Papp Endre
Praeteritum imperfectum
Domokos Mátyás: Nem-múló
múlt
„Az irodalom tudatos olvasója és
hívő rajongója”, írja magáról az immár egy esztendeje
eltávozott Domokos Mátyás élete utolsó könyvében, s
megtoldja még a rövidre fogott önjellemzést: „közismert,
csak éppen elfelejtett vagy elfojtott alapigazságoknak
szeretnék szerény szószólója lenni.” Az irodalom hűséges
szolgálatosának visszafogott önmeghatározása ez – mégis,
mekkora kulturális örökség s a maga gazdagságában nehezen
felmérhető szellemi hagyomány áll mögötte! Hiszen nem volt
véletlen a halálakor megértett hatalmas hiány, az emlékező
méltatások pátosza: az elhunyt
irodalomtörténész-szerkesztő egyik emblematikus alakja volt a
XX. századi magyar irodalomnak. Régi idők tanúja, több száz
éves művelődési hagyomány őrzője, s – nem túlzás a
kifejezés – a magyar szellemi élet utóbbi évszázadának,
azon belül a modern magyar irodalmi gondolkodásnak afféle
esszenciáját képviselte. A visszatekintő aspektus a – bő
húsz év terméséből válogató, esszéket és tanulmányokat
egybegyűjtő – Nem-múló múlt kapcsán arra kell
törekedjen, hogy a literátor szemléleti alapvonásait mint
hagyományt ragadja meg, s azt a jelenkor kritikai kihívásaival
ütköztesse.
Melyek is azok az „elfelejtett”
alapigazságok, melyekre Domokos Mátyás utal? Elöljáróban
csupán a kulcsszavakat rögzítsük: individualitás, nemzeti
eszme, progresszió, humanitás. Az elmúlt száz év
legkiválóbb magyar kultúrájának szemléleti fundamentumai
ezek. E kultúra jelentősége nehezen túlbecsülhető.
Tisztában volt e körülménnyel Domokos Mátyás is, a könyv
„elszórt” önportréiban vall ebbéli élményéről.
Ízelítőként egy idézet: „…én a magyar önismeret
leghívebb tükrét, minden történelmi, társadalmi és emberi
szituációban leginkább megbízható és útba indító
iránytűjét a magyar kultúrában találtam meg a magam
számára.” A magyar művelődés nemcsak a legteljesebben
elérhető és anyanyelvi képességeinkhez mérten leginkább
birtokolható tudás és habitus, hanem a lét- és
világszemlélet kiküszöbölhetetlen formálója, az
önmegértés terepe, eszköze és célja is egyben. A „»Mik
vagyunk« kérdésének megválaszolása hazafiúi
kötelességünk”, szögezi le a kötet elején a szerző. A
tágan értett kultúrafogalmon belül az irodalommal való
foglalatoskodás nem öncélú időtöltés, hanem az emberi
egzisztencia lényegébe vágó tett, egyéni formájú hazafias
gyakorlat.
A bevezető fejezetben tett határozott
állítások persze magyarázatra szorulnak. Lássuk tehát!
Domokos Mátyás történelemszemlélete s
ennek a mindenkori jelenre vonatkozó megnyilatkozása, azaz
politikai felfogása tiszta, jól áttekinthető rendszert alkot.
