Kemény Katalin
A magyar Hyperiontól
az Unicornisig
(Hogyan olvassuk Hamvas
Bélát?)
(Ha az alábbi vázlatokat,
töredékeket egyetlen, szerkezetileg összefüggő művé
olvasztanám, akkor sem adna ki tökéletes egészet.
Viszont ha egy-egy töredék hiteles, akkor az csakis abból a
centrumból származhat, ahol a személy sértetlen
egész, s amelyre minden rész és töredék utal.)
Nagy öröm lett volna számomra, ha valaki
más végzi el helyettem ezt a munkát. Mondjuk egy tanítvány,
akire Hamvas annyira vágyott. Ám hiába nézek körül,
legfeljebb rajongókat látok. Így hát kötelességet
teljesítek, de nemcsak Hamvas Bélával, hanem mindazokkal
szemben is, akik személyében, írásaiban egyaránt
megérezték az ellenállhatatlan vonzerőt, de amelyet azután
mégsem tudtak saját életük részéve tenni. A tőle
kapottakat, mielőtt megszilárdulhatnának tudatukban,
prekoncepcióikkal, előítéleteikkel, sablonos kollektív
kategóriákkal vagy egyéni, önkényes fantazmagóriákkal
azonosítják – s ezzel mintegy közömbösítik is. A
közömbösítésnél talán még ártalmasabb (mert
félrevezetőbb) a hamis nézőpont, ami az önmaguk előtt sem
bevallott hárításban, sőt olykor a félelem sugallta
ellenségességben nyilatkozik meg. Így Hamvas Bélát
és életművét is utoléri az a veszély, amiről A magyar
Hyperionban beszélt: „Itt mindenki csak alapít” – és
soha nincs folytatás. Benne épp az a nagyság, hogy ő
követő, tanítvány akart lenni. S talán ezért volt számára
oly fontos a kívánság, hogy neki is legyen. De kinek, minek
a követője akart ő lenni?
*
Ezeknek a különböző időszakokban
készült feljegyzéseknek (szilánkoknak, ami már csak azért
is jó megnevezésnek tűnik, mivel sem reményem, sem
szándékom úgynevezett egységes „művé” forrasztani
őket, hisz a szétröppenő szilánkok vajon nem egyugyanazon
törzsnek a forgácsai-e?) nem adhatnék jobb címet, mint azt,
hogy Unicornis. Hogy miért? Mert az ember azzal a
csillaggal azonos, ami egyszer felvillant benne, amit ha csak
egyszer is, de életében megérintett, függetlenül attól,
hogy vele egészen vagy csak részlegesen tudott-e azonosulni.
„Az angyal mindenki életében megjelenik egyszer.”
Megérintettnek lenni azt jelenti: hagyni magunkat megérinteni.
Hívják ezt törekvésnek, életcélnak, hivatásnak is, ami
lényegét tekintve nem egyéb, mint az ember önmaga égi
eredetének felismerése, önmagára találása, Istennel való
azonossága, végül is halhatatlanságtudata. Az érintés, az
érintettség nem egyszer következik be, és nem is gyakran,
ahogy mondani szokták: az „ihlet perceiben”, hanem
állandóan jelen van, egyféle látszólag szédült mámort
eredményezve az értetlenség, a közöny, a gáncsoskodás
közepette és azokat átlépve. A józanság mámora nem ismer
akadályt az egyetlen cél felé tartva, amiről nem
állíthatjuk, hogy fenn vagy lent, mögöttem vagy előttem
lenne, mert ami bennem, az hajt minden irányba,
belülről vagy épp befelé, amíg valamennyi irányban fel nem
tudom ismerni önmagam. Ezért az eszköz megegyezik az
ismeretlen céllal: önmagam által önmagammá válni. Az
unicornis egyetlen szarvában egyesül minden irány és minden
erő. Ez hajtja önmaga felé, ami a végső Egyben majd
valóban célba is ér. A fényszarvban együtt van a kezdet, az
út és a megérkezés.
*
Nevét nem szerette, valahogy nem érezte
valódinak. Bosszúsan emlegette apja ballépését, amikor
elhatározta, hogy az Aschendorf nevet Hamvasra magyarosítja.
Gyakran és nem kevés iróniával idézte fel azt a családi
perpatvart is, amikor a családtagok keresztnevét illetően
voltak képtelenek megegyezni, s végül, bár ezt senki sem
akarta, édesapja a Béla nevet íratta a születési
bizonyítványába. Talán ezért habozott, valahányszor le
kellett írnia a nevét. Amit időnként s főleg élete utolsó
tíz évében meglehetős agresszív mozdulatokkal vetett
papírra, elsősorban vezetéknevét, az óriási lépcsőre
emlékeztető H kezdőbetűvel s a vele méretben szinte
megegyező kisbetűkkel. A kéz mozdulata bizonyára hű
leképezése volt annak a (külvilággal szembeni) keserűségnek
és indulatnak, amely az Ugyanis és a Bizonyos
tekintetben lapjairól is árad.
