Prágai Tamás
Darabka és egész
Tverdota
György: „szublimálom ösztönöm” – József Attila-versek
elemzései
Az elmúlt évszázad legnagyobb
összeütközése az olvasás úgynevezett formalista és
nem-formalista (kiváltképp politikai) módjai közt volt az
irodalomtudományban, írja egy közösen szerkesztett, 2003-ban
megjelent, Close reading (Duke UP, Durham and
London, 2003) című szöveggyűjtemény élén a szerkesztő
Frank Lentricchia és Andrew DuBois. A szoros olvasás (close reading)
az amerikai Ransom 1941-es könyve után új kritikának
nevezett irodalomtudományi irányzat egyik kulcsfogalma,
mégpedig eredendően technikai fogalom: az Egyesült Államokban
a háború után meginduló pedagógiai szemléletváltozással
párhuzamosan a háttérismereteken alapuló, tekintélyelvű
pedagógiai gyakorlat uralmát megtörni szándékozó egyetemi
oktatók a szöveghez fordulva próbálták diákjaikat kreatív
szövegértésre ösztönözni. A formalista módszer az amerikai
szóhasználatban alapvetően ezt a megközelítésmódot
jelenti. A másik, nem-formalista módszer – a
szerkesztőpáros általánosnak mondható gyakorlatot követő
értelmezésében – a teóriához való odafordulás jegyében
vizsgálja a szöveg és megértés előzetes feltételeit, de
– mint ezt mindkét oldal hívei kiemelik, gyakran az irodalom
retorikai vizsgálatával a teória irányába váratlan
távlatot nyitó Paul de Manra hivatkozva – szintén az
egyetemen elsajátított close reading „megértéstechnika”-fundamentumaira
épült magaslatról. Hogy mindkét oldalt méltóképpen
reprezentálják, kötetüket két fejezetre osztják a
szerkesztők. Az egyik a hangzatos Formalizmus (plusz), a
másik a kérdőjeles Formalizmus után? címet kapja, s
mint tartalmas előszavában Andrew DuBois kiemeli, a két
iskola, megközelítésmód osztozik az irodalomról való azon
tapasztalatban, hogy az – ismét de Manra utalva –
„egyszerre létezik a hiba és igazság módján”.
Egy József Attiláról szóló
tanulmánykötetről írott recenzió élére ezt a bevezető
bekezdést a kötet alcíme, a József Attila-versek
elemzései kitétel indokolja. Tverdota György előszavában
leszögezi, hogy a kötet összeállítása során annak
középiskolai tanárok, egyetemi hallgatók számára való
hasznosságát tartotta szem előtt. A „szublimálom
ösztönöm” megközelítésmódja az alapvetés szintjén
– mondjuk: a didaktikai szempont fontossága miatt – nem áll
távol az új kritikától, noha a párhuzamot hiba volna a
kelleténél szorosabbra vonni. A konkrét szöveg retorikai és
stiláris elemzése mindkét esetben kiindulópont; de az
eszmetörténetben való elmélyülés inkább az angolszász
irodalomkritika nem-formalista ága felé közelítené Tverdota
György elemzéseit, melyek konkrét tudománytörténeti
előképe nyilván Szabolcsi Miklós nagymonográfiája, amely ma
is hivatkozásokat és szembenállásokat, módosításokat is
gerjesztve határozza meg a József Attila-kutatás szempontjait.
Szándékát tekintve Tverdota könyve műközpontú, ez sem áll
távol Szabolcsi megközelítésmódjától. Nem kerüli József
Attila „politikai” verseinek tárgyalását: „A politikai
költészet csapdáit valószínűleg József Attilának sem
sikerült mindig elkerülnie, mint ahogy ezt Vörösmarty,
Petőfi, Arany, Ady vagy Kassák, s hogy időben közelebbi
példákkal éljek, Nagy László, Orbán Ottó vagy Petri
György esetében sem mondhatjuk – írja a Tömegről
írt tanulmány élén a szerző. – Azzal tehát, hogy ettől a
ballaszttól végre már meg kellene szabadulni, egyáltalán nem
értek egyet. Úgy gondolom, hogy éppen ellenkezőleg:
átestünk a ló túlsó oldalára.” Véleményével
egyetérthetünk, kiváltképp, ha figyelembe vesszük, hogy a
politikai értelmezés eredendő kizárása az elemző
részéről olyan befogadói előfeltevést érvényesítene,
mely helytálló lehet József Attila „tiszta költészet”
koncepciójához közelítő versei kapcsán, ám aligha
vonatkoztatható más korszakaira. E kérdés újratárgyalását
éppen a korábbi (’89 előtti) ideológiai korlátok ténye
kényszeríti ki.
