Balogh Robert
Ár
„A hívők közül is sokan eljöttek, bevallották,
és nyilvánosságra hozták viselt dolgaikat.”
(ApCsel 19,18.)
Azon az őszön majdnem sikerült
meghalnom. Nem rajtam múlt. Nem akartam bevallani, de az zavart,
mennyire magamra maradtam. Elvesztettem a barátaimat, mert
kiírtam a magánéletüket, megértem őket, de ezzel együtt
szinte minden emberi kapcsolatom elsorvadt. Nem kerestem senkit,
engem sem keresett senki. Bezárult a kör, mondhatni,
bezáródtam magam is. Nem láttam értelmét semminek, vagy
inkább: nem tudtam értelmet adni semminek. A beteg állatok
szoktak félrevonulni, hogy elpusztuljanak. Nem találtam okot
arra, hogy akármit is elkezdjek. Minek ugráljak, hangoskodjak,
keperkedjek? Nem akartam elérni semmit. Ez nem máról holnapra
alakult ki, csak úgy, menet közben, mintegy megtörtént,
egyszerűen elvesztem. Kiestem a világ menetéből. Elvesztettem
a hitem mindenben, belefásultam a mániáimba, egyik hozta a
másikat. Már írni sem volt kedvem. Néha még bekapcsoltam a
gépet, de nem jutott eszembe semmi, órákig csak ültem az
üres képernyő előtt, bámultam a villogó kurzort; ha a
képernyővédő elindult, megmozgattam az egeret... Aztán
eladtam a számítógépet, vettem az árából pár üveg
hatputtonyos aszúbort meg egy liter kóser pálinkát, azt
gondoltam, ha egyszer már halálra iszom magam, megadom a
módját, gondoltam, ennyi elég lesz egyszerre, hogy
megdögöljek. Tévedtem, kevésnek bizonyult, kihánytam az
egészet. Túl erős volt a szervezetem életösztöne. Alig
beszéltem valakivel, csak ha muszáj volt, mondjuk a
bizományiban, és az antikváriumban az átvevőkkel, mert a
könyveimet is kiszórtam, nem érdekeltek mások történetei, a
sajátjaim már feldolgoztam, akkor meg minek. A végső lökést
az adta meg, hogy eszembe jutott egy dán házaspár, még
gimnazista koromban keveredtem el oda az iskolával, két
éjszakára szállásoltak el náluk. Az első napon nem tudtam,
mi hiányzik a lakásukból, csak másnap jöttem rá, sehol sem
láttam könyvespolcot, pedig értelmiségiek lehettek,
mérnökök vagy ilyesmi. Rákérdeztem, merre találom a
könyveket. Rám mosolygott a nő, és azt felelte, hogy a
könyvtárban, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga,
és nem is értették, mi a gondom. Ha könyvre volt
szükségük, elmentek a könyvtárba; ha már nem kellettek,
visszavitték, minek foglalnák otthon a helyet? Sokáig nem
tudtam elképzelni az életem könyv nélkül, átolvastam a
kamaszkoromat, és észrevettem, még hiányoznak könyvek a
világból, ezért kezdtem írni. De ez az idő elmúlt, egyre
gyakrabban jutottak eszembe a dánok, és az ötemeletes
óriáskönyvesboltok láttán feltettem magamnak a kérdést:
mit akarok én? Minek ide még egy könyv a több millióhoz a
száz kilométeres könyvespolcra? Minek még egy regény,
amelynek története van, ráadásul eleje, közepe és vége?
És minek nekem otthon Wordsworth, Proust és Rilke összes
verse? Mit akarok egy Hölderlintől? Megvan a magam tornya! Nem
elég a saját bajom, kell nekem egy szobában aludni Kafka
éhezőművészével? Na meg Tolsztoj, Dosztojevszkij… Mi
közöm az orosz lélek áradásához? És Thomas Mannhoz?
Érzelmek és idegenség? Elfojtott homoszexualitás? Nagy
formák és igazságok? Minek ez nekem? Szőkék és kékszeműek
táncikálnak a bálteremben, én meg párás szemmel bámuljam
kintről a boldogságukat? Minek éljem mások életét, vágy
nélküli boldogtalanságát, ha a sajátom is sok? Na és
Kerouac, Salinger? Nem érdekelt az etikai morfondírozás, a
prózapoétikai újítás. Amelyik könyvet nem vették át egyik
antikváriumban sem, azokat otthagytam a kuka mellett. Minek
cipeljem az összes kultúrnyomorultat? Nietzsche is hiába írt
emelkedettségről, végül a bérkocsis lovát ölelgette, vagy
Tolsztoj, megírta a Feltámadást, aztán hogyan pusztult
el! John Barth is az útról írt, minek? Nincsen út, csak
utólag annak nevezünk valamit, ami addig a pontig vezetett,
addig meg improvizáltunk, vagy legalábbis én ezt tettem. De
már nem volt mit variálni. Ugyanúgy teltek a napok, ugyanolyan
üres volt minden este, forgolódtam éjszaka, közben még a
langymeleg önsajnálat is kerülgetett, undorodtam az
érzelgősségtől. Még október elején eladtam a könyveket, a
CD-ket és a hifiberendezést, a sok hangfalat, áron alul,
készpénzért, a bútorok nagyobb részét is elvitte egy
kisteherautó; amit kaptam, azt nagyjából két és fél hét
alatt elittam, a számlákat sem fizettem be egy ideje. Vettem
pár kiló ragacsos, rumos-mazsolás mogyorós csokoládét, egy
csomó chipset meg a legdrágább italokat. Amikor végképp
legatyásodtam, már csak kannás bort vittem haza, vagy pancsolt
vodkát. Próbáltam nem gondolkodni, csak lenni. Annyit inni,
hogy ne tudjak gondolkodni, hátha beledöglök, alig ettem, csak
chipset, és amíg volt mit inni, berúgtam, rendszeresen
összehánytam a szobát, előfordult, hogy összecsináltam
magam, nem érdekelt. Többször sikerült elvesztenem az
emlékezetem, csak az zavart, hogy újra meg újra fájdalmasan
letisztult a kép, tudatosult bennem, hogy még mindig élek, nem
olyan egyszerű elpatkolni, égett a gyomrom, büdös volt a
szám, homályosan láttam, sajgott mindenem, de éltem, pedig
mindent megtettem ellene, amennyire tőlem tellett. Novemberre
már egyáltalán nem maradt pénzem, kannás borra sem futotta,
s nem is tudtam már mit eladni. A házon gondolkoztam, de nem
volt az enyém, és túl bonyolultnak tűnt hamis papírokat
szerezni, tulajdoni lap, ügyvéd… sohasem voltam bejáratos az
alvilági körökbe. Néha még ettem valamit, ezt-azt, amit
találtam a kamrában, ételmaradékot, maradékok maradékát.
És közben senki nem kérdezett tőlem semmit, senki nem mondott
nekem semmit, csak engem emésztett a folytonos önsajnálat.