Hagyományos fogalmainkkal nemzeti elkötelezettségű, haladó
gondolkodású baloldaliként jellemezhetnénk – ám jelen
politikai viszonyaink között, amikor egyre-másra
deformálódnak-inflálódnak szavaink jelentései, csínján
kell bánni a kategorizálással. Hiszen mit is takar manapság a
„baloldali” kifejezés Magyarországon? Mondjuk inkább úgy,
hogy az irodalomtörténész-szerkesztő mélyen átélt
szociális érzékenységgel bír, a társadalmi igazságosság
érvényesítésének támogatója, a demokratikus
berendezkedés, az európai művelődés és
társadalmi-politikai berendezkedés híve, s nem utolsósorban a
nemzeti önazonosság őrzője. Nagy hatással volt egész
személyiségére a – jelképesen a Nyugat megjelenítette –
magyar progresszió szellemisége, amely „egy minden ízében
embertelen világ humánus szellemű átalakítását”
fogalmazta meg feladatának. A bibói terminológiát használja,
amikor a „zsákutcás magyar történelem” mindennapjainkra
ránehezedő terhes örökségéből vezeti le a XX. századi
eltorzult, számos kényszerpályával nehezített magyar
sorsképletet. Nemzetképe emiatt minden illúziótól
megfosztott, józanul féltő és szkeptikus. „A magyar világ
krónikus és gyötrelmesen megoldatlan – megoldhatatlan? –
nyavalyái – írja – […] az Európa testéről a
hódoltsági idők és az önálló államiság elvesztése
révén leszakított magyarság megújuló, de folyton-folyvást
kudarcba fulladó modernizációs kísérletei.” „Olyanok
vagyunk, amilyennek kultúránk tükrében mutatkozunk”,
szögezi le a tisztánlátás végett, ami azt is jelenti, hogy a
magyarsághoz való tartozás a legevidensebb sors, „szellemi
létezésünk magától értetődő természetességgel
vállalható és vállalandó feltétele”. Mindazonáltal óv
mindenkit a „nemzeti öncélúság” kísértésétől, s
mindenfajta, a témában tett megnyilatkozás
alapkövetelményeként a valósággal való kendőzetlen
szembenézést várja el.
A relatív elmaradottság és megkésettség
tudata tipikus empirikus tapasztalata az ezerkilencszázas évek
hazai értelmiségének és művésztársadalmának. Domokos
Mátyás számára magától értetődően a megvalósult
szocializmus szellemi-kulturális világa volt az a miliő, az a
determináló közeg, melyben a saját bőrén érezhette
mindennek következményét, tudván, hogy „rossz történelmi
helyzeteknek csak rossz és kevésbé rossz megoldásai
léteznek”. Rákosi, majd Kádár rendszerének elutasítása
részéről kategorikus és megkérdőjelezhetetlen: „…ebben
az ép ésszel és normális körülmények között
elfogadhatatlan alternatíváknak a légkörében élt »a
részleges becsület jegyében« a magyar szellemi világ.” S
nem következett be számára az úgynevezett
„rendszerváltozással” sem a várt, teljes körűen értett
felszabadulás. „Szájhazafiakról”, „a globalizmus
cselédeiül szegődött világpolgárainkról”,
„szabadságfélelemről” beszél olykor akár indulatosan is.
Kritikája sarkos és keserűen képszerű: „…a bőrünkön
érezzük, milyen félelmetes erővel jön létre egy broylercsirke-tenyészetre
emlékeztető, jellegtelen és silány médiatápon tartott
konzumtársadalom, amelyet gazdáik, a meg sem szüntetve
megőrzött diktatúrák haszonélvezői igáznak le”, s
„győzedelmeskedik világméretekben a kontraszelekció
szellem- és kultúraellenes ellenforradalma”. Kiábrándult
hang ez, az évszázados magyar kultúrakritika kendőzetlen,
igazságkereső hangja. Domokos Mátyás mindig az erkölcs
oldaláról szól hozzá a politikához, szembesítve a
kárhozatos, lefokozó gyakorlatot a – politika által is
hangoztatott – magasztos ideálokkal, de az abszolút
„földhözragadt” józan belátással és a természetes,
illetve elvárható emberi tisztességgel is. Áthághatatlan
választóvonalat húz erkölcs és politika közé,
hangsúlyozva, hogy író ne legyen az utóbbi része.