*
Munkámnak adhatnám azt a címet is, hogy
Az ember, akinek nem volt neve, mert ugyan hívták ennek
meg annak, de a valódi nevét nem ismerhették, hisz Arlequinnek
nincs neve. Ezért áll Istenhez majdnem oly közel, mint a
gyermek, aki még nem kapott nevet.
Isten nevét azért nem szabad kiejteni, mert
nem is lehet kiejteni. Ugyanis nincs neve. A tilalom értelme:
Vagyok, aki vagyok – ne egy-egy aspektusból (egy-egy
tulajdonságot jelölő névvel) nevezzetek meg, mert ha így
imádtok, akkor az eltárgyiasítás, tehát a bálványimádás
bűnébe estek. Mert egyrészt minden név az Ő neve, másrészt
egyetlen neve van, a név feletti Név, ami már nem is név,
mert azonos a Léttel, és itt csak akkor lesz kimondható
(akkor valósul meg), ha már az összes neveit kimondták,
másképp fogalmazva: amikor elfogy mind a név – amikor mind
eggyé leszünk benne, mert megvalósulni és elfogyni csak a
tört nyelv, a beszéd állapotában jelent kettőt.
*
A cím ez is lehetne: Mi a különbség
Arlequin és Isten között? Profánul hangzik? Aligha! Már
csak azért sem, mivel Istennek nincsenek gátlásai, ő a
legkevésbé vallásos, más szóval ő maga a szabad létező.
Ha valaki e tekintetben közel áll Istenhez, az a csecsemő és
az arlequin. De a csecsemő csak addig van közel hozzá, amíg
ezt nem tudatosítja. Ahogy egyre tudatosabb lénnyé válik,
annál nyilvánvalóbbá lesz számára az elhagyatottság, a
világbatépettség ténye. Arlequin viszont, miután a tudáson
átlépett, nem esik kétségbe: szomorúsággá vált tudása
nevet, könnyezve nevet, bukfencet hány bánatában –
végtére is mi történhet vele... A nullpont azonban, amely
minden lehetőséget magában foglal, mégsem azonos az arlequini
pozícióval, tudniillik az abszolút hellyel. Az arlequin nem
sorolható a Tarot vagy a Kabbala körének és fokozatainak
egyikébe se, sem más számrendszerbe – ezeknek minden elemét
ellenpontozza. Úgy látszik, Arlequin grimasza olyan tükör,
amelyben az ember nem a saját, a világban betöltött és
bizonyosnak vélt helyének alig kivehető tükörképét
pillantja meg, hanem magát a káprázatot, azt, hogy a
káprázat mögötti semmin kívül semmi nincs, s hogy ez
a semmi épp ezért a minden – az egyetlen,
megfoghatatlan való, a 0.
*
Az emberi élet kérdései lényegében
ugyanazok – létünk válságával kapcsolatosak, amely ezer
meg egy alakot ölthet. Mindenki keresi a megoldást, amit
megszabadulásnak, üdvnek és még sokféleképpen
neveznek. De egyrészt többnyire nem is merünk belenézni a
válság félelmetes szakadékába; másrészt azonban hiába
tudatosítjuk, ha a belőle kivezető, a szabadulást kínáló
„keskeny ösvényre” való rálépés éppen azt az
áldozatot követeli meg tőlünk, amely a megszokott, kényelmes
válságlétünk feladására kényszerít bennünket. Sejtjük,
hogy az áldozathozatal kikerülhetetlen kötelességünk, mi
azonban mégis a kis áldozatot választjuk, az
áláldozatot – a kisebb-nagyobb kerülő utat. Hogy mit jelent
a kerülő út? Nem szembenézni, nem meghallani, nem kimondani
– korlátainkat arra használni, hogy épp az önmagunkhoz
vezető utat torlaszolják el előttünk…
A legcsábítóbb s ezért leginkább
megtévesztő lehet a művészet útja. Az univerzálisból, majd
a vallásosból kivált, szekularizált, tehát profanizált
művészetről beszélünk, a műinflációról (a
profanizálódás velejárója az infláció, a sokasodással
járó szétszóródás), melyben egyre kevesebb a valódi mű. A
valódi mű kivétel nélkül áldozat. A műben s ily módon az
áldozatban megtalálható a szabadság is és a tradíció
kötöttsége is. A szabadsága ez: bátran belenézni létünk
szakadékába, bátran vállalni az áldozatot. Minél mélyebben
pillantunk bele, annál könnyebben áldozzuk fel a
lényegtelent, akár még az életünket is, hisz ilyenkor
kiderül róla, hogy az is csak az élet felettivel lehet
csak teljes. Amidőn a korlátokat ledöntő, a kerülő utakat
elvető szabadság révén a lét valódi arcával
találkozunk, rájövünk, hogy annak struktúrája, azaz