Egyszer csak karácsony lett, néha valami
hószerű szitált az ónszínű égből, belül meg belepett a
szürke hamu. Az ünnep sem emelt ki a nyomorúságból, valami
mégis történt. Már késő délután lehetett, de még nem
sötétedett. A tus alatt álltam, üvöltettem a rádiót, hogy
halljam, mit mondanak benne. A rádió volt az egyetlen dolog,
amitől nem mertem megválni. Mindig kellett szólnia valaminek,
hogy ne legyek egyedül, ha egyedül vagyok; akkor se érezzem
úgy, hogy egyedül vagyok, ha egyedül vagyok, mert akkor
előjöttek olyan emberek, akik nem voltak ott velem, biztosan
nem lehettek ott, valahogy mégiscsak előkerültek, megéreztem
a jelenlétüket. Nem csináltak ők semmit, csak bámultak.
Szemrehányóan méregettek, ha csend lett körülöttem, és
gondolkodni kezdtem. A nagyapám például. Ő mindig a kisablak
mögül lesett be, mit csinálok, kifigyelt engem, és olyan
lefitymáló arcot vágott. Évek óta a temetőben feküdt.
Apám is előkerült néha. Szerintem nem tudta, hol élek, nem
beszéltünk kamaszkorom óta. Ő undorral nézett rám, nem
mondott semmit, csak undorodott, azt leste, mikor hibázok
végre, és akkor önelégült pofával felröhögött, mint aki
előre tudta, mennyire béna vagyok. Előjöttek még néhányan,
akikről nem is tudtam pontosan, kicsodák, talán az
irodalomtanáraim is ott sorakoztak, mint valami hülye görög
drámában a kórus, mindig összekacsintottak, sugdolóztak,
mutogattak rám, és bólogattak, hogy ők megmondták, nem vezet
jóra, amit ez a gyerek művel. Talán az éhség miatt láttam
őket, amúgy is könnyen révülős vagyok, nem kellett nekem
sohasem sok egy kis látomáshoz, elég volt, ha lecsuktam a
szemem, máris formákba rendeződtek a színes foltok, és ha
engedtem nekik, képpé álltak össze a lecsukott szemhéjam
mögött, s megindult az utazás. Csak féltem ettől a
látomásosditól, nem akartam ajándék utat. Nem akartam
semmit. Egyedül akartam lenni. Ezért szólt a rádió szinte
mindig, mert akkor nehezebben indult be az agyam. Magammal vittem
a rádiót a fürdőszobába is, amíg vetkőztem, híreket
mondtak, akkor fogtam fel, hogy aznap volt karácsony. Szent
karácsony ünnepe, így mondta a bemondó, meg hogy Betlehem,
szeretet, bejgli, dió, mák, csengettyűszó, csillagszóró.
Gondoltam, leadják majd a Karácsonyi történetet, egy
kis Dickens, azt talán még ki lehet bírni, jönnek a
tündérek a gonosz, fukar manuszhoz, szembesítik a múltjával,
az meg rémüldözik és megváltozik, tisztára, mint a
mesében. Beálltam a zuhany alá, belobbant a gázbojler, és
ömlött rám a forró víz. Egy nő beszélt, egy riporternő,
aki egy másik nővel beszélgetett a munkájáról, hogy ő
segít azoknak, akik elszakadtak egymástól, erről
beszélgettek. Nem a Karácsonyi történet,
konstatáltam, és hallgattam a nőt, álltam a forró víz
alatt, és hallgattam a beszélgetést. Hogy volt a
világháború, a nácik meg a kommunisták, meg jött a
vasfüggöny meg a forradalom, emigránsok, menekültek, és
elvesztették egymást. Harminc éve. Negyven éve. Ötven éve.
És a nő az ENSZ-nél segített nekik. Hogy megtalálják, akire
vágynak, akit elvesztettek. Megszólaltak azok is, akiknek
sikerült újra találkozni. Álltam az egyre erősebb gőzben,
gondoltam, röhögök egy jót. Ötven éve nem látták
egymást, most meg igen. Mit akarnak? Gondoltam, majd röhögök,
mert ciki az egész. Nyálas a nő, nyálasak a megszólalók, a
zene is csak karácsonyi ájtatos, de azt vettem észre, hogy
elkezdtem bőgni. Nem én bőgtem, csak valaki ott belül.
Bizonyos értelemben magamon kezdtem el gondolkodni. Hogy mi van.
Mi változott. Minek bőgök a zuhany alatt, ezt kérdezgettem
egyre kevesebb erővel, mert a sírás még aljasabban
viselkedett, egyre erősebb lett, hullámokban támadt fel
bennem, és elsodort. Próbáltam meggátolni az önsajnálat
áradását, de egyre újabb indokokat éreztem a sírásra,
előtört, pedig nem akartam sírni. A rádióban csak
beszéltek, mi az, ami negyven éven át képes volt megtartani a
bácsiban a hitet, hogy halottnak hitt bátyja mégis él, s mit
érzett, mikor negyven év után megölelte, ha nem is a
bátyját, mert ő már meghalt, de a bátyja fiát. Anyámat
akkor már több mint fél éve nem láttam. Hónapokkal ezelőtt
végleg kikapcsolták a telefonom, sokáig egyirányúsítottan
hevert a sarokban, mint egy döglött állat, nem tudtam fizetni,
végleg kikapcsolták. A barátaimat amúgy sem mertem volna
felhívni, talán anyámmal beszélhettem volna párszor. Mással
nem. Egy hónapja embert se nagyon láttam, néha a tükörben
valakit, aki emlékeztetett magamra. Mármint arra, amit
magamról gondolok. Csak olyan öreges volt az az arc, beesett a
tekintete, dülledt a szeme, ápolatlan, elhanyagolt, már
elvesztette azt a bizonyos, csak rám jellemző sármot, ami
miatt az voltam valaha, aki, vagy azt gondoltam magamról, az
vagyok. Talán éppen ezért kezdtem leszerelni a tükröket. Az
egyik össze is tört, pedig jól lehetett szeretkezni előtte,
rosszabb esetben maszturbálni. Bár nem rajongtam az
önkielégítésért, de tükör előtt ez is izgalmasabbnak
tűnt. Azon a nyáron még lakott nálam egy lány vagy egy
hétig, ő kérdezte, szoktam-e maszturbálni, mert ő igen.
