Novotny Tihamér
Csepeli anzix
Nagy Katalin
kiállításáról
„Budapesten élő szabadfoglalkozású
grafikus […] vagyok. Régészeti tárgyrajzolóként feladatom,
hogy minden irányból megfigyeljem, felmérjem, rekonstruáljam
vagy éppen szétszedve ábrázoljam régi kultúrák megmaradt
emlékeit – mondja Nagy Katalin a kiállításhoz készült
katalógusának mini-arspoeticájában, majd így folytatja:
képeim egy részéhez az inspirációt talált tárgyak,
»talált« fényképeken szereplő emberek, gesztusok adták.
Leletek a múltból, leletek a jelenből. […] A véletlen és a
törvényszerű, a passzív és az indulatos, a szép és a csúf
egyidejű jelenléte izgat. A modern és a klasszikus technikát
együtt használom.”
A tárlat címe: Csepeli anzix. Ez a
német eredetű jövevényszó, magyarosan írva anziksz, képes
levelezőlapot, kártyát jelent, s az ezen küldött üdvözlet
is a jelentéskörébe tartozik. Tehát ezt a kijelentést (vagy
inkább hívószót) s az előző tömör művészeti hitvallást
összetéve megállapíthatjuk, hogy Nagy Katalin nagy utazó,
mert térben és időben, oda s vissza az aprólékosan
szétszedett és összerakott mikrotörténeteiben nagy és
lényegi utakat jár be. Nem is annyira valóságosan, mint
inkább a képzelet szárnyán, amihez persze megvannak a nagyon
is konkrét segédeszközei és fogódzói: azok a bizonyos
talált régészeti vagy múzeumi emléktárgyak és hétköznapi
élethelyzet-rekvizitumok, azok a féltve őrzött vagy
véletlenül elő- s felbukkanó családi vagy iskolai fotók,
amelyek mintegy metaforáivá válnak ennek az inkább lelki
töltésű és szellemi értelmű, kellően racionalizált és
szükségszerűen átszemélyesített kultúrhistóriai
utazásnak, ennek az érzelmi leletmentésnek. A csepeli jelző
tehát itt inkább azt a földrajzi helyet, azt az életrajzi
tényt jelöli, ahol a képek születnek, ahonnan a művek anziksszerűen
elindulnak, elindulhatnak értékfeltáró, -teremtő és
-megőrző útjukra, s nem topográfiai témájú alkotásokra,
azaz innen küldözgetett helytörténeti vonatkozású „képes
levelezőlapokra” vonatkozik. (Mindössze két kivétellel
találkozhatunk a galériában. Az egyik a Csepelen [Álom
emlék], 1999, amely egy Duna-parti kerékpáros jelenetet, a
másik, a Cím nélkül [2006] egy lakóteleppel
közrefogott expresszív [!] templomi „helyzetképet”
ábrázol.)
A kiállítás nagyjából átfogóan tükrözi
és foglalja össze mindazokat az érdeklődési területeket és
alaptémákat, amelyeket Nagy Katalin fontosnak tart és a
magáénak érez. Az „U” alakú kék iskolai képtári patkó
két végpontján az Üveggolyó és a Jégfény című
képek helyezkednek el, mintegy szimbolikus, metaforikus éllel
– de talán transzcendenciával átitatott filozófiai
életszemléletet is emlegethetnénk ebben a múlt századot és
az ezredforduló környéki időszakot napjainkba emelő,
polifúgás anziksszerűségben. Mert művészünknek határozott
értelemben megvannak a más és más variációkban előadott
és mániákusan körüljárt magánnaplószerű
alapkutatás-darabjai (Üzenet; Papírszalag I–II.,
2003), helyzet- és szerepcserejátékai, azonosulási és
beleélési kísérletei (Szerelmes kép, 2005),
hangulatteremtő és a szó szoros értelmében hangulatátfestő
műremekei és műcsoportjai.
