Babus Antal
Tubákosszelence és
Diamant motorkerékpár
Takáts Gyula: Öt esztendő
Drangalagban
A művészi tehetség és a derűs,
harmonikus életvitel ritkán van egyenes arányban egymással.
Aligha vitatható, hogy huszadik századi íróink közül
talentummal kevés embert áldott meg bőkezűbben a Teremtő,
mint Németh Lászlót. Áldott és vert! Mert kivételes
adottságai ellenére Németh Lászlónak csak hébe-korba,
élete egy-egy rövid szakaszán jutott osztályrészül
felhőtlen, harmonikus élet. Óriási tehetsége örökösen
újabb és újabb ismeretek befogadására, tudományok, nyelvek
elsajátítására, könyvek mohó habzsolására sarkallta, s
pályája bére a szinte állandó hajszoltság és
elégedetlenség volt. Elégedetlenség önmagával és a
világgal. Túl a hatvanon, részben Gandhival és a
buddhizmussal való tüzetesebb foglalkozás hatására ébredt
fel benne a vágy, hogy tudatos erőfeszítéssel kivívja
magának a derűt. Sajkodi „szerzetesi” regulájának a derű
a hetedik, a legmagasabb foka. Németh László azonban csak egy
a számtalan író közül, mert se szeri, se száma a zaklatott,
hányatott életű művészeknek. Ritka az olyan szerencsés
alkatú zseni, mint Goethe, akinek a hajója a mindennapi élet
sekélyebb vizein sem futott zátonyra.
A magyar írók, költők közül a
tehetséggel, a művészi alkotómunkával párosuló küzdelem,
küszködés és a mindennapi élet apró örömei alighanem
Takáts Gyulának, a magyar irodalom pátriárkájának
életében férnek meg a legbékésebben egymás mellett.
Közhelynek számít őt a pannon idill költőjeként emlegetni,
de a közhelyeknek általában jókora igazságtartalmuk van, ő
pedig kétségkívül derűs, kiegyensúlyozott személyiség.
Erről újfent az 1981–1984-es éveket felölelő, Öt
esztendő Drangalagban címmel megjelent naplójegyzeteit
lapozgatva győződhettünk meg. (Drangalagot persze hiába
keressük a térképen, a költő nevezte így el lakóhelyét,
Kaposvárt.)
Takáts Gyula
életvitelének az az egyik legrokonszenvesebb vonása, hogy nem
főfoglalkozású író, nem örökösen könyvek fölött
görnyedő könyvmoly, hanem egy személyben festő, horgász,
szőlőmunkás, borász, tanár, múzeumigazgató,
néprajzkutató, szőlősgazda, akinek hosszú élete során –
kivéve a Horthy-korszak öt évét, amikor nem kapott állást
– mindig volt „tisztességes” kenyérkereső munkája, s e
mellett írt. Az irodalom neki nem megélhetési forrás, nem
pénzkereső foglalkozás, ő nem az irodalmi piacra termel. Neki
a literatúra életstílus: „A vers egy életstílus különös
visszhangja” – mondja naplójában. Egy korábbi cikkében
még közvetlenebbül vall erről: „Olvasmányaimban nem is
annyira az egyes alkotók, de inkább az alkotásokból sugárzó
életstílusok érdekelnek annyira, amennyiben ezek nekem és
stílusomon át az embereknek mondhatnak valamit életük nem
megnemesítésére, de elviselésére és hasznára.” Persze
minden bizonnyal az irodalom a legfontosabb az életében, de
másban is kedvét leli, s közben nem érzi úgy, hogy az
irodalomtól rabolja el a drága időt: „Hegyet járni lenne a
legnagyobb öröm, és verseket olvasgatni. Írogatni,
eltűnődni a pincék fölött.” Naplójegyzeteiben sok szó
esik irodalomról is, mégis főként hétköznapi életébe
pillanthatunk be, amint éppen valamelyik fentebb felsorolt
mellékfoglalkozását űzi, vagy egyszerűen csak a „pincék
fölött elmélkedik”.