Mondtam neki, hogy nem, én aztán nem szoktam. Fennakadt a
szemöldöke, most ugratom, vagy rajtakapott egy öncsaláson,
mert olyan nincs, hogy valaki nem maszturbál, ő is szokott
majdnem mindennap, van, hogy többször is. Mondtam neki, hogy
nem szoktam, mert minek. Attól se jobb, se roszszabb nem lesz,
csak a papírzsebkendő fogy. Már miért ne lenne jobb, ha jó,
erősködött a lány, bár ha rászoknak a fiúk, akkor túl
hamar mennek el. Ezen csak röhögni tudtam, inkább elmeséltem
neki az úttörőtábort, ott történt, hatodik osztály után,
éppen hatan voltunk, vagy nyolcan, ez mindegy is, egy kis
szobában, emeletes ágyakon, de alig mertem elaludni. Aki
leghamarább elaludt, csillagot rúgott. Leemelték a lábáról
a takarót, a lábujjai közé dugtak egy darab papirost, és
meggyújtották. Az illető óriásit rúgott. Néha ordított
is. Nekem csak a szemüvegem kenték össze fogkrémmel, másnak
belepisáltak a tornacipőjébe. Meg egyszer nekünk, pár
kisebbnek, akik alul aludtunk az emeletes ágyon, nekünk kellett
a zsűrinek lennünk, hogy ki nyeri a nagy hokiversenyt. Hokiztak
hárman, mi tartottuk a zseblámpákat, mert lámpaoltás után
rendezték a hokiversenyt. Feltérdeltek az emeletes ágy
tetejére, hokiztak. Én akkor nem tudtam pontosan, mire jó,
amit csinálnak, de ők versenyeztek, a felső ágyon
görnyedtek, lányokat emlegettek, hogy annak milyen jó nagy a
csöcse, és csak rángatták a fütyijüket. Az nyert, akinek a
leghamarabb kijött a gecije – így mondták, geci. Arra már
nem emlékszem, mit nyert. Majdnem megvertek, amikor kiröhögtem
őket, hogy milyen hülyén nyögnek. Szóval összetört a
tükör, amikor a tartócsavart sikerült kierőltetnem –
csavarhúzót nem találtam, csak egy késsel dolgoztam –,
előbb csak elrepedt, majd kettévált az egész lap, és lassan
a földre hullott, az élén elfordult, és akkor következett a
csörömpölés. Napokig nem takarítottam össze, tetszett a
megváltozott, a veszélyes lakás. Sőt, egyáltalán nem
takarítottam nyár óta, az a lány söpört fel utoljára.
A rádióban beszéltek a karácsonyról, én
álltam a zuhany alatt, és bőgtem. Anyám is eszembe jutott,
meg apám. Hogy karácsony. Talán ezért bőgtem. Nem tudom. Ki
tudja, ha én sem tudom. Csak ott álltam, arra emlékszem, ahogy
ott állok, már vége annak a műsornak, ami miatt sírtam, de
nem tudtam magam összeszedni és kikászálódni a zuhany alól,
pedig valami pap beszélt, és az mindig idegesített, hogy olyan
kenetteljes, ájtatos, odalett az az elomló, felszabadult
megindultságom, amit a sírásnak köszönhettem. Már
sötétedett kinn, s mivel kiégett a villanykörte a fürdőben,
rám sötétedett, amikor úgy tetszett, hogy lépéseket hallok,
meg hangokat, de nem voltam biztos benne, tényleg hallom-e a
hangokat, egyrészt mert szólt a rádió, ilyenkor nem szoktam
látni azokat, akik nincsenek is ott, másrészt mert napok óta
alig ettem valamit, már csak olaj maradt, meg fűszerek és só.
Megpirítottam a fűszereket olajban, amíg még volt
száraztésztám, addig elvoltam, de a fűszeres, sós olaj
magában nem ér semmit, vagy inkább nem sokat, mert azért
mégiscsak valami. Nem volt kedvem sehová se menni, illetve el
sem jutottam odáig, hogy felmerüljön, hogy elinduljak, mindig
előjött egy érzés, mintha belül szitált volna valami
unalmas, szürke, hamuszerű megfoghatatlan dolog. Először is
át kellett volna öltöznöm, de már nem volt tiszta ruhám, de
még zoknim se, ahhoz pedig, hogy nekiálljak mosni, nem sok
kedvet éreztem, a mosógépet is eladtam, igaz, az áramot sem
fizettem egy ideje, azt vártam, hogy hamarosan kikapcsolják.
Mosóporom még maradt egy kevés. Fékezett habzású, ezen is
mennyit tudtam szórakozni, hogy habozni csak féktelenül
szabad. Álltam a zuhany alatt, és nem tudtam, hallom-e a
lépéseket, vagy csak képzelem őket, és azt is, ahogy nyílik
az évek óta olajozatlan ajtó, a cipőkopogást, anyám
hangját, ahogy szörnyülködik az állapotokon, hogy: hát
fiam, ez azért már igazán sok egy kicsikét, legalább
takaríthatnál néha, ha már ezt a lakást neked adták, a
szemetet sem viszed ki? Mi ez? Ideszáradt hányás? Egy felnőtt
ember, egy egyetemet végzett felnőtt ember, egy művész hogy
képes ilyen mocsokban, bűzben élni, ó, istenem? És csak
sorolta anyám vagy képzelt hangja, ezt nem tudtam eldönteni,
mert hogy így viselkedne, ha eljönne, azt tudtam, de hogy
tényleg eljött, azt nem gondoltam volna, még akkor sem, amikor
a folyosón felgyulladt a villany, és anyám sziluettje
megjelent a fürdőszoba ajtajában. Ahogy ránéztem, láttam a
megrökönyödését, kattingatta a villanyt, aztán belépett a
sötétben gomolygó gőzbe. Onnantól kezdtem észrevenni, hogy
nem képzelem a jelenlétét, bár egy rémálomnak még mindig
hagytam némi esélyt.
– Fiam, te vagy az? – kérdezgette anyám.
Nem válaszoltam. Elzárta a zuhanyt, felkapott egy
törülközőt, rosszallással szisszent fel, hogy ez is milyen
mocskos, szinte ragad, de nem mondta ki, ezután szinte
egyáltalán nem mondott ki semmit, hanem csak gépiesen
megtörölt. Közben fürkészte az arcom. Furcsa érzés volt,
ahogy erősen dörgölt a törülközővel, emlékezni kezdtem
még arra is, milyen gyereknek lenni, ahogy törülközőbe
bugyolálva felkapott anyám, és bevitt a szobámba, de akkor is
furcsa volt, hogy hozzám ért valaki, aki ráadásul éppen az
anyám. Van valamilyen erő a nőkben, amikor baj van, valahogy
tudnak segíteni, vagy azt gondolják, tudnak segíteni, hogy
változik valami, ha gondoskodnak rólad. Nekem tényleg nem volt
semmi bajom anyámmal, csak soha nem tudtam mit kezdeni vele.
