Bátorligeti Mária
Kabdebó Tamás: Minden
idők; Köpölyözés
Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2006
A történelmi, nemzeti felelősségérzet
nem az emberrel született tulajdonság, amely minden
körülmények között felszínre tör és érvényesül. Minden
emberben benne lappang ugyan, de hogy aktualizálódjék,
szükség van közvetítőre, jelesül olyan munkákra, mint Kabdebó
Tamás 1956 ötvenedik évfordulójára megjelent kötete, mely
két különálló műnemet foglal magában, egy regényt és egy
drámát. A szokatlan párosítást a két mű azonos
alaptémája magyarázza, mindkettő az 1956-os magyar
történelmi eseményből meríti anyagát.
Kabdebó Tamás művében a dokumentumírás
igénye önéletrajzi elemekkel dúsul, s bizonyos részek
naplóregénybe csapnak át. A kort idézik meg a forradalmi
„népdalok”, az igazi szabadságharcos küzdelmeket pedig a
bőséges irodalmi, történelmi utalásrendszer dokumentálja. Kabdebó
nemcsak a történelemírókra jellemző hitelességgel
jelenítette meg az adott kort, hanem szépírói intencióval
megrajzolt életútját is beleágyazta a történelmi események
menetébe.
Az emocionális igazság és a hiteles
valóság közötti egyensúly megteremtése figyelhető meg a
művek párhuzamos szálon futtatott cselekményvezetésében. Az
egyik eseményszál (mindkét mű esetében) a nemzet
szabadságharcos küzdelméről szól, ebbe fonódik a
magánélet története, mely összeölelkezik a történelmi
idő néhány napjával. A Minden időkben a magánélet
önállósul, a forradalom leverése után egészen 1977-ig
követi az író regényesített életét. Igaz, az ’56-os
eszmék mindvégig meghatározzák jelenvalóságukkal az
életút alakulását.
A Minden idők egyes szám első
személyű elbeszélője újraalkotja egykori önmagát, a
forradalom alatt mindössze huszonkét éves egyetemista
„történészt” (a valóságban a szerző irodalmár volt). A
regény csaknem húsz évet átfogó cselekményét
(szövegtanilag is jelezve) három fejezet tartalmazza. Az első
rész 1956. október 23-tól, a forradalom kitörésének
napjától a forradalom leveréséig tartó időt mutatja be
naplóregény formájában. Az ELTE-n tanuló negyedéves diák
újságíró (regénybeli neve Szilván Lajos) október 23-án
tüntetni hívja egyetemista társait a Petőfi-szoborhoz a
„lengyelek mellett”. A fiatalember szemszögéből látjuk az
elszabaduló indulatokat, az ő reflexióiból értesülünk az
eseményekről, s hiába idéződnek fel emlékezetében apja
szavai („A politikába soha ne ártsd bele magad, fiam, nem az
igazságot keresik ott, hanem az érdekeket igazgatják”),
bekerül az események menetébe. A szemtanúként megélt
történések bemutatását helyszíni tudósításra hajazó
aprólékosság jellemzi: szemléletes képekben jelenítődik
meg a hatalmas méretűvé duzzadó tömeg, a diák élményén
keresztül követhetjük a Rádió ostromát, a Sztálin-szobor
ledöntését, a harcokat. Az író-narrátor afféle
pacifistaként békés megoldásokon töri a fejét, miközben
dübörögnek az orosz tankok, záporoznak a golyószórók, a
géppuskák lövedékei, csattannak a benzinespalackok, és
közvetlen közelében halnak meg emberek. A regénybeli
elbeszélőt nyomon követjük az Andrássy úton, a Baross
téren, a Kálvin téren, a Rákóczi úton, de pontosan
értesülünk általa a többi helyszín eseményeiről is, s
arról, miként szembesült a ténnyel, hogy valójában
védekezésképtelen emberek ellen mozgósítanak hatalmas, a
rettenet lelkiállapotának következményeként mitikus
méretűnek érzett erőket. A forradalom bukása után
kénytelen volt elhagyni az országot. „Megmaradtam, de nincs
kedvem élni ezután” – ezzel a gondolattal zárul az első
rész.
