Kortárs

 

Hubay Miklós

Honos szózat

Jó száz évvel Madách után

 

 

Az ember fizikumának és szellemének földhöz (naprendszerhez) kötöttségéről szól Az ember tragédiája tizenharmadik színe: az űr-jelenet.

Zárt rendszerben vagyunk, s mivoltát veszti az élő, ha ezen kívül kerül. Bámulatra méltó világossággal fogalmaz meg Madách egy olyan törvényt, amelyet felfogni már csak azért is nehéz, mert – ha a törvény igaz – igaznak kell lennie annak is, hogy elménk, miközben e törvényt felfogja, szintén kötve van e zárt rendszerhez, s bizonyára nem is bírja túlgondolkozni magát rajta. Tehát a „bezártság” körülményeiből is csak annyit fog fel, amennyi a cellalakó számára felfogható. A Föld Szelleme beszél az emberhez: „Mert minden felfogás / És minden érzés, mely benned feszűl, csak / Kisúgárzása e csoport anyagnak, / Mit földednek hívsz, s mely, ha más leendne, / Nem létezhetnék többé, véled együtt. – / A szépet, rútat, üdvöt és pokolt / Csak szellememtől vontad el magadnak, / Mely kis hazádnak rendét lengi át. – / Oh, ami itten örökös igazság, / Egy más világban az tán képtelen, / És a lehetlen tán természetes. / A súly nem létez, a lét nem mozog, / Mi itten lég, az ott tán gondolat, / Mi itten fény, az ottan hang talán, / S jegecül tán, mi itten nőve-nő.”

Mindez oly evidens, szinte kinyilatkoztatás. S akinek ez a költői-filozófiai remeklés kevés, még meggyőzőbb evidenciával viszontláthatja ugyanezt a cselekményben, tragédiaszinten. A földi létből az égitestek mechanikus pályájára átlépő Ádám halott „bolygóként” kezd keringeni a kozmikus terekben. Kinn felejtett űrszonda. „(Ádám egy sikoltással megmerevül.) Végem van!” – ám a végső pillanatban a Föld Szelleme visszaszólítja magához: „Honos szózat hív, térj, fiam, magadhoz!”

1964-es müncheni rádióelőadás-sorozatában (Kleine Schule des philosophischen Denkens) Jaspers elmondja, hogy fellelkesedett ő is pár évvel azelőtt, az első szovjet szputnyik hírére. „Frenetikus lelkesedés lett úrrá rajtunk”, mondotta, s hát még akkor, amikor aztán élő emberrel ment fel és tért vissza az űrhajó… Mintha Az ember tragédiája felkerült volna a kozmosz színpadára.

 

 

Az ember és a földgolyó sorsa: egy (I.)

 

A paradicsomi létezés titkát – valami zenei titok ez – ősszüleink hamar felfedezik, és élvezik. „(Egy madárka énekelni kezd egy közel ágon.) ÉVA: Hallgasd csak, Ádám, oh mondd, érted-e / E kis bohó szerelmes énekét? ÁDÁM: Én a patak zúgását hallgatám, / És azt találom, szintén így dalolt. ÉVA: Minő csodás összhang ez, kedvesem, / E sokszerű szó és egy értelem.” Ez a természetbe-vetettség, amelyről az egész paradicsomi kép szól, még egyszer visszatér, de most már negatívban, az eszkimó-színben. A „sokszerű szó és egy értelem” édeni harmóniájába az ember helyzete is beleérthető volt. De a „sok az eszkimó, kevés a fóka” épp ennek a koherens világ egyensúlyának a felborulása – visszájára fordulása.

 

 

A Tragédia negyedik főhőse

 

A Föld Szelleme – aki valami német filozófiából (Erdgeist?) látszott beszökni a madáchi műbe – azoknál a népeknél, amelyek a legtisztább harmóniára jutottak a környező természettel (az észak-amerikai indiánokra gondolok), nagyon is eleven fogalom és konkrét funkciójú istenség volt. Rá hivatkozik egy wintu aszszony: „Amikor mi felgyújtjuk a füvet, mert sok a sáska, nem pusztítunk el mindent. A fehér ember megforgatja a földet, ledönti a fákat, és hulladék marad ott, ahol jár… Hogyan is szerethetné a Föld Szelleme a fehér embert? Hisz ahol a földet érinti, sebet hagy.” (Teri McLuhan idézi őt könyve előszavában: Pieds nus sur la terre sacrée. Párizs, 1977.)

*

Az antropológus megerősíti, amit az a wintu asszony mondott. Dorothy Lee írja (Freedom and Culture. New Jersey, 1959), hogy „ha mégoly sűrű rengetegben laktak is az indiánok, tüzelőül csak hullott gallyat, halott fát használtak. Most, amikor riasztó – gyerekeink, unokáink generációja számára az életlehetőségeik végét, teljes lecsökkenését jelentő – híreket hallunk arról, hogy Brazíliában milyen ütemben folyik manapság annak az esőerdőnek az irtása, amely a Föld tüdejének a funkcióját látja el, s ellene tenni nincs erő, hiszen a rablógazdálkodás mentalitása beköltözött az intézményekbe, a gazdasági rendszerekbe, s eltölti a kormányokat, az ellenzéket és a szavazókat, bizony sajnálhatjuk, hogy nem cseréltünk szívet azzal a bölcs, vén wintu asszonnyal, aki pontosan tudta, hogy az erdőket pusztító ember a szó legordenárébb értelmében: maga alatt vágja a fát.”

 

 

Rendhagyó remekmű

 

Az ember tragédiája eszméje minden volt, csak nem trendi a XIX. században. Hisz a felvilágosodás óta egyre inkább csak bibliai mese az a bizonyos első ember, Ősapánk, aki személyesen, egy sziklára kiállva dönthet arról, hogy legyen-e vagy sem emberiség. És a haladás mámorában az is elképzelhetetlen volt, hogy hamarosan jön egy XX. század, amelyikben majd az emberiség felelőtlen elitje hasonló döntéseket latolgathat. Teremtésmítosz és világvége egyetlen drámai gondolat kristályában jelenik meg e műben.

Egy vidéki magyar nemesúr pihent agyából pattant ki ez a koncepció, és tizenhárom hónapi írói munkával el is készült, megjelenetezve, dialogizálva. Ez a XIX. század szellemével oly kevéssé konform drámai mű azóta is inkább feszélyezi, mint hódítja Európát.

