Sándor Zoltán
Sárga
és fehér
Teri néni óvatosan felemelte a kockás
konyharuhát fonott kosaráról, és egy szigorú
rápillantással megszámolta, hány tojás maradt még benne.
Öt volt. Ezekért már nem érdemes tovább itt ácsorogni, majd
megfőzöm őket magamnak, gondolta, holott még hét óra sem
múlt, és valószínűleg akadt volna rájuk vevő, hiszen
aligha volt Teri néni kemény héjú, kikiricssárgájú
termékeinek párja szerte a környéken, de most, húsvét
előtt, úgy érezte, Isten elrendelése, hogy legutóbbi
vásárlója nem vette meg tőle az összeset, néhányat pedig
mindenképpen jómaga is megérdemel, függetlenül attól, hogy
orvosa már évekkel korábban megtiltotta neki a tojásos
ételek, különösen a rántotta vagy a főtt tojás
fogyasztását. Ennyi úgysem árthat, ki tudja, talán még jót
is tesz nyirkos csontjaimnak, bizonygatta magának, ezzel
felemelte kosarát, és lassú léptekkel hazafelé indult, de
alig haladt el néhány métert, amikor az egyik asztalnál egy
feszes fenekű leányzón akadt meg a szeme. Nesztelenül
odasomfordált mögéje, megvárta, hogy a hajadon bevégezze a
vásárlást, majd mielőtt még eltűnhetett volna, hátulról
gyengéden megérintette a vállát, és köntörfalazás
nélkül megkérdezte tőle:
– Gyöngyvirágom, kinek viszed ezt a sok
tormát?
A kérdés hallatán a leányzó hirtelen
megfordult, fürkésző tekintettel végigmérte váratlan
leszólítóját, majd kurtán, mintegy félvállról válaszolt:
– Öreganyámnak – és ezzel már ment is
volna, de Teri néni tovább faggatta.
– És ki a te nagymamid?
– Kukli Ilus – felelte a lány. – Tetszik
őt ismerni?!
– Hogyne! – kiáltott fel lelkesedve Teri
néni. – Annak idején sokszor csépeltünk együtt. Istenem,
ekkora unokája van már az Icukának?! Hány éves vagy?
– Két hete múltam tizenhat.
– A mindenedet, maholnap már nagylány
leszel!
A megjegyzés hallatán a csaj testhez tapadós
rövid pólója alatt kényeskedően a köldökében díszelgő
pearcingbe akasztotta kisujját, és egy flegma mosolyt
varázsolt szája szögletébe. Teri néni közben előhúzta
zsebéből a szemüvegét, és tüzetesebben is szemügyre vette
őt.
– Nahát, se apádra, se anyádra nem
hasonlítasz! Nesze, fogd őket! – ezzel kiemelt két tojást a
kosarából, és a lány markába nyomta őket. – Ami biztos,
az biztos – jegyezte meg inkább magának, mintsem a lánynak,
mialatt a szemüveget visszacsúsztatta zsebébe. – Örülök,
hogy megismertelek, mondd meg a nagymamidnak és a szüleidnek,
hogy a Teri néni üdvözölte őket!
– A Tyúkos Terka?!
Az idős asszonyt meglepetésszerűen érte a
kiscsaj kérdése. Földbe gyökerezett tőle a lába. Erősen
megszorította kosara fülét, hátha ennek segítségével
sikerül valamelyest levezetnie a hirtelen beállt feszültséget
gyomrában és szíve tájékán, még véletlenül sem
szeretette volna, ha a piac kellős közepén valami
kellemetlenség éri, a nitroglicerint pedig otthon felejtette.
Hosszasan végignézett a csámcsogva rágógumizó leányzón,
majd válasz gyanánt csak némán bólintott a fejével.
– Igaz, hogy maga boszorkány?
A néni szótlanul állt, és merev tekintettel
bámult az izgatottan toporzékoló leányzóra, akinek a
kíváncsiságtól kissé kidülledt szemgolyói káprázatosan
ragyogtak a kora tavaszi reggelben. Viccesnek tűnt neki a
kendőkbe bugyolált öregasszony látványa, és igyekezvén
még jobban éreztetni fölényét, tovább szurkálódott vele.
