Rémképek és lövészárkok
Egy történet
margójára…
A Kortárs 2007/1. számában Bónus Tibor
tollából – immáron többéves lappangást követően –
megjelenhetett egy vádirat (Egy cikk margójára), amely
egyik kritikám megállapításait s ezek kapcsán nyíltan
személyemet is támadja. Az írás elsődlegesen azt az abszurd
állítást foglalja magában, miszerint a Literatura 2005/1.
számában megjelent kritikám (Rekonstrukció és ornamentika
– avagy az alcímek felettébb hasznos voltáról, 118–126.)
– néhány, egy nyilvános doktori védésen Bónus által
elmondott, de akkor még nyomtatásban meg nem jelent szövegből
származtatható szófordulat miatt – egészében kompiláció
volna. Az írás ennek megfelelően jelöletlen átvételt és
idézetet kér számon, ezen túlmenően pedig meglehetősen
alpári stílusban minősíti le említett kritikám minden
elemét, annak fogalmi struktúráját, tartalmi
megállapításait, lexikális „homályosságát”, a
szintaktikai és szemantikai szintektől a formai kritériumoknak
való meg nem felelésig tehát mindent. Bónus hivatkozott
írása – azon túl, hogy szerzője engem kompilátornak nevez,
írásomat pedig lekezelően dobja félre – részben
magyarázatul, részben önigazolásképpen egy bevezetőt is az
olvasók elé tár. Az ebben egyoldalúan felelevenített
háttérindokok azonban jóval összetettebbek, mintsem a
Kortárs említett számában közölt „hozzászólás”-ból
ez az olvasók számára kiderülhetne, másfelől már maga a
bevezető is hamis tételeket tartalmaz, amelyeket most
kénytelen vagyok kétszeresen is visszautasítani!
*
Volt egyszer, bő két és fél éve, egy
doktori védés, s megjelent az annak tárgyául szolgáló,
dekonstrukció és romantika viszonyát (most az egyszerűség
kedvéért: az előbbi irodalomelméleti meglátásainak az
utóbbi prózai szövegeihez rendelt elemző eljárásait)
tárgyaló, bevezető, ismertető jellegű kötet. Elhangzott az
említett védésen ezeken felül egy vélemény Bónus
részéről, mely Nemes Péter könyv formában is megjelent
disszertációját, illetve magukat az opponenciákat is igen
kemény hangon minősítette, majd megjelent egy általam írott
kritika a Literatura hasábjain a jelölt kötetéről.
Napvilágot látott ezután az első Bónus-szöveg Nemes
könyvéről, a disszertációjáról szóló korábbi
véleménye alapján a Kortársban (amelynek a közlését
szerzője most hálásan meg is köszönte!), s született egy
másik szöveg is, amelyik távolról sem szakmai indokok
alapján immáron engem s az említett kötetről írott
kritikámat támadta, s mely szöveget éppen hangneme,
túlkapásai miatt különböző lapszerkesztők
visszautasítottak. Most, két év után, némi finomítást,
kozmetikázást követően nagyrészt ez a szöveg bukkant fel a
Kortárs januári lapszámában néhány bevezető sor
kíséretében. Az, hogy időközben volt némi nézeteltérés
Bónus Tibor és a felkért opponensek közt, majd Bónus Tibor s
köztem is, hagyjuk későbbre… Látható, így is elég
bonyolult a történet.
Hogy hitelesebb képünk legyen azonban,
haladjunk tovább a kronológiában: a pontos
helyzetértelmezéshez hozzátartozik, hogy Nemes Péter könyve
hamarabb látott napvilágot, mint ahogyan azt szerzője
nagyrészt azonos formában doktori értekezésként megvédte.