törvénye egyetemes, melyet az időben megnyilatkozó időtlen,
a hagyomány mutat fel, amihez a művészet – legnagyobb
pillanataiban – fel is tud nőni. Szükségszerűen, minthogy a
mű létrehozása alkotás, az alkotás pedig nem egyéb, mint
egyszerre a világteremtés utánzása, s ugyanakkor
újraalkotás. A tradíció a világteremtés
folyamatának formája, és a forma törvénye Isten művének, a
teremtésnek a leutánzása, abból a megfoghatatlanból
kiindulva (nevezzük azt akár lélekszikrának, entelekheiának
vagy egyszerűen csak isteni énünknek), ami éppen a teremtés
magja. Ezt kimondani, megformálni, képbe önteni azért
lehetetlen, mert a kifejezés már bizonyos fokú
tárgyiasítás. Az, amit minden hang, minden mozdulat, minden
kép és szó körüljár, éppen az, aminek nincs se neve, se
színe, sem alakja – s amelytől leginkább az idő
idegen. Eszerint már a névadás is (mint rögzítés és
meghatározás) tárgyiasítás. Az áldozat műve (vagyis a mű)
az, ami a kimondhatatlannak, a névtelennek nevet ad, a jelen nem
levőnek jelenlétet, az időtlennek időt. Ezért rokon az
áldozati mű a teremtéssel, amely formát ad a formátlannak.
Az emberi megjelenítés viszont csak akkor nevezhető műnek, ha
átüt rajta az időtlen. Közismert, hogy az időben is csak az
élvez viszonylagos maradandóságot, ami az időtlenről tudat.
Így, akár tisztában van vele a szerző, akár nincs, a mű, a
művészet az örök hagyomány épülete.
A másik kerülő út a tudományé. Itt a meg-
és kikerülés többnyire a lelki restségből vagy a
korlátoltságból fakad. A gőgből, hogy én, az égi
tudástól megfosztott ember a magam szűkös értelmével mögé
láthatok a Teremtő és a teremtés titkának. Természetesen
nem a valódi tudományra gondolok, amely a művészettel
egyenrangú, tehát már maga is művészet, vagyis tudás.
A kerülő út ismérve a rosszhiszeműség, a gőgös
korlátoltság, az intuíció és megvilágosodás elutasítása,
a módszer dogmatizálása: a „csak így szabad” (Discours
de la méthode). Aki személyét beleveti a műbe, aki ezzel
jelzi, hogy kész az áldozatra, azt eretneknek bélyegzi. Eddig
még nem sikerült megtalálni a megfelelő szót az ál- és a
valódi tudás megkülönböztetésére. Talán a szcientifizmus
lehetne ez. A fentebbiekből következik, hogy nincs, nem is
lehet olyan tudományos vagy művészi eredmény, amit a maga
korában elismernek. A velük szembeni tiltakozás oka nem a nem
értés, hanem a védekezés, ami függönyt von a megértés
elé. Ha később elismerik is, netalántán utánozzák
(epigonizmus), az legtöbbször megreked a külsőségeknél és
a részleteknél.
*
A geniális mű, ahogy neve is kimondja,
az eredeti mű. Eredeti, mert az eredetre irányul, ahhoz
kapcsolódik, abból születik. Mindig új, és mindig ősi. Új,
mert a teremtés nem ismétli önmagát, ősrégi, mert a
kezdetre tekint. Felfelé. Mert kezdetünk nem a természet,
hanem a teremtett szellemmel beoltott természet (amiről a Genezis
vall). Ennek a befogadásnak és fogantatásnak neve: személy.
A személy története pedig maga a hagyomány.
Az áldozatot a személy hozza. Feláldozza
azt, ami a szellem alatt van – a szellemnek áldozza fel a
természetet (a természetét), ezáltal a természetet egyesíti
a szellemmel. Ahogy mondani szokás: megnemesíti. (Egyébként a
nemes szavunk is a gen- tőből származik!)
Ezáltal teszi egyszerivé s egyúttal univerzálissá –
művé.
A mű kritériuma tehát személyes volta. A
személyből indul ki, és egy másik személyhez szól,
azaz megszólít. A nagy mű próbaköve, hogy minden
esetben meg tud szólítani: lenyűgöz, olykor megrendít, néha
tiltakozást hív elő. Felszólít, mintegy arra sarkall,
hogy eljussak lényem mélységéig, magasságáig. „Du
musst dein Leben ändern.” A nagy mű beavatás.
Ha idáig eljutottunk, akár meg is
válaszolhatnánk eredeti kérdésünket, hogy mi az oka annak a
hallatlan ellenállásnak, amibe a Hamvas-mű ütközik; és hogy
mi az oka bámulatos népszerűségének a (többnyire)
alacsonyabb intellektuális szinten álló olvasók között.
