a részlegesen kiborotvált, csokornyakkendős tokáját a fehér ingbe.

– Helló – mondta.

– Helló – mondtam. – Bon nouit.

– Bon appetit – felelte, cinkosan csippentve a vastag szemhéjával.

A következő, némileg csapzott férfi fel is kelt ültéből, és a kezét nyújtotta.

Ám legyen, gondoltam, úgyhogy fél percen át markoltuk egymást.

– A nevem nem ér – mondta selypen a férfi. – De Párizsban, maguknál is kiplakátolták egyszer. Csakhogy nem jutottam ki.

– Csellóval? – kérdeztem. – Az most nagyon kapós. Már a pályaudvaron el lehet adni.

– Bécsben, komám – helyesbített. – A csellónak Bécsben van piaca.

Tudtam már, hogy éppen olyan nagyképűnek látszom, mint egy igazi külhonos idegen, pusztán attól, hogy kérdezek. Ha nem teszem, talán otthon érzem magam közöttük.

Egy korán és halkan korosodni kezdő, kis férfi – a házigazdának véltem – a zongorához ült közben, ismeretlen dallamba kezdett, amilyent elhagyatott vidékeken a kényszerű zsenialitás szül, amikor nincs más út, csak fölfelé. Álmukban szoktak ilyesmit kitalálni, és ébren sem felejtik. Kívülről, betéve tudtam magam is az alaphangjait, ugyanúgy szólt szerte a földtekén: la-la-la-la-la.

– Hagyjál már – mondta a zongorista egy asszonynak, aki csitítóan vállára tette a kezét, sőt a pihés kis hasát is hozzátolta. – Ne ijedj meg, nem énekelek. Semmi szöveg. Így is értitek.

Erre a dallamra nem lehetett táncolni, és nem is figyelt rá senki, talán unalomig hallották már, és ki-ki magának költött hozzá saját szöveget. De jobban hangzott itt, mint három Crystal Palace-ban. Lehet, hogy egyedül az én kedvemért hangzott.

Nem kérdeztem semmit. Tudták ezek a magukét. Azonkívül alig semmit. De az is túl sok lehetett. Tőlem sem kérdezték, ki vagyok. Ünnepelték a szabadságnak vélt változást, legalábbis szabadjára engedték az elfojtott és fülledtségben eltorzult ösztöneiket, érzékeiket.

– Figyelj – szólított meg egy már derékig vetkőzött, szőrös muki. – Raymond Aaron szerint…

– Nem ismerem az illetőt.

– Ne játszd meg magad. Nemcsak rendőrügynök vagy te. Aaront még én is ismerem. Az ő temetésén alig páran voltak, mint ahogy az enyémen sem lesznek sokan, a kommunista Sartre-ot viszont százezrek ünnepelték még holtában is. Ez az Aaron viszont akár De Gaulle-t is csesztette, pedig a londoni emigrációban még a haverja volt.

– Illatszerügynök vagyok – mondtam –, nem filozófus. De tényleg.

– Jobb szakma. Életben hagynak legalább.

– Azt hiszed?

Nem hitte: tudta, a gazfickója, hogy ez az igazi kérdés. Láttam a szemén. Már csak efféle megérzésekre hagyatkozhattam, bízhattam magam. A kezemet is meg akarta fogni. Ismertem már ezt a fajta néma, cinkos szorítást.

– Jó, menj – mondta lassan, és elengedett, mielőtt megfogott volna. – Nincsen érvem. Biztos dolgod van még.

A fürdőszobaajtónál az én csúnya táncosnőm toporzékolt egy szálas, szép férfi előtt, mintha a táncot folytatná. Egy születendő gyerek anyakönyvi illetőségéről rikácsolt. Az sem az övé volt, hanem egy barátnőjéé lesz, aki abban reménykedett, elvetél vagy holtat szül.

– Jók voltatok – mondtam nekik. – Szinte otthon voltam. De most már mennem kell.

– Persze, mert te francia vagy már. Ne hidd, hogy irigyellek.

– Hát én se magamat. Csak titeket, egy kicsit – mondtam, hogy megnyugtassam. – Aludjatok.

Utánam rikkantott valaki férfi:

– Ünnepen fennen lengetjük a zászlót, hétköznap egymást verjük a nyelével.

Az előszobából, a kimarjult cipők közül egy alkóvba láttam: fiatal, kopaszodó férfi ült ott bent az ágyon, az olvasólámpa szűkös fényében kékes színű, kósza fémdarabokat igyekezett egymáshoz illeszteni, miután egy fehér zoknival sorra megtörölte őket. Felpillantott a munkájából, éppen olyan volt a szeme, mint tüskés burkában a gesztenye.

– Engem joggal üldözhettek – szólt csendes büszkeséggel. – Én adtam rá okot. Nem mint ezek... – Fegyverzsírtól fénylő kezével a szoba felé intett, és ártatlanul mosolygott. – Nekem tényleg van fegyverem, csak jól eldugva.

– Féltél?

Ebbe belegondolt. Egy ismeretlennek vallhatott, mert az nincs kinek továbbadja.

– Néha – felelte végül. – Időnként még élveztem is. – Ez egy kissé mélakórosan hangzott, talán amiért elveszítette a rejtegetés izgalmát.

– Legalább nem unatkoztál – vigyorogtam rá, de nem folytattam azzal: mint azok odabent, már csak azért sem, mert esetleg valamelyikük fia. – Szakmabéli vagy – mondtam neki. – Biztos tudod, kik lövöldöztek itt mostanában.

– Szerinted? – kérdezett vissza. – Mert én még nem tudom.

– Valaki mégis.

– Egyik kutya, másik eb. – Rég hallottam a mondást, s ezt közöltem is vele. – Hagyd őket egy ideig, intézzék el egymás között – mondta erre. – Aztán jöhetünk mi.

– Lehet, hogy átveszitek a vezetést?

– Van, aki azt szeretné. De csak elvi alapon. Én jól megvagyok ezzel – ringatta a félkész puskáját.

