Tőzsér Árpád
X-Prep
Jegyzetek 1997-ből
A XXI. század vizitkártyái
Július
9. Egy év után megint kórházban. Pontosan abban a 67-es
szobában fekszem, ahol egy éve is feküdtem. Akkor Leviticus
(egy verskötet) lett az ittlétemből, most mi lesz? A
kioperált gégéjű mérnök helyén Nagy bácsi, egy
májrákos, velem egyidős magyar ember fekszik. Sárga, mint a
citrom, s a nagy hasa vízzel van tele. Most alszik, szeme
felfordulva, tátott szájában sárga, kimeredő fogak –
lehet, hogy már meg is halt? A hármas ágyon egy süketnéma (a
nevét nem tudom, bemutatkozott, de nem értettem, mit mond), a
négyesen én, az ötösön egy hetvenéves, szapora beszédű
„prešporák” (őspozsonyi polgár), a hatoson egy
huszonnégy éves gyomorfekélyes srác. A szobánk és a
szomszéd szoba, a 66-os, egymásba nyílnak. A 66-osban
elfekvő, haldokló vénemberek (nyolcvan és a halál közt). Ha
ki akarok menni, át kell kígyóznom köztük. A borzalmas bűz
miatt be kell fognom az orrom. Nincs kedvem az íráshoz, az
élethez sem nagyon. Főleg ahhoz az elképesztő élethez nincs,
amely itt, körülöttem zajlik (zajlik?, hm), s rám is vár az
időben.
*
Hát
valószínűleg nem én leszek, aki átviszi az emberi fajt a
túlsó partra!
Nagy
bácsihoz látogató jött, egy férfi, láthatóan nem rokon,
nem családtag, talán a barátja, munkatársa, egykori
katonacimborája, mit tudom én. Beszélgetnek (Nagy bácsi csak
suttog), aztán kifogynak a szóból, s a látogató csak áll
Nagy úr mellett, hirtelen leül az ágy szélére, egyik
kezével az ágy innenső, másik kezével a túlsó szélére
támaszkodik, mintegy hidat alkot a beteg fölött, mereven néz
bele Nagy úr szemébe, s az vissza, nézik egymást szótlanul,
de nem fürkészően, nem követelően, nem úgy, mintha a
másiknak még kötelessége volna bármit is mondania, inkább
csak tágra nyílt szemmel s benne mérhetetlen szomorúsággal
vizsgálgatják egymás arcát. S ebben a furcsa egymásba
kapcsolódásban van valami az öröklétből, amit én soha nem
tapasztalhatok meg, mert nem tudok ilyen kozmikusan szeretni, nem
tudok úgy senkihez sem kapcsolódni, mint ez a két ember
egymáshoz.
Közben
Nagy bácsi föltápászkodik, kikel az ágyból, a kacsát
keresi, csupa csont-bőr az egész ember, csak a nagy hasa lóg,
mint valami előrevetett borzalmas, sárga hátizsák. A
látogató segít neki a keresésben, s úgy tartja átölelve a
csontvázszerű, halálszín testet, mintha az élet óvná a
Halált, hogy szét ne hulljanak a csontjai, hogy ki ne essen a
kezéből a kasza.
Míg
figyeltem őket, azt hittem, nem evilági együttlétük
intenzitását már nem lehet tovább fokozni, de a látogató
nem ismer határt: segít kivenni a pelenkanadrágból Nagy úr
sárga, petyhüdt hímtagját, szinte helyette vizel.
Nem,
ezt nem tudnám utána csinálni, akármennyire is könnyekig
meghat a jelenet; bennem mindig volt valami abból a létezéssel
szembeni elemi erejű undorból, amellyel Sartre Roquentinje
nézi a földből kiborult diófa (gesztenyefa?) gyökereinek a
tenyészetét, viszkozitását. Akkor sem tudnám a
másikat, a másik létezőt így megérinteni, ha tudván
tudnám, hogy az emberi élet csak azért maradt fönn ilyen
sokáig a földön, mert ezt az undort többen nem érzik, mint
amennyien igen.
*
Ó,
istenem!, hová tévelyedtem az időben! Az előbb véletlenül
egy emelettel feljebb mentem a lifttel, a pszichiátrián
szálltam ki, s ha már ott voltam, körülnéztem.
Harminckét
évvel ezelőtt ezen az osztályon egyszerre voltam végtelenül
kétségbeesett és végtelenül boldog. N., szegény kis N., hol
vagy most? Megöregedtél te is? Az én számomra már örökre
tizenkilenc éves vagy, és lobogó hajjal-sörénnyel rohansz
át a kórházudvaron, elém, felém, akit „eltávozásra”
hazaengedett Török főorvos (haza?, a Martinyek utcai tizenegy
emeletes magányomba; hát ön, főorvos úr, hol van?, él-e
még; nézem a táblát, most valami dr. Šucha itt a főnök), s
te, szegény kis gyönyörű N. egész idő alatt, míg távol
voltam, attól reszkettél, hogy már nem jövök vissza többet.
Látod,
akkor is visszajöttem, s most, öregen megint itt vagyok, de
téged már csak az emlékezetemben talállak meg.
Július
10. Egy Diviš nevű pozsonyi polgárral örvendezünk
gyakran itt, a 67-esben egymásnak, hogy a politikát és főleg
Meyiart illetően mennyire azonos a véleményünk.
Azt
hiszem, Diviš úr a két háború között idetelepült morvák
utóda, magyarul nem tud, erős cseh akcentussal beszéli a
szlovákot. Egyébként is hašeki figura, kerek képű,
kedélyes fecsegő ember. Kérdem, rokona-e Ivan Divišnek, a
kitűnő cseh költőnek. Ő mindenkinek rokona, aki cseh,
mondja, de a magyarokat is szereti, mert azok még nálánál is
jobban utálják az oroszokat.
Pan
Diviš ’68-ban felújította itt, Pozsonyban Hašek legendás
asztaltársaságát, a Törvényes Keretek Között Mérsékelten
Haladók Pártját, erre a prágai tavasz után Husákék
elbocsátották állásából (eredetileg ügyvéd volt), s ő,
ellenállóként, a föld alá vonult, valóságosan is, mert
kazánfűtő lett. Kérdi, nem akarok-e a TKKMHP tagja lenni,
mert azt semmilyen hatalom nem szüntetheti meg: amíg ő él,
addig egy tagja mindig lesz. Mondom, akkor már két tagja van,
engem is besorozhat. De rövidítsük le a pártunk nevét Hašek
Pártra. Javaslata, pane, elfogadva, mondja. Kezet fogunk,
s nagyot nevetünk.
Ha
már pártunk van, akkor köztársasági elnököt is kell
jelölnünk (most a kinti szlovák politikusok is ezzel
szórakoznak). Ő Švecet, a Comenius Tudományegyetem rektorát,
én Ladislav Kováyot, a tudós biológust javaslom. Örülünk,
hogy milyen okosak vagyunk, mindketten tudós elnököt akarunk
magunk fölé, s ezzel be is biztosítjuk pártunk választási
vereségét, mert Szlovákiának ma mindenki kell, csak tudós
nem.
Mindennek
tudok örülni, ha éppen nem zúg a boreas a hasamban. Az előbb
például majdnem elsírtam magamat az örömtől, mikor
megtudtam, hogy a süketnéma szomszéd lánya (itt volt az
előbb, egy óráig beszélgetett az apjával, hangtalanul, a
süketnémák mutogatós nyelvén) nem süketnéma, hogy
egészséges, sőt hogy éppen nagyon is fel van vágva a nyelve,
s már vőlegénye is van, nemsokára meglesz a lagzi, mert
útban van a gyerek (már látni a hasán).
Mindezt
a lánytól tudtam meg egy perc alatt! Hát nem gyönyörű:
olyan nevet is tovább lehet örökíteni és meg lehet
szólaltatni, amelyet az eredeti gazdája soha ki nem mondott,
mert nem tud beszélni!
Kérdem
a beszédes, mosolygó lányt, nem akar-e belépni pártunkba, a
Hašek Pártba. Ha ő lehet a pénztáros, mondja, akkor
szívesen. Ebben maradtunk.
Ott
bazsalyog mellettünk a süketnéma apa is, tetszik neki, hogy a
lányával ilyen jól megértjük egymást. Vállon vereget, s
elismerően mondja a lánynak: „vaki pitovatel!”. (Azt
akarná mondani, hogy „vel’ký spisovatel’”, azaz „nagy
író”, ezt én is megértem, mert a kezével is mutatja, hogy
mit mond: úgy tesz, mintha írna.)
Július
19. Krúdyt olvasom, immáron itthon. A XIX. század
vizitkártyáiban írja: „Szeretném elmondani a fiamnak
vagy egyéb maradékomnak, hogyan emlékezünk mi, elhalványuló
tizenkilencedik századi magyarok Ferenc Józsefre.”
Ha
a XX. század 1989-cel valóban véget ért, akkor mi, idősebbek
immár „elhalványuló XX. századi magyarok” vagyunk. Kutya
kötelességünk emlékezni a XX. századra, mert más nem teszi,
nem teheti meg helyettünk: a posztmodern „XXI. század”
fiai/lányai nem tudnak hitelesen emlékezni. A „hitel”
személyhez kötődik, a posztmodern iró pedig személytelen.
Emlékező számítógép inkább, mintsem emlékező ember. Az
emlékező hiteles személyét eltakarja a mesterkedés, a
gépkezelés, a processzorok, a számrendszer, az elektronikus
jelnyelv.
De
legalább mi, idősebbek, valóban XX. századiak vagyunk? Nagy a
gyanúm, hogy a XX. század (főleg a második fele) úgy múlt
el, hogy még „elhalványuló magyarok” sem maradtak utána.
Nincs, aki emlékezzen reá, tehát nem létezik. Már mi is csak
a nyúlfarknyi „XXI. századra”, azaz az 1989-től máig
eltelt szűk évtizedre emlékezünk. Arra a XXI. századra
tehát, amely naptárilag még el sem kezdődött, hisz hol van
még 2001!
Bennem
valahogy így él a „XXI. század” kezdete: a román
diktátor egyenesben közvetített kivégzése a tévében, a
szerkesztőségekben a régi Remingtonok, a hagyományos
írógépek helyén megjelennek a számítógépek, s az utcán
az ál-turisták: a fiatalok egyszeriben randira is
hátizsákkal, bakancsosan sietnek. S mi, XX. századi magyarok
hirtelen, de jól láthatóan halványodni kezdünk.
