Tverdota György
„Szerelem, nyugalom”
A Flóra-versekről
„Téged szeretnek, könnyen értenek”
– idéztem, lényegében egyetértően, József Attila Illyés
Gyulának címzett Egy költőre című verse kezdő
sorát egy korábbi tanulmányomban, amely Illyés harmincas
évekbeli kritikai fogadtatását tárgyalta. A megírás
pillanatában, 1937 őszén mindkét állítás igaz lehetett, de
mára már érvényüket veszítették. Nemcsak Illyés költői
rangja kopott meg az évtizedek során, érdekes módon az
indoklás sem állja meg a helyét. József Attila verseit ma,
minden nehézségük ellenére, könnyebben értjük, mint
azokat, amelyeket költőtársa írt. Az átrendeződést nem
nehéz megmagyarázni: József Attila költészete 1937 ősze
óta folyamatosan értelmezések tárgyát képezi, a kritika a
legkülönbözőbb oldalakról irányítja rá reflektorfényét,
míg Illyés lírája korántsem részesült ilyen mértékű
magyarázó buzgalomban. Különösen legújabb
irodalomtudományunkban csökkent le az érzékenység iránta,
és nőtt a tanácstalanság az általa betöltött hely
meghatározása tekintetében. A kritika úgy látja, hogy
Illyés egy olyan közösségiszerep-hagyomány folytatását
vállalta magára, amely már a harmincas években
korszerűtlennek bizonyult, s így a költő innen maradt azon a
korszakküszöbön, amelyet két nagy nemzedéktársa, Szabó
Lőrinc és József Attila átlépett. Illyés – hangzik az
ellenvetés – nem vagy náluknál sokkal kisebb mértékben
élte meg a személyiség integritásvesztésének,
veszélyeztetettségének vagy egyszerűen csak decentrálódásának
élményét, s verseiben nem érvényesítette az ebből eredő
poétikai konzekvenciákat.
Ez a kritikai állásfoglalás a gordiuszi
csomó átvágására emlékeztet. Nem tudunk megnyugtató módon
elbánni Illyés költészetével? Hát iktassuk ki a számba
veendő értékek sorából. Ilyen rigiditásba rejtőző, alibikereső
semmitmondást a szakma nem engedhet meg magának. Büntetlenül
nem tehetünk zárójelbe egy ekkora horderejű vállalkozást.
Olyan szeletet vágtam tehát ki a költői életmű
egészéből, amely lehetőséget ad arra, hogy a népnemzeti
váteszköltő szerepét messze elkerülve szembesüljünk az
illyési versalkotás tényleges problémáival és erényeivel.
Az 1939-es Külön világban kötet versanyagát veszem
szemügyre, azaz azt vizsgálom meg, milyen teljesítményt
nyújtott Illyés Gyula Kozmutza Flórához írt szerelmes
verseiben. Ennek a vizsgálódásnak elmaradhatatlan részét
képezi a József Attila Flóra-verseivel történő
összehasonlítás.
A szerelmi történet, amely ennek a két
szövegkorpusznak az alapját képezi, háromszereplős. A
rivalizálás a két ifjúkori jó barát között már évek
óta tartott, személyi jó viszonyuk már rég megromlott, mire
Flóra megjelent a színen. Illyés korábban ismerkedett meg a
fiatal nővel, mint József Attila, de házasságban élt, s ez a
körülmény megnehezítette, lelassította kettejük
kapcsolatának kibontakozását. Mire József Attila találkozott
Flórával, mire szerelemre lobbant iránta, és hevesen
udvarolni kezdett neki, Illyés és Flóra már intim
barátságban voltak egymással. Az ostrom hevessége, a
házassági ajánlat bejelentése József Attila részéről
megzavarta Illyés és Flóra akadályoktól gátolt viszonyának
alakulását. A két vetélytárs tudomást szerzett egymásról,
s szerelmi viszályukat nem magánéleti párbajban rendezték,
hanem költői hivatásuk terrénumán játszották le. Illyés
az áprilisban megjelent Ars poetica sorait vette
sértésként magára, s Szolga című versében vágott
vissza. Az utólagos magyarázkodások ellenére
meggyőződésem, hogy a költői párbajt tálaló korabeli
bulvársajtó ezúttal fején találta a szöget. József Attila
viszonválasza egy szerencsére el sem készült elvetélt
kísérlet után az idézett Egy költőre című versben
jelent meg. A jelek arra engednek következtetni, hogy Illyés
és Flóra kapcsolata a nehézségek dacára 1937 nyarára
szerelmi viszonyba torkollott. A szanatóriumba került,
idegösszeomláson átesett József Attila pedig egyre kevesebb
reménnyel, de mindvégig kitartott a mellett a terve mellett,
hogy házasságot köt a fiatal nővel. A folyamatnak a költő
öngyilkossága vetett véget. Még a Siesta szanatóriumban
történt azonban egy fordulat a két rivális viszonyában.