– Hát akkor nem zavarlak. Sok sikert a polgármesterséghez.

A kapu nem volt kulcsra zárva, és örvendtem, hogy nem kell visszamennem, kérnem, hogy kiengedjenek. Tébláboltam egy ideig, aztán benyúltam a meglazult dróthálón, elfordítottam a kulcsot a zárban. Ki tudja, ki jöhet még a zavaros ködből, és miféle kacifántos fémszerkezettel vagy pecsétes papírlappal a kezében.

 

Kerültem egyet, két utca hosszat nyikorgattam a havat. Egyszer még a szülőházam előtt is elmentem, visszafelé azonban más utat választottam. Másodszorra biztosan holmi érzelmek keltek volna bennem, és nem hagynak koncentrálni. Így se tudtam. Emnek azt mondtam, amikor odaértem:

– Nem mehettem máshova. Elnézést. Már a régi barátaimat sem ismerem.

Háttal állt a gyér fénynek, nem láttam a szemét.

– Itt vagy: itt vagy – mondta. – Egyszer már megjósolták nekem, hogy olyan fiúval kerülök össze, aki bejön az ajtón, mielőtt a kopogtatására azt mondanám, igen.

– Csak egyet akarok kérdezni, Em.

– Nem Em. Az rég volt. Más volt. Az egy kódjel volt.

– Rendben. Majd megfejtem. Most azt kutatom, kik lőttek itt a városban. Tehát?

– Tehát nem tudom.

– Bennebb mennék – mondtam, és ő félreállt az ajtóból. Leültem az ágyra, a régi helyemre, a műperzsa falvédőnek döntöttem hátra a fejem. Ezelőtt utálta a műperzsát, de restelltem volna emlékeztetni rá. Az újonnan felöltött, viszolyogtatóan édeskés mosolyára is, amivel nyilván a búját-baját álcázta, és holmi irodai kollégák megértéséért esdekelt.

– Szóltak nektek, hogy eltagadjátok? – kérdeztem. – Kik szóltak?

– Nekem senki.

– Tudnom kell, Em. Mondhatnám, az életem múlik rajta.

– Az életed! – füttyentett. – Érzelgős vagy. Fellengzős is. Mindig tudtam.

– Te meg kegyetlen. Így teljes a történet. Elismerem. De nem segítesz?

– Kéne?

A száját néztem csupán. Enyhén redős ajka kékeslilán feszült, ijesztően és kívánatosan. Teste minden zugában rejtezett valamilyen patak mosta, palaszínű sötétség. Ragyogó homály volt régebb, most mintegy visszavonta a húsa mélyére. Sok ruhát viselt, elegánsan, mégis könnyeden öltözött, akár egy derűs kerti mulatságra, ritka alkalomra. Este volt, ő meg úgy ült a rózsaszín ernyős állólámpa fényében, mint a délutáni napvilágnál. Sem a rózsaszín, amilyenre a haját is festette, sem a ruhafodrok nem illettek hozzá. Még az anyjához sem illettek volna, senkihez a magafajtájú telivérek közül. Azok magabízón hagyják őszülni még az erős szálú hajukat is. Megalázónak tartanák elfödni. Úgy gondolhatják, ha nem csupán érzik, hogy a festés megalázná a nőiességüket.

– Nem tudtál mit kezdeni velem – mondta az én Emem a sötét szájával –, erre most valami közügybe akarsz belevinni. Így könnyebb. Köz-é-let! Nem a valódi. Nem is vagyok alkalmas rá. Persze lehetnék, ha akarnám. De, tudod, a legnagyobb szerencsétlenség, ami ért, hogy semmi másra, senkire, egyedül magamra figyelek.

– Én is. Velem is ez történt, amióta…

Szavamba vágott.

– Kérsz kávét?

– Délután négy után már nem iszom. Alig tudok elaludni tőle.

– Esetleg italt?

– Attól is.

– Pótkávé.

– Pótkávé. Pót-álom. Pót-élet. Kik voltak azok, Em?

– Nem Em!

– Kik lőttek? Kik lövettek? Kik szóltak nektek? Kik mondták meg, mit mondjatok? Főként hogy mit nem. Egyre megy. Halálos ez is, az is. Ne hagyjátok.

– És te?

– Jó – mondtam. – Én is hagyom. Csak engem nem hagynak.

Elengedtem magam a székben, már-már egyik cipőmet is letoltam a másikkal, hanyatt hagytam a fejemet. Nem tudtam megítélni, nem is akartam, hogy feltolul-e vagy kifut lüktető ereimből a vér. Megtörténhetett, hogy a cipőmet azért nem húztam le, nehogy megérződjék a másodnapos lábszagom, a véremről pedig semmit sem tudtam, ahogyan arról sem, nyugatról kelet felé fordul-e a Föld, vagy fordítva. Ejtőztem, tudatosan tudatlanul, elzsongva, pedig éppenséggel ébernek kellett lennem, akár egy szerelmesnek vagy rendőrspiclinek.

– Mit akarsz? – kérdeztem, miközben ő a szoba másik felébe indult valamiért a széles csípőjével, annak felső felén az érzékeny dudorral. – Mit akarsz, vezekeljek? Tépjem mellemen az inget?

– Majd én.

– Ezt azért ne vállald át tőlem. – Kedélyesen mondtam ezt is, ismerősen.

Visszajött az asztal túlfelére. Bámultam közben lábát a szőnyegen. A sok fodros ruhához nem viselt cipőt. Tízezredszerre tudtam meg tőle, szavatlanul, hogy egy női lábfejnél nincs meghatóbb és érzékenyebb, a világmindenség egy zuga fészkel, húzza meg magát minden hajlatában. A talp homorulatán lehet azt legjobban tapintani. De ahhoz kora délután kell, derengés, nem homály. És az a híd a női talpon omlik be legelőbb, s akkor az egész talp rálapul a padlóra, végzetesen. Em valami nehézkes bájjal járt még.

