Kortárs

 

Sigmond István

Guberálók

 

 

 

 

 

Ültünk csendben. A bőrdzsekis elnézett a messzeségbe, mi is elnéztünk a meszszeségbe, szemünkben nem volt sem remény, sem fájdalom, sem várakozás, semmi se. Voltunk. Ennyi. Néha rá-rásandítottunk a bőrdzsekisre, ha netalán megváltoztatta volna a látóhatár szemrevételezésének az irányát, tudjuk mi is arra igazítani a fejünket. De erre vajmi ritkán került sor, ha a bőrdzsekis megcélzott egy néznivalót, attól rendszerint nem tágított, azt nézte, és kész.

– Arra megyünk – mondta, de az is előfordult, hogy ilyenkor az ellenkező irányba mutatott.

Nem mondtunk semmit, arra megyünk, ez már eldöntetett, a bőrdzsekis tudja a legjobban, hogy merre kell menni, mintha megérezte volna, hogy guberálnivalóban merre mutatkozik a legnagyobb remény. Különlegességekre ugyan ritkán számíthattunk. Girhes egyszer talált egy elektronikus zongorát. Néhány napig pötyögtünk rajta, Girhes meg én, Girhes valami kotta után nyöszörgött, hogy enélkül nem lehet, pedig ezen mindent le lehetne játszani, akármit, mindent, erősködött, de kottákat nem dobtak el a kukákba sohasem. A bőrdzsekis sosem pötyögött a zongorán, konnektor nélkül nem érdekes, mondta, én így is hallom a hangokat, közölte velünk Girhes, ilyenkor az arca átszellemült volt, sűrűn nyelte a nyálát, lekonyult csokornyakkendője ezért repdesett fel-alá a nyeldeklője fölött, de egy idő után ő is megunhatta a hangtalan hangokat, pedig még dúdolta is egyszer-egyszer a lepötyögött melódiát, de hogy nehéz volt ide-oda cipelni a zongorát, letettük az egyik kuka mellé, majd valaki hasznát veszi, vélte Girhes, hülyeség, mondta a bőrdzsekis, de nem rúgott bele, pedig egyfolytában elrugdosta maga mellől a felesleges dolgokat, rothadt almát, üres konzervdobozt, miegymást.

Aztán megérkeztünk a soron következő kukához, a bőrdzsekis ment elöl, mint rendesen, azért, mert ő volt az, aki döntött. Mindig, mindenben a bőrdzsekis döntött. Azért ment elöl, mert ő döntött, vagy azért döntött ő, mert ő ment elöl, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy Girhes csokornyakkendőjével mindig baj volt. Amikor elindultunk hármasban guberálni, a bőrdzsekis odafordult Girheshez:

– Vegye le azt a nyakkendőt! – mondta. Amikor a csokornyakkendőről volt szó, mindig magázta.

– Nem tehetem – mondta Girhes –, mert az enyém.

Nézték egymást egy ideig, csendben, aztán a bőrdzsekis újra megszólalt:

– Hallgasson ide, vegye le azt a nyakkendőt!

– Nem tehetem – mondta Girhes –, mert tényleg nem tehetem. Benne van a múltam, tudja?!

– Milyen múltja? Magának jelene is alig van, nemhogy múltja volna.

– De van – erősködött Girhes. – Ott álltunk körben.

– Milyen körben?

– Azt hiszem, félkörben. Igen. Tízen legalább. Mindenkin csokornyakkendő volt. Mindenkin.

– És mit csináltak ott tízen?

– Hát ez az – mondta Girhes –, hogy mit csináltunk.

– Énekeltek, vagy mi?

– Igen. Énekeltünk. – Girhes arca felderült. – Biztosan énekeltünk.

– Mit?

– Nahát, ez az, hogy mit – töprengett Girhes.

– És miért?

– Hogyhogy miért?

– Tudja mit, vegye le azt a nyakkendőt!

