L. Simon László
Az Urnatemető-építő
Kombinát
Erőss István paplanjai és díszpárnái
Egyetemista koromig csak akkor láttam
panelházat belülről, amikor meglátogattuk a városban lakó
nagynénémet, aki egy tízemeletes csoda hetedik szintjén élt
bezárva. Míg a szüleink beszélgettek, addig mi néztük a
tévét – doboz a dobozban, gondoltam –, vagy rohangáltunk a
lépcsőházban, esetleg lifteztünk – mozgó doboz az álló
dobozban, gondoltam –, s rendszeresen összevesztünk azon, ki
is nyomhatja meg a gombokat. Aztán egyetemista koromban hirtelen
fővárosi lettem, s hónapokig kikerültem az aluljárókat, a
föld alatti dobozokat, így az astoriai albérleti szobából
elindulva rendszeresen keresztülvágtam a körúton, úgy lépve
át a villamossíneket, amiként otthon a tópartra igyekezve az
állomás vágányait. Mire megszoktam a pesti bérházak
hangulatát, a tágasabb lépcsőházat, a nagyanyám
hálószobaszekrényének szagára emlékeztető öreg, lassan
kattogó liftet, a keskeny kis cselédszoba félelmetes
magasságát, a villamostól mozgó födémeket és a remegő
ablakokat, addigra a külvárosban találtam magam egy korszerű
panelházban, ami ugyanolyan volt, mint nagynéném
kisvárosi tömbháza. Ekkor összeszűkült, de egyszerre ki is
tágult előttem a világ, ahogy megtaláltam a helyemet ebben a posztszocialista
dobozrendszerben, ahol a szocialista társadalmi mobilitás olyan
mesterséges lenyomata tárult elém, ami elemi erővel volt
képes megmutatni mindazt, ami a diktatúrát működtetők
társadalmi programjának egyszerre volt kára és haszna. Mert
miközben a régi struktúrákat felszámolva a tradicionális
életformák és a hagyományos életterek,
településstruktúrák lerombolására törekedtek, aközben egy
olyan keverék világot hoztak létre, amely akár pozitívan is
képes volt a magyar társadalom mobilitását befolyásolni. A
szocialista és a posztszocialista lakótelepek ugyanis – a
csúcson levőktől eltekintve – szinte a teljes társadalom
metszetét bemutatják, hiszen ugyanolyan dobozba kényszerült a
városiasított, a földjeitől megfosztott paraszt, a
külvárosok nyomornegyedeiből előrelépő munkás, az első
generációs értelmiségi vagy a kitelepítésből
visszaköltöző, végre lakáshoz jutó egykori rendszeridegen
vagy annak a gyermeke. Más ez, mint a külvárosi francia
lakótelepek világa, mondhatnánk a panelházainkat mindig a
francia házgyárak termékeinek felmutatásával védő
vitapartnereknek, ha lehetne még vitatkozni, s nemcsak magunk
elé beszélnénk kis skatulyánkban ülve, nézve a falakat,
várva a csodát, már ha vannak még varázslatok ebben a demitizált,
az urbánus mitológiáktól is megfosztott világunkban.
1962-ben dr. Trautmann Rezső arról
tájékoztatta Fock Jenő elvtársat, a minisztertanács
elnökhelyettesét, hogy a lakásépítés meggyorsítása,
idényjellegének megszüntetése, a minőségi követelmények
emelése és az anyagi ráfordítás helyes felhasználása
érdekében a III. ötéves tervben fokozódó mértékben
házépítő kombinátok üzembe állítását tervezik. „E
téren egyik jelentős lépés a Szovjetunióból
megvásárolandó Házépítő Kombinát üzembe helyezése lesz.
A Házépítő Kombinát rendszerén belül, a munkák jelentős
része üzemen belül, iparosított feltételek között zajlik,
és a házak szerelése és befejezése lényegébe véve az év
minden napján, az időjárástól függetlenül, egyenletes
ütemben történhet. A Házépítő Kombinát termékeit és a
kész lakásokat illetően ma még elég sok ellenvetéssel lehet
találkozni. Különösen a szobák 2,55 m falmagasságával és
a 18 m2-es szoba 3,08 m-es szélességével szemben
mutatkoznak aggályok. Miután a korszerű lakásépítést a
lakások bebútorozásának kérdésétől leválasztani nem
lehet, ezért a lakások kialakításánál arra törekszünk,
hogy sok beépített szekrénnyel a szobákból az egyedi
szekrényt mint hagyományos bútordarabot eltüntessük. A
lakások jó kialakíthatóságának és korszerű
bebútorozhatóságának kézzelfogható bizonyítása
érdekében, a vásárolandó Házgyár termékeihez hű
méretben, három jellegzetes lakásfajtát mintaképpen
felépítettünk, és korszerű, de nem különleges bútorokkal
bebútoroztunk. A lakásokat a Budapesti Ipari Vásár
területén, az Építésügyi Minisztérium kiállítási
csarnokában állítottuk fel, és mutatjuk be az érdekelt
állami és társadalmi szervek vezetői, a helyes döntés
kialakításában érdekelt munkatársai részére. A
kiállítás méretei nem teszik lehetővé, hogy a
nagyközönség szabad látogatását biztosítsuk. Nagyon
fontosnak tartom azonban, hogy a párt és a kormány vezetői
is, lehetőleg rövid látogatás keretében benyomást
szerezzenek arról, hogy milyen színvonalú és minőségű
lakásokat kívánunk a jövőben ipari módszerekkel
előállítani.”