Azt is megtudtam ugyanakkor, hogy fűtenek a lakásban, és így végre mezítláb járkálhat, ahogy szereti.

Nem leült: elhelyezkedett a székben. Elterebélyesedett. Otthon volt, társalgott aztán, akár egy özvegyasszony.

– Ma délelőtt feljelentettelek – mondta. – Bementem ezekhez, és besúgtalak.

– Csak úgy bementél? Vigyázz, ismerem a helyet! Bejelentkeztél a kerek kis ablaknál… Sorszámot is adtak? Így megy ez?

– Nem mindegy, hogy volt? Volt ez is.

– Volt?

– Volt, van, akárhogy is, nem mindegy?

– Így szokás? – kérdeztem rá, időt is hagyva magamnak. – Hivatali úton, mint a gázműveknél?

– A fő, hogy rávettem magam, hogy odamenjek, és rólad beszéljek.

– Ők meg a hasukat fogták a röhögéstől. Semmit sem tettem ellenük. Sajnos. Mit jelenthettél volna?

– Ami eszembe jutott. Amit hallani akartak.

– Honnan tudhattad, mit akarnak hallani? Tőlem nem.

– Mindenki tudja. Valami rosszat. Rosszat akartam tenni. Miért, nekem nem szabad? Úgy is éreztem éppen, hogy a szabadságomnál vagyok, ha egyszer már eldöntöttem, hogy rosszat is tehetek. Miért csak itt legyek, veletek, miért ne adhatnám magamat azoknak is? Felszabadultam. Mint a szűz, aki nehezen bírja már… Szűz is voltam, évek óta.

– És Kutya?

– Kutya csak kutya. Egykutya. Csak azért kellettem neki, mert neked is kellettem. Őt kielégíti, hogy ezeknek nyalja a seggét.

– Miért nem neki mondtad el, amit rólam kitaláltál? Ő továbbadta volna.

– Adok magamra – mondta. – Ezek stricijének nem leszek a kurvája. Na meg akkor hol az én érdemem, hol a hála? Már nehogy ő arasson.

– Egy besúgóval éltél együtt, Em!

– Nem éltem. És nem Em. Megszűnt a kód. – Könnyedén legyintett a nehéz kezével. – Nem értesz te semmit. Azért is mentél el. Itt kellett volna, velem megrohadnod. Akkor tegnap nem úgy néztél volna, ahogyan néztél… De ma bosszút álltam. – Összekulcsolta két kezét a hasán, kényelmesen, meghitten, talán megadóan. – Nemsokára megöregszem – mondta. – Egyszer úgy ébredek, mintha nem is én volnék. Magától csurog a nyálam, pedig én köpni szoktam. De befejeztem. Hova menjek, ha nincs hova? Csak ezekhez mehetek.

– Erre mit mondjak? Azt, hogy nekem mindig fiatal maradsz? Tudod, hogy hazudnék.

– Szerettem volna mindent elkövetni, amire képes vagyok, még mielőtt reszketni nem kezdek a vénségtől. De ti nem hagytátok. Állandóan le akartatok fektetni, állandóan beszéltetek, nem hagytatok időt másra. Elegem volt. Vagy semmiből sem volt elég. Mindegy. Majd megtudom.

– Ne tedd – mondtam, és ösztönszerűen térdére tettem volna a kezemet, de visszafogtam. – Ne bántsd magadat. Szabad vagy, de ezt nem szabad.

Rettenetesen, ijesztően butának éreztem magam az ilyen giccses közhelyekkel a zsigeri bölcseletével szemben, amely még hús-vér gyerekeknek is képes életet adni, akik aztán tudósok vagy útonállók lesznek. Mindig is csodálkozva csodáltam, miképpen képes a létre jönni egy gyerek, noha ismertem a hozzá vezető fiziológiai, biológiai útvesztőket éppen úgy, akár ezt a nőt. Annyira. Ő meg ült csupán, egy csecsszopót is dajkálgathatott volna az ölében. Tudtam viszont, hogy erre nincs esélye. Együtt tudtuk.

– Besúgtalak – ismételte velem szemben az asszony, mintha ellenkezésemre, felháborodásomra, szóbeli vagy akár tettleges megtorlásra vágyna, egy felmentő arculcsapásra. – Feljelentettelek. Csak mert tegnap úgy láttál, ahogyan. Úgy néztél rám, akár egy elhagyott szeretőre. Talán még sajnáltál is. Nem megyek el ezekhez, ha előtte van kivel megbeszélnem. Szólnod kellett volna. Te meg csak álltál.

– Te meg néztél. Némán. – Most is úgy nézett, át a rőt félhomályon. – És várod a hálájukat. Nem jellemző rájuk.

– Jó, akkor legyen egy jó pont a dossziémban.

– Egy nyavalyát! Te csak a honleányi kötelességedet teljesítetted. Azért nem jár fizetség, de még köszönet sem. Sőt, neked kell hálásnak lenned, amiért alkalmat adtak rá. Megfeleltél az elvárásaiknak, hogy úgy mondjam.

Elfészkelt a karszékében, és megpróbált gúnyosan, megvetően kitámadni a kis otthona, élete biztonságából.

– Milyen jól ismered őket! – mondta, és még cöcögött is hozzá.

– Most velük dolgozom. Muszáj, ha még egyszer ki akarok jutni innen. Ezért kell megtudnom, kik lőttek, Izé vagy Szervál emberei?

Most már kacagni is próbált.

– Muszáj? Én hülye! Ártani akartam neked, és közben segítettem rajtad. Most már kirúgnak a szolgálatból. Nem dolgozhatnak egy olyan alakkal, mint amilyennek mondtalak.

– Ne hidd! Most már zsarolhatnak is. Miközben tudják, hogy hazudtál nekik. De szívesen elhiszik.

– Nem érdekel, mit hisznek. Az sem, hogy ki lőtt. Én megtettem a magamét. Hidd el, még meg is könnyebbültem tőle. Arra gondoltam, egyszer majd úgyis sor kerül rám, behívnak, mint a többieket, akkor meg miért ne mennék magamtól?

