Kortárs

 

Léka Géza

Tóth Erzsébet: Láncok a csuklón

Kortárs Könyvkiadó, 2006

 

Isten adta, Isten elvette. Mindössze ennyit válaszolt a már megöregedett Vas István a kérdésre: hová tűnt életéből a líra, miért nem ír újabb és újabb verseket? Nem próbálta magyarázni a csodát ő sem, de – miként Nagy László is – rövidke mondatával félreérthetetlenül jelezte az emberi természet s benne a költészet traszcendentális energiaforrásait.

Érdekes módon e két példaértékű kijelentés villant föl előttem szinte egy időben, amikor Tóth Erzsébet új prózakötetét letettem. Ám napokig nyugtalanított, hogy abban a pillanatban mégsem tudtam volna megfellebbezhetetlen okot mondani a miértre, csupán azt láttam bizonyosnak, hogy miként költészete, úgy prózája is a legszemélyesebb, ez esetben pedig a legdrámaibb vershelyzetek sorozatából építkezik, ráadásul immár annak is tudatában voltam, hogy Vas Istvánt emlegetni Tóth Erzsébettel kapcsolatban talán nem tartozik a legudvariasabb párhuzamok közé.

Másodszor is nekifogtam hát az olvasásnak.

Szerencsére nem kellett sokáig keresgélni a bizonyítékokat, mert már az első oldal alján megteszi a Láncok a csuklón értő befogadásához nélkülözhetetlen – de nyugodt szívvel mondhatjuk, a teljes költői-írói személyiség legmélyebb zugaiba is bevilágító – önvallomását: „Az álmok és a képzelet az én életemet sokkal jobban befolyásolják, mint az, ami valóban megtörtént. Kevés az, ami megtörténhet. Édeskevés.”

Ami megtörtént: 2005. augusztus 25-én a Nyugati pályaudvar előtt összeesik és meghal Csajka Gábor Cyprian költő, s az életre szólónak remélt barátságból egy szempillantás alatt „életre szóló halál” lesz. Pontosan úgy, ahogy néhány évvel korábban a szintén elmaradhatatlannak hitt másik költőtárs, az önpusztításban már-már felülmúlhatatlan Szervác József esetében is bekövetkezett.

A könyv hármuk kapcsolatára fokuszálva az egyéninek látszó tragédiák egymásba nyíló, tágas holdudvarát járja körül egy rendkívül sajátos, olykor a spontán vallomásosság képzetét keltő, ám közvetlen hangneme ellenére is mérnöki pontossággal  megszerkesztett belső beszéd formájában.

Az irodalmi köztudatba a hetvenes–nyolcvanas évek fordulója tájékán bemasírozó, önmagukat „arctalan nemzedékként” megkülönböztető fiatalok közül (Csajka Gábor Cyprian, Szervác József, Tóth Erzsébet, Csordás Gábor, Parti Nagy Lajos, Lezsák Sándor, Szikszai Károly, Zalán Tibor és még néhányan) ők hárman voltak azok, akik alig pár esztendővel az indulásukat követően, szinte egyik napról a másikra látványos hátrányba kerültek. Az irodalmi siker – tehetségük mértékétől függetlenül – gyorsvonatként robogott el mellettük. „A mi hármunk élete a háttérben zajlott. Volt, aki úgy fogalmazott, nem váltottuk be a hozzánk fűzött reményeket. Mi azonban csak a saját reményeinknek akartunk megfelelni, nem voltunk sikertelenek sem, hiszen nem is írtunk. A készülődés és hallgatás idejében önkéntelenül is, védekezésből is egymást kerestük. Egymáshoz bújtunk, mint a gyerekek. Az elmebeteg bandaháborúból, amivé a magyar irodalom vált, nem kértünk. Cyprian és én tíz évig nem is írtunk, mi egymással napokig beszélgettünk nem írásunk okairól, Szervác pedig végleg az alkoholt választotta helyettünk is.”

Az ehhez hasonló – s ilyen élesen valóban csak az irodalmi élet perifériáiról belátható – helyzetek és szubjektív magyarázatok ugyan már a könyv elején el-eltartják maguktól a beszéd emelkedettebb tónusát, ám az emlékezés előrehaladtával cáfolhatatlan esztétikai és morális tartalmakkal telítődve válnak egy plasztikusan kirajzolódó, felelős értékrendszer önmagát és környezetét folyamatosan ellenőrző kritikai attitűdjévé. Mert ne feledjük, legalább felerészben a rendszerváltoztatást közvetlenül megelőző időszakról van szó. E két motívum együttesen olyan fénylően tiszta felületeket képez a kereken száz oldalon keresztül, hogy a könyv által megnevezetteken túl bárki megpillanthatná benne önmagát, akár egy zsebtükörben, már ha volna hozzá bátorsága. Gyanítható azonban, hogy nemcsak az ábrázatukra oly méltán büszke és kényes világ- és Európa-klasszisaink, de Tóth Erzsébet arctalan nemzedékének  tagjai közül is mind kevesebben vállalkozhatnának rá nyugodt lelkiismerettel.

Tóth Erzsébeték pusztába kiáltott fölismerései, valamint a korszak néhány, részleteiben is tetten érhető momentuma alapján – mint a késői Kádár-rendszer penetráns irodalmi levegője vagy a belőle kitörni igyekvők mára értelmetlennek tűnő spirituális gesztusai – nem nehéz megjósolni, hogy a minősítés a fiatalok, így a legfiatalabb pályatársak többsége számára sem lehet, lesz könnyebb, ám ennek alapvetően más természetű okai vannak, s inkább magyarázhatók a kultúra, az irodalom általános tétnélküliségével s a nyomában globalizálódó szellemi restséggel.