– Énekeltünk – mondta Girhes. – Félkörben. Ez most már biztos. Ez az én múltam. A nyakkendő. Enélkül nem lehetett volna ott állni. Félkörben. Igen.

– Erre még visszatérünk – mondta a bőrdzsekis fenyegetően.

A bőrdzsekisnek nem tudtuk a nevét, senki sem merte megkérdezni, hogy hívják, ő meg nem mondta. Miért mondta volna? Nem kérdezte senki. Ő volt a bőrdzsekis. Ennyi. Volt, aki tisztelte, volt, aki félt tőle. Vagy csak félt tőle, de nem tisztelte. Vagy volt olyan, aki csak tisztelte, de nem félt tőle. Például én. Én nem féltem tőle, azt hiszem, nem féltem tőle. De tiszteltem. Sok mindenért tiszteltem. Először is azért tiszteltem, mert lassan járt. Ilyen lassan járó embert én még életemben nem láttam. Néha mentünk volna gyorsabban, de nem lehetett, mert ő ment elöl. Nagyon lassan járt. Amikor odaértünk a kukához, természetesen a bőrdzsekisnek engedtük át az elsőbbséget, a feje nem is látszott, amikor melléje értem, belelógatta a kukába egészen, mintha előbb a szemével akarta volna kiélvezni a szerzeményt, miközben két karja a kuka mellől csüngött alá, a majmoknak ilyen fontoskodó a pofájuk, ahogy ruganyos testüket átlendítik egyik faágról a másikra, csakhogy itt nem volt semmi lendülés, rágörnyedtünk mind a kukára, s néztük a mélyben fekvő rongyokat s a rongyok közötti csecsemőt.

Isten álmában lehetnek ilyenek a csendek, csakhogy a tökéletesség minden dologban híjával van jelen, legyen az a dolog egyszerű tárgy, tény vagy gondolat, lám, az Istennek tetsző csendet is megszakította a szó.

– Né te, né – sóhajtott fel Girhes, nálánál satnyább testet nem hordott hátán a kerület –, hát ez egy ember!

– Legyen csend! – suttogta a bőrdzsekis, olyan halkan szólt, hogy képzeletemben hallani véltem, ahogy a keresztvíz lecseppen a gyermek fejéről a gyertyafényes templomi derengésben.

A bőrdzsekis hosszan nézett be a kukába, aztán úgy dönthetett, hogy felnéz az égre, egy idő után már olyan tanácstalanul nézte az eget, mintha bizony megingott volna benne a hit, hogy odafentről nem fog érkezni sugallat sohasem, mert hát mitévő legyen az ember, ha a Gondviselő nem oldja meg az emberi gondokat, az egyedül hagyott emberi erő oly csekélyke és oly csenevész, hogy a gondokat megoldani képtelen.

Mintha sújtásokkal díszítették volna az idő ruházatát, minden oly súlyos volt és fenségesen komor, semmiféle légáramlás sem zavarta meg a mozdulatlanul álldogáló levegőt, ilyenkor a nap is abban ügyeskedik, hogy megbújjon egy hatalmas felhő köntösében, semmiképpen sem akarja fényével kackiássá változtatni a borongást, mely nemcsak körülöttünk, de bennünk is fészket talált. Ilyenkor az ember légneműnek érzi magát. A bőrdzsekistől vártuk az eligazítást, örültünk, hogy itt van, most is itt van, mindig itt van, ha történik valami, vagy feltételezhetően történni fog valami, persze akkor is jelen volt, ha úgy adódott, hogy többen összegyűltünk, csak úgy, az együttlét kedvéért, vagy csak azért, mert a közösben megélt csend elviselhetőbbé teszi a mindannyiunk nyomasztó csendjét külön-külön, máskor meg éppen ellenkezőleg, egymás szájából kaptuk ki a szót, hogy vége van, most már tényleg mindennek vége van, dehogy van, mondott ellent egy másik, ma délelőtt erősen sütött a nap, s az erős napfény egyenrangú a beteljesült vággyal, életünk kikeletével és a rügyfakadás igézetével egyaránt. Amikor viszont a bőrdzsekis megszólalt, csak ő vitte a szót, meghallgatták és elfogadták a véleményét, hogy például döglött kutyahúst enni véghelyzetben sem szabad, a galamb rágós ugyan, de főzve is ragyogó, mondta valaki, na, na, mondta a bőrdzsekis, akkor meg a teória elhamvadt rögvest, megkérdezni egyikük sem merészelte, hogy mire vonatkozott a „na, na”, a kutyára, a galambra vagy mindkettőre talán. Maradt a homály, az agyakban egy ideig vergődtek a kérdőjelek, aztán sorban elhamvadtak a pontok s a vesszők sűrű ködében.