– Most jön a java, Em – mondtam neki. – A neheze. De lehet, hogy hovatovább megszokod, és egyre könnyebb lesz. A besúgást éppúgy meg lehet szokni, akár a félelmet, Em.

– Nem Em. Mária!

– Marika drága – mondtam tehát –, most már fenn vagy a listájukon. Majd szólnak, kiről jelents legközelebb.

– Azt ők csak hiszik!

– Fogadunk? Nekik fogsz dolgozni ezután.

– Én aztán soha – mondta derűsen.

Felrajzoltam neki a logikát, vagyis a csapdát, amelyben én voltam a csalétek, és ő az áldozat, és nem rémült meg tőle. Súlyosan, visszavont sugárzással ült, akár egy családanya, aki ő sose lesz.

Szegény Em! Szegényem. Elárult a derűd, a nyugalmad, amellyel a rémséges kilátást fogadtad. Hazudtál! Nem a titkosrendőrségnek, hanem nekem. Nem árultál el te engem senkinek. Most akarsz árulást elkövetni, mert azt hiszed, így segítesz rajtam, segítesz felejteni azzal, hogy megutállak, gyűlöletem kioltja az emlékezést. De itt is tévedtél, Em! Mária! A gyűlölet ébren tartja az emlékeket, azok csak a nyugalomban múlnak, simulnak bele az életünkbe. És ne légy ennyire nagylelkű, Em, Mária: ne akard megkönnyíteni a dolgom azzal, hogy utólag és visszamenőleg igazolod, azért mentem el tőled, mert méltatlan voltál hozzám, áruló vagy árulásra kész, nekem volt tehát igazam, amikor magadra hagytalak a bűneiddel.

Nem volt igazam, Em. Itt kellett volna maradnom, bárhogy, bármi történt volna azután. Nem bolyongtam volna szerte a világban, ahová vágytam, hogy aztán rájöjjek, mindenhol ugyanolyan. Jobb lett volna veled élni. Élni egyáltalán, valóságosan, és nem holmi örökös szünetben, két élet közti légűrben, várakozva, sóvárogva, de nem haragosan, talán még csak nem is szomorúan, hanem tehetetlenül, alkalmilag válogatott érzelmekkel és emlékekkel, időnként rá-rátalálva a dühre, a szerelemre, néha még az örömre is. De azok olyankor sem voltak igaziak, hiszen külön-külön szálltak meg, nem egyszerre. Részletekben léteztem, Em. Mintha külön-külön megtanultam volna az érzelmeket, veled vagy másokkal, hogy aztán alkalmazhassam őket. Most azonban mindhiába próbálsz újabb leckét adni, ezúttal az árulásról. Nem a megbocsátásról oktatsz, én mégis azt tanulom. A szánalommal együtt. Nem mintha ne lennél képes az árulásra. Elvégre én magam is képes vagyok rá, hiszen azt is megtanultam, hogy az életösztönünk része, akár a szaporodási vágy vagy a rettegés. Mégsem hiszem, nem fogadom el. A legrémesebb pedig ebben a hazugságban az, hogy fölösleges. Hiábavaló az álságos önvallomásod és a valódi önkínzásod, amivel azt vállalni akarod. Fölösleges áldozat, Em. Hogy odaveted magad a vélt gyűlöletnek, cafatonként. Semmit sem érsz el vele. És amikor ezt belátod: annál fájdalmasabb lesz. A belátás éppúgy, mint a hiábavalóság.

– Ha elmegy valahonnan az ember, soha ne térjen oda vissza – foglaltam össze fennhangon az elmúlt másodpercekben elgondoltakat.

– Csak nehogy megbocsáss – mondta ő, a maga gondolatsora végén. – Azt nem viselném el.

– Nem jövök többé, Mária. Most is csak azért jöttem, hogy neked is feltegyem a kérdést: ki gyilkoltatta le ezeket az embereket?

– Fegyveresek. Halottak így is, úgy is.

– És ki tüntette el a tetemeket? Az igaziakat.

– Én semmit sem tudok, senkiről.

– És most nem hazudsz?

– Azt hiszel, amit akarsz. Én meg azt csinálok, amit akarok.

– Mária – mondtam neki –, a hivatal, ahol fel akartál jelenteni, átmenetileg nem fogad ügyfeleket. Önmagával van elfoglalva.

Mintha meg sem hallotta volna. Tudtam, véget ért a párbeszédünk. Feltápászkodtam az ágyról.

– Fogalmam sincs, hol alszom az éjjel – mondtam mégis, próbaképpen.

Egy szót sem szólt erre. Köszönés nélkül mentem el.

 

A kapualjakban párok ölelkeztek, s a nőknek nem fázott a fehéren világító derekuk a mellükig feltúrt télikabát, pulóver, blúz alatt. Hosszú párák oszladoztak az áthevült testek körül. Értettem az indulatukat: elborította őket a lázadás láza, a félelem révülete, féktelenségként élték meg a rájuk szakadt szabadságot, olyannyira, hogy nem is gondoltak rá. Ösztönösen rohantak volna, ha riadó harsan, ugyanazzal a lendülettel fegyvert ragadva vagy menekülve. Nem is olyan sokára tele lesz a város szerelemgyerekkel. Azokat majd éppúgy nem ismerem, mint a papírszedőket-tépőket az emeleteken, pedig alig hat éve hagytam itt őket maguknak.

A főtér körül, a magas házakban világosak voltak az ablakok, és papírlapok szálltak ki rajtuk, előbb megvillantak a fényben, majd egymásra hulltak az aszfalt sötétjében. Néhányan tépett dossziékat lapoztak odalent, az utcára telepedő homályban, nem láthatták, mégis boldogan nézték a betűket. Régi, habár alig érthető tapasztalat, hogy földrengés, bombázás, népfelkelés és egyéb kataklizma után rengeteg a papír mindenütt, még az elektronikus közlésre áttért vagy a félanalfabéta országokban is. Szülővárosomban egyelőre számtalan iratcsomó süllyedt piaci szatyrok, koszlott aktatáskák mélyére, tűnt el a télikabátok alatt, hogy aztán ki-ki otthon, a konyhaasztalra teregetve böngésszen bennük. Ellesznek ezzel egy ideig. Cserélgetik vagy adják-veszik egymás közt a besúgói jelentéseket, amíg kihez-kihez el nem jut a magáé. Izgalmasabb lesz ez még a kanasztázásnál is.

