Kortárs

 

Ágh István

„Régi, vén, falusi gyerek”

Ady Endre idézése

 

 

Ady utolsó tele

 

Nem áll senki a halott körül, dolgukat elvégezték az apácák, elszeleltek az újságírók, elkészítette maszkját a művész. Se barátok, se hozzátartozók. Mintha féltek volna tőle, kényelmetlennek érezték, nem akarták így látni, hazamentek, vagy el sem jöttek. Szép fönséges arca mögött hófehér rács fehérlik, paplanán, arcán a gyűrődések és a horpadások árnyékai, nézése sötétjét a szemhéj fénye borítja. Ilyen egyedül csak a téli Magyarország pusztaságában lehetne, vagy a Himalája jégcsúcsán, ahova Illés szekere vitte föl a magyarok prófétáját. Még ott áll az éjjeliszekrényen tegnapi látogatói cserépbe ültetett violája, de a már későn érkezőé, mint egy torzó papírszobor, kibontatlan maradt. Innen indul a pesti tél a Városligeten túlra, itt végződik az ország hófuvatos magánya. Onnan jöhetnék én is, talán azért rendít meg annyira a telet idéző fénykép, mert havas verseiben találtam rá először. S hagyott annyi enyhületet, hogy zavarhatatlan fönségétől ne ijedjek el. Szülőhelyem az ő bölcsőhelye is lett, s azok a vén bakák mondták el legendáikat, akik az ő visszhangos völgyét nótázták végig éjszakánként. Az egymás húsába tépő násztól megkímélt az embermértékű szerelem vágyával, valóságával, mikor a Kalota partján fölidézte a templomból sétáló lányokat, s az istenes áhítaton átszőtte a romlatlan szerelem emlékezetét. Ifjúkorom asszonyai kapáltak versében ugyanúgy térdig meztelen lábbal, májusi zápor után. Ismerős utakon indultam hozzá, s nem kételkedtem, egyszer majd megérzem, megértem, megszeretem az észak-fok, titok, idegenség fölfoghatatlan teljességében is. Mégis, ahogy most halotti képét nézve egyedül állok vele szemben, muszáj bevallanom idáig hurcolt adósságomat. Költészetének végiggondolását nem odázhatom már, hiszen ahogy a könyvét becsukom, elviszik, kiemelik, kitolják, elgurítják a késői köztudatból is. S ha nem élem át egészen, aki volt, miből tudnám, miért ez a mostoha utóélet? Annyira korába ragadt, hogy letűnt vele együtt? Valóban a legutolsó magyar volt, s mi is már más magyart beszélünk? Más a jellemünk, érzelmünk, észjárásunk? Túlságosan keleti szívvel akarta Európát? Szíve gyökeréig fájt a fajtája sorsa, mikor dantei művet teremtett, s akár Mátyás bolond diákja, nem akart latin ütemben énekelni, csak magyarul, csak magyarul a legmélyebbről fölszaggatott szavakkal, a teremtés kínjától, a kimondás kegyetlen őszinteségétől végzetesen. Millió gyökerű élete hány ifjú szívben él még? Mi lett a poétás népből?

 

Egy régi tél Adyval

 

Az első találkozás emlékével indulok vissza hozzá. A téli Magyarország című költemény megrendítő hatását most, hatvan év után is olyan csodának vélem, amelytől mintha megszentültem volna. A versélmény azonosult első elmúlásélményemmel, amint az Ady-kötetet az őszi legelőn, tehenünk őrzése közben olvastam. Tél előtti sejtelmek fakadtak föl, lassan életre kelt bennem a szavak hangulata. Valami olyan belső látomás töltött el, mint a szakrális történetek ártatlan pásztorgyermekeit a jelenések. A vers fogalmi üzenete föloldódott a magány érzetében. Magam voltam egy állattal a hideg füvű legelőn a sárgálló erdő előtt, egyedül az egész világon, olyan anyátlan-apátlan árva, akin az isten sem segít. Addig ismeretlen, tárgytalan elragadtatás kerített hatalmába. Egyszerre vigasztalan és boldog attól az összhangzattól, amit a szavak előidéztek. Mélyről indult a sírás, ahonnan még soha, mégsem oldódott könnybe és zokogásba, bennem szivárgott szét, miközben szívemet szorította egy másik, még szomorúbb közelítő évszak.

 

Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.

Olyan fehér és árva a sík,
Fölötte álom-éneket
Dúdolnak a hideg szelek.
Vajon mit álmodik?

Álmodik-e, álma még maradt?
Én most karácsonyra megyek,
Régi, vén, falusi gyerek,
De lelkem hó alatt.

S ahogy futok síkon, telen át,
Úgy érzem, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk,
Én s a magyar tanyák.

 

Tudom már, hogy a csoda nem a korabölcs gyermek versértő szelleméből, hanem a pásztorkodás magányosságának túlérzékenységéből fakadt. Az akkori körülmény és az emlék együtthatása villantotta föl a költészet pillanatát. Sokszor láttam a téli tájban vonatot, s nekem, a lovas gazda fiának is nyargalva száguldott a mozdony. Szélső házunk ugyanúgy állt az árvának tetsző havas mezőn, akár a tanyák a síkon. Ismertem a hideg szél hangját a félelmes bőgéstől, tutolástól a vénasszonyok siratóénekéhez hasonló változatáig, vagy amint egyszerre halk lett, mint a lopakodó kísértet. Nem élőnek szól már az álomének. De azon a távoli vonaton társ nélküli az utas, s mintha a mozdonynak se lenne vezetője. A kétség borzalmas szépséggé fokozódik, ahogy a költő a fehér, árva síkra kérdez: „Vajon mit álmodik? / Álmodik-e, álma még maradt?” Válasz nélkül érkezik karácsonyra lelkének hó alatti utazásából. A régi, vén, falusi gyerek eggyé válik az álom nélkül álmodó tanyákkal. „Úgy érzem, halottak vagyunk” – úgy érzem, akkor azonosultam én is ezzel a költészettel, s olyant akartam írni, amelyben visszaidézem különös, megdöbbentő élményemet.

 

A téli Magyarország című verssel abban a könyvben találkoztam, melyet apám egy hozzánk tévedt ügynöktől rendelt meg. Jó szagú, érdes papírja volt, borítóján kék szemaljú, merészen oldalt fésült, lógó hajú kép, az örök Ady-arc, Ady-ikon. A „Góg és Magóg fia vagyok én, / Hiába döngetek kaput, falat / S mégis megkérdem tőletek: / Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?” sosem hallott belépőjével jelent meg életemben a mágus. A regölők szoktak ilyen erőteljesen, mégis tartózkodva beállítani, de a költő nemcsak a rítus perceire, hanem életre szólóan velem maradt a titokzatosan távoli magyar, szerelmes, forradalmas, istenes, élettel-halállal küszködő énekeivel. A múlt századi negyvenes évek második felének politikája csak a forradalmasat tartotta fontosnak, s lehet, akik a rendszer költőjét vélték benne, engem is meggyűlöltek vele együtt. A márciusi forradalom centenáriumán tanítóm elszavaltatta velem A Tűz márciusát a templom és az iskola között összegyűlt közönségnek. Biztosan jobban fölfogtam, mint ahogy most elképzelem, mégis a pátosza ragadt meg igazán. A nép pedig nehéz nyelvének hibátlan előadását ismerhette csak el, hogy az a pöttöm gyerek egy hosszú, érthetetlen verset kívülről képes mondani. Mert ha megértik, kinevetnek. Hogyan hangozhattak a gyerekszájon olyan halálosan komoly szavak, mint:

 

Csámpás, konok netán ez a világ
S végbe hanyatlik, kit annyian űztek,
De élethittel én, üldözött haló,
Március kofáira és szentjeire
Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tűznek.

 

Ehhez a nem értett, nem nekem valóhoz mégis vonzott valami különös erő, s amikor mondtam, másképpen vitte hangomat a megszokottnál, a szív szárnyán, nem az értelemén röpítette. Tavaszi mámor lelkesített, megélésére biztatott. Mégsem lehetett más a következménye, mint a csalódás. Képtelen voltam azt a tavaszi szelet kifejezni, melynek fúvását megéreztem magamban.

Kihűltek a szavak Ady-utánzataimban, a komolyságból gyerekes komolykodás lett. Mintáim sem hozták már vissza azt a kegyelmi állapotot, melytől olyan meghatóan ragyogtak. A forradalmas költő igazságai hamissá váltak a hazugságra épülő rendszerben. Nem Dózsa országa jött el, ha most is a népet bántják. Én meg szavaltam, szavaltattak. Látni kellett volna, hogyan néz rám a közönségem, miközben kényszeredetten hallgat. „Hé, nagyurak: sok rossz, fehér ököl, / Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe / Rettenetes, nagy dühvel özönöl?” El kellett volna gondolkodnom az iskolát felügyelő kanonok tehetetlen szigorán, ha már nem mert szólni az iskolák államosítása előtti évben. „S ránk rakta a cudar uriság / Az élhetésnek minden terhét.” Pedig csak a tanító szeretett volna tanítványával dicsekedni, miközben a lázító költő védelme alatt komisszá bátorodtam. S csak én szabtam magamra büntetést a titkolt lelkifurdalásban. Mégsem akartam Ady Endrét okolni, hiszen írt ő istenes, szerelmes verseket is. Sőt még a Kis, karácsonyi énekben példát is adott, mifélék egy hatéves gyerek érzelmei, s tízévesen hogy kellett volna hű lennem önmagamhoz. „Szeretném az Istent / Nagyosan dicsérni, / De én még kis fiu vagyok, / Csak most kezdek élni.”