Erről a kötetről írtam én – több kritikai megjegyzést
tartalmazó, ám Bónus véleményétől mindenképpen eltérő
– értékelést. Bónusnak a kötettel s szerzőjével
kapcsolatos (Nemes Péter doktori védésén elhangzott)
szokatlanul erős kritikai megjegyzései, melyek révén a két
opponens is megkapta a magáét, amiért dicsérni is merték a
jelölt – Bónus szerint egyértelműen gyöngének ítélt –
disszertációját, megsemmisítőek voltak; ezek
jogosulatlansága ellen talán nem, a hangnem, a színvonal s a
jelzők ellen azonban még ott a helyszínen több irodalomtudós
is felemelte szavát. Olyannyira, hogy a későbbiekben éppen a
most ellenem kijátszani próbált opponensek egyike ki is kérte
magának a sértő szavakat, s leszögezte, amennyiben Nemes
Péter könyvéről megjelenik a Bónus által felolvasott
szöveg, úgy elvárja, hogy az ő replikája is ugyanott,
ugyanabban a lapszámban kapjon helyet. Erre végül nem került
sor, minthogy a Kortárs tavalyelőtt közölte ugyan Bónus
szövegét, a két opponenst érintő, igencsak kemény és durva
passzusok azonban teljességében kimaradtak az írásból (Egy
megbízhatatlan bevezetés, Kortárs, 2005/8.). Ezt Bónus
most úgy magyarázza, hogy törölte „a védés kontextusára
utaló s az olvasóknak így nem feltétlenül érthető
megállapításokat” (79.). No comment…
Bónus megírta aztán a maga másik vádoló
szövegét, az ellenem irányulót. A Kortársban utóbb
megjelent írás nem ugyanaz már, mint amelyet eredetileg más
szerkesztők visszautasítottak, a részben finomított,
útszéli jelzőitől megtisztított, s mint említettem, egy
bevezetővel megtoldott írás azonban a lényeget tekintve az eredeti
szöveggel megegyezik abban, hogy távolról sem szakmai indokok
mentén személyes becsületembe gázol, s a
„szövegbarkácsoló eljárást”, a kompiláció vádját
immáron egész munkásságomra próbálja kiterjeszteni.
Olyannyira nyilvánvalóan, hogy szerzője a nyílt vádaskodás
mellett sem a csúsztatástól, sem a hazugságoktól nem riad
vissza, noha, mint látható lesz, eljárása könnyűszerrel
leleplezhető!
A több mint másfél éves eset szerencsétlen
felidézésére mindazonáltal azért volt szükség, hogy
egyértelművé váljék: Bónus önérzeteskedőnek tűnő,
nagyon is jól megkomponált írása nem szándékszik immár
szakmai vitát folytatni sem az opponensekkel, sem az én Nemes
könyvéről írott kritikámmal. Egyetlen célja van: a
megsemmisítés, s erre jó alkalom az ő véleményétől
eltérő állásponton lévőkön formai kifogások révén vagy
rágalmak által bosszút állni. Nem túlzottan valószínű
ugyanis, hogy egy alapvetően más profilú (nem
irodalomtudományra szakosodott) folyóirat olvasói közül
sokan előkapnák most az én írásomat, hogy szembesítsék
annak téziseit Bónus mostani állításaival. Ahogyan az sem,
hogy a széles nyilvánosság révén majd maguk az olvasók
dönthetnének arról, hogy Bónus Tibor immáron kit, milyen
valós indokokkal s milyen érdekekből talál megfelelő
célpontnak. Ha a két említett irodalomtudósra mégsem, hát a
fiatal pályatársra még mindig lehet célozni…
Bár Bónusnak az eredetiség képzetéről
éppen a dekonstrukcióval kapcsolatban említett gondolata
külön is megfontolásra lenne érdemes, nyíltan elfogult
feltételezései ellenére is elmondható, hogy Nemes Péter
disszertációjának nyilvános vitáján elhangzott
szófordulatok előfordulhatnak a kritikámban, minthogy bárki,
aki részt vett egy ilyen, hangsúlyozom, nyilvános (amúgy
meglehetősen erős indulatokat kiváltó és szokatlan kritikát
gyakorló) védésen, az ott elhangzottak alól nehezen vonhatta
ki magát. Legfőképpen akkor, ha már ezt megelőzően
felkérték a jelölt kötetéről szóló kritika megírására.
