Kortárs

 

Sturm László

Krimi és mimikri

András Sándor: Gyilkosság Alaszkában

 

Van egy, a nyelvből mára kikopott fordulat, amit a Gyilkosság Alaszkában szereplői gyakran használnak: „higgye meg”. Némi viktoriánus modort kapcsol a középpontban álló Sherlock Holmes alakjához (Sir Conan Doyle tiszteletére akár), de szokatlansága a teljes mű fényében át is értelmeződik. A látszólagos semmitmondás sokatmondónak bizonyul, hiszen a regény egyik lényeges belátása, hogy az elmélkedés és a képzelet önmagában kevés, csak az őket összeforrasztani tudó hit ígér kielégítő távlatot az egyén és a közösség életében. A legendás nyomozó szavaival: „A késztetések megítélése hitek és hitvilágok kérdése, »a« világ pedig meggyőződésem szerint több és változó hitvilágokból tevődik össze.”

A fenti idézet így folytatódik: „Azon a bizonyos eksztatikus állapotokkal foglalkozó heidelbergi konferencián éppen ez a meggyőződés hozott engem össze azokkal, akik a barátaim, a társaim lettek.” A évtizedeinkben játszódó történetben különös, népszerű regényekből ismert társai vannak a magában is különös, hiszen vélhetően több száz éves, mégsem öreg Sherlock Holmesnak. Nemo, Dolittle, Frankenstein és Drakula segíti Alaszkában, az őslakos tlingitek földjén egy rituálisnak látszó gyilkosság felderítésében, illetve értelmezésében. Az áldozat a tlingit közösség egyik vezetője, testét különös módon csonkították meg, mintegy totemmé faragták. Mit jelent a totem? Mindenekelőtt erre a kérdésre összpontosít a nyomozás. Egy őrült műve? Ősi rítusra utal? Vagy új rítus keletkezésére? A válaszhoz rá kell hangolódni a tlingitek világára (amely lehetne a magyaroké is, ahogy többször utalnak rá a baráti kör tagjai; ők a nyelv és a világlátás szoros összefüggése miatt valamilyen – ki nem fejtett – okból a magyar nyelvet tartják a legalkalmasabbnak az egymás közti érintkezésben). A tlingiteknél keverednek az ősi indián hagyományok a modern amerikai élet jelenségeivel. Az életükkel való ismerkedés során fölvetődik a mai társadalom és ember számos problémája, az előtérben a tradíció és a modernizálás feszültsége, mögötte a terrorizmus, a szervezett és szervezetlen bűnözés, a tabutörés, a környezet tönkretétele, a személyiségvesztés, az énkettőződés stb. Mindegyik kínál fogódzót a megoldáshoz, egyik sem vezet el hozzá közvetlenül. Ugyanez mondható el a regény filozófiai vetületéről. A szereplők beszélgetései, gondolatai újabb és újabb bölcseleti témákat érintenek, olyannyira, hogy a krimi néha csak egy filozófiai traktátus (tézisregény?) álruhájának, csalijának tűnik fel (aztán persze kiderül, hogy a kettő nehezen vagy egyáltalán nem választható el). A gondolati szálaknak azonban nincs határozott csomópontjuk, a különböző okfejtések felmerülnek és elejtődnek, majd újra felmerülnek és újra elejtődnek, a távolban már a kapcsolódási pontok is kirajzolódnak, de aztán többnyire a végtelenbe (az olvasó tudatába) helyeződnek.

Sherlock Holmes természetesen felgöngyölíti az ügyet, de sikere csak viszonylagos, ugyanis több lehetséges megoldást ajánl föl, anélkül hogy határozottan elkötelezné magát bármelyik mellett. Teheti ezt részben azért, mert egyik gyanúsított sem él már ekkor, tehát a büntetés szempontjából már közömbös az igazság. Másrészt – és főképp – a bizonytalanság elfogadása egy alapvető felismerés következménye. Eszerint a világ mai átmeneti állapotában az igazi jelentés elérhetetlen. A jövő sokértelműségében szunnyad egyelőre, hogy mi valósul meg a jelen lehetőségeiből, és ez a megvalósulás lesz majd képes a jelent feltárni. A „totemmé faragott tetem” jelentése legalább annyira az ismeretlen jövőt készíti elő, mint amennyire a hagyományban gyökerezik. András Sándor – aki amellett hogy költő és író, nem kevésbé filozófus is – egyik tanulmánya szerint a jelennek nincsen ikonológiája, képrendszerré tett öntudata. Ma az emberi lépték alatti, atom- és sejtszintű elemek állnak a figyelem előterében, következésképpen korunk, a „mikrolitikum” lényegét tekintve töredékszerű, ábrázolhatatlan. Egyelőre meg kell elégedni a lehetőségek minél teljesebb felmérésével. És, amennyiben mód nyílik rá, a kedvezőbbek elősegítésével (például a bűn leleplezésével).