A döntéshozókat bizonyára nem zavarta, de a
panelokba kényszerült lakosságot igen kellemetlenül
érintette, hogy a KGST Építésügyi Állandó Bizottságának
ajánlása alapján bevezetett nagypanelos építési
módszereknek az új szovjet lakóház-típustervei több ponton
is eltértek a korábbi Országos Építésügyi Szabályzat
előírásaitól: az emelet magassága 3 helyett 2,7 méteres, a
szobák belmagassága 2,65 helyett 2,5–2,55 méteres lett. A
korábban 3,6 méteres, majd az időközben 3,2 méteresre
módosult minimális szobaszélesség szintén csökkent, s a
lakások mintegy 30%-ánál a nagyobbik szoba alapterülete kb.
4-5%-kal kisebb az előírt 18 m2-nél, s a központifűtés-
és a melegvíz-szolgáltatásra tekintettel – a Szovjetunió
gyakorlatának megfelelően – a konyhai tűzhelyek
gázellátásához nem szereltek fel lakásonkénti
gázmérőket.
Ezután azon sem csodálkozhattunk volna, ha
1962-ben dr. Trautmann Rezső arról tájékoztatja Fock Jenőt,
hogy a szocialista lakások embertelen világába beleőrülő
és öngyilkosságot elkövető elvtársak földi maradványainak
mihamarabbi és minél hatékonyabb elhelyezésére az
urnatemetők építésének meggyorsítása, idényjellegének
megszüntetése, a minőségi követelmények emelése és az
anyagi ráfordítás helyes felhasználása érdekében a III.
ötéves tervben fokozódó mértékben urnaépítő
kombinátokat fognak üzembe állítani. „E téren egyik
jelentős lépés a Szovjetunióból megvásárolandó
Urnatemető-építő Kombinát üzembe helyezése lesz. Az
Urnatemető-építő Kombinát rendszerén belül, a munkák
jelentős része üzemen belül, iparosított feltételek
között zajlik, és az urnahelyek szerelése és befejezése
lényegébe véve az év minden napján, az időjárástól
függetlenül, egyenletes ütemben történhet. Az
Urnatemető-építő Kombinát termékeit és a kész
urnahelyeket illetően ma még elég sok ellenvetéssel lehet
találkozni. Különösen az urnahelyek szélességével szemben
mutatkoznak aggályok. Miután a korszerű urnahelyépítést a
különböző típusú urnák elhelyezésének kérdésétől
leválasztani nem lehet, ezért az urnatemetők
kialakításánál arra törekszünk, hogy sok beépített
urnatartóval az urnatemetőkből az egyedi, hagyományos
urnákat eltüntessük. Az urnahelyek jó kialakíthatóságának
és a korszerű temetkezés kézzelfogható bizonyítása
érdekében, a vásárolandó Urnatemető-gyár termékeihez hű
méretben, három jellegzetes urnatemető-fajtát mintaképpen
felépítettünk, és korszerű, de nem különleges urnákkal
berendeztük. Az urnahelyeket a Budapesti Ipari Vásár
területén, az Építésügyi Minisztérium kiállítási
csarnokában állítottuk fel, és mutatjuk be az érdekelt
állami és társadalmi szervek vezetői, a helyes döntés
kialakításában érdekelt munkatársai részére. A
kiállítás méretei nem teszik lehetővé, hogy a
nagyközönség, különösen a temetések egy részét még
mindig celebráló papság szabad látogatását biztosítsuk.
Nagyon fontosnak tartom azonban, hogy a párt és a kormány
vezetői is, lehetőleg rövid látogatás keretében benyomást
szerezzenek arról, hogy milyen színvonalú és minőségű
urnatemetőket kívánunk a jövőben ipari módszerekkel
előállítani.”