Nagy Katalin számára szinte mindegy, hogy mit
ábrázol az idő tengerébe, a tudatalatti óceánjába mártott
mű. Botanikai hangütésű, szótári virágot, meghitt,
nevesincs csendéletet, váratlanul felkínálkozó, világosan
kirajzolódó, száraz tárgyszituációt, jelképi erejénél
fogva rárontó, régen porosodó tárgyüledéket (Padlás) vagy
nyers beszédű tárgykulisszát (Sátor, 2003), múlt
századi talált iskolai csoportképet (Erdei iskola,
1999), beszédes arcokat kínáló gimnáziumi tablót (Benedek-rendi
Gimnázium 1888–89, 2000), naturális álomképet,
quodlibetszerűen egymásra halmozódó, templomhajóban
gyülekező művészet- és kultúrtörténeti motívumegyveleget
(Illusztráció, 2003; Templom, 2006–2007),
sugalmas portréfotót (Anyám, 1996; Attila, 2006)
vagy rejtelmekkel, sejtelmekkel és titkokkal teli, régi és új
„családi” fényképet (Gyermek, 2003; Férfiak,
1997; Isaszeg, 1998; Hajdúszovátai kisfiú, 1997;
Labda, 1997; Ösvény variáció, 2000). Mindegy,
mert a lényeg az újraélesztésben, az életre keltésben és
hívásban, az átlelkesítésben, a talált tárgy vagy személy
feltámasztásában, élet- és sorskarakterének megfejtésében
rejlik.
Ezért érthető, ha nála a teremtés
aktusának elengedhetetlen része az elidegenítés és az
eltávolítás gesztusának állandó gyakorlása. Mert az
életre keltés tette annál nagyobb és meggyőzőbb, minél
távolabbról, minél reménytelenebbnek tűnő helyzetből,
minél mechanikusabb, molekulárisabb, elemibb szintről indul
újra az ember. A technikai lépések közbeiktatásai –
például a fénymásolás és a számítógépes nyomtatás,
vagyis már-már a jelszétesés határáig megnagyított xerox
vagy printelt kép átvilágítása, átmásolása, átrajzolása
és átfestése, részeinek kivágása és más képelemekkel
való összemontírozása, a fekete-fehér kópia átszínezése
kézműves eszközökkel stb. – mind-mind azt sugallják, hogy
a jelalkímiai altatás pikszel vagy kibernetikai művelete után
(amikor mellettünk áll a semmibe hullás halálos veszélyének
kísértete) mindig erősebb, sugárzóbb és mágikusabb lesz
maga a feltámadás.
Persze egy régészeti tárgyrajzoló
esetében, aki ráadásul művészi babérokra tör,
valószínűleg ott a praktikus ok is: ne vesszen kárba mindaz,
amit az ember oly aprólékos fáradsággal egyszer már
megrajzolt és felépített. A megismételhetőség adottsága
vagy annak variációs lehetőségei tehát biztonságérzetet
adnak az alkotónak. De hogy Nagy Katalin mennyire nem
alárendeltje, sokkal inkább inspiráltja a technikai képnek,
azt az is bizonyítja, hogy versenyre kel annak
leigázhatatlannak, megfejthetetlennek és értelmezhetetlennek
tűnő hiper jelszerűségével. Lásd például a Tükrözés
(1997) című képét, ahol az ezüstös fényű grafitceruza
segítségével egy függőleges szimmetriatengely mentén
tökéletesen újrarajzolja a fénymásolt fotójelenet
elidegenült, hidegen matt, tükörarányos jelszövetét.
Technikai eszköztára azonban sok minden mást
is megenged. Kölcsönveszi például az elidegenített kép
nagyítás során keletkező pszeudografikus hatáselemeit,
amelyeket kézi beavatkozásokkal tesz újra emberi és
természeti léptékűvé. Fortélyai első látásra sokszor
kifürkészhetetlenek, mivel képfelületeinek gépi és kézi
jelkészletei egymásba növő álcahálót szőve szinte
tökéletesen szervülnek.
Harmincegy munkát (akvarelleket, egyedi vegyes
technikával készítetteket, színes ceruzarajzokat, xerox és
print alapú műveket) felvonultató kiállításának tiszta,
világos elrendezése izgalmas, szemet gyönyörködtető,
valóban „leletmentő” ajándék a nézők számára. (Kék
Iskola Galéria, Budapest, 2007. február 20–március 13.)