Mi a feladata a jelen ellentmondásait belátó, sőt föloldó jövőnek („Atlantisznak”, ahogy a barátok nevezik: vagyis a jövő valamilyen múltnak az újrafelfedezése lenne talán)? Új minőséggé kell összebékítenie a korábbi hasadtságot. Az eszmény mint ellentétek összefonódása mutatkozik meg: „sötét és világos ölelkezése”, „békepipa és csatabárd”, valami, ami „egyszerre egész és végtelen”. A szintézis által nyerhető vissza a hit, csak általa válhatnak a jelenségek olyan horderejűvé, hogy túllépnek a logika és képzelet lehetőségein, és – e kettőt is egyesítve – földereng mögöttük a teljesség. Amely mítoszként fejezhető ki: „Az érzékelés csak akkor teljes, ha magában foglalja azt a perspektívát is, amit mítosznak, mitikusnak mondunk. (…) a mítosz nem más, mint a valóság, nem is a valóság, hanem a valóság érzékelésének egyik elmaradhatatlan vetülete.”

Ez a jövőelképzelés egyfajta megváltást kínál (ha valószínűleg csak időlegeset is: „Az öntudatra ébredés végtelen folyamat” – fogalmaz a szerző egy tanulmányában), nem véletlenül nevezi magát a baráti társaság „legújabb szövetségnek”. Istenről mégis alig esik szó a regényben. Nem mintha Isten nélküli megváltásról lenne szó, hanem mert az egyes ember áll a figyelem középpontjában, benne érhető tetten a felsőbb hatalmak működése: „»mindenki magáért a többiekkel együtt istenirányban«. Hogy miféle Isten miféle irányában? Egy fehérfejű úr mondta róla: »az érzés számára ő a csalétek«. Az, ami elő- és mindig továbbcsalogatja az érzést.” Később még egy megvilágító erejű és idevágó mondatot olvashatunk: „Isten nem rejtőzködne az Ember elől, nem tűnne úgy, ha az Ember nem rejtőzködne maga elől.”

Úgy látszik, az ember Isten irányában haladva folytonos határsértésekre kényszerül. (A határátlépés témája a modern irodalom nagy sablonja lehetne, szerencsére a Gyilkosság Alaszkában ízléses mértéktartással kezeli.) András Sándor Madách Tragédiájáról írja: „Nagyság csak ott van, ahol az ember kockára tudja tenni az életét, illetve – mivel nem a biológiai életről van szó – ahol kockára tudja tenni személyiségét.” Ugyanezt fejti ki Játék vagy kaland? című tanulmányában: „csak az lehet mitikus, ami kalandos-kalandozó”. Sherlock Holmes és társai mind ilyen – egykori vagy folytonos – határsértők. Az „eksztatikus állapotok”, a transz mint a transzformáció egyik formája iránti közös érdeklődésük szintén itt gyökerezik. Drakula és Frankenstein szerepeltetése ugyancsak érdekes feltevésekre ad alkalmat. A múltjuk csak egy-egy homályos megjegyzésben sejlik föl, a jelenben már teljes rangú és teljes emberségű, megbízható és áldozatos tagjai a társaságnak. Ezek szerint a borzalom határáthágása is útja lehet a kibontakozásnak? Vagy annak idején a borzalmakról terjedő hírek csak a magába zápult többség ráfogásaiban léteztek? Mindenesetre a nagy kalandorok idővel archetipikus (ősképszerű) alakká érnek (ezt jelzi Holmesék kortalansága, Nemo alakja pedig egy helyen demonstartívan azonosul Odüsszeuszéval).

Sherlock Holmes tekinthető egynek a többiek közül, valamiféle fausti figurának, de külön is választható ősképként felfogott barátaitól. Megtestesülhet benne a kutató elme, amely a logika és a megérzés „váltott lovai”, (illetve? vagyis?) az elsajátított archetípusok segítségével igazodik el a világban. De az elme még így is egyoldalú, sőt a tudattalanba leszálló freudi önanalízisei sem hoznak igazi megoldást számára. A kibontakozás megint csak a szintézisben rémlik föl, az intellektus és az érzékiség egyesülésében. Holmes számára egy Riona nevű helybéli nő, az iránta érzett vonzalom képviseli az érzéki-érzelmi valóság csábítását. Viszonyuk részben beteljesedik, mégsem bizonyul tartósnak. A nyomozó nem tudja elfogadni, hogy – mint kiderül – Riona megölte szülei egykori gyilkosait, és bár jogos bosszúból tette, szintén gyilkossá lett. Igaz, a szakítás sem okvetlenül végleges. A helyzet, ahogy már megszokhattuk, megint többféleképpen értelmezhető: az intellektusnak az érzékibbé alakulás során nem szabad kiegyeznie a bűn semmilyen formájával?; vagy egyelőre nincs még felkészülve, hogy elfogadja az érzéki világ ellentmondásosságát?