A tolongásban, tülekedésben a sokaság gerjedelméhez képest alig hallatszott hang. Elszántan, konokul, válogatás nélkül markolták fel az iratokat, hangszalagokat. Aztán egy férfi felkiáltott:

– Vér! Ragacs! – Nem bírta abbahagyni. – Csupa vér. Ragasztó, ragasztó.

A papírlapok a vér helyére hulltak, eltakarták. Én is az eltüntetett tetemek nyomát tapostam a slaggal sebtében felmosott, felsikált téren, és egy akta a cipőtalpamra rátapadt.

Az egyik utca torkolatában embert vertek, ugyancsak némán, felszabadultan és boldogan, ahogyan mások szeretkeztek vagy iratgyűjtőt guberáltak. Három férfi ütötte, ahol érte, a negyediket, egy rendőr felügyeletével.

– Most megkapod – szólalt meg egy idő után a rendőr. – Drágán fizetsz azért a mustárért. Meg a hülyeségedért. A zöldségboltban nincs kenyér, te!

A három ütlegelő mindinkább belemelegedett, áldozatuk a rendőrre pillantott néha, már ha kilátott a csápoló karok és a szemét elfedő vér mögül – azt csináltok vele, amit akartok, elvégre a ti haverotok, mondta az –, aztán megadóan összerogyott, mielőtt leterítették volna.

Az utca második kapujában újabb ölelkezőket láttam, és hálásan örvendtem, hogy magas a sötétkékbe esteledő téli ég, és a hideg is kíméletes.

Nagynénémnél tárva-nyitva állt a kapu, ahogyan még sosem az utóbbi tizenhét évben. Már-már meghatódtam ettől a hirtelen támadt vagy inkább visszatért bizalomtól, aztán kiderült, hogy nem mindenkit vár ide, hanem csak az orvost, de nem bízik a saját erejében annyira, hogy kimegy kaput nyitni. Az orvosnak viszont délelőtt óta sürgősebb eseteket kellett ellátnia, mielőtt elvéreznek vagy üszkösödni kezdenek, nénikém szívrohamának kezelését egyelőre a jóistenre hagyta.

– Maga is éppen jókor esett ágynak – mondtam neki. – Most használhatná a fronton szerzett ápolói tudományát.

– Ne viccelődj, még nem haldoklom – mormogta feszes szájjal –, nincs szükségem vigasztalásra.

– Azért sápadt egy kicsit. – Falfehér volt. Szeme kifordult, mintha egyfolytában a Jézus-képet nézné az ágy felett, annak is leginkább a lángcsóvás szívét. – Hozhatok valamit? – kérdeztem halkan.

Legyinteni akart a szikár kezével, de leejtette az ágya mellé, éppen a kitömött holt kutya fejére, s felfigyelt rá.

– Ezt vidd ki – mondta.

– Nem kér enni.

– Most már elleszek magamban – mondta. – De azért örvendek, hogy ezt megértem.

– Maradjak én itt helyette?

– Nem bánnám. De menj fel az ugrótoronyhoz. Itt járt a mozis barátod. A nődhöz menni nem mert. Üzeni, hogy mutatni akar neked valamit. Valakiket. Vigyázz magadra. Nekem egy kicsit sok volt.

– Küldjek ide valakit?

– Elrendezem én magamat – mondta. – Elvégre ápolónő is voltam. De tudod, tényleg örvendek, hogy ezt megértem. Kár, hogy nem láthatom. Megkérhetnélek, hogy ültess talicskába vagy babakocsiba, mert az is van hátul a fészerben, még a tied volt, s tolj ki a főtérre. – Igyekezett mosolyogni. – Jót kacagnának a népek. De neked más dolgod van. Szervusz, öcsi. Nem kérdezem, hogy vagy, már mindent elmeséltek. Tégy a tűzre, és vidd ki a kutyát.

Három kerítéslécdarabot raktam a dobkályhába, és kivittem a merev kutyát, letettem a kapu közé, házőrzőnek. Háta csupaszra kopott a rengeteg simogatástól.

 

Az ugrótorony rég nem állt, csak a népképzeletben. Annál hosszabb volt feléje az út. Mentem, mentem a végtelenné vált sötétben, hegynek fel, és a harmadik kilométernél már egy titkosrendőr társaságáért is hálás lettem volna. Mintha itt sikeresen kipróbálták volna a neutronbombát: élőlény egyetlenegy se látszott, csak holt tárgy, ház, kerítés, deszka, kő meg alattam a jég, azon a hold, az egyetlen világítótest.

Ezt akartad mindig, nem? – kérdeztem magamtól. – Hogy csak te egyedül. Most pedig rísz, amint rendre rájössz, hogy a magány tiszta önzés. Élvezd ki, ne sajnáld magadat. Nem számítasz, legfeljebb magadnak. Különben mintha itt se lettél volna. Te vagy a legismeretlenebb hősi városlakó. Egy senki vagy, sehol. Egy kutya sincs a környéken, hogy sírjon utánad. Nincs egyebed, csak az undorító életösztönöd.

Erre az ütemre léptem.