Takáts Gyulát ugyanis különleges viszony
fűzi a pincékhez, a szőlőhöz, a borhoz. Nem arra gondolok,
hogy szívesen kortyolgatja a nemes nedűt, mert ez nem ritkaság
az írók között sem. De még mennyire nem! Nem a mámort
keresi, nem Omár Khajjám sorai csengenek a fülébe: „Igyál!
Nem tudod, honnan jössz s minek; / igyál! Nem tudod, miért s
hova mégy.” Ő nemcsak issza, hanem termeli is a bort, s ami
még sokkal fontosabb: nem csupán azért termeli, hogy ihassa.
Becén, Balatongyörök melletti birtokán, fent a hegyen, egy
borfejtés alkalmával föltette magának a költői kérdést:
„De miért is csinálom én ezt? Hiszen ráfizetés.” Azért
csinálja, mert ép lelkű ember. Hozzáállását Chesterton
híres aforizmája világítja meg a legtalálóbban: „őrült
az, aki eszét kivéve mindenét elvesztette.” A „józan”
ész azt diktálná, hogy hagyjon fel a veszteséges
szőlőműveléssel, de ő nem őrült és nem korszerű! A
kor-szerű ember haszonelvű, nem vesződik ráfizetéses
dolgokkal, csak olyanokkal, amiktől hízik a pénztárcája.
Takáts Gyulának a bortermelés nem kupeckedés, ellenben
szolgálat, kötelesség, hűség a pannon táj, a szőlővessző
és a bortermelő elődök iránt. Kötelességének érzi, hogy
a becei hegy istenadta szőlő- és bortermő képességét ne
hagyja parlagon heverni. Segít a hegynek, hogy teremhessen. Ő
és a hegy egymásra vannak utalva, munkatársak, együtt
alkotnak. A Bece tüzes borral hálálja meg gondoskodását, de
a költő kétkezi munkájának még értékesebb jutalma a jól
végzett munka szülte lelkiállapot: „De itt az a lényeges,
hogy ezt én termeltem.” Az a lényeges, hogy nem vár másra,
ő maga elvégzi azt a munkát, amit megkíván a föld. Egy
darab pannon rögöt, a szorgos elődök nyomán járva, tovább
művel, megőriz, nem hagy elvadulni. Kertjéről, ahol szőleje
is terem, meleghangú esszét írt: „Én művelem, és ő nevel
engem és minket… Nem ábrándokra, de a valóság és a munka
ábrándoknál is szebb és szebbet teremtő igazságára és
erejére.” Olyan magyar bortermelő ő, amilyennek azt Szekfű
Gyula kissé egysíkú tanulmányában lefestette: saját
magának és baráti körének termel. Ugyanis vendégszerető
ember, a vendégnek mindig kerül a poharába a hegy levéből:
„senki se menjen úgy el a házamból, hogy ne vigyen magával
valami kedveset. Lehet az tárgy, bor, gyümölcs vagy néhány
szó is.”
A költők a szerelem mellett talán a
természet szépségeiről írták legszebb soraikat, de nem
ismerek Takáts Gyulán kívül olyan poétát, aki a tájban
való gyönyörködésen és megéneklésén kívül a táj
nemesítését, humanizálását is feladatának tekinti. A
parasztember az életét köszönheti a földnek, verejtékes
munkával a megélhetését csikarja ki belőle, az ő élete
küzdelem. Takáts Gyula szerencsésebb csillagzat alatt
született, nincs kiszolgáltatva a földnek, úri kedvétől
függ, hogy műveli, vagy parlagon hagyja. A földhöz való
viszonya elegyíti a természetben csak esztétikai élményt,
esetleg egészségjavító környezetet látó értelmiségi és
a parasztember szemléletét. Ezért telitalálat Bertha Bulcsu
jellemzése: „Úrféle… Az is, meg nem is.” Ragaszkodása a
földhöz annál inkább tiszteletre méltó, mert iparos
öregapja és tanár édesapja is megvetették a földdel való
vesződést.