 

Magamból indulni hozzá mégsem lehetett egyszerűen. A könnyen érthető, hatásos tartalmú, hangzású versek csábítását kellett elkerülnöm úgy, hogy Ady javára tudatos döntésem nem lehetett még akkor. Ösztönöm szerint ragaszkodtam-e, vagy csupán a lebeszélésre hallgattam, sose fog kiderülni, hiszen, mikor már némi ítélőképességgel bírtam, megfakultak emlékeimben, elkallódtak a betiltott, kivont tankönyvekben és a széthordott népkönyvtári példányokban azok a versszövegek, melyek a népszerű költészetet jelentették a háború alatt és után közvetlenül. Bármilyen meglepő, a falu értelmisége s a néhány középiskolás diák s a népházi fiatalság ismerte és terjesztette a kordivat költőit. Alsós elemista koromban én is szavaltam Szabolcska Mihály karácsonyi mondókáját: „Egy nap meg egy este / Minden esztendőben: / Szeretném, ha király / Lehetne belőlem.” Kinyitná gyöngyös palotáját a király, szárnya alá venné a sápadozó árvát, a koldust és a bűnöst egyaránt szerető szóval illetné, letörölné szép selyemkendőjével a könnyeket. Azt hiszem, meghatódtam saját hangomtól, pajtásaim és a szüleink figyelmétől, ahogyan elérzékenyültek, de talán kifogásoltam is, miért nem marad nyitva mindig az a palota. Emlékszem, a háborúból hazakeveredett levente milyen átéléssel szavalta valamelyik teaesten Gyóni Gézát: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket: / Gerenda-töréskor szálka-keresőket. (…) Küldjétek el őket csak egy éjszakára, / Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára.” Fölizgatta a háború túlélőit a számonkérő hang teli torokból zúgó áradása. Olyant hallottak, amit maguk is szerettek volna kimondani. „Ó, Erdélyt soha, senkinek!” – írta Sajó Sándor. S mint a nagy menekülések tanúi olvashatták Végvári [Reményik Sándor] Eredj, ha tudsz című versét. Adyt nem ismervén, azt hihettem, ez a magyar költészet.

 

Leszek őrlő szú az idegen fában,
Leszek az alj a felhajtott kupában,
Az idegen vérben leszek a méreg,
Miazma, láz, lappangó rút féreg,
De itthon maradok!

 

Még Petőfit se ismertem, de már megjelent valamelyik könyvben a fehér reverendás Mécs László: „S míg lakomában dőzsöl, ki milliókat ölt: / vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld.”

 

Ahogy a kisgyerek lassacskán fölnőtt szeretett költőjéhez, szinte azt élte át az adys pátoszú, népszerű versek közepette, amiért Ady Endrének át kellett vágnia kora lírai bozótosán a maga kizárólagosan saját költői világáért. De ami neki néhány évbe került, nekem majdnem az egész élet, amíg végre bizonyossággal mondhatom, micsoda nagy lélek-világegyetem Ady Endre költészete. Megkésésem oka leginkább az, hogy mindig csak részleteiben fogtam föl, ahogyan leegyszerűsítve tanították, és abban a célzatos átrendezésben valahogy mindig csonka maradt, amit egésznek akartak láttatni. Szimpátiám életkori változásai is torzították: ha valamit hirtelen megkedveltem, rátalálásom azon nyomban kioltotta az előbbihez való kedvemet, s a vers elevenségét és az Ady-képet azzal az újjal váltotta föl. Ebből következett az összefüggések elhanyagolása, a lényegig hatoló türelem föláldozása a szivárványos felszín káprázatáért, hiszen annyi titok volt abban már, hogy eltelhettem vele. Kellő szorgalom híján tekintettem át a zsongító benyomásokon túli versvalóságot, pedig hatalmas szimbólumrendszere a szövegnél előbb kezdődik, s később folytatódik, mint egy csomóból a mű megannyi szála, szövete. Birtokolnom kellett hát az Ady-mitológia valóságát mindenestül, még földrajzával, éghajlatával is, a családi, kis falusi, szülőföldi viszonyokat, a gyermek, a diák, az ifjú, a férfi biográfiáját, életformáját, szerelmeit és barátságait, a honi és a világtörténelem aprólékos tényeit, külön-külön kulcsként és kilincsként. S az Ady-kép teljes fölfogásához az Új versek előtti könyvek, a Versek (Debrecen, 1899) és a Még egyszer (Nagyvárad, 1903) nélkülözhetetlenek.

 

 

„Álmodozva, balgán”

 

Miféle költészeti pozícióból változik majd addigi irányának szöges ellentétébe, s melyik téma, hangulat, versforma jelenik meg a jövőben is? Mert föllelhetők a korai motívumok egy másik hangnemben, a költői világkép gyökeres változásában Ady személyiségének alapjegyeként. Az Új versek kötet új dalai nem törölték el, csak függelékbe sorolták az előbbieket. Így összegzi, zárja önmagába az életmű a századforduló magyar költészetének mintáit, s úgy reprezentálja a megújulást akaró lírai mozgalmak kiteljesedését, hogy minden Vajda és Reviczky, Komjáthy utáni, Ady előtti magyar költő végül is feledésbe merült. Szabolcska sem csupán a kisebb tehetsége miatt vált alig láthatóvá. Endrődi Sándor természetelvű s magyar nosztalgiás érzékenységével éppúgy kihullt a köztudatból, akár Czóbel Minka Emily Dickinson-os sorsával, egzaltált finomságaival. S a Kozma testvérek, Ferenc (Bárd Miklós) megátalkodott, katonás hazafisága, meg öccse, a nagyra tartott nemzeti érzelmű polgár, Kozma Andor is, aki elismerte Adyt a másik oldalon, hol van már? A Hét újító gárdáját, a szerkesztő Kiss Józsefet és ígéretes költőit, Makai Emilt, Ignotust, Heltai Jenőt sem kímélte az idő. Hányan ismerik Szilágyi Gézát, a legsötétebben dekadens elődöt, aki Adyt Baudelaire felé vezette? Kihullott a rostán útnak indítója, Ábrányi Emil is.

Ha Ábrányi a Versek kötet előszavát meggyőződés nélkül, csak az elháríthatatlan fölkérés miatt írta volna, Ady jövőjét illetően akkor is valóra váltak köszöntő sorai. „Az Ön versei, tisztelt barátom, éppen azért hatottak rám, mert megtaláltam bennük az igazi költőnek az erős közvetlenségét. Önt nem a divat, nem a hiúság, nem a mások poétai dicsősége ingerli arra, hogy verseket írjon, hanem a szívében megáradó és kifelé törő érzések belső kényszere (…) Igazságot, bensőséget találtam verseiben (…) Ön nem az ügyes verselők, hanem a poéták számát szaporítja ezzel a kötetével. És Önre magas fok várakozhatik a magyar Parnasszuson, ha megkezdett útján továbbhalad…” Nem a megkezdett úton jutott a magasba. Úgy fogantak meg Ábrányi intelmei, ahogy egészen másként teljesedett ki az ígéret, és a költő nagysága sajnos azzal is mérhető lett, mekkora dühvel ostorozza őt, aki a Gyulai Pál korbácsára méltó aljas verselők, a „Hazát, hitet gyalázó csőcselék” vezéregyénisége lett. Biztosan a csalódottság is kavarta Ábrányi mérgét: „Egészen romlott s félőrült csapat, / Mely durván bőgi, hogy mindent szabad / És cédaság a legfőbb ideál.” Ki hitte volna, hogy a „kifelé törő belső kényszer”-ből az „utcasarkok rongya” dicséretét zengi majd? Akkor még a debreceni újságíró, a kezdő Ady sem.

„Szép magyar verset írni ma már nem nehéz, mert nyelvünk bámulatosan kifejlődött, technikánk egészen a virtuozitásig kicsiszolódott” – állapítja meg az előszó, elismerve formaművészetét tartja eredetinek tartalmait, azt, ami mégiscsak a korszak sablonjait ismételte a megszokott melódiával. Az eredeti élmény divatos érzületté változott a versben.

 

Rossz útra tévedtem, világ csúfja lettem.
Szép út állt előttem, de nem azt követtem;
Nem adok, nem hajtok semmit a világra,
Bolond célok után rohanok zihálva,
Bolond célok után álmodozva, balgán –
Így beszélnek rólam minden utca sarkán,
– Édesanyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

 

A közhelyessé kopott páros rímű magyar tizenkettes nádfödele alatt mintha egy csárdában, cigányprímás hegedűje mellől szólna a mulatónóta hosszan elnyúló melódiája. Elég bor kellett ahhoz, hogy az elfojtott bánat ilyen nagy önsajnálattal áradjon szét, s a hallgatóság együttérzését előcsalogassa. Az érzelem őszintesége produkció lett azonnal, ahogy a hálátlan gyermek anyja iránti szeretetét, bűnbánatát is belefűzte. „Tudom, hogy szeretett, tudom, hogy szeret még, / Pedig én dúltam fel nyugodalmát, csendjét.” „Tán az örök végzet / Rótta rám e kínos bús kötelességet” – mert a szülői döntés helyett álmai bolondos kalandját választotta. „Egy új Ahasvérként bolyongok örökre, / Míg lerogyom holtan egy útszéli rögre. – Édesanyám, lelkem, / Sirasson meg engem.” A vers indítéka csöppet sem ilyen romantikus, igazi dráma, a fiú első nagy összecsapása az apa akaratával. De a kor érzelmes közhelyeivel ezt már nem lehetett úgy megragadni, miként az anyjához az 1898 novemberében, Debrecenből küldött levél sugallná.

„Idejét látom, hogy életem legutóbbi eseményéről beszámoljak. Huszonegy éves vagyok, élni akarok, az életre terveimnek is kell lenni. Nem tudom, miért, már gyermekkoromban másképp ítéltem az emberekről, dolgokról, mint többi hasonló korú barátaim. Sose elégített ki az a remény, hogy mint jámbor törvényszéki bíró vagy főszolgabíró békés, nyugodt életet éljek, oh, nekem izgalom, hír, dicsőség kellett, amiket nálam most nem pótol semmi. Szerettem, szeretem most is édesanyámat, szeretem nagyon, és ezért a szeretetért léptem felsőbb, határozott pályára. Most már férfi vagyok, tudok, bírok gondolkozni. – Én teljesen az irodalomnak szentelem életemet. Mellékesen azonban el akarom végezni a jogot. Hogy komolyan megkezdhessem terveimet, nem sokára egy fővárosi laphoz megyek újságírónak. – Talán majd a halálos ágyamon meg fogom ezt bánni, de addig nem, mert én akartam, hogy így legyen – komolyan és megfontolva. – Nagyon sokan tettek így. Grófok, bárók lemondtak mindenökről, csak lelkük vágyát követhessék. Éheztek talán, de hírök volt, büszkeségük és nyugalmuk volt. – Édesanyám is – tudom – bele fog törődni. Talán egy pár év és büszke lesz a fiára. De ha nem úgy lenne, megvigasztalja a másik gyermeke, ki szerető, józan eszű, derék fiú. Én meg azért megőrzöm édesanyám iránt örökre gyermeki szeretetemet, amit talán rövid időn alkalmam és módom lesz bebizonyítani.