József Attila megbékélt Illyés Gyulával.
Bonyodalmas érzelmi dráma ez, amely
mindhárom szereplőnek sok fájdalmat, vívódást okozott.
József Attilát ez az élmény olyan finom, szublimált,
választékos udvarló költészet kibontakoztatására
késztette, amely éles váltást jelent a néhány hónappal
korábbi Gyömrői-szerelem diszharmonikus, a nyelvi tabu
határait feszegető nyelvezetéhez képest. Az a klasszicizáló
technika, amely Radnóti és a Nyugat ún. „harmadik
nemzedékéhez” tartozó alkotók gyakorlatában fejlődött ki
nem sokkal később, ha nem is kizárólagosan, de
nagymértékben már a Flóra-versekben is szerepet kapott.
József Attila itt hangsúlyozottan törekedett a tökéletes,
kiegyensúlyozott kompozíció kialakítására, artisztikus
megoldásokra. Az olvasók egy része ezt a költői
teljesítményt nem érzi egyenrangúnak a költő legjava
termésével. E véleménynek leghatározottabban talán Beney
Zsuzsa adott hangot, aki éntől eltávolítottnak, hidegnek,
mesterkéltnek érzékelte a Flóra-verseket. Értékelésével,
anélkül hogy a cáfolatra teret szentelhetnék, a legkisebb
mértékben sem értek egyet. A Flóra-verseket József Attila
csúcsteljesítményei közé sorolom. Feltűnő, mennyire
súlyponti szerepet játszik bennük a balsejtelmeknek, rossz
előérzeteknek, az örvény csábításainak az az együttese,
amelyet az egyszerűség kedvéért a halálösztön
megnyilvánulásainak nevezek itt. Végül érdemes megjegyezni,
hogy a szemrehányás, a türelmetlenség egyre fokozódó
mértékben van jelen bennük a kezdeti játékos Reggeli
fénytől kezdve a Kedvesem betegen című verssel
bezárólag azzal a szerelmi partnerrel szemben, akit leveleiben
Pénelopénak nevez, s azzal a hitegető szerelmi bújócskával
szemben, amelyet a költő „szesztelen szerelem”-ként
bélyegez meg. „Mi kéne? Két pofon?” – hangzik el az
utóbb említett darabban egy olyan kérdés, amilyenhez inkább
a Gyömrői-versekben szoktunk hozzá. „Nem esett jól” –
írja Flóra erről a kérdésről. Nem csoda. Még ennél is
többet mond az a körülmény, hogy élete hátralévő öt
hónapjában József Attila nem írt szerelmes verset Flórának.
Illyés Flórához írt verseiben nyomát sem
találjuk annak a választott partner tartózkodásával
csereszabatos, a kedvest elérhetetlenként eszményítő
udvarló attitűdnek, amely József Attilát jellemezte. Az
olvasóban az a benyomás alakul ki, hogy a versek lírai alanya
már a kapcsolat kezdetén érzékeli a hajlamot a partnerben az
érzelmek viszonzására. Olyan párbeszédtörmelékek bukkannak
fel a versekben, amelyek csak egymást jól értő és elfogadó
beszélgetőtársak között képzelhetők el: „Mily közös
hazátok van, asszonyok néktek! / Elnézem fölényes /
mosolyotok” – olvassuk a Mint szobád… című
versben. A Nincs mit panaszolnom… a szerelmi intimitás
egy apró, de biztos adalékát őrzi: „Félve fogom kezed.”
