Alföldy Jenő
Orágna fíga – a tiszta
zene
A varázsszövegről, két
nagy vers örvén
A gyermek Mozart írta ezt a
halandzsaszöveget: Orágna fíga taxafa marína gamínafa.
Kedves költőnk, Nagy László idézi az élettől búcsúzó, a
csodák szárnyán szálló, a szemnek próza, a fülnek és a
szívnek ódaian zengő költeményében. Már a címe sejteti,
hogy a költő búcsúdala szól, búcsú az evilági élettől: Jönnek
a harangok értem. A kimondhatatlan előérzetet, a
halál közelségében jelentkező szorongást és a vele nehezen
összeegyeztethető, ugyanakkor a versből mégis jól
érzékelhető égi fenséget fejezi ki, meg valaminő húsvéti
ünnepélyességet, az üdvözülésre és az öröklétre
utalót. Ezt erősíti a tündérkedő muzsikustól
kölcsönzött mondókával is. Érezted-e már, barátom, a
villám szagát a kövön? Ha nem, e verset olvasva
megérzed. („Mert fény vagyok immár, ózon, a villám
szaga a kövön…”.) Hát a haldokló hattyú énekét
hallottad-e már? E himnikus poémában meghallod azt is. („…Egy
csillag távoli tekintete, a Hold babonája, dagálya”.)
Nagy költő dalolja, repül vele a végtelenségbe, de vissza a
saját eredetébe is: „Lépkedek haza, hazának. Torony
iránt és anya iránt. Bátorkodom újra megszületni…”.
Mozart halandzsaversikéje nemcsak halandzsa,
hanem mágikus szöveg, varázsige, és nemcsak szöveg, hanem
játék és dallam is. Dalszöveg. A gyermek muzsikus nemcsak
korábban sosem volt szavakat talált ki, hanem meg is
zenésítette őket. S amikor Nagy László költeményében
olvasom, az „értelmetlen” szöveg dallama is
megszólal bennem, ahogy föltételezésem szerint Nagy László
fülében is megcsendült műve írásakor: ta-raa-ra ra-a-ra
raa-ra-ra-a-ra raa-ra-ra-a-ra raa... Az esztétika nyelvén
szólva, a zene „meghatározatlan tárgyiasságára”
támaszkodott, amikor a kimondhatatlant akarta kifejezni. A
varázsszó tiszta zene: dallam és ritmus, azon túl beszédnek
álcázott hallgatás, vagy ellenkezőleg, hallható csönd.
Lehet-e írni, beszélni erről? Hogy merünk
megszólalni az analitikus próza nyelvén versekről, belső
muzsikáról, amikor halvány fogalmunk sem lehet arról, hogy mi
az az orágna fíga, a taxafa marína vagy a gamínafa?
Csak mentségem van arra, nem magyarázatom, hogy a
megmagyarázhatatlant szeretném megmagyarázni. De igenis
szükségét érzem a versanalitikának, mert mint versolvasó
magam is igen sokat köszönhettem a verselemzés mestereinek,
főként maguknak a költőknek (Vas István, Nemes Nagy Ágnes,
Csoóri Sándor), de tudósoknak is (Horváth János, Komlós
Aladár, Németh G. Béla). Szükségét érzem – az utóbbi
másfél évtizedben mint pedagógiai író is, akinek az a
dolga, hogy a verseket, amennyire lehetséges, megvilágítsa a
diákoknak. Így tehát kettős értelemben is „magyarázattal
tartozom”. De a gyermek Mozart szövegét aligha tudnám
elemezni, hacsak nem oly módon precízkedve, mint azok a
tiszteletre méltó srukturalista irodalmárok, akik egy időben
tetszetős táblázatokat készítettek a felpattanó zárhangok
és folyékony mássalhangzók számarányáról, és ebből
vonták le nem túlságosan messzemenő (de azért nem
haszontalan) következtetéseiket. Olyasmiről például, hogy a
költő „szép” verset írt-e, vagy éppen dacolt a szép
vers hagyományaival, és meg akarta hökkenteni olvasóit
szándékosan csúf szövegével. Úgy valahogy, mint azok az
avantgárd költők, akik értelmetlen „tohuvabohuval”, azaz
halandzsával riogatták – és vették le lábukról sokszor
– az olvasókat, engem is. (A tohuvabohu a húszas évek
modernistáit bíráló klasszicista kritikus, az értelmes
beszéd rangját védő, harcias és ugyanakkor mindig
sportszerűen konzervatív Komlós Aladár szava volt.)
Nem szeretnék csalódást okozni az
olvasónak, aki megtisztel figyelmével, de be kell vallanom,
hogy a gyermek Mozart dalszövegét végül is meg nem fejthetem.
Magyarázata helyett csak annyit mondhatok, hogy a
gyerekek szeretnek titkolózni. Sokszor visszafelé,
palinódikusan beszélnek, máskor meg maguk alkotta szavakat,
sőt új nyelvet találnak ki, hogy a felnőttek ne értsék
őket. A gyerekek játékát számos költő komolyan vette és
maga is kipróbálta, művészetté avatta, például Rodnás
Seröew (bocsánat: Weöres Sándor), azután a Kobaltországot
nagy fantáziával és társadalomismerettel kiötlő Gergely
Ágnes, vagy legutóbb a korjag nyelvet és költészetet
az eszperantista Zamenhof merészségével feltaláló Konczek
József – így emlékeztetik olvasóikat, kit-kit a saját
gyerekkorára.