Ezeket röviden el kellett mondani. Az én anyám, az én édes jó anyám okos asszony, s jól tudja, hogy Komócsy József több volt, mint K[aisler] Gy[örgy]; – Reviczky Gyulának gyönyörű szobrot emeltek, de Bölönyinek [Bölöni József] fejfája sem fog lenni, körülbelül sohasem. Azután elég az, hogy engem ez a tudat boldoggá tesz. Szilágysági lakos nem leszek, mit bánom én, mit beszélnek rólam, az intelligens, igazi művelt társadalom engem mindig meg fog becsülni. Elvégre mindenki azon az úton indul el, amelyen boldogságát feltalálni véli. A jogot azért mindenesetre elvégzem…”

Elhagyta a jogi akadémiát egy kétséges pálya miatt. Olyan váratlanul jelentette be, hogy más akar lenni, mint amit apja, ez a „kemény, nyers és vas ember” a fejébe vett, s a család annyira nyilvánvalónak tartott, hogy csak a legrosszabbra számíthatott. Ráadásul még párbaját is be kellett vallania, ha adósságba verte magát, melyből csak a megértő édesanya segítheti ki. Pénzt kér még egyszer utoljára, mert már a maga munkájából fog élni, s még azt az ígéretét is beválthatja, hogy Pestre kerülve odaveszi az anyját maga mellé. Így esküszik össze az apja ellen, míg anyjával komiszkodik?! „Egyszersmind kérem, hogy még mint egész életemben, névnapomra egy kis csomagot méltóztassék küldeni, de úgy, hogy vasárnapra itt legyen.” Mindszenten sírás, dühroham, de akkor még a költészet, mint fölfoghatatlan őrültség, nem vétetett komolyan. Pedig majd az okozza az ennél is nagyobb kétségbeesést Ady Lőrincnek s a hírnév különös vigaszát Pásztor Máriának. Az engedetlen fiú tudta, verseskönyvvel kell bizonyítania anyja szívén keresztül. Azért gyűjtötte össze költeményeit, és írt, mintha létkérdés volna a családi affér után.

Addig csak verselt, önképzőköri pályázaton indult a Márkó király balladával, s éppen egy önképzőköri sérelem miatt hívja a halált mint Múzsafy a Megunt élet strófáiban. Kincs Gyula, tanára és a Szilágy szerkesztője megjelenteti nemzeti ódáját Kossuth halálának második évfordulóján. Az udvarló diák versekkel bátorítja magát, költőként akarja elnyerni a szeretett lány tetszését. Már akkor feltűnő, mennyire közrejátszik választásában a gyakorlatias kényelmesség is, ahogy osztálytársa húgát szemeli ki magának. Miközben barátjánál tartózkodik, együtt lehet Friedmann Zsókával. Nem lenne Zilahon jobb találkahely a virágos udvar lugasánál. Ugyanakkor kihívás a város leggazdagabb családjából való bakfis a falusi gyereknek. Már akkor, mint később annyiszor, meg kellett küzdenie az elsőségért, és félt a vereségtől. Persze a tizenhat éves „kurta szoknyás”, beképzelt kislány inkább bosszankodott, amikor barátnői szekálták: „alig láttam egyebet belőle, mint két nagy szomorú szemét” – különben észre se vette volna. „Hát az első találkozás némi csalódást okozott, én azt hittem, ott rögtön írni fog egy verset – a költő, de még… prózában is alig szólt hozzám, zavarban volt, hogy majdnem dadogott (és csodálatosan majdnem minden találkozásunkkor könnyekig meghatódott, zavarban volt), azt hiszem, ez bántotta, s hogy elleplezze, bizony gyakran megbántott, úgy hogy én nagyon sokszor kételkedtem abban az »állítólagos« szerelemben. Lehet, hogy az én viselkedésem is oka volt néha; talán fölényeskedni akartam; hetyke kis nő lévén akkor, büszke a kis tudásomra, ami ott akkor soknak látszott.”

Azután elkerültek egymástól a kamaszok, ahogy lenni szokott, de ő mindig a Zsóka, egy nagy költő első verseinek ihletője marad. Bár Ady akkor még idegen stílusra szorult, kitetszik már az a csak rá jellemző, lebírhatatlan meghatódás, mely a verseit kikényszeríti.

 

E néhány dalban ifjuságom,
Minden szép álmom eltemetve.
Csak a könny van még a szemembe’,
Elszállt sok édes balga álmom.

De mégis, míg az örök este
Reám borultát félve várom,
Dalokba olvadt ifjuságom
Hadd jusson még egyszer eszembe.

 

„Csodagyereknek tartottak még a tanáraim is. Verseket írtam és latinul beszéltem. Idegenek között zavart és félszeg, megszokott körben izgága, követelő, hiú, önhitt és zsarnok. Különös, vézna, nagyszerű, feketésen sápadt arcú fiú voltam, aki lelke mélyén azt kívánta, hogy vele foglalkozzon mindenki. A pajtásaim az iskolában csaknem mind utáltak. Ez fájt, de büszkévé is tett. Azért utálnak, mert különb vagyok, mint ők. Én voltam a becézett fiú a tanári noteszekben, s haragudtam magamra, mikor néha gyönge, kételkedő érzések vettek elő.” Rimbaud lázai lehettek ekkorák, csak az idő késett még, hogy fölkiáltson:

 

Ím, bevallom, hogy nem hiában
Vergődtem, nyögtem, vártam, éltem,
Megleltem az igaz világot,
Megleltem az én dölyfös énem,
Megleltem, ami visszaadja,
Amit az élet elragadt:
Annyi szenny közt a legtisztábbat:
Ím, megtaláltam magamat.

 

Addig csak verselt, ám a debreceni döntés után már költő is lenni akart, míg újságoknak dolgozik: „A hírlapíráshoz… régen ápolt s titkolt írói, költői ambíciók juttattak el.”

Hétéves korában csiklandozta ki belőle a káröröm a Lajos öccse sárba eséséről szóló „rövid, de pompás gúnyú balladát”. Érzem, még emlékező szavaiban is mennyire élvezi csúfolódó, fölényes, dölyfös énjének őszinteségét. Bár első költői tette nem maradt fönn, eltűnt a tinta híján kékítővel írt szöveg, fölidézése éppúgy árulkodik alaptermészetéről, akár Arany János legelső verse a tulajdonosi gondosságról: „Ha akarod tudni, / E könyv kié légyen, / Az Arany Jánosé, / Ki sokáig éljen”; vagy a József Attila folytonos hiányérzetére valló „De szeretnék gazdag lenni, / Egyszer libasültet enni” nagy költészetet indító gyermekóhaj. Adyé is ösztönös nyelvi játék még, csak a versszerűség örömét okozta, semmi köze sem volt ahhoz az ámulathoz, melyet már dajkája is megfigyelhetett: „Ha mesét vagy verset mondtam, mindig eltorzult az arca, és sírt a gyönyörűségtől.” Ezek a korai kéjes elragadtatások vezették a költészethez, s beoltván kellő vallomáskényszerrel, mértékül szabták a megrendülést a saját és mások verseit illetően. Megrendíti-e valamely költemény annyira, hogy szinte kiforduljon magából, mintha vers lenne maga is? „Vajda János verseit olvasta a nebulóknak dr. Both István tanár úr, s nagy baj történt. Egy halvány, ideges, rossz, de eminens diák elkezdett sírni, úgy, hogy mindenki röhögte.” Vajon költő lett volna-e, „Ha Both tanár úr nem velem olvastatja fel a világ legszebb versét, azt a tavaszról zengő [A vaáli erdőben?] Vajda-verset! Ha Keresztes Ernő lelkesedése bele nem kerget, hogy Tasso nagy monológját sírjam el magyarul!”

Mikor én Kisfaludy Sándor regéibe feledkeztem, nem tudtam, hogy a véletlenül hozzánk került kötet Ady Endrének is felejthetetlen gyerekkori versélménye volt, s ahogy az ő téli Magyarországa fölkavart, ugyanúgy igézte meg őt a Vajda János váli erdeje. A fölfoghatatlan magyar szomorúság tört elő belőlünk? A daliás idők elvesztése fájt? Hirtelen ráébredtünk az elmúlásra? Olyan valami támadt bennünk, amit még nem tudtunk kimondani. Hiába érzi át a sírásig „az élet átkát” Reviczkyben, a fiatal költő kölcsönzött nyelven fejezi ki magát a legszemélyesebb témákban is. Úgy tűnik, mintha a saját élménye is a másé volna. Reviczky világfájdalma vegyül szabolcskás karácsonnyal, családi szeretettel. Vajda János legsötétebb kiábrándulása összefér a magyar nótás sírva vigadással, s a legfurcsább s talán a legsikerültebb, de egész másképpen folytatott sanzonnal, Heltai Jenő költészetével, amelyből hiányzott a titokzatosság. Bájos iróniával hat a könnyeden előadott történet a Mutamur cím alatt. Változnak az idők!

 

Emlékszik az arany napokra,
Ugye emlékszik, édesem?
A lugas árnya enyhén fedett be
S ott üldögéltünk kettesen
Irtózatos szerelmesen.
– – – – –
Maga egy dendit kivánt látni,
Ki úgy szórja a bókokat,
S talált egy száraz ifju embert,
Aki tanult ugyan sokat,
De – nem mulattat lányokat.

 

Ha nem lenne olyan hihetetlen különbség a korai és az új versek között, még a hymen-hírre válaszoló Zsóka búcsúzója is zavartalanul kedvelhető lehetne mint az első szerelem végének édes-bús elégiája. És milyen meghatóan búg a Dankó hegedűje alá írt vallomás az elmenő bűnbánatától, az apai szülőföld iránti szeretettől.


Kanyargó Ér mentén fekete, magyar föld
Volt az én testemnek életet adója,
Földből élő ember az édesapám is,
Olyan rég nem szóltam magyar szóval róla.
Magyar ott a síkon, szívig magyar minden,
Magyar a vér is még az én ereimben,
Hej, hogy olyan ritkán emlékszem meg róla,
Hej, hogy messze tőlem az Ér-mosta róna!…
Nem tehetek róla!…

Énrólam talán ezt eleve rendelték,
Fáradt volt a lélek, hogy belém lehelték,
Novemberi nap volt, sárgult már a róna,
Nincs bennem elég tűz, nem tehetek róla!

Énbennem csak vágy van, messze-messzeszálló,
Valami névtelen, valami borzalmas,
Valami sóvárgó…
Úgy-úgy agyonhajszol, úgy-úgy kerget innen,
Úgy-úgy húz magához az idegen isten;
Keletről szakadt törzs napnyugatra szállnék,
Fénynek teremtődtem s árnyék lettem… árnyék…
Nincs bennem magyar tűz – mea culpa – nincsen.