A dráma nyelvét beszélő nép viszont már a XIX. században a nyomtatásban épp csak megjelent művet is revelációként fogadta, értékelte, és legjobb elméi nem győzték elemezni.

Ha választott népnek tartanám a magyart, ezért is annak tarthatnám. Hogy az oly időszerűtlennek látszó műben egyből felismerte az örök érvényest.

 

 

Kulturált világ

 

Ha én Madáchot rendezném, a falanszterben folyton szólna a Für Elise. Diszkrét háttérzeneként. Legalábbis akkor, amikor a falanszterben munkavállaló zseniket büntetik. Ez lehetne Beethoven büntetése. Ha Platón, Luther és Michelangelo nem, ő miért ússza meg nevetségesség nélkül (Luther csak rakja a tüzet, Michelangelo faragja a széklábat, és Platón a sarokban borsón térdepel, ki-ki a maga mesterségét folytatja)?

A bérház, amelyben lakom, halad a korral. Ha a kapun becsenget valaki, már megszólal a Für Elise

 

 

Beszélgetés dr. Ferencz Csaba űrkutatóval az ÉS-ben

 

1979. május 26.

Kérdés: „Visszatérve az űrhajózásra, mi az, ami ezen a területen valóban szenzációs felfedezésnek, előrelépésnek számít?”

Válasz: „Az, ha az ember alkalmassá válna arra, hogy tartósan és lényegi életfunkciók korlátozása nélkül létezzék a világűrben. A Föld messziről jobban látszik, és az űrkutatás eredményeinek köszönhető, hogy egyre nyilvánvalóbban megbizonyosodunk róla: bolygónk lehetőségei kimerülnek. A szárazföld és a tengerfelszín mennyisége véges, tehát véges mennyiségű az oxigént termelő növényzet, az élelmet megtermelő talaj is…”

Az „űri szemle” Madáchnál is épp csak megelőzi a lepusztult földgolyót, az eszkimó-színt.

 

 

Az ökológus felelőssége (I.)

 

Miért oly érzékeny Ádám az állatfajok kihalására, amikor egy jövő század múzeumában a kitömött őzről, tigrisről megtudja, hogy már nincsenek?

1. Ismeri a természetet megrontatlan paradicsomi mivoltában. S oda húzza őt vissza a szíve…

2. Ha az állatok így kivesznek, az ember is kiveszhet.

3. Emlékszik, hogy az állatoknak ő adott nevet. Valamennyinek ő volt a keresztapja.

Az egérfogó

 

„Őrjöngő röptük, mondd, hová vezet?” – kérdi Ádám az űrben.

Kérdésére így is válaszolhatna neki Lucifer vagy a Föld Szelleme – Vas István versével:

 

…Eszetek

És vakmeréstek és technikátok

A naprendszerből előbb fog kijutni,

Mint bölcsességetek az egérfogóból,

Hol körbe fut.

 

 

Áttörés az Idő falán (I.)

 

Madách a művében nem fejezte be az emberiség történetét ott, ahol számára véget ér 1860-ban. A liberalizmus zászlóját fennen lobogtatva és pokolba vágva.

Mit jelentett volna, ha ott befejezi? Nyilvánvalóan ezt: láttuk az ember eshetőségeit, semmiből sem sült ki semmi jó. Rien ne va plus. Történelmünk: nonszensz kalandok sorozata.

Madách – e „történelmi haladvány” kulcsával kezében – megengedheti magának, hogy túllépjen az eladdig ismert korokon, és túl még a XIX. század dicső londoni vásárán is. Ennek a tettének legelső jelentősége az, hogy – közönsége számára – nem lezártnak, hanem nyitottnak, további esélyeket tartogatónak mutatta a világtörténetet. Olyannak, mint amiben talán még mindent vissza is lehet nyerni.

Azt hiszem, ehhez az alapvetően optimista szemlélethez közel áll Kafka nézete, amit naplójában fejezett ki: „Az emberi fejlődés döntő pillanata egyre tart. Joggal hirdethetik szellemi és forradalmi mozgalmak, hogy ami egykor volt, az nulla, mert mindeddig igazából nincs semmi eredmény.” Vagy másutt: „A fejlődésbe vetett hit nem jelenti azt, hogy az eddigi fejlődésben higgyünk. Ez nem volna hit.”

 

 

Áttörés az Idő falán (II.)

 

Madách nem a maga XIX. századát (s közönsége XIX. századát) s nem a maga alig negyven évét tekinti végpontnak, non plus ultra nézőpontnak, ahonnét visszanézve lezárhatja művét, ahogy a költők és írók számára – szubjektíve legalábbis – vége szokott lenni a mesének. Madách számára az Úr 1860-ik éve (és a maga harmincnyolc esztendeje) nem vált szerzői páhollyá, ahonnét szuverénül táncoltathatta Ádámot át a történelem (az objektíve ismert történelem) addig ismert korszakain, hanem „ráhagyja” Ádámra, hogy onírikus svungjával túllépjen vagy legalábbis túltekintsen „teremtő” írója korán. S így a sztregovai földesúr, mintegy saját bábjátékától (s benne az örökös Keljfeljancsitól) vezettetve, maga is belásson a saját jövendőjébe. A Paradicsom kerítésén kívül rekedve a maga és fiai jövőjéről álmodó Ádám időbeli utazásán, a XIX. századi szín végén, útitársul magához veszi a Sztregován 1848/49 utáni magyar depresszióban ragadt Madáchot, és (vigasztalásul?) megmutatja neki a világosi fegyverletétel utáni jövőt, amely (paradox vigasztalás ez!) könyörtelen logikával gyorsulva megy visszacsinálhatatlan végezete felé.

 

 

Demográfiai robbanás

 

Herbert Spencer a népesedés növekedésében még a társadalmi fejlődés rugóját látta. Kortársunk, Gaston Bouthoul: a világháború rugóját.

Madáchnál a „sok az eszkimó” már egy kihalóban lévő földgolyón hangzik el. Így lesz hátborzongató, hogy úgy látszik: sokan voltunk. S ez volt a baj.

 

 

Az ökológus felelőssége (II.)