– Csiribú-csiribá… Abrakadabra… –
susmorogta Teri néni képébe, és ujjait úgy lebegtette meg a
feje körül, mintha pillangószárnyak lennének.
A néni halkan felsóhajtott, és válaszra sem
méltatván a szemtelen csitrit, úgy elment mellette, mintha
ködből lenne. Cinegehangú vihogás kíséretében néhány
kellemetlen észrevétel hangzott el a háta mögött, és Teri
néni életében először szerencsésnek vélte, hogy hallása
az évek során kissé legyengült, aminek köszönhetően most
nem érthetett tisztán mindent az elhangzottakból. Tudja az
Isten, mit csinál, az öregeknek jobb, ha nem tudnak mindenről,
nyugtázta magában, és korához mérten meglehetősen fürge
léptekkel sietett haza tyúkjaihoz, amelyek között mindig
biztonságban érezhette magát. Miattuk vette szájára a falu,
de emiatt sohasem neheztelt kedvenceire. Nem ti tehettek
róla, hogy oly ostobák az emberek – mondogatta gyakran
nekik. A faluban ugyanis azt híresztelték róla, hogy
különféle ördöngösségek segítségével sikerül elérnie
az általa árusított tojások rendkívüliségét, bár senki
sem tudta megmondani, hogy az egésznek van-e tárgyi
megalapozottsága, vagy csak a rossz nyelvek járatják a
bolondot a szegény vénasszonnyal, akit már amúgy is eléggé
megviselt a sors. Azért járok el hetente néhányszor a
piacra, hogy legalább pár órára érintkezzek emberekkel
– szokta mondogatni állandó vevőinek, akikből akad bőven,
néhanapján egész tömeg gyűlik össze asztalánál –, no
meg persze egy kis pluszjövedelem mindig jól jön a háznál,
még ha nincs is kivel megosztanom… Ilyenkor egy pillanatra
mindig könnybe lábad a szeme, de mielőtt még bárki is jobban
szemügyre venné, Teri néni kézelőjével gyorsan letörli
arcáról a folyadékcseppeket, és mintha mi sem történt
volna, ott folytatja a társalgást, ahol épp abbahagyta. Erős
asszony Teri néni. Az élet megszilárdította. Anyukáját még
születésekor elveszítette, apukájának pedig az üveg
világéletében minden másnál fontosabb volt, nemigen lehetett
rá számítani, így hát Teri néninek egyedül kellett
boldogulnia.
– Abrakadabra! – köszöntötte kissé
önironikusan kedvenceit, amikor hazaérkezvén benyitott a
lakásba.
Harminchárom, matuzsálemi korú lakótársa
azon nyomban felröppent a kanapéról, fotelból és
székekről, és gazdasszonyához futott, aki a sarokba
támasztott zsákba nyúlt, és markából finomra őrölt
eleséget szórt a szőnyegre.
– Ne haragudjatok rám, hogy ilyen eretnek
varázsszóval köszöntöttelek benneteket, csak egy kis
fruskának a szavát ismételtem meg, akit ma ismertem meg a
piacon, s akiről egy pillanatra azt reméltem, hogy talán Ő is
lehetne – magyarázta a falánkan falatozó szárnyasoknak,
miközben egy kis piros lábasban vizet tett forralni a
tűzhelyre, hogy a kosarában maradt három tojást megfőzze
magának. – Láttátok volna, hogyan bánt velem a kis vadóc,
mintha ki tudja, honnan pottyant volna ki! Törődöm is vele,
mit mesélnek rólam, azt sem szégyellem, hogy szegény vagyok,
és sohasem jártam iskolába, megvan annak a maga oka, de ami
sok, az sok…
Teri néni valóban sohasem járt iskolába, a
betűvetést a templomban tanulta meg a rég elhalálozott Karina
nővértől, a Biblián kívül egyetlen más könyvet sem
olvasott élete folyamán, de ösztönszerűen tudja –
pontosabban fogalmazva: érzi –, hogyan állnak a dolgok a
Világmindenségben. Rushdie-ról és Hesséről sem hallott
soha, de egy belső kinyilatkoztatás révén mégis tisztában