Mondjuk, ő se velem. Szerintem direkt örült, hogyha beteg
lettem. Ha egyértelművé vált valami, hogy ő és énköztem
valami egyértelmű, hogy nekem szükségem van rá. Akkor
ideális terepe lehettem a gondoskodási mániájának. De nem
szólt semmit. Én sem. Azt latolgattam, mitől ijedhetett meg
ennyire, hogy egy árva szót sem szólt, azt sem mondta,
jézusmária, pedig ezt szokta mondani. Legalább korholhatott
volna, vagy valami. Belevághatna egy felsorolásba, mi mindenen
kellene változtatnom, hogy olyan legyek, mint amilyennek, egy
embernek, egy egyetemet végzett embernek, sőt egy írónak
lennie kell. Ne olyan legyek, mint egy állat. Ezt például
szerette mondogatni, hogy ne olyan, mint egy állat, egy mocskos
állat, ezt olyan hangsúllyal tudta mondani, ami direkt
idegesített, főleg ha elkezdte cifrázni, hogy még olyan sem
vagyok, mint az állat, mert az is lenyalogatja a bundáját, de
én még azt sem. Anyám nem szólt, pedig ellenállhatatlanul
volt képes sorolni azt, amit lát, és nem tetszik neki. Ez
mindig csodálattal töltött el. De most hallgatott, és csak
dörzsölte azzal a durva törülközővel a meztelen, állni
alig tudó fiát. Nem mertem a szemébe nézni, nem mintha
féltem volna tőle, de mégsem. Vártam, mikor lesz már elege a
mocsokból. Mikor kezdi rá, hogy takarítottál-e te valaha is
itt, fiam?! Talán még július végén, augusztus elején
lehetett ott utoljára kisöpörve, lakott itt valami kiscsaj,
csak pár napig. Azzal állított be, hogy ő engem olvasott, és
annyira szereti a könyveimet, hogy szeretne nekem segíteni,
ilyeneket mondott az ajtóban, kevéssel fél tíz után. Nem
tudtam, ki szabadíthatta rám, honnan tudta meg a címem, be sem
voltam jelentve a lakásba. Kedves volt, nem valami szép, kicsit
talán sovány is, de kedvesen, reménykedve mosolygott rám,
hát behívtam. Megijedt a lakásban uralkodó állapotok
láttán, lepakolt, és egész rendesen kitakarított,
bevásárolni is elment, de mindent csak azért tett, hogy
érezzem, szeret. Láttam is a tekintetében azt a nézést, a
követelőzést, a bújtatott erőszakot, a birtoklási vágyat,
a kiéhezett nőstényt, mondjuk egyik sem hatott meg
különösebben. Hogyan szerethetnék másvalakit, ha magamat sem
tudom szeretni? Amikor főzni kezdett, be-beszaladt hozzám a
szobába, akkoriban még írtam, vagy legalábbis úgy tettem,
mint aki ír valamit. Megsimogatott, nyakon csókolt,
kacarászott, így adta a tudtomra, mennyire szeret. Nem nagyon
tudtam mit kezdeni vele, a gondoskodásával, a kedvességével,
ide-oda szaladgált, ugrándozott, mondtam neki, hogy lassítson,
még nem is ismerem. Erre szájon csókolt, majd hirtelen
kirohant a konyhába, lekapcsolta a gázt, aztán visszarohant,
levetkőzött és szeretkeztünk. Akkor jöttem rá, hogy ebből
az ajándék_mi a neve. Annyi női név kavargott a fejemben,
azon törtem a fejem szeretkezés közben, hogy is hívják ezt a
lányt. Régebben sem akartam bajlódni mindig egy újabb
megtanulásával, úgyis csak összekevertem volna őket, akkor
meg megsértődtek, ezért egy idő után a legtöbb nőt
Kicsimnek szólítottam. Jobb híján őt is. Csak az volt a baj,
hogy ezt valamelyik novellámban már leírhattam, és ő
tényleg mindent elolvasott tőlem. Valahányszor azt mondtam
neki, Kicsim, mindig hidegebb lett hozzám, elég gőgös
teremtés lehetett, és talán tényleg szerelmes is, azért
szenvedett ennyire látványosan. Pedig úgy indult minden, mint
egy rossz amerikai filmben, ott állt az ajtóm előtt kora
délelőtt, zörgetett, óriási hátizsákot cipelt, s mondta,
hogy hozzám jött, és ő engem nagyon szeret, tudja, hogy én
vagyok az. Ezt az „azt” nagyon hangsúlyosan mondta. Nem
értettem egészen pontosan, mi is vagyok én, de ha ő ennyire
határozottan tudja, mi vagyok, akkor beengedem, gondoltam,
hátha megtudom, ki vagyok, mi vagyok. Élveztem, mindig is
élveztem, ahogy lépésről lépésre leveti valaki magáról az
idegenséget, ahogy egyre közelebbinek tűnik, ahogy izgalmasan
megnyúlnak egészen kicsi távolságok, a szemétől az ajkáig,
onnan az álláig, a nyakáig, ahogy kibontom a ruhájából,
lelkéből, mindenből, és önfeledt lesz, átadja magát nekem,
vagy valaminek, amiről azt gondolja, én vagyok. Tetszett, ahogy
lefoszlik valakiről a világ, a neveltetés, az intelligencia,
minden, amit magára szedett, de ha az a minőség, ami ott marad
végül meztelen, amikor már lefosztottam a legbelső burkot is,
az az egészen picinyke kis magocska, ha az érdektelennek tűnt,
akkor nem tudtam mit kezdeni vele. Így voltam ezzel a lánnyal
is. Kedves volt, de semmi különös. Nem izgatott, nem tudtam
mire használni. Egy hétig lakott nálam, inkább idegesített,
mint nem, mindig verseket akart olvasni, én meg maximum
megdugtam, éppen ezért nem tudtam elküldeni, annyira senkivel
nem tartottam a kapcsolatot, és jólesett az a napi két-három
önfeledt kielégülés, kezdetben készségesen odaadta magát.
De annyira megsebezhettem az önbecsülését, nem hiszem, hogy
hamar kiheverte volna. Egy reggeli szeretkezés után – ami
inkább erőszak volt a részemről, sajnos annyira nem állt
ellen, hogy valódi élvezetet okozott volna, csak hevert
passzívan –, még durcásan felsepert, bevetette az ágyam,
reggelit készített, megint megsértettem valamivel. Talán nem
úgy néztem, vagy nem úgy örültem a lekváros kenyérnek,
ahogy ő azt elvárta volna, még csak le sem ült az asztalhoz,
csak állt ott némán, mint egy dacos cseléd. Kérdeztem, mi
baj? Nem válaszolt, csak magamra hagyott, összeszedte a
holmiját, becsomagolt és elment. Vártam, hogy anyám is elmegy
attól, hogy nem szólok semmit az ő szótlanságára, vártam,
hogy hagyjon békén. Ne gondoskodjon rólam ilyen alázatosan,
ilyen nem tudom, miből származó erővel. Miután szárazra
dörzsölte a testem, anyám is eltűnt. Gondoltam, ezt is
megúsztam, még álldogálok egy kicsit a fürdőben, aztán ha
fázni kezdek, elmegyek aludni vagy csak heverészni. De anyám
hamar visszajött, talán ruhát keresett a szobában, ő is a
tréningruhámat találta a legtisztábbnak. Felöltöztetett.
Mondjuk, én is felöltözhettem volna, nem akartam, hogy azt
érezze, zavarba hozhat a sürgölődésével. Csak álltam ott a
gázkonvektornál. Nem tudom, miért nem csináltam semmit, arra
gondoltam, minden a legnagyobb rendben van, vagy ha nem is
annyira jól, hát csak megfelelően, elégségesen, mert így
kell ennek lennie. Hogy miért? Nem tűnt érdekesnek, nem voltam
abban az állapotban, hogy a legkisebb rálátásom is lett volna
saját magamra. Anyám belebújtatta a lábam a papucsomba.