A szereplők a fentebb fölvetett értelmezési lehetőségek ellenére nem vértelen fogalmak álarcai. Megragadó, eleven figurák. Viszont a jelről folytatott diskurzusaik felhívják az olvasó figyelmét, hogy minden létező egyúttal jelként is értelmezhető. A jel pedig rendszert, struktúrát feltételez, amelynek felismeréséhez és működtetéséhez kevés a logika, inkább bizonyos megérzés, arányérzék kell. Ilyen alapon zárja ki például a detektív az egyik lehetséges elkövetőt (feltételesen): „a csonkítást az az ember, akit én Tony Robertsként ismertem meg, nem gondolhatta ki és hajthatta végre. (…) Egykor logikai képtelenségnek mondtam volna, most inkább azt mondanám, strukturálisan valószínűtlen.”

A regény társadalmi (nemzeti, közösségi) és – főleg Holmes esetében – egyéni léptékben is vizsgálja a jelen szakadékait. A fontosabb alakok hangsúlyozott jelszerűsége, áttételes értelmezhetősége azonban megengedi, hogy az összes alakot (és eseményt) egyetlen tudat kivetüléseként fogjuk föl, amelyben váltakozva kapnak hangot a különböző tartalmak. Az egyes fejezeteket ugyanis váltakozva mesélik a különböző szereplők (Holmes és barátai, valamint a velük kapcsolatba kerülő helyiek). A tudat és a rajta kívüli valóság egymásra vonatkoztathatósága távlatos felvetésekre ad alkalmat. Az sem zárható ki ugyan, hogy az egyik feloldódik a másikban: a külvilág jelenségei puszta káprázatnak bizonyulhatnak, vagy a személyesség is lelepleződhet a külső hatások lenyomataként. Az olvasó mégis egy harmadik megoldást érez a legmegokoltabbnak, miszerint a mű világában (vagyis: világunkban) a tudat és a rajta kívüli valóság egyaránt létezik, ám lényegi azonosság áll fenn közöttük, mondhatni, csak kölcsönhatásukban léteznek. A kölcsönhatás mivoltát pedig megint csak találgatni lehet. Az – itt mindig az eszmélkedést továbblendítő – szójátékok is ezért elvi fontosságúak. (Halmozásukból egyébként sem űz sportot a szerző.) A szójáték szintén külső és belső, hangalak és jelentés, test és szellem egybevillanását teszi élményszerűvé.

A regény legszembeötlőbb sajátossága, a műfaji-szemléleti kétarcúság ugyancsak a hasadtság és az egység összerendelésében nyilvánul meg. Mint általában, a különböző szférák föloldatlan vegyítése ebben a műben is zavarba ejtő, kísérlet jellegű vállalkozás. Lehet artisztikus játék vagy lényegi belátások hordozója. Ráadásul a demonstratív sokértelműség ma szinte kötelező divat, így többnyire álmélységeket leplez. András Sándor azonban képes valódi mélységekig jutni. Ő a gondolatrendszerek viszonylagosságát hitelesen érzékelteti mind a detektívtörténet, mind a filozófia szintjén, miközben állandóan számot vet a megismerés eredendő és sokoldalúan körüljárt korlátoltságával. És – nem utolsósorban – nem áll meg a viszonylagosság hirdetésénél, hanem a korlátokon inneni lehetőségeket is felmutatja és kihasználja.

Kriminalitás és filozófia egymáshoz illesztése szokatlan műformát hoz létre, valamiféle bölcseleti krimit. Kapcsolatuk részben szerves összefüggésnek bizonyul, hiszen a kegyetlenség kihívást jelent az értelmet és a jót kereső tudat számára, felveti a jó és a rossz, az áldozat, a halál és a szenvedés, a bűn és a bűnhődés problémáit. „Mindegyik bűntett a világ egészében történik, nemcsak a külvilágban, a környezetben.” Mégsem a gyilkosság elméleti boncolgatása határozza meg a regény alakulását, hanem legalább ennyire a krimi jellegzetes sémái, fordulatai. Az izgalmas cselekmény, a pergő ritmusú, üde humorú stílus, a sokfelé ágazó, mégis szilárdan kézben tartott szerkezet a klasszikus (például Conan Doyle-i) detektívregény hagyományait idézi. Míg azonban a bűntény (mélyebb értelemben vett) kutatása és a filozófiai vizsgálódás között lényegi átfedések adódnak, addig az elmélkedés és a krimi kölcsönösen kikezdi a másik előfeltevéseit, együttállásuk érdekes fénytörésben mutatja a dolgokat: olykor a két szemlélet váratlan találkozása lepi meg az olvasót, máskor viszont a szerző szinte rájátszik a helyzet kimódoltságára (új szereplők önkényes-váratlan felléptetésével, a cselekményt megakasztó, homályosan sokértelmű töprengések közbeiktatásával, a hagyományos leleplezés megtagadásával, hangsúlyozottan irodalmias alakok feltűnésével). Az egymást egyszerre taszító és vonzó két szál összefonása a mű szemléleti alapját képező belátást érzékelteti: a valóság szétesettségének tudatosítása együtt kell hogy járjon az új egység, az újra mitikus teljesség keresésével. A keresés komolysága igazolja a kísérletet. A hangnem oldottsága teszi kedélyessé a komolyságot. (Kalligram, 2006)

 

 

 

 

 



Nyitólap