Az ugrótorony hűlt helye alatt, a rézsűben, lekerekített sarkok mögül fény világolt a bunkerból. Évek alatt nyilván kiette a tömítést az idő Wudu régi kéjlaka ajtaján. Elárulta a helyét már az is, hogy a bejárat domború vaslemezét nem födte hó, és a feléje vezető kitaposott ösvény. Elszánt, az elszántságtól elbutult férfiak nyomába léptem, azzal a régi tapasztalattal, hogy a külön-külön okos emberek együtt módfelett ostobák, legalábbis ostobaságokra képesek. Ezeknek annyira tellett a képzelőerejükből, hogy összegyűljenek, miután sok más törvénnyel együtt megszűnt a gyülekezési tilalom, és mielőtt elrendelik a következőt, s hogy az első kopogtatásra, jóhiszemű összeesküvőkként, ajtónyitás előtt eloltsák a fényt.

– Ki az?

– A Mikulás.

– Gyere, Guevara – szólt hátra egy hang a sötétbe –, téged keresnek.

Guevara pedig Wudu volt, valami bűzlő birkabekecsben. Kijött, aztán álltunk a havon.

– Honnan szerezted ezt a büdös bundát?

– Örököltem – mondta.

– Nem is tudtam, hogy van rokonod.

– Gyere – mondta. – Csak egy kérésem van. Odabent ne beszélj.

A tetemek odabent voltak. Gyertyát állítottak a fejükhöz, gondosan, megrögzötten, ünnepélyesen, és most sorra újra meggyújtották. Hét halott volt, és mintegy háromszor annyi virrasztó férfi körülöttük, akik mintha éppen belőlük akartak volna bátorságot nyerni. Egymás elől szívták el a levegőt a szűk helyiségben, mely átforrósodott tőlük, izzadtan álltak. A testek ellenben szorosan egymás mellett feküdtek a földön, betakarva, mintha a megfázástól óvnák őket. Nem látszott rajtuk vér, egyszerűen csak halottak voltak. Elszállt belőlük az élet, és nem lehetett tudni, hogy hova. Nem volt bennük semmi megrendítő, egyedül a tudat, hogy ezek halottak, meggyilkolták őket, és szomorúság talán, az is tudatos. Meredten, egyformán személytelenül hevertek a hátukon, lemosdatva, elrendezve, mintha tudná valaki, hol, mikor nyerhetik el a végtisztességet úgy, hogy közben mások se essenek áldozatul a temető felé kísérve koporsóikat. Nagyon, már-már véglegesen be voltak zárva a tetemek a bunkerba.

A gyertyafény kinagyítva vetítette az egybegyűltek árnyékát, nem is túl meszszire, csak a boltozatos falakig, azokon az általa rajzolt absztrakt képekig, ahol összekeverte a hullák árnyképeivel. Az emberek különben kicsinek látszottak az árnyékuk előtt. Játékbabák, túl nagy fekete köpönyegben. Túljutottak már a gyászon, el valami tárgytalan, de nem céltalan, tettrekész lelkesedésig, jöttömre azonban újra a holtakra fordult a figyelmük, és illendőképpen újrakezdték a néma siratózást.

– A barátom francia ügynök – mutatott be Wudu. – Remélem, segíteni tud nekünk. Legalább elmondja külföldön.

Tiszteletteljesen és nem reménykedve néztek, leginkább úgy, mint egy megképződött mesefigurát. Nem valószínű, hogy az utóbbi években találkoztak külföldivel. Tengert sem láttak. Megvoltak maguknak, és elképzelni sem tudták már, hogy nem maguk között, megzápult szűk körben intézik el a dolgaikat, akadhat támogatás, felszakadhat a burok, ez a nyákos, rugalmas falú menedék, amely legalább annyira fojtogatta, mint amennyire védte az életüket. A halottak ugyan jelezhettek volna nekik, és ezen az estén, kiterített társaikat nézve lehet, hogy megsejtették legalább, melyik a másfajta esély, a szabadulás lehetősége, hogy egyszer s mindenkorra kijussanak innen, ha másként nem, legalább a testükön ütött lyukon át. Vagy ha ők lyukasztanak ki másokat. Szavakkal már nem lehetett. De bármilyenek lettek volna, és bármit tudtak vagy éreztek is, itt voltak, a föld alatt, ahová régebb képzeltem őket, igazolták, hogy minden ábránd veszélyes, s azok között is a hősi ellenállás vágyálma a legveszélyesebb.

Mondanom kellett volna valamit. Ők úgy tettek, mintha nem várnának híreket, tanácsokat, önmagukkal foglalkoztak, már-már öntelt büszkeséggel és leplezett nyugtalansággal, amiért el mertek jönni idáig, kimozdultak az otthon falai közül, és útjukban eltakarították maguk után a nyomokat, a tetemeket.

– Csak egy kérdésem volna – szólaltam meg végül. – Ki tette ezt? Szervál tábornok vagy Haza Bérce?

– Ezeket feltámasztani már egyik sem tudja.

– Egyik kutya, másik eb – dörmögte egy másik hang.

Lassan jutott el az eszemig, hogy ellenségesek, csak mert máshonnan, másvalaki mellől, valami magasabb társaságból érkeztem. Egyúttal beláttam, hogy még csak nem is engem utálnak. Tartósan és tompán gyűlölnek mindenkit, aki többet vagy akár csak mást tud annál, mint amit megtanultak és amire vágynak, és hogy a kettő egy: vágyakozásuk csak a belátható, tanult távig terjed. Ennek a körnek pedig csak a peremén található a mindenható Haza Bérce is, akárcsak a Fennvaló, teljes hatalmával sem bír betörni, bennebb férkőzni a határon, amelyet ő maga vont köréjük.

Tehetetlenül és meghatottan álltam a megátalkodott erővel szemben, amellyel védték magukat. Nem bírtam mást mondani:

– Tudniuk kell, melyik oldalra állnak. Ezt az önkényt támogatják-e, vagy az ellenségét. Most ez a kérdés. Aztán majd meglátjuk.

Akadt köztük egy gyöngébb alkat, és reméltem is, hogy lesz ilyen. Nagydarab, túróscsuszán hízott, rőt üstökű férfi szólalt meg.

– A hadsereg lőtt, az elnöké. De annak a tábornoknak az utasítására…

Erre aztán, amint egyvalaki megtörte a hallgatást, és ezzel mintegy elárulta a társait, azokból is kitört a szó.