Szigliget,
1977. július 6.
(Az
évszám helyesen természetesen 1997; elírás, de beszédes
elírás; T. Á.)
Kedves
Árpád!
Röviden
írok; a beteg ember Harpagon, kapzsin markolja kincset érő
perceit. Száz évvel ezelőtt találkoztunk utoljára valamelyik
költőtalálkozón, Pesten? Füreden? Már nem emlékszem… Ha
beszéltünk is egymással, szavaink belevesztek az általános
locsogásba. Mindazonáltal azt már egy ideje tudom, hogy
belőled érett, keserű, mélyjáratú költő lett, saját
középvilággal, melyben a fondor Octavianus Caesarnak a derék
dilettáns, Kappus kapitány a szomszédja. Rokonszenvvel és
élvezettel olvastam a Leviticust, megtisztelő, hogy
ilyen verskötetben kétszer is előfordulok verstárgyi
minőségben.
Minden
jót és barátsággal üdvözöl:
Orbán Ottó
Pozsony,
1997. július 19.
Kedves
Ottó,
nem
száz éve, csak ötven, s nem költőtalálkozón, hanem a
Kortárs szűk folyosóján találkoztunk utoljára. Úgy
kérdeztem Tőled, hogy hogy vagy?, hogy közben összeért a
hasunk. A többi rendben. Nagyon köszönöm a válaszodat.
Jó
barátsággal:
Tőzsér Árpád
Július
20. Ki írta le először rólam, hogy „fanyar költő”?
Nem emlékszem, de azt tudom, hogy utoljára Reményi József
Tamás és Orbán Ottó nevezett annak, ez utóbbi a néhány
napos levelében… (Bocsánat, megnéztem, O. O. nem „fanyart”,
hanem „keserűt” ír, ami persze ugye egyre megy.)
De
hát kell-e fanyarabb költészet Szijj Ferencénél, Podmaniczky
Szilárdénál, Kukorelly Endréénél, Kemény Istvánénál?! S
ők még csak nem is hatvankét évesek, s feltehetően krónikus
hasnyálmirigy-gyulladásuk és diszpepsziájuk sincs. Majd
megnézem őket hatvankét éves korukban, kórházi kezelés
után. (Sajnos, nem nézem meg, mert hol leszek én már akkor,
mikor Kemény István hatvankét éves lesz!) Ők most még csak
játsszák a vegetáló véglényt (meg kell hagyni, eléggé
meggyőzően), Estragonoknak meg Hameknek stilizálják magukat,
talán várnak is valamire, de nemigen lehet tudni, mire, sem Godot,
sem a Végjáték fináléja nem akar jönni,
szellemi-kukázgatnak, érzelmi-vegetálgatnak hát. Amit
Babarczy Eszter velük kapcsolatban (Bataille után szabadon) „belső
tapasztalásnak” nevez (lásd: A belső tapasztalás),
az ennek a belső kukázásnak, vegetációnak a tapasztalata.
Mindenesetre
nem sértődnék meg, ha a szép kis kritikuső mint „fanyar
költőt” engem is felvenne a listájára, a fentebb felsorolt
kedvencei közé.
Július
23. Ez majdnem annyi, mintha a Halál, a végső útra
csábító vén kapitány vigasztalgatna! A lexikonokból
kibányásztam, hogy a bélgörcsöket leggyakrabban az alacsony
vércukorszint és az uremikus állapot okozza. És hirtelen
megnyugodtam. Hisz az urémia nekem régi ismerősöm! Mióta
apám urémiában meghalt (1960-ban), s tudom, hogy nekem is
mindkét vesém policisztás, fel vagyok rá készülve. Az
urémia nekem már szinte barátom. Hja, az Urémia?! Akkor
minden rendben, az jöhet (azt ma már tudják kezelni, mondják
az orvosok)! Már azt hittem, hogy hasi sztóma fenyeget, hogy
én is olyan nyomorult módon múlok ki, mint Bondaryuk úr, aki
a kórházban, a halála előtt, regggelente mindig a szemem
láttára ürítkezett, láttam, amint a hasára erősített
tasak megtelt híg, bugyborékoló latyakkal; vagy úgy
káromkodom ki magamat a világból, mint Baka Pista anno,
aki „gyakorta véreset szart”. De nem, én „csak”
urémiában fogok megdögleni, kifeszülök a görcsös
fájdalmaktól, „mint húr, ha pattan”. Előtte meg
még valószínűleg megküzdök az ökörnagy fekete
hangyákkal, azokkal, amelyekkel apám küzdött a halála
előtt. (Kórházi szobatársai a halála utáni napon azzal
fogadták anyámat, hogy ne sírjon, jó asszony, neki már
megváltás volt a halál, lázálmában mindig nagy, fekete
hangyákról kiabált valamit.)
Egyedül
vagyok itthon a napsütéssel és Baka István verseivel:
Körülhemperegted
a fákat,
Leráztad irtózatod,
Szabad vagy – horpaszodban már csak
A belek láncát lógatod.
Engem
elhagyott a vers is. Nem tudok olyan eleven, mozduló szöveget
teremteni, amely oldhatná a magányomat, az irtózatot.
Vágyakozva figyelek-fülelek minden zajra-zörejre-moccanásra,
amely a külvilágból jön: az autók zúgására, a szomszéd
kislány sírására, a férgek ijedt cikázására a vécé
falán.
*
Kertész
I. Valaki mása az elbeszélő feleségének halálával
végződik. Mikor odaérek, mindig összecsapom a könyvet: nem
bírom befejezni az olvasást. Az a „vastag levegő”,
amely a várószobában van (míg az asszonyt bent vizsgálják,
s már számos jelből bizonyos, hogy halálos beteg), sokkal
elviselhetetlenebb, mint a valóságos halál.
Miért
vajon?
Mert
a valóságban nincsenek „halálbiztos” sejtetések. Ott a
remény még az utolsó másodpercben is él.
Mikor
a kórházban Nagy bácsi meghalt mellettem, úgy éreztem, hogy
az csak egy fikció, hogy nem igaz, amit látok, csak olvasom, s
nem élem (igaz, hogy Nagy úr valóban nagyon valószerűtlenül
halt meg: a nagy csendjében egyszerűen véglegesen
elhallgatott), s ezzel szemben Kertész Imrét érzem olyan
súlyos valóságnak, amelynek semmi köze az olvasmány
élményéhez.
Július
24. Állok valahol Duba Gyulával az idő mélységes
mélyében, mint egy kútban. De ennek a kútnak a falai emeletes
házak, a feneke utca s tartalma a városi jövés-menés, a most
összekeveredik bennünk paraszti-falusi múltunkkal.
Állunk,
és arról értekezünk, hogy a paraszt és a polgár pontosan
abban különbözik egymástól, amiben a falu és a város: a
faluban áll az idő, a város falaiban, vezetékeiben zümmög a
múlt, jelen és jövő árama, s a kőházak akkumulátorokként
raktározzák el a korok energiáit, vegyi folyamatokká
alakítják a történelmet. S nemcsak a nagy közösségek, a
társadalom, a nemzet, az osztály történelmét, hanem az egyes
ember történetét is: itt minden ház névre szóló
történelemtároló hely.
Mennyi
energia, erő, istenem!, mennyi történelem van csak egyetlen
házban is. Umberto Eco mondja, hogy azért hisz a halál utáni
létben, mert a világűr mélységeiben lennie kell valaminek,
amit megélt életünk elemei alkotnak: emlékek, gyötrő
lelkifurdalások, szenvedélyek és szerelmek. A város a halál
utáni lét (is).
Nem
tudok úgy járni-kelni Pozsony házai között, ebben az eleven
akkumulátorban, hogy ne érezzem a halál utáni (és születés
előtti) létnek, a történelemnek az áramütéseit.
Radnóti
Sándor írja valahol: a zsidóságot az emlékezete tartotta
fenn.
Az
európai polgárt mint olyat szintén az emlékezete
konzerválta. De ő nem a Bibliában tárolta az emlékeit, hanem
a kőházakban. Jakab bíró, a pozsonyi reneszász óvárosháza
egykori építője van olyan elektródja a
világ-akkumulátornak, mint Jeremiás próféta.
Az
architektúra, amint Goethe mondta, megfagyott zene. És
megfagyott történelem, irodalom, képzőművészet, filozófia,
szociológia, néprajz stb., mondom én.
Csak
fül, szem, értelem, időérzék kell hozzá.
Augusztus
4. Ha a szerencsétlen emberfia több hónapos gyötrelem
után végre istenesen kiürítkezik, akkor megérti, hogy
Esterházy Péter a Bevezetésben, miután vitriolos
mosolyával kimosolyogja és átírja az egész világirodalmat
(könyvének pontosan ez a
csúfondáros-svihákos-bölcs-kozmikus grimasz a struktúrája),
miért írja le a könyv egy helyén egyetlen komolytalan
nyikkanás nélkül a teljes Miatyánkot, miért éppen ezen az
arche-szövegen nem változtat egy betűt sem.
Én
annak idején a vécén ülve tanultam meg újra imádkozni.
Aranyérműtét után voltam, s csillagokat látva az
erőfeszítéstől és a hasító fájdalomtól a szám egyik
szélével szentségeltem, s a másikkal a Miatyánkot mondtam: Miatyánkisten
/ kivagy a mennyekben / szenteltessékmega teneved!
Így, azzal az „ortográfiával” s dikcióval, amellyel
gyermekkoromban megtanultam, darabos, expresszionista
szabadverssé káromkodva-sóhajtva-nyüszítve a szent
szöveget.
Augusztus
4. Egészséges, munkában eltöltött nap volt a mai.
Kívánok magamnak minél több ilyet!
9,15-kor
már Erdelský Ivánnál, fogorvos barátomnál voltam, aki
nagyapa lett, s jókedve volt. Egyébként szabadságon van, csak
a kedvemért jött be a rendelőjébe. Míg a fogamat csinálta,
szójátékokat gyártottunk. Iván kezdte (aki abszolút
kétnyelvű, apja szlovák, anyja magyar volt), azt mondja: a
gyermek fütyülője műremek, a férfié remekmű, az
öregemberé pedig emlékmű. Aztán én folytattam egy
idétlenebb szóviccel: előhúztam egy flaskát, mondván, hogy
a keresztelőn majd e vodkát „iván” (az Iván névre
célozva!) gondoljanak rám is.