Ez a személyes állásfoglalás morálisan
mélyen megalapozott. Valójában eme „politizálás” sokkal
inkább egy magasabb szellemi szinten „honos” cselekvés: a
nemzeti sorskérdések vállalásának és felelősségelvű
megtárgyalásának gondolati aktusa, végső soron a létezés
végső értelmét érintő erkölcsi természetű emberi
kiállás. Ugyanis – a végső kérdések vonatkozásában –
a kötet szerzője feltételezi a nagybetűs Rossz létét és
hatását. Bár a metafizikához való kötődés ebben a
tekintetben tulajdonképpen kézzelfogható következmény,
mégis: a vallási vagy létfilozófiai aspektus ezen túlmenően
nem kap hangsúlyos szerepet az írásokban. Nem annyira elvont
szellemi síkon, hanem nagyon is pragmatikusan számol be
antropológiai kételyeiről. Érzékeny az emberi
jellemhibákra, a személyiség önzésére, a gyarlóságokat
és hitványságokat az emberi természetre mélységesen
jellemzőnek látja. Saját és általában az értelmiség
feladatát abban a cselekvésben találja meg, mely a
„tisztátalan indítékú emberi harcok nyers
érdekviszonyai” közül napvilágra segíti a dolgokban
megbújó erkölcsiséget és igazságot. Eszménye – Németh
László Galileije kapcsán fejti ki – az a fajta
magatartás, melyet ekképpen foglal össze: „A világ
természetének elfogulatlan megismerésére irányuló
vizsgálódás szabadsága, a vizsgálódó elme
illetékességének autonómiája és szuverenitása, továbbá e
vizsgálódás eredményeinek a szabad kimondása […] vagy a
valóságot körülfogó lehetőségekből új valóságot
teremtő művészi képzelet szabad megnyilatkozása.”
Ragaszkodás „az intellektuális tisztesség
illúziójához” – ez talán az egyetlen, az objektív
benyomások bizonysága szerint „összemberi” távlatban
sajnos nem a legszilárdabb alapokon nyugvó reménység, amely
mellett Domokos Mátyás feltétel nélkül kitart.
Irodalomolvasáshoz használatos szemüvegét sohasem
homályosítja el a csillogó felszín, a bölcsészkedő
„zsonglőrmutatvány”, az intellektuális álcájú
ügyeskedés. Kritikusi szerepében a másik oldalon állónak, a
kritika tárgyának, a „rossz szakembernek” nem sok
szeretnivalója van rajta. Mit is ünnepelhetne például az aczéli
kultúrpolitika „terméke”, az önmaga fontosságát nem
saját tehetségén, hanem a rendszer dinsztingvált
elnyomásán, az ebből eredő relatív és provinciális
felértékelődésen mérő másodvonalbeli író, amikor azt
olvassa a könyvben, hogy az új szabadság „rettenetes”
tulajdonsága, hogy hitelteleníti a hamis mártírológiát,
ráadásul szembesülnie kell önmaga
„szabadságfélelmével”, mikor is az írói vállalkozás
immár szabad döntés függvénye, s a beteljesületlenségért
nem külső körülmények, nem a diktatúra a felelős. Szintén
„eléggé el nem ítélhető” tulajdonsága a tapasztalt
irodalomértelmezőnek, hogy felszólítja a betűvetőket a
külső segédeszközök – például a politika vagy
társadalmi ideológiák segítségül hívásának –
mellőzésére. Amit elvár, az az egyéniség pártoktól
független szava, a személyiség szabad megnyilvánulása, a
valóban független individuum állásfoglalása. Az írástudók
dolga és kötelessége – hangoztatja – az emberi, erkölcsi
problémák felvetése, képviselete, a hatalom akarásának
elutasítása. Az irodalmat ne lehessen külső célok
szolgálatába állítani – ez az egyik alapkövetelménye.
Vagyis – Szabó Lőrincet megidézve – ő is vallja, hogy az
irodalom szelleme l’art pour l’art szellem, egyéni és
arisztokratikus.
A Domokos Mátyás gondolatiságát vizsgáló
út ezen állomásán el kell időznünk egy kicsit, mert egy
részletesebben kifejtendő problémahalmazhoz érkeztünk! Az
irodalomtudós ugyanis kettős értelemben használja az
öncélúság fogalmát. Egyrészről üdvözli, másrészről
elveti. Pozitívumként emeli ki mint a művészet, az
esztétikai megértés önállóságának védelmét szolgáló
vonást, ám helyteleníti mint az autonómia elvét sértő
társadalmi befolyásolást kifejező jelenséget, például mint
kulturális, illetve szellemi bezárkózást. Máris a modern
értelemben vett magyar irodalom kialakulásától kísértő
azonosságjegy, az önértelmezés és a minőségfelfogás
kettős vonatkozási rendszerének kérdésénél vagyunk.