*
Bizonyára értelmünk értelmetlensége,
hogy a jelenségeket mindenáron és önkéntelenül osztályozni
akarjuk. E kényszer valószínűleg abból az éhségből
születik, amely az egész életvilág birtokbavételére
irányul. Ez nem feltétlenül negatív előjelű birtoklási
vágy. (Persze könnyen azzá válhat; példák rá az önkényes
szcientifikus rendszerek, amelyek szerzőjüket is a dogma
börtönébe zárják, nem is szólva a túlkapásról, amikor
saját bizonytalanságukat hatalmi úton megerősítendő,
embercsoportokat, sőt néha egész népeket zárnak eszmei, sőt
fizikai karanténba!) Elemibb szinten az osztályozási hajlam
nem más, mint játék és öröm, lubickolás az élet
gazdagságában, a kincsek számbavétele, a rácsodálkozás egy
neme szinte. (Thaumadzein, „a filozófia kezdete”.
Ím, ilyen káprázatos a világ, hadd igazodjam ki benne,
ismeretem által legyek benne otthon, legyek egy vele!)
A teremtés birodalma azonban folytonos
újjászületésében, változásai gazdagságában sokkal
hatalmasabb annál, hogysem azzal az osztályozás lépést
tarthatna. Már csak azért sem, mivel ez azt követelné meg,
hogy a mi minden esetben önkényes és általánosító
kategóriáink a világteremtődés szabadsága felett
álljanak, sőt a megfigyelt jelenség felett álljanak, ami
lehetetlen, hisz az egyetlen(nek látszó) jelenség
formájában, eredetében, hatásában stb.
megszámlálhatatlanul sok kategóriának felelne meg
egyidejűleg.
Viszont nem annyira mikrokozmikus lényünk,
mint töredék voltunk és létünk szükségszerű igénye, hogy
az ezerarcú világban a magunk számára valami rendet
teremtsünk, pontosabban az abban uralkodó rendre
feleszméljünk. Ez a törekvés egészen addig a végső (és
kivételes) feloldódásig tart, míg ezt a világot és azt
a világot egybe nem vetjük (egybe nem látjuk, tudjuk és
éljük). Addig tart, míg csak a végső (de talán helyesebb
azt mondani: az első) mozgatóig el nem jutunk, ahonnan
minden kategória, faj, ha tetszik: osztály, azaz csoport és
egyedi minőség származik. Az életidő perspektívájából
nézve a végső valójában az első, mert a primér nem függ
az időtől, hanem inkább az idő függ tőle, hisz a teremtő
erő nem függhet a teremtettől. Ez a lét alapparadoxona: ahol
a forrás, ott a torkolat, ahol a mindent mozgató, ott a teljes
mozdulatlanság.
*
Ilyen önkéntelen s legtöbb esetben
önkényes osztályozás igényét hívják elő az írott művek
is. Ma reggel arra ébredtem, hogy világosan láttam magam
előtt, mi módon lehetne az írott műveket megkülönböztetni
egymástól: minden irodalmi mű a világhoz, az írónak az
evilághoz való viszonyulásának milyensége szerint ragadható
meg, éspedig háromféleképpen.
Az első csoportba a leíró jellegű művek
tartoznak. Látszólag ezek a „legobjektívabbak”.
Idézőjelet kíván a szó, mivel a leíró mindig egy bizonyos
szubjektum, akinek „objektivitása” sohasem teljesen mentes
önnön szubjektivitásától. Szubjektumának objektivitása
legfeljebb úgy érthető, hogy a világ leírásában saját
kora kollektívumának nézőpontjával azonosul. Ilyen
Homérosz, az Edda, a Kalevala és általában az
ismeretlen szerzők mitikus művei, az eposzok. Ezek esetében a
leírás voltaképp az adott világ elfogadásával,
megerősítésével azonos.
A második csoportot a szubjektívabbnak ható
művek alkotják (még ha e szubjektivitás megfeleltethető is a
kollektívum egy-egy adott rétegének). Jellemző rájuk a
világ bírálata, a kritika, a nyílt szembefordulás. Ilyenek
az ironikus művek, például Arisztophanész.
A harmadik csoportba azok a művek tartoznak,
amelyek mintegy tekintetükkel átsiklanak az evilág felett. És
itt nem annyira az utópiákra kell gondolni, mert ezek
többnyire valamiféle irreális (a jelen meghosszabbításának
tetsző) jövőbe tekintenek, hanem azokra a művekre, amelyek
– időben kifejezve – tekintetükkel a messze múltat
pásztázzák, ahol a világ eredeti romlatlanságában fénylik,
és amelyhez megtisztulva vissza kell térni.
