Léka Géza
Tóth Erzsébet: Láncok a
csuklón
Kortárs Könyvkiadó, 2006
Isten adta, Isten elvette. Mindössze
ennyit válaszolt a már megöregedett Vas István a kérdésre:
hová tűnt életéből a líra, miért nem ír újabb és újabb
verseket? Nem próbálta magyarázni a csodát ő sem, de
– miként Nagy László is – rövidke mondatával
félreérthetetlenül jelezte az emberi természet s benne a
költészet traszcendentális energiaforrásait.
Érdekes módon e két példaértékű
kijelentés villant föl előttem szinte egy időben, amikor
Tóth Erzsébet új prózakötetét letettem. Ám napokig
nyugtalanított, hogy abban a pillanatban mégsem tudtam volna
megfellebbezhetetlen okot mondani a miértre, csupán azt láttam
bizonyosnak, hogy miként költészete, úgy prózája is a
legszemélyesebb, ez esetben pedig a legdrámaibb vershelyzetek
sorozatából építkezik, ráadásul immár annak is tudatában
voltam, hogy Vas Istvánt emlegetni Tóth Erzsébettel
kapcsolatban talán nem tartozik a legudvariasabb párhuzamok
közé.
Másodszor is nekifogtam hát az olvasásnak.
Szerencsére nem kellett sokáig keresgélni a
bizonyítékokat, mert már az első oldal alján megteszi a Láncok
a csuklón értő befogadásához nélkülözhetetlen – de
nyugodt szívvel mondhatjuk, a teljes költői-írói
személyiség legmélyebb zugaiba is bevilágító –
önvallomását: „Az álmok és a képzelet az én életemet
sokkal jobban befolyásolják, mint az, ami valóban
megtörtént. Kevés az, ami megtörténhet. Édeskevés.”
Ami megtörtént: 2005. augusztus 25-én a
Nyugati pályaudvar előtt összeesik és meghal Csajka Gábor
Cyprian költő, s az életre szólónak remélt barátságból
egy szempillantás alatt „életre szóló halál” lesz.
Pontosan úgy, ahogy néhány évvel korábban a szintén
elmaradhatatlannak hitt másik költőtárs, az önpusztításban
már-már felülmúlhatatlan Szervác József esetében is
bekövetkezett.
A könyv hármuk kapcsolatára fokuszálva az
egyéninek látszó tragédiák egymásba nyíló, tágas
holdudvarát járja körül egy rendkívül sajátos, olykor a
spontán vallomásosság képzetét keltő, ám közvetlen
hangneme ellenére is mérnöki pontossággal megszerkesztett
belső beszéd formájában.
Az irodalmi köztudatba a hetvenes–nyolcvanas
évek fordulója tájékán bemasírozó, önmagukat „arctalan
nemzedékként” megkülönböztető fiatalok közül (Csajka
Gábor Cyprian, Szervác József, Tóth Erzsébet, Csordás
Gábor, Parti Nagy Lajos, Lezsák Sándor, Szikszai Károly,
Zalán Tibor és még néhányan) ők hárman voltak azok, akik
alig pár esztendővel az indulásukat követően, szinte egyik
napról a másikra látványos hátrányba kerültek. Az irodalmi
siker – tehetségük mértékétől függetlenül –
gyorsvonatként robogott el mellettük. „A mi hármunk élete a
háttérben zajlott. Volt, aki úgy fogalmazott, nem váltottuk
be a hozzánk fűzött reményeket. Mi azonban csak a saját
reményeinknek akartunk megfelelni, nem voltunk sikertelenek sem,
hiszen nem is írtunk. A készülődés és hallgatás idejében
önkéntelenül is, védekezésből is egymást kerestük.
Egymáshoz bújtunk, mint a gyerekek. Az elmebeteg
bandaháborúból, amivé a magyar irodalom vált, nem kértünk.
Cyprian és én tíz évig nem is írtunk, mi egymással napokig
beszélgettünk nem írásunk okairól, Szervác pedig végleg az
alkoholt választotta helyettünk is.”
Az ehhez hasonló – s ilyen élesen valóban
csak az irodalmi élet perifériáiról belátható – helyzetek
és szubjektív magyarázatok ugyan már a könyv elején
el-eltartják maguktól a beszéd emelkedettebb tónusát, ám az
emlékezés előrehaladtával cáfolhatatlan esztétikai és
morális tartalmakkal telítődve válnak egy plasztikusan
kirajzolódó, felelős értékrendszer önmagát és
környezetét folyamatosan ellenőrző kritikai attitűdjévé.
Mert ne feledjük, legalább felerészben a
rendszerváltoztatást közvetlenül megelőző időszakról van
szó. E két motívum együttesen olyan fénylően tiszta
felületeket képez a kereken száz oldalon keresztül, hogy a
könyv által megnevezetteken túl bárki megpillanthatná benne
önmagát, akár egy zsebtükörben, már ha volna hozzá
bátorsága. Gyanítható azonban, hogy nemcsak az ábrázatukra
oly méltán büszke és kényes világ- és
Európa-klasszisaink, de Tóth Erzsébet arctalan
nemzedékének tagjai közül is mind kevesebben
vállalkozhatnának rá nyugodt lelkiismerettel.
Tóth Erzsébeték pusztába kiáltott
fölismerései, valamint a korszak néhány, részleteiben is
tetten érhető momentuma alapján – mint a késői
Kádár-rendszer penetráns irodalmi levegője vagy a belőle
kitörni igyekvők mára értelmetlennek tűnő spirituális
gesztusai – nem nehéz megjósolni, hogy a minősítés a
fiatalok, így a legfiatalabb pályatársak többsége számára
sem lehet, lesz könnyebb, ám ennek alapvetően más
természetű okai vannak, s inkább magyarázhatók a kultúra,
az irodalom általános tétnélküliségével s a nyomában
globalizálódó szellemi restséggel.