Alapvetően nem értékelő kritikákról van
szó a kötet írásaiban, annak ellenére, hogy a szerző nem
ódzkodik az értékelő megjegyzésektől. Ezek azonban
általában a tanulmányok végén, mintegy lábjegyzetben
olvashatók; a nem csupán a magaslatokra, hanem a
műhelymunkára való fogékonyságot a tartalomjegyzék is
jelzi. Az alkotói pálya szempontjából jelentős,
általánosan ismert és előszeretettel elemzett és hivatkozott
„nagy versek”, a Tiszta szívvel, az Április 11,
a Medáliák, a Nyár, a Külvárosi éj
vagy a Dunánál, a kisebb remeklések, a Klárisok,
a Gyöngy, a Harmatocska, a vitatottabb,
problematikus darabok, a Párizsi anzix vagy a más
szempontból vitatott Tömeg mellett olyan zsengéknek is
figyelmet szentel, mint a Kövek vagy a Végül,
melyek inkább a pálya korai korszakának alakulása – a
belső műhely – tekintetében jelentősek, és ezek – a Végül
vagy a Párizsi anzix esetében is – más-más
alapon álló, ám saját szempontrendszerét következetesen
érvényesítő, mintaszerű és – hadd tegyem hozzá, bár ez
szubjektív – érdekfeszítő elemzést nyújt. A Végül
esetében így ír: „A vers, amint mondtam, nem hibátlan. Az
irodalomról való gondolkodásnak azonban az egyik legbutább
előítélete az, hogy a tökéletesen hibátlan vers mindig
értékesebb, mint az, amelyben valamely fogyatkozást fedezünk
föl. Vannak tökéletesen hibátlan középszerű versek, és
vannak zseniális művek, amelyek nem mentesek a szeplőktől.
[…] József Attila ún. proletárverseinek egy része más
tendencia sodrában, esetünkben az anarchizmus szellemében
született, s azért lett proletárköltészetként elkönyvelve,
mert a költő bizonyos átalakításokat végzett rajta, illetve
ilyennek tekintett kötetben szerepeltette. Még fontosabb
talán, hogy a Végül poétikai sajátosságai (anzixszerűség)
vagy önképalakító természete folytán besorolható olyan
szériákba is, amelyek nem politikai természetűek, s így
akár másféle, nem politikai olvasatot is felkínálnak.” E
konklúzió – a logika vázára csupaszítva – két
szemponton nyugszik. Az egyik: eszmetörténeti, melyet ebben az
esetben nevezhetünk politikainak is; a másik formai, vagyis
poétikai. Az értékítélet, a kortárs irodalomkritikában
mostoha „hibátlan”, „tökéletesen hibátlan”,
„értékes” kifejezések kimondatlanul is e két pilléren
nyugszanak. Érdekes ebből a szempontból egy, a tiszta
költészet kapcsán felmerülő probléma. „A közlés
technikája a kifejtés, hirdettük, a költészeté a kifejezés
– idézi Német Andort. – Valamennyiünk ideálja a
komprimált vers volt, amelyben nem a költői van felhígítva,
hanem amelynek az élvezőben kell feloldódnia. Mert minden
eleme tiszta poézis, még a betűk rendje és egymásutánja
is.” Valóban. De hogyan választható külön a „tiszta”
és „tisztátalan”, a „költői” és „költőietlen”
nyelvhasználat? Elgondolkodtató, hogy József Attila maga lép
túl ezen, azzal, hogy „sikerült a közlést kifejezéssé
integrálnia”. De hogyan szelektálja anyagát a kritikus?