Az említett védésen jómagam is készítettem jegyzeteket,
aminek alapján Bónus Tibor arra a sajnálatos következtetésre
jutott, hogy az ő szövegét illetéktelenül és inkorrekt
módon használtam fel. Miután sokatmondóan megállapítja,
hogy „lövésem sincs” a dekonstrukcióról – s ezt
követően ő állítja az én szövegemről, hogy az „kiírja
magát minden komolyan vehető diskurzusból” –, szám
szerint három inkriminált esetet említ. (Idézem: „a
dekonstrukció irodalomelméleti megfontolásai és a
romantika ismert, vagy kevésbé ismert prózai szövegei”;
„a Kofman adta értelmezésnek egyfajta parafrázisa”; „a
végtelen olvashatóság pragmatista eszménye”). Ezek
fölött, ezeken túl idézi még az akkori opponensek egy-egy
mondatát is, szintén a kompiláció vádjával. Összesen
tehát öt (!) mondat bizonyos szófordulatait, lexikális
egyezéseit egy nem egészen kilencoldalas kritikából!
A Bónus által idézettek, számonkértek
ráadásul a teljes szövegemet illetően s a recenzeált
Nemes-kötet szempontjából is irreleváns szövegrészeknek,
megállapításoknak számítanak, amelyeket a két említett
opponens is annak tartott, és ennek megfelelően is kezelt.
Semmiféle okom nem lett volna ezek jelöletlen beépítésére,
mint ahogyan kritikámban egyéb helyeken is pontos lelőhelyet
adva idéztem, vagy utaltam az idézettekre.
Bónus kétségkívül jól felépített,
korábbi jelzőitől megrostált, tehát szalonképesebb formába
öntött mostani szövegében azt írja, nem kíván azzal
foglalkozni, hogyan jutottam hozzá szövegéhez. Vagyis eleve
feltételezi, amint később határozottan állítja is, hogy
nemcsak „lexikális rokonság”-ról van szó, hanem arról
is, hogy én megszereztem volna az ő szövegét, s otthon
nekiláttam „ollózni és átfogalmazni”! Írása egy
látszólag önérzetében sértett szerző érthető
állásfoglalásának köntösében tetszelegne, ha élcelődő,
ironikus vagy nyíltan rosszindulatú megjegyzései nem árulnák
el, az elhallgatott részletek s főképp bevezetőbeli
szándékos csúsztatásai pedig nem tetéznék vádaskodásait.
Bónus úgy „idéz” ugyanis januári
szövegközlése bevezetőjeként egy könyvemről szóló
recenziót, hogy azzal legitimálni, megerősíteni szeretné
későbbiekben elhangzó vádjait. Ráadásul látszólag az
olvasókra bízza a döntést. Csakhogy ha maga Bónus sem vette
a fáradságot, hogy elolvassa (mit elolvassa, legalább kézbe
vegye!) említett könyvemet – hiszen akkor felismerhette
volna, hogy egy tanulmány- s kritikagyűjteményről van szó (A
befogadás rétegei, Komp-Press, Kolozsvár, 2004), s nem
állíthatta volna, hogy az az én könyv formában is megjelent
doktori értekezésem lenne [sic!] –, az általa
összehordottakból hogyan tájékozódhatna az olvasó, s hogyan
várható egyáltalán a félinformációkkal megtisztelt
olvasótól, hogy felismerje, Kálmán C. György felemlegetett,
kötetemről szóló recenziójának citált mondata valójában
kiragadt, torzított példa, hiszen ő sehol sem beszélt
(ráadásul nem „nagy számban”!) „jelöletlen
átvétel”-ről! Könyvem recenzense egészen pontosan,
idézem, „egy helyen” szólt szerzői-szerkesztői „pontatlanságról”,
s ezért állította, hogy kötetem bizonyos része „rászorult
volna több gondosságra”, figyelmességre, majd
hozzátette: „Szóvá se tegyük”. Tehát a Bónus
által idézni vélt s idézőjelbe is tett „mindegy” még
csak nem is szerepel az említett írásban [sic!], főképp nem
szolgál legitimációs bázissal a feltételezett kompilációs
aktusra! Bónus az említett mondatot persze nem kívánja
szakszerűen idézni, hazug módon fordítja viszont ki („Boka
könyv formában is megjelentetett doktori értekezését
recenzeálva Kálmán C. György irodalomtudós már leírta,
hogy abban ugyancsak jelöletlen átvételek találhatók nagy
számban”), s elhallgatja recenzensem megelőző mondatait is,
miszerint „Az világossá válik, hogy Boka kritikusként is
alapos, értő elemző, hogy írásai szisztematikusak és lassan
olvasandók. Biztos az is, hogy olyan elméleti és történeti
felkészültség nélkül, mint amilyenről a kötet első
felében számot ad, nem tudna ilyen bírálatokat írni.”