 

A vers már a nagyváradi években keletkezett, s a Még egyszer kötetben jelent meg, ahonnan több darabot átemelt az Új versekbe, köztük van a Csókok is A csókok átka cím alatt, melyben a „Fáradt volt a lélek hogy belém lehelték” motívum a „Jégfagyos csókokban fogantunk / S a fagy a lelkünk vette meg” kifejezésben folytatódik, de már az igazi Adyra jellemző érzelmi telítettséggel. A nagy metamorfózis előtt még a „szent, égből lopott, magyar lelkű nóta” hazát jelentő muzsikájára tárulkozik. Aztán ez a motívum is az emlékezet szimbolikus terébe kerül, ahogy Érmindszent, Nagykároly, Zilah, Debrecen élményei. Miként

 

Zilah fölött felhőzik most
Ifjuságom kicsalt vére,
Vörös-fényes a Diák-domb,
Vér hullott a Terbetére,
Régi ember régi vére.

 

S ahogy a maradandóság városában keresi azt, aki valaha „Gyöngyvirágosan Szeszta-bort iszik, / Lecsacsizza az Életet, / Leányt űz vagy verset farag” , s józan debreceni polgárként állapodik majd meg. A nagy mámorok utáni kiábrándulásban gyakran kísérti az a szabályos életű másik, de ő már a Lajos öccséhez hasonló pályán akkor sem mehetett volna, ha a Még egyszer utolsó verseskönyve marad.

 

Még egyszer meghajolni késztet
A lelkem régi, színes álma,
Még egyszer, ím, tárva elétek,
Ami az enyém, ami drága:
Piacra vont az ifju évek
Bénán is büszke ifjusága

 

Első könyvének híre még a Hortobágyig, Debrecen határán túl sem ért, a városban az újságírókon, barátokon kívül alig figyeltek föl rá, aki olvasta, megdicsérhette jól ismert témáit, formás megszokottságát. „Debrecenből, ahol nemigen akarták látni bennem még a Csokonai legpicinyebb öccsét sem (…) Nagyváradra mentem újságírónak. Ez a nyugtalan, zsidós intelligens város sok mindent átformált bennem, amit a falu, Nagykároly, Zilah, Debrecen, tehát a falu formált meg. De viszont valami dacos cinizmus görcsölte itt le az ujjaimat: azért nem érdemes írni, hogy az emberből Kiss József legyen.”

 

 

Várad- és Léda-varázslat

 

 „Újságot csináltam, vezércikkeket írtam, s nyilván elpusztulok vagy nagyon okos életbe kezdek, ha nem jön el értem valaki.” Brüll Adél volt az, és neki köszönheti, amivé lett. S már a megismerkedésüket is legenda övezi, miként a Fantom című verse miatt akart a szerzővel megismerkedni. „Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, / De elkisérjen egész a siromba.” Véletlen találkoztak, de azért a vers botrányos fogadtatása is fokozhatta Léda érdeklődését a huszonöt éves, furcsa fiatalember iránt, miután már Adyn sem lepődött meg senki. Ő ezt a férjes, egzaltált lelkű, hivalkodó megjelenésű zsidó asszonyt vállalja és imádja, új élete forrásának vallja: „…egy hozzá jutott versem küldte, megfogta a kezemet, és meg sem állt Párizsig.” Biztos, hogy már az első este érdekesebbnek tűnt neki Ady a helybeli arszlánok rajongásánál. Elutazása után azonban a naponta Pestre szaporázó levelek, fejvesztett vonatozások, áradozások, követelőzések zavarba hozták. Talán még az első párizsi út idején is csak segítő barátja volt annak ellenére, hogy Adyt teljesen leigázta, szinte az emlékezetét is a szolgálatába állította. S már a Fantom című vers is az új szerelem magyarázatául kerül az Új versekbe Az én menyasszonyom cím alatt. De ihletője, a varietéénekes Rienzi Mária mintha nem is lett volna, ahogy a „kurta szoknyás” Zsóka s Szabó Irma debreceni naiva emléke is elenyészett a nagyváradi szüzekkel, színésznőkkel együtt.

 

Egy kis világ, egy bús, kis világ széthull,
Fehér, sistergő lángban elég,
Áldott, szent asszony, csodálatos asszony,
E láng nem sérti, bántja szemét?
Mert akkor... Akkor csöndes elmulás lesz,
Sötét órában. Nem lesz fény, zsivaj.
Meg se rebbenjen két, könnyben úszó szem:
Nincs semmi baj…

 

Ez A könnyek asszonya című, ős Léda-versből kiemelt strófa viszont kimaradt a másik kötetből, hiszen ott minden jelen és jövő idejű. Ezután semmi sem a folyamatában, hanem cselekvő jelen idejében történik, s nem szorul magyarázatra. Elévültek a vágyak is, ha már beteljesedtek, és nem az első változat versvégi nagy, titkos szökése szerint. Az eredeti három tétel helyett a félelmes, kettős tulajdonságú asszony képe maradt egy örök állapotban: „Érzem az illatát is ám / A rózsás, gyilkos ujjnak / S véres szivemre szomorún / A könnyek hullnak, hullnak.” Nem a gondolati logika, hanem a látomás föllobbanása szerint teremtődik a vers a sötétből.

Léda az Asszonyt jelenti Adynak, mint Nagyvárad a Várost, vagyis általa nyer formát az, ami különben széthullott volna. A Még egyszer kötetből átrakott néhány költeményből látni, ahogy az Új versek környezetébe illeszkedve feledtetik előzmény voltukat (Vízió a lápon, A csókok átka, A Krisztusok mártírja, Szívek messze egymástól, Az én menyasszonyom). A Város meg Léda által lettek részei az új lírai organizmusnak. Ady azonban mégsem volt a lelke mélyén múlttagadó. Világosan fogalmaz: „ez a város sok mindent átformált bennem, amit a falu (…) formált meg.” Átformálta, nem a lényegét törölte el, hanem átformálta egy más hangnemre, az érzelmes, elégikus hangot a cselekvőre, a céltudatosra. A jelzőről az állítmányra. A melankolikus jambusról a tagoltan hangsúlyos ritmusra. Reviczky világából Vajdáéba, a magyar nótától Baudelaire és Verlaine álmába, s onnan, a nagy párizsi világkalandból kizárólagos önmagához. S mindig az igazságkeresésben.

 Ahogy az újságíráshoz a költészet vezette először, most már az újságírás irányította az új szellemű költészethez. „Magyarországon kívül minden országok társadalma megújulni akar. De a poéta se tegyen mást, mint amit Jaures, Guesde, Bebel, Bokányi és Weltner akarnak? Akkor menjen el népgyűlési vagy szakszervezeti jegyzőnek (…) Költők pedig csak azok, akik túljárnak politikán, helyzeten, divaton, zsargonon. Költő az, aki nem disznótorról hozza a világnézetét, de akiben benne szenved, sír, átkozódik, ujjong a kor. De úgy, hogy az különbözzék minden mástól.” Ő ezt a szimbólumok látomásosságában valósította meg, egy teljesen más, teremtett világ törvényei szerint.

A prózát viszont a mindennapok szintjén művelte, olyan távol a jellegzetes Ady-verstől, hogy hihetetlennek tűnhetett a Léda-mítosz ismeretében azonosítani a költőt az újságíróval. Addig a pletykarovat, színikritika, kroki, netán a vasárnapi vers illett a tehetséges zsurnalisztához. Ha nem hajszolja a „szállani, szállani egyre” tovább, a Debreczen újságnál kényelmesen megállapodhatott volna. Rábízták a lapot, s függetlenítette magát annyira, hogy odamondhatott a Petőfi-évfordulón a sok hirtelen termett barátnak, ismerősnek, még Görgeynek is, aki ötven évvel később átfordul a méltatásba, egy német nyelvű cikkben! Szenvedélyesen áll ki Dreyfuss mellett. Színházi potyázással gyanúsít, s majdnem párbajjal végződő gúnyirattal sért meg két cívist. S miket ír Széll Kálmán miniszterelnökről! Már hívja is Nagyváradra az ellentábor a Tisza-párti Szabadsághoz. Meghatározó baráti kapcsolatba kerül a lapnál a „bálványromboló” Bíró Lajossal, a szókimondó, elmés Nagy Endrével s azonkívül a városi aljegyző Szüts Dezsővel, aki maga volt az „Ártás és Téboly, de belsőleg magyar”. Hárman egy-egy Adyból fölnagyított tulajdonságot személyesítenek meg. Ők és a polgári radikális köreik úgy fogadják maguk közé, hogy először csak teret adnak elégedetlenségének, szabadelvű magatartásának, igazságérzetének. Megír a Nagyváradi Friss Újságba egy papokat sértő, börtönkövetkezményű cikket. Aztán már fogalmazhatja is Fehér Dezsőnek, a Nagyváradi Napló főszerkesztőjének a nyílt levelet. „Fiatal vagyok még ahhoz, hogy az élettel, emberekkel és eseményekkel való végleges tranzigálást, a megalkuvó cinizmust filozófiámmá tehessem. Az idők olyanok. Ez a kis magyar világ, itt, háborog, fekete, csúnya felhők kavarodnak rája. Aki nem csupán arra termett, hogy egy számmal növelje a születési és halálstatisztikát, most nem alkudozhat. Harcol, ahogy tud. Kezeli a viharágyút a butaság, sötétség ránk tornyosodó felhői ellen. És ezt másfél éven keresztül alig-alig tehettem. Aki jól látja és belátja ezt a mi kis magyar világunkat, tudja, hogy nálunk a politika megalkuvás mindenre. És hogy nálunk olyan kevés az őszinte, igaz szó, annak elsősorban a politikai megalkuvás az oka.” Kéri: „Független, becses hatású, őszinte lapjának fogadja katonájává.”

