Alföldy Jenő
Aki „nagyon sújt és
szeret”
Utassy József istenes
verseiről
Korszerű romantikus
Utassy József a költészetszerető
nemzedéktársak és az olvasóközönség érdeklődésének
középpontjában áll első verseskönyve, a Tüzem, lobogóm
és az Elérhetetlen föld antológia (1969)
megjelenése óta. Nem tartozik a sokat író költők közé,
életművének nem a terjedelme, hanem a súlya nagy.
Stílustörténeti szempontból nem az újítók, hanem a
hagyomány szerves folytatóinak egyike. Alkotásmódjában utat
enged az Ómagyar Mária-siralom, a magyar népdal és
népballada, a zsoltárok, Balassi, Petőfi, Ady, József Attila,
Illyés Gyula, Dsida Jenő és Nagy László iránti
vonzalmának. Meg-megidézi őket, és utal rájuk, lelki
támaszt keres bennük. A nyelvi játék s a mesterségbeli
tudás csillogtatása sem idegen tőle; olykor Csokonai,
Kosztolányi és Weöres játszótársának tetszik. Az
igazmondó szenvedély, a tragikum és a bánat mellett (vagy
ellenére) a derű perceiben a fiatalság kitörő életöröme,
a bővérű jókedv és a játékosság is magával ragadja.
Szinte egyetlen megnyilatkozási formája a
vers, főként a dal. (Van két önéletrajzi fogantatású
versciklusa, amelyben a kisgyerekkorából származó
világháborús emlékeit, illetve idegrendszeri
megtámadottságának történetét idézi föl; ez a kivétel
– ezek epikolírai sorozatok.) A dal műfaján belül sokféle
hangnemben játszik: hol himnikusan ünnepélyes, lelkes és
eruptív, hol elégikusan búslakodó, hol epigrammatikusan
csípős, mint iskoláskorunk fegyvere, az U-szöges csúzli.
Versei általában rövidek, tömörek, magas izzásúak, és
rendkívül nagy érzelmi kisugárzásúak; szinte szikrát
vetnek. A magyar romantika hagyományaival nem fordul szembe,
hanem groteszk, „földhözragadtan” köznapi és szinte
csibészesen bizalmas hatáselemekkel színezi, csavarja,
fejleszti maivá és időszerűvé költeményeit.
Tartalmi-tematikai sajátosságait
meghatározza az árvaság ténye: édesapja a világháború
áldozata lett a Don-kanyarnál. E súlyos hiányélményére is
utal címével második kötete, a Csillagok árvája
(1977). Az árvaság azonban a tágabban vett sorsra,
létállapotra is utal költészetében: a csillagos ég, az
árvaság és „ama sík” arra a kozmikus magányra érthető,
amelyet József Attila élt át Reménytelenül című
versében. Költői hivatását ő is messianisztikus
küldetéstudattal élte és éli meg, fölismervén a nemzeti
szabadság, a demokrácia és a személyes jogok súlyos
sérüléseit. Vállalt szereptudatának keresztje alatt
nemegyszer összeroppanás fenyegette. Az Újszövetségből vett
szimbólumok, a kereszt, a Kálvária, Veronika kendője és a
magyar művelődéstörténet Mária-kultusza (a népi
imádságokat is beleértve természetesen) mélységes
szenvedésetikai alapra helyezik gesztusait.
A kritika föltárta már, miként haladt a kor
ellenében, amikor költőnek fölesküdött. A szabadság
költője lett, aki a korai, anarchista József Attila
szabadosságával kiáltotta világgá fékezhetetlen fiatalsága
minden jókedvét, szókimondó nyíltságát és szerelmes
kedvét egy tiltásokkal és rendszabályokkal korlátozott
irodalmi korban. „Lopnak a bőség kosarából” – vágta
oda Petőfi szavaival a hatalom birtokosainak, s nem sejtette,
hogy ennek igazságtartalma milyen súlyos lesz 1990 után, a
szabadságjogok helyreálltával. Kihívóan énekelt,
fütyörészett és kiáltott, a sihederkor
természetességével. Bölcsészhallgatóként sokszorosan
megélte az iskolában tanultak, az ünnepeken megidézett
forradalmárok s a fennálló közállapotok össze nem
egyezését, s ezt nem hagyta szó nélkül. Kihívóan és a
hatalmat ingerelve írta meg történelem és politika ihlette
verseit. Így lett hangadója az akkori ifjúságnak, amely
nemcsak a márciusi ifjak szép emlékét dédelgette magában,
hanem az 1956-os forradalom és az 1968-as prágai tavasz
parazsát is élesztgette a hamu alatt. Esztétikai
harsányságában hitelesen szólaltatta meg az 1956 végével
tilalom alá helyezett nemzeti érzést (Magyarország!).
