Kortárs

 

Fodor Miklós

Konczek József: A tájjal maradtam

Hét Krajcár Kiadó, 2006

 

Csendes, ám az emberlét tragikumától mélyen átitatott, bölcs derű árad e költészetből. Aki írja, otthon van a világban. Nyugalma megőrzött, modernség előtti, archaikus harmónia. Szemlélvén megeleveníti, bájjal, féltő szeretettel körül is öleli azokat a létezőket, azokat az élményeket, azokat a kulturális emlékeket, melyek a költővé átváltozó személyiséget megérintik.

„Egy csend-madár helyét lakom” – mondja (Honnan az ég megnyugtató…). Van helye a világban, lakik valahol. E tény – ebben a posztmodern mínusz-állapotban – már önmagában is figyelemre méltó. A hely pedig az az egyetlen, ahol egy élet-láncszem egyáltalán ellakhat – a természeti táj, ki szülte. A csend és a madár – külön-külön és együtt – a költői álláshely értelmező fogalma és képe. A csend e költészetben nyugalmat, konfliktusokon túli harcmentességet, önfeloldó szemlélődést sejtet. A madár ősi lélekállat. Konczek József lélekmadara leginkább énekes csendmadár. Szeret felülemelkedni, szereti a távlatot, magát törékenynek, érzékenynek érzékeli – mi sem áll távolabb tőle, mint valamiféle (ragadozószerű) hatalomakarás. Egyaránt otthon van a tájban és a létben. „Az ég megnyugtató / kék mélye vissza rámtekint” írja, és e kijelentést továbbgondolva megállapíthatjuk, lélek és ég tekintetének összevillanása Konczek József költészetének alfája és ómegája. Midőn pedig ezen összevillanás lírai sorokká rendeződik, maguk a szavak, ritmusok és rímek telítődnek nyugalmat erjesztő, szelíd fénnyel.

A tájjal maradtam című gyűjteményes kötetben morzsolt eső pereg, küllős margaréta körhintái szállnak, fölhevült kövek döcögnek vízre, zöldborsó végvári katonasága lövöldöz, vérzik a futórózsa széles patakokban (Táj). Tájérzékelő, tájérzékeny költészet ez. A növényi táj eredendő mozdulatlansága és embernélkülisége az emberi világból vett hasonlatokkal, metaforákkal, megszemélyesítésekkel válik a lírai szövegben élővé. A költő azért képes erre, mert tájhoz fűző viszonya, lírát termő világa oly téridő, ahol-amikor ez az elevenség és személyesség a maga koncentrált hatékonyságában történhet meg. A döcögés, a lövöldözés, a vérzés mozzanatait a lélek érzi bele a kövekbe, a borsóba, a rózsába. Tájérzékenysége oly kapu, oly nyitottság, melyen át a lét phüszisz arca folyton-folyvást gazdagítja őt. Konczek József harmonikusan és oldottan beszél, észrevétlen sugallja lélek és táj rokonságát. Számára a kultúra jelenségei a tájhoz képest másodlagosak. Az idézett versrészletekben a végvári katonaság, a küllők, a körhinta (kulturális) tényei és élményei az alapvető természetélményt hivatottak jelentés- és érzelemtelien ábrázolni, ezáltal közel is hozni a művészetbefogadó közönséghez. A táj egy-egy jelensége olyan, mint az emberi kultúra egy-egy jelensége – ez az alapmondat fejezi ki azt a fajta viszonyt, mely Konczek Józsefet jellemzi. Lehetetlen azonban nem észrevenni, hogy a költő által versbe emelt kulturális dolgok és tények többnyire modernség előttiek, a költői hagyomány nyelvén kifejezve: Ady előttiek. E jelenség azzal magyarázható, hogy Konczek azt látja csak (de azt igéző szemmel!), ami természeti vagy ami azzal harmonizáló. „Megköt bennem haragtalan izzással egy emberi táj” (Táj). Valóban megkötött, maradandóan.

Konczek világa mindig emberi és mindig személyes, hisz mindenkor emberi jelenléttel teli. Attól válik különössé, hogy egy egészen konkrét személy érzékeny jelenléte révén mutatkozik meg. Az egészen konkrét jelenlét az ihlető környezet iránt érzett áradó szeretet által sűrű és sugárzó. A látvány elraktározódik az emlékezetben, s a költői érzékelésben és felidézésben az egyedi személy érzéseivel átitatottan támad új életre. A tény, hogy a költő „haragtalan izzásként” nevezi meg a táj lelkébe költözését, arra utal, lenne ok haragra. Ám az ok Konczek József költészetében nem válik témává. Nem tematizálja a XX. századi brutális természetpusztítást.