Fehér Dezsőék jól sejtették, mit nyerhet az újság vele. Egy céljaikkal közös gondolkodású, nagy vívókészségű, jó tollú fajmagyar munkatárssal gyarapodtak a magánlakás egyik szobájának asztalánál. Azzal, „ki jó látású és becsületes akar lenni mindig, aki a maga becsületesnek tartott impresszióit nem akarja lenyelni”. A helyi témákat olyan igénnyel választja ki és írja meg, hogy akár országos érdeklődésre is számíthatna, hiszen „Váradban igen is a legimponálóbb jelekben jósolja meg magát a jövendő”. Azonosulván a polgári radikalizmus szellemével, onnan „kezeli a viharágyút”, ahol a butaság, igazságtalanság felhői a legsötétebben látszanak. Kemény, arrogáns, csípős, s mint nagyvad szedi szét áldozatát. Kinizsi csatázott így, s táncolt szájában a törökkel. Semmiféle tekintély nem gátolhatja, s látni benne egész személyiségét, hallani érverését, kiérezni leleményes fogásait. Publicisztikájából tetszik ki először kettős magyarságtudata, a magyarságszerelem és a magyarságkárhozat egységében; a korlátlan szabadságakarat; a lényegre látó ösztön, az összefüggéseket azonnal kibontó éles ész.

Nagyváradon érték állóképessége első igazi próbái, összeütközött minden, az egész országot leképező helyi hatalommal. Szembe kellett néznie az újságokban, utcán, bíróság előtt tettének következményeivel. Egzisztenciális, szellemi, földrajzi értelemben is köztes helyzetbe került a Partiumban, akárcsak a Szilágyságban, de már felnőtt fejjel és életbevágóan. Itt sem maradhatott, futnia kellett Párizsba, Léda után.

Nagyvárad, ez a sokfajta vértől pezsgő magyar város fölkészítette Európára a „falusi gyereket”. Beleszeretett a Nyugatba Lédán keresztül, Lédába Párizs miatt. Csak azt nem tudta még, hogy valójában mi is az a kapcsolatrendszer, amely odasegíti, s nem pusztán a zsenialitása miatt támogatja, s majd itthon biztosítja sikerét; hogy attól függ a különben hihetetlen karrier dicsősége, kárhozata, az Ady-láz, Ady-pör, írásban, társaságban. Levéllel, ahogy az idősebb nagykárolyi iskolatárs keresi föl a költőt: „…És boldog voltam, nagyon boldog, hogy magyarul ilyen dolgokat lehet olvasni. Mégpedig eredeti és nem utánzott verseket. És hogy Öntől kapjuk ezt, a fajmagyartól. Mert az esztétikai gyönyörűség mellett vigaszt is éreztem, mikor az ön költeményét olvastam, hogy mégiscsak virrad minálunk is, hogy ilyen érzés- és hangulatszintézisek születhetnek meg az országban és az Ön lelkében. Hogy ez a »halálszagú bús magyar róna« végre-valahára csakugyan forradalmi erők tüzében reszket… Ön most már nemcsak önmagáé és Léda asszonyé, hanem a miénk is… tisztelő, igaz híve Jászi Oszkár.”

Párizsból a Budapesti Napló tudósítója, költője is, de Ignotus öt évvel későbbi leveléből kiderül, milyen áron. „Amíg teheted, ne véssz össze a B. Napló-ékkal, legalább egyelőre ne… [Rákosi Jenő Budapesti Hírlapjához kötődni] valami elhamarkodott lépés, amazoknál nem erősítene meg eléggé, emitt pedig kérlelhetetlen üldözőket és ellenségeket nevelne számodra, aki túlságosan költő vagy arra hogysem igazán verekedni tudj, főként visszaütést is tudj viselni. Ne feledd, hogy hirtelen híredben és elismertetésedben nagy része van a polgári radikális áramlaton kinympheállott új ideológiának.” Ám 1903 októberében még hűségnyilatkozat a Nagyváradtól való búcsúzása: „E lappal pedig egy leszek mindenha. Sok-sok hitvallástételben s az ideák szent kultuszában egyesültünk, s maradunk – hiszem – e lelki egységben tovább is.”

 

 

Kocsi-út az éjszakában

 

Mikor az a megmagyarázhatatlan elragadtatás ért gyerekkoromban, A téli Magyarország olvasása közben, úgy fogtam föl a verset, akár egy egész tájat, mintha aprólékosan részletes látvány volna, akár Petőfi Sándor és Arany János megszokott leíró költeményei. Úgy emlékszem, mintha nem is okozott volna gondot, mi az oka, hogy egyetlen odaillő jelzés, kijelentés annyira teljes képet idéz fel. Nem vettem észre, micsoda rejtélybe keveredtem, melyhez a magam létezését is meg kellett fejtenem a beleérzéstől a megértésig, hogy ne csak érezzem, hanem átélve meg is értsem, amit a költő fölkínál.

Falusi világom ötszáz kilométerrel nyugatabbra, ötven évvel később is annyira hasonlított, szinte a helyében éreztem magam. Apjában apámat láttam, ahogy a családi fényképen ül, s úgy tartja ölében a kezét, mintha a gyeplőt fogná. Dologra való rövid télikabátos, bár nyakkendős, csizmás paraszt. Mozdíthatatlan helyfoglaló, aki talán az öt kilométerre levő vasútra kocsizik asszonya mellett. Anyánkon ugyanaz a figyelem, óvó aggodalom, mint Pásztor Márián, szeme sarkából kémleli az övéit. Míg nagyobbik fia már rajtra készen, valami félénk tétovaság tartja vissza a kisebbiket. A kiröppenés és a helyben maradás pillanatát örökíti meg a fotó a láthatatlan udvaron. Így lesz mindannyiunk őszi búcsúzásának szimbóluma a fénykép, mely annyira magában való, hogy maga a későbbi versek ősképe is. Belőle hajt ki a Kocsi-út az éjszakában.


Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

 

S mintha ennek a fotográfiának az emlékképe lenne a Hunn, új legenda lényeges két sorában az „…életük ez a mérsékelt csodáknak, / Mikben mégis ős állandóság vágtat” is, vagy a Krisztus-kereszt az erdőn látványa, melyet annyira át tudtam élni, bár sokkal kevésbé érteni falusi eszmélkedésem idején. A havazás, a hó már akkor versírásra ihletett, s ha jól megírom, biztosan nem hasonlított volna már Petőfi téli világához, amit olyan otthonosan szerettem. Több lehetett volna az ismerős szépségekben való ringatózásnál, a lelki biztonság békességénél, mert fölkavart a legtitokzatosabb sugallatok kísértése. Ady izgalmasabb harmóniába vitt, mint a havas puszta gőzölgő istállója, az udvarunkon is fölbődülő tinók, a jégcsapos vályú. Már nem a téli esték petőfies melegét árasztotta a konyhai lámpa világa. A havas, babonás erdei úton a mindenütt jelen lévő Istennel szembesített. Ahogy a költő húsz évre vetíti vissza emlékezetét, én most sokkal régibbi érzéseim után kutatok.

 

Havas Krisztus-kereszt az erdőn
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.

 

A versben kimondatlan érmelléki erdőt egyszerre a mi Besenyőnkkel azonosíthattam, csak a mezei keresztet kellett a széléről beljebb képzelni. Szánnal megyünk a Somlóra, Ady Lőrinc meg talán rokoni látogatásból vág át hazafelé a fiával. Hó- és jeges kéregszagot lélegzünk. Hold süt a világmindenség közepéből, s azt sugallja a legkihaltabb téli égitest, hogy rajtunk kívül nem él senki a földön, csak a szánozás mámorától is ittas apa a fiával, abban az életkorban, ahogy most ezen a fényképen nézem. Nem tudom, foglalkoztatott-e akkor is már, vagy csak a vers első megélésénél jóval később támadt föl bennem a kérdés: az Istent és apámat illetően külső vagy belső parancsot kövessek-e? S legalább annyi időbe került a mű pontos szerkezetét, drámai pontjait fölfedeznem, mint a költőnek megélni a vezeklést. Annyira összetett a fütyörésző hetykeség és a bűnbánó tiszteletadás történése közötti dráma, hogy talán csak a zenéje s a jelzésekből kibomló képek hatottak rám, mikor ihletett gyermeki élményemet fedeztem föl a költőzseni emlékezetében.

 

Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.

Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.

 

A leírás egyszerre az idő szimbólumában vonatkoztatja el a két nyakas, magyar kálvinistát. Nem is a szán, a lovak repülnek velük, miként az Idő, hanem magukban élik át az időt mint az apa-, fiú-, Isten-viszony drámáját.

 

Húsz éve elmult, s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem kalapom mélyen.
Ott repül a szánom az éjben.

 

Így tágul ki a pillanat időtlen látomássá, szívmeleg szép zenévé.

 

Ady versvilágában az Apa mint a szimbólumrendszer fontos személye a Krisztus-kereszt az erdőn kompozíciójában kap fontos szerepet. Máshol a jelképteremtést serkentő megszólított csupán. A Fedjük be a rózsát című költeményben a Fiú biztatja munkára az Apát, miközben a rózsát virágasszonnyá, cédává, pozsgás nővé bájolja.

 

Utálom a rózsát, sok kerti csatán
Szivenszúrt már, de jön a December:
Fedjük be a rózsát, édesapám.

 

Hiszen valakinek a tündére lehet majd, miként neki is orchidea volt előbb.

 

Mert kert az Élet s asszony minden virág
S a póri, pozsgás, nagy, buja rózsák
Szülik a Tavasz minden víg fiát.
– – –
Mert szól a kert: föl, nászágyra, ágyra.

 

Fölszáll a vers is az élet nagy mítoszába már. Máskor, a Nagy sírkertet mérünk ütemének hosszú, bánatos léptei nem hágnak át a tények valóságán. Annál megrendítőbb a költemény, mennél kisebb és prózaibb mozzanatokat terhel meg. Az Apa észjárása szerint a temetőből akkora terület kellene, mint a határból, s rengeteg búzakeresztnyi sírkereszt. Akkora családi szaporaság, mint a mezei bőség. „Százszor és százszor ujrakezdi, / Már száz sírra eleget lépett, / De hátha, hátha / S bús lépéseit megnöveszti.” Paraszti megátalkodottsága nem illik más érzelmi és nyelvi kifejezésbe, még a temető kísértetjárta közegébe sem. „Édesapám, talán elférünk.” A beszélgetés szavaiból is szól már akkora végzet, akár az angyaltrombitából.

 

Két fia van és velük elvész
E dús kis földnek kis családja,
Minden és minden.
Hát négy sír lesz itt csak a termés?

 

Az észak-fok titkának megközelíthetetlen idegensége fölenged, én pedig meghatódok, sajnálom és szeretem, mint az apámat, a sírkertet mérő öreget, aki végül egyedül nyugszik övéi közül az érmindszenti földben, otthon is Romániában, a legényesen félrecsapott kőkoszorú alatt. Megdöbbentő így gondolni a száz év előtti magyar valóságra.

 

Kanyargó Ér mentén fekete, magyar föld
Volt az én testemnek életet adója,
Földből élő ember az édesapám is,
Olyan régen szóltam magyar szóval róla.