A bőrdzsekisnek volt bátorsága szembeszállni mindenkivel, még a rendőrrel is. Egyszer megkérdezte a rendőr, hogy maguk mit keresnek itt? Amit akarunk, mondta a bőrdzsekis, és tovább kotorásztunk a kukában. A rendőr meg elment. Néztünk utána győztesen.

A szomszédos kerületben a fekete kabátos volt a főnök, de ő sem mert kikezdeni a bőrdzsekissel. Mindenki a saját csoportjához tartozott, elképzelhetetlen volt, hogy onnan valaki átjöjjön hozzánk, vagy közülünk valaki átmenjen hozzájuk. Elképzelhetetlen volt. Nem mintha rokonok lettünk volna, de valahogy összetartoztunk véglegesen. Mondom, én erősen tiszteltem a bőrdzsekist. Nagyon erősen. Azért is, hogy lassan járt, igen, azért is, és még egy csomó mindenért. Például tudtam, hogy előbb-utóbb le fogja vétetni Girhesről a csokornyakkandőt, biztos voltam benne. Nem mintha a bőrdzsekishez talált volna a csokornyakkendő, de mintha hallanám, ahogy Girhes alázatosan felajánlja a bőrdzsekisnek, hogy most már viselje ő ezután a csokornyakkendőt. Mintha hallanám. De azt egyáltalán nem tudhatom, hogy a bőrdzsekis ebben a helyzetben mit fog csinálni. Elvégre nem ő énekelt valamikor félkörben állva. Ha Girhes jól emlékszik, mármint hogy éneklés folyt annak idején, úgy, félkörben állva. Kik énekelnek félkörben állva? Őrület. Viszont a bőrdzsekis is ember, s emberként nem biztos, hogy tökéletes, nem mintha nem tűnne tökéletesnek, de azért mégis, szóval lehet, hogy elirigyelte Girhestől azt a csokornyakkendőt, mégsem semmi az, ahogy ott álltak azok a csokornyakkendős énekesek, félkörben álltak és énekeltek. Hát ez azért valami. Akárki megmondhatja. Nem mintha ezért Girhest is tisztelném, de azért mégis. Noha sokszor például ömlik belőle a hülyeség.

– Ennek vége – mondta Girhes, miközben szemét félig-meddig eltakarva bepislogott a kukába. – Akkor tennénk jót vele, ha letakarnánk. A napsütötte hulláktól mindig undorodtam.

– Napsütötte hulla a keresztanyád valaga! – mondta a bőrdzsekis. – Ez él, nem látod? Éhes, azért tátog. Megetetjük, és kész.

A bőrdzsekis elővett egy almát az egyik zsebéből.

– Van almád? – kérdezte Girhes.

– Van almám – mondta a bőrdzsekis.

– Honnan? – álmélkodott Girhes. – Na jó, na jó – hebegte –, nem azért kérdeztem.

– Te beteg vagy – mondta a bőrdzsekis. – Hol le akarod takarni az élő csecsemőt, hol az almámmal bajlódsz.

Girhes egyfolytában csodálkozott, de az is lehet, hogy állandó félelmét próbálta csodálkozással palástolni.

– És locsogsz – mondta a bőrdzsekis. – Pedig mondtam már elégszer, hogy az embernek egyetlen erénye lehet, hogy csendben tud maradni, amikor csendben kell maradnia.