Reggel, a kései derengésben terepjárók és harckocsik érkeztek a városba, de annyian, csoda, hogy nem szakadtak be súlyuk alatt a tárnák, pedig már az iskolába tartó kisdiákok alatt is be-beomlottak, a régi bányából szedegették ki őket. A harci járművek felsorakoztak a főtéren. Hangosbeszélőn át hirdették ki a rendkívüli állapotot. Hazánkat megtámadták a szomszédai, mondták a hangosbeszélők, fegyveres seregek lépték át a határt, és tartanak erre. A hegyekben súlyos harcok folynak. Hős katonáink kitartóan és eredményesen tartóztatják fel az agresszorokat. Ebben a helyzetben viszont, a maga helyén minden állampolgárnak kötelessége kivenni részét a honvédő háborúból, szorosabbra vonni az egységet vezetője körül, aki a védelmet irányítja, vállára vette az ország megmentésének gondját, felelősségét, nehézségeit. Természetes tehát, hogy ebben a helyzetben, amikor a haza ügye előbbrevaló a polgárokénál, bármely diverzió, engedetlenség vagy akár bűnös passzivitás megtoroltatik. Köztudott ugyanakkor, hogy az eddig álnokul barátságot színlelő agresszoroknak ügynökeik vannak az országban. Ezért a lakosságot nyomatékosan figyelmeztetik, hogy a diverzánsok leleplezése hazafias kötelesség, ennek elmulasztása pedig statáriális elbírálás alá esik. A hangosbeszélők azt is közölték, hogy ebben a helyzetben bármely ellenséges propaganda, a vezetés bírálata ugyanolyan főbenjáró tettnek minősül, mint a betolakodók fegyveres támogatása.

– Ez eddig világos volt – mondta a férfi. – Ha megtámadnak, védekezni kell. Még a felszabadítás ellen is. Csakhogy ez rosszul volt időzítve. Az unokahúgom későig alszik, amióta nincs munkája. Amikor meg felriadt, azt hitte, visszajött az elnök, hogy újabb tömeggyűlést tartson, és rohant, nehogy lemaradjon róla. Egyenesen a katonákba szaladt. A katonák meg lelőtték.

Az unokahúg ott feküdt a földön, állig letakarva, csak a kis táskáját tették ki a mellére. Arról ismertem fel. A televíziós képen látott fiatal nő volt az, tudtam, hiányzik az egyik karja. Szinte megkérdeztem, hol van.

– Mások is elnézték az időt, úgy futottak ki a térre, ahogy voltak. Lehet, hogy nem mindenki a díszgyűlésre indult, csak nem értette, mi történik, és meg akarta nézni. Még az is lehet, páran azt hitték, felszabadítók érkeztek. Mindegy, hogy kicsodák. Azt hitték, bárki jöjjön, mindenképpen jobb lesz ennél, ami van. Ez az egész. Ez a tata – bökött a férfi a pizsamás tetemre – még éljenzett is. Hibás, hát persze. Gyártási hibás. De honnan tudta volna?

– Pék volt – mondta Wudu.

– Tehát, ki volt? – kérdeztem. – Ki adta ki a tűzparancsot?

– Ki rendelhet el országosan valamit?

Ráztam a fejemet, szanaszét preckelt hajamból a bunker boltívéről rám pergett nedves homok.

– És ha csel volt? – kérdeztem. – Minden tábornok kiadhat parancsot. Ennek is vannak katonái.

– Egyik se merné.

– Akkor mondok valamit – mondtam. – A fővárosból jövök, ahol még működik a telefon és egyéb. Tudom, nem tört be az országba senki. Ez az ország nem idegen, hanem saját megszállás alatt van. Lehet kacagni!

Valaki megpróbálta.

– Senkinek sem éri meg, hogy elfoglaljon minket – tikogta.

– Szerinted megint átvertek bennünket? – kérdezte Wudu. Lassan, szűken mért mozdulatokkal járkált a tetemek körül, mintha mindjárt újabb sorokba kívánná rendezni őket, olyan magabiztosan, hogy azt vártam, rászól az emberekre: Imához! – azok pedig letérdelnek. Hallgatva álltak, és megint a tetemeket nézték, vagy a homályt. Arra gondolhattak, vagy csak én gondoltam erre, nem elég, hogy azok hiába estek el, hanem így értelme, tehát haszna sincs a haláluknak. A gyilkosok pedig még csak őszinték sem voltak, noha el lehetett várni tőlük legalább annyit, hogy úgy viselkedjenek, ahogy igazi halálosztókhoz illik a lövésenként megvilágosodó pillanatukban.

– Maguk eldönthetik – mondtam –, megmaradnak a régi gyalázatban, vagy az új rosszat választják. Abból viszont még kijöhet valami. Kell, nem kell, de akkor is az a jövő.

Nem látszott rajtuk egyéb, csak hogy legszívesebben hazamennének, ám egyikük sem vállalta, hogy elsőnek indul. Én azonban már nem érdekeltem őket. Kézzelfogható segítséget vagy legalább utasítást vártak, hogy mihez fogjanak, és nem vendéget. Mi a csudát mondhattam volna nekik? Mit ígérhetnék legalább? És kinek a nevében?

– Jó – mondtam. – Visszamegyek ezekhez a semmikhez. Hazudhatok is nekik, azon múlik, maguknak mi a jobb. Ehhez azonban tudnom kell, mihez képest hazugság, amit mondok. Csesszék meg! Szóljon már valaki, hogy ki rendelte el a sortüzet.

– A hivatalos katonák tették – mondta egy újabb ember. – Az elnökéi.

– Biztos?

– Annál biztosabb, hogy a másikra akarják kenni.

– Megegyeztünk – mondtam. – Haza Bérce katonái tüzeltek. Rendben van ez így? Nem szeretném, ha később mást mondanának, és engem ezért felakasztat valaki.

– Az már nem divat – szólt közbe Wudu. – Legfeljebb elüt egy autó.