Ezzel, vélem, alapvető módszertani
kérdésekhez jutottam el. Tudjuk, hogy az
irodalomtörténet-írás és irodalomkritika alapvető
problémája hosszú évtizedeken keresztül – a bevezetőben
idézett szöveggyűjtemény szerzői szerint (talán enyhe
túlzással) „a múlt század során” – a pozitivista
megközelítésmód uralmának megnyirbálása, átgondolása,
esetenként harcos kritikája volt. Az alkotót – a romantika
zsenikultuszának ellensúlyaként – főként a hatvanas évek
ideológiai vitáit követően biztosnak vélt trónjáról a
szöveg taszította le. A kritikusokat többé nem az érdekli,
hogy „milyen kását evett a szerző, miközben művét
írta”, sokkal inkább az, „hogyan működik” a szöveg:
milyen retorikai alakzatok vezérlik és számolják fel
megértésünket, hogy jelenik meg az esztétikum az
időbeliséghez kötött alkotásban, mi az esztétikai
értékítéletek alapja, mit érzékel, mit vár el a befogadó,
vagy hogy mi módon tűzi ki a korszakhatárok jelzőkaróit az
irodalomtörténet... Nem lehetetlen, hogy e szempontok egy
része is „kásaproblémának” tűnik majd néhány évtized
múlva, ám kétségtelen, hogy az általánosság magasabb
szintjén mozognak, és messzebb tekintenek az egyszerű
okadatolásnál. Tverdota György alapvetően két szempontot
érvényesít tanulmányaiban, amelylyel anyagát tágabb
összefüggésrendszerbe helyezheti. Az egyik a már említett
eszmetörténeti szempont. Az 1924 első napjaiban írt Kövek
estében rámutat az avantgárd hatására, mely boldogtalan
individuális jelennel és kollektív jövővel számol; rámutat
az épület-metafora elterjedtségére a korabeli
gondolkodásban, Szabó Dezsőtől, Kassáktól, Gábor Andortól
hozva példát; arra a képzetkörre, mely a baloldali
kommunizmuseszményt az antik Róma keresztény végnapjaival
veti egybe, és ezzel a gondolattal értelmezi át a vers
látszólag csak-keresztény felhangjait; végül kimutat
néhány, helyenként parafrázis-feszes párhuzamot Nietzsche Zarathustrájával,
mely – tudjuk – Wildner Ödön 1908-as fordítása óta
inspirálta termékenyen a századelő írástudóit. Ebben az
aspektusban kap új értelmet Németh Andor megállapítása, aki
a baráti közelségből ismert József Attila „erkölcsi indifferentizmusáról
beszél 1929-es kritikájában, és a Szeretnének
kezdősora (»Jóról és rosszról nem gondolkozom«) Nietzsche
művét juttatja eszébe: »Annyi bizonyos, hogy egy nevezőre
tudja hozni az életjelenségeket, jenseits von Gut und
Böse, s valamennyihez egyformán ragaszkodik«” – idézi
Tverdota György Németh Andort. De egészen más felhangokat kap
a tárgyiasság kérdése is, ha a fogalmat nem a kézenfekvőnek
látszó angolszász versmodell (az elioti „tárgyi
egyenértékes” felől) közelítjük meg, ahogy ez egy babitsi
vagy későbbi, újholdas líramodell értelmezése során
valószínűleg indokolt; hanem a szómágia, a tárgyak „tondija”
– József Attila saját, e modellel szemben támasztott
kritikája felől.
Forma és formán túli – vagy az elemző
szavaival: „darabka és egész” – e gondolat fényében
bontakozik ki és kapcsolódik egybe. A Kövekben vázolt,
kétrétegű jelentésmező egymástól távolinak tetsző
horizontokat vetít egymásba, József Attila ily módon
föltárt gondolatvilágában „ugyanannak a képzetnek két
ellentétes, egy kollektivista és egy nietzschei jelentése van.
Az Übermensch világa és a közösségi társadalom a Kövekben
szoros közelségbe kerülnek.” Ugyancsak több elemzésben –
például a Tiszta szívvel esetében is –
megmutatkozik, hogyan karol egymásba avantgárd modernség és
klasszikus formafegyelem. Az efféle pontosan adatolt kettősség
az alkotói horizont(ok) összetettségét, interferenciáját
mutatja meg, és e jelenségnek nyilvánvaló módon teoretikus
konzekvenciái is lehetnek. Tverdota munkamódszerét szívem
szerint munkaelemzésnek, műhelytanulmánynak nevezném. Az
alkotás medrébe, sőt áramába állítja olvasóit, arra a
variációk által alámosott, termékeny és képlékeny
talajra, mely József Attila esetében hegyről lezúduló
folyóvíz elevenségéhez hasonlítható, mely kimossa
mezítelen talpunk alól a finomkavicsos medret – ahogy az Erdélyi-Érchegység
és a Déli-Kárpátok bércei közül az Alföldre zúduló
Maros, Makótól és a magyar–jugoszláv–román határtól
néhány kilométernyire. Közismert, hogy József Attila
bizonyos verseit átdolgozta, elemeiket felhasználta és
átgyúrta, más-más kontextusba illesztette be. (A Kövek
egy motívumát például az Eszmélet IV. szakaszában.)