van azzal, hogy az Abrakadabra nem holmi jópofáskodás,
ócska frázis alacsony költségvetésű játékfilmekből,
hanem kabalisztikus formula. Olyan tétel, amelyet a
hozzáértők a nagy Szent Vazult követő gnosztikusok legfőbb
istenségének nevéből származtatnak. Benne foglaltatik a
365-ös szám: az év napjainak száma, a mennyországok száma
és az Abraxasz istentől eredő lelkek száma. Minden madár
Abraxaszhoz száll. Előtte azonban világra kell jönnie, és
aki meg akar születni erre a világra, annak mindenekelőtt el
kell pusztítania egy másik világot, mint a kiscsibe, amikor
széttöri a tojást. A tojás a világ! Teri néni mélységesen
hívő lélek, de szentül meg van győződve arról, hogy a mi
világunk sem jöhetett létre másból, hanem csakis tojásból:
a kinézete is arra utal. Aligha létezik nála alkalmasabb
fenomén a teremtés és a lét tökéletességének
kifejezésére. Egyetlen geometriai forma, de még a legfinomabb
és legprecízebb szobrászujjak által létrehozott remekművek
sem vetekedhetnek vele: felületének simaságával, alakzatának
megmásíthatatlanságával, tartalmának és szerepének
lenyűgőző jelentőségével. A tojás a kiindulópontja
mindennek. Teri néni lány korában minderről többször is
kifejtette véleményét az öreg Szratykó plébánosnak,
mondván, hogy az Isten nagy furfangosságára vall az a
rendelkezése, miszerint az ember nem tojásból lesz, hanem az
édesanya lihegve, vajúdva, kínos fájdalmak közt hozza
világra kisdedét, akinek még nála is jobban fáj a szülés,
azért visít torkaszakadtából – szerencse, hogy erre senki
sem emlékszik, ami enyhítő körülmény a világrajövetel
súlyosabb válfajában –, s mindez kétségtelenül szoros
kapcsolatban van az ember bűnbeesésével, minek hallatán
Szratykó plébános rendszerint helyeslően bólogatott.
Ugyanakkor sületlenkedő képzelgéseknek nevezte Teri néni
ábrándjait a feltámadásról, minek értelmében majd az
ítélet napján valamennyi arra érdemesült ember tojásból
fog előbújni, mint ahogyan az Dalí Új ember című
festményén is jól látható. Teri néni természetesen nem a
képzőművészeti alkotás hatása alatt okoskodott, nem is a
festmény által ábrázolt szituációt vázolta föl, csupán a
lelki szemei előtt kirajzolódó képet írta körül szavak
által. Feltehetőleg soha nem is hallott a spanyol festőről,
még kevésbé látta alkotását.
Egy nagykanállal kiemelte a sistergő vízből
a tojásokat, majd néhány percre hideg vízbe süllyesztette
őket. Miután kihűltek, az egyiket megtörte, megsózta,
vágott hozzá egy szelet kenyeret, a széket kedvencei közé
helyezte, és leült falatozni.
– Úgy gondoltam, kicsinyeim, hogy ma este
elmegyek a templomba. No nem azért, hogy bármit is kérjek az
Úrtól, az az idő már elmúlt, csak… – ínyével
csámcsogva forgatta szájüregében az ízletes falatot, közben
a megfelelő kifejezés után matatott agyában. –
Kíváncsiságból – bökte ki végül. – Istenem, milyen jó
ez a tojás, én pedig valami nyavalyás doktor úr véleménye
miatt évek óta nem fogyasztom! Hol is hagytam abba? Ja igen,
azt mondtam, elnézek az esti misére. Mint tudjátok, már több
mint öt éve nem jártam arrafelé. Húsvét is közeledik…
Hirtelen elhallgatott, a főtt tojásból és a
kenyérből csipegetett a tyúkjainak, majd nehézkesen
felemelkedett, és a kanapéra rogyott.
– Szűzanyám, ti is már hétévesek
vagytok. Rögtön tudtam, még amikor a tojásban voltatok, hogy
nem mindennapi teremtések lesztek.