(Élet és Irodalom, 2005/39.) Sajnálatos, hogy ezen a helyen
önmagamnak kell mindezt megismételnem, de magam úgy gondolom,
a csúsztatott, pontatlan idézetek legalább annyira
elítélendők, mint a Bónus által feltételezett s az én
számlámra írt jelöletlenek! Sőt, ez utóbbiak esetében a
szándékosság kérdése – ellentétben az előzőekkel –
mindig kérdőjeles marad, megválaszolásra vár, tehát
fokozott óvatossággal kezelendő. Csakhogy Bónus nem kérdez,
nem töpreng, Bónus rágalmaz. Egy felfújt ügy kapcsán immár
attól sem riad vissza, hogy közvetetten – a kötetemről
szóló írás néhány szavának hiteltelen felidézésével –
egész kritikusi tevékenységem hitelességét kérdőjelezze
meg.
Persze jól tudom, a látszólag „egy cikk
margójára” született írás szerzőjében a miért ne
tettem volna ki az idézőjelet kérdése fel sem
merül, olyannyira nyilvánvalóan, hogy céljának megfeleltetve
a kipécézett írásomról szóló, megsemmisítőnek szánt
dörgedelem mellett immáron egy – leleplezhető –
csúsztatást alkalmaz. Vagyis Bónus módszere a rágalmazás
és a szándékos csúsztatás, a tudatosnak beállított
kompilálás ellenében…
A döntés, mondhatnánk, valóban az
olvasóké!
Az „ügy” mellett egyvalamire mégis jó
lehet a Kálmán C. György által könyvemről írottak egyetlen
mozzanatának „felidézése”. Ha ugyanis ebben recenzensem
(aki mellesleg könyvemet is bemutatta a Petőfi Irodalmi
Múzeumban 2005 nyarán) úgy találta, hogy ugyanazon oldalakon
egyszer szakszerűen s elvárható módon megadom lábjegyzetben
az idézettek forrását, majd ugyanott más szavak
mellett kissé később már nem, akkor ezt szerzői,
szerkesztői bakinak, figyelmetlenségnek – megengedem,
hibának is – lehet vélni, de szándékosan jelöletlen
átvételnek aligha, tudatos, galád kompilációnak pedig
végképp nem! Persze az ominózus vádirat szerzője ilyenekre
nemhogy nem gondol, azzal sem törődik, hogy kompilálni
alapvető gondolatokat, nem pedig szófordulatokat lehet.
Mindezeken túl, a konzekvenciákat így is, úgy is le kell
vonni. Magam ezt megtettem, s a két említett opponenssel ezt
annak idején személyesen is tisztáztam. Bónus Tibor felsorolt
rágalmait, csúsztatásait azonban a leghatározottabban vissza
kell utasítanom!
A Kortárs szerkesztői sajnálatos módon
teret nyújtottak egy olyan szövegnek, melynek háttérindokait
feltehetően nem ismerték. Elgondolkodtató mégis, hogy ha
tudomásuk volt róla, hogy a Bónus-írást más
szerkesztőségek korábban már visszautasították, akkor az
általam egyébként igen nagyra értékelt folyóirat
szerkesztői miért nem tájékozódtak ennek valós indokairól,
miért mellőzték az ártatlanság vélelmét, s az alapvető
szakmai, etikai szempontokat figyelmen kívül hagyva miért nem
adtak lehetőséget az ugyanazon lapszámban való replikára.