A
városban találkoztam Szigeti Lacival, de csak úgy, autóban
ülve kiabáltunk át egymásnak. Szinte csak a szájáról
olvastam le, hogy menjek be a Kalligramba, mert a Tedeum és
rekviem (egy Pozsonyról szóló esszém) szlovák
fordítása már kész van, s át kell néznem. Száguldoztunk
egymás mellett, hol ők hagytak el engem (a Kalligram
titkárnője is ott ült az autóban), hol én őket. Élveztem a
dolgot, így élnek az egészségesek és erősek, gondoltam.
A
fogorvostól tehát egyenesen a Kalligramba mentem, ott Rudo
Chmellel, Farnbauer Gáborral és Hizsnyai Zolival találkoztam,
arról beszélgettünk, hogy milyen hatást gyakorolt Mikszáthra
a szlovák folklór, hogyan termékenyítette meg az író magyar
nyelvét a szlovák nyelv, s hogy a szlovák Milka Haugová
magyar verseiben is valami hasonló történik.
Aztán
beugrottam még az egyetemre, a postarekeszemben két fontos
levelet is találtam: az egyiket Balassa Pétertől, a másikat
Esterházytól. Mindketten vállalták az előadást a készülő
Cselényi-konferenciánkra, amelynek a hatvanéves Cselényi Laci
tulajdonképpen csak névadója, gyakorlatilag az avantgárdról
mint olyanról lesz ott szó. Ha minden jól megy, hidat verünk
az avantgárd és a posztmodern közé. Ugyanis Balassa Péter a Plusz-mínusz
posztmodern című tanulmányában azt írja, hogy „Nálunk…
a posztmodernnek tulajdonított radikálisan új (a hetvenes
évekből) valójában egy elfelejtett és vétkesen elhallgatott
hatvanas évekbeli késő avantgárdnak... köszönheti
mindenét: újdonságát, viszonylagos elfogadottságát, saját
magát”.
Jelen
lesznek Papp Tiborék is, itt az ideje elégtételt adni a
párizsi Magyar Műhelynek.
Még
estére is jutott vidámság. A Pillangó került a
kezembe: „Mindig azt mondta az ő apja, hogy egy legénynek
nem szabad elveszteni a büszkeségét, míg a férfiasságát el
nem vesztette... Nem megyek többet utánad, míg nem sikótol
értem...”. Nem sikótol értem! Meg kell a szívnek
szakadni! S ehhez egy kis Baudrillard. (Interjú vele az
ÉS-ben.) A filozófus szerint már annyira mesterséges
világban élünk, hogy nincs cselekvési lehetőség, tehát az
Én, a szubjektum sem létezhet.
Fichte
még csak az Énen kívüli világot tartotta nem létezőnek, de
már tőle is azt kérdezték: S mit szól ehhez a felesége? S
van-e vajon Baudrillard-nak felesége? Nem csak az impotencia
takargatása-e a posztmodern filozófia?
A
nap bilance-a tehát: Szigeti Laci, Rudolf Chmel, Esterházy
Péter, Papp Tibor, Móricz Zsigmond, plusz-mínusz Baudrillard.
Augusztus
17. Ács Margit írja Orbán Ottó Hallod-e te sötét
árnyékjáról (a jó múltkor Á. M. megígérte, hogy az
én kötetemről is ír, nem is lenne rossz, a „posztmodern”
kritika sivatagában meglepően friss szemmel nézi a verset): „mint
regényíró a figurát, úgy munkálja ki a versben a saját
lényét” (mármint O. O.). Hasonlót gondoltam én
a napokban az egyik kritikusunkkal kapcsolatban: lihegve jelenti,
hogy mennyire új a költő, akiről ír, hogy „jelenetezik”,
szerepeket játszik, többszólamúvá igazítja a szövegét,
holott azt kellett volna írnia a poétáról, hogy semmi új a
nap alatt: ezek tulajdonképpen a próza (az epika) módszerei. A
költők egyre inkább a prózához (az epikához) igazítják
verseiket, a prózaírók és tudósok eszközeivel élnek.
S
Orbán Ottó kötete kapcsán azt is el kellene mondani, hogy a
költő, paradox módon, egyszerre bizonyít két dolgot:
akaratlan azt is demonstrálja, hogy a pusztulás költészete
unalmas is lehet, hisz a romlás általában mindig
egyféleképpen zajlik, de azt is meggyőzően bizonyítja, hogy
az élet billió lehetőségben és megvalósulásban tobzódik,
s a költészet nem más, mint a lehetetlen megkísértése: a
„billió” egységbe állítása. Hartmann értelmében: „Az
egység annál erőteljesebb, mennél gazdagabb és többrétű a
sokféleség, melyen úrrá kell lennie.”
Augusztus
19. Kikapcsoltam a rádiót, egy szó csonkán, fél
szárnyon verdes a levegőben: Szar— . Vajon mi lett volna a
folytatása, ha ketté nem tépem? Sohasem tudom meg, marad úgy,
ahogy kimondatott, illetve ahogy ki nem mondatott. Valami, ami
eredetileg lehetett akár görög királyfi (Szarpédón) vagy
mondjuk szardellapaszta is. De most már örökre a bélsár
állapotában marad. Szarrá vált.
Apám
szokta mondani, ha nagyon nem tetszett neki, amit csinálok:
Szarrá válsz, fiam! Így, két r-rel. Pedig nálunk egyébként
nem duplázzák a mássalhangzókat. Voltak apámnak ilyen
érthetetlen, megmagyarázhatatlan dialektizmusai. S én talán a
mai napig nem fogtam föl, hogy sem apám, sem anyám nem volt
péterfali, hogy már mindketten felnőtt korukban települtek be
a faluba. A falu ezt tudta, én nem tudtam, vagy ha tudtam, nem
hittem el: nem az én életemben, hanem azokban a mitikus,
születésem előtti időkben történt, amely vagy volt igaz,
vagy nem, amelyet nem megélni szoktunk, hanem kitalálni és
megírni.
Augusztus
22. Régen volt ennyire béke. Bennem s a környezetemben.
Tettem egy körutat. Így, esténként, néha szoktam.
Megkerülöm a lakónegyedünket, az egész Dolné honyt.
Valamikor püspöki és vereknyei szántók voltak itt, a két
Pozsony melletti falu közé szlovák nagyváros épült, s ezzel
megpecsételődött a sorsa a két magyar településnek. Az
egykor Alsóvadászi nevű dűlőből Dolné hony (a név az
Alsóvadászi tükörfordítása) lett. A városnegyed Pozsony
része, de már a Kis-Dunán innen, tehát jócskán a
Csallóközben van. Huszonegy éve lakom itt, s jó, ha öt-hat
mondatot leírtam erről a – szülőfalum után –
legállandóbb lakhelyemről. Péterfaláról könyveket írtam
össze, Dolné honyról semmit.
Szóval
kerülöm a lakónegyedet, béke van, csönd van, nyitott ablakok
mögött gyermeknevetés, felnőttbeszélgetés, az
utcaszögleteken lányok, fiúk csoportosulnak, beszélgetnek.
Valódi béke, sőt idill. De elég lenne egy hirtelen tömeges
hasmenés hozzá, hogy megszűnjön a béke, hogy Trójában
kitörjön a háború.
Hogyan
is volt Trójában? Hogyan „lett” háború annak ellenére,
hogy Andromakhé, Hektór és Giraudoux meg volt róla
győződve, hogy „nem lesz”? Persze, Heléna miatt: „Nincs
többé méter, gramm és mérföld. Csak Heléna lépte, Heléna
könyöke, Heléna pillantása és Heléna hangja.” Ezek
kétségtelenül Shakespeare-erejű és -szépségű szavak.
Giraudoux mégsem Shakespeare. Miért nem? Mert „rossz
végtelennel” dolgozik. Andromakhétól Démokoszig, az
őrjöngő provokátor-költőig, a „nem lesz háborútól” a
„lesz háborúig” minden mindennel összefügg, minden
jelenet szervesen következik az előzőből: minden a „lesz
háborút” közelíti. Shakespeare-t nem lehet kiszámítani,
ő halmazvégtelenben mozog. Ott egy véletlen hasmenésnek
legalább olyan súlya, szerepe lehet, mint Heléna szépséges
könyökének.
*
P.
Cs. (diákom) diplomamunkáját olvasom Németh László négy
regényéről. A dolgozat gyenge kompiláció, de az idézetei
rádöbbentenek valamire: Mészöly előtt Németh László volt
az egyetlen egzisztencialista regényírónk. Az élettenyészet
„viszkozitásától” csak Kárász Nelli iszonyodott úgy,
mint Sartre Roquentinje, csak Kurátor Zsófi nézte olyan
közönnyel Sanyika (a gyermeke) sírbatételét, mint Camus
Meursault-ja az anyja koporsóját. S a Gyász és Iszony
már csak azért is egzisztencialista mű, mert a társadalom
Kurátor Zsófi és Kárász Nelli számára is
nem-tulajdonképpeni-lét. Olyasvalami, ami meghamisítja a
Németh Lászlónál valamiféle „arche-léttel” adott
örök-emberi alkatot.
Az állovag
Augusztus
27. Zalabai Zsiga idegszanatóriumban! (mondjuk a
hallgatóinknak, de tulajdonképpen alkoholelvonó kúrán van),
nekem kell helyette stilisztikából államvizsgáztatnom.
Kidolgoztam a hallgatóknak egy tizenkilenc kérdésből álló
vizsgatémakört, s közben rájövök, hogy milyen hiányos a
tudásom stilisztikából, s hogy milyen súlyos tudományos
munkát írt a trópusokról tizenhat évvel ezelőtt Zalabai. A
mai Zsigát ismerve szinte hihetetlen, hogy ezt a könyvet ő
írta. Bár az általa ajánlott „kettőskép” kifejezés (a
„szókép” helyett) kicsit tautologikus, hisz melyik az a
trópus, amelyik nem „kettős”, azaz nem kételemű? A
„szókép” kifejezést nem lehet eldobni, hisz az azon túl,
hogy a „-kép” tagjánál fogva természetszerűen jelzi a
trópus kételeműségét, pluszban azt is közli, hogy itt
nyelvi képről, „szóban” rejlő képről, s nem
képzőművészeti vagy egyéb ikonról van szó.