A regény második része (időbeli ugrással)
hét év elteltével folytatódik. A színtér Anglia, a
„disszidens” új hazája. Az író mély jellemrajzot ad a
fiatalemberről, aki mindvégig megőrizte önmaga
méltóságát, hazájához fűződő érzelmeit, még ha
időközben hazát, barátokat, sőt nevet is kényszerült
cserélni, s tanúi lehetünk önazonosságáért vívott lelki
küzdelmeinek. Visszaemlékezésekből ismerjük meg az
elbeszélő eddig megtett életútját, történelmi munkáit,
irodalmi publikációit és az eszmei hatásokat. E rész
legérdekesebb epizódja a hazalátogatás leírása. Az
elbeszélő engedélyt kap, hogy három napra hazalátogasson,
elköszönni nagybeteg édesapjától. Elégikus hangvételű,
panasz nélkül is bánatos hangulatú a találkozás leírása,
a szembesülés hazájával, egykori diáktársaival.
A harmadik rész az író angol nyelvű
könyvének (Motivation and action in the Hungarian Revolution
of 1956) megjelenésével kezdődik. Az elbeszélő
szónokként, egyetemi tanárként, publicistaként végzett
munkái arról tanúskodnak, hogy életének végérvényesen
tisztázandó kérdése maradt 1956. Ez a fejezet tartalmazza az
író-narrátor ökölvívó fiának küzdelmét az orosz
ellenféllel az 1977-es Európa-bajnokságon. A jelképes erejű
küzdelem az orosz bajnok győzelmével ér véget, az erkölcsi
győzelem viszont Balogh Pétert illeti meg.
Az író ugyan oldani, ellensúlyozni igyekszik
a mű komor jellegét szerelmi epizódok búvópatakszerű
beépítésével, ám az életrajzi fogantatású szerelmi
történet csenevész vonulatának elemei sorra feláldozódnak,
alárendelődnek a történelmi idők szinte már
elviselhetetlenül kegyetlen eseményeinek.
Kabdebó Tamás a szövegkorpuszra nem
kényszerít modern írói technikákat, nem akar megfoghatatlan
lenni. Az egyirányú metaforikus képeket kedveli, például az
orosz páncélosok csontszörnyekként jelennek meg, a
bámészkodók kifli alakúak, a tárgyak antropomorfizálódnak
stb. A tényszerűségben megnyilvánuló realitásigény a
bonyolultabb narrációs technikában is mindig érvényesül.
Az író-narrátor a kisregény három
fejezetében különféle elbeszélői szerepet működtet. Az
első – legterjedelmesebb – részt a naplóregény egyes
szám első személyű nézőpontja határozza meg. Másféle
nézőpontok érvényesülése gyakran ürügy önmaga
szemléletének, reflexióinak, személyiségének, külső
megjelenésének definiálására, de nem ritkák az
önreflexiós kitérők sem („elég nekem a krónikás
szerepe”). A második fejezet külső helyszíne, az emigránst
befogadó Anglia csak hazájának viszonylatában kap szerepet:
„a folyó nem a Duna lent, a Temze; az ország nem Hunnia,
hanem Anglia; örömöd, bánatod nem mindenkié, magadnak
tarthatod”. A lelki világ megjelenítése kerül előtérbe.
Önmegszólító formában, egyes szám második személyben
jelenik meg a regénybeli beszélő, ez a forma a válságba
került személyiség kételyeit hivatott kifejezni. Rezignált
honvágy, fájdalmas emlékek hatják át a mű ezen a részét.
Míg az első fejezetben a történetközpontúság, ebben a
fejezetben a narrációközpontúság dominál. A legerősebb
távolságtartás a harmadik, befejező részben érvényesül,
ahol egyes szám harmadik személyben beszél az író
önmagáról, az egykori Szilván Lajosról, akit idegenben Louis
Sylvanként tartanak számon. Figyelmet érdemel az olvasóra –
akár didaktikusan is – hatni kívánó írói szándék, ez
meghatározza mindkét mű azon érzelmi-értelmi mechanizmusát,
mely mintha a befogadó kíváncsiságának maximális
kielégítését célozná meg: elejtett életrajzi események
váratlanul ismét előtérbe lépnek; gyakori
nézőpontváltással hol derűs, hol vészjósló
előrejelzésekben bukkannak föl. A narrációs technika másik
szembetűnő jegye a túlzottan aprólékos bemutatással
ellentétesen működő terjengős cselekményvezetés. Gondolok
egy-egy perc eseményének hiperrealista (gondolati, érzelmi,
többféle nézőpontnak teret adó) megközelítésére, ennek
ellenhatásaként pedig az egyetlen mondatba, bekezdésbe
belesűrített életút bemutatására (ilyen például a
„boltos” barát meggazdagodásának epizódja).