 

A mi korunkra felérző utolsó álomszínek legszívszorítóbb pillanata, amelyben Ádám észreveszi, hogy első játszótársai a paradicsomi állatóvodából nincsenek többé a világon. Az oroszlán, a tigris, a fürge őz…

És a legeslegutolsó álomképben, a túlnépesedés eszkimókban dús világában szolidaritásról szó sincs se állattal, sem emberrel, hisz ki-ki kötelességszerűen és vallásos buzgalommal irtja a szomszédait, és maga is irtatik (harmadik világháború utáni kép). Az utolsó fóka eltűnésével Éva is visszataszító lesz – viselje bár a legelegánsabb, drága sealskin bundát…

 

 

Ha Káin és Ábel apja álmodik…

 

Hogy mi lett volna, ha a Mózes könyvéből megismert Ádámnak előre megmondták volna vagy megmutatták volna a jövőt?

Ez a mi lett volna nem csak Madáchot izgatta.

Chamfort1-nál olvasom, a Maximák és gondolatok közt: „Ha Ábel halála után azt mondták volna Ádámnak, hogy néhány évszázad múlva lesznek helyek, ahol négy négyzetmérföldnyi területen hét-nyolcszázezer ember fog együtt és egymás nyakán élni, vajon Ádám feltételezte volna-e, hogy ekkora tömegek valaha is elviseljék egymást? Nem lett volna a valóságosnál is még szörnyűbb ideája arról, hogy micsoda bűntettek és szörnyűségek is fognak ott megesni?”

 

 

Az ökológus felelőssége (III.)

 

A vízözön után az, ami elkezdődik, a túlélők számára azért lesz biztató, mert van benne megint valami paradicsomi. (Arról a szivárványról, mely egyezséget hozott a haragos Isten és az ember között, elmondhatjuk szintén, hogy „az Édenkertnek egy késő sugára”.)

A paradicsomi újrakezdés hangulatát az Ararát csúcsán az biztosítja, hogy az ember nem egyedül kezd, hanem együtt az állatok minden fajával éppúgy, mint egykor a Paradicsomban. És eleve tudjuk, hogy csak velük együtt kezdhet majd. Ezért kell Noénak akkora (természetvédelmi) bárkát építenie. Hogy is mondja – oly gyönyörűen – Babits, számba véve a bárkabeli túlélőket? „Egy szabad emberpár és jámbor-édes állatok, komoly elefánt, bolondos mókus, szép macskák és erős teve.”

 

 

Az ember és a földgolyó sorsa: egy (II.)

 

Madách az ember sorsának kilátástalanságát legszívenütőbben a mellőlünk kihaló állatfajokra tett utalásokkal érezteti. Emlékszünk-e, hogy mindig is milyen döbbenetesen szólt a természet megbomlott egyensúlyára utaló mondat: „sok az eszkimó, kevés a fóka”? Az oly gyanútlan XIX. században – vajon mily lappangó félelmeink visszhangjára (vagy csak a magyar tudatalattiban?) – pillanatok alatt szállóige lett ebből; holott az uralkodó közgondolkozásban nemigen akadt érv, mely e természeti pusztulást és ennek végzetességét igazolni látszott… A Madách iskolájába készségesen beiratkozó magyarság egy eretnekség követője lett. Mintha Világos után mi kissé másként-gondolkozókká lettünk volna. Hála istennek.

 

 

„Mit járjuk e végtelen hóvilágot?”

 

És Ádám így folytatja: „…hol a halál néz ránk üres szemekkel…” Az emberiség végpillanata már ez. Biológiailag is elodázhatatlan. Mert, mint Madách az instrukcióban írja: „(Ádám mint egészen megtört aggastyán bot mellett jön lefelé a hegyekről Luciferrel.)”

Rómában a Színiakadémia végzős növendékei vizsgaelőadásukon ezt úgy játszották, hogy Ádámnak már jártányi ereje sincs, és Lucifer a hátán cipeli a még mindig mindenre kíváncsi kriplit. Az „első és utolsó embert a világon”. Egy világvégnek nagyon jó színtere a sarkvidék, a hómező. Bár János evangélistától Madáchig nem sokan akadtak, akik bátran szembenézni mertek volna a világvég látomásaival. Csak a XX. században kezd téma lenni.

A Világirodalmi Tájékoztatóban olvasom, hogy „André Kédros francia nyelvű görög származású író Le soleil de cuivre című regényében két – eleve halálra ítélt – ember sorsát követhetjük nyomon az Északi-sark hómezőin. Az egyik egy szánkót vonszol, amelyen haldokló társa fekszik. Mindketten Vietnamban harcoló amerikai pilóták, akik egy napon azt a parancsot kapták, hogy végezzenek kémrepülést az arhangelszki szovjet rakétatámaszpont fölött. A parancsot végre is hajtják, gépükben ott vannak az »elektronikus szem« felvételei és a magnótekercsek, de visszatértükben a gépben valami hiba keletkezett, s ők a robotpilóta utolsó erőfeszítésével kényszerleszállást hajtanak végre. A végtelen havas területen segítséget nem remélhetnek, élelmük is kevés, s Williams súlyosan s a körülmények folytán halálosan megsebesült. A barátját húzó férfi belső meditációiból áll össze a regény, aki végső elkeseredettségében, kilátástalanságában kannibalizmusra vetemedik, majd öngyilkos lesz…” Nem tudok ennél a kilátástalan hómezőnél stílusosabb metaforát arra a szappanoperára, amely a Paradicsomban azzal kezdődött, hogy „Ah, élni, élni: mily édes, mi szép!”

 

 

 

A vesztett Éden keresése – a nyaktiló árnyékában

 

Tu duca, tu segnore, e tu maestrot’.”

Dante

 

„Aki szereti a vérengzést, az nemcsak hogy nem lesz jó forradalmár, de a forradalom szempontjából mellékes dolgokra fordítja a figyelmet.” (Bibó: A kisiklott forradalom és következményei. Hitel, 1988. 2. szám.)

 

 

A génállománytól minden kitelik

 

„A tízezer véletlen szériája” (Vas István szava ez) kellett ahhoz is, hogy az ember (civilizációstul) megjelenhetett a Földön. Százezer véletlenen múlik az is, hogy az ember sokszor ne olyan legyen, mint általában szokott lenni (tehát alkalomadtán megtébolyodhat, sztálinizmust csinálhat, megtanulhat a fején járni, rákaphat a saját gyerekei húsára, kiirthatja a fókákat, ha a szőrmekereskedők meggyőzik az asszonyokat, hogy a nő boldogsága nem lehet teljes fókabunda nélkül, vagy akár kiirthatja saját magát is).