A ciklus legkorábbi verseiben persze megszólal az obligát
szerelmi panasz, amelyet a vágy beteljesületlensége és a
szerencsés kifejlet esélytelensége miatti kétségbeesés
indukál: „Ó, keserű egység! Mit lesbe kuporgó / csend, a
fagy fog össze! / Feloldódva, jajjal fordulok ki forró /
karodból a földre.” De a szerelmet kísérő rosszérzések
oka nem a visszautasítás, hanem inkább annak belátása, hogy
kialakult kötöttségei megakadályozzák a lírai ént abban,
hogy a méltó és tartós kapcsolatot, amelyet a kiszemelt társ
megérdemel és feltétlenül igényel, biztosítsa számára:
„cserébe teneked azt adja az isten, / hogy velem kínoztat”.
Ebben a stádiumban jelent meg József Attila
személyében a veszélyes szerelmi vetélytárs, akire
egyébként a versekben semmiféle közvetlen utalás nem
történik. Az 1937 májusában megjelent Éjfél után
egyenesen eljut a szerelmi kudarc tudomásulvételéig,
megfogalmazza a fiatal nőről való lemondást: „nem fáj az
se most, / hogy nem az enyém, – / hogy melléd nem én /
fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.” S hogy van már
miről lemondani, mutatja a harmadik versszak: „Sötét világ.
A sírhoz szoktatom / – elszoktatva tőled – magam?” Tasi
József szerint Flóra a versben megfogalmazott szakítási
szándékot hónapokkal későbbre, Illyéssel való október
16-i találkozásukra datálja, „amikor megegyeztek: »én
Attilához kötöm az életem, ő nem hagyhatja el a feleségét,
nekünk kettőnknek találkoznunk sem szabad«”. A habozás, a
bizonytalanság azonban akár hónapokig is elhúzódhatott. Az Ars
poetica Illyés általi indulatos fogadtatása mindenesetre
arra utal, hogy az első mélypont már tavasszal bekövetkezett.
Abban Tasinak minden bizonnyal igaza van, hogy
az akadályokat mind Flóra, mind Illyés oldaláról legyőzte a
vonzalom ereje. „A Nyugat 1937. szeptemberi számában […]
megjelent Illyés Gyula három szerelmes verse; híradás egy
beteljesült szerelemről (Te is meghalnál…; Gyűlöltem a
címert…; Arccal le…) […] úgy tűnik, Flórának
Mátraházán, netán Tihanyban is, a hívott, de visszarettenő
József Attila helyett más látogatója volt.” Csakhogy ez nem
változtatott a lényegen sem Illyés, sem Flóra tartósabb
elkötelezettségét tekintve. Igaz, a versek szerelmi
beteljesülésről vallanak, de szinte csak a pillanat
érvényével. A bizonytalanság fennmaradt: „Szeretlek,
szeretsz-e aztán is, csatázva / hogy karomba haltál?” –
teszi föl a szorongó kérdést. Az Elérhetetlen hőse
pedig épp a beteljesültség pillanatában érzi végleg
elveszni a szerelmi társat: „Elégedetlenebb / sohasem voltam
s ő szegény / elérhetetlenebb.” Alighanem még hónapokig
nem jutott végső elhatározásra sem Illyés, sem pedig Flóra:
„Tépi a zsebkendőt – mi helyett? – az ujjad. / Látom
én: vívódol” – rajzol a hármuk (vagy Juvancz Irmát is
beszámítva: négyük) szerelmén tépelődő Flóráról
portrét a Tépi a zsebkendőt… című vers.
A dilemmát alighanem József Attila oldotta
meg azzal, hogy a szárszói sínekre feküdt. Természetesen nem
Flóra és Illyés miatt, mint egyes bűnbakkeresők állítják.
Sőt, mielőtt a költő a Siesta szanatóriumból Szárszóra
utazott volna, Illyés látogatást tett nála, s a két régi
barát, régi rivális megbékélt egymással. Nem volt ez persze
idilli egymásra találás, hanem a győztes számára
lelkifurdalást ébresztő, megrendítő tapasztalat,
különösen a végkifejlet felől visszatekintve: „Kortársak,
bajtársak, eszmetársak voltunk, s mégis, szinte kegyetlen
szántszándékkal, mennyi kínzó ellentétet vetett közénk a
sors; a legszörnyűbbet, melyről még beszélni sem tudok, épp
az utolsó esztendőben. Szenvedtünk egymás miatt, s mégis
barátok voltunk” – olvassuk Illyés nekrológjában. Nem
volt ez másként az elpártolt szerelmes felől nézvést sem.
