Deák László
Tihany, minor miracle
Baránszky László:
Összegyűjtött versek
Nyolcvanhat nyarán, a hajdani Magvető
legendásan spájz vagy cella méretű szobapárjába élénk
hanghatások melletti heves indulattal nyomult be egy
középmagas, izzadó férfiú kertésznadrágban,
kifelé-befelé egyként hadarva, nevetve, kiáltva, hunyorogva.
„Öööö Zsebi lenn vár ööööö a hogyishívják, izé,
már elég régen” – mondta természetes egyszerűséggel Baránszky
László, az én – sajnos csak rövid ideig – kedvenc
gimnáziumi magyartanárom Amerikába szakadt fia. A hírhedett
ciszteri diák, később műcsarnoki imposztor. Kiről persze
inkább csak hallottam addig, semmint hogy olvastam volna tőle
valamit is. Pedig a két világ határán címet viselő,
Magyar Műhely-es verskötete már megvolt nekem.
Hallottam róla, elsősorban az apjától, a
magyar esztéták doyenjétől, kinek kötete szerkesztését –
ki sejtette akkor, hogy az utolsó lesz? – az idő tájt,
nemrég fejeztem be. Nagy szeretettel, de férfias
szűkszavúsággal beszélt a fiáról. Semmi fecsegés,
dicsérgetés, csak a lényeg. Így értek tehát, szinte egyazon
időben, szerkesztői s emberi közelembe apa és fia, köteteik
révén. Az öregebb, testben – fájdalom – hamarost e
világból távozóban, a fiatal, a Zarándoklat debütjével,
ismét hazaérve.
Dedikációikat nézegetve ma talán még
nyilvánvalóbb, mint tegnap volt, hogy mindketten „két világ
határán” állottak akkor, képletesen és valóságosan is,
ahogy alkatuk és végzetük rendelte. Laci kézirataihoz,
dedikációjához foghatót aligha láttam mástól.
Írógéppapírjai számomra ínycsiklandozóan finom mívűek,
de a megszokott géppapírnál vastagabbak voltak, a törtfehér
megannyi árnyalatában. Később kiderült, hogy valódi
papírmániás ő, mint – furcsa módon – apósa volt, és
mint a kiváló kultúrlények valahányszor. Amerikai, kerekded betűzetű
írógépen írt, kurrens fokozaton, a papír felső szélénél
indítva a sorokat. És persze minden ékezetet neki kellett
helyesen kitennie, színes tintát használt hozzá. Könyvet
mindig az első oldalon dedikált, nem a harmadikon, mint mások,
így kézírása rendre a felső szegélybe szorult. Ott van ő
valahol mindig, felül.
Korán, egyszersmind későn indult ez a
pálya. A költőé, úgy értem. A hiperértelmiségi családba
született Baránszky László lényegében a Bakucz–Csoóri-nemzedék
tagjának számít, és már itthon is „valaki” volt
ötvenhatig, midőn Nyugatra menekült. Tény, hogy elsősorban
művészettörténészként tarthatták számon, de tudvalévő
volt az is, hogy „verseket ír”. Első kötetébe, már
odakint és bő két évtized múltán, kétciklusnyi „ilyet”
vett fel. De ki tudja, mennyit szórt szét, semmisített meg.
Persze azt hisszük, utólag minden kiderül. Csak ami nem derül
ki, azzal nem tudjuk, hányadán állunk.
Ilyen például Baránszky több évtizedes
„hallgatása”, pontosabban lírájának e hosszú csendje.
Kortársai között akadnak hozzá hasonló, hosszú hallgatók,
Kormos Istvánt, Hules Bélát, az idősebbek közül Jánosy
Istvánt említhetem találomra. Világnézeti és magánéleti
okokat fogunk találni mindőjüknél a háttérben. Vagy a
hivatalos fórumok elutasítását, ilyenképp
mellőztetésüket. Az úgynevezett emigrációban sem volt
egyszerű szembenézni a hasonló gondokkal, amelyekhez újabbak
is társultak. Rendre tapasztaljuk is, hogy formátum,
alkotóerő és publikációs lehetőség, alkalom között
legfeljebb véletlenül áll fenn egyenes arány. Elég, ha itt
csak Bakucz József alkotói és életútjára utalok.
De Baránszkynál némiképp más a helyzet.
Nevét, műveit hiába kerestem a korai, tehát az ötvenhatot
követő évtized költészeti antológiáiban – nincs sok
mellesleg –, egyikben sem találtam meg. Viszont az
összeállítók, szerkesztők, famulusok személyét nézve,
akiket Baránszky nyilvánvalóan akkor is ismert, joggal
feltételezhetjük, hogy maga a költő volt, lehetett, aki
rendre elhárította a felkéréseket, vonakodott vagy hezitált,
végül is nem vett részt a „közös táncban”.