Természetesen a kis szocialista és posztszocialista
abszurdba az is belefér, hogy a kiváltságosok, azaz az
egyenlőbbek részére panorámás, luxus urnatemetők épülnek,
rálátással a mi kis világvárosunkra, hogy a túlvilágról
is gyönyörködhessenek a félresikerült urbanizáció
dobozvilágában, az egyre inkább uniformizálódó Budapestben,
ahol a posztmodern kor teoretikusai a világtrendek
honosítását, a felkapott építészek pedig a már Nyugaton is
erősen megkérdőjelezett uniformizált minták, ha tetszik,
posztmodern üvegdobozok felépítését erőszakolják ránk. A
jelleg nélküli város című írásában a holland
építész-író, Rem Koolhaas is arra hívja fel a
figyelmünket, hogy „a hasonulás ára az identitás
elvesztése, amit általában veszteségnek tekintünk”, s ez
csak azért érdekes, mert Koolhaas építészeti tervei éppen a
modernizmus programjának folytatása mellett tanúskodnak, de
úgy, hogy közben erőteljesen kritizálja a modernizmus
eredményeképp kialakult funkcionális sterilitást. Ugyanakkor Erőss
István az épített örökségünkre reflektáló, állandóan
szembesítésre kényszerítő műveihez építészeti
kapcsolódási pontokat keresve sokkal inkább a luxemburgi Krier
testvérek építészeti és teoretikus munkájára kell
felfigyelnünk, hogy megértsük – az élet, az életünk
szempontjából –, mit jelentett az építészet organikus
fejlődése, és mit hozhat magával a belakható terek, az
emberléptékű épületek, a megfelelően kialakított
településszerkezetek átalakítása, megerőszakolása,
eltűnése. Léon Krier írja Az európai város rekonstruciója
című írásában, hogy „a modernizmus filozófiai
tévedése nem a modernizmus alapelveiben, új anyagaiban vagy
technológiájában rejlik, hanem abban, hogy olyan új
paradigmaként tartják számon, amely látszólag
forradalmasítja, megsemmisíti és felváltja a korábban
létező valamennyi építészeti hagyományt és tudást. A
szabványosítás, az előregyártás, a szabad alaprajz, a
függönyfal, a szalagablak, a tetőterasz, a hengerelt acél, a
síküveg és a vasbeton csak korlátozott célokat
szolgálhatnak; kizárólagos dogmák szintjére emelve
uniformizmushoz és önkényességhez vezetnek.”
A politika által is uniformalizálandó világ
a művészet, az igazi építészet ellensége. „Az
építészet nem politika, csak felhasználható politikai
eszközként. A valódi építészet mindig több, mint politika.
Az épületek nem építészeti jellegük, hanem e jelleg hiánya
miatt tűnhetnek embertelennek. Az épületek embertelenedése
akkor következik be, ha az építészetet absztrakt formára
redukálják, vagy hamis formákba öltöztetik. Az absztrakció
és hamis külső egyaránt a giccs forrása.”
Kelet-Európában minden sokkal
hangsúlyosabban jelenik meg, mint a szocializmust megúszó
Nyugaton. Nálunk, miként az urnahelyeink, a lakásaink, a
falusi típusházaink, a városi házgyári tömbjeink, az
országaink is dobozokká, szimbolikus falakkal körülvett
barakkokká váltak, s ezekben a posztszocialista épületekben
nemcsak a modernizmus-posztmodernizmus válságával, a
spanyolviaszt felfedező, azaz a Nyugaton már rég lejárt
sémákat itthon a korszerűség, a progresszivitás hamis leple
alatt eladni igyekvő világmegváltókkal kellene
megküzdenünk, hanem a vidéket teljesen eluraló giccsel, a
rózsaszín, hupilila, világító zöld vagy narancssárga
házakkal, a csillogó tornyokkal, az ásító kő- és
gipszoroszlánokkal. De persze mindez csak addig fáj, amíg el
nem jutunk Erdély egyik régi, egykor csodaszép
településére, Bánffyhunyadra, amely az utóbbi években nem
annyira Európa egyik legszebb református templomáról ismert,
hanem a befejezetlenül és javarészt lakatlanul álló,
csillogó-villogó cigánypalotákról. Azokról az
épületekről, amelyek egyszer a legújabb kori barbarizmus
emlékműveiként fognak védettséget kapni, így alakítva át
a posztmodern műemlékvédelem alapelveit.
Mindezekkel szembesítenek bennünket Erőss
István utazásait is megörökítő fotói, amelyek párnákon,
gondosan steppelt paplanokon élnek tovább. Ideje lenne a
sorozatgyártáson gondolkozni, mert Erőss pazar művei nemcsak
a kortárs avantgárd képzőművészet egyre szűkülő
közönségének szerezhetnek örömet, hanem a mindjobban
elhülyülő fogyasztóknak is, akik talán az új városi
mitológiát teremtő 21. századi népművészet dekoratív
termékeit fedezhetik fel bennük. Még ha nem értik is az
üzenetet, de legalább a házaik, tévéik, dobozaik,
urnatemetőik, sírjaik képével vehetik körül magukat, a
fejük búbjáig betakarózva. (Erlin Klub Galéria, Budapest,
2007. június 6–2007. június 26.)