Széket is hozott. Újra kiment, és a mobiltelefonján
iderendelte apámat. A saját fia, vigye haza, mondta anyám a
telefonba, gondoltam, csak viccelt, mert ez egy szedd és vidd
akció szlogenjének is elment volna, de nem, hosszasan
magyarázta apámnak, hová kell jönnie. Hagyjanak engem
békén. Bizonyos értelemben a fiuk vagyok. Nem tudtam, melyik
az a bizonyos értelem. Sohasem ragaszkodtam a vérségi
kötelékhez. Más kötelékhez sem ragaszkodom. Ahogy ültem a
széken, papucsban és tréningruhában, és hallgattam anyámat,
azt éreztem, csak-csak kellene valamit mondani neki, de nem
tudtam, mit. Egyre jobban láttam magamat anyám szemével.
Belül hallottam, mit kérdezne tőlem, ha kérdezne valamit.
Hogy nézel ki, ezt kérdezné. Ki vagy? Mi vagy? Tudod te, mi a
bajod? Hogy bánsz te azzal, amit Isten rád bízott? És ahogy
rám nézett, azt éreztem, rám tapadt a félelem, az ő
félelme, vagy ha ez nem is a félelem volt, de valami sötét
árnyék. Valami megfoghatatlan, valami idegenségérzet. Itt egy
kicsit elvesztettem a fonalat, én voltam az is, aki néz, s az
is, akit néztem. Nagyon úgy tűnt, megint csak a képzelgéseim
irányítanak, hiába tudtam, hogy csak képzelem ezt a
helyzetet, nem birkóztam meg vele, vagy velem, vagy valami. Az
egyik fél nézte a másik felet, s az egyik fél nem szerette a
másikat. Ez eddig szokványos, csak azt gondoltam, két ember
kell hozzá, legalább kettő, nem gondoltam magamról, hogy
képes vagyok ilyesmire. Azt hiszem, régebben szerettem magamat,
de akkoriban már nem. Csak ültem a széken egy nevetséges
tréningruhában, három fehér csík díszítette a piros
műszálas anyagot. Régen mackónak hívták ezt a ruhát, a
mackóalsó és a mackófelső, most tréningruha. Mindennek
változik a neve, pedig ugyanaz marad. Apám régen
brigádvezető volt egy darabig, otthon is vezetett minket. Ment
a brigád kirándulni, mi is mentünk a brigáddal kirándulni.
Megmondta, mi legyen, és úgy lett, mindenki hallgatott rá,
vagy legalábbis ő úgy hitte, hallgatnak rá, elégedett is
volt a sorsával. Mert akkor úgy lett, ha azt mondta, hogy úgy
legyen. S lőn sötétség. Azelőtt talán öt évvel láttam,
holtfáradt volt az élettől, azt mondta:
– Elcsigázott ez a kurva világ!
Amikor így beszélt, anyám mindig pironkodott
miatta:
– Ne beszélj így egy író előtt, a fiad
mégiscsak művész, nem olyan hétköznapi ember, mint mi! –
Apám röhögött:
– Még hogy író! Ez? Ment volna dolgozni,
azt sem tudja, mi az a rendes munka! Nem tud ez semmit! Csak egy
művészke!
Anyám szatyrokba gyűjtötte a lakásban
szerteszét heverő ruhákat. Néha önkéntelenül
fel-felszisszent, ahogy a szekrényben pakolászott. Talán az
ott felejtett női ruhadarabok miatt. Nem volt szívem
kihajítani őket, de magam sem tudtam, minek őrizgettem fél
szatyornyi női fehérneműt. Egy darab fekete melltartó, elég
becsületes kosármérettel, még évekkel ezelőtt volt az a
lány, lógtak a mellei, olyan nagyok voltak, de nem ez érdekelt
benne, csak a szája meg a szeme. Hasonlított egy
színésznőre, majdnem ugyanolyan őrülten viselkedett mind a
kettő. A színésznő hozzáment egy börtönben ülő
drogkereskedőhöz, az én barátnőm meg mindenfelé szeretkezni
akart, egyszer berángatott egy egyházi múzeumba, és ott
akarta, mert barokk áldozókelyhek, keresztek és festmények
között is akart egy orgazmust. A kutya sem jár itt, mondta.
Csak föl a szoknyát, és úgy. Nagyon hűvös volt a
múzeumban, csak ezért emlékezetes az az elsietett
szeretkezés. Agresszív lány volt, sajnálom, néha még
meg-megkívántam, vagy talán éreztem is valamit, olyan
természetesen lehetett vele együtt lenni, csak buta volt, vagy
ez nem is pontos, inkább korlátolt, de ez nem zavart, viszont a
kisebbségi érzése már igen. Mindig félt tőlem, mert
mégiscsak író vagyok, tudok mindenféle dolgot, amit ő nem,
ráadásul az íróknak rossz a hírük. Hogy két-három nővel
kavarnak egyszerre. Ez csak legenda, nyugtatgattam. Bár lehetett
volna négy nőm is egyszerre, mindegyik akart tőlem valamit,
lefektettem mind a négyet szép sorjában. Mindegyik jött, és
akart valamit. Én nem akartam semmit, csak írni. Meg két
írás között egy jót szeretkezni. Ők többet akartak.
Mindegyik a testén keresztül próbálta érvényesíteni az
akaratát, eldöntötték, kellek nekik. Elöntött valami
melegség tőlük, nagyon izgatott a kihívás, meg írni is
jobban tudtam tőlük. Ha az ember szerelmes, akkor sugárzik,
és szép; vagy ha nem is szerelmes, csak mocorog benne a vágy,
felforrósodik egy másik test látványától vagy az
érintésétől, illatától, a gondolataitól, s annyira
feltelik, hogy túlcsordul, s ettől a másikat is eltölti
valami vágy vagy érzés, hogy neki most jó, mert ott lehet
velem, én meg rá figyelek, csak rá. Ez jó neki. Nekem meg ott
van egy nő, aki éppen ott van. Lehet hozzábújni, belebújni,
beszippantani, átölelni, elnyelni, felinni, megszüntetni, s
mégis ott marad, valaki csak ott marad. Ez ment egy darabig,
maradt néhány ruhadarab az egészből, meg egy jó köteg vers.
Anyám biztosan talált egy-két falatnyi tangát, egy szakadt
pirosat és egy fehéret, kis csipkével, megbarnult állapotban.
A fürdőszobában a gázkonvektor mögé esett, amikor
begyújtottam, elkezdett szaga lenni, akkor találtam rá. Ott
találtam, a lányt meg már sehol. Igaz, nem is kerestem. És a
nyakamon maradt még egypár szilikon melltartópánt.