Harsánysága sosem volt agresszív, mindig védekező jellegű
és hangsúlyozottan háborúellenes volt.
Istenes-istentelen versek
Utassy költészetének politikai
vetületét mindig érzékelhettük, de egy jellegzetes
oldalára, az istenesség változó motívumára ritkábban
világított rá a kritika. Költészete főként az utóbbi
nyolc-tíz évben bontakoztatta ki nagyobb arányban és
változatosságban az Isten-motívumot, de előzményei már a
korai verseiben is föltűntek.
Istenképének legfőbb sajátosságát az
antropomorfizálásban látom. Legtöbbször emberi hatalomként
szólítja meg Istent. Kicsi és gyönge, de lázadó és dacos
emberként pörlekedik a mindenható, hatalmas úrral, aki
elhanyagolja gyarló teremtményét, s az elviselhetőség
határát meghaladó csapásokkal sújtja. A költő vádolja
ezért, majd azzal vág vissza, hogy megvonja tőle hitét.
Hiányában is káromló szavakkal illeti, hogy kifejezze
lelkének háborgását. Istenes és istentelen versei
megőriznek valamit a vallásos költészet zsoltáros,
imádságos jellegéből. Sokáig egyértelmű tagadást és
hitetlenséget fejez ki, hogy aztán váratlanul mégis az égi
Úrhoz fohászkodjon. Talán mondanom sem kell, hogy a képlet
emlékezetünkbe idézi a kései József Attila istenes verseit
– a hatalmas életmű legjavából valókat –, és a
költészetnek azzal a jelenségével állunk szemben, amikor az
elődhöz való hasonlóság egy pillanatig sem kezdi ki az
illetékességet, a mű azzal együtt autentikus. Utánzat vagy
áthallás helyett a folytatás benyomását kelti az olvasóban,
mindenekelőtt az érzelmi hitelesség és a megformálás
eredetisége révén. Ez a jelenség nem áll egyedül a hazai
líra történetében: ahogyan József Attila istenes versei
folytatják Adyt, úgy kapcsolódnak Utassy versei József Attila
Istennel perben álló, létében kételkedő, de a zsoltáros
hangot megtartó, a megalázkodást, a töredelmet és a
megtérés lehetőségét újra és újra fölvető, paradox,
önmaguknak és egymásnak ellentmondó verseihez.
Az irodalomtörténeti folytonosság szinte a
logikai haladvány következetességével rajzolódik ki
előttünk. Ady kételkedésén, lázadozásán fölülkerekedett
a hit. József Attila az agyával tagadta Isten létét, ám
érzelmei vissza-visszatértek hozzá: utolsó megszólalásaiban
is érzékelte közelségét. Utassy ráüti a kérdésre a
tagadás pecsétjét, ám így is alázatot és töredelmet
gyakorol, mert a veszteségek, a sorozatos csapások súlya alatt
ez az egyetlen lehetséges lelkiállapot. Megtérésről nincs
szó, mert Isten léte őneki nem vallási kérdés, hanem
világérzékelés dolga. Klasszikusainknál is, nála is
látjuk: az istenes költészet tagadó formájában is teljes
értékű lehet: az istenesség egyik lehetséges formája. A
felvilágosodás óta Isten már nem ultima ratio, nem
megoldás, hanem a végső, levegőben maradó és meg nem
válaszolható kérdés az európai költő számára. József
Attila után Utassy előbbre lépett a tagadásban, de az
istenprobléma nem szűnt meg létezni számára sem. Isten mint
szükséglet, mint a kérdésekre nem válaszoló
beszélgetőpartner, mint ismeretlen és néma személy ott
magasodik előtte hiányával, és űrként feketéllik előtte a
tátongó sötétségben világító csillagaival. Isten a
hallgatását mint cselekvést gyakorolja vele szemben –
ekként realizálódik. Isten valósága másként is
megnyilvánul a költő számára: a kisgyerekkorában
elveszített, ismeretlen apa úgy volt ősoka az ő
létezésének, ahogy az Atyaisten az egész teremtésnek.
