Kortárs

 

Bátorligeti Mária

Kabdebó Tamás: Minden idők; Köpölyözés

Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2006

 

A történelmi, nemzeti felelősségérzet nem az emberrel született tulajdonság, amely minden körülmények között felszínre tör és érvényesül. Minden emberben benne lappang ugyan, de hogy aktualizálódjék, szükség van közvetítőre, jelesül olyan munkákra, mint Kabdebó Tamás 1956 ötvenedik évfordulójára megjelent kötete, mely két különálló műnemet foglal magában, egy regényt és egy drámát. A szokatlan párosítást a két mű azonos alaptémája magyarázza, mindkettő az 1956-os magyar történelmi eseményből meríti anyagát.

Kabdebó Tamás művében a dokumentumírás igénye önéletrajzi elemekkel dúsul, s bizonyos részek naplóregénybe csapnak át. A kort idézik meg a forradalmi „népdalok”, az igazi szabadságharcos küzdelmeket pedig a bőséges irodalmi, történelmi utalásrendszer dokumentálja. Kabdebó nemcsak a történelemírókra jellemző hitelességgel jelenítette meg az adott kort, hanem szépírói intencióval megrajzolt életútját is beleágyazta a történelmi események menetébe.

Az emocionális igazság és a hiteles valóság közötti egyensúly megteremtése figyelhető meg a művek párhuzamos szálon futtatott cselekményvezetésében. Az egyik eseményszál (mindkét mű esetében) a nemzet szabadságharcos küzdelméről szól, ebbe fonódik a magánélet története, mely összeölelkezik a történelmi idő néhány napjával. A Minden időkben a magánélet önállósul, a forradalom leverése után egészen 1977-ig követi az író regényesített életét. Igaz, az ’56-os eszmék mindvégig meghatározzák jelenvalóságukkal az életút alakulását.

A Minden idők egyes szám első személyű elbeszélője újraalkotja egykori önmagát, a forradalom alatt mindössze huszonkét éves egyetemista „történészt” (a valóságban a szerző irodalmár volt). A regény csaknem húsz évet átfogó cselekményét (szövegtanilag is jelezve) három fejezet tartalmazza. Az első rész 1956. október 23-tól, a forradalom kitörésének napjától a forradalom leveréséig tartó időt mutatja be naplóregény formájában. Az ELTE-n tanuló negyedéves diák újságíró (regénybeli neve Szilván Lajos) október 23-án tüntetni hívja egyetemista társait a Petőfi-szoborhoz a „lengyelek mellett”. A fiatalember szemszögéből látjuk az elszabaduló indulatokat, az ő reflexióiból értesülünk az eseményekről, s hiába idéződnek fel emlékezetében apja szavai („A politikába soha ne ártsd bele magad, fiam, nem az igazságot keresik ott, hanem az érdekeket igazgatják”), bekerül az események menetébe. A szemtanúként megélt történések bemutatását helyszíni tudósításra hajazó aprólékosság jellemzi: szemléletes képekben jelenítődik meg a hatalmas méretűvé duzzadó tömeg, a diák élményén keresztül követhetjük a Rádió ostromát, a Sztálin-szobor ledöntését, a harcokat. Az író-narrátor afféle pacifistaként békés megoldásokon töri a fejét, miközben dübörögnek az orosz tankok, záporoznak a golyószórók, a géppuskák lövedékei, csattannak a benzinespalackok, és közvetlen közelében halnak meg emberek. A regénybeli elbeszélőt nyomon követjük az Andrássy úton, a Baross téren, a Kálvin téren, a Rákóczi úton, de pontosan értesülünk általa a többi helyszín eseményeiről is, s arról, miként szembesült a ténnyel, hogy valójában védekezésképtelen emberek ellen mozgósítanak hatalmas, a rettenet lelkiállapotának következményeként mitikus méretűnek érzett erőket. A forradalom bukása után kénytelen volt elhagyni az országot. „Megmaradtam, de nincs kedvem élni ezután” – ezzel a gondolattal zárul az első rész.