Jelentésképző erejű viszont a gyorsan változó eseményeknek
mondatszerkezetek megtörésével előidézett érzékeltetése
(például mikor a mondat első tagmondata egy romantikus
szerelmi jelenetet tartalmaz, ebbe visít bele a sziréna hangja,
így a második tagmondat már ennek az eseménynek a
bemutatásával folytatódik). A néhol mozaikossá,
töredezetté váló szerkezet a társadalmi összhang
megbomlását is kifejezi. Az érzelmi szféra a mű legtöbb
stílusfordulatot elbíró rétegét képezi. Romantikus
végleteket súroló jellemábrázolás sem ritka Kabdebó Tamás
regényében. A hangnem gyakran válik szenvedélyessé,
érzelmekkel telítetté.
A háromfelvonásos dráma címe a nép által
alkalmazott, a test felületén nyomot hagyó, fájdalmas
gyógymódra utal, illetve arra, hogy a nép a legkíméletlenebb
módszertől sem riadt vissza, ha a betegség gyógyításáról
volt szó. A dráma eredeti változatának címe Véradás
(Bloodletting) volt, és 2006. szeptember 24-én Londonban, a
Magyar Kulturális Központban mutatták be az ’56-os
rendezvénysorozat keretében, de a magyarországi
(zalaegerszegi) ősbemutatót is megérte már.
E mű főszereplője is egy huszonkét éves egyetemista fiú; a
drámai expozíció az ő otthonában veszi kezdetét, ahol
megjelenik a főnöknek nevezett pártfunkcionárius. Kettejük
konfliktusos kapcsolatából ismerjük meg a bonyodalmat okozó
tényt, mely szerint a fiatalember a Hunyadi László című
operából énekelte, fütyülte a „Meghalt a cselszövő”
részt, mégpedig „nemzeti” gyásznapon. A vígjátéki
elemeket sem nélkülöző dikcióból derül fény a kényszerű
gyásznap mibenlétére (Sztálin halálának napja, 1953.
március 6.). A csupán néhány szereplőt mozgató mű
időtartama meglehetősen tág, az egyes részek helyszíneit,
időbeli jelzéseit, ezek lehetséges szcenikai megoldásait
írói instrukciók kötik össze. Epikus színházra
emlékeztető helyszín egy sapkagyár, ahol a
pártfunkcionárius lánya, Janka, a „brigádvezető
elvtársnő” (ahogy az apja is szólítja) kerül a drámai
események középpontjába. Lázadozik a munkafeltételek, a
vörös csillagos Lenin-sapkák elkészítéséért kapott
éhbér miatt, ugyanakkor apjával merőben ellentétes
szemléletet képvisel, aminek következményeként a színtér a
kecskeméti szovjet parancsnokságra tevődik át, ahol Ruszkov
ezredes fogadja a jelentést bizonyos lázadozó hangokról.
Április 4-i felvonuláson a sapkagyár dolgozói Rákosi helyett
Rákóczit éljenzik. A második felvonás az ’56-os
eseményeket mutatja be, itt esik el Janka is, a főszereplő
szerelme. A vérbe fojtott forradalomról szól a záró
felvonás. A gyász hangjait, a rezignált gondolatokat a tetszhalotti
állapotból éledező szabadságallegória megcsillanó reménye
követi, ennek ellenére valódi katartikus feloldás nélkül
zárul a dráma.
Az író mindkét műve megfogalmaz bizonyos
terveket egy kívánatos társadalommal kapcsolatban: „Minden
mai államosítható, szocializálható, végső soron közösen
javítható. Míg mások cselekedetben, én ennek reményében
lettem Nagy Imre híve” – mondja az elbeszélő a Minden
időkben. A Köpölyözés című drámában a
következő megoldást kínálja az író-rezonőr:
„Belestimmelünk egy olyan államszövetségbe, ahol mint
mozaikkockákkal fedett tér, kirajzolódik minden, ami magyar.
Kulturális nagyhatalom leszünk.” Ugyancsak itt hangzik el a
következő elképzelés a jövő ideális társadalmáról:
„Én olyan társadalomban érezném jól magam, ahol a
munkások részvényesei lennének a gyáraknak, ahol
dolgoznak.” A lényeg azonban nem ebben van. Hanem annak
megmutatásában, hogy egy forradalom győzhet vagy elbukhat, de
egy jobb emberi létre törekvés jeleként nem múlhat el
nyomtalanul, nem merülhet feledésbe.