A világhoz való háromféle viszonyulás a
modern irodalomban ritkán válik külön. Modernen itt a
szekularizált irodalmat értjük, melynek legfőbb ismérve,
hogy a szerző a maga nevében beszél. De legtöbbször a
régi irodalmakban is fellelhető mindhárom réteg. A klasszikus
példa a Divina Commedia. Az első két részben a
leírásba szőtt bírálat érhető tetten, a Paradicsomban az
evilág fölébe való emelkedés.
*
Hogy ezek a rétegviszonylatok miképpen
olvashatók ki a Hamvas-opusból? Az objektív leírás így:
milyen is az evilág, mit látna egy idegen bolygóról
származó lény, ha idetévedne közénk. A bírálat: az
evilággal szembeni kifogások sokasága. És hogy milyen lenne
az óhajtott világ képe? Az első (felszínes) pillantás
alapján úgy tűnhet: a hagyomány hierarchikusan
berendezett világa. Csakhogy a hierarchia nem segít az
átlépéshez, az eksztázishoz, noha Hamvasnál ez lenne az
(elérhetetlen) végcél. Hamvas nem jövőcentrikus, nem az
időtől várja a megoldást – ennél sokkal realistább (a
szó nemes értelmében). Nem a jövő, hanem az égi fénytől
átsugárzott jelen: az idill. Az idill azonban a
Hyperion-Kos számára megvalósíthatatlan. Hyperion lemondhat a
hérosztratoszi becsvágyáról, ám akkor magányba vonul,
semmiképpen sem a meghitt, önfeledt derűbe, családdal,
egy-két meghitt társsal. A magányos számára nincs idill. Ha
összeszorított foggal is vagy (jobbik esetben) a ressentiment
nélkül jovialitással a többiek iránt, de a fölényt,
a távlatot meg kell őriznie. Kívülállása feloldhatatlan.
Tudjuk, Olbrich Joachimot nem abban a „gyárban” tervezték,
ahol a többieket! A magány fájdalmának balzsama a gyerekes
csúfolódás, amire a játékos Kos amúgy is hajlamos: szelíd
és ártalmatlan elégtétel ez a kirekesztettségért. „Ha nem
írhattam volna, csak unatkoztam volna ezen a világon.” De a
legfontosabb mondata mégis ez: „Bárcsak egy lehettem volna a
tizenkettő közül!”
*
Nietzschének nem volt tanítványa,
állapítja meg szomorúan Benn. „Gründete er eine Schule
und fand er Jünger?” „Fünfundzwanzig Jahre blieb er nichts
als wahrhaftig, wahrhaftig – so heisse ich den, der in
götterloser Wüste geht und sein verehrendes Herz zerbrochen
hat. Was hat dieses Herz zerbrochen?” Mindent, amivel csak
találkozott: filozófiát, filológiát, teológiát,
kauzalitást, saját identitását. Megsebzette, megbénította
magát, csak hogy a törmelékekből tüzet csiholhasson,
tekintet nélkül a következményekre. Ahogy Benn mondja: ez
volt az útja. Vagy ahogy a varázsló a Zarathustrában: „Alles
ist Lüge an mir, aber dass ich zerbreche, dies mein Zerbrechen
ist echt.” Megrendítő a párhuzam – mintha Benn mindezt
Hamvas Béláról írta volna. És ha még figyelembe veszem
Jaspers szavait: „Nietzsche ist nicht zu erschöpfen. Er ist
als Ganz nicht ein Problem das zu lösen wäre.” És
végül ismét Benn: „Er gehört zu den Urworten, dem
pythischem Reich.”
Magától (s talán túlságosan is könnyen)
kínálkozik a válasz: Nietzsche rombolása akkor lett volna
termékeny önmaga és Európa számára, akkor lehettek volna
tanítványai, ha a semmi mögött (de jobb így: a semmiben)
feltárja azt, amit például a Zen, tudniillik a „semmi”
valóságát. Tanítványa csak annak lehet, aki tartalmat ad.
Ám hogyan adhatna tartalmat az, aki a szubsztanciát rombolja?
Egyébként is, a tartalom csupán az ismeretközlés szintjéhez
tartozik. Fontosabb a támasznyújtás. Aki minden támaszt
ellök, nem lehet mester (s ennek nem mond ellent az, hogy a
mesternek, ha valóban beavató akar lenni, tanítványa
érdekében le kell rombolnia az összes, nem valódi támaszt).
Hogy lehetne mester az, aki maga is szétesik?