 

Ritkán szólítja meg, mégis róla beszél, mikor a faluról, a falusiakról, a földről, a földművesről ír. Ő is megjelenik a megtagadott nomád ős, Ond vezér alakjában, a büszkén vállalt nádorválasztó makacs kisúr elődökben. Ott van a paraszttá szelídült hódító Barla diákban, aki századok múltán maga lesz az elgyávító maradiság, az Egy csúf rontás című vers kísértete.

 

Finom, dalos titkokkal tele
A lelkem. S mégse apollói bátor,
Mégse merek. És úgy dalolok,
Mint egy ósdi, telt szájú prédikátor.

Egy urambátyám röpdös körül:
Mult századokból nagy pipafüst-szárnnyal:
Egy ősöm. Tollamra néz, dohog
S kezemre csap a füstös pipaszárral.

 

Az Apa sem értette meg soha a költő Ady Endrét, míg a Fiú pontosan tudta, kicsoda Ady Lőrinc, hisz benne is látta önmagát, s nem úgy, mint az irodalmi közvélemény: egy korlátolt, zsugori, gőgösen indulatos parasztnak. Csak hát a költői hivatást bizonytalan jövőként, hazárdjátéknak fogta föl, s még inkább fatális bajnak, olyan csapásnak, melyben az elszegényedett ősök s az öreg Ady Dániel sorsa ismétlődik, az eltivornyázott, elpereskedett több száz hold szégyene és nyomorúsága. Az én szüleim, egy másik korban, a földtől akartak megszabadítani bennünket az iskoláztatással, őt azért taníttatta mindenáron, hogy tekintélyt szerezzen a földjének és magának. „Már látta bennem a família becsületének restaurálóját. Látta, mint végzem el kitüntetéssel a kálvinisták valamelyik jogakadémiáját, s mint választanak meg lelkesedéssel a mi nemes vármegyénk valamelyik oláh járásának szolgabírájává. Nagy dolog lett volna ez, jussunk is van hozzá, mint afféle kopott hétszilvafásoknak…”

A família becsületének restaurálását elkezdték már Ady Lőrinc fivérei, falusi jegyzők lettek, a húguk meg jegyző felesége, míg ő, a szökött diák, iskolázatlan, szinte zselléri szegénységből vágott neki az életnek. És úgy vágott neki, mint ahogy Hadad és Lompért felől, fölpántlikázott négyökrös szekérrel elindult leánykérőbe Érmindszentre, a hegyek közül, a Kraszna völgyében messze az alföldi síkra. Nem volt kevésbé kockázatos, mint a poétaság. S éppen azok a tulajdonságok segítettek neki a gazdaságban, melyek fiának a költészetben, mert ő sem volt más, mint „aki elvérzik egy gondolaton”, nagyralátó, dacos, önemésztő. A hiú, rátarti, kérkedő paraszt látta már Bandi fiában a szolgabírót, ahogy Tasnádról pompás hintón repül a kapun át, s kiszáll az udvaron a sárba, lakkcipősen, szmokingban, kalapját megemelve. A tiszteletet parancsoló pozíció a gazdaságot is bearanyozná, s befogadnák a megyei urak, megszűnne sehova tartozása. Úgy álmodta meg ezt a későbbi jövőt is, akár az egész birtokot szétszórt messzi kis parcelláiból, Pásztor Mária negyvenholdas hozománya megduplázásával, a nádfödeles zsellérház mellé az Ady-kúriát, a még több ökröt, lovat, tele disznó- és baromfiólakat, mindent, ami a hasznukat növeli, akár a titkos dohánytermesztéssel. De a teraszon majd egy költővé lett fiatalember ül, hiába úri öltözetben, ha mindenképp haszontalan.

 

Ez a szép pár biztosan szerelemből házasodott, mégis a kölcsönös érdek vitte őket a pap elé. Öreg, rideg nevelőszüleitől szabadította ki a menyasszonyt a jussa, aki azt hitte az árvaság hosszú esztendői után, végre a maga ura lehet asszonyi, anyai teendőiben. Fiai kényeztetésében szeretett volna engesztelődni, hogy végre a gondtalan ifjúság tükrében gyönyörködhessen. De amit abban látott, a fajták keveredésétől lett nyugtalanító, sokszor csak könnyein át felvillanó dicsőség. Endrében föltámadt és forrongott az apai, anyai felmenők minden végzetes öröksége, s tartotta a lelkifurdalás fogságában. „De fáj nekem, hogy úgy szeretsz Te, / Anyám. / Mondd, miért sírsz? Engem siratsz talán? (…) Nem érdemlem, de úgy szeretsz Te” – írja egy korai versben. Akkor is küldte fiának a pénzt, öltöztette. Hadd lássák rajta gazdagságukat! S indult a megrakott szekér Endre-napra, Zilahba. Hadd lakmározzon a gyerek a barátaival, ha van bőven baromfi, disznó, fánk és kürtős kalács. Vitte még az Orient-expressz Párizsba is a mindszenti csomagot, tele az örök ízű töltött káposztával. S a hazai gondoskodás, melyet az anya megáldott, életre szólt. És a fiúi szeretet ezt a drága kényeztetést pirulásra késztető, megistenült anyaképpel viszonozta Az anyám és én soraiban.

 

Sötét haja szikrákat szórt,
Dió-szeme lángban égett,
Csípője ringott, s büszke
Kreol-arca vakitott.

 

Ady Endre magasztos nyelven, mégis természetes fölidézéssel jelöli ki anyja helyét költészetében. Ám amikor lelki fölmutatásba vált, ezt a ragyogó női portrét átitatja a bánat; a szem, az eperajkak, a szív könnybe lábad a vágytól és a csóktól, s áttűnik rajta Léda, s azonosul a könnyek másik asszonyával.

 

Csak azért volt ő olyan szép,
Hogy ő engem megteremjen,
Hogy ő engem megfoganjon
S aztán jöjjön a pokol.

Bizarr kontyán ült az átok.
Ez az asszony csak azért jött,
Hogy szülje a legbizarrabb,
A legszomorubb fiút.

 

Költészetének eredetmítoszát tárja föl Ady A halál rokona ciklus élén, a Vér és arany kötetnyitó versében. Itt az apai ágról hallgat, mégis nyilvánvaló, hogy a két család minden átkának súlya veri a házasságot, üli meg a kontyot jövőpokollal. S a költőben teljesedik ki a családi végzet. Az anyai „egzaltált, bolond, valószínűleg nem magyarfamília, mely azért remegett, vibrált, kínlódott annyit, hogy zsenit teremjen”. És az apai ág, amelyből „elkezd fájni egy régi fájdalom, s úgy fáj, hogy majd megbolondulok, rágondolok egy régi gondolatra, s szeretnék karddal összeaprítani néhány embert. [Az Ady ősök] vitézlő vére ez, huncutul effeminálódva, falusi vér és lélek, gyáva lélek, barbár lélek.” Kettős átok, egyfelől a szerelemtelen csók-adósság, másrészt a hatalmasra sértett önérzet, a sokszorozott személyiség kibírhatatlan átka.

 

Ő szülje az átok sarját
Erre a bús, magyar földre,
Az új hangú tehetetlent,
Pacsirta-álcás sirályt.

 

A régi bocsánatkérő esdeklés, az „Édesanyám, lelkem, sirasson meg engem” mélabúja végzetessé komorodott.

 

Fénye sincs ma a szemének,
Feketéje a hajának.
Töpörödött, béna asszony
Az én édes jó anyám.

 

A család minden nemzedékében a férfiak tették az asszonyokat szerencsétlenekké, s leginkább úgy, hogy lehetetlen volt szeretni őket. Vagy mást kívántak kielégületlen, mint az egyik nagynéni, vagy belesorvadtak a féltékenységbe, ahogy a nagyanyja. Így folytatódott az anyai örökség a kétszeresen árva Pásztor Máriában. „Picinyke kis leány volt az anyám, mikor elárvult, a legkisebb és a legfájdalmasabb (…) Anyai rokonok, gyermektelen, rideg falusi vének gondozásába került, s azt beszélték, hogy nagyon hasonlít a nagyanyámhoz. Őt is férjhez adták abban a faluban, ahol a nagyanyámat (…) [aki] utálta a csókot, meg is halt öröm nélkül, s a mi házunk is vajon nem éppen emiatt olyan zord és szomorú?” Így döbbent rá Ady arra, ami sokat foglalkoztatta már kisgyerekkorától, miért veszi az a sok érthetetlennek tűnő furcsaság körül. „Szándék és olcsó tudat nélkül éreztem, hogy a mi famíliánk sorsát nagy csók-adósságok nyomják, s ez alatt sokan fogunk még összeroppanni.” Azért válik fontossá minden szó, ami erre a titokra vall. „Beszédje is olyan volt [a nagynénjének], mint a nóta (…) volt benne átok, csók, panasz, bujdosás, szerelem, titok, és jaj, sok-sok jaj (...) hogy az urát sohasem szerette, hogy hiába várta azt, akit szeret, aki nem az ura volt, de otthagyta, s akit azóta keresett, keresett hiába.” Nem örökölt-e ő is hasonló sorsot? S mi teljesül be az őrült jóslatából? „Milyen rossz fogsz te is lenni, ha asszonyokkal lesz dolgod.” Meggyilkolták szegényt.

 

Anyám hangjában szomorúság,
Apám hangjában vad feledés.
Jaj, be kicsiny az élet,
Be kevés, be kevés.

Hiszen ők cselekvék, hogy élek,
Hogy sokat és nagyon akarok.
Hallgatnak s rettegve
Érzem, hogy ki vagyok.

Be csoda, hogy vagyok és élek,
Hogy nem unom meg s újra merek.
Verset írok és holnap
Már holnap megyek.

 

Anyja szomorúsággal, apja szándékos felejtéssel leplezi lelkifurdalását fiuk öröklött sorsa miatt, aki tudja, hogy a baljós jövőt csupán a költészet teljesíti be. De mit jelent a „Már holnap megyek.”? Ugyanaz a távoli élet s a halál?

 

Az egyik az édesanyám lesz,
A másik egy másik asszony,
Ki sirasson.

Be szép lesz: egy idegen sírra
Két asszony hordja a virágot
És az átkot.