Tolnában, Somogyban kultusza van a
présháznak. A présház szakrális hely. Még az olyan
ízig-vérig urbánus író, mint Mészöly Miklós sem tudta
levetkezni magáról ezt a szülőföldjéről hozott
hagyományt, s a hatvanas évek elején szívesen húzta meg
magát présházban, ha dolgozni akart. Takáts Gyula életében
olyan szerepe van a présháznak, mint Berzsenyi Dánielében a
méhesnek: kultikus hely, azilum. Hetvenhárom éves volt, amikor
Zselickislakon apró telket ajánlottak neki megvételre.
Megvásárolta, s naplójába feljegyezte: „Lényege az, hogy
legyen rajta egy kicsi présház, ahol megbújhat az ember a
»barbárság« és a barbárok elől.”
Takáts Gyulát különleges viszony fűzi a
tárgyakhoz is, főként az ódon tárgyakhoz. Ő a múltat nem
akarja végképp eltörölni, inkább bele akar kapcsolódni az
idő végtelen folyamába és a hagyományba. Mennyi minden
kiolvasható naplója ezen egyetlen mondatából: „Becei bort
fejtek az öregapám hosszú nyakú szép üvegeibe.” Egyrészt
kiderül belőle, hogy ő maga fejti a borát, másrészt hogy
megőrzi a régi tárgyakat. Nem Fogyasztó, aki jó esetben a
szelektív hulladékgyűjtőbe dobja az üres borospalackot;
megbecsüli az elődök tárgyait, használati eszközeit.
Naplója tanúsítja, hogy lakása, környezete is
hagyományőrző. Könyvtárszobájában tartja apja
flóbertpuskájának a tusát, egy régi órát, egy fából
faragott XVIII. századi pietát. Karácsonykor öregapja
száncsengőjével csönget, amikor az angyalokat hívja.
Oldalzsákja apja nyolcvanöt évvel ezelőtti
flóbertpuskájának a szíján lóg. Nagy becsben tartja
édesanyja 1686-os, 1705-ös, 1710-es szőtteseit, varrottasait,
hímzett takaróit. Tárgyakhoz való viszonyából is az derül
ki, hogy annak az emberfajtának a ritka példánya, aki
fájdalmasan hiányzik a magyar történelemből: a
hagyományokat nemzedékről nemzedékre örökítő,
polgárosult, tanult magyar értelmiségé.
A „becei borosgazda” azonban nem pusztán
öregapja borosüvegeit, csengőjét őrzi, ragaszkodik öregapja
nemzedékének a szokásához is: tubákol. Ebben az élvezetben
egy nagy becsben tartott vén doboz van a segítségére: Deák
Ferencnek – a haza bölcsének – a tubákosszelencéjéből
szippantgatja a dohányt. S mivel barátkozó, társasági lény,
a tubákolás élvezetét másokkal is megosztja; például
Kálnoky Lászlót is ő vezette be ebbe a tudományba.
Életvitele azonban nem vaskalapos, nem maradi, irigylésre
méltón ötvözi a hagyományt és a korszerűséget. Jól
megfér egymás mellett a tubákolás és a technikai fejlődés
iránti nyitottság. Már a harmincas években ötszáz
köbcentis Diamant verseny-motorkerékpárján járta a
Dunántúlt, a naplóírás éveiben pedig kis Fiat autóján
kaptatott föl a Becére, a Balaton fölé.