– Hallgatok – mondta Girhes. – Ezután nagyon sokat fogok hallgatni.

– Hallgass el végleg – mondta a bőrdzsekis.

– Jó – mondta Girhes.

– És ne mondjál véleményt semmiről, ne kérdezd meg, hogy honnan van az almám, és ne szuszogj olyan hangosan. Lihegsz, az az igazság. És utálom, amikor valaki liheg.

– Nem is tudtam, hogy lihegek – mondta Girhes. – Nahát!

– Még mindig jobb, ha liheg – mondtam bátortalanul. – Képzeld el, ha félkörben állva énekelne. – Gondoltam, humoros leszek, de nem kacagott egyikük sem.

– Inkább nyújtsd be neki az almát – mutatott a bőrdzsekis a némán szemlélődő csecsemőre, aki úgy nézett ki, mintha nyitott szájjal várta volna az eledelt.

Girhesnek voltak a leghosszabbak a karjai, ezért kapta ő a feladatot. De hiába nyomkodta az almát a csecsemő szájához, valamit motyorászott ugyan, de az almából enni nem akart.

– Nincs foga – mondtam a bőrdzsekisnek. – Azért. Tej kellene.

– A tej tápláló – mondta Girhes.

– Én ezt a seggfejet kinyírom – mondta a bőrdzsekis. – Nem arról volt szó, hogy hallgatni fogsz?

– De.

– S akkor?

– Meg kellene reszelni – mutattam az almára. – Vagy összetörni, amíg olyan pépszerű lesz. Akkor talán…

– Mindenki harap belőle – mondta a bőrdzsekis, s leharaptatott velünk egy-egy falatot az almából. – Nem lenyelni, csak rágni. Aki lenyeli, kiveszem a beléből.

Álltunk egymással szemközt, s rágtuk az almából kiharapott falatot. Nagyon nehéz volt nem lenyelni, nagyon nehéz volt szájban tartani.

– Amikor pépes lesz, szóljatok.

Amikor pépes lett, szóltunk.

– A mutatóujjadra emeled, s a szájához viszed, érted?

Etettük a csecsemőt. A bőrdzsekis is besegített, pedig neki rövidebbek voltak a karjai, de mélyen belógatta magát a kukába, s az egyik ujjával apránként belenyomkodta az almapépet a csecsemő szájába.

– S most mi legyen? – kérdezte Girhes.

– Nézzük – mondta a bőrdzsekis. – Az lesz, hogy nézzük. Nézzük és gondolkozunk. Ezt kell csinálni.

– Én már gondolkodtam – mondta Girhes. – Holnap megint erre jövünk, s megint megetetjük. Mit szólsz?

– Tartsd a seggedet! – mondta a bőrdzsekis, és Girhes mélyen behajolt a kukába, hogy a rúgásokat telibe kapja. – Mondtam, hogy hallgatsz? Mondtam? – Ezt ismételgette egyfolytában, s minden „mondtam” után a jobb lábával belerúgott Girhes ülepébe, nyolcszor-tízszer egymás után.

Girhes kezdetben nem sírt, később meg bizonyára olyan nagyon fájtak a hústalan csontjára zúduló rúgások, hogy elfelejtett sírni. Amikor a bőrdzsekis kifáradt, abbahagyta.

– Mondtam, hogy mi a legfontosabb erény?

– Mondtad. – Girhes már nem is szólt, csak intett. Látszott rajta, hogy egy ideig mindennel egyet fog érteni. Persze tévedtem. Egy ilyen félkörben álló csokornyakkendőstől minden kitelik. – Ki kellene nyírjuk a bőrdzsekist – súgta. – Ketten meg tudnánk fojtani, mit szólsz?

A bőrdzsekis megérezhette, hogy valami készül vagy készülőben van a háta mögött, hirtelen megfordult, ránk nézett.

– Mi van? – kérdezte.

