Fodor Miklós
Konczek József: A tájjal
maradtam
Hét Krajcár Kiadó, 2006
Csendes, ám az emberlét tragikumától
mélyen átitatott, bölcs derű árad e költészetből. Aki
írja, otthon van a világban. Nyugalma megőrzött, modernség
előtti, archaikus harmónia. Szemlélvén megeleveníti,
bájjal, féltő szeretettel körül is öleli azokat a
létezőket, azokat az élményeket, azokat a kulturális
emlékeket, melyek a költővé átváltozó személyiséget
megérintik.
„Egy csend-madár helyét lakom” – mondja
(Honnan az ég megnyugtató…). Van helye a világban,
lakik valahol. E tény – ebben a posztmodern
mínusz-állapotban – már önmagában is figyelemre méltó. A
hely pedig az az egyetlen, ahol egy élet-láncszem egyáltalán
ellakhat – a természeti táj, ki szülte. A csend és a madár
– külön-külön és együtt – a költői álláshely
értelmező fogalma és képe. A csend e költészetben
nyugalmat, konfliktusokon túli harcmentességet, önfeloldó
szemlélődést sejtet. A madár ősi lélekállat. Konczek
József lélekmadara leginkább énekes csendmadár. Szeret
felülemelkedni, szereti a távlatot, magát törékenynek,
érzékenynek érzékeli – mi sem áll távolabb tőle, mint
valamiféle (ragadozószerű) hatalomakarás. Egyaránt otthon
van a tájban és a létben. „Az ég megnyugtató / kék mélye
vissza rámtekint” – írja, és e kijelentést
továbbgondolva megállapíthatjuk, lélek és ég tekintetének
összevillanása Konczek József költészetének alfája és
ómegája. Midőn pedig ezen összevillanás lírai sorokká
rendeződik, maguk a szavak, ritmusok és rímek telítődnek
nyugalmat erjesztő, szelíd fénnyel.
A tájjal maradtam című gyűjteményes
kötetben morzsolt eső pereg, küllős margaréta körhintái
szállnak, fölhevült kövek döcögnek vízre, zöldborsó
végvári katonasága lövöldöz, vérzik a futórózsa széles
patakokban (Táj). Tájérzékelő, tájérzékeny
költészet ez. A növényi táj eredendő mozdulatlansága és
embernélkülisége az emberi világból vett hasonlatokkal,
metaforákkal, megszemélyesítésekkel válik a lírai
szövegben élővé. A költő azért képes erre, mert tájhoz
fűző viszonya, lírát termő világa oly téridő, ahol-amikor
ez az elevenség és személyesség a maga koncentrált
hatékonyságában történhet meg. A döcögés, a
lövöldözés, a vérzés mozzanatait a lélek érzi bele a
kövekbe, a borsóba, a rózsába. Tájérzékenysége oly kapu,
oly nyitottság, melyen át a lét phüszisz arca
folyton-folyvást gazdagítja őt. Konczek József harmonikusan
és oldottan beszél, észrevétlen sugallja lélek és táj
rokonságát. Számára a kultúra jelenségei a tájhoz képest
másodlagosak. Az idézett versrészletekben a végvári
katonaság, a küllők, a körhinta (kulturális) tényei és
élményei az alapvető természetélményt hivatottak jelentés-
és érzelemtelien ábrázolni, ezáltal közel is hozni a
művészetbefogadó közönséghez. A táj egy-egy jelensége
olyan, mint az emberi kultúra egy-egy jelensége – ez az
alapmondat fejezi ki azt a fajta viszonyt, mely Konczek Józsefet
jellemzi. Lehetetlen azonban nem észrevenni, hogy a költő
által versbe emelt kulturális dolgok és tények többnyire
modernség előttiek, a költői hagyomány nyelvén kifejezve:
Ady előttiek. E jelenség azzal magyarázható, hogy Konczek azt
látja csak (de azt igéző szemmel!), ami természeti vagy ami
azzal harmonizáló. „Megköt bennem haragtalan izzással egy
emberi táj” (Táj). Valóban megkötött, maradandóan.
Konczek világa mindig emberi és mindig
személyes, hisz mindenkor emberi jelenléttel teli. Attól
válik különössé, hogy egy egészen konkrét személy
érzékeny jelenléte révén mutatkozik meg. Az egészen
konkrét jelenlét az ihlető környezet iránt érzett áradó
szeretet által sűrű és sugárzó. A látvány
elraktározódik az emlékezetben, s a költői érzékelésben
és felidézésben az egyedi személy érzéseivel átitatottan
támad új életre. A tény, hogy a költő „haragtalan
izzásként” nevezi meg a táj lelkébe költözését, arra
utal, lenne ok haragra. Ám az ok Konczek József
költészetében nem válik témává. Nem tematizálja a XX.
századi brutális természetpusztítást.
Az érzékelt-érzett világ kárpitját itt
is, ott is átvérzi az emberi tragikum: hogy a tudat hajlik a
lét egészét börtönnek vélni (Égen, földön, parton);
hogy ami az egyik fél részéről szabadság, a másik fél
számára gyarmati lét (Francia etűd); hogy szembe kell
nézzen szerettei és saját halálával (Epilógus); hogy
az erotika túllendítő szenvedély (Forgatlak, forgatlak);
hogy van háború (Varjakká tévő). Ám ezek a drámai
dallamok, mint egy vaskos függönyön keresztül, tompán
szűrődnek át az ábrázolt képeken és kifejezett érzelmi
viszonyokon. Innen e költészet minden megidézett, életteli
tényt mélyebb színekbe átjátszó elégikussága.