Domokos Mátyás is párhuzamos vonatkozási rendszereket
használ állásfoglalásaiban. Megkülönbözteti a
világirodalom fogalmát a nemzeti irodalométól, fenntartja a
külső norma és minta másságát a saját, nemzeti
kifejezéssel szemben. Azonosság és idegenség, individualitás
és kollektivitás elveinek viszonyrendszerében a szintézisre
törekszik – ez az egyik legnemesebb magyar hagyomány, már a
romantika korát is jellemezte! –, ötvözni akar, oly módon,
hogy a gondolati vázat ismételten megerősíti. Azt kell
mondanunk, hogy modern irodalomfelfogásunkra tipikusan jellemző
szellemi gond ez: „nemzeti irodalomban” gondolkodunk az
individualitás alapállásából kiindulva. Nem pártoljuk a
puszta „mintakövetést”, legyen bár az a legmagasabb
szintű nyugati modell magyar megvalósulása, de ódzkodunk az
„öncélúságtól”, a kizárólagos helyi érdektől is,
nehogy beleragadjunk a marasztaló pannon sárba. Futó
szekerünkről valamikor elveszítettük annak a tudását, mit
is értsünk valójában „nemzeti”, azaz a kollektivitás
fundamentumán álló értékszemléleten. Vas István
megfogalmazását hívja a literátor segítségül, amikor azt
hangoztatja, hogy modernnek kell lenni, de magyarként kell annak
lenni. Jó eséllyel nem félteértés, ha akként vélekedünk,
hogy ebben az esetben a modernségen van a hangsúly, a nemzeti
vonás itt „csak” egyénítő bővítmény. Azaz a nemzeti
irodalom kategóriájából következő autonómia elve nem
jelenik meg. A magyar irodalom nem attól lesz érdekes egy
másik – ebben az esetben nyilván európai – náció
számára, amiben különbözik tőle, hogy magyar, hanem azért,
amiben valószínűleg egyek, hogy modern. (Következésképpen:
a magyar író kizárólag akkor értékelhető nemzetközi
szinten, ha a nagy anyanyelvi kultúrák által is elismert
irányzathoz sorolható.) A nemzeti irodalom eszméje – XVIII.
századi előzményekkel – a XIX. századi hazai
irodalomelméleti gondolkodásban a kollektív, anyanyelvi
megelőzöttség tapasztalatából táplálkozott, s nem a
világtapasztalás individuális elsőbbségét valló
felfogásból. Ebben a vonatkozási rendszerben az öncélúság
nemhogy szembeállítható nem volt az egyetemesség
eszméjével, hanem maga jelenítette meg azt: univerzalitás
kizárólag a nemzeti sajátosságok sokaságában volt
megragadható. Domokos Mátyás is a későbbi dichotomikus
gondolkodás tradícióját vitte tovább, s talán éppen emiatt
viszonyult egyoldalúan élete végének legerősebb
„szakmai” kihívásához, a magyar irodalom(értelmezés)
posztmodern jellegű átalakulásához.
„…mert »az ádáz nemzeti öncélúság«
kísértéseitől […] vagy a posztmodern relativizmus
cinizmusától egyaránt mentes tisztánlátásra a magyarság
józanul gondolkodni képes részének sohasem volt égetőbb
szüksége, mint az új évezred küszöbén, amikor a
bőrünkön érezzük az élet magyar útjának az irányát és
minőségét meghatározó világtrendek nyomását” –
olvashatjuk rögtön a könyv elején, mintegy felütésként. S
most ne arra figyeljünk, hogy mit takarhat az „élet magyar
útja” kifejezés, ha máshol, az irodalomra – vagyis a
kultúrára – vonatkozóan Babits a forrása annak a
meggyőződésnek, miszerint „nincs jogunk a nemzeti
szempontokat keresni, ha – az irodalomról akarunk lényegest
megtudni”. Hiszen amennyiben az „öncélúság sorvasztó
mérge” hat a kultúrában, miként hagyhatja érintetlenül az
életvilág más területeit? Nézzük inkább a
szembeállítást: nemzeti öncélúság és posztmodern
relativizmus! Nyilvánvalóan – hic et nunc – két
nemkívánatos szélsőségről van szó. Hatásuk, befolyásuk
megosztó, minek következtében – az összefüggés egy
kisebb, ám számunkra most fontosabb szeletét kinagyítva –
„törzsekre szakadt” a magyar irodalom, mely jelenséget
Domokos Mátyás egy mélyülő alkotói válság
következményének tart. Hogyan következik ebből – az
örökösen fenyegető provincializmuson túlmutatóan –, hogy
az irodalomról való gondolkodás viszonylagosan új, a posztstrukturalista
módszertan elemző metódusait követő formáit végső soron
és bizonyos mértékben a marxizmus–leninizmus, a kommunizmus
gondolati továbbélésének tartja? Úgy, hogy azt veszi észre
benne, amitől szavakban a leginkább el akar határolódni az
említett kritikai irányzat: a kirekesztési szándékot és a
kulturális megosztás akaratát. „Isten őrizzen meg minden
irodalmat attól – rögzíti idevágóan aggódását –, hogy
életéből, működéséből a […] természetes és
elkerülhetetlen […] teremtő elfogultságokat kisterilizálja
az egyetlen igazságra törekvő központi voluntarizmus.”