Hálás voltam neki, amiért ezt mondta. Mindenki mosolygott ugyanis. Rajtam gyakorolták a humorérzéküket, amint elképzelték, hogy a flaszteron heverek, összegyűrve. Egy szót sem hisznek abból, ami megtörténhet, jutott az eszembe, a tetemeket nézve. Aztán megláttam mellettük, a szigorú sor végén, egy ismerőst. Kutya volt. A többi szorosan egymás mellett hevert, megmosdatva, Kutya egy kissé távolabb tőlük, nem sokkal, csak félméternyire. Az ő arca véres volt: saját ujjnyomainak hosszú csíkjaitól. Mintha az utolsó percében összekarmolta volna magát. Érdemes volt, Kutya? – kérdeztem tőle némán. – Élvezted legalább? Ezek legalább gyűlölték őket. Lehet, hogy te is. Lehet, hogy egy hatalmas vicc volt az egész, és mindvégig röhögtél rajtuk meg magadon? Az ám, Kutya, sokba kerül a cinizmus, főként ha nincs elég esze hozzá az embernek.

– Ezt neked kellene elvinned – legyintett unokaöcsém maradványa felé Wudu.

– Most nem arrafelé megyek.

– Kikísérlek.

Nem mozdultam, pedig megfogott, szorította, aztán rázta a vállamat; nem ő volt az első aznap. A többiek számára olyannyira idegen voltam, mint még Kutya sem, ők nem érintettek volna meg.

– Most mihez kezdesz velük, Wudu? – kérdeztem. – Élesben megy már.

– Egyelőre temetünk. A gyászmenetből könnyen lehet tüntetés.

– És könnyű közéjük lőni, ha egyszer már kijöttek a házikójukból.

– Eddig is temetéseken találkoztunk. Tudtuk, ki mért ment oda, még ha nem ismerte is az elhunytat. Egymásért mentek. Vállalni kell a kockázatot. Ugye, emberek?

Azok meg inkább a hullákat nézték, nem őt.

– De akkor te mész elöl – mondtam neki. – Ígérd meg!

– Te meg hol leszel?

– Honnan tudjam? Remélem, Párizsban. Nekem is van jogom félni.

– Mi van, nem véd meg a diplomáciai mentességed?

– Micsodám? Mit gondolsz, ki vagyok én? Hencegni akarsz ezeknek az előkelő barátaiddal?

Annyira magabiztos volt, annyira a maga helyén, megsérteni sem bírtam.

– Jó, hagyjuk – mondta. – Titkos: titkos.

– Én civil vagyok, Guevara! Véletlenül tévedtem haza. Meg hoztak is. De ti már nem civilek vagytok. Halottaitok vannak. Ez a ti ügyetek. Nem tudom helyettetek elintézni.

Belegondoltak-e ebbe vagy sem, nem tudhattam. Egy férfi azonban megszólalt valahonnan:

– Maga közel jut hozzá. Nyomja bele egyszer-kétszer a kést, s maga lesz a hős.

– Na? – bökte felém kis állát Wudu. – Most beszélj! Aztán mehetsz vissza a Fény Városába.

A többiek némán figyelték, amint kimegyek a vasajtón.

 

Emberekkel beszéltél, habár nem mondtál nekik semmi fontosat. Az anyanyelveden! Az anyanyelveden, amelyiken álmodsz, és amit beszélni csak rádióban, alkalomadtán, újabb emigránsoktól hallottál. A körutakon császkálva közmondásokat, szólásokat idéztél magad elé, melyek csak azon az egyetlen nyelven létezhetnek. Megpróbáltál versekre emlékezni, leginkább az ütemük miatt, de ez nem igazán sikerült, kiegészítetted hát az elfeledett szavak űrét a sajátjaiddal, vagy csak annyival: la–la–lalla–la. Időnként jó volt, de leggyakrabban siralmas. La vagy la-la-la. Ez az összes víg és bús dal alaphangja a világon, Lucille.

La–la–lalla–la. Ezt skandáltam magamban, lefelé csicsonkázva a lejtőn a nem létező ugrótorony mellől, s közben még a hold tükörképére is rá-ráléptem a jégen. Törődsz végre valakivel, nem csupán magaddal, félsz, izgulsz, elérzékenyülsz és leplezed, beszélsz valamit, nem baj, ha az használhatatlan ostobaság. Kaptál cserébe egy esélyt, szó szerint halálosat. Nem mered kihasználni persze, ám életed végéig boldogíthat, hogy ennyire közel kerültél valamihez, amit eddig egyöntetűen gyűlöltél vagy szerettél. A messzi távolból, szinte elméletileg. De ez annál hús- és szarszagúbb, Lucille.

Azok a szomorú, elesett férfiak pedig, az elsiratottak hasonmásai a föld mélyén mégiscsak kimentek a főtérre, a fegyverek elé, és kiabáltak, rázták az öklüket. Lehet, nem is tartják ezt világrengető nekibuzdulásnak, sem életveszélyes kockázatnak. Utóbb talán azt mondják, borközien: ennek is eljött az ideje, akár a kukoricakapálásnak. A gyászuk lehet, hogy csak eltompult pihenés, lélegzetvételnyi csend a végső kiáltás előtt.

Helyesbíts! Ha nem egyéb, meséld be magadnak, hogy hősök. Éppen csak elkéstek egy kicsit. Az eltelt időért meg nem jár nyugdíj, Lucille. Nem sok a haszna az önfeláldozásnak, a fegyverek elé vagy akár mögé állni pedig semennyi se. Hacsak nem annyi: megérezzük, hogy emberek vagyunk. Olyankor meg fáj a derekunk, és a fiunk jövője.

Lucille, az, hogy időnként magamban hozzád beszélek, azt jelentheti, hogy odavágyom. Nincs nekünk itt semmi keresnivalónk. Arcátlanság lenne örvendeni a változásnak, ha nem szenvedtünk meg érte.

 

 

Részlet egy készülő regényből.

 

 



Nyitólap