És mégis: Nietzsche hatása, lénye
szuggesztiója alól egyetlen komoly gondolkodó sem tudta
kivonni magát. Tagadhatatlan, hogy negatív vagy pozitív
értelemben Európa egész XX. századi életére rányomja
bélyegét. Tanítványa, iskolája nincs, nem is lehet, ám
annál számosabb a róla szóló exegézis, ilyen-olyan
magyarázat. Érthető, mert az Urwort valóban
megszólalt általa. S ugyan ki lenne elég zseniális ahhoz,
hogy befejezzék, amit (szükségképpen) elmulasztott? Ugyan az
alászállásban ki merne minden támaszt ellökni magától? Ami
hat, a félbemaradt mű és élet, a szétesés, a negatív
Nichts. (Vö. vulgarizálás, rosszhiszemű világnézeti és
politikai konzekvenciák, egzisztencializmus stb.)
Más kérdés megint, hogy nemcsak jellemző,
de sorszerű is, hogy a század útmutatójának betemetetlenül
kellett hagynia a felszaggatott talajt, s magára hagynia
mindenkit ezzel a látvánnyal. Bizonyos, hogy minden, Nietzsche
előtt pozitívnak tudott morál, vallás, logika, filozófia
őutána elavultnak, erőtlennek, hatástalannak hat. De minden,
ami utána következett és következik, belőle csak a
fájdalmas egzisztenciális bontást és bomlást érzékeli, s
így az általa elindított lavina értelmetlenül, öncélúan,
mintegy csupán magáért a sodrás és a
zuhogás kedvéért rombol le mindent, ami útjába kerül.
Nietzsche hatása a félbeavatásra hasonlít, ami
tudvalévőleg ártalmasabb, mint a beavatás hiánya. Első
fázisában a beavatás is lebontás, de csak azért, hogy
helyét egy valódibbnak adhassa át. (Ilyen az aszkézis,
vagy az alkímiában a purifikáció.) A félbeavatás
lebont, de az üres helyre nem épít fel semmit. De nem éppen
az a korszerű, nem éppen ez a korfeladat, hogy a magára maradt
(Istentől elhagyatott és Istenét elhagyott) ember maga
találjon önmagához? Nem éppen az Übermensch-állapot a cél,
aminek eléréséhez lehetetlen receptet adni? Nietzsche után a
tragédia egészen másban rejlik, mint előtte. Olyannyira, hogy
talán más szóval is kellene jelölnünk. A klaszszikus
tragikus hős valami magasabb, tisztább nevében kerül
összeütközésbe a közösséggel, s az evilági
bukása éppenséggel a magasabb rendűben, például a vallás
szférájában bizonyítja igazát. Vagy a másik típus, ahol a
magasabbra hivatott hős elárulja hivatását, s ezzel az
általa képviselt magasrendű törvény is elbukik. A beavatás
világa egészen más, mint a tragédia világa. Itt vagy
megvilágosodás van, vagy szétmorzsolódás. Nietzschében csak
a beavatódás első fázisa történik meg: Dionysos
megfeszíttetik – a megfeszített azonban nem támad fel.
*
A nietzschei földcsuszamlás eszembe
juttatja mindazon keveseket, akikben az élet eredendő válsága
sebet fakasztott. Kafkát, Wolsot és persze Hamvas Bélát is.
Egyiknek sem volt tanítványa, nem is lehetett. Tanítványa
csak annak lehet, aki maga is tanítvány volt, aki a fonalat
tovább szövi, nem pedig annak, aki eltépi. Mert azok, akik
megelégszenek azzal, hogy egy-egy tetszetős gondolatot
kiragadjanak a „tanításból”, vagy akiknek elég a nagy
stílus utánzása (legtöbbször silány modorosság
formájában), inkább parazitáknak tarthatók, semmint
tanítványoknak. Micsoda magány borul arra, aki, tanítvány
híján, nem válhat mesterré! Hamvas Bélában ez a kettősség
mindvégig benne él, és ennek mindvégig tudatában is van.
Egyrészt olyan formában, amit ő emberéhségnek
nevezett, másrészt az általa nem túl gyakorta, ám annál
hangsúlyosabban emlegetett óhajban, hogy mennyire szeretné, ha
lennének tanítványai. Ahhoz, hogy valaki tanítvány lehessen,
a szelleméhség hasonló természetű szakadéka kell
hogy megnyíljon benne, de fontos az is, hogy mestere
iránt tudjon alázatot táplálni – hogy képes legyen
előítéleteit, úgynevezett véleményét megsemmisíteni, hogy
tabula rasát tudjon teremteni magában. És persze a
legfontosabb: ne akarja mesterét eszközként felhasználni be
nem vallott, esetenként alsórendű céljaira. Ez utóbbi
a felülkerekedés méltatlan formája, ami ha
„sikerül”, a magát tanítványnak vélő személyt
helyrehozhatatlanul megrontja.
Ami Hamvas „mester” voltát illeti, ne
essék szó az őt tudatosan vagy ostobaságból
kihasználókról. Beszéljünk inkább azokról, akik mély
válságukban hozzá mint mágneshez, mint szótérhez (nem is
annyira vonzódtak, mint inkább) menekültek. Ez a rejtély
mindig is izgalomban tartott, és attól tartok, ma sem tudok
megnyugtató választ találni erre a jelenségre. Kik és
milyenek is voltak ezek a (nevezzük őket így) üdvkeresők?