Barokkos, ám következetes allegória: eszmetörténeti fénye
esetenként a félhomályos műhely zugaiba világít. Ez a
műhelyelemzés egyik hozadéka. A műhelyelemzés a vers
generálódásának közelébe – vagy ahogy Michel Riffaterre
fogalmaz: az „igazi originalitás jelenében” – helyez el.
A másik hozadék: működésében kiemelőtollal átsatírozva
mutatkozik meg a versalkotó alakzat, és Tverdota György mint
vérbeli formalista biztos kézzel ragadja meg, emeli ki és
mutatja föl a nyilvánvalóvá tett poétikai tényt.
Az elemzett poétikai szerkezetek közül
hármat emelnék ki. Az első: az önrím, és tágabban: az
azonosalakúság, homonímia. Jól tesszük, ha számon tartjuk a
jelentésmezőt elbizonytalanító szemantikai tényezők közt,
melyek a jelentőségüknek megfelelő helyet keresik a kortárs
poétikában. Az Április 11 elemzése során az
„alkotmányba” kétértelműségére világít rá a
tanulmányíró; a szélhez kapcsolódó mitikus-poétikai
viszony alapos elemzését kiegészíthetnénk a szél (mint
légfuvallat és mint perem) kétértelműségének
felvillantásával. József Attila – mint a Tiszatáj 2005/4-es
számában megjelent tanulmányomban magam is próbáltam
megmutatni – rendkívül fogékony a kétértelműségen
alapuló szójátékokra; az elemzett versben ilyen a szél
„rengeteg” (mint hatalmas és mint ringató) jelzője is. A
második: a mondattani elbizonytalanítás eszköze. Több
példán (az Április 11 mellett az Óda esetében
is) bemutatja az elemző. Versalkotó jelentőségére ismét
csak utalni van módom, ezt további kutatások bizonyára
megerősítenék. A harmadik: az anzix-szerkezet, melynek
kialakulását a Walt Whitman-féle mellérendelő
felsorolásból, a kassáki szimultánszólam-technikából és
az összefogottabb, hagyományos poétikából a Párizsi anzix
esetében mutatja meg. Itt jegyzem meg, hogy az alkotás
rejtekútjain bujkáló forma figyelemre méltó karriert ér meg
a hetvenes évek – például Kormos István – költői
munkáiban.
Az Április 11 kapcsán Tverdota
megjegyzi, hogy „a szövegek, melyek születésünkről vagy a
halálunkról szólnak, lényeges kérdéseket hoznak szóba, s
ezek a kérdések az élet tényeire vezethetők vissza. Az életrajziság
iránti szkepszisnek ezeken a pontokon föl kell adnia vélt
fölényét.” Azt hiszem, valaki másnak a születése és egy
idegen halála még mindig kívül állhat közönyünk miatt a
saját világon, melybe saját sorsunkkal illeszkedünk; de
éppen az alkotó pillanat felismerése – melybe a
„szublimálom ösztönöm” bepillantást enged – átjárót
nyithat az idegen sorstól a saját sors felé. Ezért, az
alkotó pillanat nyomát követve tudtam a kötet elemző
gyakorlatát befogadói értelemben sajátnak tekinteni, és
ezzel a feltételezett „szoros olvasástól” a
„legszorosabb olvasásig” jutottam el. Ezen a ponton az
irodalomkritika határain túl merészkedünk. Ezért tartom
jónak a kötet zárszavát, s úgy vélem, ennél alkalmasabbat
nem találhat kritikája zárszavának a recenzens sem:
„Elemzésünket azzal a konklúzióval zárhatjuk, hogy József
Attilával foglalkozni emberlétünk legrejtélyesebb,
legmegrendítőbb titkaival való foglalkozást jelent. Ettől a
kifürkészhetetlen mélységtől és tökéletességtől annyira
izgalmas ma is alakja és költészete.” (Universitas, 2006)