 

 

London

 

Bibó figyelmeztetett rá, hogy a középkorban kialakuló polgárság volt az, „amelyik a nemzeteknél, lovagoknál, sőt parasztoknál is erősebben alávetette magát a papi nevelésnek”. Így éppen a polgári Londonban történik a leghitbuzgalmibb botrány, egy szentkép előtt, amely nem tűri a boszorkánypraktikákból való ékszert Éva nyakán.

 

 

A való nagyság útján?

 

Figyelmesen olvasva a Fáraó nyilatkozatát észrevehetjük, hogy piramisépítő ambíciójában hármas cél vezeti. A Fáraó finoman disztingválja megalomániájának indítékait:

1. piramisával túl akar tenni a természet alkotásain: „művészetét a természet csodálja”;

2. maradandóságot akar szerezni a nevének minden pusztító kataklizmával szemben: „évezredekre hirdeti nevem”;

3. mérkőzni akar Istennel, és le is akarja győzni Őt: „erősebb lett az ember, mint az Isten”.

Próbáljuk kibontani ezt a három motívumot – minden hatalomvágy szőttesét.

 

 

Madách álma

 

Hogy Londonban a Munkást akasztani viszik, ez talán Madách személyes rémálma is lehetett.

A Munkás, aki hazatér a kórházból, feleségét az udvarlóval találja. S ezt megöli. Ezért kerül akasztófára.

Madáchnak itt eszébe juthatott óhatatlanul a maga sorsa. A csábítót kellett volna megölnie, nem pedig a boldogtalan Lidérckét elűzni a háztól.

 

 

A Föld Szelleme Madách legmodernebb hőse

 

Azt hiszem, Ő az, ráismerek, akit Vas István egy nagy versében úgy nevez meg: „A világ titkosan tárolt energiája” (Elégia egy szerelmi antológia szerkesztése közben). És ha e versnek ez a sora talán csakugyan a fában-fellegekben elrészletezett, de magfúzióban és földrengésekben is megnyilatkozó Természetistenről szól, az egész vers a történelemnek azt a változatos színterű és még változatosabb maskarás egységét forgatja előttünk, amelyet Ádámnak mutat álmában Lucifer: „Vár, strand, park, bár, lebuj, nyakfodor, tóga, turbán, / Márki és kurtizán, cseléd, szalónvirág, / A gáláns ünnepek, idillek elavulván / Kulisszaszaggató, új dekadenciák…”.

 

 

Mi Urunk bohóca

 

Vajon Ádám álmaiban nem Istent majmolja-e? Fáraóként, Miltiadészként, Dantonként… Hiszen Isten is folyton új arculattal tűnik fel az angyali dicséretekben: mint Eszme, mint Erő, mint Jóság.

Mircea Eliade, a kiváló román vallástörténész írja (Aspects de Mythe): „az emberek legprofánabb magatartására és viselkedésére is modellként a természetfölötti lények gesztusai szolgálnak”.

 

 

Megjelenik az első polgári intellektuel

 

Kepler.

Anyja boszorkányság gyanújával börtönben. Máglyára is kerülhet valami elkésett bürokratarutin áldozataként. A máglyák túlégik önmagukat, érdektelenség közepette égnek, de égnek.

Égnek Prágában, égnek Salemben. Néha még rájuk dobnak egy-egy boszorkányt.

Ha a fia, Kepler János tenne valamit a szülőanyjáért, szembekerülne a másik Anyával: az Egyházzal. („A szentegyház, fiam, igazb anyád” – inti őt a Császár.)

Lehet, hogy még elvárják tőle azt is, hogy tanúskodjék anyja pörében. Legyen a vád tanúja.

Hivatását – ha meg akar élni belőle – csak hivatása karikatúrájaként gyakorolhatja. Ő az asztronómia úttörője, de környezete asztrológiát vár tőle. Nehéz megmagyaráznia, hogy ez nem ugyanaz. A felesége se kíváncsi erre a magyarázkodásra. Pénz kell – mondja röviden.

Kepler tele van forradalmi gondolatokkal. De forradalmi tettet csak álmaiban él át. Prágában nyomorultul, udvari intrikák életveszélyes hálójában él, a szabadságot, az udvaroncok lenyaktilózását csak elképzeli magának. Mint kamasz a szerelmet.

A felesége megcsalja, ezt simán tudomásul veszi, de nem öli meg az asszonyt, s az se őt, bár erre félhivatalosan felkérik. Nem is válnak el. Az asszony összevész a szeretőjével, de tovább érintkeznek.

A tanítványa egy kukkot sem ért a kepleriádákból… Szegény Kepler tanár úr!

„Hej, famulus, hozz bort!” Kepler tanár úr alkoholizál.

 

 

Egy személyiségzavar tünetei

 

Kepler keresete kevés ahhoz, hogy felesége költekezését fedezze. Ilyesmiről írja a mai idegorvos: „ha konfliktus támad a családi kötelezettség és hivatás gyakorlása között, ez viselkedésbeli elbizonytalanodáshoz vezet, és szélső esetekben személyiségzavarhoz”. (Pietro Messini: La salute mentale)

 

 

Sekély mélységeink fölött

„Mert mit hoz neked a búvár,
Ha felmerül a habból?
Kezében szomorú sár,
Ezt hozza néked abból.”

Kosztolányi

 

A paradicsomi színre természetesen nem, de a többire – s főként a végső talányos biztatásra: „ember, küzdj…” – érvényes az, amit Etienne Born ír a mítoszokról A Rossz problémái című művében: „Ám senki se keressen itt tiszteletre méltó, elfelejtett, nehéz gondolatot, amely úgy merült volna el a régi mitológiák mélységeibe, mint valami hajótörés kincse a tengerfenékre. Mert a mítosz soha nem tehet egyebet, mint hogy kérdésre csupán kérdéssel feleljen…”

 

 

„Ne kérdd tovább a titkot…”

 

A Tragédia végső – Ádámot megbékítő, a kritikusokat soha ki nem elégítő – tanítása megfelel a nagy protestáns teológus, Karl Barth nézetének. Pál apostol rómaiakhoz írott levelét elemezve írja: „Ádámnak nem kell tudnia azt, amit Isten tud róla, de könyörületből elrejtett előle.” Úgy látszik, csakugyan elég annyi: „…ember: küzdj és bízva bízzál!”