Meg
arra is rájövök a stilisztikai irodalmat tanulmányozva, hogy
mennyire képlékeny, szétfolyó diszciplína a stilisztika,
hisz például a szótan és mondattan stilisztikája ha akarom,
vemhes (azaz stilisztika), ha nem akarom, nem vemhes (azaz
grammatika). Mitől stilisztika például az, ha egy kijelentő
mondatról megállapítom, hogy kijelentő mondat, s kijelentem,
hogy a használata a nyugodt, szenvedélymentes, tárgyilagos
közlésekben helyénvaló? Ennyit (s persze még sokkal többet)
kell tudnia minden becsületes nyelvésznek, sőt nyelvtanárnak
is.
Most
kezdem megérteni Török Gábor harminc évvel ezelőtti
követelését: „Osztatlan filológiát!” (A líra:
logika, 1968). A mai „stilisztikusok” közül azonban
csak Tolcsvay Gábor szívlelte meg Török egykori intését.
Pedig valóban reménytelen, tehát felesleges, sőt káros
kettébontani azt, ami összetartozik. De hogyan vizsgáztassak
én „osztatlan filológiából”, mikor Zalabai hagyományos
stilisztikát tanított a gyerekeknek?
*
Az
előbb gyönyörű dolgot láttam az ablakomból: a
vízvezeték-szerelő (a hatodik emeletről) kisfia (lehet olyan
másfél éves) elindult. Állt a férfi a kicsivel az én
Škodám mellett, a felesége meg két méterrel odább, a saját
kocsijuknál, s a fiúcska addig kapaszkodott a férfitól az
anyja felé, hogy egyszer csak elindult.
Egészen
fellelkesedtem: nem minden nap látni, hogyan lesz a négy lábon
közlekedő hominoida-kölyökből pithecanthropus erectus.
Augusztus
29. Az augusztus 8-i ÉS-ben Darvasi László arról a
megilletődöttségéről ír, amit akkor érzett, amikor az
egykori nagy futballista, „a Karcsi” visszaköszönt neki az
utcán: „S akkor azt éreztem, amit kicsi serdülőként
egyszer, amikor edzés közben megállt mellettem, és
passzolgatni kezdett velem… És mindegy volt, hogy lát-e engem
– hőbörgő kis csipaszt – a Karcsi vagy nem, ha egyszer
passzolgat velem.”
Az
irodalomban fordított a helyzet: a kiérdemesült „Karcsik”
ma epedve várják, hogy a „kis csipaszok” passzolgassanak
velük.
Mikor
volt nálunk utoljára ilyen fordított világ? Nem emlékszem
ilyesmire. Esetleg az irodalomtörténetből rémlik valami: az
Aurora idején a Döbrentei-féle írók végképp a
perifériára szorultak, de az új lapban nemigen volt
kívánatos az akkor még javában élő és alkotó Kazinczy, s
Berzsenyi, Batsányi sem. Ez utóbbiak hiába várták, hogy a
„kis csipasz” Kisfaludyék, Bajzáék, Kölcseyék,
Vörösmartyék „passzolgassanak” velük, a „kis
csipaszok” számára az idősebbek egyszerűen megszűntek
létezni.
S
mindebben a legnagyobb baj nem az, hogy a „kis csipaszok”
olyanok, amilyenek (bár őket is fenyegeti több oldalról is a
„Karcsi-lét”: mintha túlságosan is „egy kapura
játszanának saját magukkal” – Láng Zsolt írta ezt
egyszer a tatai írótáborban egyedül pipázgató Radnóti
Sándorról –, s a „Karcsik” megtagadásán túl nincsenek
nekik – nekik sincsenek! – saját eszméik, mitológiájuk;
reformnemzedék ők, de Széchenyi és Kossuth nélkül!),
szóval nem a „kis csipaszokkal” van itt elsősorban baj,
hanem a „Karcsikkal”, azokkal a jobb sorsra érdemes idősebb
írókkal, akik elfogadták „Karcsi-létüket”,
meghatározhatatlan priuszosságukat és függőségüket a
„kis csipaszoktól”. Bűntudatuk van, de nemigen tudnák
megfogalmazni, hogy miért.
Tény,
hogy mi, akik a hatvanas és hetvenes években voltunk fiatalok,
nem mondhatnánk el, amit Platón modott Szókratészről, hogy
tudniillik hálát ad az isteneknek, amiért Szókratész
korában élhetett, vagy amit Balassa Péter és Fogarassy
mondott egyszer egymásnak: érdemes volt élni, mert kortársai
lehettek a Bevezetés a szépirodalomba és az Emlékiratok
könyve szerzőinek. A mi korunknak nem volt Szókratésze
(Esterházyja és Nádasa talán még lett volna, de egy egész
társadalmi rendszer, akadémiák, egyetemek, lapok, kiadók
dolgoztak rajta, hogy ne lássuk meg őket), s
következésképpen a hatvanas–hetvenes éveknek most mítosza
sincs.
Csak
talányos bűntudata van. A túlélőiben.
Akik,
ha adnak magukra valamit, megpróbálnak a
„túlélésükből” irodalmat csinálni, ha nem,
megpróbálják a „kis csipaszok” csukáit fényesíteni.
Mint Kazinczy Ál-lovagja:
Nyargala
s orra bukott, s arcát bevarazza, de hogy lásd,
Hogy lovag ő is volt, – íme, keféli fakód.
*
Tornyosulnak
az asztalomon az elolvasandó vagy már elolvasott, de
megjegyzetelendő könyvek. Závada Jadvigájában
lapozgatok: a szlovák nyelvi anyaga megérne egy jegyzetet.
(Elgondolkodtató, hogy a magyar-szlovák kétnyelvűségből
következő speciális intertextuális pluszokat a szlovákai
magyar írók, Závadához hasonlóan, miért nem használják
ki.) Meg itt van a vitriolos tollú finn Daniel Katz szlovákra
fordított Német disznó kutyája (Nemecký svinský
pes), a szlovák Pavol Vilikovský Krutý strojvodcája
(A kegyetlen mozdonyvezető), Tóth Laciék cseh
versantológiája, az Akhilleusz és a teknőc, Vonnegut Halálnál
is rosszabbja, Romain Gary Lady L.-je (csehül), Benno
Barnard Lyukas világa. Fel lehetne valamennyit fűzni az
irónia, a humor madzagjára. S itt van még Kertész Imre Valaki
mása is, amelyben ugyan nem sok a jókedv, de a lipcsei
hideglelős jelenetbe bele lehetne magyarázni egy kis fekete
humort. Vagy inkább az írói identitás legyen a madzag? Milyen
érzés tótnak lenni Magyarországon, zsidónak lenni
Finnországban, liberálisnak lenni Szlovákiában, német
nihilistának lenni Amerikában, francia kurvából lett ladynek
Angliában, hollandnak lenni Belgiumban stb.
Augusztus
30. Ma végre elkezdtem írni az előadásomat az Esztétikai
Társaságnak. Címe: Mittel úr és az Északi Ember.
(Mittel úrhoz lásd Wilde Dorian Grayét, az Északi
Emberhez Ady vonatkozó versét!) Ezzel talán sikerül végleg
elbúcsúznom Mittel úrtól.
Szeptember
2. Az élet valóban szép (mint a Weöres-versben), az
árokparton futkározó kutyák, a napsütés, a fák, az
édes-gyönyörű lányok – csak mi vagyunk benne, pontosabban
én vagyok benne rút, öreg és beteg. Meghalt Diana, a brit
hercegnő, micsoda gyönyörű nő volt!, s meghalt Czibor
Zoltán, micsoda zseniális futballista volt! S micsoda kitűnő
emberekkel van tele a világ! (Ha kitűnő emberek nézik őket!)
Szeptember
5. Nyelvünk a magán- és mássalhangzóinak megoszlása,
aránya szerint a tizedik legdallamosabb nyelv a világon. A finn
és az olasz van az első helyen. Meg a görög. A mi arányunk:
42:58. Nem is olyan rossz. Csak az „e” hangunk lehetne
kevesebb, hogy a külföldiek számára ne hangozzék a nyelvünk
mekegésnek, kecskenyelvnek. Károli Gáspár a tiszaháti
nyelvjárás helyett inkább palóc vagy szögedi dialektusban
fordíthatta volna le anno a Bibliát, akkor ma az
ö-zést és ë-zést is ismerné a köznyelvünk, s nem
mekegnénk annyit.
*
Esik
az eső. Valószerűtlen ködön szűrődik át hozzám a világ.
Megint más gondolkodik a fejemmel. A földön vagyok még?
Szilágyi
Márton Kritikai berek című tanulmánykötete kapcsán
jut eszembe: Péterffy Jenő a századfordulón hiába jött új
irodalomelméletekkel, ha nem volt az elméleteihez fogható
magyar szépirodalom, mint ahogy, mondjuk, Szentkuthy Miklósnak
meg elméletírója, hozzá mérhető kritikusa nem akadt, s így
a Prae (minden zsenialitása ellenére is) megmaradt
zárványnak.
A
szépirodalom és kritika ugyanannak a madárnak a két szárnya.
S a madár csak akkor repül, ha mindkét szárnya ép. Ma mintha
meglenne az irodalmunkban a szárnyaláshoz a lehetőség, de
most meg egyszeriben a kritika is s a mű is azt kezdi
mondogatni, hogy ő egyedül is maga a madár.
Na,
isten neki!
De
hová repülhet az ilyen dölyfös szárnyas? A jobbik esetben
vissza arra az antik fészekre, amit még literatúrának
neveztek, s az írásbeliség minden formáját értették rajta,
de a rosszabbik esetben az érdektelenség száraz fájára.
Szilágyi
Márton izgalmas (ha lehet egyáltalán egy tanulmánykötet
izgalmas!) gyűjteményét még délelőtt olvasgattam, de a
fenti aperçuket róla a kétségbeesetten csapkodó emlékezetem
csak most sodorja be a tudatomba.
Szalmaszálakat
a fuldoklónak.