Fehérneműt vettem két éve karácsonyra, ajándéknak adták
mellé az átlátszó pántokat. Már több lánynak
felkínáltam, de csupa sznobbal kavartam. Az egyik azt mondta,
nem ér ez a szilikon semmit, csak aláizzad, hordjam én. Az
egyik barátnőmet a többi barátnőm ajándékai is
idegesítették. Könyvjelző, kép, óra, lámpa, gyertya,
könyvek, plüssállatok… tárgyak és érzések, még a
mozijegyeket is eltettem, mert azokból is érzések bújtak
elő, ha a kezembe vettem őket. Minden hordozott valamit
magában. Anyám halomba rakta a ruháimat az előszobában. Csak
ültem, és menthetetlennek éreztem az életem. Már egészen
jól leülepedett bennem az egész. Már sehová sem akartam
eljutni. Már nem akartam beszélni, megbeszélni, kibeszélni,
rábeszélni. Már nem akartam közlekedni a világban, az
emberek közé sem vágytam. Már elfelejtettem, mit is kell
csinálni. Már nem emlékeztem, miért is kell valamit
csinálni, valami szimbolikusat. Már alig adtam magamnak belső
interjúkat, nem faggattam ki magam, hogy mit szándékozom tenni
majd, ha a következő sarokhoz érek, vagy ha belépek egy
hivatalba, mit mondok. Amióta nem mentem sehová, egészen
elcsöndesült bennem a jövőre készülődés. De most megint
rám tört ez az érzés. Mi lesz, ha anyámék bepakolnak az
autóba, mit fogok mondani, ha hazavisznek magukhoz? Mit
csináljak, ha akarnak tőlem valamit? Én nem akarok semmit. Én
már elszámoltam magammal. Megint végigmehetek ugyanazon a
szorongással teli úton, ami elől menekültem? Vagy nem is
menekültem, csak kitértem előle, vagy nem is kitértem, csak
másfelé fordultam. Nem, ez sem jó. Csak megálltam. Lehunytam
a szemem, vártam, hátha elmúlik magától az egész.
Autó közeledett, megállt, apám volt az.
Morgott valamit, köszönésképpen, de ő is csak bámult rám
egy darabig, anyám megszorította a könyöke fölött, mindig
így jelzett neki, hogyha elámult, hogy gyerünk, gyerünk,
mozogj, apukám, cselekedj. Vagy ha hülyeségeket beszélt,
gyakorta finoman bokán rúgta. Apám felkapta a ruhákkal teli
szatyrokat, anyám mondta, hogy gyere, fiam. Nem reagáltam. Erre
apám letette a szatyrokat, felállított, és elkezdett
húzni-vonni, sehogy sem ment, erre felkapott, anyámra maradtak
a szatyrok. Talán húsz méterre állt a kocsi, apám ölbe
kapott, és odavitt. Nem lehettem valami nehéz. Mennyit fogyhat
egy ember, ha egy hónapja alig eszik? Hátratettek a kocsiban,
hamar elaludtam a zötykölődéstől. Arra ébredtem, hogy apám
megint ráncigál, felkapott, mint egy kisgyereket, mondjuk, nem
ment neki annyira könnyedén, de mégis felkapott valahogy, és
becipelt a házba. A nappaliban tett le. Szuszogott szegény.
Kiment a kamrába, ivott egy sört, kérdezte, mit iszok. Nem
válaszoltam. Minek innék vele? Anyám rögtön beüzemelte a
mosógépet. Azt mondogatta apámnak, ha ő kézbe veszi a
dolgokat, akkor majd minden rendbe jön, csak ne izguljon. Az
isten ügyéért harcolóknak nem kell azért aggódniuk, hogy
munkájuk kárba vész. Hát ezen komolyan elgondolkodtam, de
belefáradtam a mélyebb elemzésbe. A karácsonyfa már
feldíszítve állt, apám bedugta az égőket, hogy nézzem a
fényeket, tudta, szeretem, ahogy csillog. Néztem a díszeket, a
füzéreket, a csengettyűket. Volt egy szív, egy piros szív,
azt kerestem. Megtaláltam a fán. Ott lógott, piros üvegből
készült, jó nehéz, mindig lehúzta az ágat. Öreg dísz,
békebeli. Néztem, ahogy töri a fényt, ahogy az üveg
repedéseiben is megcsillan valami. Anyám néha hozzám lépett,
kérdezett, mondott valamit, de nem értettem, mit akar.
Szendvicseket hozott, süteményt, teát. Nem akartam enni. Nem
akartam semmit. Csak ültem ott, ahová ültettek, s néztem azt,
amit elém raktak. Anyám lefektetett, betakargatott, azt mondta,
bízni kell Isten kegyelmében, ő majd meggyógyít, csak kérni
kell, fohászkodni. Ott aludtam a karácsonyfánál. Kisangyalok
és csengettyűk alatt, felettem a betlehemi csillag. Ezen
szórakoztam, amikor felpislantottam. Én vagyok a kis Jézus.
Reggel anyám mosolygott, vidámságot
erőltetett magára, mondogatta, most aztán minden megváltozik,
csak egyek egy kicsit, az isten szerelmére, egyek. Nem
válaszoltam. Apám is mellém települt, hallgattunk együtt
vagy egy órán át, de ő nem nagyon bírta elviselni. Inkább
bekapcsolta a tévét. Az Óz ment. Anyám ebédet
főzött, de azért be-beugrott a nappaliba, dúdolgatta, hogy jeló
big ród, és mókázott, egyre csak traktálni próbált
valamivel, hogy egyek: falat sajtocska, sárgarépakocka, mint
kiskoromban. Nem ettem, nem voltam éhes, de inni azért ittam.
Apám kivitt a vécére, itt végre egyedül maradhattam. Volt
egy kis vizelet. Székletem már vagy egy hete lehetett
utoljára. Pangtak a beleim, ezen elröhögcséltem egy kicsit.
Nézegettem a naptárt. Meg a vécéillatosító sprayt,
került-e bele rákkeltő anyag. Tavaszi virágillat áradt az
alumíniumpalackból. Hallottam, anyámék kinn pusmogtak, hogy
ebéd után valaminek történnie kell. Amikor kivittek a
vécéből, tovább hallgattam. Nem tudtam, mit terveznek velem,
de már igencsak szerettem volna, ha túlesünk rajta. Apám
telefonált, de nagyon vigyázott, meg ne halljam, amit mond.
Aztán elém állt, és nagy komolyan kérdezgetni kezdett:
– Mi van veled, édes fiam? Mondjad meg, mi a
baj! Mit segíthetünk?
Nem tudtam válaszolni. Mit tehetnének értem
mást, mint hogy békén hagynak. Vagy csak csinálják a maguk
dolgát. Mit akarnak tőlem? De nem szólaltam meg. Nem volt mit
mondanom. Újra ráncigálni kezdett apám, anyámmal együtt
betettek az autóba, anyám közben már ki is vasalta a
ruháimat. Az öblítő erős szaga árasztotta el a kocsit. Mi
lehetett a fantázianeve az öblítőnek? A mélytenger
bársonykék illata vagy májusi mezők friss harmata? A
belváros felé haladtunk. Egy kórháznál álltunk meg.