A „kreatív személyiség” nézetem szerint
ezidőtt a „reflektív” hátterében élt, húzódott meg.
Charles Tolnayval, Panofskyval való jó – alighanem a
tanítványi, munkatársi viszonynál fontosabb – kapcsolata
szerintem arra mutat, hogy magát elsősorban tudósnak és a
tudomány közvetítőjének szánta. Azaz
művészettörténészként édesapja nyomdokain járt, ki anno a
kor jeles esztétája, a pesti egyetem magántanára volt.
Sokféle, felemelő és súlyos, az
esszenciális lényegig ható változásnak kellett történnie
ahhoz, hogy a ma nemzedékei számára a kosztolányi húga
című kötet szerzője egyértelműen azonosítható legyen
a kortársi költészet nagyon is problematikusnak mutatkozó
név- és gyártmányhalmazában. E változásokban kitüntetett
szerep illeti a párizsi Magyar Műhely meglétét, illetve az
USA-ban formálódó Arcanum vonzáskörét és szellemi
kisugárzását. Azaz:
„a szöveg megteremtése a legteljesebb
elengedettség (szinte / írja magát) / a legteljesebb
koncentráció: / hagyni kell hogy a szöveg ritmusa mozgassa az
embert / a szöveg az egész testtel való írás / ezért a
szöveg ritmusa / hangzása mindig organikus magából / nő ki /
a szöveg képlete a kép viszont úgy építkezik mint egy /
szuperkonstrukció / nem mondhatunk le arról hogy az írott / ne
szögezné mágikus erejével az olvasót székéhez (vagy
egymáshoz)”
Holott – és ezt sietve kell leszögezni –
műnek-életnek alapvető tájékozódási pontjai családi
vonatkozásúak: a tihanyi ház és az óbudai lakás. Ezek sosem
kerülnek ki a szavak hálójából, sohasem buknak át a
horizont peremén a semmibe. Élménykörük szilárd
fundamentumára épül az egész Baránszky-életmű, minden
megtévesztő látszat ellenére. Ezért is gondolom, és egyre
inkább azt gondolom, távolról sem felesleges vagy meddő a
szerzői életrajz ismerete. Égszaggató felfedezések ugyan nem
várhatók, de az jól látható belőle, mire támaszkodhat az
ember, hogy ne beszéljen zöldségeket.
Laci egyszer hosszasabban beszélt Garai
Gáborról (következetesen Ruprechtnek nevezte, és semmi
bántót nem mondott róla), az iskolatársáról, s evégből
tanárairól is, mondván: „A cisztereknek öööö, legfőbb,
izé, leghogyishívják hatású, hatásosabb-ö-fegyvere – és
itt diadalmas mosollyal körbenézett – az elképesztésss!”
Nos, talán mert tanítványuk volt, s jól
megfigyelhette, hogy csinálták, talán másért, alkati vagy
genetikai úton szerezte be, Baránszkyban is volt valami
elképesztő. És itt nem a tiszteletet parancsoló s csak a
hajdani mesterekhez hasonlítható természetességgel citált,
hátterező, aláfestő, sokszorozó hatású műveltségére
céloznék, hanem a mindent tudás vagy csak illúziója
felkeltésének képességére. Amely azonban nem az okoskodás
és szépelgés lován száguld előre, hanem a sztoikusok és
epikureusok fontoltan haladó öszvérén.
Így valamennyi költeménye – valóban ritka
a kivétel – lényegében monológ, magának való és magában
zajló beszéd. Lamentáció. Lélek és elme intimitása,
ilyenképp mégis a világ elé tártan. Kötelességtudók és
vezeklők hangja ez, a világban élők finom
individualizmusával. Különleges képessége volt rá, hogy
kihegyezett pillanatban verssora éppúgy ragyogjon fel, mint
hunyorgás közben a szeme, amiért nem győztem őt eléggé
csodálni.