Szeptember
14. Tegnap Paul Virilio dromológiáját
„tanulmányoztam”. Azt mondja a sebesség tudományának az
atyja: „Soha nem érthetjük meg a múltbéli csaták
történetét a lovasság, azaz a sebesség figyelembevétele
nélkül. Az egész történelem a ló kérdése köré
épül.” Azt hiszem, Viriliónak igaza van: a sebesség
körül kell keresnünk a mai világválság, főleg az erkölcsi
válság magyarázatát is.
A
világ (a technika) sebességpotenciálja végtelen és
kimeríthetetlen. Az ember feltalált egy olyan sebességet,
amely már jóval meghaladja a saját információfelfogó,
tehát döntéshozó képességének sebességét. A tudás
sebesség formájában üt vissza. Most értünk el Isten
tűrőképességének a határához: „Ha eszel a tudás
fájáról, halálnak halálával halsz.”
Ha
tudást eszel, sebességet eszel, pillanatonként előzöd meg
saját magadat, s ha korábban a ló hátán háborúztál s
előzted az ellenfelet, most az elektromágneses hullámok
hátán magadat előzöd, s olyan helyekre kerülsz, ahol már
soha nem érheted utol az énedet, tudatodat, akaratodat, ahol
nem lehetséges az emberi döntés, s nincs erkölcs, azaz nincs
élet.
Szeptember
15. Milyen szép dátum, milyen szép nap, s milyen rút
dologról vagyok kénytelen szólni: holnap kolonoszkópia, azaz
vastagbéltükrözés vár rám. Búsan nézem a hashajtós üveg
címkéjét: X-Prep. Számomra, sajnos, már nem X, nem
ismeretlen, nagyon is ismerem, milyen drámának az első
jelenete ez az X-Prep-es üveg.
Van-e
még hónap, amelyik annyira „gyümölcsöző” az
irodalomban, mint a szeptember?! Műcímek árulkodnak: Szeptember
végén, Elindultak szeptemberben, Megszületik szeptemberben (hja,
ez nem jó: „augusztusban születik meg” persze, de ki is?;
ahogy emlékszem, nem Christmas, ő karácsony éjszakáján
született, mint Jézus), Szeptemberi szekerek, Szeptemberi
áhítat.
Kosztolányiné
Harmos Ilona írja a férjéről: „az én, haláltól és
öregségtől – sajnos, joggal – rettegő, gyönge jellemű
uram”. Aki retteg: gyenge jellemű. Hm! Holnap
megpróbálok erős jellem lenni. Én leszek Colonoscopia
tartomány Cassiusa!
De
hátha csak a „gyönge jellem” tudja átélni a dolgot
magát? Az erős jellem mindig a célt, az eszmét éli, a gyenge
a helyzetet, az X-Prepet. S a helyzetben képes magát az
erős jellemet is megteremteni.
A
Szeptemberi áhítat „hőse” gyenge vagy erős jellem?
„Csak az élet örök kincsébe hinni / s a semmiség előtt
még újra lenni. / Ki érleled a tőkén a gerezdet, /
én pártfogóm és császárom, vezess, / az életem a sors
kezébe reszket, / de lelkem és gerincem egyenes.” Aki
reszketve is a halál fölé akar emelkedni, s a „semmiség
előtt” alkotásban, munkában kíván „újra
lenni”, abban erő van. Másfajta erő ugyan, mint a
gyakorlati emberé, de erő.
Apropó:
miért ír vajon Kosztoányi a hol-helyhatározók helyett
következetesen hová-helyhatározókat: „kincsébe
hinni”, „életem a sors kezébe
reszket”? Mondanám, hogy itt a jambusok parancsára, de
ismerek én tőle prózában is ilyen helyeket.
Ez
az igazi X-Prep, nem a hashajtó!
Szeptember
18. 1998. március 1-jéig le kell adnom a disszertációs
munkámat. Milan Rúfus (kitűnő szlovák költő, míg
tanított, szlovák irodalmat adott elő) úgy doktorált, hogy
disszertációs munkaként elismerték az életművét. Azt
hiszem, néhány PhD már az én „életművemből” is
kitelne. De úgy látszik, Pozsonyban a „kisebbségi”
életműveket más lattal mérik, mint a szlovákokét.
Én
pedig disszertációs munkaként juszt is két korábbi
tanulmányomat készülök leadni, kicsit az alkalomhoz
alakítva. Mégpedig arról a két „kisebbségi” írónkról,
akik már rég kinőttek kisebbségi irodalmunkból: Cselényi
Lászlóról és Grendel Lajosról.
Az
alakítás során a következő szempontokat akarom
hangsúlyozni:
–
a két alkotót, a tehetségükön túl, a neoavantgárd, illetve
a posztmodern felhajtóereje vetette a „kisebbségi” partokon
túlra;
–
mindkettő annak a Nyugat utáni revelációnak a jegyében
alkot, amely szerint az irodalom a kommunikációnak, pontosaban
annak a szakadatlan folyamatnak a része, amely során a
jelentés jellé s a jel egy más jelentéssé válik vissza
(vö. Gadamer: „a szöveg visszatér a nyelvbe”);
–
Cselényi Téridő-szonátája a szöveggé vált
nyelvtelenség (Domonkos István Kormányeltörésben-jének
értelmében), Grendel „trilógiája” (a szerző első három
kötete) a szöveggé vált etika (Havel erkölcsforradalmával a
háttérben).
Szeptember
20. Meyiar, ha nem olyan barom, amilyen, akkor tízszer is
meggondolja, hogy a „lakosságcsere” szót kiejtse a
száján. 1947 óta nincs a magyarok számára a
magyar–szlovák viszonyban vörösebb posztó ennél,
ugyanakkor a jelen nemzetközi helyzetben a
„lakosságcserének” az az egyoldalú formája, amelyet
1947–48-ban a csehszlovákok kierőszakoltak, úgyis
teljességgel lehetetlen. A felvetés eredménye tehát csak ez
lehetett: Recrudescunt diutina Inclytae Gentis Hungarae
vulnera... A szlovák Vezér ürügyet szolgáltatott a
magyar politikusoknak az ötven évvel ezelőtti dolgok
nemzetközi és hazai megszellőztetéséhez, ami – ha azt
tekintjük, hogy milyen keveset tud róla a világ (a szlovák
világ meg még kevesebbet!) – számunkra nem is jött rosszul.
A szlovák nacionalisták számára viszont tökéletes öngól.
*
Levelet
kaptam Parti Nagy Lajostól: süt belőle az emberség, a
jóindulat, az elismerés. Az érdemi rész: „Nagyon jó
kötet (mármint a Leviticusom, T. Á.), úgy
mondanám: finom könyv egy számomra fontos és szeretett
terepen... Tér, ami hagyomány, hagyomány, ami nyelv, mely
nyelv mégsem csak csupán nyelv, hanem túl ezen... tárgyakból
van, nyelvtárgyakból...” Ez a „nyelvtárgy”
kifejezés különösen tetszik nekem: a disszertációs munkám
befejezésében én is pontosan azt akarom kifejteni, hogy a
tárgy is lehet jel. De a kisebbségi lét „tárgyai” még
nem lettek jellé, azaz nyelvvé, „nyelvtárggyá”. A
kivétel az elemzett Grendel- és Cselényi-kötet.
Szeptember
21. A rádió Gondolat–jel-adásából: Hollós
József pszichiáter írta valamikor a húszas évek elején:
Gyermekként mindenki mesehős, álmainál, képzeleténél fogva
mindenható. Aki később, felnőttként meg is tudja
valósítani a gyermekkori álmait, az valóságos hős, aki meg
tudja írni, az író, aki pedig benne reked az álmaiban, arra
azt mondjuk, hogy infantilis, esetleg, hogy őrült, s
tébolydába zárjuk. Nos, fűzi tovább a gondolatait a doktor,
minden tébolyda, minden ideggyógyintézet totális diktatúra,
meg kellene szüntetni őket, s meg kellene tanulni együtt élni
az „őrültjeinkkel”, mint ahogy korábban a falu együtt
élt a „falu bolondjával”.
Zseniális
gondolat volt, csak elfogadni nem akarta senki. Állítólag még
Freud is azt mondta a javaslatra, hogy ő bizony nem szereti
annyira az őrülteket, hogy együtt tudna velük élni. S ilyen
szempontból, azt hiszem, valamennyien freudisták vagyunk. Hol
van már a tavalyi hó meg a tavalyi falu bolondja! A posztmodern
társadalom a „hős” és „író” státusába bújt
őrülteket is nehezen viseli. Legszívesebben azokat is
tébolydába csukná. S maradnának kint azok, akik egyik
státusba sem passzolnak, akik még őrültnek sem jók: a
helóták, a heréltek, a járomba fogott ökrök, a robotosok.
Uff!
*
Jelentkezett
(telefonon) az Esztétikai Társaság, illetve szervező
titkára, bizonyos Lukács Antal úr. Az előadásomat, Mittel
úrról, egy kék füzetről és az Északi Géniuszról
címmel, szeptember 18-i összejövetelükön felolvasták, s
állítólag nagy sikere volt. Ahogy Lukács úr mondta: oázis
volt az elméletek sivatagában.
Egészen
felvillanyozott a beszélgetésünk. Tán épp ez hiányzott a
boldogságomhoz: a külvilág visszajelzése. Ha elfelejtik, még
a kárókatona is megrühösödik. Hát még az író!
Valahol
közöltetni is kellene a Kék füzet szövegét. Közlés
előtt ellenőriznem kell egy-két dolgot a Dorian Grayben.
De honnan kaparjam elő?! Törjön el a keze, aki elvitte, s nem
hozta vissza!
Szeptember
26. Az éjszaka, álmomban azon a hegyen-völgyön kanyargó
gyalogúton ballagdáltam hazafelé, amelyet gyermek- és
ifjúkoromban ezerszer megjártam, s amely a falumat a szomszéd
faluval köti össze. Összeköti? Inkább összekötötte. Ki
jár ma már gyalog!? Péterfalán (a szülőfalumban) annyi az
egy főre jutó autó, mint Pozsonyban. A gyalogutak bevonultak a
mesékbe, legendákba, irodalomba. S valószínűleg akkor
szakadt meg véglegesen az ember és föld „testi”
kapcsolata, amikor a gyalogoló emberből közlekedő ember lett.
Ma már a lábunk sem emlékezik a földre. Gaiát szeretni s
megtermékenyíteni is csak gépekkel, mesterségesen vagyunk
hajlandók. Csoda-e, ha elfordul tőlünk, fellázad ellenünk?