– Meg akar fojtani – mondtam. – Szerinte ketten meg tudnánk fojtani. Ezt mondta. – Nem volt lelkifurdalásom, a bőrdzsekisért elszaladtam volna a világ végéig, oda s vissza.

– Akkor húzd le a nadrágodat – mondta a bőrdzsekis.

Girhes úgy üvöltött, mintha harapófogóval tépték volna róla a húst. Igaz, hogy ezúttal a csóré seggére zuhantak az ütések. Elszaladhatott volna, de akkor végleg egyedül marad, inkább üvöltve ugyan, de tűrte a fenyítést. A csecsemő felsírt.

– Látod, te marha? – mondta a bőrdzsekis. – Most mit csinálunk?

Körbeálltuk a kukát, néztük a síró csecsemőt.

– Nincs mit csinálni – mondta a bőrdzsekis. Rám nézett: – Ringasd! – Valahogy kiemeltük a rongyokba tekert csecsemőt, s ahogy megrezegtettem vagy háromszor, rögtön elhallgatott.

Álltunk, néztük egymást. Aztán csak a csecsemőt néztük.

– Most mi legyen? – kérdeztem. A csecsemő közben lehunyta a szemét.

– Semmi – mondta a bőrdzsekis. – Csendben leszünk, és gondolkozunk.

Nem jutott eszembe semmi. Talán csak annyi, hogy amikor a csecsemőre rátaláltunk, a bőrdzsekis hosszan nézte az eget, nem véletlenül, gondolom, az ember véletlenül nem nézi az eget, erőt akar meríteni odafentről, segítséget kér, könyörög, rimánkodik, de felülről egyelőre semmi sem érkezett.

– Anya kell neki – mondta a bőrdzsekis. – Egy nő.

– Hogy szoptassa – mondta Girhes. – Ez az!

– Rájöttél, mi? – gúnyolódott a bőrdzsekis.

– Rájöttem – ragyogott Girhes.

A csecsemő megint elkezdett sírni.

– Megbújunk a bokrok mögé, és várunk – mondta a bőrdzsekis. – Te meg ringasd! – szólt rám.

Másfél-két óra hosszat várakoztunk, amíg végre megjelent egy gyerekkocsis nő. Olyan harminc-harmincöt körül lehetett. Körbeálltuk.

– Mi van? – kérdezte. – Mit akarnak?

– A csecsét – mondta a bőrdzsekis.

– Megőrültek? – hördült fel a nő.

– Csak az egyik csecsét – mondta a bőrdzsekis. – Megszoptatja, és kész.

– De én nem szoptatok – mondta kétségbeesve a nő.

– Most fog – mondta a bőrdzsekis.

Gyorsan kellett dolgozni. A síró csecsemőt Girhes karjára tettem, majd lefogtam hátulról a nőt. Két karját hátrafeszítettem, mozdulni sem tudott. A bőrdzsekis bontogatni kezdte a gombokat a blúzán.

– Nincs tejem – mondta a nő.

– Hülye duma – mondta a bőrdzsekis. – Minden nőnek van teje. Engem nem lehet átverni, szívem – mondta fensőbbségesen, aztán benyúlt, megmarkolta a nő egyik csecsét, s kiemelte a szabadba.

Girhes röhögött, a csecsemő bömbölt. A nő megadta magát, állt mozdulatlanul, kővé meredve, a félelem elnémította teljesen. Rettenetesen nagy csecse volt, de a bimbaja valahogy elfeküdt rajta, hatalmasra lapított udvara közepén.

– Az ilyet fejni kell – mondtam. – Igaz, hogy fejni kell? Maga tudja! – szóltam a nőre.

– Nekem nincs gyermekem – mondta a nő.

– S akkor ez kicsoda? – mutatott a bőrdzsekis a gyerekkocsira.

– Krumplit és zöldséget viszek haza – mondta a nő.

A bőrdzsekis leellenőrizte. Krumpli és zöldség volt a gyerekkocsiban. Elengedtem a nőt. Nem mozdult. A csecse kint lógott még egy ideig a szabadban. Aztán észhez tért, s visszaemelte a csecsét a blúza alá.