 

 

„Egére egy kicsiny sugárt adok”

 

Ezt Lucifer ígéri, még az álomképek előtt. A Tragédia elején még Lucifer is úgy érzi, hogy lesz remény a végén némi optimizmusra. Még ő is igyekezni fog. Ő a Tagadás ősi szelleme. Madáchnak tehát szándékában volt a vigasztaló befejezés. De a dráma immanens logikája az álomképek során a végére a vigasztalanságot úgy feltornyozta, hogy már az Isten sem tud többé optimizmust sugallni.

 

 

„Mi eszme villant meg fejemben”

 

Lucifer kiejtett egy szót, csak úgy mellékesen, egy hosszabb felsorolásban, de ennek a szónak a fajsúlya nagyobb, mint a többié: „öngyilkosság”. Ádám kap rajta. Meglepetés ez Ádám számára is (bár álmában Dantonként látott egy fiatal tisztet, aki egy elegáns mondat végén csattanóul főbe lőtte magát – és az ilyesmit felébredve sem lehet elfelejteni). Tegyük hozzá: épp ezért nagyobb a valószínűsége is, hogy ha egyszer megfogant benne, megcsinálja. De meglepetés Lucifer számára is, még akkor is, ha az ő tirádájának egyik szavára villant fel ez az eszme, ez az ultima ratio (ez az ultima irratio) Ádám fejében, de ilyen győzelmet a Tagadás Szelleme sem remélt. A Teremtés ilyen botrányát. Ilyen pofont Istennek.

S ami még váratlanabb effektus, még megrendítőbb: Istent is beavatkozásra fogja kényszeríteni Ádám öngyilkos szándéka. Végre-valahára! És a Teremtő visszafordul a magára hagyott világhoz.

Sőt, úgy látszik, Isten eleve felkészült erre az esélyre: Éva lesz az ő aduja. De lehet, hogy Éva, aki anyának érzi magát, csak éppoly véletlen aduja lesz az Istennek, amennyire talán véletlen volt Lucifer szájában az öngyilkosság eszméjét felvillantó szó.

A halálhoz is, az élethez is mindig kell valami véletlen… A legrosszabb (vagy épp a legjobb?) pillanatban egy önfeledten elejtett szó.

 

 

Ádám az Űrben

 

Ami másnak Kozmosz, Tér (spatium stb.), az nekünk, magyaroknak Üresség, Űr. „Ádám az űrben.” József Attila is „űri szemléről” szól, amikor a csillagokat számba veszi. És ez nemcsak szóhasználat, hanem szemlélet; erre mutat, hogy a csillagok körében: „a Semmi ágán ül szívem”.

Ezt Ádám is mondhatná. De hiszen mond is ilyesmit: „nem látok célt, nem érzek akadályt”.

A magyar észjárás szerint a Kozmosz és a Semmi talán testvérek is.

 

 

Embertelen unalom

 

A szárazföldtől elválasztott vizek kis fehér tajtéka fut ki percenként a partra. Évmilliókon át. És a sziklákat morzsoló hullámok… Mily hosszú lehetett a természet folyton magát ismétlő unalma, amíg végre Ádám és Éva megjelentek a hatodik napon. A sztárok. A létüket intonáló két mondat (a Nőé: „Ah, élni, élni…”; a Férfié: „Úrnak lenni…”) már ígéri azt a fejlődést, amelyről Hegel is beszél:

„…ez a szellemin végbemenő jelenség az emberben általában más meghatározást láttatott, mint a pusztán a természeti dolgokban, nevezetesen egy valóságos változási képességet, mégpedig, mint mondottam, a jobbá, tökéletesebbé való változás képességét, a perfektibilitás ösztönét.”

De hát ki volt az, aki így unta a természeti folyamat örökös magaismétlését, hogy az ember teremtésével vélte érdekesebbé (izgalmasabbá, szórakoztatóbbá) tenni a mindenséget?

Borsos Attila nemrég jött haza Indiából, keleti filozófiával megrakodva. Tőle kérdeztem ezt.

– Hát Brahma volt az, aki az embert teremtette. Miért? Hát hogy legyen neki társa a mindenségben, hogy szerethessen valakit… Ki más lett volna?

 

 

Firenzében egy magyar professzor Madáchra gondol (I.)

 

Ha én a Tragédiát rendezném, legszívesebben ugyanazzal a színésszel játszatnám az Urat, aki Ádámot is játssza. S ha ez nem megy, Ádám hangján szóljon az Úr hangja is, legalább. Ám épp az utolsó jelenetben, ahol egyszerre vannak a színen, és felforr köztük a párbeszéd, ott volna a legfontosabb, hogy az Isten Ádámnak szakasztott mása legyen. Akkor hiszem el, hogy az Isten éppúgy szenvedi, mint Ádám, ennek az egész kétes kimenetelű teremtésnek a botrányát. Mert Isten számára a legnagyobb megrázkódtatást jelentheti Ádám öngyilkos terve. Hogy első teremtménye máris élni akar azzal a lehetőséggel, hogy halandó. „No, lássuk, Úristen, mire megyünk ketten”, gondolja Ádám fent a sziklán, mint egy Sarkadi-hős vagy maga Sarkadi Kondor műteremablakában. Itt aztán hiába téblábolna egy szakállas Öregisten. Itt csak az segíthet, aki éppoly fiatal, mint Ádám. És sokkal inkább Fiú, mint az Atya. A Tragédia, most már világos, nemcsak az Ember tragédiája, hanem – legalább oly mértékben – az Isten tragédiája is.

Végül ahhoz a nagy párbeszédhez két protagonista kell. Igen, de akkor egy másik olyan színészt kell keresni, aki éppoly fiatal, éppoly lelkes és szép, mint Ádám…

Szóval hasonlítson hozzá. Vagy Ádám hozzá. Ahogy a Biblia mondta. S azt se felejtsük el, hogy Ádámot álmában az Eszkimó már Istennek nézte. A lényeg az, hogy a párbeszéd a legvégén: két fiatalnak a párbeszéde. A téma, ami mindkettejüket halálosan izgatja: hogy vajon manipulálva van-e a Mindenség. Úgy képzelem, Isten és Ádám itt csendesen beszélnek. Ha Ádám térdel, mint rendező javasolnám, hogy az Isten is letérdeljen melléje. Ádám lélekben már túlesett a nagy zuhanáson. Mint Shakespeare-nél Gloster, aki úgy érzi: „mintha” lezuhant volna Dover sziklafaláról, s így gyógyul ki suicidárius gondolataiból. S ez után a pszichoterápia után – csakis ily bizalmas beszélgetésben – lehet majd súlya annak a végső szónak is, hogy „bízva bízzál”.