Ignotus Pál 1937 őszén nagy próbatétel elé állította
Flórát: azt kérte tőle, vegye magához a beteg költőt. A
fiatal nő erre az áldozatra nem vállalkozott. Az utolsó
találkozás felidézése tehát nagyon is indokoltan került Könnyező
címmel a Külön világban ciklusba: „Mondhattam,
hogy ki szereti. / Remény sem kellett már neki. / Bólintott,
hogy mindent köszön. / Mint dőlt edényből, dőlt a könny.
// Aztán, mint fuldokló, ha még / utolszor felveti fejét: / a
sós cseppeket szerterázva / vad nemet intett a világra.”
A happy end elől a költőtárs
öngyilkossága folytán elhárult az egyik akadály, s Illyés
válásával a másik is. A dicsőség csábít…-tal, a Külön
világban című verssel, a Változattal elindulhatott
azoknak a költeményeknek a sora, amelyek az egymásra
találást, a révbe érést ünneplik. Csakhogy egy öngyilkos
riválissal és egy elhagyott feleséggel a háta mögött
Illyés érthető módon nem volt képes azzal a
felszabadultsággal kiélni és kinyilvánítani a boldog
szerelem minden örömét, amellyel nagy mintaképénél,
Petőfinél Szendrey Júlia meghódítása után találkozhatott.
Ez a verssorozat inkább a súlyos betegség utáni lábadozás,
valamilyen nagy veszély traumatikus élményétől való
megmenekülés utáni egyensúlykeresés állapotát
tükrözi, természetesen a hangulati visszaeséseket sem
nélkülözve.
Illyés Flórához írt versei tehát
hitelesség tekintetében maradéktalanul kielégítik a magas
költői regiszter legkényesebb igényeit. Kiállják a próbát
József Attila Flóra-verseivel való összevetésben is. Azon
érdemes eltöprengenünk: miért érezzük úgy, hogy nem ütik
meg mégsem a József Attila-i szintet? Miért hatnak
szürkébbnek, jellegtelenebbnek a Flóra-verseknél? A
kérdésekre adhatunk kifejezetten személyes, ám ezért csak
nagyon szűk érvényű választ. József Attila két ponton
leküzdhetetlen előnyre tett szert a versek terén Illyés Gyula
előtt. Egyrészt szuverén módon magáévá tette a Flóra
nevet, ezt a gyönyörű, mágikus hatású szót, amellyel a
versben megszólíthatta a kedvest. „Az egyetlen nő, akinek
keresztnevét nem írhattam versbe – írja Illyés a
feleségéről. – Korosztályom legnevesebb költője tette rá
kezét.” Így aztán neki csak a névtelen, semleges, ízetlen
személyes névmás maradt. A valóságos versenyt ő, a virtuálisat
ellenben költőtársa, riválisa nyerte meg. A másik mozzanat,
amely József Attila előnyére szolgált, a szerelem mellett és
mögött a halálélmény hiteles megszólaltatása, amely
különös fénybe vonja József Attila Flóra-verseit. Nem
mintha Illyés költeményeiből ez hiányozna. Elég, ha csak Az
én fülem sérti… című darabra hivatkozom: „Halál,
halál, halál – bármerre fordulok…” Csakhogy míg József
Attilánál a „mert jó meghalni” kijelentésre hamarosan
bekövetkező öngyilkossága hathatósan rányomta a hitelesség
pecsétjét, Illyés hasonló, Erószt és Thanatoszt társító
kijelentései súlytalanok maradtak. A két szerelmi líra
rangkülönbsége mögött azonban tágabb érvényű, a költői
minőséget általánosabban érintő okokra is rámutathatunk.
Kosztolányi nevezetes, Illyésnek címzett
vitacikkében azt veti a népi lírikusok szemére, hogy „Ti a
szabad verstől visszatértetek a zárt formához és a rímhez.
De a ti zárt formáitok olyan lazák, mint egy gatya vagy egy
borjúszájú ing… Következetesen összecsengetitek az
ilyenféle szókat: mondtak – haladtak, gyermekek – mentek,
mondj – hogy – vagyis olyan hangzókat, melyeket még egy
süket barbár sem érezhet rímnek.” Kosztolányi olyannyira
rátapintott a népi líra fontos poétikai jellemvonásaira,
hogy Illyés egy szellemes cikkben szükségesnek ítélte
védelmébe venni a népiek eme „vívmányait”. Csakhogy
tagadhatatlanul jó riposztjai ellenére a kritikában nagyrészt
mégiscsak Kosztolányinak volt igaza, nemcsak az olykor valóban
pongyola, tanulatlan népi tehetségekkel, hanem a művelt és az
alulritmizáltságot tudatosan vállaló Illyéssel szemben is.