 

Majd elérkezik az is. De akkor már három asszony hordja a Kerepesi temetőbe virágait, a mama, Léda és Csinszka, s aztán már csak véletlenül találkozik az anya és az özvegy, csokraikkal Ady és Léda sírjához érkezőben. Ez a költemény abból a mítoszból hajtott ki, amely már Csinszka története előtt befejeződött, s mint harmadik asszony, csupán egy másik versvilágban létezik. Hiába lehetett ő is Veronika a költő kálváriáján, de mint „kis húgom”, abba a titokzatos, babonás, fülledt mélytudati világba már nem illett, mit annyi vers között a Mária és Veronika kifejez. Nem volt az a delejes hatalmú nő, aki a Messiás-szülő Máriával említhető. Csak egyedül maradt feleség lehetett az idegen sírnál. Őt a költő elátkozott élete véglegesen nem ragadta el, elszakadhatott, és külön életet élhetett. A másik kettő pedig, ha már csak álomképpen is, a költészetben részesei lettek annak az oidipuszi bűnnek, melyet a fiú és szerető istenkáromlással tetézett, hiszen Krisztusként mondta:

 

Máriától Veronikáig
Ívelnek el a férfi-karok:
Veronikám, asszonyom, Lédám,
Én most álmodni akarok.

Álmodni csecsemő-karokról.
Csókold meleg szájjal a szemem:
Kereszt előtt, Halál előtt, most
Máriára emlékezem.

Ő küldött csókkal az életbe
S tudtam, hogy testem miért töröm:
Az életért. És mi az élet?
Asszony-öröm, asszony-öröm.

Ki szült s ki tanított a csókra?
Asszony. S a halál hajnalán
Altass, Lédám. Hadd álmodjam, hogy
Te vagy az anyám, az anyám.

 

A valóság két asszonya nagyon eltérő módon tette élete dolgát, egymás iránti érzelmeiket Léda és Ady viszonya szabta meg az anya és szerető ösztönérdeke szerint. Talán még arra se gondolt az Ides, hogy az a párizsi ismeretség több a baráti segítésnél. Megköszönhette Diósiéknak fia támogatását. A párizsi hírek megszelídítve, a szülőknek jólesően jutottak a magyar végekre. Azt hiszem, nem kaptak tengeri képeslapokat kettejük üdvözletével. Számukra Léda versbeli mesealak lehetett, ha netán olvasták a fiuk verseit. Csak Brüll Adélról tudtak, akit, ha érdekelte őket, katolikusnak keresztelt egy szófiai püspök, mely a házasoknak olyan lenne, mint ahogy ők, a kálvinista legény és a katolikus lány egybekeltek. De inkább mintha a kedves házaspár egyik tagja tette volna tiszteletét, amikor Endre meghívta Adélt 1908 szeptemberében Érmindszentre.

 

 

Léda falun

 

A Nagyváradról Párizsba került asszony intelligensebb volt annál, hogy Mindszenten ne kihívó, mondén hölgyként jelenjen meg. S amikor lovas fogattal várták a legközelebbi, szakácsi vasútállomáson, s port kavart alatta végig az utcán a kocsikerék, s amikor az udvar gyepén fogadták Adyék, biztosan kínosan vigyázott magára. Nem cigarettázott, halványra rúzsozta ajkát, alig lakkozta körmeit. El kellett játszania a férjes asszonyt, egy legényember meghívottjaként, aki a háztűznézés fordítottját rendezte meg neki, miközben ő is egy jövendőbeli meny kíváncsiságával fürkészi a családot. Fölkészülhetett az öreg modorára is, de azért meglepődhetett első kérdésétől: Mért nem hozta magával kedves férjét? – s ráhunyorított a szemrevaló fehérnépre. Azt is tudhatta, milyen pontos az anyai ösztön. Mit fed el az Ides kedvessége, a főztje, a külön ágy ropogós tisztasága: „érzem, az anyád nem szeret”. Pedig szerette amúgy, de mennél reménytelenebbé vált az egybekelésük, annál inkább elbizonytalanodott. Nem tudott soha semmit pontosan, még azt sem, hogy az asszony a három napra tervezett vendégséget miért fejezte be hamarabb.

De aztán kiderült, nem miattuk, ha szinte rokonivá alakult családjaik kapcsolata. Magukhoz vették Érmindszentre a szellemi fogyatékos húgot, Brüll Margitot. „Legyen nyugodt, Adél, édesanyám vigyáz reá, és tud már reá hatni. Egyébként hízik Margit (. . .) Dodónak nagyon köszönöm a lapokat. Bertát ölelem. Rettenetes hó van. Margit valószínűleg pár nap múlva csizmát kap. Bemegy Tasnádra édesanyámmal. A pipa nem érkezett meg még, tán holnap jön, de az öreg már ellágyult, és hálás érte. Most már mindenkit szeret, csak a két fia miatt keserű (…) Adél kezeit csókolom, s édes Dodóm, ölel Adyd” – írja harmincegyedik születésnapján, melyre csak a levél dátumával céloz. Mindhármuk előtt nyilvánvaló, mit leplez a baráti hang. Az újraéledő nagy szerelmet, a Hiába hideg a Hold és a Séta bölcsőhelyem körül patetikus vagy tárgyilagos vallomásait.

A Hiába hideg a Hold az öt évvel korábbi egymásra találást örökkévalónak állítja. A Hold, akár a Krisztus-kereszt az erdőn című versben, de most nem az apa-fiú, hanem a férfi-nő egyedül való párosára süt az univerzumban, mint a kihűlt világ szimbóluma. A korábbi Léda-zsoltárok is ilyen fönséges környezetben történnek meg, a tenger végtelen kiterjedésében és mélysége fölött, a szirtek magasságában, repülésmámorban, síkságok nászcsatáiban. A két, ellentétében azonos személy feszültsége közepette mintha csak ők sugároznák a kihűlt világban az egyetlen élő meleget, mely szétárad az éjszakai ég boltozatán.

 

Hiába hideg a Hold. Egyszer
A mi óránk forrón ütött
S szent láz verte az éjszakát,
Melybe két, szép, nyomorult embert
Terelt be a véletlen Idő,
A sokféle Időnek eggye,
Irgalmas, bolond, dús Idő,
Mely asszonyommal összehajtott
S melynek azóta nincs mulása.

 

A szubjektiv tér-idő fizikája, filozófiája nyer formát anélkül, hogy a kifejeződése a fogalmak nyelvétől csupaszodna. Nagy lírai látomás sodor el, s lüktet, miként strófákba szakadna, melyeket mindig visszaránt a bevégző és a kezdő rímpár. Teljes érzelmi nagyfeszültségben haladnak a sorok.

 

Égő sebek az Égen s fázva
Suhog itt a földön a palást,
Suhog utánunk a palást,
Szomoruságunk hosszu palástja,
Éjszínű, királyi mezünk,
Pirosló, bús szerelem-sujtással,
De elöl meztelen csillogunk,
De szabad mellünk kivilágol.

 

Emberpár kering az űrben, de az sem tudható, tükörképük vetül-e a földre, vagy az ég veri vissza lent szálló árnyukat, ha rajtuk földi a szomorúság királyi palástja, bár sujtásai égiek, s csillagos a szabadra tárt mellük meztelensége. Csak a szeretkezés perceiben adatik ekkora világon kívüli egyesülés.

 

Nincs már Közel és nincs már Távol.
Régi asszony s régi legénye
Úgy suhanunk, úgy simulunk,
Úgy hull reánk a hűs Holdnak fénye,
Úgy borulunk, úgy remegünk
Egymásba, mintha soha-soha
Kettő nem lettünk volna ketten.

 

A tényleges valóságból először a nagyváradi múlt vált ki, hiszen abban zsúfolódik minden előtte és utána való. Miként a vers közepe lett a következő strófa, ugyanúgy csillagrendszerük tengelye, abban és azon kívül más az idő és más a tér.

 

Mindig ezt az asszonyt szerettem.
Szájában és szivében voltam
S ő volt a szám s az én szivem,
Mikor ittasan kóboroltam,
Kárhozottan a váradi éjben,
Mikor már eltemettem a trónom,
Pórrá paskolt a suta Sors
És voltam a senkibbnél senkibb.

 

Nélkülük lévő minden ezen a szerelmen kívül, a kósza idő, a más kósza nő, a két szakadt egy-ember sorsa azóta is a másik, az egyutcájú, zsarnok időben folyik. Abban őszülnek, kopnak, ahogy mindannyian, de valóságfölötti, mégis igazi létezésük irigylésre méltó fiatalnak tartja meg őket.

 

Csillagunk a hideg Hold. Lelni
Se lehet csillagot hidegebbet,
De bennünk ősz hajak, csorba dalok
Szeretnek és forrva szeretnek.
Senki sem érti, mert sohse volt ez
S szomoru palástunk elnyúlva kacag,
De meztelen előnk csillogva az éjben
Eggyen, nagyon, új és új ájulással,
Eggyen, nagyon, örökre összetapad.

 

Ilyen ellentmondásban nem élheti át az életidejét senki, s nem is illetékes, mikor két ezoterikus testmás látomását próbálná fölfogni a valóságos világon kívüli mágiában. Léda megszokhatta már, s mint egy modern műértő s leginkább érintett asszony boldogan átélhette. Mégis, azt hiszem, üdítőbb, természetes élményben részesült a szokatlan falusi udvar s a mező látványától, ahogy körülötte minden csupa virág, érő gyümölcs, ahogy a gazdaságból hallatszó tehénbőgésre, lónyerítésre ébred, hallja az öreg paraszt káromkodását az alsó udvar felől. Ami eddig versbeli természeti jelkép, ott van előtte színe, illata, íze teljességében. Ott az ihlető virágoskert, amelyből csak néha kapott egy-egy tubarózsát, bús krizantémfürtöt, s az ajándékozás mámoros pillanatában egyetlenegyszer mindent: „Becsókolnék Léda szivébe / Egy ékes nárcisz-ligetet / S mint kaland-útján egy Zeusz, / Befeküdnék a közepébe.”

Érmindszenten, 1908 szeptemberében az egész otthoni világot mint vagyonát mutatja föl Ady a Séta bölcsőhelyem körül versében Lédának, lássa, mije van, és honnan jött, aki az övé! Itt a Bence-tag, ahol a földjeik húzódnak, ez a ködtorony volt a klastrom, melyben elsüllyedt harang szól, ez az Ér, ősdicsőségű Kraszna-árok, a Kótó, türk horda dúlta volt falu. Semmi fölfogható, minden legenda és jel, csak a repedt meder virágait nyújthatja át a mélyből, mint ahogy önmagát, s bizonytalan, hogy elfogadja-e. „Itt akartam járni veled.” Mennyi magány, mélyből gyötrő vágy zsúfolódik ebben a sorban némi szemrehányással az elkésettség miatt. De semmi ellágyulás! „És most gyerünk be a falunkba!” A férfiasság kegyetlen megítélésbe vált:

 

Ez itt falu, az én falum,
Innen jöttem és ide térek.
Mindszentnek hívják hasztalan,
Mert minden gonosz rajta van,
S itt, jaj, átkos, fojtó az élet.