Utassy líratörténeti következetességgel
folytatja elődeit. Még arra is gondja van, hogy szembeállítsa
önmagát a huszadik századi magyar istenes költészet nagy
hívőjével, Pilinszky Jánossal, és jelezze másféle
meggyőződését: „Isten: / első és utolsó metaforánk!”
E korai verse abban a gondolatban oldódik föl, hogy a nagy
Ismeretlen nem más, mint a Szabadság. Isten mint Gondviselő,
mint Teremtő vagy mint Mindenható ekkor még nemigen
foglalkoztatta: a legfontosabbnak tartott eszme, a teljességgel
azonosított Szabadság „metaforája” volt csupán. Később,
a messianisztikus költő szerepe révén megélt csalódások
és az értetlen fogadtatás, a cselekvéstér határaiba és
tilalomfáiba ütközés, majd a családi tragédiák miatt még
sokat módosult Utassy istenképe, de kijelentése már
sokatmondó: Isten „fény a bilincsen”. Megcsillanó
reménység, a szabadság reménye, a megváltás itt a földön,
akkor is, ha csak ígéretként, az utókorba helyezve. De
Istenhez akkor is fohászkodhatunk a nyelvi szokásoknak s
ösztönzéseinknek megfelelően, ha nem vagyunk hívők. A
bajban akkor is önkéntelenül segítségért kiáltunk, ha
tudjuk, hogy senki sem hall meg minket a pusztában.
Mégis, több ez, más ez, mint a teljes
hitetlenség. Lehet, hogy nincs hitünk, de akkor is van
istenfogalmunk, egy roppant, mindenek fölött uralkodó
hatalomról kialakult képzetünk, amelytől nem tudunk és –
ahogy Utassy lírája is szemlélteti – nem is akarunk
szabadulni, inkább engedetlen gyerekként lázadunk ellene, és
folyamatosan tagadjuk, mint hogy elfelejtkezzünk róla: még a
káromlásainkkal is jelenvalóvá tesszük.
Kezdetben Utassy számára Isten csakugyan
„metafora”: Csillagra zárt egek alatt című
versében Prométheusz örökösének tartja magát mint
„isteni tolvajok ivadékát”. Később, a
természetlírájában sokszor panteista megnyilatkozásokkal
fejezi ki vonzódását a görög mitológiához, és utal az
eszméket, erőket és erényeket megtestesítő, egymással is
megküzdő istenekre, mitológiai alakokra. Ám ezeknél is
fontosabb a földi emberként alakot öltött isteni Fiú, Jézus
megjelenése a verseiben (a Megváltót sokszor hasonlítják
Prométheuszhoz): őt éppúgy testközelből érzékeli, s
éppúgy azonosul vele, mint Petőfivel és más költő
elődeivel. Jézus közvetítő az ember és Isten között, s
egy-egy szenvedésteli pillanatában Utassy a Megváltó
szerepében érzi és tudja magát. József Attilánál is
láttuk már: aki Jézusban az embert látja, az könnyen
láthatja az autentikus költőben, művészben Jézust. Utassy
Krisztus-képzete sem azonos a tételes vallásosság által
meghatározott Isten Fiával. Mindig a fenséges vagy a
„szent” mellé helyezi a profánt és a földhözragadtat,
mert a modern lírán csiszolódott esztétikai érzéke
megköveteli az ellenpontozást. Ám nem azért használ profán
szavakat saját Jézus-szerepéhez, hogy a Messiást lefokozza,
hanem hogy saját gyarló ember mivoltát fölemelje a
Megváltóhoz. Jézus is esendő, a gonoszaknak kiszolgáltatott,
gyönge és törékeny ember, ezért hozzá hasonlítja magát, s
meg tudja őrizni költőszerepében emberi lényegét,
kicsiségét és végességét. (A bibliai Jézus is ilyen
szavakkal halt meg a keresztfán: „Uram, uram, miért hagytál
el engem?”)