Nem kell ahhoz Kosztolányi vagy Tóth Árpád
rafinált rímtechnikáját szeretni, hogy az olvasó
megütközzék ilyen rímű és ritmusú sorokon: „Mint szobád
egyszerre, ha villanyt kattantol, / otthon lesz, ragyogván, / e
vak szerelem úgy lett otthonom attól: / neked panaszkodnám.”
Vagy: „Úgy ringok-rengek bízón az időben, / a lágy
jövőben, mint rég e bölcsőben.” Szántó Judit
emlékezése szerint József Attila a Sarjurendek kötetben
megjelent Elégia című versről egy beszélgetésük
során a következőképpen nyilatkozott: „Itt ez az Illyés.
Milyen képet tud írni. »Belenyúl a zsebébe, és nem vesz ki
semmit.«… Nincs füle. Nincs zenéje. Kopog. Az egész
kopog.” Ez a vélemény Illyés költészetének egy másik
domináns vonására, az alulstilizáltságra hívja fel a
figyelmet, ami megint csak tudatosan vállalt program
következménye, de ami egy másik stíluseszmény, például a
Kosztolányié felől is hibaként róható fel: „Amint a
régiek untatnak az agyonborsozottságukkal, az újakat a
fűszertelenségük teszi élvezhetetlenné.” Illyés
Flórához írt szerelmes verseinek élvezetét alighanem ez a
mai olvasó által is érzékelt kopogás, szárazság,
fűszertelenség, sótlanság nehezíti meg. Az Elérhetetlen című
vers nyitó sorai szemléltetik legjobban, hogy a rendkívüli
katartikus erejű vagy legalábbis sokkoló hatású téma, a
szerelmi partner legteljesebb odaadása és az eközben
megőrzött idegensége felkavaró és zavarba ejtő élménye
poétikailag mennyire nyersen, kidolgozatlanul, odavetett módon
fogalmazódik meg: „Elértem ezt is. Itt aludt, / karomban
boldogan. / A szélviharból lám fészekbe hullt, / fészekbe
már, – jó dolga van, / mert az lesz már, – ezt hitte.
Én / tudtam, sose lehet.” Illyés itt nyilvánvalóan nem
aknázza ki a téma nyújtotta költői lehetőségeket.
A harmincas évek derekára mintha
elnehezednék, mintha lendületét veszítené Illyés dikciója.
Megsűrűsödnek a versekben a gondolatmenet iramát megtörő
közbevetett mondatok. Vegyük példának a Próba című
verset. Az első közbevetés zárójeles: „Ki
legközelebbről, legkevésbé engem (mint téged is) az lát”
– indítja a verset. A második strófában újabb
közbevetéssel találkozunk, amelynek kérdő modalitása csak
fokozza az elidegenítő hatást: „Mint multat az emlék, ha
durván leverve / a házat, a régit, / törmelékeiből – de
milyen tervekre? – / emberibbet épít.” A Tépi a
zsebkendőt… nyitó soraiban ugyanezzel a megoldással
találkozunk: „Tépi a zsebkendőt – mi helyett? – az
ujjad.” A Próba című versben ráadásul „a régi
házat” jelzős szerkezetet, meglehetősen funkciótlanul, a
nehezebb értelmezős szerkezetre cseréli: „a házat, a
régit”. Az értelmezős szerkezet az inverzió egyik
formájaként is felfogható, amellyel Illyés egyéb esetekben
is előszeretettel él: „Amíg – bármi jó volt is a
közelséged” – olvassuk a Nincs mit panaszolnom című
versben. A megfogalmazás olykor kifejezetten ügyetlennek,
félresikerültnek, iránytalan, céljavesztett rögtönzésnek
tetszik. Ilyen például ez a strófa a Sose panaszkodom… című
versben: „Egyik kezével míg szép ajándékáról / leoldta
az inget, / a másikkal engem a sötétben Ámor, / ő is csendre
intett.” Pongyola megoldásnak érzem a Tépi a
zsebkendőt…-ben az „azt” utalószócska ismételt
használatát: „Egyetlen rántással azt a sűrű multat, / azt
rántsd le magadról!” A Beh pihennék… zárása
egyenesen önkarikatúrának tetszik: „Engem mi lenyugtat,
téged az emelne – / ha ölelhetnélek – Állva alacsonyabb
vagy nálam, de fekve / csak melledig érek.”