Az érzékelt-érzett világ kárpitját itt is, ott is átvérzi az emberi tragikum: hogy a tudat hajlik a lét egészét börtönnek vélni (Égen, földön, parton); hogy ami az egyik fél részéről szabadság, a másik fél számára gyarmati lét (Francia etűd); hogy szembe kell nézzen szerettei és saját halálával (Epilógus); hogy az erotika túllendítő szenvedély (Forgatlak, forgatlak); hogy van háború (Varjakká tévő). Ám ezek a drámai dallamok, mint egy vaskos függönyön keresztül, tompán szűrődnek át az ábrázolt képeken és kifejezett érzelmi viszonyokon. Innen e költészet minden megidézett, életteli tényt mélyebb színekbe átjátszó elégikussága. „Ruhájukat dobják el a fák. Viszik a világot a föld alá” írja. A falevelek olyanok, mint a ruha. Eddig a kép harmonikus, emberi. A világ föld alá vitele azonban, éppen a „világ” átfogó, metafizikai fogalma miatt, világvéget sejtet. A saját világ, a kor, az ember letűnte itt, mint halovány sejtelem, mint enyhe légáram, mint kósza felhő árnyalja sötétebbre a képet. Mi sem állna azonban távolabb Konczek Józseftől, mint hogy elmerüljön egy lehetséges apokalipszis gigantomán képzeleti képeiben.

„A táj nem embertelen, / a táj ember nélküli” (Kattog a fény). Bár Konczek sokszor ember nélküli tájat fest, ennek jelentése mégsem az, mintha a táj kivetné magából teremtményét. Nem, a táj szereti, sőt, ha kell, magából újraéleszti, újjá is növeszti. Itt a művészetnek, a művésszé avatódott személyiségnek megkerülhetetlen szerep jut: „Általam, velem / reményeit szüli”. Haragtalan – de egyértelműen kiolvasható – korkritika rejlik a téma-nem-választásokban. Amire joggal haragudhatna, mert tájellenes, arról nem ír verset, azt nem emeli be a művészet öröklétet álmodó-teremtő világába. Ellentétben a más tekintetben rokon Nagy László-i attitűddel, Konczek József számára a düh indulata nem versképző elem. Melyek hát az ihlet érzelmi forrásai? Mindenekelőtt az élő természet szeretete (így egyszerűen, sallangmentesen és mindenféle mesterséges túlhevítés nélkül); másodsorban az élő természet hátterében sejlő, két, tapasztalaton túli (metafizikai) sejtés: a halál és az öröklét; e másodikkal egyenrangúan az emberi kapcsolatok, viszonyok játékos, bájos, incselkedő-huzakodó megélése; negyedikként pedig az intellektuális vágy, hogy megértse a művészi alkotás születését és mibenlétét.

Báj, kedves humor fűszerez szinte mindenütt. A hétköznapi életviszonyokat, tárgyakat, élethelyzeteket költői-ölelően járják körül a szavak. „Micsoda jókedvű lovasság, / zúduló, biciklis bányászok az utakon! (…) Ott a mélyre hulló nyár” (A bauxitosok). Figyeljük meg, miképpen szövődik a versszövet! A személyes emlékezetből felbukkan a bicikliző bauxitbányászok mozgóképe. A személyes emlékkép a kulturális emlékezetből előhívja a vidám (épp nem harcoló) lovas vitézek – mondjuk, reneszánsz kori – mozgóképét. A két mozgóképet a vidámság, a lendület, de legfőképpen az azonosként tételezett csoportjelleg és egyéni karakterek kötik össze. A zúdulás fogalma máshonnan jön. Nagy tömegű víz tud zúdulni lejtős terepen, például zuhatagos folyó vagy folyam. A rejtett folyamasszociáció magához rántja az idő képzetét. Az időét, mely szokványos hasonlat szerint folyamként tűnik alá a múlt végenincs lejtőjén, magával sodorván minden emléket. Jelen esetben a bauxitbányászokat, és azt a nyarat, ahonnan ez az emlék elősejlett. Emlékként még fel-felbukkan az élmény, de már az idő méhe felé tart. Mélyre hull, mint kavics a kútba – tehetnénk hozzá. A mélyre hulló nyár, a „mélység” itt mindentől elvonatkoztatott fogalma miatt kissé tágabb és homályosabb jelentéssel is telítődik, ebben az összefüggésben a lényegiség fogalmát hozza a tudat felszínére. Az emberlét alig megfogható lényegisége tárul fel a költői megidézés által. Beköltözik a lélekbe, versre szólít, árnyalja a sokrétegű világviszonyt. „Nem sajnálom izzadt éveim, / a gyerekkort, sem a boltba futó / édességvásárló nagy áhítatot / úgy szorongattam a fémforintot / hogy a szemembe fért a mindenség. De mellemben még most is fellobog / az akácerdő emléke, a bánya / a külszíni fejtés, a por vörös / gőze – // és hogy visszahoz – mert visszahoz – az idő / meg kell látnom, // csöndre cserélődnek a legendák” (A bauxitosok). Lám, egy tárgy, egy emlékkép így hív elő az érzelmek, a tűnődő, nagy szakállú gondolatok közül egy egész köteget. Egyik a másikba láncszerűen belékarol, és amikor a költő úgy érzi, kész a kör, lezárul a csorduló folyam, melynek lendítőereje a minden önzéstől és enyém-vágytól eloldott-eloldó, szelíd humorral hullámzó, haragtalan életszerelem.

Legendák utáni, új szavak, érzések és elhatározások előtti, gazdag-termékeny csend telepszik az olvasóra. A művész reménye szerint ebből az állapotból „nő ki a jövő lehetősége”.

 

 

 



Nyitólap