Nem tetszik neki az inszeminátor meg a vibrátor.
Szeptember
27. A Berda-legendák szerint a költő étkezés közben
mindig jókorákat szellentgetett, a jelenlevők derülésére.
Szegény Berda, biztosan neki is baj volt a hasnyálmirigyével,
nem emésztett jól a gyomra.
S
ezekről a diszpepsziás tünetekről Baka István is tudhatott
egyet-mást. „Keblem kiholt csupán egy árva fing szárnyal
belőlem kéményről a gólya” – írja a Yorick arsch
poeticájában. – S odább: „aszongyák rólam
vulváris vagyok”.
De:
akármennyire is csúcsokra jutott Baka (néhány versében
egészen Vörösmarty magasába), völgyei is vannak a
költészetének, s a völgyek legmélyebb pontjai talán éppen
a Yorick-versek. S elsősorban a tisztázatlan
narrációjuk-retorikájuk miatt: ki mondja például a fent
idézetteket? Leginkább a magát vulgarizmusokra kényszerítő
Baka mondatja Yorickkal. S így lesznek kétszeresen
hiteltelenek. Yoricktól sok, mert kimódolt, modoros, Bakától
kevés, mert olcsó.
Mindenesetre
ebéd után vagyok, s fölöttem is köröz egy-két árva
gólya.
Mi célra vagyunk a világon
Szeptember
29. A könyvespolcaim hátsó soraiban kotorászva a Dorian
Grayt kerestem, és a Szent Antal megkísértését
találtam meg. S már ott tartok az olvasásában, hogy „Végül
a növényeket… nem lehet megkülönböztetni az állatoktól.
A szikomorfához hasonló polipfák ágain karok függenek. Antal
mintha hernyót látna két levél között: de kiderül, hogy
lepke, mely el is repül.” Szent Antal – Flaubert
közelítésében – író is, s mint minden vérbeli írót,
elsősorban az élet billió formája, a lehetőségek végtelene
kísérti. A Szent Antal megkísértését olvasók egy
része azonban valószínűleg nem jut tovább a könyv első
oldalainál, mondjuk Sába királynő kísértésénél: „Ó,
szép remete. Szép remete! Megszakad a szívem!... Ezen a
babiloni szőnyegen… Ölelj át!” Ha Flaubert-nek erről
a művéről beszélünk, többnyire a férfit kísértő nőre
gondolunk.
Az
író legismertebb könyve a Bovaryné, a legismeretlenebb
a Szent Antal… Kevesen olvassák (illetve
valószínűleg kevesen olvassák végig), de sokan idézik:
legenda lett a regényből. Rejtélyes könyv. Tulajdonképpen
megnevezni sem tudjuk: regénynek dráma (szó szerint, hisz
nevekkel jelzett dialógusokban íródott), drámának
költészet, költészetnek meg (pontosabban: még költészetnek
is) túl vallomásos.
De
ha vallomás a Szent Antal…, akkor kinek a vallomása? A
világ hívságaival sivatagi remeteségben küzdő Szent Antalé
vagy a vidéki magányba húzódó s az íráson kívül minden
tevékenységet értelmetlennek tartó Flaubert-é?
Valószínűleg az utóbbié.
Flaubert
felváltva volt romantikus és realista, hol Szalambót
írt, hol Bovarynét. Ha romantikus regényt fantáziált,
a realizmus csábította, ha elmerült a dokumentarista
leírások részleteiben, akkor valószínűleg a fantázia
korlátlan szárnyalása kísértette. (Mint a naplóírót, aki
alig várja, hogy befejezze a napi történések, adatok
rögzítésének penzumát, s a költészet képlékenyebb
világába menekülhessen. Onnan meg persze a
„életmásolás” kényelmébe vágyik vissza. Aztán néha
úgy menekül ki a szorításból, hogy a naplóiban is szabadon
alakítja az életét.)
A
Szent Antal… modern Visio Philiberti, a
látomások, vallomások, fikciók gótikus-romantikus, teremtés
előtti kavargása. Eredetileg, állítólag, volt benne egy
realista elem is: a szent disznaja. Szerb Antal szerint viszont
mikor az író megtudta, hogy disznót nem Remete Szent Antal
tartott, hanem a másik Szent Antal, átírta az egész könyvet.
Szerintem
ez a realista Flaubert eljárása lett volna. Én inkább azt
hiszem, hogy az akkor éppen romantikus Flaubert nem szenvedhette
a realista disznót, s ezért hagyta ki a könyvéből.
Persze
isten tudja! Eggyel több rejtély az egyébként is elég
rejtélyes könyv körül.
Szeptember
30. Ma körbefutottam a belvárost. Jártam az Egyetemi
Könyvtárban (Dorian Grayük nincs), a Magyar
Könyvesboltban a megrendelt tíz Leviticusból már csak
kettő van. Megnyitották a restaurált Mayer-cukrászdát, a
Mihálykapu utca is gyönyörű lett, el sem tudom hinni, hogy ez
azonos azzal, amelyben Madách-szerkesztő koromban napjában
megfordultam. Kész a Perliyka talponálló is (Duba Gyula
„Fürjecskéje”; A macska fél az üvegtől című
regényében így szerepel a csehó; a szerző a Perliykát –
ami „gyöngyöt” jelent – összekeverte a „prepeliykával”).
Így születik a „szöveg”, a szövegirodalom. Minden
értelmezése – félreértés.
Október
6. Hétágra süt a nap, az ősz csak arról ismerszik föl,
hogy rozsdásodnak a fák. Meg a rádió műsorairól: Október
6 magyar nemzeti ünnep. A természet ezer színnel
emlékezik. Van benne piros is, fehér is, zöld is, sárga is,
barna is, kobaltkék is. A Gondolat–Jel szerkesztője
(Szénási Sándor) viszont az aradi vértanúk sírján
kizárólag fekete szalagos koszorút tud elképzelni (értsd:
trikolórost nem), mert, úgymond, a „13” között alig volt
magyar. S mondja ezt valamiféle fals internacionalizmus
jegyében, mert hisz ezzel – faramuci módon ugyan, de –
éppen ő nemzetieskedik. A trikolór ugyanis 1848–49-ben (és
máig) nem a vér szerinti magyarok zászlaja volt, hanem
mindazoké, akiknek a magyar nemzeti szabadság eszméje (az
idegen hatalommal szemben) szent volt. Sz. S. úr nem hallott
talán a szerb Damjanich kiáltványáról, aki fajtestvéreit, a
trikolór jelképezte szabadság ellen Bécs színeiben lázadó
rácokat kiirtással fenyegette, mondván, hogy kipusztításuk
után végül magát is (mint az utolsó rácot) főbe lövi? Az
aradiakra akkor emlékezünk hitelesen, ha az eszméikre
emlékezünk, s nem azt méricskéljük, hogy melyikben mennyi
volt a „magyar vér”.
Én
pedig október 6-án már csak azért sem ünnepelhetek a fekete
szín jegyében, mert október 6, akár tetszik Szénási úrnak,
akár nem, nekem nemcsak a halál napja, hanem a születésé is:
az én születésnapom.
Október
11. A rádióban Tolnai Ottó beszél. Érdekesen,
élvezetesen, okosan, hitelesen, mint mindig. Azt mondja: nem
abból a célból vagyunk a világon, hogy otthon legyünk benne,
hanem azért, hogy valahol megérintsük a földet. Egy bosnyák
festő barátjának a szerb–bosnyák háborúig minden
festménye zöld volt, azt tartottták róla, hogy klorofillal
fest. Ő maga (a festő) másként magyarázta képeit. Azt
mondta, hogy a földet, a fát, a természetet ma már csak
képen lehet igazán megérinteni, hogy a valóságban már
nincsen, nem létezik természetes zöld szín.
Aztán
a csetnikek kisütötték, hogy a festő bosnyák nacionalista,
mert a zöld a bosnyákok nemzeti színe, s összetépték a
festő képeit; azóta fekete képeket fest.
Nem
tudom pontosan, hogy miért, de nekem ez a történet Szénási
urat, a rádió szerkesztőjét idézi.
Meg
Gál Sándort, a kassai „népi” költőt, aki hatvanéves, s
köszöntenem kéne. Írásban, a Népszabadságban. S
valószínűleg azt fogom róla megírni, hogy a legelső versei
is „a föld megérintései” voltak (ha az „érintés”
rosszul sikerült neki, akkor a Tamási Áron-féle
szentimentális „otthon-levéssé” laposodott), a most
megjelent Szél című poémájának az erezetében meg
úgy van benne a klorofill, mint Tolnai Ottó festőjének a
színeiben.
Ha
van a népi irodalomnak túlélési lehetősége, iránya, akkor
azt most Gál Sándor mutatja: megérinthetővé írja a földet,
a természetet.
Október
12. Na, úgy látszik, egy ideig már nem szabadulok a
népiektől: tegnap (negyven év után) megint beleolvastam a Talpalatnyi
földbe. (Micsoda hülye cím! S milyen zseniális cím
volna, ha csak ennyi volna: Föld.) Gál Sándor Éden
és Golgota között című verskötetéhez kerestem a
regényben valamit, aztán benne maradtam. A regényben. Szabó
Páléban. A föld, a földdel permanensen érintkező s abból
újra és újra megújuló ember ereje, tisztasága, szépsége
– ha valahol, akkor itt zeng, énekel teljes erővel. Minden,
amit elvesztettünk, amiből kiűzettünk, itt virágzik,
burjánzik, ágazik buján. (Csak az az utólagosan elrontott
vég, persze, csak azt tudnám feledni! De most nem arról van
szó.)
A
Biblia nagyon kurtán elintézi a paradicsomot, tulajdonképpen
már csak a kiűzetéssel s a következményeivel foglalkozik.
Szabó Pál megírta a Biblia első könyve előtti Könyvet, az
éden könyvét. S micsoda felháborító igazságtalanság, hogy
ez a biblia-emelkedettségű őslétezés-lexikon teljesen
elmerült a feledésben! Mintha soha nem is létezett volna,
senki nem emlegeti, nem olvassa. Pedig valószínűleg csak egy
ma érvényes kritikai nyelv szükségeltetne a reneszánszához.
Valamikor,
még 1968-ban beszélt róla egy kitűnő kritikus először és
utoljára érvényesen. Úgy hívták (hívják): Kenyeres
Zoltán.