Takáts Gyula otthon van a világban, és jól
érzi magát benne, s egész életét végigkíséri a családias
hangulat, az otthonosság. Előfordult, hogy az 1930-as években
a pécsi egyetemen két-három fő társaságában hallgatta az
olyan híres professzorokat, mint Fülep Lajos vagy Tolnai
Vilmos. Érthető, hogy idősebb korában szemet szúr neki a
meghittség, az emberi melegség hiánya: „Az új Duna-parti
Fórum Hotel olyan modern, hogy kiszorítja a házból az
otthonosságot.” Ennél találóbban aligha jellemezhető a
modern építészet szellemisége, pontosabban rideg
szellemtelensége! Takáts Gyula megbecsüli az élet kis
köreit. Hamvas Béla a hatvanas években remek esszét
kerekített az ágyról, s kifejtette, hogy az intimitás egyre
fogy az életünkben, hogy az édenkerti meghittségből mára
csak az ágy maradt, az ágy a meghittség utolsó állomása. A
maga körül otthonosságot teremtő Takáts Gyula életében
kitüntetett helye van az ágynak: korán tér nyugovóra,
ágyban ír, olvas, dolgozik. Az ágytól kifelé táguló
következő kör, szülőföldje, Somogy iránt sem közömbös:
lokálpatrióta. Tisztában van vele, tanulmányt is írt róla,
hogy irodalmunk egyre inkább főváros-központúvá válik.
Tudja, hogy ha Budapesten élne, könnyebben érvényesülne az
irodalmi berkekben, ő mégis megmaradt a gyökereinél. Amilyen
tudatosan műveli a szőlőt, ugyanolyan tudatosan vállalja a
vidéki író sorsát, a vidéki életformát is: „Munkálni
és hatni körünkben egy emberi közösségre, és az
eredményt, kudarcot látni, és lemérni, van abban egyképp
nevelő a közre és a művészre is” – írja Írók és a
szülőföld című cikkében. S valóban, van-e annál
szebb, fölemelőbb feladat és hivatás, mint egy régióban
szellemi életet teremteni, egy vidéket szellemi gócponttá
emelni?
Takáts Gyula ápolja szülőföldje szellemi
hagyományát, elsősorban Berzsenyi Dániel nyomdokain jár.
Nemcsak abban nyilvánul ez meg, hogy több szép – sőt
alighanem a legszebb, legértőbb – esszét, tanulmányt írt a
nagy somogyi elődről, hogy levelez Berzsenyi dédunokáival.
Mélyebb a rokonságuk: az életszemlélet, az életérzés
továbbvitele ez. Naplójában is lejegyezte: „Ő volt,
Berzsenyi, a mesterem és biztatóm ezen a tájon.” Takáts
Gyulát én úgy képzelem el szüret idején a Becén, amint azt
Berzsenyi feledhetetlen szüreti idilljében ábrázolta:
„Lefestem szüretem estvéli óráit, / Ha már cselédimet
nyugodni eresztem. / És csak alig hallom a vígság lármáit, /
Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.”
Takáts Gyulának is van diófája, szeret
alatta elmélkedni, csak cselédei nincsenek, mert Berzsenyi úr
volt, ő pedig „csak” úrféle. Berzsenyihez hasonlóan neki
is van kies szőlője, ő sem tapodja le az előtte nyíló
rózsát, és a szemei sem járnak messze: elégedett Somoggyal.
Ugyanúgy a bölcs megelégedettség költője, mint volt a
niklai remete. A klasszikus versformák tisztelete is rokonítja
nagy elődjével: „Úgy könnyebb írni, ahogy a formabontás
kívánja…” Naplója egy másik helyén ugyanezt a gondolatot
így önti formába: „Lassan divat lesz a kacat a lírában és
a maszat pedig a festészetben. A farmernadrág mindenre
feljogosít?”
Drangalag költőjének
különleges érzéke van az élet apró örömei iránt. Figyel
a kis dolgokra, mert tudja, hogy in minimis deus est maximus.