Kiskocsin toltak be, mint egy nyomorékot, ösztökéltek, hogy
menjek be a magam lábán, de túl problémásnak tűnt, nem
mozdultam, erre hozhatták a kiskocsit. És hát a
pszichiátriára. Karácsony a pszichiátrián, ez a magányos
bolondok mentsvára. Volt egy haverom, amíg nem lett családja,
minden karácsonykor leitta magát. Akkor azt éreztem, hogy a
szüleim elhoztak inkább a hülyék közé, csak
megszabaduljanak tőlem. Vagy nem is hülyék feküdtek ott, csak
megtévedtek. Ott akartak hagyni, mert nem tudtak mit kezdeni
velem. Ki kérte őket erre? Az adataim anyám diktálta be,
engem is kérdezgettek, sosem értettem, mi a pláne abban, hogy
mikor születtem, hol lakom, mi az anyám lánykori neve…
Valami olyasmire emlékszem, hogy sürgős szükségállapot,
mintha ezzel írták volna le a bajom. Apám elkísért a
szobámig. Fiam, ne haragudj ránk, érted tesszük. Csak a te
érdekedben. Ne haragudj, édes fiam! Szorongatta a vállam.
Láttam, apám majdnem sír. Egészen felindult állapotban volt,
a tehetetlenség, ugye, a tehetetlenség milyen erős, főleg, ha
megöregszik valaki, mindig előtörnek az érzelmek! Az ápolók
kitessékelték anyámmal együtt. Egy fiatal orvos nézegetett,
azt gondoltam, ennek sincsen családja, azért osztották be az
ünnepre, mindig a legkisebbet csicskáztatják. Előbb úgy
tűnt, azért kérdezgetett, hogy ne unatkozzon. De meglepően
udvarias volt, barátkozni próbált, azért nem vitte
túlzásba, amikor látta, hogy nem megy, nem erőlködött. Nem
reagáltam semmire, bármit mondhatott. Olyanokat kérdezett,
hogy kedves uram, tudja egyáltalán, hol van? Tudja-e, mi fog
önnel történni? A szülei elmentek, ha ez zavarta, akkor már
nyugodtan beszélhet… Aztán amikor kezdte belátni, hogy nem
sokra juthat velem, akkor maga elé dünnyögött, és a
papírján gyorsan kihúzogatta a kérdéseket, és azt írta le,
hogy nem kommunikál a külvilággal. Ezt is motyogta,
ahogy írt, majd rám nézett:
– Na, kedves uram, én tényleg segíteni
szeretnék! Úgy gondolom, szükséges a gyógyszeres kezelés.
Kizárólag az ön érdekét szolgálja. Haloperidolt kap. Ez egy
gyógyszer. És csak magyarázott róla, a mellékhatásokról,
de hogy mindent egybevéve ez lesz a legjobb nekem. És megkaptam
a magamét tea formájában. Mondta az ápoló, hogy igyam meg.
Nem ittam meg. Jó, mondta, ha nem iszom, majd kaphatok
infúziót, hogy ki ne száradjak, a halót meg injekcióban
beadja. A számhoz emelte a teát. Furcsán zavarosodott. Az
ápoló bizonygatta, ez a gyógyszer a hasznomra válik, csak
igyam meg. Éreztem a szagát. Végül is mit árthat, kérdeztem
magamtól. Mit árthat? Legalább nem szurkálnak meg. Lenyeltem,
lassan, kortyonként. Az ápoló rám mosolygott. Kiszólt a
folyosóra, hogy szépen nyeli a halót. Lassan kapcsoltam, hogy
valami ilyesmi lehet a gyógyszer neve, ez volt a welcome
drink, talán még csoki is lesz a párnám alatt. A
halóról már meséltek nekem korábban is. Összekaptam magam,
és vizelni indultam, gondoltam, hogy kiüt, hát, amíg még
bírom magam valamennyire, kirázom a fütyköst. Kifelé még
ment a dolog rendesen, de elücsörögtem a vécében egy
darabig, mert ott nem volt senki. Amikor visszaindultam volna,
éreztem, valami nem stimmel. Sehogy sem találtam a kilincset.
Folyton nekimentem az ajtónak. Valaki lenyomta a kilincset
kívülről, így jutottam ki a vécéből. Karon fogott egy
ápolónő, odavezetett az ágyamhoz. Nem volt semmi különös
bajom, csak a mozgásom nem tudtam irányítani. Nem tudom,
mitől lehetett. Talán a gyógyszer, talán az állapotom.
Sürgős szükségállapot. Ahogy az ágyig eljutottunk, beugrott
egy sztori, az orvosis haverom, akinek a házában meghúzhattam
magam, még régen, a pszichiátriagyakorlatán véletlenül
megivott egy pohár teát, amiben egy beteg halója volt. Igen, a
halója. Innen emlékeztem a szóra. A haverom be akarta
bizonyítani a betegének, hogy tiszta a teája, nyugodtan
ihatja, nem lesz tőle baja, ő is ezt issza. Benyomta a teát a
gyerek, de vagy három napra kiütötte, csak feküdt az ágyban.
Teljesen képben volt, nem hallucinált meg ilyenek, csak
egyszerűen nem volt kedve semmihez az égvilágon. Ha szóltak
neki, hogy egyen, hát evett, de önmagától semmit sem
csinált. Azóta nem iszik zavaros teát, de velem biztosan ezt
itattak, még jó, hogy megmondták, mit adtak, azt is, hogy
miért. Minden eltompult körülöttem, nem vesztettem el az
eszem, a józan eszem nem vesztettem el, tényleg nem, már
amennyire normális lehettem, de valahogy én is megszűntem
cselekedni tudni. Nehezen emlékszem. Csak a szagok és a zajok.
A lépések. Papucsban közeledő lépések. Feküdtem abban a
félbénult, tompa állapotban, és éreztem a szagokat.
Szédültem a szagoktól. Talán valami húgyszag, keverve
fertőtlenítővel, gyógyszerrel, hipóval és testszaggal.
Izzadságszag. Szájszag. Lábszag. Ételszag. Vizeletszag.
Sajtszag. Kenyérszag. Hússzag. Paradicsomleves-szag. Zsírszag.
Olajszag. Fokhagymásfelvágott-szag. Mindenből előszivárog
valami szag, mindenből elővánszorog valami másik szag. Ahogy
a lépések, úgy az ajtócsapkodás, a vízzubogás és újra
csak a lépések, ahogy a papucs és a klaffogás, és csak
lehunyom a szemem, de úgy nem változik semmi, nem állnak meg a
lépések, az ajtók is csapódnak tovább. Lassan tudtam csak
gondolkodni, megakasztottak a szagok, nem jutottak eszembe a
szavak, a szavak képe sem formálódott, minden lelassult,
egészen lelassult. Maradtak a lépések. A vizeletszag. Néha az
arcomba nézett egy arc. Felrázott egy kéz. Azt mondta, hogy
igyak. Igyon. Mondta, hogy igyak. Nem tehettem mást, mint hogy
ittam. Mindig nyeldestem a nyálam, több folyt ki, mint
amennyire szükségem lett volna. Elfelejtem, miért is voltam
ott, vagy hogy hol voltam. Felébredtem, és elaludtam újra.