„Ruhájukat dobják el a fák. Viszik a világot a föld
alá” – írja. A falevelek olyanok, mint a
ruha. Eddig a kép harmonikus, emberi. A világ föld alá vitele
azonban, éppen a „világ” átfogó, metafizikai fogalma
miatt, világvéget sejtet. A saját világ, a kor, az ember
letűnte itt, mint halovány sejtelem, mint enyhe légáram, mint
kósza felhő árnyalja sötétebbre a képet. Mi sem állna
azonban távolabb Konczek Józseftől, mint hogy elmerüljön egy
lehetséges apokalipszis gigantomán képzeleti képeiben.
„A táj nem embertelen, / a táj ember
nélküli” (Kattog a fény). Bár Konczek sokszor ember
nélküli tájat fest, ennek jelentése mégsem az, mintha a táj
kivetné magából teremtményét. Nem, a táj szereti, sőt, ha
kell, magából újraéleszti, újjá is növeszti. Itt a
művészetnek, a művésszé avatódott személyiségnek
megkerülhetetlen szerep jut: „Általam, velem / reményeit
szüli”. Haragtalan – de egyértelműen kiolvasható
– korkritika rejlik a téma-nem-választásokban. Amire joggal
haragudhatna, mert tájellenes, arról nem ír verset, azt nem
emeli be a művészet öröklétet álmodó-teremtő világába.
Ellentétben a más tekintetben rokon Nagy László-i
attitűddel, Konczek József számára a düh indulata nem
versképző elem. Melyek hát az ihlet érzelmi forrásai?
Mindenekelőtt az élő természet szeretete (így egyszerűen,
sallangmentesen és mindenféle mesterséges túlhevítés
nélkül); másodsorban az élő természet hátterében sejlő,
két, tapasztalaton túli (metafizikai) sejtés: a halál és az
öröklét; e másodikkal egyenrangúan az emberi kapcsolatok,
viszonyok játékos, bájos, incselkedő-huzakodó megélése;
negyedikként pedig az intellektuális vágy, hogy megértse a
művészi alkotás születését és mibenlétét.
Báj, kedves humor fűszerez szinte mindenütt.
A hétköznapi életviszonyokat, tárgyakat, élethelyzeteket
költői-ölelően járják körül a szavak. „Micsoda
jókedvű lovasság, / zúduló, biciklis bányászok az utakon!
(…) Ott a mélyre hulló nyár” (A bauxitosok). Figyeljük
meg, miképpen szövődik a versszövet! A személyes
emlékezetből felbukkan a bicikliző bauxitbányászok
mozgóképe. A személyes emlékkép a kulturális emlékezetből
előhívja a vidám (épp nem harcoló) lovas vitézek –
mondjuk, reneszánsz kori – mozgóképét. A két mozgóképet
a vidámság, a lendület, de legfőképpen az azonosként
tételezett csoportjelleg és egyéni karakterek kötik össze. A
zúdulás fogalma máshonnan jön. Nagy tömegű víz tud
zúdulni lejtős terepen, például zuhatagos folyó vagy folyam.
A rejtett folyamasszociáció magához rántja az idő
képzetét. Az időét, mely szokványos hasonlat szerint
folyamként tűnik alá a múlt végenincs lejtőjén, magával
sodorván minden emléket. Jelen esetben a bauxitbányászokat,
és azt a nyarat, ahonnan ez az emlék elősejlett. Emlékként
még fel-felbukkan az élmény, de már az idő méhe felé tart.
Mélyre hull, mint kavics a kútba – tehetnénk hozzá. A
mélyre hulló nyár, a „mélység” itt mindentől
elvonatkoztatott fogalma miatt kissé tágabb és homályosabb
jelentéssel is telítődik, ebben az összefüggésben a
lényegiség fogalmát hozza a tudat felszínére. Az emberlét
alig megfogható lényegisége tárul fel a költői megidézés
által. Beköltözik a lélekbe, versre szólít, árnyalja a
sokrétegű világviszonyt. „Nem sajnálom izzadt éveim, / a
gyerekkort, sem a boltba futó / édességvásárló nagy
áhítatot / úgy szorongattam a fémforintot / hogy a szemembe
fért a mindenség. De mellemben még most is fellobog / az
akácerdő emléke, a bánya / a külszíni fejtés, a por
vörös / gőze – // és hogy visszahoz – mert visszahoz –
az idő / meg kell látnom, // csöndre cserélődnek a
legendák” (A bauxitosok). Lám, egy tárgy, egy
emlékkép így hív elő az érzelmek, a tűnődő, nagy
szakállú gondolatok közül egy egész köteget. Egyik a
másikba láncszerűen belékarol, és amikor a költő úgy
érzi, kész a kör, lezárul a csorduló folyam, melynek
lendítőereje a minden önzéstől és enyém-vágytól
eloldott-eloldó, szelíd humorral hullámzó, haragtalan
életszerelem.
Legendák utáni, új szavak, érzések és
elhatározások előtti, gazdag-termékeny csend telepszik az
olvasóra. A művész reménye szerint ebből az állapotból
„nő ki a jövő lehetősége”.