Október
17. Tegnapelőtt itt volt Határ Győző. A Zichy-palotában
mutatkozott be. Én a hozzászólásomban azt próbáltam
fejtegetni, hogy mennyire manicheista ihletésű a Golgheloghi.
Utána
ünnepi vacsora.
A
Mester olvasta annak idején a Kalligramban a párizsi
beszámolómat, benne a Concorde téri kedélyes javaslatomat,
hogy fejezzük le a távgyalogló Grendel Louis-t. Ennek kapcsán
aztán a sehol sem emlegetett XVII. Louis-ról kezdtünk
csevegni.
Győző
bácsi megkérdezte: tudjuk-e, XVI. Lajoson kívül ki mindenkit
végeztek még ki a Concorde-on? Dantont és Robespierre-t
tudtuk. A nyolcvanhárom éves Golgheloghi a többit is elfújta:
Mária Antoinette, Madame du Barry, Charlotte Corday. Az obeliszk
meg eredetileg II. Ramszeszé volt, i. e. a XIII. században.
1833-ban került a mai helyére mint Mehmed Ali, egyiptomi
király ajándéka.
Mindnyájan
(Grendel, Cselényi, Mészáros Bandi, Szigeti Laci is)
szájtátva és leforrázva hallgattunk.
Október
18. Borisz Grojsz (Boris Groys), a nyugaton élő orosz (?)
származású esztéta-filozófus írja, hogy a művészetek
szabadság- és kalandtermészetét nemcsak a nemzetállamok
totális szervezettsége, hanem a posztindusztriális társadalom
totalitása is ellehetetlenítheti. Úgymond ma már a
krimiregény az egyetlen produktív irodalmi műfaj, mert a mi
társadalmi formációinkban a szabadság és kaland
kiszámíthatatlansága csak a bűnözésben valósulhat meg.
Azaz az eszmék nagy drámája korunkban a „ki a gyilkos?”
dilemmájává korcsosult.
*
Kossuth:
„Magyarországot a poklok kapui sem döntendik meg”.
Kossuth forrása Máté textusa: „...ezen a kősziklán
építem fel az én Anyaszentegyházamat; és a pokol kapui nem
vehetnek azon diadalmat”. Első olvasásra egyik is, másik
is a „pokol kapuinak” a megszemélyesítése. Második
olvasásra: szándékolt képzavar. Mennyivel erőtlenebb lenne a
kép így: Magyarország kapuit a poklok sem döntendik meg.
Vagy: Az én Anyszentegyházam kapuin a poklok sem vehetnek
diadalmat. A régi stilisztikák hypallege-nak hívták ezt a
szintaktikai alakzatot. A megszállottság, az egzaltáltságig
fokozódó szenvedély kifejezésére szolgált.
Kossuth
a bibliai időkben minden bizonnyal próféta lett volna. De mi
lenne ma? A stilisztika tanára? Hogyan valósítaná meg a
szabadság és kaland kiszámíthatatlanságát? Bűnözéssel?
Október
26. Hamvas Béla az Óda a XX. századhoz című
írásában az én lidérces, álomba tűnő látomásaimat is
megnevezi: „A kísértetekről mindnyájan, akik a fizikát
csak egy kicsit ismerjük, tudjuk, hogy a legreálisabb lények,
még az álmoknál is sokkalta reálisabbak. Mindnyájunk közös
sorsa, hogy előbb tudjuk, mit fogunk látni, s csak azután
látunk.”
Azaz
a kísértet: látomás. Olyasminek az újralátása, amit valaha
már láttunk, az agykérgünkben ott a lenyomata, s a
meggyötört lelkiismeretünk vagy a tudattalan, úgynevezett
éjszakai tudatunk (a rémálmaink) vagy mind a kettő egyszerre
előhozza a múltunkból. A kísértetek a múltunk
rejtett/rejtegetett bugyrai. A modern és posztmodern ember olyan
mélyre süllyesztette őket magában, hogy
pszichoanalitikus/mélylélekelemző legyen a talpán, aki
felszínre tudja őket bányászni.
Gyakran
álmodom nagyanyámról, anyám anyjáról. Az egyetlen
nagyszülőmről, akit még nekem is megadatott látnom. Sokáig
sem apámmal, sem anyámmal (a lányával) nem volt beszélő
viszonyban. Nem tudom egészen pontosan, hogy miért. Csak azt
tudom, hogy később, mikor már enyhült valamit köztük a
feszültség (apám soha nem szólt hozzá), akkor sem jött be a
házunkba. Megállt az udvaron, esetleg a lépcsőnkre
ült/kuporodott, s úgy beszélt befelé a konyhába, anyámhoz.
Mint egy nagy, fekete varjú, vártam, hogy egyszer csak
felröppen. Volt benne valami boszorkányos. Ma éjszaka
egyenesen kísértetnek láttam. Pontosan úgy ült itt, a
lakótelepi, második emeleti lakásunk konyhájában, mint
otthon szokott, a lépcsőnkön. Gubasztott egy sámlin,
feketén, s mondta, mondta a sirámait – E.-nek, a
feleségemnek. Istenem, E.-nek! Micsoda két távoli világ
találkozott így az én nyomott képzeletemben! Egy sámlin.
Néha rám sandított a fekete kísértet, gonoszkodva, hogy
figyelem-e, hogy tudjam: nekem mondja ám, amit mond, ha nem
fordul felém, akkor is. „Nem akart megdögleni! Halálra
kínozott. Minek él már az ilyen vénség. Miénk lett a
hambitos ház!”
Aztán
eltűnt a jelenés, s maradt a falon valami nagyon-nagyon piros,
idegen kép, s akkor máris sikoltott E., hogy „hol vagy?!”,
s futottam ki, gatyában, az előszoba tele volt oláh cigány
asszonnyal, az ajtó kulcsra zárva előttük, s ők mégis csak
jöttek, jöttek befelé. S nekem csak egyetlen dolog járt az
eszemben: hová tettem a karabélyomat! Így: a karabélyomat. S
még mikor felébredtem is, sokáig bántott a dolog, hogy miért
nem találtam meg. A karabélyomat. Hogy legalább egyszer
életemben bosszút állhattam volna, halomra lőhettem volna a
kísérteteimet!
November
7. Tempora mutantur: nemrégen még a „nagy Lenint”
éltettük ezen a napon, ma reggel azt hallottam a rádióban,
hogy a szlovákiai magyar pártok Koncsol Lacit fogják
„szlovák” köztársasági elnöknek javasolni.
Egyetértek,
Lacit az isten is köztársasági elnöknek teremtette. Naiv
tisztaságával, nagy műveltségével toronymagasan áll majd a
szlovák jelöltek, a Tazkýk, Meyiarok és Schusterok fölött.
Havel,
a cseh elnök viszont megint kórházban van. A tavalyi rákos
tüdőműtéte után most tüdőgyulladást kapott. Úgy tűnik,
Csehországban is hamarosan
elnökválasztás lesz!
November
8. Válik a Cicciolina–Kunst házaspár. Kunst, a férj
(civilben művészettörténész), korábban azt állította
felesége „cicciolinájáról” („husikájáról”, azaz
nevezzük néven a dolgot: pinájáról), hogy az műalkotás, s
komolyan fontolgatta, hogy ki fogja állítani.
Most
azt hirdeti, hogy tévedett, giccset ítélt „artefact”-nek.
November
21. 18-án, kedden megvolt az Asszociációban (pontosabban a
Szlovákiai Magyar Írók Társaságában, azaz a SZMIT-ben) Gál
Sándor születésnapi ünnepsége. Görömbei András tartott
köszöntő előadást, Turczel tanár úr hozzászólt, Gált
autodidaktának nevezte, cáfoltam, mondván, hogy Gál
mezőgazdasági szakközépiskolát végzett, s
földtörténetből, mezőgazdaság-tudományból, kémiából,
fizikából rendszerezett tudása van, a mérges kis öregúr
kioktatott, hogy irodalomból akkor is autodidakta, nem hagytam
magamat, mondván, hogy a panteizmust, a fűszálak, a föld, a
monumentális távolságok költészetét Whitman sem egyetemen
tanulta, de mikor az ünnepséget követő borozás közben
(Doboséknál) az ünnepelt költő Lessinget harmadszor is
„Lézingnek” ejtette, már a legszívesebben visszavontam
volna a Whitman-analógiát.
Dobos
Laci bora viszont változatlanul jó. A fejem, sajnos, így is
megfájdult, másnap is fájt, fájó fejjel tanítottam, de
tegnap már jó napom volt, Galeotto Marzióról tartottam
szemináriumot, a gyerekek is kitettek magukért. Az irodalmi
talpnyalás és a posztmodern kontextuális etika témájánál
kötöttünk ki.
Az
ebéd és a délutáni előadásaim között a
„Hóman–Szekfűt” bújtam, s véletlenül sok érdekes
adatra találtam benne Bónis Ferenc viselt dolgairól (B. F.
életéről és költészetéről szakdolgozatot akarok íratni).
Bónis zempléni nemes volt, 1670 decemberében ítélték
halálra itt, Pozsonyban, miután Zrínyit, Frangepánt és
Nádasdyt már korábban elítélték. Rottal János volt az
ítélőbírája. Bónist (a kétezer perbefogott közül) azért
ítélték halálra (s végezték ki Zrínyiékkel egy időben,
1671-ben, csak őt nem Bécsújhelyen, hanem Pozsony Főterén, a
többi ezerkilencszázkilencvenötöt felmentették, még egy
Drábik Mátyás nevű eszelőst, D. Zsuzsa kolléganőm ősét
fejezték le), mert ő (és csak ő, az egész nagy
Magyarországban) fegyveresen állt ellen a
Wesselényi-öszeesküvés szálait felszámoló császáriaknak.
Kivégzésére várakozva, a pozsonyi várbörtönben írta Keserves
énekét:
Feketített
gyásszal beborult magyar nép,
Ha elnézem, benned nincsen egy pontnyi ép
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Az ezerhatszázban és a hetvenegyben,
A Szent György-havának harmadik hetében,
Pozsony városában, rabságban létemben,
Igy kesergem sorsom s hazámat ügyében.