– Elmehetek? – kérdezte.

– Anyát keresünk – mondta a bőrdzsekis. – Maga nem akarja?

– Nem – mondta a nő. – Én krumplit viszek haza, meg zöldséget.

– Na jó – mondta a bőrdzsekis. – Ha nem akarja, nem akarja.

A nő elszelelt.

– S most mi legyen? – kérdeztem.

– Hallgatunk s gondolkodunk – mondta a bőrdzsekis.

Vártunk. Gondolkodás közben vettem észre a papírfecnit. A rongyokból lógott elő. Nem volt túl hosszú, éppen akkora, hogy ráférjen egy szó. „Gyula” – olvastam hangosan.

– Mi van? – kérdezte a bőrdzsekis.

Mutattam.

– Ez Gyula – mondta a bőrdzsekis. – Eddig miért nem mondtad?

– Nem tűnik gyulásnak – mondtam kételkedve. – Egy Gyula valahogy nem ilyen. Valahogy nem lehetne legyulázni. Mit szólsz?

– De lehet – mondta a bőrdzsekis. – Kuka Gyula. Pont olyan. Akkor kiszámoljuk – folytatta. – Aki a hunyó, azé.

– Milyen hunyó? – Girhesnek el kellett magyarázni részletesen.

– E, ke, há, né – kezdte a bőrdzsekis, aztán a végén természetesen én jöttem ki.

Tudtam, hogy én jövök ki. Girhesre nem lehetne rábízni egy csecsemőt, biztosan visszatette volna a kukába, ahogy egyedül marad vele. A bőrdzsekisnek meg sokkal fontosabb dolgai vannak, mint hogy egy csecsemővel bíbelődjék. Maradtam én.

– Maradjunk csendben – mondtam –, és gondolkozzunk.

– Már gondolkoztunk – mondta a bőrdzsekis. – A tiéd, és kész. Kiszámoltuk, neked jutott, mi van még?

– Azért nem ártana gondolkodni rajta még egy kicsikét – vetettem fel.

– Tedd vissza a kukába, és kész. Letakarod, és ámen. – Girhes súgta a tanácsait, hangosan nem merte volna.

– Keresel neki egy anyát – mondta a bőrdzsekis. – Egy jó anya minden pénzt megér. Egyszerű az egész. Mire vársz?

– Arra várok, hogy eszembe jusson valami – mondtam.

– Túlságosan elbonyolítod a dolgot – mondta a bőrdzsekis. – Te vagy az apja, nem?

– Hogyhogy én vagyok az apja? – hördültem fel.

– Kiszámoltuk, te jöttél ki. Te vagy az apja. Mit lehet ezen nem érteni? És még szép is a gyerek. Kuka Gyula. Nincs ember, aki ne örülne neki. És szoptatni kell, ne feledd! Anya kell neki, és annyi. Van apai kötelesség is, nem?

Ringattam a gyermeket. Hátamat nekitámasztottam egy kukának, és néztem, ahogy Kuka Gyula alszik a karomban. A bőrdzsekis és Girhes elszéledtek valamerre. Egyedül maradtam Kuka Gyulával. Te, Gyula, te, nem én vagyok az apád, mondjam neki, ne mondjam neki, hogy kellene csinálni, hogy mondjam is, ne is, vállaljam az apaságot, és ne vállaljam az apaságot, mert hiába jöttem ki én a számolásnál, nem veheti fel az én nevemet, őt csak Kuka Gyulának lehet nevezni, ez az ő becsületes neve, kölcsönbe nem lehet nevet adni valakinek, eszembe se jusson, hogy akár csak véletlenül a saját nevemet adjam neki.