Mindezekből, valamint mélyen átélt
személyes veszteségeiből kiindulva Tóth Erzsébet azt is
pontosan tudja, hogy a viselt gyász súlya, méltósága, de
különösen az elmúlás megrázó érzetének mindenkori
átélhetősége jószerével csak az irodalom, azon belül is
leginkább a költészet eszközeivel örökíthető meg, ezért,
vérbeli költőhöz illően, egyetlen jól elhelyezett
mondatával is képes Szervác 2001-es búcsúztatását új
dimenzióba helyezni. „Te majd beledobod a sírba a szöveget,
amit mondasz, és ami soha, sehol nem fog megjelenni, ami csak a
halotté” – állapodik meg Csajka Gábor Cypriannal. Amit
cselekszenek, rutinosan és jó érzékkel nevezi performansznak,
mert ha mi, olvasók abból indulnánk ki, hogy a szóban forgó
megjelenés puszta ténye (minőségétől, jelentőségétől
függetlenül) az azóta eltelt évek alatt is mennyit veszített
amúgy sem túl nagy súlyából, az akció momentán a
legszegényesebb jelzőket is kiérdemelhetné. Ám ő folytatja:
„A virágokat is bedobjuk a sírba.” Még ebben sincsen semmi
különös, sőt első olvasásra zavarba ejtően banálisnak
tűnik, hiszen mi sem természetesebb a koporsóra hullatott
virág megszokott látványánál. És ekkor kimondja az
áramütéses mondatot: „Azok sem fognak már soha, sehol
megjelenni.” Ezzel a kijelentésével nem kevesebbet tesz, mint
hogy az egyetemes emberi lét drámáját a halhatatlan
természet, az örök körforgás babitsi szimbólumának
pusztulásával teszi egyenértékűvé, mert azok a
virágok immár el sem száradhatnak, ám újra sem nőhetnek
soha többé.
Ugyanilyen érdekes és tudatos (bár
költőről lévén szó, nyugodtan nevezhetjük ösztönösnek
is), amikor nem a nézőpont kiszélesítésével, hanem éppen
ellenkezőleg, annak hirtelen leszűkítésével teremt
feszültséget. „Olyan magas voltál, hogy csak ülve lehetett
beszélni veled, vagy egy kicsit távolabb állva, hogy
elérhető legyen a szemed. Ha közel álltam, csak átölelni
tudtalak” – emlékezik Csajkára rezignáltan, mégis
hallatlan önfegyelemmel és pontossággal. Prózapoétikai
megoldásai, stilisztikai leleményei szinte majd minden esetben
ilyen és hasonló jelenetek körül nyilvánulnak meg a
legerőteljesebben, ott, ahol a versszervező energiák
jelenléte már-már kitapintható. Mindebben nagy segítségére
van, hogy akár Szerváchoz, akár Csajkához hajol közelebb,
személyükön keresztül is (bevallottan) leginkább egykori
önmagához szeretne közel kerülni.
Pályakezdő énjével akar szembenézni akkor
is, amikor a naplóíró Fodor András egykori följegyzéseit
idézi oldalakon keresztül. A legelső kudarc, a már-már
kezében érzett Radnóti-díj elmaradása után – még
1979-ben – a kérdések kérdése is megfogalmazódik benne:
„Kinek akarok én valójában megfelelni? A pártvezetőknek
vagy saját öntudatomnak és a lelkiismeretemnek?” (Az
mindenesetre még negyedszázaddal a történtek után is
elgondolkodtató, hogy a kétségtelenül létező
pártpreferenciák árnyékában Tóth Erzsébetet és
elsőkötetes társait milyen kiterjedt és többnyire jó
szándékú figyelem vette körül, s nemcsak az olyan idősebb
és igazán tekintélyes pályatársak részérről, mint Nagy
László, Csoóri Sándor vagy Vas István, hanem intézményesen
is.)
Tóth Erzsébet lírai énjének érvénye és
tényleges hatalma azonban állhatatosságában és lefegyverző
őszinteségében rejlik. Ahogy a létező szocializmus
idején, a Fiatal Írók József Attila Körének 1980-as
szentendrei tanácskozásán sem volt istentől elrugaszkodott
őrültség Kádárt nyilvánosan legyilkosoznia, úgy ma sem
lehet haszontalan dolog megismerni a véleményét mindazokkal az
agyafúrt kultúrpolitikai „szenzációkkal” kapcsolatban,
amelyeknek gyökerei a letűnt rendszerbe nyúlnak vissza, így
elsősorban erkölcsi megítélés alá esnek. Mindeközben az is
jól megfigyelhető, hogy szellemi iránytűjének hegye a
megszokottnál mozgékonyabb, mert toleranciaküszöbe –
kivált esztétikai és etikai tekintetben – jóval magasabb a
hazai írótársadalom átlagánál. Mint ahogy ahhoz sem férhet
semmi kétség, hogy Tóth Erzsébet a Láncok a csuklón
minden lapján Huszárik Zoltán 1974-ben megfogalmazott
gondolatát görgeti maga előtt, amely immár új színekben s
egyre messzefénylőbben ragyog: „Úgy szeretnék élni, mint
egy gesztenyefa, amely virágzik, megtermi a maga gyümölcsét,
szétfeszíti burkát, és maximum egy koppanással ad hangot
annak, hogy élt.”