Maradnak azért szép számmal olyan versek a
szerelmi ciklusban, amelyeknek nemigen róhatunk föl effajta
hibákat. A fogas kérdést épp annak magyarázata jelenti, hogy
az Illyés-lírát miért jellemzi viszonylagos erőtlenség az
olyan gáncstalan darabokban is, amelyek eleget tesznek a szép
költői beszéd követelményeinek. Mert Illyés tud
ékesen szólni, képes uralni a nyelvet, biztonsággal
irányítani mondatait a választott irányba. A probléma
megközelítéséhez Németh G. Béla egy régi tanulmányában
kifejtett gondolatát veszem kölcsön, ahol a tudós a
költemény háromszintű szervezettségéről beszél. Első és
második fokon a költői nyelvet a stilizáltság és a retorizáltság
jellemzi. Illyés mestere volt az első és a második
fokozatnak, a szó- és mondatforma válogatásnak és az
állandósult alakzatok alkalmazásának. A harmadik szinten, a poétizálás
fokán azonban, ahol a nyelv eszközi szerepből munkatársi
szerepbe lép elő, már kevésbé hatékonyan végzi feladatát
a Külön világban szerzője.
Németh G. Béla a poétizálás eszközei
közül a hangzati eredményű számszerűségeket, a szófűzés
szoros és szokatlan módjait, a jelöletlen mondatkapcsolást,
az asszociációs sorok egy részének kihagyását említi, de
én itt inkább a szöveg mélységi szerveződésének, a belső
rétegezettségnek és elrendezettségnek fogyatékos
megjelenését, azaz a lírai kompozíció hiányosságait teszem
szóvá. Tamás Attila monográfiájában nagy érzékenységgel
emelte ki Illyés egyik korábbi szerelmes versét, a Testvéreket,
s demonstrálta rajta szép elemzésében a költő nagyszerű
komponálni tudását. Ezt a mértéket azonban Illyés ritkán
üti meg. A Külön világban verseinek nagy
többségében alatta marad ennek a szintnek. A képletet azonban
megfordíthatjuk. A stilizáló és retorizáló költői
beszédszintek mestere időnként eljut a kegyelmi állapotba, s
a magam szűkebb példájánál maradva, erőteljes, hatékony
lírai kompozíciókat, egyszerűbben szólva: nagy költészetet
alkot. Nincs ez másként a Flórához írt szerelmi versek
esetében sem.
A legjobb ezért, amit Illyéssel tehetünk, ha
folytatjuk Tamás Attila munkáját: kiválogatjuk a
Flóra-ciklusból, amit ma is külön, önálló figyelemre
érdemesnek ítélünk. Mindenekelőtt a már említett Könnyezőt,
a vesztes vetélytársról, a legyőzött ellenfélről őszinte
megrendültséggel készített portrét emelem ki, amelyet nehéz
megindultság nélkül olvasni. A ciklus egyik legjelentősebb
darabja kétségkívül az Együtt aludtál… című
önmegszólító vers, amelynek a megnevezetlen bűntudat miatti
vívódása feltehetőleg még Halász Gábort is meggyőzte
volna, aki Illyést a nálánál súlyosabbnak érzett Szabó
Lőrinc felől bírálta. Jelentős a Tamás Attila által is
elemzett A lámpa lehull…, és sikerültek az ezt
követő rövid, olykor epigrammaszerű, olykor dalszerű
darabok: E zord időben, Ez világít, Mi értelme…, Pirkad,
Könnyű. Általában elmondható, hogy a József
Attila halála után írt, lassan meghiggadó, csillapuló,
olykor kifejezetten depresszióba hulló versek azok, amelyekben
Illyés a maga Flóra-ciklusának legjobb darabjait alkotja meg.
Elhangzott Szekszárdon, a
PTE Illyés Gyula Főiskolai Kar Irodalomtudományi és
Nyelvészeti Intézete, a József Attila Társaság és az MTA
Pécsi Akadémiai Bizottsága által rendezett „Poétikai
töréspontok” – Illyés Gyula és József Attila című
konferencián (2007. június 7–9.).