Abban valamennyien megegyeztek, hogy az adott társadalomban nem
találták a helyüket, és valamilyen értelemben mindnyájan
keresték az igazságot, vagy fogalmazzunk inkább így: a maguk
igazságát. Ez a megjegyzés nem okvetlenül
lekicsinylő, s főleg nem pejoratív – végtére is
mindnyájunk lelke mélyén szunnyad valamilyen
igazság, ami éppen leglényegünkkel azonos. (A hiba
rendszerint ott bújik meg, hogy egy-egy felületes
részigazsággal azonosítjuk magunkat.) Legtöbbjükben még
bizonyosfajta tehetség, legalábbis valamiféle érzékenység
is mutatkozott. Hamvas Béla odaadásában,
megértésében nem volt hiány, sőt többnyire vele
egyenrangúaknak, barátainak tekintette őket. Lehetséges, hogy
ebben olykor-olykor túl is lépte a mértéket. De ez érthető,
ha meggondolom, hogy sem a társadalmi, sem a szakmai-irodalmi
körökben nem akadt egyetlen meghitt barátja sem. (Hyperiont
nem szokás szeretni, legfeljebb irigyelni, esetleg elismerni,
rosszabb esetben rajongani érte – de akár így, akár úgy,
mindig idegennek érzik.) Ezekben a vergődő emberekben viszont
valamiféle visszhangra, tükörre talált, s mikor a
visszhang falsul szólt, vagy a tükör torzképet mutatott,
benne akkor is megmaradt az irántuk való részvét, és bár
terhére voltak, mégis kitartott mellettük. Ő tartott
ki. A megválaszolatlan kérdés azonban nem ez. Hanem az, hogy
mi az oka annak, hogy ezek a Hamvasba kapaszkodó, legtöbbször
rátapadó, javarészt ifjú emberek mindegyike valahogy
félbemaradt, megrekedt. Mindegy, hogy teológus volt,
bölcsész, zenész vagy más – valamennyien abbahagyták
tanulmányaikat, s így egyikük sem juthatott olyan helyzetbe,
hogy amit Hamvastól kaptak, annak a gyakorlatban is
megpróbáljanak érvényt szerezni. És ami a benső, lelki
hatást illeti? Az egyik, csak hogy ne kelljen dolgoznia, addig
tetette a bolondot, míg végül valóban ideggyógyintézetbe
nem került. Feleségét a végletekig, cinikusan kihasználta,
és kleptomániája annyira eluralkodott rajta (feltehetőleg nem
is harcolt ellene, mivel „jogosnak” érezte), hogy még
tőlünk, mestere lakásából is lopott. A másik, az
alkoholista úgy viselkedett velem szemben, hogy Béla végül
már be sem engedte az ajtón, hanem levitte egy közeli
kávézóba, s ott próbálta jobb útra téríteni. A harmadik,
a tapintatlan, a követelődző mindenáron arra akarta
kényszeríteni Hamvast, hogy az ő neve alatt és helyette
írjon könyvet… Távozása után kiderült, hogy mestere
kéziratait is magával vitte, és később mint a kéziratok
„tulajdonosa” lépett fel. Ma is van olyan kézirat nála,
ami így az örök süllyesztőbe került…
Mi történt ezekkel és a többiekkel
valójában? Az, hogy Bélát dicsőítve velem mindnyájan
kifejezetten ellenségesnek mutatkoztak, még érthető:
valamennyien maguknak akarták kisajátítani őt, tehát
éppúgy féltékenyek voltak rám, mint egymásra. Nem
véletlen, hogy a temetést követően szinte azonnal
összevesztek, és azóta sincs köztük nemhogy barátság, de
jószerint még kapcsolat se. Csupa Dosztojevszkij-figura volt
valamennyi. Ma már világos a számomra, hogy – Hamvas
közvetlen személyes hatása alatt állva – maradéktalanul
azonosították magukat azzal, ami mesterükből megérintette
őket: azt hitték, mindez már az ő tudásuk lett, az ő
lényük részévé vált. Ebből következett gőgjük: nem
tanulni, nem vállalni, mindennek és mindenkinek hátat
fordítani. Mesterükkel ellentétben, aki szerény volt, és aki
minden teremtmény méltóságát mérhetetlenül tisztelte, a
„tanítványok” mintha csak valamilyen magasabb szellemi
kaszt tagjai lennének, fennhéjázón és nagyképűen
fölényeskedtek. A legelképesztőbb példa X. Y.-é, aki minden
előadásában következetesen csepüli azt a Hamvas Bélát, aki
elindította őt a pályán… Hamvason is beteljesedett Csuang
Ce esete. Egyszer ugyanis, amikor megkérdezték a mestert, hogy
a vele elégedetlen tanítvány távozásakor miért nem mondott
neki semmit, Csuang Ce így válaszolt: már azzal is
szerencsétlenné tettem, amennyit eddig mondtam. Erről van
szó: terméketlen talajba hullva a jó mag is csenevész
hajtást hajt.