Utassy kései lírájában már nem csupán a
társadalmi, nemzeti és egyéni szabadságot jelentik a szívet
fölemelő eszmék. Kozmikus élménye is az Eszme,
fölülemelkedés az élet gyarlóságain, megbékélt
bölcsesség. Nem belenyugvás, nem beletörődés, nem a
hitványság elfogadását jelenti – erről szó sincs, ahogy
ezt Sugdos a Sátán (1998–2001) című kötete már a
címével jelzi. (Az istenfogalom ellenpontjaként tűnt föl
költészetében a Sátán, aki a testi-lelki
megpróbáltatásokkal szemben megadásra, öngyilkosságra
csábítja, mintegy a madáchi képletnek megfelelően.) Az élet
dolgaival, terheivel és ütéseivel, szép kegyelmi
pillanataival szembesülve módosul Istent szólongató műveinek
hangneme. Isten mint Logosz, mint világértelem megingott
előtte, amikor fiát elvesztette. De a mindenkihez elközelgő
halál nemcsak elválaszt, hanem egyesít is az Úrral (mint
József Attila utolsó töredékeiben).
Az istenes versek változatai egy
szélsőségek közt vergődő lélek fantáziaképeit
vonultatják föl. Ragadozó föld (1987) című
kötetében panteista vallomást olvashatunk arról, hogy amint
érzékeli a harmóniát a természet kegyelméből, már nincs
szüksége külön isteni hatalomra, a Teremtő eltűnik a
teremtés dolgaiban: „Uram, / én téged / nem imádlak. // Nem
fohászkodom / este hozzád, / (…) fordítsd el tőlem /
ostyás orcád!” A végtelen isteni hatalom helyett a
teremtményekben, a természet nyájas jelenségeiben, a reményt
adó részletekben találja meg azt, amiben hinni tud: „Én ha
térdelek, / csak az ibolyához. // Ha hódolok, / hát a
Tavasznak.” Mintha ezzel a panteista vallomásával is a
hatalmaskodó és a javakat kisajátító embernek „olvasna
be”. A maga tagadó módján mégis az imádságokra
emlékeztet ez a mű: olyan életérzést fejez ki, aminek
valamiképpen köze van az istenséghez.
Nem arra törekszem, hogy mint valami lelki
ügyvéd rábizonyítsam Utassyra: nem ateista ő, lássuk meg
benne Isten engedelmes fiát. Nem erről van szó: alighanem
egyezünk abban, hogy az ateizmus éppúgy idegen tőlem, mint a
kételytelen hit: mindkettő korlátoltságra vall. De költői
értelemben nagyfokú érzelmi gazdagság jelének vélem, ha ily
sok árnyalata van annak az érzelmi színképnek, amely a
„vörösön” inneni hittől az „ibolyántúli”
istentagadásig terjed.
Íme egy példa az istentagadásra: „Én már
sihederként se hittem, / hát még szomorú apaként. /
Öregszem és nincs az az Isten, / ki előtt fejet hajtanék!”
Ezúttal, úgy érzem, főként az emberi viszonyokat veszi
célba az „istenmetafora”: alkalmat ad arra, hogy tiltakozzon
bármiféle úrhatnámság ellen. A káromlás példája:
„Dúdolom halhatatlanul, / hogy utál engem az úr, / szárnyas
dalaim üldözi, / mert gyűlöli, mert gyűlöli” (Ahogy a
torkomon kifér). A költői teremtés úgy vetélkedik az
isteni teremtéssel, mint József Attilánál A kozmosz éneke
vagy a Könnyű, fehér ruhában című versben. De
Isten akkor is viszonyítási pont, ha profánul, szemrehányón
vagy éppen vádaskodón beszélünk róla (lásd Illyés Gyula Megláthattál
volna vagy Nemes Nagy Ágnes Istenről című
istenmegszólító versét is).