Az Isten, akit Teremtőként ismertünk meg „dicstől környezetten trónján”, végül úgy hajolhatna le az egykor halhatatlanságra teremtett – aztán halálra szánt – és most látásai terhétől földre roskadt – majdhogynem mélybe zuhant – Ádámhoz, mint Szegény Tamás a szegény Glosterhez, vagy mint Jézus, aki halandó lett, és meg is halt Ádám fiaiért. Az Istenben itt a második személy dominál. Az első személy kevés hozzá. A bűnbeesés óta az emberrel Jézus ért szót.

Kettejük kommunikációjának titkára Juhász Ferencnél találtam kádenciát:

 

Mi-Voltunk-Halhatalanok
Lettünk-Egymásért-Halandók!

 

 

Firenzében egy magyar professzor Madáchra gondol (II.)

(Andrea del Castagno képe előtt)

 

Firenzében, alig egy saroknyira az egyetemtől van a Santissima Annunziata temploma. A professzorokat innét szokták temetni.

Sokszor elmegyek előtte, és ha nem vagyok elkésőben, mindig betérek – Andrea del Castagno képe miatt a bal oldali oldalhajóban. Egy kis szerzetessel beszélget a Teremtő. A tükörképével. Megtévesztésig egyformák.

 

 

A tévéváltozat

 

Prágai szín.

Először merült fel bennem, hogy az Udvaronc azért akarja meggyilkoltatni Keplert Keplerné által, mert Kepler szabadgondolkodó, s a kamarilla így döntött felőle…

Eddig mindig úgy olvastam, vagy annyit fogtam fel az előadásokból, hogy az Udvaronc udvarol Keplernének, randevúznak, s az Udvaronc féltékeny hímként, bírvágyból szeretné megszabadítani a nőt férjétől. Bár volt, ami nem stimmelt: amikor kényelmesen megkaphatja Keplernét, miért olyan teher néki a férj? Meg aztán a búcsúzáskor látszik, hogy nem is oly nagyon szerelmes belé – talán egyáltalán nem is szerelmes belé. Akkor meg miért bujtogat gyilkosságra?

Ez a verzió azért mindeddig kielégített.

Szinetár filmjében Keplernében már kezdettől fogva valami „halálos” riadalom volt (ellentétben az eddigi csupáncsak élveteg és csacska Keplernékkel). Amikor célzást tesznek előtte, hogy férje az új tanok híve, vadul tiltakozik, mint aki tudja, hogy mi a tét: férje élete.

S vajon csakugyan nincs-e kezdettől fogva valami szorongató – mert ellenőrizhetetlen – életveszedelemben Kepler?

Nem kis dolog, ha egy uralkodó mintegy mellékesen figyelmeztet valakit: „Rossz hír kering az udvarban felőled, / Hogy új tanoknak híveűl szegődtél, / Rostálod a szentegyház téteit…”.

Vegyük csak sorra. A máglya most is ég az ablak alatt. (Hogy a gyilkosok már unottak és cinikusak, attól még nem kevésbé gyilkosok). Kepler anyja boszorkányság gyanújával börtönben. (Vajon nem előkészítő akció-e ez a fia lebuktatásához?)

S ismerjük a gyáva gyilkos Habsburg-udvarokat. Egy nyilvános Kepler-pör helyett (jogállamban vagyunk!) mennyivel kényelmesebb őt simán eltétetni láb alól, kedves neje által. S ha mégis botrány támad, lehet csinálni egy látványos Keplerné-pört, amely aztán mindent elföd – a szép Borbála mást szeretett, ezért volt képes férjgyilkosságra (mint Ágnes asszony a balladában).

Mire való volna újabb Galilei-pört csinálni? Újabb Giordano Bruno-máglyát gyújtani?

Kinek jutna eszébe tovább nyomozni, amikor Ágnes asszony a lepedőjét mossa?

Zrínyi majd el fogja ügyetlenkedni a vadkant, megkrepál. Rudolf királyfi túlságosan szereti a kis Vetserát, kicsinálja magát. Kepler mellett unatkozik a felesége, Keplernek is kampec.

Pöröket csináljanak mások, te, boldog Ausztria, gyilkolj!

Ez derül ki végre a prágai kép hajnali jelenetében. Miből derül ki? Semmi egyébből, csakis abból, ahogy Keplerné kijön a lugasból. A könnyelmű, szép kis Müller Borbála ezen a pásztorórán megtudta, hogy megindultak a hajtók a férje ellen. Valószínűleg hallott már ilyesmikről, csakhogy most ők is benne vannak.

Az arcán nemcsak az van, hogy felháborodott, mert a szeretője férjgyilkosságra biztatta őt – ennél sokkal nagyobb a döbbenet –, hanem az, hogy tudja, hogy a férje ezek szerint halálra van ítélve. Így vagy úgy, akárhogy. Hogy nincs menekvése már.

 

 

Történelem, avagy az impotencia alibije?

 

Az ember tragédiája tulajdonképpen egy szerelmi történet. Rengeteg külső-belső akadállyal. A dráma cselekménye röviden annyi – miért ne? –, hogy a Paradicsomban megízlelt szerelmi boldogságot, az igazi beteljesülést mindig megakadályozza a Történelem.

„Mindennek nincsen szűmre ingere” – ezzel az unottsággal kezdi Ádám az egyiptomi színt, a szerelmet unja. Éváját pedig, alighogy fölleli, már el is hagyja. Dolga van. Megy harcolni a nép szabadságáért, Marathónhoz vagy Segesvárra. A fia otthon morog: „Ugyan mért ment atyám oly messze földre, / Hogy védje ezt a rongyos gyáva népet, / Ha szép nejét meg bú emészti honn?” A római tivornya a szerelem abszurduma: szadizmus az elején (gladiátorok véres küzdelmében gyönyörködnek), és nekrofília a végén (nyelves puszi egy halottal). Bizáncban hátborzongató a szerelem: csontváz tartja a gyertyát a szerelmespárnak. Párizsban az imádott Éva frigid, a kéjvágyó Éva hoppon marad. (Pedig még levágott fejet is hozna a paplan alá.) Londonban hazudik a férfi, hazudik a nő (kapitalizmus, sőt neokapitalizmus). Szűz Mária végül közbelép. A falanszterben a fajbiológus szól közbe. A jégvilágban az undor…

Az utolsó színben, megint a Paradicsomon kívül, nem csoda, ha egy kielégítetlen Éva jön ki a kunyhóból: „Utolsó csókod oly hideg vala.”