Már-már beesteledett, amikor eszembe jutott, hogy Kuka Gyulát olyan helyre kell vinni, ahol sok anya van. S egy kórházban rengeteg az anya. Nem messze volt egy gyógyászati klinika, Kuka Gyulát letettem a kórház kapujába, a küszöb mellé. Oldalt helyeztem el, ahol nem léphettek rá, de rögtön észre kellett venniük, a belépőknek is, a kilépőknek is egyaránt. El akartam búcsúzni Kuka Gyulától, de nem tudtam, hogy az ilyesmit hogyan kell csinálni.

– Szevasz, Kuka Gyula – mondtam neki. – Én jöttem ki a számolásnál, de beláthatod, hogy anyát kell neked keresni.

Belátta. Felébredt ugyan, amikor óvatosan letettem a küszöb mellé, de nem sírt egyáltalán. Igaz, nem mosolygott, nem integetett. Hát ilyen volt. Lehet, megrökönyödött egy kicsikét, de mégiscsak jobb dolga lesz, mint amilyen a kukában volt. Csakhogy ő erről még nem tudott. A bőrdzsekis is megmondta, hogy egy jó anya minden pénzt megér. Vártuk a jó anyát. Leültem a kórház kapujával szemközt, jó harminc méterre ácsorgott ott egy padszerű alkotmány, ülőkéje félig-meddig letörve, de így, sebzetten is pad formája volt, arra mindenképpen alkalmas, hogy megpihenjen rajta az ember, s én még csak pihenni sem akartam, csak biztonságban akartam látni Kuka Gyulát. De nem akart jönni senki sem, se ki, se be, Gyula szerencsére hallgatott, várta ő is a történelmi eseményt, amikor egy anya föléje hajol.

A nagy esemény előszele végre érkezőben van. Megnyílik a kórház kapuja. Egy gyerek oldalog ki rajta, tízéves lehet, vagy tizenkettő talán, innen, harminc méterről nem tudom megállapítani. Amikor becsukja maga mögött a kaput, Kuka Gyulára esik a tekintete. Egy fának lehet ilyen erős a gyökérzete, amilyent a gyerek hajtott a pólya mellett. Nem hajolt közelebb, a keze sem rebbent. Csak állt, megkövülve. Kuka Gyula nyújtotta feléje a kezét, anya, mondta, vagyis hogy mondta volna, ha tudott volna beszélni, de gondolni biztosan gondolta, nagyon-nagyon erősen gondolta. A gyerek viszont meghallhatta a szándékba rekedt felszólítást, s egy valamirevaló fához méltatlanul kiszakította magát erős gyökerei közül, felugrott, s miközben karjaival ijedten hadonászott a feje fölött, eliramodott a kapu közeléből. Kuka Gyula olyan egyedül maradt, mint még sohasem. Magányosabb volt, mint a szétszakadozott felhők az égen, de ők legalább játszadozva haldokoltak odafent, a mi Gyulánk csendben, mozdulatlanul várta, hogy jöjjön a megváltás, a halál, vagy bármi, amit jövőnek neveznek. Noha csak félig volt az ő története, félig az enyémnek tudhattam az eseményt, olyanok vagyunk, mint egy kettétört gyertyadarab, amelyből véletlenül vagy talán szándékosan kifelejtődött a kanóc, és mégis ég bennünk valami, például az a tudat, hogy Kuka Gyulának anyát kell kapnia nemsokára, anyát, biztosan.

Elálmosodtam a várakozásban, négyen libbentek ki egyszerre a kórház kapuján, négyen, nyolcan vagy tizenketten, már nem is tudom, elmosódott volt a kép, elmosódott nagyon, de négyen mindenképpen voltak, négy, anyának beillő, fehér köpenyes asszony-angyal, az egyik az ölébe emelte Kuka Gyulát, a másik simogatta az arcát, a haját, a harmadik s a negyedik körberöpködtek az udvaron, benéztek a fák mögé, átnéztek a kerítésen, az egyik engem is megszólított, hogy halló, maga, nem látott egy nőt errefelé?

– Nem láttam itt egy nőt sem – mondtam. – Nő erre nem járt egy sem. Nem járt senki sem.