Felráztak vagy felébredtem, és elaludtam. Már nem érzetem
különbséget álom és ébrenlét között. Mondták, hogy
menjek vécére. Mentem a vécére. Mondták, hogy menjek
vécére, hát elmentem a vécére, ha mondták, elmentem, amerre
a vécét gondoltam. Hallottam a lépéseket. Az én lépéseimet
és más lépéseket is. Csak az ajtó. Abbamaradtak a lépések.
Nincsen az ajtón kilincs? Milyen ajtó ez? Nem estem kétségbe.
De nem volt az ajtón kilincs. Nekimentem az ajtónak, hogy
nyíljon ki, ha már nincsen kilincs. Nem nyílt. Aztán mégis.
Kinyitotta egy kéz, mert mégiscsak ott volt a kilincs, vagy az
a kéz tette oda. – Menjen csak, és pisiljen – mondta a
hang. – Megyek és pisilek – mondtam magamban engedelmesen.
Éreztem, valamit kellene még tennem, de már késő, nagyon
lelassultam. Elfelejtettem letolni a nadrágom. Érzem, ahogy
vizesedik a nadrágom, de nem tudom leállítani a sugarat.
Meleg. Határozottan meleg. Érzem a szagát is, és ahogy
végigcsurog a lábszáramon. Ez csak egy kis víz, magamban
megszűrt víz. Éreztem a vécé szagát, a hipó szagát, a
vécéillatosító szagát, az émelyítő szagot, a saját
szagom, a vizeletet. Csak álltam, és nem tudtam, mit tegyek.
Lépések, hangok és újabb lépések következtek.
Leráncigálták a nadrágom. Leráncigálták, ott álltam
meztelenül. Nem zavart a meztelenség, lenéztem a lábamra,
látszik-e a görbeség, látszik-e, hogy túl vékony. Az
ápolónő fiatal volt. Mosolyogott. Ha nem lettem volna annyira
leszedálva, biztosan kikezdtem volna vele. De le voltam, eszembe
sem jutott, hogy férfi vagyok, az főleg nem, hogy bizonyítsam.
Mondjuk, nem is voltam olyan fizikai állapotban, hogy ez szóba
jöhetett volna, és a belépőm se lehetett túl impozáns.
Mennyire lehetett vonzó egy félig bamba, csontsovány,
behugyozott fiatal férfi? Alul semmi. Vajon meddig adhattak
ennyire erős nyugtatót? Vagy mi volt ez? Nem vagyok beteg –
ezt mondtam. Lemosott ez a lány, vagy ápolónő. Aztán meg is
törölt. Már megint letörölt egy nő, először anyám
törölt meg, aztán meg ez a kis nő. Biztatóan mosolygott.
Vagy kinevetett. Normális esetben attól tartottam volna,
merevedésem lesz, ha törölgetnek, gyakorta megesett ez
normális esetben, de ott, a pszichiátrián fel sem merült.
Még gondolatban sem. Semmi szex. Aztán inni kaptam.
Elgyengültem újra. Csak távolodó lépések. Szagok és
lépések. Éreztem, ez csak a gyógyszer hatása. Nem vesztettem
el a józan eszem. Nem veszett el semmi, csak a testemet uralta a
gyógyszer. De ez nem fontos. Valamilyen fészek. Odaképzeltem
magam. Madárfészek. Egy darab kórosan magányos madár
fészke. Egy remetekakukk fészke. Vagy nem is oda, csak felé.
Hogy száll a kakukk a fészkére. Ez jutott eszembe. Hogy ott
vagyok. Egy filmben. Markáns arcú férfi. Egy Jack Nicholson
talán, majd idelép az ágyamhoz, és kirángat magamból,
mondja, hogy én erős vagyok, és fel tudom emelni azt a nagy
valamit... Az ajtók alig hallhatóan csukódtak be. Ajtók és
lépések. Mindenféle zajok. Aludtam, és ébren voltam.
Felváltva vagy egyszerre, nem emlékszem határozottan, volt-e
különbség. Éreztem a gyógyszert, ahogy leigázott, majdnem
teljesen leigázott, csak egy kicsi részem maradt meg
dühösnek. Ezek azt hiszik, hogy a szaros vegyszerüktől
meggyógyul valaki? Hogyha ennyire leállítanak, majdnem mindent
leállítottak bennem, mintha benyomnák a reset gombot a
számítógépen. Ettől a szar nyugtatótól újraindul bennem
az operációs rendszer? Csak a szagok ne lettek volna. Megint
csak lépések. Az arcomba nézett valaki, azt mondta, egyek. Ha
mondta, hát ettem. Nem akartam enni, magamtól nem akartam enni,
de ha azt mondta, hogy egyek, hát ettem. Ő akarta, de ez éppen
olyan volt, mintha én akartam volna. Magamtól nem akartam
semmit. De ha mondták, akkor muszáj volt ennem, nagyon lassan
tudtam csak, inkább etettek. Ha nem lett volna ennyire
lecsavarva a lelkierőm, akkor ellenálltam volna, vagy legalább
az ápolónőket nézegetem, de csak feküdtem. Valaki az ágyam
mellé ült, egy széklábat húzott a fehér műanyag padlón.
Talán anyám, a kezem szorongatta. Hideg, száraz bőrt
éreztem. Anyám keze hideg és száraz. Azt mondta, jól van,
fiam, minden jobb lesz, szépen javulsz, sokat imádkoztam
érted, fiam. Majd te is eljössz a karizmatikusokhoz, majd
imádkozunk fölötted, nagy ám az Úrjézus kegyelme,
megszabadít a démonoktól, a sötétségtől... Anyám soha nem
gondolta, hogy létezhet más is, mint az ő imakönyvei.
Sajnáltam őt. Vagy nem is. Ki tudja? Akkor nem valószínű,
hogy ott az ágyon sajnáltam volna, ezt máskor érezhettem,
korábban. Ott, a pszichiátrián, nem tudtam magam követni.
Lépések, és újabb lépések. Alakok jöttek-mentek. Betegek,
ápolók, ápolónők, orvosok. Sápadt neonfény. Érintések.
Utasítások. Mindent végrehajtottam. Ahogy mondták,
csináltam. Látszatra nem is volt bennem kétely, de ez csak a
gyógyszer lehetett. Aztán mi történik? Mi lesz majd ezután?
Erre akkor nem gondoltam már jó ideje. Mi lesz, ha már nem
adnak gyógyszert? Ez egy bizonyosság. Adták, és tudtam, mi a
helyes. Amit mondtak. Mi lehet ennyire egyértelmű? Mi lehet
más ennyire egyértelmű?