Éles szemű meglátása – ahogyan írja: „életem
megingathatatlan hite” –, hogy posztmodern krízistudat,
újrakanonizálási ambíció ide vagy oda, nem az irodalom
került válságba, hanem az az ember, aki a művészet által
hordozott értéket valami külső, tőle idegen célra akarja
felhasználni. Jó érzékkel idézi fel a Németh László-i
veszélyérzetet: „folyamatban van a magyar irodalom
leváltása egy magyar nyelvű irodalomra.” Hiszen azt látja
elveszni, ami a számára talán a legfontosabb: a
szellemi-erkölcsi minőségek képviseletét, illetve az
írástudó hagyományos szerepét, a „magasabb értékek
letéteményesének lenni” hitvallás feladatvállalását.
Csakhogy Domokos Mátyás nem érzékelte –
legalábbis a kötet írásaiban ennek nincs nyoma – a
nyelvfilozófiai irányzatok szellemi kihívását, s csupán
társadalmi, gyakorlati oldaláról nézte és bírálta annak
következményeit – ez utóbbit teljes joggal. Az irodalmiság
fogalmának – itt most nem kifejtendő –
átértelmezésével, a világról való emberi tudás viszonylagosításával,
az önszemlélet elbizonytalanításával s különböző
diskurzusok hatálya alá rendelésével nem mint teoretikus
szembesült, hanem pragmatikus irodalomszervezőként és
-értelmezőként. A történetiség elvét mindenekfelett
hangoztató metódusokkal szemben a maga időtlen
érvényességűnek tudott értékelő kategóriáit állította
szembe. Az irodalmon keresztül látta a létezést, s ez a
tágas panoráma lehetővé tette számára a feltűnő és
elmúló jelenségek összevetését a – jobbára ugyancsak az
irodalomból megismert – időtlen eszményekkel. Tudálékosan
azt mondhatjuk, hogy az értékelő olvasás egy atemporális
értelmezői struktúrát jelent az ítész számára: az
irodalom igazságai újból és újból elővehetők,
használhatók, segítségül hívhatók. Visszatérően
használta a történelmi aspektust véleményének
alátámasztásához – a történetiség elvének
érvényesítése nélkül. Nála a múlt eseményei nem
egymáshoz, hanem az örök eszményihez viszonyulnak. Abbéli
reménye pedig, hogy az alkotói önelemzés rehabilitálni fogja
az „igazi” (értsd: egy, az esztétikai megértésben
kifejeződő mélyebb társadalmi és létigazságot feltáró)
realitás kifejezését, a messzeségbe távolította el a
„korszerű” elvárásoktól, melyek a referencialitást olyan
kérlelhetetlen elszántsággal üldözik, mint ahogyan hajdanán
a szocialista realizmus kereste halálra az anekdotizmust az
epikában.
Egyébként is jellemezte a gondolkodói
alkatát az elvont elmélettől való idegenkedése. A magyar
esztétikai irodalomról is azt állította, hogy „legjavát
nem az egyetemi szakemberek tanulmányai, hanem az írók,
költők tollából született esszék alkotják”. Viszont ami
egyrészről hiányosság, másrészről persze még lehet
többlet is. Mert nem véletlenül volt már életében széles
körben elismert literátor Domokos Mátyás. Talán azért is
válthatott ki tiszteletet a személye, mert mindig nagy
fontosságot tulajdonított az irodalom emberi oldalának. A
személyes kontaktust és benyomást nélkülözhetetlennek
vélte az irodalommal való foglalkozásban. Az ő
irodalomértése nem nélkülözhette a szubjektív hatásokat,
olvasásélménye kiegészült a szimpátiával és empátiával,
no meg szakmai alázattal, melyet az alkotó iránt táplált.