Másképpen szól a Noé a Szép
napkeltő holnapban (1995–1997): „Pillants rám, szánj
meg engemet, Uram, / lassan véget ér, fölfénylik utam, /
vallok hát neked szép szomorúan: // Káin megöli mindenkor
Ábelt, / nem lesz különb, nem, az én fajtám sem! / Szeress
így minket! És ments meg! Ámen.” Imádságát, mint lelki
szükségletet, a bibliai alak nevében, költői
szerepjátszással tárgyiasítva suttogja el. Az egymást irtó
emberek javíthatatlansága azonban erkölcsi általánosítás.
Megint más a hangja, amikor közvetlen közelébe csap a
villám, amikor édesanyját siratja: „Öröknek hittelek,
mama, öröknek. / Sírva fakad hiányodtól a ház. / Dobd el a
mélység kulcsait: töröltek! / Kicsúfol Isten úgyis,
megaláz.” Nincs feloldás a veszteségre, a halhatatlan
lélekről szóló mesék nem emelnek föl, Isten nem segít, a
halhatatlansághoz csupán a költészetnek van köze. De micsoda
erővel emelkedik ki a sötét nihilből a megváltó fényre:
„Köszöntelek messzülő szép hitemmel: / édes mama,
halhatatlan halott! / Nézek utánad hosszan, s mintha tenger /
búcsúztatná a lemenő napot.” (Halottal beszél) A
költő a templomok, szentmisék Istene helyett Istent teremtett
magának az érzékelhető végtelenségből s a sejtelmes
alkonyati fényből.
A depresszió súlyos óráiban teljes a
hitetlensége: „mert nem hiszek, jaj nem hiszek, / sem
istenben, sem emberben!” (Nézek hosszan magam elé)
Mégis fenntartja magának a hit lehetőségét, mert tudja, hogy
a kétely, a tamáskodás nem csupán a tagadáshoz, hanem
a hithez is elvezethet: „A hitek hite volt enyém. / Remegtem
az igazságért. / Fölnevelt magához a fény, / így lettem az
elmúlásé. / A hitek hite volt enyém! / Hitetlenségem:
Tamásé”. (Ne feledjük, a bibliai Tamás csak egy ideig
kételkedik.) Másutt ugyancsak egykori hitére emlékezik, és
összetett érzést fejez ki a költői képpel: a
természettudományos fölfedezésekből fakadó emberi tudás
és a vele járó csalódottság különös érzelmi
kettősségét. „Megszállottad voltam, hatalmas nagy Isten! /
hittem benned vakon én. Hetedíziglen. / Ám ahogy a szűz Hold
hűlt porán tapostam: / lábad nincslő nyomát siratózom
hosszan.” (Farkasordító) Az űrhajósok
holdsétájára gondolva inkább a veszteséget érzékeli, mint
a nyereséget, hiszen a tudás révén Isten nyoma veszett oda a
Hold porában. Utassy a költészet teremtő erejébe fogódzva
kárpótolja magát a hiányzó Gondviselőért. A versért
tagadta meg a hitet, s a vers vezeti vissza hozzá: „Van hitem.
Van hatalmam. / Én a Teremtő nélkül is / feltámadok a
dalban: // feltámadok a dalban!” (Teremtő nélkül)
Befejezésül abból a verséből idézek,
amely a háromszoros árvaság érveivel a leghívebben fejezi ki
a hitetlen hit önellentmondását: „Nem lelem apámat, /
fiamat, anyámat: / csoda-e, ha tollam trónod ellen lázad?! //
Született eretnek / vagyok. Így szeress meg! / Ősz van. Hull a
dió. / Levelek peregnek.” (Isten!) Az eretnek nem
hitetlen, hanem hitújító. A vita Istennel nem zárult le, és
bizonyára további titkokat hív napvilágra Utassy érzelmi
tartalékaiból. A költő az emberi lény érzelmi életének
hullámzásáról ad hírt, amely föl-le hintáztatja, dobálja
a felmagasodni vágyó, de összetöréstől fenyegetett, árva
lelket. A „született eretnek” mindnyájunk önismerete
érdekében vállalja és közvetíti dalaival
megpróbáltatásait.