Konklúzió: Hamvas Béla és a tanítványok
viszonya beszédes példája a félbeavatásnak, ami sokkal
rosszabb a beavatás hiányánál. Hasonlóan a
félműveltséghez, ami rosszabb a műveletlenségnél. A
beavatás kezdete látszólag negatív (purificatio), amit
legjobban a Vedanta szava jellemez: neti, neti –
nem az, nem az. Lefosztása annak, ami nem-valóság. Csakhogy
épp annak érdekében történik mindez, hogy a fölöslegestől
megszabadultban felragyoghasson a valóság, a magam
valósága, a lét valósága. Hogy ezekben a sajnálni való
hívekben és tanítványokban csak a beavatás első fele
történt meg, anélkül, hogy nyomában a való pozitívuma
kikristályosodott volna, azért Hamvas Béla semmiképpen sem
tehető felelőssé. Hiszen szavaiból soha nem hiányzott a
világosság, nem hiányzott belőle a hozzá fordulók iránti
szeretet, és nem hiányzott a maga személye nyújtotta, tiszta
példa sem. De nem szabad okolni a félbemaradottakat, Csuang Ce
szavával: a szerencsétleneket sem. Gondoljunk arra, hogy legyen
bár mégoly heves valakiben az autonóm személlyé válás
óhaja, az univerzális és abszolút Eggyel való azonosulási
vágya, efemer énje alig-alig választható le a kollektív
pszichéről, ami pedig közel sem univerzális, egyetemes, hanem
csupán általános. Az efemer (vagy nevezzük így: kis)
énjének a talaja, maszkja, tápláléka nem az univerzális
lélek, hanem az, amivel születése pillanatától összenő,
éspedig a kollektív psziché. Ne feledjük, Hamvas Bélának
és nekem is hosszú és küzdelmes utat kellett megtennünk,
míg ki tudtunk lépni a kollektív psziché korlátaiból, az
iskola, a család, az előítéletek világából (még ha ezt
gyakran összetévesztjük is a megalapozott ítélettel, a
megszokások, a beidegződések, a „közvélekedés”
végtére is mind-mind ideragadtságunk kötelékei). Hosszú az
út odáig, hogy – mint az ismert történetben – a fa
csúcsán himbálózó madár felülről tudja nézni az alsó
ágon szorgoskodó, kábán csiripelőt… Mármost ha a nálunk
uralkodó kollektív pszichére gondolok, amely visszahőköl
nagyjai előtt (azaz saját maga nagysága előtt), ha arra
gondolok, hogy a tradíció fogalma mennyire beszűkült,
egyszóval ha arra gondolok, hogy Hyperion mit nem tud
áttörni, akkor joggal merül fel a kérdés: vajon nem
törvényszerű-e (s ami ugyanaz: nem sorsszerű-e) mindaz, ami
történt, és mindaz, ami nem történt (meg). Megtörtént a
lázadás a nem hitelesnek érzett világ ellen, megtörtént
annak megtagadása, megtörtént a belekapaszkodás abba a
személybe, akinek megjelenése bizonyosságot ígért és adott
egy tisztább világ létezéséről. De a másik erő, a
lehúzó, lényegében az evilág szűk perspektívája, a
szűklátókörűséget és a lelki restséget szülő hitetlenség
megrettent a döntő mozdulattól, az átlépéstől.
Ezért volt a mellébeszélés, ezért történt meg a
szétszéledés, végül is az árulás. Ézsau egy tál
lencséért eladja a dicsőséget. Tragikum? Kudarc? Az
úgynevezett tanítványok bukása nem tragikus, annál
szomorúbb: nem a magasabbért való küzdelemben veszejtették
el magukat. Sokkal tragikusabb a közösségre nézve, amelyben
egy pillanatra felvillant a tiszta élet lehetősége. A valódi
tanítványok (nem ugyan retorikával, hanem) saját életük
példájával sokat tehettek volna pedig a kollektív psziché
nehézkedési ereje ellen. De hát a kis jólét, az apró
sikerek, az óvatos középszer… És Hamvas Béla? Vajon az ő
sorsa tragikus? Életének utolsó napjaiban rámutatott
felhalmozott kézirataira, és ezt suttogta: „Látod, senkinek
se kell.” Csak részben volt igaza. Mert persze az írások
kellettek – vitték is őket tucatszám. Ám ami bennük a mag,
az életszentséget felmutató személy tanúsága, na, az
tényleg nem „kellett”. Tragikus? Isten keresztre feszítése
óta az életkudarc neve: dicsőség.