 

Próbára akarja tenni Lédát? Itt szeretne vele élni? Azért fordítja magához egyszerre erős rándítással, s mintha egy menyasszonynak a templomajtóban, az oltár felé menet kellene eldöntenie az igent vagy a nemet. Nincs más vagyona, csak a bölcsőhelye, múltjával, jelenével, s benne ő sem különb, sőt már baljósan kérkedő:

 

Ez pedig itt magam vagyok,
Régi tüzek fekete üszke
S fölöttünk végzet-szél fütyöl,
Szaladj tőlem, átkozz, gyülölj,
Avagy légy rám ujjongva büszke.

 

Fenségesen nagyúri, gőgös hangja ez annak, aki majd az Elbocsátó, szép ünetetet megírja. A korábbi, Bihar vezér földjén című vers, mint kérdés–felelet ellentétére komponált ballada, sokkal magabízóbb szerepben, az ősi magyar földet föltétlenül vállalóként jeleníti meg Lédát. Megint a múlt „bús, babonás” földjére hívja, mint Nyugat asszonyát az utód, akinek elődei dalokat öltek, sírokat törtek föl barbár kalandozásaik során. Mintha most is az a világ fogadná, mintha az akkori sírokból kelnének életre, mint halott ara és mátkafi ugyanazon a daltalan tájon. A nyugati királyi családból választott Árpád-házi királyné félelme volt hasonló, amit a kérő feltételezhetett, s most csak a költő mer kimondani, mert nagyon hisz a szerelemben.

 

»Jaj, be szépen süt a Hold.
Leszünk-e még pirosak
S fölkelnek-e a dalok?
Nem félsz, Lédám?« »Nem biz én.«

 

Minden próbára tevő kérdés után határozott, szinte hetyke a válasz. Nem hideg még a Hold, s nem olyan végzetes még a tét, mint a bölcsőhelyi döntés következtében.

 

 

A költő otthon

 

Mikor a kisdiákot Nagykárolyba vitte a lovas kocsi a húsz kilométeres úton, valami olyan élethosszig tartó vándorlás, mindenkori ideiglenesség kezdődött, melyben csak az érmindszenti ház, a családi tűzhely maradt biztos. Egyetlen irány, sosem szűnő végállomás Zilah, Debrecen, Nagyvárad, Párizs, Budapest felől a Bakonynál is vadonabb búvóhely, a minden szanatóriumnál gyógyítóbb természetes életközelség. A faluvégi ház ablakából örök dolgokat látott, udvart, mezőt és temetőt, a világ szomszédja lett szomszédtalan, mindennek szélén. A nagyvilágban Magyarországon, a hazájában Partiumban, egy isten háta mögötti csöpp falu szélső telkén, melyhez képest a Bence-tagi tanya lett volna félreesőbb, vagy az erdei kunyhó. Már nem a diák vakációzik otthon, hanem a szabad életvitelű író tölt el hosszú heteket, hónapokat, míg Pesten, Párizsban ideiglenes bérlő, szállodai vendég, kosztos asszonyok bohém kedvence. Vidéki, falujában meg városi ember, aki fölfoghatatlan dologgal tölti az idejét. Talán beteg, de inkább semmirekellő, hiszen elvonul a házba, nem résztvevője a falu életének, kártyázni jár a paphoz. Ám néha egy-egy vers, mint a Fedjük be a rózsát, az Ázott széna-rendek tanúsítja, segített, főleg az éppen halaszthatatlan dologban. Türelmetlenül várta az újságokat és Léda leveleit, s ha késtek, szidta a szomszéd faluban, az utolsó postán működő postamestert. Életmódjával, azt hiszem, csak a falu gazdagabbját, a kálvinista közösség magyarjait izgatta, a román többség ezzel mit sem törődött. Sok petróleumot fogyasztott, későn keléssel bosszantotta apját, aki már belefáradt a rosszallásba, sőt az erélyes szóváltások után tartott is tőle. Az anyja pedig a férje meg a falu ellenében próbálta fiát védeni, pátyolgatta, inkább maga mellett akarta látni bármiképpen, mintsem az ismeretlen veszélyek miatt aggódjon érte. Még nem oszthatta meg anyai felelősségét másik asszonnyal, feleséggel.

Falun a csönd a szívig hatol, sejtelmes képzelődésre késztet. Fölfakasztja a lélek mélyére ülepedett emlékek sokaságát, s ha nem foglalná versekbe, megőrülne a tehetetlenségtől, eluralkodna az életundor, a halálfélelem, nem terelné el semmiféle változatosság a hipochondriás figyelmet önmagáról. Mennyi panasz, az elvágyódás naponként ismétlődő zsolozsmája rögződött 1903 őszétől, tíz éven át az érmindszenti levelekben!

„…kifáradva, kifázva, sárral belepve, most érkeztem Tasnádról (…) Tele vagyok a piszkosságig kis gondokkal ez idő szerint. Az élet ezúttal sem tagadja meg magát velem szemben, s egymás után csinálja a galibákat a dolgaim és a szándékaim elé. Azaz csinálná, ha engedném, hogy bizonyos dolgokban gyengének találjon (…) Magamról ma nem akarok írni. Ez a tasnádi út, élményeim, a hideg szél meglehetősen kikészítették az idegeimet, odavagyok, s a legbolondabb gondolataim támadtak az úton. A legkomolyabban azon töprengtem, nem jobb volna-e nekem kimenni például Japánba? (…) De e hóbortos gondolat után is annak a megállapítása következett nyomban, hogy nem tudnék Magukról lemondani, illetve elvágni a lehetőséget, hogy Maguk meglegyenek nekem. Mondja, egy-egy csúnya órában nem vágyott-e már maga is Japánba, vagy valahova nagyon messze, Párizsnál is messzebb levő helyére e kedves kis glóbusnak? (…) A könnyek asszonya óta tegnap először írtam verset… Ez a címe: Elűzött a földem. A vers végét ideírom kuriózumképpen magának:

 

Kalásztalan, bús lelkem indult,
Elhalt a ködharangok hangja s a zene
S én szálltam az álom-lányok csapatával
A város fele…
A szárnyam súlyos, szörnyű nesztelen,
Nézem a várost és nincsen szemem,
Sírnék: nincs könnyem, szólnék: nincs szavam,
Csak szállok búsan, némán, magasan:
Elűzött a földem…

 

Egy hosszú átok van a befejezés előtt, melyet, bizony isten, mintha hallanék néha, ha künn járok a mezőn. Nagyon kiszakítottam magam ebből a földből, s azért olyan bizonytalan szárnyú a lelkem.” (Brüll Bertának, Érmindszent, 1903. nov. 27.)

Nagyváradot előbb még Szentpétervár miatt hagyta volna el. Érmindszenten Párizsba készülődve annál is messzebbre vágyott, mintha csak ott lenne a legjobb, ahova sose jut. Így teljesedik be rajta az elhagyott szülőföld átka: „Bús álmaiddal vándorolj tovább.” Már ekkor kifejezi azt a kettős viszonyt, az ölelő taszítást, melyhez minden későbbi szenvedélyes kapcsolata fűződik. Aszerint fordul szülőhelyhez, országhoz, fajtához, nőhöz. Először Keletről Nyugatra indul, de Léda karjai közt bírja csak Párizst elviselni. Mellette issza ki mámorosan a világváros szeszét, amelyre pokoli másnapok következnek, s olyan esendő honvágy, amilyent az anyja után érezhet a síró kisgyerek.

 

Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.

 

A fizika törvényének kiszolgáltatott kő tehetetlenségét azonosítja önmagával, és nem is tehetne mást, ha magyar. Ugyanabban a vonzásban-taszításban dobódik, s hull vissza eredetébe, mégis a szabad akarat jogán vív meg az elrendeltetéssel, dacosan, megadóan árad szívéből a bánat, ahogy a mélyből száll az Úrhoz a zsoltár.

 

Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomorúan magyar.

 

Azt hiszem, a Vajda János versétől elvarázsolódott régi diák, mikor már költő lett, olyan verseket szeretett volna írni, hogy olvasóiban, hallgatóiban ő is előidézze az egykori élményt. Talán volt, aki sírva köszönte meg A föl-földobott kő borzongató hatását, s nem egyszeri csoda Gulácsy Lajos zokogó ölelése a Szeretném, ha szeretnének fölolvasása után. Ki tudja, hányszorosa a versből áradó szuggesztiónak az alkotó energia, s mekkora életerő, s miféle lelkiállapot szükséges a létrehozandó műhöz?

Mikor a Magyar Pimodán költészet-lélektani tételei között a másnaposság alkonyi túlérzékenységéről ír mint a versírás legalkalmasabb idejéről, nem szól az idegenség és a visszatalálás, a mindig útban levés költői pillanatairól, melyek lírája föltételei voltak. Ez a lelkiállapot téren és időn kívüli a repülés könnyed ámulatában. Az elsuhanó, valóságos tájak átúsznak a lélek tájain, s jelenné változik a múlt. Aki Párizsban magyar, Pesten vidéki, falujában városi, itt és ekkor az egyedüli, kizárólagos Ady Endrévé személyesül. A szülőföld bölcsője, abszolút tája ennek a versvilágnak. Hozzá kötődik minden tudatmélyre süllyedt élmény, ahogyan bármelyik fa a nádfödeles ház előtti akáchoz, a pesti árustól vásárolt szegfű az anyai virágoskert ágyásaihoz, az udvari fákról a temető fölé szálló varjú vagy a kék szárnyú uhumadár akként szimbolikus, miként odavalósi. Az otthoni babonák, hiedelmek, különös történetek emelkednek a felszínre bármikor, mint ahogy fehér lótuszok kelnek életre a mocsárból, s mint ahogy a lélek tárnáiban visszhangzanak a dallamok. Szimbolikus ez a költészet, de nekem nem szimbolista, túllépett az irányzaton, s maradt, ami a nyelv is, a természetes jelképrendszer organikus szellemi működése.

 

 

Egy nagyobb tanulmány első fejezete. Folytatása a Hitel júliusi számában olvasható.

 

 



Nyitólap