Mindezekből, valamint mélyen átélt személyes veszteségeiből kiindulva Tóth Erzsébet azt is pontosan tudja, hogy a viselt gyász súlya, méltósága, de különösen az elmúlás megrázó érzetének mindenkori átélhetősége jószerével csak az irodalom, azon belül is leginkább a költészet eszközeivel örökíthető meg, ezért, vérbeli költőhöz illően, egyetlen jól elhelyezett mondatával is képes Szervác 2001-es búcsúztatását új dimenzióba helyezni. „Te majd beledobod a sírba a szöveget, amit mondasz, és ami soha, sehol nem fog megjelenni, ami csak a halotté” – állapodik meg Csajka Gábor Cypriannal. Amit cselekszenek, rutinosan és jó érzékkel nevezi performansznak, mert ha mi, olvasók abból indulnánk ki, hogy a szóban forgó megjelenés puszta ténye (minőségétől, jelentőségétől függetlenül) az azóta eltelt évek alatt is mennyit veszített amúgy sem túl nagy súlyából, az akció momentán a legszegényesebb jelzőket is kiérdemelhetné. Ám ő folytatja: „A virágokat is bedobjuk a sírba.” Még ebben sincsen semmi különös, sőt első olvasásra zavarba ejtően banálisnak tűnik, hiszen mi sem természetesebb a koporsóra hullatott virág megszokott látványánál. És ekkor kimondja az áramütéses mondatot: „Azok sem fognak már soha, sehol megjelenni.” Ezzel a kijelentésével nem kevesebbet tesz, mint hogy az egyetemes emberi lét drámáját a halhatatlan természet, az örök körforgás babitsi szimbólumának pusztulásával teszi egyenértékűvé, mert azok a virágok immár  el sem száradhatnak, ám újra sem nőhetnek soha többé.

Ugyanilyen érdekes és tudatos (bár költőről lévén szó, nyugodtan nevezhetjük ösztönösnek is), amikor nem a nézőpont kiszélesítésével, hanem éppen ellenkezőleg, annak hirtelen leszűkítésével teremt feszültséget. „Olyan magas voltál, hogy csak ülve lehetett beszélni veled, vagy egy kicsit távolabb állva, hogy elérhető legyen a szemed. Ha közel álltam, csak átölelni tudtalak” – emlékezik Csajkára rezignáltan, mégis hallatlan önfegyelemmel és pontossággal. Prózapoétikai megoldásai, stilisztikai leleményei szinte majd minden esetben ilyen és hasonló jelenetek körül nyilvánulnak meg a legerőteljesebben, ott, ahol a versszervező energiák jelenléte már-már kitapintható. Mindebben nagy segítségére van, hogy akár Szerváchoz, akár Csajkához hajol közelebb, személyükön keresztül is (bevallottan) leginkább egykori önmagához szeretne közel kerülni.

Pályakezdő énjével akar szembenézni akkor is, amikor a naplóíró Fodor András egykori följegyzéseit idézi oldalakon keresztül. A legelső kudarc, a már-már kezében érzett Radnóti-díj elmaradása után – még 1979-ben – a kérdések kérdése is megfogalmazódik benne: „Kinek akarok én valójában megfelelni? A pártvezetőknek vagy saját öntudatomnak és a lelkiismeretemnek?” (Az mindenesetre még negyedszázaddal a történtek után is elgondolkodtató, hogy a kétségtelenül létező pártpreferenciák árnyékában Tóth Erzsébetet és elsőkötetes társait milyen kiterjedt és többnyire jó szándékú figyelem vette körül, s nemcsak az olyan idősebb és igazán tekintélyes pályatársak részérről, mint Nagy László, Csoóri Sándor vagy Vas István, hanem intézményesen is.)

Tóth Erzsébet lírai énjének érvénye és tényleges hatalma azonban állhatatosságában és lefegyverző őszinteségében rejlik. Ahogy a létező szocializmus idején, a Fiatal Írók József Attila Körének 1980-as szentendrei tanácskozásán sem volt istentől elrugaszkodott őrültség Kádárt nyilvánosan legyilkosoznia, úgy ma sem lehet haszontalan dolog megismerni a véleményét mindazokkal az agyafúrt kultúrpolitikai „szenzációkkal” kapcsolatban, amelyeknek gyökerei a letűnt rendszerbe nyúlnak vissza, így elsősorban erkölcsi megítélés alá esnek. Mindeközben az is jól megfigyelhető, hogy szellemi iránytűjének hegye a megszokottnál mozgékonyabb, mert toleranciaküszöbe – kivált esztétikai és etikai tekintetben – jóval magasabb a  hazai írótársadalom átlagánál. Mint ahogy ahhoz sem férhet semmi kétség, hogy Tóth Erzsébet a Láncok a csuklón minden lapján Huszárik Zoltán 1974-ben megfogalmazott gondolatát görgeti maga előtt, amely immár új színekben s egyre messzefénylőbben ragyog: „Úgy szeretnék élni, mint egy gesztenyefa, amely virágzik, megtermi a maga gyümölcsét, szétfeszíti burkát, és maximum egy koppanással ad hangot annak, hogy élt.”

 

 

 

 



Nyitólap