Nem kapkod, nem siet, nyugodt ritmusa van az életének: napról
napra délelőtt tíz és tizenegy óra között Kaposvárott az
Omnia presszóban, az úgynevezett kaposi Pilvaxban társalog
barátaival, ismerőseivel. Azt is tudja, hogy mi az ünnepek
ritmusának és rítusának a szerepe: „A karácsonyi ebéd
étlapja ez volt: pulykamell szalonnával tűzdelve, száraz
fehér borral öntözve, sütve. Piros szegfű… Stefi [T. Gy.
felesége] szegfű-monogramos szalvétái, aztán delfti
tányérok, gyönyörű metszésű váza az asztalon (…),
szovjet konyak, damasztabroszt, gesztenyetorta. A cinegék adják
a zenét. Két gyertya ég.” Nem villany, nem neonfény, hanem
természetes tűz, gyertya! Aki gyertyával világít, a tűzre,
a négy őselem egyikére, az élet eredetére emlékezik.
Fogékony a gyertyás, szép hangulatok iránt: „A
szüreteléssel este nyolc órára végeztünk. Itt maradtam a
pincében egyedül egy szál gyertya mellett. Igen szeretem
ezeket a hasznos és szép munkától kifáradt estéket.”
Ekként olvad össze életében a művészet és a valóság. Egy
ilyen nap végén jegyezte be a naplójába: „Irodalom
nélküli, tiszta irodalom és líra volt ez a nap.”
Takáts Gyula Fülep Lajostól megtanulhatta, s
meg is tanulta, hogy az egyedi és az egyetemes
korrelációjában kell gondolkodni. Nem ragad le sem háza
küszöbénél, sem Somogy megye határánál, szívén viseli
hazája és népe sorsát is. Naplója tele van a magyarság
iránti aggódással, szinte vesszőparipája a magyar nemzeti
öntudat sorvadása: „a nemzeti öntudat elsorvasztása nálunk
tudatos volt, és ma is az”; „ma (…) mindent elkövetnek,
hogy nemzeti öntudatunkat elvegyék. Eredményes is az álszent
munkájuk. Kopik a nép, pusztul az emlékezés”; „az utolsó
negyven évben szinte teljesen kimaradt a magyar ifjúságból a
nemzeti tudat és az öntudat”. A beteg nemzeti tudat
gyógyítására irodalmi orvosságot ajánl, Krúdyt: „Írása
nemcsak lenyűgöző, de gyógyít. Azt hiszem, beteg nemzeti
öntudatunknak legjobb orvosa. Még megéljük, hogy a magyar
lélek gyógyítóbb breviáriumát kézi használatra Krúdy
Gyula műveiből fogják összeállítani.”
A magyarság vészes pusztulását tapasztalta
határainkon túl, a történelmi Magyarország területén is.
1982 májusában szlovákiai kiránduláson vett részt. Az úton
mindenfelé összedőlt, romos magyar kastélyokat, kriptákat
látott. Füleken a Koháry-templom szomszédságában álló,
omladozó rendház udvarán kiszórt latin és magyar nyelvű
régi könyveket talált. Jászón, a monumentális premontrei
templom tornyai között fa nőtt a tetőn. Hybbén, a faluban,
ahol Balassi Bálint nyugossza örök álmát, egyetlen magyar
élt ottjártakor, a plébános. Rimaszombatban a református
lelkész arra a kérdésre, hogy mi lenne, ha az orgonán
eljátszanák a Szózatot és a Himnuszt, azt
válaszolta: „Remélem, itt már többet se Himnuszt, se
Szózatot nem játszanak.” Az egyébként béketűrő költő
idevágó naplóbejegyzése: „Kallódó lelkű nép hitvány
pásztora.” Döbbenten vette észre, hogy miközben magyar
útitársai a teljes tájékozatlanság közömbösségével
járták a történelmi magyar városok utcáit, a szlovákok
tudatos vallási és népi öntudattal sajátítják ki a magyar
történelmet. Például Betléren, az Andrássyak ősi
fészkében a kiállítás szlovák nacionalista vezetője úgy
tett, mintha nem tudná, kik az Andrássyak. Bezzeg Aczél
György és csapata éberen vigyázott, nehogy a magyar
„nacionalizmus” megsértse a környező országok
érzékenységét! Takáts Gyula 1983-ban Helyét kereső
nemzedék címmel adta közre költőbarátaival folytatott
levelezését. A Magvető Kiadó lektorai kihúztak Weöres
Sándor egyik leveléből négy sort, mert örült Kárpátalja
visszatérésének.