A regény második része (időbeli ugrással) hét év elteltével folytatódik. A színtér Anglia, a „disszidens” új hazája. Az író mély jellemrajzot ad a fiatalemberről, aki mindvégig megőrizte önmaga méltóságát, hazájához fűződő érzelmeit, még ha időközben hazát, barátokat, sőt nevet is kényszerült cserélni, s tanúi lehetünk önazonosságáért vívott lelki küzdelmeinek. Visszaemlékezésekből ismerjük meg az elbeszélő eddig megtett életútját, történelmi munkáit, irodalmi publikációit és az eszmei hatásokat. E rész legérdekesebb epizódja a hazalátogatás leírása. Az elbeszélő engedélyt kap, hogy három napra hazalátogasson, elköszönni nagybeteg édesapjától. Elégikus hangvételű, panasz nélkül is bánatos hangulatú a találkozás leírása, a szembesülés hazájával, egykori diáktársaival.

A harmadik rész az író angol nyelvű könyvének (Motivation and action in the Hungarian Revolution of 1956) megjelenésével kezdődik. Az elbeszélő szónokként, egyetemi tanárként, publicistaként végzett munkái arról tanúskodnak, hogy életének végérvényesen tisztázandó kérdése maradt 1956. Ez a fejezet tartalmazza az író-narrátor ökölvívó fiának küzdelmét az orosz ellenféllel az 1977-es Európa-bajnokságon. A jelképes erejű küzdelem az orosz bajnok győzelmével ér véget, az erkölcsi győzelem viszont Balogh Pétert illeti meg.

Az író ugyan oldani, ellensúlyozni igyekszik a mű komor jellegét szerelmi epizódok búvópatakszerű beépítésével, ám az életrajzi fogantatású szerelmi történet csenevész vonulatának elemei sorra feláldozódnak, alárendelődnek a történelmi idők szinte már elviselhetetlenül kegyetlen eseményeinek.

Kabdebó Tamás a szövegkorpuszra nem kényszerít modern írói technikákat, nem akar megfoghatatlan lenni. Az egyirányú metaforikus képeket kedveli, például az orosz páncélosok csontszörnyekként jelennek meg, a bámészkodók kifli alakúak, a tárgyak antropomorfizálódnak stb. A tényszerűségben megnyilvánuló realitásigény a bonyolultabb narrációs technikában is mindig érvényesül.

Az író-narrátor a kisregény három fejezetében különféle elbeszélői szerepet működtet. Az első – legterjedelmesebb – részt a naplóregény egyes szám első személyű nézőpontja határozza meg. Másféle nézőpontok érvényesülése gyakran ürügy önmaga szemléletének, reflexióinak, személyiségének, külső megjelenésének definiálására, de nem ritkák az önreflexiós kitérők sem („elég nekem a krónikás szerepe”). A második fejezet külső helyszíne, az emigránst befogadó Anglia csak hazájának viszonylatában kap szerepet: „a folyó nem a Duna lent, a Temze; az ország nem Hunnia, hanem Anglia; örömöd, bánatod nem mindenkié, magadnak tarthatod”. A lelki világ megjelenítése kerül előtérbe. Önmegszólító formában, egyes szám második személyben jelenik meg a regénybeli beszélő, ez a forma a válságba került személyiség kételyeit hivatott kifejezni. Rezignált honvágy, fájdalmas emlékek hatják át a mű ezen a részét. Míg az első fejezetben a történetközpontúság, ebben a fejezetben a narrációközpontúság dominál. A legerősebb távolságtartás a harmadik, befejező részben érvényesül, ahol egyes szám harmadik személyben beszél az író önmagáról, az egykori Szilván Lajosról, akit idegenben Louis Sylvanként tartanak számon. Figyelmet érdemel az olvasóra – akár didaktikusan is – hatni kívánó írói szándék, ez meghatározza mindkét mű azon érzelmi-értelmi mechanizmusát, mely mintha a befogadó kíváncsiságának maximális kielégítését célozná meg: elejtett életrajzi események váratlanul ismét előtérbe lépnek; gyakori nézőpontváltással hol derűs, hol vészjósló előrejelzésekben bukkannak föl. A narrációs technika másik szembetűnő jegye a túlzottan aprólékos bemutatással ellentétesen működő terjengős cselekményvezetés. Gondolok egy-egy perc eseményének hiperrealista (gondolati, érzelmi, többféle nézőpontnak teret adó) megközelítésére, ennek ellenhatásaként pedig az egyetlen mondatba, bekezdésbe belesűrített életút bemutatására (ilyen például a „boltos” barát meggazdagodásának epizódja). Jelentésképző erejű viszont a gyorsan változó eseményeknek mondatszerkezetek megtörésével előidézett érzékeltetése (például mikor a mondat első tagmondata egy romantikus szerelmi jelenetet tartalmaz, ebbe visít bele a sziréna hangja, így a második tagmondat már ennek az eseménynek a bemutatásával folytatódik). A néhol mozaikossá, töredezetté váló szerkezet a társadalmi összhang megbomlását is kifejezi. Az érzelmi szféra a mű legtöbb stílusfordulatot elbíró rétegét képezi. Romantikus végleteket súroló jellemábrázolás sem ritka Kabdebó Tamás regényében. A hangnem gyakran válik szenvedélyessé, érzelmekkel telítetté.