Teri néni legfiatalabb kora óta tyúkokkal
foglalkozott. Lévén, hogy édesapja alig törődött vele, ha
enni akart, már egészen kislány korában el kellett szegődnie
valahová. Először a szomszédék baromfiait őrizte, köztük
természetesen tyúkokat is, majd amint híre ment a faluban,
hogy a kicsi Terike milyen jól kijön a szárnyasokkal, egyre
több nagygazda bízta rá baromfiai gondozását. Így került
csakhamar Karina nővér és Szratykó plébános oltalmazó
szárnyai alá. Tizenéves volt, amikor édesapja egyik téli
kocsmakirándulásából egyenesen a temetőbe költözött. Az
öreg Dudás, a temetőcsősz három nappal később talált rá
a vén tujafa árnyékában, és már csak annyit tehetett, hogy
a föld felszínéről a föld alá helyezte. Ugye, szépen
megmondtam, kedves barátom, hogy egy napon még te is az én
kuncsaftom leszel! – mondogatta fejét csóválva a
későbbiek során, valahányszor elhaladt a sírja mellett. Apja
halála után Teri nénié lett a nagy ház, amelyből a
felesleges dolgokat sorra eladta, s az így szerzett pénzből
vette első csibéit. Talán a helyzet, amelyben nevelkedett,
varázsolta őt kissé különössé. Tévedés lenne azt
állítani, hogy nem érintkezett az emberekkel, hisz mindenféle
alkalmi munkát elvállalt, falubelijeivel együtt járt aratni,
csépelni, kapálni, szüretelni, mindig mindenkivel jól
megfért, csak szórakozni nem ment soha. A leghevesebb
noszogatások sem tudták rávenni erre. Nyilván az apja
példája ültette beléje a páni félelmet minden olyan hely
iránt, ahol szeszes italt is mérnek. Emiatt lány korában
többször megfordult a fejében, hogy apácazárdába vonul, de
hogy ezt mégsem tette meg, annak két is oka van. Az első az,
hogy szinte naponta nézte a kiscsibék világrajövetelét, és
magában mindig arról ábrándozott, hogy majd egyszer neki is
lesz gyereke – még ha az egészen másképp jön is a világra
–, a másik ok pedig Karina nővér volt, aki – bármikor is
szóba került köztük a dolog – apait-anyait beleadott, hogy
patronáltját lebeszélje erről az őrült ötletről,
de Teri néni többszörös faggatózása ellenére sem árulta
el, hogy akkor ő mi a csodáért van ott, mindig a következő
szavakkal zárva le a témát: Ez az én titkom – és
keresztem.
– Azokban a napokban többször szólaltak
meg a szirénák, mint a templomharang. Már fel sem figyeltünk
rájuk, végeztük a dolgunkat, mintha mi sem történt volna,
amikor egy őrült hajnalon nagy durranásra ébredtem. Magamra
kaptam a szvetteremet, és kirohantam az udvarra. Volt mit
látnom – Teri néni szeme könynyel telt meg. – A Sajó
kutyus, a Cirmos cica és az összes baromfi mind-mind kiterülve
feküdt a porban, csak harminchárom tojás maradt sértetlenül.
Ti. Azonnal tudtam, hogy ez isteni jel, és okvetlenül ki kell
benneteket költetnem.
Hogy az Istennek mekkora szerepe volt az
egészben, arról semmi biztosat nem tudni, tény azonban, hogy
Teri néni jószágaival azon a bizonyos reggelen a falu
közelében állomásozó légelhárító alakulat egyik tisztje
végzett. Ellenséges repülők híján a bajtársak egész
éjjel vedeltek, és hajnalra már annyira be voltak állítva,
hogy fogadásokat kötöttek egymás között, kinek van hozzá
töke, hogy egy gránátot lőjön a falura.
– Másfél évig vártam rá, hogy
megtojjátok első tojásaitokat. Sohasem felejtem el azt a
napot. Ha élne, Annácska most annyi éves lenne, mint én
akkor, amikor megszültem őt – sóhajtott fel Teri néni.
Feszültségnek nyoma sem volt a faluban,
napsütéses délutánnak örvendhettek a helybeliek. Teri néni
jobbra-balra tüsténkedett udvarában, amikor, minden előzetes
bejelentés nélkül, harminchárom tyúkja egyszerre tojni
kezdett. Amint a sima felületű gömböcskék kijutottak
testükből, csőrükkel szétverték őket. Ajajajajajajaj!