Takáts Gyula nemzeti érzelmű költő, és
szomorú, amikor lépten-nyomon a magyarság pusztulásába
botlik. Végtelenül elkeseríti, hogy Berzsenyi Dániel
Amerikába szakadt leszármazottja egy szót sem tud magyarul.
Azonban, mint mindenben, hazafiúi érzésében is
mértéktartó, türelmes. Egyáltalán, életének és
művészetének titka a mérték érzése, az emberi lépték.
Mértéktartó a borivásban, a hazafiságban, mindenben
megtalálja az arany középutat. A hivatalt is sikerült
összeegyeztetnie a „bohém” művészettel. Nem kerget
délibábokat, nem űzi a „még nem elég” érzése. Idegen
tőle a zajos, felszínes modern élet. Feljegyezte naplójába,
hogy hetek óta nem hallgat se magyar, se külföldi híreket,
helyette „inkább a szabadidőmben madarat, fát, virágot
határozok, és beszélgetek is velük”. Irigylésre méltóak
növénytani ismeretei! Egy botanikus tájékozottságával
beszél a szömörcékről, imolákról, kecskerágókról, hegyi
lila őszirózsákról. Szereti a csendet, tudja, hogy a magány
szent dolog, de ebben is mértéket tud tartani: sohasem vált
világtól elvadult remetévé.
Az ember időről időre felkapja a fejét,
mert annyira megdöbbentően időszerűek a drangalagi
naplójegyzetek negyedszázados bölcsességei. Minden kommentár
nélkül adok belőlük ízelítőt. „A nép nem pártokat,
hanem jólétet és jó közérzetet kíván”; „Minden
életforma és társadalom tönkretevője és legnagyobb
mérgezője a hazugság”; „Amelyik országban csak rendőrök
tartják a rendet, ott nagy a piszok”; „Se hit, se kultúra.
Valami gépesített népvándorlásféle előtt áll
Közép-Európa és a világ is egy kicsit csődben”.
1984-ben, doktorrá avatása ötvenedik
évfordulója alkalmából Takáts Gyula aranyoklevelet kapott a
pécsi Janus Pannonius Egyetemtől. Ugyanekkor köszöntötték a
százéves Kislégi Nagy Dénest, a gazdaságpolitika és
statisztika hajdani professzorát is, aki köszöntőverset írt
az eseményre, és el is tudta azt mondani. Az akkor
„mindössze” hetvenhárom éves poéta megrendülten jegyezte
fel naplójába: „Szereplése a szellem győzelme volt a testen
és az anyagon…” Azóta huszonhárom év telt el –
összehasonlításul vetem közbe: Petőfinek összesen huszonhat
év adatott –, Takáts Gyula pedig hál’ istennek még mindig
közöttünk van. Bevált a zselickislaki vajákos orvosnő
jóslata, aki azzal bátorította a hetvenen túl járó
költőt, hogy nyugodtan megveheti a pincét, mert a tenyerén
hihetetlenül hosszú az életvonal.
Takáts Gyula több területen is maradandót
alkotott, költőként is, íróként is irodalmunk élvonalában
a helye, de azt hiszem, s remélem, nem bántódik meg ezért,
legmaradandóbb műve irigylésre méltó, bámulatosan szép
életvitele, amely a szellem és a test ritka harmóniájának
diadala. (Pannónia Könyvek, 2005)