Megannyi amor interruptus a végigálmodott világtörténelem. Azóta Freud is fejünkbe verte: a libidónak nem tesz jót az úgynevezett civilizáció.

 

 

Firenzében egy magyar professzor Madáchra gondol (III.)

 

„Ámde túl a fák már aranykezükkel intenek nekem”

Kosztolányi Dezső

 

A ferences templom, Arezzóban. Piero Della Francesca freskója: Ádám halála.

Soha másutt nem látott jelenet ez.

Egy földre roskadt öregembert – jobb lába maga alá csuklott („de hát ki gáncsolt el engem?”) – körülvesznek a fiai, lányai, unokái meg egy töpörödött mamóka is (hogy Éva a Paradicsom óta hogy megöregedett, nahát!), és meglepődve bámulják az aszott öreget: „mi leli a tatát?”, hiszen soha nem láttak még ilyet.

Ez az a család, amellyel ami történik: mindig először történik. Mint egy ősbemutatón. A bűnüket is úgy hívják: ősbűn. Ők is: ősszülők.

A szerelmük ősszerelem volt. Precedens nélkül. Az volt csak az igazi szűzszerelem!

A halálra sem volt még precedens. Ádám halála: őshalál.

Apa lefeküdt a földre, és nem akar felkelni. Megint valami új jelenség, amivel ezután számolni kell, gondolják a gyerekek. „De miért vonaglik? És miért hörög? És hova bámul?” Meg fog halni. „De mi az, hogy meghalni?” – kérdezhetnék egymástól a reszkető aggastyán fiai, lányai, s az a vénasszony, aki feltehetőleg a felesége.

Az öregasszonyban – ahogy elnézi az élettársa agóniáját – valami felrémlik. Talán ez az, amiről az Édenben a Hang szólt… „Halálnak halálával holsz.”

De mit néz olyan merően a haldokló? Ez is olyan érthetetlen, mint minden. Messze, az út végén mintha ő maga állna ott, Ádám, mert ott áll háttal – egy másik Ádám, de mégis ő, hosszú ősz hajával, csakis ő lehet, senki más –, s egy angyal fogadja őt… Ádámot, a daliás vándort.

Akik itt az előtérben a haldokló Ádám körül állnak, azok közül senki se figyel oda, hogy mi történik a távolban, a keresztútnál. Ők ha odanéznének, sem látnának semmit.

Csak a haldokló látja. Ezt figyeli ő olyan merően. Megnyílik-e Ádámnak a Paradicsom kapuja? Mert roppant ismerős neki az az angyal is, ott az aranyló fák alatt.

Nem először látja azt az angyalt. És gondolta is mindig, hogy fog vele még találkozni. Mert csakis az az angyal engedheti őt vissza a Paradicsomba, aki onnét lángpalossal kikergette…

És most de jó volna oda visszatérni! És mögötte ott vannak a fák, az egész Kert…

 

 

Egy rab álmodozik a Neugebäudéban

 

Mindenki mondja, írja, hogy álmában Ádám a prágai színben van a legközelebb a sztregovai nemesúrhoz. És itt is szívszorítóan halálközelben. Máglyafénynél kezdődik a szín – talán Kepler édesanyja ég rajta (pökhendi közönytől kísérve). Élheti-e tovább az ember ezt a meg- és felfoghatatlan létet, kikapós préda feleséggel, a csillagvilágnak még csak nem is a központjában… S ő, az alacsony származású csillagász, valamivel többet tud erről a csillagvilágról, mint bárki más a világban. A Habsburg császár tudja, hogy Kepler neve már feketelistán van – legföljebb az a kérdés, hogyan tegyék el láb alól, a lehető legkevesebb botránnyal („Ah úgy, a botrány nálad fő dolog!”).

Nem volna-e a legjobb ezt az egész világot mindenestül vinni magunkkal a halálba? És felcsendül a jövő dala: „Allons enfants de la patri-e”. Ez lesz csak az igazi! De a francia forradalom egy Habsburg alattvaló számára csak boros fővel, álomban elérhető.

„Bakó, ügyes légy – órjást vesztesz el.”

Szép álom.

 

 

Black-out

 

Róheim Géza végre magyarul is megjelengető művei közül a Primitív kultúrát olvasom. Szaporodnak a margón a felkiáltójeleim, legtöbbször valamilyen fejemben forgatott dráma vagy tanulmány címére is utalva.

A könyv végén Róheim műveinek válogatott jegyzéke. Itt is mennyi művét pipáltam ki magamnak, már csak a kecsegtető címe után.

A fény elrablásának a történetét (ez Calcuttában jelent meg 1947-ben) – mert hátha valami adalékkal szolgál majd Az ember tragédiájának ahhoz a soha elég mélyen nem elemezhető paradicsomi pillanatához, amelyben a „dics elborul”, és ennek az édeni „rövidzárlatnak” az idején – és nem a harmóniában! – megszületik Ádám és Éva közt a szerelem…

 

 

Édeni érzékiség

 

A magyar fül azokat a csupa „é” hangokat hallja legelőször a paradicsomi színben. É-é-é! Azt, hogy „Ah élni, élni: mily édes, mi szép!” S mindjárt utána: „e kéjeket”… Persze Éva mondja. Mondja? Szinte énekli. Csakugyan, a színpadon miért ne énekelhetné? Egy ilyen Édenben, ahol minden csupa hang és csupa szín. Ahol érzékszervrepesztő effektusokkal tárul fel a világ az első emberpárnak. És ahogy mindjárt beléjük is hatol. De úgy, hogy sajog a dobhártya, a szűzhártya, és káprázik a szem. Körvonalak nélküli pointillista kép lehetett számukra az az első – színben és hangban is. Soha nem fog ezután Madáchnál annyit szerepelni a kéj szó, mint itt, ahol a megismerés első pillanatainak paroxizmusát van hivatva jelezni. Mondják is: hogy odavannak a kéjtől, a boldogságtól. A természetben magára lelő embert úgy eltölti a lét eksztázisa, hogy majdhogynem elveszejti őket – a megtáruló világba akár bele is halhatnak: öntudatra ébredésük szinte az öntudatvesztés határain jár.