– sikoltozta Teri néni, amikor megpillantotta a történteket.
– Tragédia! – holott még senki sem jelentette neki,
hogy légvonalban pontosan hetvenhét kilométerre tőle lánya
mozdulatlanul fekszik egy hatalmas emberforgatag kellős
közepén.
Vénasszonyok nyara volt, az égen
gyönyörűen tűzött a nap. A lány önfeledten állt a
jelszavakat zengedező és zászlókat lengető munkanélküliek,
tanárok és szerelmespárok között. Boldog volt, hogy
végre-valahára részese valami értelmesnek, boldog volt, hogy
tesz valamit a gyerekért, aki méhéből fakadt, s akit nem volt
alkalma megismerni. A rendőrök letették a fegyvert, az ország
minden tájáról érkezett forradalmárok szuvenírokat –
óriási festményeket, értékes művésztárgyakat, könyveket,
fotelokat és más bútordarabokat – gyűjtöttek a kigyulladt
Parlament épületéből, a lány pedig csak állt egy helyben,
lehunyt szemét az égre szegezte, pirospozsgás arcát az
oszladozó napfényben fürdette, és szelíden mosolygott.
Határtalan boldogság járta át lelkét, az emberek és a
tárgyak imbolyogtak az űrben körülötte, táncolt, lebegett,
majd a földre zuhant, a körülötte lévők odasiettek hozzá,
fölé hajoltak, segíteni próbáltak, de minden igyekezetük
feleslegesnek bizonyult, egy báger épp akkor ment be a közeli
épületbe, a lány már nem látta, mosolyogva feküdt, és egy
másik lányra gondolt. Ahogyan a későbbiek során az egyik
napilapnak adott nyilatkozatában ismerőse mondta: A halál
dere a felismerhetetlenségig megváltoztatta képét. A derült
égből belényilalló villám mindörökre mosolyára
fagyasztotta az arcát.
A templomharang delet kongatott. Hogy röpül
az idő, gondolta Teri néni. Ráérősen felkelt a kanapéról,
zsebkendőjével megtörölte szemét, megtörte a második
tojást, megsózta, egy újabb szelet kenyeret vágott hozzá,
majd az almáriumból elővette a kopott családi fotóalbumot,
és a múlt képeit lapozgatva megebédelt. Miután
elfogyasztotta a szerény kosztot, az albumot visszatette a
helyére, és a fürdőszobába döcögött. Óvatosan
levetkőzött, vizet eresztett a kopott kádba, majd beleült.
Templomba tisztán illik menni. Ő már csak tudja.
Attól a naptól kezdve, hogy Szratykó
tisztelendő úr felkérte a plébánia libáinak és tyúkjainak
gondviselésére, Teri néni évtizedeken keresztül naponta
megfordult a templomban. Az Isten volt az egyetlen hű barátja,
vele osztotta meg minden búját s örömét, és ugyanakkor
tőle várta el a segítséget kisebb-nagyobb gondjainak
megoldásához. Az Isten rendszerint a kedvébe járt: a jámbor
sekrestyés fiának, Andrásnak a személyében – akit egy
kétes múltú asszonyság varrt a kissé gyagyás férfi
nyakába – férjet kapott, majd sok-sok átimádkozott éjszaka
után egy gyönyörű kislányt is. Teri néni ekkor már harminc
fölött járt. A kislány, mint minden gyerek, gyorsan
cseperedett. Teri néni, mint az anyák általában, nagyon
szerette őt, kissé talán túlzottan is, folyton a nyakában
lógott, mindennap magával vitte a templomba, és nyilván
ezért nem vette észre, hogyan lett idővel a kicsi
Annácskából kívánatos leányzó, aki már sokkal
szívesebben jár el más helyekre, mintsem a templomba. Egy
csillagos estén Annácska meglógott otthonról, házibuliba
ment, ahol idegen srácok is voltak. Egész éjen át velük
mulatozott, az egyik közülük egy andalító dal közepette a
szoknyája alá nyúlt, majd átvitte őt a másik szobába,
úgyhogy a reggeli kakaskukorékolásra Annácska már terhesen