November
23. Kisütött a nap, s talán ezért, talán másért, a
tudatom is kivilágosodott. Mint a kutya, ha szagot fog: kutatom
Petrarca latin nyelvű Africa című eposzának
könyvtáramban fellelhető nyomait. A szerelmes Petrarcát
eleinte (saját korában) – akárcsak a mi Balassinkat –
vallásos költőként ismerték (a szonettjeit csak később
fogadták el, s váltak azok általánosan ismertté), tudni
szeretném, mennyire „istenes” mű az Africa. – Már
megint tele van a fejem az irodalom és az irodalmi élet
haszontalan dilemmáival, mindent csinálok, csak ne kelljen a
disszertációs munkámon dolgozni.
November
30. Itt volt Pomogáts Béla, Irodalom és
irodalompolitika címmel előadást tartott a SZMIT-ben.
Vita, érdekes módon, az egykori Hét évszázad magyar
versei körül alakult ki, nevezetesen arról, hogy miért
maradt ki belőle a „szlovákiai magyar költészet”. (A
könyvnek az úgynevezett határon túli részét, a Kitekintést
Pomogáts és Béládi állította össze.) Köztudott, mondta
most a vendég, hogy abban az időben (a hetvenes évek végén)
az ilyesmi a feljelentgetések szintjén zajlott, szlovákiai
magyar berkekből sok levél érkezett a Szépirodalmi
Könyvkiadóba, hogy X nem lehet benne az antológiában, mert
nyilas volt a nagyapja, Y sem lehet benne, mert ’56-ban
„ellenforradalmár” volt, Z tiltakozott a ’68-as szovjet
„segítségnyújtás” ellen, Q meg dekadens. Végül Illés
Endréék megelégelték Csandáék (Csanda Sándor volt a
leghangosabb feljelentő) okvetetlenkedéseit, és azt mondták,
hogy akkor Szlovákiából ne legyen benne az antológiában
senki.
Néztem
a most, húszéves késéssel protestálók kivörösödött
arcát, duzzadó nyakereit, s arra gondoltam, s egy
hozzászólásban, kicsit tapintatosabban, meg is fogalmaztam,
hogy az egykori feljelentők levelei és az ő mostani
asztalcsapkodásuk között csak annyi a különbség, hogy most
nincs instancia, nincs pártközpont, ahová leveleiket
címezhetnék.
Az
összejövetel végén álltam az ajtóban Cselényivel, jött
Turczel kifelé, Cselényi gratulált neki a nyolcvanadik
születésnapjához, én is gratulálni akartam, de a mérges kis
öregúr (megint csak ezt tudom róla mondani) tüntetően
elfordította a fejét. Hirtelen az jutott eszembe, amit Fónod
Zoli mesélt róla egyszer: Turczel megkérte az éppen Pestre
utazó B. Juditot, hogy javíttassa meg neki (Pesten) az
óráját. Judit erről, zsörtölődő mosollyal, így számolt
be Zolinak: T. papa is rám bízta a krumpliját. Zoli
gyanútlanul elmondta a sztorit T.-nek, hozzátéve, hogy
szegény Judit súlyos beteg, s erre a tanár úr, magából
kikelve, úgy reagált, hogy „dögöljön meg!” Mármint a
súlyos beteg B. Judit.
Bennem
is vannak néha gyilkos indulatok, de némely ember indulatai,
hogy úgy mondjam, inkompatibilisek, a célon messze túllőnek.
S engem ezek a tényekhez nem illeszkedő szenvedélyek, sötét
rejtelmek mindig nagyon megzavarnak.
T.
tanár úrral, ismeretségünk csaknem fél évszázada alatt,
amellett, hogy rengeteg jót is tett velem, nekem is volt
(korábban mint diákjának, később mint közéleti
szereplőnek, még később mint kéziratai szerkesztőjének)
néhány kellemetlen konfliktusom.
Mindig
azt éreztem, amit most, ott, az ajtóban: értetlen zavartságot
s nyomban utána fellobbanó ellenindulatot.
December
2. Újra és újra eszembe jut az egyik hallgatóm kérdése:
Mi köze Szabó Lőrincnek Gottfried Bennhez? A múlt héten
Grendelt helyettesítettem, Szabó Lőrinc Vezér és Tücsökzene
című verseit elemeztük. Hát mit mondjak? A kérdés számomra
is kérdés. A Vezér vagy a híres-hírhedt Semmiért
egészen szinte stirneri individualizmusát tekintve
Szabóról valóban nehéz volna azt állítani, hogy – mint
Gottfried Benn – „destabilizálja az ént” (Kulcsár Szabó
Ernő). A más versekben (például a Tücsökzenében)
meglévő személytelenség pedig inkább a keleti filozófiák,
a nirvána természetben feloldódó „személyessége”.
De
általában erről az utóbbi személytelenségről is
elmondhatjuk, hogy ezt (akár Babits a „dal szüli
énekesét” helyzetet) Szabó inkább csak tudatosítja,
mintsem a vers strukturáló erejévé teszi. A
én-destabilizáció folyamata az ő verseiben nem megmutatkozik
(mint G. Bennében), hanem (megint csak K. Sz. E. kifejezésével
élve) „tematizálódik”, nála paradox módon az én
destabilizálja az ént. Ez éppen a Tücsökzenében
a leglátványosabb.
Azonkívül
Gottfried Bennben nincs stirneri „rosszhiszeműség” (mint
Szabó annyi versében), az ő korai verseiben az Én egyszerűen
valamiféle vegytani folyamat, amiről rosszat éppen olyan
abszurdum volna gondolni, mint jót. S a „korait” azért kell
hangsúlyoznunk, mert a kései verseiben G. B. is más, mint a Statikus
versekben. A kései Benn-versekben a klasszicizált forma
részben a klasszikus Ént is visszahozza.
A
trend egyébként Szabónál is ez: Benn korábbi
„vegytan-expresszionizmusa” később klasszicizálódik,
Szabó korábban a természetbe próbálja oldani az Ént, amely
Én a kései versekben szinte vegytisztán válik ki megint a
„létből”.
A
két költő (K. Sz. E. által felállított és szorgalmazott)
párhuzama tehát inkább csak arra szolgál, hogy különbségeikben
jobban megértsük őket, mintsem arra, hogy egymást
magyarázzák.
Gottfried
Benn nevével egyébként én valamikor a hatvanas évek elején
találkoztam először, egy Fábry-írásban. Fábry (tudja-e
még vajon valaki erről a stószi Fábry Zoltánról, hogy nem
azonos a filmrendező Fábri Zoltánnal?), szóval a stószi
Fábry, tévesen, a fasizmus elrettentő vállalásaként idézte
a Benn-aperçut: „Aki a strófákat szereti, szeresse a
katas(z)trófákat is!”
December
31. Tegnap bent voltam a városban: a Kalligram, mintha csak
tudta volna, hogy így, ünnepek előtt milyen üres a zsebem,
meglepett egy nagyobb honoráriummal. Míg a kifizetésre
vártam, Szigeti bemutatott Kusýnak. „Maga írta az Osban azt
az emlékező írást a régi Pozsonyról? Igen? A magyar Pozsony
még mindig élőbb, mint a szlovák” – mondta bemutatkozás
helyett a sörtehajú politológusprofesszor.
A
Nyerges utcában Dubával volt találkozóm, Gyula hozta a
’87-es Kontextust, benne a tíz évvel ezelőtti
Madách-jegyzetemet (valamelyik nap felhívott Varga Lajos
Márton, írjak a Népszabadságba egy Madách-megemlékezést,
gondoltam, elküldöm neki ezt a Kontextus-beli írásomat, de
látom, hogy teljesen használhatatlan, mintha nem is én írtam
volna, újat kell írnom), szóval ahogy Duba jött velem szembe,
félrebillent fejjel, kalapban, jellegzetes oldalazó
mozgásával, hirtelen azt hittem, hogy Schőne Nácit látom (a
régi belváros ismert, azóta már szoborral is megtisztelt
jellegzetes, bogaras figuráját). Gyula a Réz utcában lakik,
egy ezeréves házban, legendásak az antikváriumokat és
kiállítási termeket szemléző sétái, a mai belvárosi
utcáknak lassan ő lesz a legjellegzetesebb s legismertebb
alakja.
Hazafelé
tartván láttam az utcán egy szétfagyott galambtetemet.
Darabokban. Külön hevert a két szárny és külön a törzs.
Ennél
már tisztességesebb – szinte méltóságos – halála volt
annak a varjúnak, amelyik valamelyik nap a bejárati kapunk
aljában a mellével-begyével úgy fordult, szorult be a két
fal vinklijébe, hogy a csőrét – a fejét felfelé tartva –
a falnak támasztotta. Melegért, segítségért könyörögve,
de valahogy mégis emelt fővel halt meg.
Ma
már az ember sem tud ilyen méltósággal meghalni.
Az
ember úgy pusztul el, mint a szétfagyott galamb: darabokra hull
az aszfalton.
A
Kollár tér egyik padján egy rongyos, vérző arcú,
sokmotyójú hajléktalan feküdt. Mikor melléje értem, éppen
lefordult a padról, pontosan a lábam elé. Olyan furcsa,
tárgyilagos érdeklődéssel szemléltem szerteszóródott sok
batyuját, gönceit s őt magát, az arcáról leesett
piszkos-véres zsebkendőt, mint ahogy tíz perccel korában a
szétfagyott galambot nézegettem.
Apropó,
még a varjúhoz: a Népszabadságban olvastam, hogy az utóbbi
évtizedekben ezek az eredetileg énekes madaraknak számító
tollasok (a varjak énekes madarak!, nofene!) a mezőgazdaságban
végbement, számukra kedvezőtlen változások miatt erősen
urbanizálódtak, azaz a szántókról beköltöztek a
városokba.
Eszerint
már az én varjúm sem közönséges „népi” szárnyas volt,
hanem „urbánus” varjú. Azért hordta a fejét olyan magasan
még halálában is.
Én
is egy urbanizálódott varjú vagyok.
De
pusztulni majd valószínűleg úgy pusztulok el, mint egy
született városi galamb: darabokra fagyva-hullva az aszfalton.
A
születésünk nem részünk, valahol a létezésünkön túl
születtünk: személyes élményünk nem fűződik hozzá, nem
érezzük magunkénak. De a halálunk már a miénk: úgy halunk
meg, ahogy éltünk.
Urbánus
varjúnak urbánus halál jár.