Pedig az említett írásban nemcsak személyem ellen irányuló,
de hivatkozott kritikám leminősítése, műfaji
megkérdőjelezése révén az azt közlő Literatura
szerkesztőit is közvetetten sértő megjegyzések találhatók.
Ha Bónus úgy véli, írásom nemcsak tartalmilag, de formailag
sem felel meg a kritika műfaji elvárásainak, akkor ezzel
nyilvánvaló módon az azt közlő (s engem felkérő)
szerkesztőket is alábecsüli. A Kortárs szerkesztői viszont,
azzal, hogy nem tartották szükségesnek jelezni,
elhatárolódnak a Bónus-írás közvetlen vádjaitól, olyan
sajnálatos helyzetet alakítottak ki, amelyből sokak számára
esetleg az a következtetés vonható le: közösséget
vállalnak az írás szerzőjével, illetve a vádiratban
foglaltakkal. Vagyis egy, a kimondatlan szabályok, szakmai
regulák szándékolt megsértésével vádoló szöveget
közöltek, éppen a kimondatlan szabályok mellőzésével. Igen
sajnálatos ez, hiszen egy alapvetően nem irodalomtudománnyal
foglalkozó folyóirat olvasója (kritikám ismerete híján)
annyit láthat majd az írásból, hogy itt bizony csalárdság
történt, s emlékezni is vélhetően erre fog.
Az említett eredeti Bónus-szöveg egyéb
kontextusaival, áthallásaival és bulvársajtóba illő
minősítéseivel (ahol „inkriminált összefüggésekről”,
saját írásom „önellentmondásairól, homályosságáról,
hosszas semmitmondásáról”, „ügyetlen átvételekről”
és „gagyi szint”-ről is beszélt) korábban nem kívántam
vitázni. Volt, ahol szakmai megjegyzéseivel talán lehetett
volna, viszont ezek után kétséges, hogy címzőjükkel
egyáltalán szerencsés vagy érdemes lenne-e még. Bónus Tibor
két évvel ezelőtt sem keresett meg, kritikám megjelenésekor
észrevételeiről, sérelmeiről nem tájékoztatott, akkori
találkozásaink ellenére ezekről említést egyszer sem tett.
A kicsinyes, mindenki mást kioktató stílusú eredeti
szövegét is csak közvetve, a Literatura szerkesztőségétől
kaphattam meg. Annak megjelenésétől nem zárkóztam el, mert
hittem, hogy egy ilyen, indulatból és nem szakmai koncepciók
alapján született írás a köré szerveződő ügy esetében
csakis öngólnak számíthat! A Literatura szerkesztői végül
úgy döntöttek (tudtommal más hazai szerkesztőségekhez
hasonlóan), hogy az írást hangneme, stílusa, erőltetettsége
miatt nem közlik. Ott mindenesetre mindenki elolvashatja az
inkriminált szövegrészek mellett Nemes Péter könyvének
általam írott (egyáltalán nem csak pozitív előjelű)
kritikáját, s ismét hangsúlyozom, azt is felmérheti, mekkora
jelentősége/jelentéktelensége van az írás egészéhez
viszonyítva az említett szófordulatoknak.
A most januárban a Kortárs oldalain
felbukkanó szöveg már a „gagyi” s egyéb hasonló, Bónus
által használt jelzőktől megtisztítva, de alapvető
vádaskodásait megtartva jelenhetett meg. Sajnálatos, hiszen a
szerkesztők nem ismerték, nem ismerhették az ügy teljes
hátterét, s ma sem ismerhetik a személyeskedő indokokat.
Remélve azonban, hogy a jövendőben a magyar irodalomtudományt
nem a fiatal generációk indulatos szólamai, de a szakma
érdemi vitái fedik majd le, a magam részéről a vitának ezt
az igencsak erőltetett esetét lezártnak, befejezettnek tudom.
Boka László
Szándékunkon kívül
kerültünk az irodalomtudomány egyik belső, kínos vitájának
a közepébe. Az igazság kiderítésére, kompetencia
hiányában, nem vállalkozunk. – A szerk.