– Az nem lehet – mondta a fehér köpenyes angyal-anya. – Itt kellett lennie nemrég egy nőnek, leánynak, asszonynak, valakinek.

– Miért keresik? – kérdeztem.

– Valaki letett a kapuba egy gyermeket. Csak egy asszony lehetett.

– Milyen gyermeket? – kérdeztem.

Válasz helyett sírás érkezett. Felriadtam. Kuka Gyula megunta az egyedüllétet, elkezdett sírdogálni a küszöb mellett. Senki sem volt az udvaron, sem ember, sem asszony, senki sem. Csak a sötét. Kuka Gyula félhetett a sötétben. Odamentem, felemeltem, ringatni kellett. Az épületből kiszűrődő villanyfényben még mindig derűsnek láttam az arcát, s miközben az egyik hüvelykujját szopogatta félálmában, sugárzott róla a hit, hogy az a bizonyos anya érkezőben van. Csakhogy én azt az anyát sehol sem láttam. Segítség két irányból érkezhetett, a kórház bezárt kapujától nem nagyon várhattam kegyelmet, maradt az ég, fel-felnéztem, hátha megszánnak odafönt az istenek, de sehol semmi, várjunk csendben – mondtam magamban, várjunk csendben és gondolkozzunk. A bőrdzsekisre gondoltam, biztosan ott van egy kuka mellett, s megérzi, hogy gondolataira most nagyon nagy szükségem volna. De messze van tőlem bizonyára, vagy talán elszenderedett valahol, s ilyenkor a gondolatok nehezebben közlekednek, vagy nem közlekednek egyáltalán, várják az ébrenlétet, hogy újra akadálytalanul áramolhassanak kedvükre. Maradtam magam. Én és Kuka Gyula. Hogy nyöszörögni kezdett újra, elindultam vele a város felé. Járás közben nem nyöszörgött egyáltalán a karomban. Ugyanazt az utat választottam visszafelé is, nem indulhattam el csak úgy találomra a világba, a célkerület csak az lehetett, ahol nap mint nap guberáltunk a bőrdzsekissel. Így találtam vissza ahhoz a kukához, ahol Kuka Gyulára rátaláltunk késő délután. Várjunk csendben – mondtam magamban, és gondolkozzunk. Aztán visszatettem Kuka Gyulát a kukába. Nem, nem mentem el, elmenni nem tudtam volna semmiképpen. Szégyelltem volna hangosan imádkozni, pedig biztosan úgy kellett volna, de olyan régen nem mondtam el a Miatyánkot, féltem, belesülök, s egy imába belesülni, nincs nagyobb szégyen és nyomorúság a világon. Úgyhogy magamban mondtam, hangtalanul, talán így is meghallja a Jóisten.

És meghallotta.

A nő sikoltozva érkezett. Csillagos, holdvilágos este volt, itt-ott a házakból kiszűrődött egy-egy fénysugár, a lengő hajzatú nő rémült arccal érkezett a kukához.

– A gyermekem! – mondta a nő. – A gyermekem!

Mutattam Kuka Gyulára, ott feküdt a szemét tetején.

– Mit csináltak vele? – hörgött a nő.

– Almát adtunk neki – mondtam.

– Milyen almát?

– Rágottat – mondtam. – Megrágtuk, s belegyömöszöltük a szájába.

– A mocskos pofájukból? – A nő már-már tépte a haját.

– A mocskos pofánkból – mondtam. – Nem volt tejünk.

– Szégyellje magát! – süvöltött a nő.

– Bocsánat – mondtam.

A nő kiemelte Kuka Gyulát a szemét tetejéről.

– Többet ne lássam itt magát, megértette? – kiáltott vissza.

Felnéztem az égre. Legyünk csendben és gondolkozzunk, mondaná a bőrdzsekis, hát, csendben álltam, és gondolkodtam egy ideig. Aztán megkerestem a padomat, ahol az éjszakát szoktam tölteni.

 

 

 

 

 

 



Nyitólap