A fentiek tükrében nem meglepő, ha azt
mondjuk: Domokos Mátyás hűségesen ragaszkodott a páneurópai
kulturális tradíció műveltségeszményének elitizáló, a
klasszikus minőségűvé emelkedett értékeket öröknek tudó
felfogásához. Lelki alkatában más-más aspektusban élt
együtt a gondolati nyitottság a mozdíthatatlansággal.
Értéktudatát nem tette ki a metafizikakritika próbájának,
mindamellett elutasította a kulturális gyakorlatban fejét
felütő, egyetlen (pszeudo)igazságot hirdető voluntarizmust.
Írásai azt sugallják, hogy az általa feldolgozott – igen
gazdag – irodalmi anyag szinte előírja a befogadásnak ezt a
rá jellemző módját. Értelmezési aktusa zárt értelemegészt
eredményez, melynek összetevői – mű és interpretáció –
mintegy feltételezik egymást. Ezért is jelenthetjük ki, hogy
a szerző amolyan médiumként is jelen van kötete lapjain.
Nehezen elválaszthatóan, már-már szételemezhetetlenül
egybeforr a megszerzett, közvetíteni vágyott ismeret a saját
vélekedéssel. Példaembereit sorakoztatja fel, akiktől
majdhogynem bármely életszituációra tud idézni érdemes
szellemi hagyatékot. Babits, Bibó, Németh László, avagy
Sárközi Márta – daliás (és persze szomorú) idők nagy
tanúi. De mindenekelőtt Illyés Gyulát kell kiemelni, kivel a
legszorosabb a szellemi harmónia. Amikor róla emlékezik,
saját vallomását, világlátását is papírra veti. Miként
fest Domokos Mátyás Illyés- és egyben egy kicsit
(ön)portréja? Ő volt az, aki „védte, mint »a
legmesszebblátó magyar«, a becsületes alku hitének a
lehetőségével a szívében, a parasztnak az emberi élethez, a
magyarnak a szabadsághoz és az európai országok
közösségéhez való tartozás elemien természetes jogát”.
Örök emberi kötelezettséget érzett a közösséggel szemben,
„amelynek a kenyerét ette”. Azt tartotta, hogy magyarnak
lenni nem annyira állapot, mint inkább erkölcsi-szellemi,
társadalmi-történeti feladat. Gondolati hagyatékának
üzenete: nincs igazi emberi felszabadulás társadalmi
felszabadulás nélkül, s emberi-társadalmi felszabadulás
sincs nemzeti szabadság nélkül. Feladatául tűzte ki az új
haza építését, melynek erkölcsi-emberi kötőanyaga nem
lehet más, mint az emberi szenvedés iránt megőrzött
érzékenység. Elengedhetetlennek tartotta a cél érdekében a
bátrabb igazságok kimondását, amelyek megmutatják a
cselekvés módját és értelmét. Konklúzió: „Az európai
kultúra szellemében történő magyar szintézis megteremtése
életművének leglényege.”
Domokos Mátyás munkálkodásának pillanatnyi
jelenünk számára talán legaktuálisabb üzenete ugyancsak az
illyési gondolatiságból származik. Az összetartozás tudata
szövi meg irodalmunk – vallották mindketten –, kultúránk
szövetét, mely „önbecsülésünk leghitelesebb alapja, a
magyarság egyik legnagyobb történeti értéke, eleven kincs,
amelyhez a szellem embereinek minden körülmények között
ragaszkodniuk kell”. A magyar irodalmi kultúra
folytonosságának és változataiban is egységességének,
értékeinek egymással szemben való kijátszásának
elutasítása a hagyománytörésben gondolkodókkal szemben –
ez a Nem-múló múlt válasza az ember
válságára, „aki nem tud mit kezdeni a teremtő szellem nagy,
nélkülözhetetlen ajándékaival”. (Nap Kiadó, 2006)