tért haza. Amikor kikristályosodott előtte, hogy szeretett
gyermeke lányfejjel – tizenhat évesen! – gyereket vár,
Teri néni előtt elsötétült a világ. Mondogatta is
jajveszékelve mindenkinek, hogy az az átkozott jöttment
valamiféle ajzószert kevert lánya joghurtjába, s utána
megbecstelenítette, hiába cáfolta váltig ezt a mendemondát
Annácska, hangoztatván, hogy nagyon is élvezte a dolgot, és
szíves-örömest megtenné újra, anyukája mindig szájon
vágta, és a kíváncsiskodóknak a továbbiakban is a saját
változatát adta elő a történtekről. Az eset után Teri
néni hetekig csak sírt, se a lánya, se a férje nem tudták
megvigasztalni. Egy reggel aztán határozottan kerékpárra
ült, végigjárta a falu összes olyan fiatal házaspárját,
akiknek nem volt gyermekük, és felesleges mellébeszélés
nélkül megkérdezte tőlük, van-e szükségük egy
tisztességes családból származó gyerekre. Mivel senkinek sem
volt, a hivatalos intézményhez fordult, és amint
megszületett, örökbe adatta lánya lányát. A kismama nagyon
nehezen viselte csecsemője elvesztését, de nem tudott
ellenszegülni anyukája szigorú modorának, akárcsak az
apukája sem, akiért, másfél évvel unokája megszületése
után, egy éjjel állig felfegyverzett katonák állítottak be,
s arra kérték, hogy szálljon önkéntesként a hazáért
folytatott harcba, amelyből néhány hónap után rozsdás
dobozban szállították haza, mint egy szardíniát.
Megtörülközött, magára húzta
kombinéját, majd miután ellátta tyúkjait, végignyúlt a
kanapén. A délutáni néhány óra alvás férje halála után
vált Teri néni mindennapi szokásává. Valamivel csak el
kellett ütnie azt az időt, amelyet éveken át teázással és
kávézással töltött, és az álom a legjobb megoldás
mindenre: a nemkívánatos emlékek feledésére és az
elfelejtett emlékek felidézésére egyaránt.
Az eseménydús évek után lassan minden
visszazökkent a régi kerékvágásba. Teri néni és Annácska
naponta templomba mentek, meghitt nyugalomban éldegéltek, ki-ki
a saját démonjaival, mindaddig, amíg egy reggelen Annácska be
nem jelentette, hogy a fővárosba utazik. Teri néni azonnal
fellátott, de lánya a szájába fojtotta a szót, mondván: Nem
azt kérdeztem, hogy elengedsz-e, csak közöltem veled, hogy
hova megyek, azért, hogy ne idegeskedj! Kisebb csetepaté
után becsapta maga mögött az ajtót, és elviharzott. Amikor a
tyúkok összeverték elsőszülött tojásaikat, Teri néni
azonnal tudta, hány óra van. A hivatalos értesítés már
egyáltalán nem lepte meg. A temetés után összes erejét arra
fordította, hogy visszaszerezze unokáját, de hiába mozgatta
meg a bürokrácia minden kövét, fáradozása kudarcot vallott.
A nagy hajsza közben még az Istenről és a templomról is
megfeledkezett, utána pedig már feleslegesnek találta a
társalgást „legjobb barátjával”, aki ily kegyetlenül
bánt el vele. Maradtak a tyúkok, amelyeket a nappaliba terelt,
és attól a perctől fogva a lehető legjobb ellátásban
részesített.
Felkelt, megdörzsölte a szemét, gondosan
megfésülködött, a régi szekrényből kiemelte évek óta nem
használt ünneplő ruháját, felhúzta, megnézte magát a
tükör előtt, és a templomba ment: nem imádkozni vagy kérni
valamit az Istentől, csupán kíváncsiságból. Az ajtóból
azért még visszaszólt kedvenceinek:
– Kukli Ilus majd biztosan nagyot néz, ha
meglát. Azt hiszem, sohasem nyugodott bele abba, hogy Bandit
lecsaptam a kezéről.