Költészetének centrális tere a kulturális
és perszonális emlékezés. Szinte magában áll azzal, ahogy a
jelen pillanatot emlékszerű képbe tudja vonni. Ugyanakkor
amilyen érzelmi erővel szólaltatja meg, idézi fel szeretteit:
apját, édesanyját, Szabó Lőrincet, Fityót, Frank Janót, Perhács
Lacit, Sanyikát, az bárminek hathat, csak nem valami
divatjamúlt, múltbeli zenének. Ellenkezőleg, mint minden
jelentős költő, Baránszky képes eleven egységbe
összerántani múltat és jelent, fájdalmasan és felemelőn,
minden művészies és szónokias elem nélkül, a legigazabb
belső hitelességgel: „így tűnt el a holzbauerék /
kályhacsőgyára, amögött laktunk, a kórház utca tizenhat- /
ban évekig, / a gyár korma, szálló acélreszelék, olajsavanykás
szag, / a konyhában meg mindenütt, / szemben meg a széntelep a
tüker, hogy zuhogott rá a novem- / beri eső, szénpatak,
szénporrobbanás, mikor a ház előtt az / autóbusz megállt, /
flórián szobrának, a talponállónak, ahol annyira / részegek
voltunk a hazenfuksszal és az a húgyszagú telefonfülke ahol
/még időnként még smárolni is lehetett a szemérmesebb
rendőrök / felügyelete alatt / folyton félrenéztek persze
most már az is teljesen letűnt, / hol / is lennének hogy újra
a castrum és az oszlopok és a híd fel- /
járója, a panelházak sora, a tér, / valahogy ez lehetett a
közepe, / annak idején ott volt a közért, szatyorral /
felszerelve álldogáltunk a különböző sorokban, / még
zsebivel / is, amikor teljes illegalitásban ott lakott velem 55
nyarán, / hogy nem volt meg a letelepedési engedély, / judit
pinaszaga / úszott még az utcában feledhetetlen, ő maga meg kancsa
zöld / szemeivel ott sorjázott az ablak előtt, melleit
ringatva a szél / kozmikus ütemére hogy gyerünk mi van, /
míg benn zsebi etruszk / körvonalai, tibe, hogy örülhettél
volna neki, hogy gondozhat- / ta volna a kisfiad”. Jegyzetként
teszem hozzá: tibe = Tibus Tullius, az óbudai Castrum Második
Légiójának kürtöse, ahogy édesapját nevezi az emlékének
szentelt Hymnusban. Nincs itt semmi okoskodás,
kitaláció, hatást számítgató fogás. Valóság van, ha van
ilyen egyáltalán, szavakba öntve. És úgy tudom, máig ezt
nevezzük kultúrának, netán: irodalomnak. Akinek ez nem elég,
vagy nem elég parádés, az menjen bolhacirkuszba!
Az András Sándor gondozta Összes versek valóban
teljes képet ad Baránszky lírájáról, beleértve az
egyciklusnyi, angol nyelven írt, voltaképp eddig publikálatlan
költeményeit, valamint a hagyatékban fellelt verseket. Tehát
lényegében négykötetnyi ez az életmű, bizonyos
átfedésekkel ugyan, de rendkívüli módon erős és egyenletes
színvonalon megalkotva. Ha van csúcsa, azt alighanem a kosztolányi
húga sorozat tölti be, továbbrajzolva, részletezve,
kiteljesítve a mindenkori Baránszky-tematikát és
-vershangulatot.
Súlyos betegségek, műtétek, testi és lelki
problémák, családot és barátokat sújtó gyászesetek komor
tapasztalatával a tarsolyában Baránszky persze a pezsgő,
eleven valóság, a záporozó, efemer történések és a
nehezen moccanó elemi tapasztalatok énekese maradt véglegesnek
szánt hazatérte, Dunakeszire való letelepedése után is.
Tudvalévő, még halálos ágyán is
nagyszerű s nagy ívű terveket kovácsolt, hallatán
„öreg” barátai nehezen is tudták leplezni feltörő
könnyeiket. Az egyre gyengülő testben hallatlan vitalitás,
érzékenység, szikrázó tudat működött, olyan elemi
hévvel, amelyben felmorzsolódtak a műfaji, elméleti,
szerkezeti kívánalmak és határok.
A légvétel ritmusához illeszkedő szó-,
kép- és gondolatmenetek, áradások egy nagyon is fegyelmezett
rendhez igazodtak, noha első pillantásra akár zabolátlannak
is tűnhetett ez a sűrűn szőtt anyag.
„halandó mondja halottnak vagy hogy is jön
ez így visszafelé / mely oly gyakran megtörténik hogy meg se
tudom számolni ujjaimon / melyeket még úgy ahogy mozgatni
tudok de most már csak azokat / lásd én is így most a
gépeken remélhetőleg még egy darabig / sor sorra magyar latin
angol olasz keveredik és néhány francia / szólam ellenpontja
könnyen transzponálható az udvariasság hangnem / eibe ugye melanie
mert az ember kell hogy udvarias legyen ha még / csak valami
másra is lenne kedve de ebben a helyzetben fő hogy /
udvarképességünk ne csökkenjen”
Utolsó, megrendítően szép és nemes
ajándékát a temetésén adta át rokonainak, barátainak és
híveinek Baránszky Laci, midőn a kért, latin rítusú
gyászszertartás hangjai felcsendültek. Mert a mindvégig
hűséges, nagyszerű társ, Zsebi a végsőkig, pontról pontra
teljesítette szeretett férje végakaratát. Úgy érkezhetett
tehát végképp haza a költő, mint ahogy tudta és vágyta, az
egyetemes kultúra karján ringatva el. Amit éppoly odaadással
szolgált és táplált egész életében, mint felmenői
valamennyien. És amit ő náluknál sokkal jobban
megközelített. (Kortárs Kiadó, 2005)