A háromfelvonásos dráma címe a nép által alkalmazott, a test felületén nyomot hagyó, fájdalmas gyógymódra utal, illetve arra, hogy a nép a legkíméletlenebb módszertől sem riadt vissza, ha a betegség gyógyításáról volt szó. A dráma eredeti változatának címe Véradás (Bloodletting) volt, és 2006. szeptember 24-én Londonban, a Magyar Kulturális Központban mutatták be az ’56-os rendezvénysorozat keretében, de a magyarországi (zalaegerszegi) ősbemutatót is megérte már.
E mű főszereplője is egy huszonkét éves egyetemista fiú; a drámai expozíció az ő otthonában veszi kezdetét, ahol megjelenik a főnöknek nevezett pártfunkcionárius. Kettejük konfliktusos kapcsolatából ismerjük meg a bonyodalmat okozó tényt, mely szerint a fiatalember a Hunyadi László című operából énekelte, fütyülte a „Meghalt a cselszövő” részt, mégpedig „nemzeti” gyásznapon. A vígjátéki elemeket sem nélkülöző dikcióból derül fény a kényszerű gyásznap mibenlétére (Sztálin halálának napja, 1953. március 6.). A csupán néhány szereplőt mozgató mű időtartama meglehetősen tág, az egyes részek helyszíneit, időbeli jelzéseit, ezek lehetséges szcenikai megoldásait írói instrukciók kötik össze. Epikus színházra emlékeztető helyszín egy sapkagyár, ahol a pártfunkcionárius lánya, Janka, a „brigádvezető elvtársnő” (ahogy az apja is szólítja) kerül a drámai események középpontjába. Lázadozik a munkafeltételek, a vörös csillagos Lenin-sapkák elkészítéséért kapott éhbér miatt, ugyanakkor apjával merőben ellentétes szemléletet képvisel, aminek következményeként a színtér a kecskeméti szovjet parancsnokságra tevődik át, ahol Ruszkov ezredes fogadja a jelentést bizonyos lázadozó hangokról. Április 4-i felvonuláson a sapkagyár dolgozói Rákosi helyett Rákóczit éljenzik. A második felvonás az ’56-os eseményeket mutatja be, itt esik el Janka is, a főszereplő szerelme. A vérbe fojtott forradalomról szól a záró felvonás. A gyász hangjait, a rezignált gondolatokat a tetszhalotti állapotból éledező szabadságallegória megcsillanó reménye követi, ennek ellenére valódi katartikus feloldás nélkül zárul a dráma.

Az író mindkét műve megfogalmaz bizonyos terveket egy kívánatos társadalommal kapcsolatban: „Minden mai államosítható, szocializálható, végső soron közösen javítható. Míg mások cselekedetben, én ennek reményében lettem Nagy Imre híve” – mondja az elbeszélő a Minden időkben. A Köpölyözés című drámában a következő megoldást kínálja az író-rezonőr: „Belestimmelünk egy olyan államszövetségbe, ahol mint mozaikkockákkal fedett tér, kirajzolódik minden, ami magyar. Kulturális nagyhatalom leszünk.” Ugyancsak itt hangzik el a következő elképzelés a jövő ideális társadalmáról: „Én olyan társadalomban érezném jól magam, ahol a munkások részvényesei lennének a gyáraknak, ahol dolgoznak.” A lényeg azonban nem ebben van. Hanem annak megmutatásában, hogy egy forradalom győzhet vagy elbukhat, de egy jobb emberi létre törekvés jeleként nem múlhat el nyomtalanul, nem merülhet feledésbe.

 

 

 



Nyitólap