Miért ne próbálgathatna Éva itt ezekkel az é hangokkal valami ide-oda sikkantgató-hajlítható dallamot? Valami soha nem hallottat énekelni. Ki tudja, hátha ő találta föl még ott, a Paradicsomban az aleatóriát? Hátha vele kezdődött a XX. századi zenetörténet? Vagy a XXV. századi. Ki fog derülni, hogy Éva nemcsak az emberiségnek, hanem a modern zenének is az ősanyja.

Ha énekel, fülkápráztatóan énekel. Természetesen: egy soha nem hallott hangrendben.

Még az is lehet, hogy Éva eltáncolja ezt a csupa é életörömét. A nézőközönség ezt igazán könnyen tudomásul veheti. Éva táncos belépőjét. Látott már ilyet. Mert szerintem az előző színben a közönség látta már a négy Főangyalt is táncolni – a Teremtés örömében –, együtt táncoltak ők az Úrral. Mózes sehol sem írja, hogy az Úristen karosszékben pihente ki hatnapos fáradalmait. Bizonyára eljárta ő a Hetedik Nap táncát. Szombat este táncolt az Isten is. Együtt Rafaellel, Gábriellel és a kardos Michaéllel. Talán csak Lucifer nem tudott táncolni azzal a két gacsos kecskelábával. Ez volt a baj… De hát térjünk csak vissza a csillagok közül ide a földre, az Édenkertbe. A koreográfusra továbbra is szükség van, hiszen szinte bizonyos, hogy Ádámnak lesz még egy tánca – a násztánca. Amit ő dürrögő hím állatoktól tanult. Persze Éva vagy Ádám tánca éppúgy nem „szám”, ahogy az énekük sem az. Életforma. A nagy felfedezések pillanatában vagyunk. Az első suta és diadalmas kísérleteknél. Énekben, táncban, szerelemben, eszmélkedésben. Az első emberpárnak sikerült hozzáadnia valamit a teremtéshez.

Ez az a plusz, amely ebben a színben lázba hozhatja a Teremtőt. S a közönséget is, persze.

Térjünk vissza a legelső sorhoz: „Ah élni, élni…” Ádám és Éva szavából ordít a sikerélmény. Van miért. (Adytól tudjuk, hogy hány meg hány világot vágott az Úristen a semmiségbe – a világűr még ma is tele van néma csillagrendszerekkel. Mózes és Madách ráirányítja a figyelmünket az első sikeres kísérletre: a paradicsomi melegházban megfakadt az élet – sőt, ráadásul az élet öntudata is.)

Édes Istenem, micsoda fiatalok lehettek még az Édenben azok a drága ősszülők! Mint Ádám a Sixtus-kápolna mennyezetén. Vagy még nála is fiatalabbak.

Itt, Olaszországban, ahol annyiszor látom őket templomok falán – írhatnám idézőjelben is, József Attila nyomán, aki egy Madáchon túli költői látomásában említi ezt, hogy látta az emberiséget a „templomok falán” – kiűzetésük előtti meztelenségükben, Ádám és Éva pontosan azt az effektust produkálja, amelyet a mai színház az Equus nagyjelenetében vitt színre, hogy megbizsergesse egy kicsit a vért a nézőkben. A keresztény ikonográfiában az ifjú ősszülők megengedett meztelensége szolgált arra, hogy az érzékeink kapjanak valamit abból is, amit a teológia oly kispolgáriasan tilt ma is.

Ádám és Éva: két felnőtt újszülött. Hisz minden új nekik. Minden: első élmény. Lebűvöltségükből ébredezve – a Tavasz Ébredése ez, mint Wedekindnél – olvadozó térdekkel fedezik fel a mindmáig legnagyobb emberi élményt: a maguk és a társuk meztelenségét…

És persze az egész világét. Mert az is újszülött és leplezetlen. Minden pucér! A napfény is! Hogy kínálja magát, milyen magakelletően! Az árnyék! A szőlőgerezd! A madárdal és a szivárvány hét színe! Figyeljük a leltárt, ahogy az első emberpár számba veszi a világot… „Hát mért kék az ég…” – kérdi Ádám, az érzékelés örömétől ő is fülig szaladó szájjal, és most már ő is csupa é-vel. Nemsokára egymásra találnak, csókolózni fognak.

 

 

A nagy falhatnék

 

A Teremtés-premier naiv habzsolója Ádám és Éva. Az arkangyalok a főpróbát látták az előző színben. A Nagy Mű sikerét illetően megoszlott a véleményük, hallhattuk. Az első emberpárnál viszont nincs hálásabb közönség. Az érzékiség csak később csap át bennük szexualitásba. Mert egyelőre valami pánérzékiség ez. Dolgozik mind az öt érzék: szerveik hiperszenzibilitása, felajzottsága – mindenre, ami van. (Milyen gyakran tér vissza náluk a kéj szó, akár egy pohár vízzel kapcsolatban is.) Falhatnék a száj, a szem, a fül, az orr és a tapintás is. Majd aztán falják is egymást. És az almát is falni fogják.

 

 

Férfi és Nő

 

Persze hogy itt mindenekelőtt a Nő az érdekesebb.

A Tragédia az „ember”-ről szól, s ez – a magyar szóhasználatban talán még inkább – a „Férfi”-t jelenti.

A „Nő” talányként, katalizátorként, rendhagyó faktorként, paradoxiákkal tele tűnik fel a műben.

Apuleiusnál Isis elmondja, hogy csak ő van, s minden más istennő csakis az ő helyi elnevezése (Ciprusban: Vénusz, Krétában: Diána, Athénben: Minerva, Szicíliában: Proserpina, de a sötét Hekaté is ő…).

Madáchnál Éva a halálra korbácsolt rabszolga élettársa, görög hadvezér büszke felesége és zárdaszűz és márkinő és trikotőz és polgárlányka és…

A gének hordozója: Ő.

 

 

 

 

 



Nyitólap