Hogy a költők ősz fejjel is tesznek ilyet,
az természetes. Előbb-utóbb mindannyian visszaöregszünk
saját gyerekkorunkba, csak nem olyan boldog emlékezettel, mint
ők. Ahogy Nagy László abban a gyönyörű harangos versében: „Ragyogok
apám borában, lakom az anyai kenyérben. Sav meg só vagyok
immár, az élet akaratos fehérkéje. Egy sejtecske megindul a
csóktól ezüstsisakú ostoros Attilaként, élén a
halálraítélt, barkaillatú tejúthordának. De én a célomba
érek, győzök” – ezt írta Nagy László
katartikus-győztesen a halálba induló hattyú énekében, a
megfordítható idő himnuszában. Az ízlés, a vitalizmus és
a szürnaturalizmus micsoda költői erejével! A költők
jót cselekszenek ezzel a varázslattal, mert rávezetnek minket
arra, hogy miként lehet nemcsak előre, hanem visszafelé is
élni az időben, s így két irányban is meghosszabbítják az
életünket. A magukat bölcsnek gondoló, versgyilkos
„racionalisták” ezt persze tagadják (ismerek ilyeneket),
mert azt akarják, hogy mindenki annyit éljen csak, amennyit a
naponta letépett naptárlapok mutatnak – úgy, mint ők,
önelégülten és fantáziátlanul. A mennyországban olümposzi
kacajra fakad ezen Villon, Byron, Shelley, Keats, Petőfi,
Puskin, Lermontov, Lautréamont, Rimbaud, Komjáthy Jenő, Trakl,
Ady, Majakovszkij, Dsida Jenő, József Attila és velük együtt
Nagy László is.
Tudomásul kell vennünk nekünk, hivatásos
verselemzőknek, hogy vannak versek – az anyanyelv
közhasználatban levő szavaiból álló versek közt is –,
amelyeket nem lehet, nem is kell és talán nem is szabad
megmagyarázni. Hogy miért? Csak. Nem minden szöveg szorul
magyarázatra úgy, mint a hazudozó miniszterelnök
programbeszédei, amelyek a demokráciát veszélyeztetik, mert
bárkiben fölmerülhet a rémült kérdés: miféle demokrácia
az, amelyikkel ilyen rútul vissza lehet élni? „Én
haragommal keretezem szörnyű kertészeid képét,
Magyarország” – írta a költőkirály a harangokat és
zúgásukat vizionálva. Úgy legyen.
Kell-e ennél (Goethével mondva) „több
fényt” kívánni? Nos, Vas István, az intellektualitásban
verhetetlen költőnk írta Avilai Teréz intelmeiből (Ars
poetica helyett) című versében:
Van, amikor az értelem nem működik úgysem:
A misztikus teológiában – ott fölfüggeszti Isten.
Én csak azt helytelenítem, ha akkora bennünk az önhittség,
Hogy magunk függesztjük föl. Ne állítsuk meg a működését,
Különben hidegek leszünk és bambák, és eltűnik előlünk
Az is, ami a miénk volt, és az is, amit elérni véltünk.
Istenkísértés, de nem hiábavaló két ilyen
költőt szembesíteni, mint Nagy Lászlót, a „Műveld a
csodát, ne magyarázd!” íróját (Hegyi beszéd)
és Vas Istvánt, akinél ésszerűbben gondolkodó és goetheibb
költőt nem tudnék megnevezni. De hát ő, Vas István a
magyarázatok költészetére vállalkozott. Mégis arra
figyelmeztet bennünket, hogy egy pontra eljutva ne akarjunk
minden rejtélyt megmagyarázni. Van úgy, hogy a talány a maga
talányosságán kívül semmi egyebet nem akar jelezni. A
művészetben a rejtély nem tévesztendő össze a rejtvénnyel,
mivel a versbeli rejtély egyúttal maga az evidencia. Vas
István In flagranti címmel maga is írt halandzsaverset
– de Az In flagranti tettenérése című
versmagyarázatával kiegyenesítette az értelmes világ
elgörbült tengelyét, mert elfogadhatatlannak találta.
Idézett verse, az Avilai Teréz intelmeiből nemcsak a
misztikának követel jogot demokratikusan, mint Voltaire a
saját vitaellenfeleinek, hanem felmutat az ég
jupiterlámpájára, a napra. Óva int mindannyiunkat, hogy ne
nyugodjunk bele könnyen, ha nem tudunk valamit megmagyarázni
– értelmünket ne állítsuk le meghunyászkodón. József
Attilának biztosan igaza van abban, hogy a költő „az
értelemig és tovább” hatol, de nem mindegy, hol jelöljük
ki azt a pontot, ahol az értelem megtorpan, s csak a sejtés, az
álom repül, emelkedik vagy zuhan tovább.
A szent asszony, Avilai Teréz ürügyén írt
versét így zárja Vas István:
Aki tudja, miről van
szó, annak ezt nem kell magyarázni.
És aki nem tudja, annak én bizony nem fogom elmagyarázni.
Az Orágna fíga taxafa marína gamínafa
varázsszövege sem szorul magyarázatra.