Kortárs

 

Balogh Robert

Ár

 

„A hívők közül is sokan eljöttek, bevallották,
és nyilvánosságra hozták viselt dolgaikat.”

(ApCsel 19,18.)

 

 

Azon az őszön majdnem sikerült meghalnom. Nem rajtam múlt. Nem akartam bevallani, de az zavart, mennyire magamra maradtam. Elvesztettem a barátaimat, mert kiírtam a magánéletüket, megértem őket, de ezzel együtt szinte minden emberi kapcsolatom elsorvadt. Nem kerestem senkit, engem sem keresett senki. Bezárult a kör, mondhatni, bezáródtam magam is. Nem láttam értelmét semminek, vagy inkább: nem tudtam értelmet adni semminek. A beteg állatok szoktak félrevonulni, hogy elpusztuljanak. Nem találtam okot arra, hogy akármit is elkezdjek. Minek ugráljak, hangoskodjak, keperkedjek? Nem akartam elérni semmit. Ez nem máról holnapra alakult ki, csak úgy, menet közben, mintegy megtörtént, egyszerűen elvesztem. Kiestem a világ menetéből. Elvesztettem a hitem mindenben, belefásultam a mániáimba, egyik hozta a másikat. Már írni sem volt kedvem. Néha még bekapcsoltam a gépet, de nem jutott eszembe semmi, órákig csak ültem az üres képernyő előtt, bámultam a villogó kurzort; ha a képernyővédő elindult, megmozgattam az egeret... Aztán eladtam a számítógépet, vettem az árából pár üveg hatputtonyos aszúbort meg egy liter kóser pálinkát, azt gondoltam, ha egyszer már halálra iszom magam, megadom a módját, gondoltam, ennyi elég lesz egyszerre, hogy megdögöljek. Tévedtem, kevésnek bizonyult, kihánytam az egészet. Túl erős volt a szervezetem életösztöne. Alig beszéltem valakivel, csak ha muszáj volt, mondjuk a bizományiban, és az antikváriumban az átvevőkkel, mert a könyveimet is kiszórtam, nem érdekeltek mások történetei, a sajátjaim már feldolgoztam, akkor meg minek. A végső lökést az adta meg, hogy eszembe jutott egy dán házaspár, még gimnazista koromban keveredtem el oda az iskolával, két éjszakára szállásoltak el náluk. Az első napon nem tudtam, mi hiányzik a lakásukból, csak másnap jöttem rá, sehol sem láttam könyvespolcot, pedig értelmiségiek lehettek, mérnökök vagy ilyesmi. Rákérdeztem, merre találom a könyveket. Rám mosolygott a nő, és azt felelte, hogy a könyvtárban, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és nem is értették, mi a gondom. Ha könyvre volt szükségük, elmentek a könyvtárba; ha már nem kellettek, visszavitték, minek foglalnák otthon a helyet? Sokáig nem tudtam elképzelni az életem könyv nélkül, átolvastam a kamaszkoromat, és észrevettem, még hiányoznak könyvek a világból, ezért kezdtem írni. De ez az idő elmúlt, egyre gyakrabban jutottak eszembe a dánok, és az ötemeletes óriáskönyvesboltok láttán feltettem magamnak a kérdést: mit akarok én? Minek ide még egy könyv a több millióhoz a száz kilométeres könyvespolcra? Minek még egy regény, amelynek története van, ráadásul eleje, közepe és vége? És minek nekem otthon Wordsworth, Proust és Rilke összes verse? Mit akarok egy Hölderlintől? Megvan a magam tornya! Nem elég a saját bajom, kell nekem egy szobában aludni Kafka éhezőművészével? Na meg Tolsztoj, Dosztojevszkij… Mi közöm az orosz lélek áradásához? És Thomas Mannhoz? Érzelmek és idegenség? Elfojtott homoszexualitás? Nagy formák és igazságok? Minek ez nekem? Szőkék és kékszeműek táncikálnak a bálteremben, én meg párás szemmel bámuljam kintről a boldogságukat? Minek éljem mások életét, vágy nélküli boldogtalanságát, ha a sajátom is sok? Na és Kerouac, Salinger? Nem érdekelt az etikai morfondírozás, a prózapoétikai újítás. Amelyik könyvet nem vették át egyik antikváriumban sem, azokat otthagytam a kuka mellett. Minek cipeljem az összes kultúrnyomorultat? Nietzsche is hiába írt emelkedettségről, végül a bérkocsis lovát ölelgette, vagy Tolsztoj, megírta a Feltámadást, aztán hogyan pusztult el! John Barth is az útról írt, minek? Nincsen út, csak utólag annak nevezünk valamit, ami addig a pontig vezetett, addig meg improvizáltunk, vagy legalábbis én ezt tettem. De már nem volt mit variálni. Ugyanúgy teltek a napok, ugyanolyan üres volt minden este, forgolódtam éjszaka, közben még a langymeleg önsajnálat is kerülgetett, undorodtam az érzelgősségtől. Még október elején eladtam a könyveket, a CD-ket és a hifiberendezést, a sok hangfalat, áron alul, készpénzért, a bútorok nagyobb részét is elvitte egy kisteherautó; amit kaptam, azt nagyjából két és fél hét alatt elittam, a számlákat sem fizettem be egy ideje. Vettem pár kiló ragacsos, rumos-mazsolás mogyorós csokoládét, egy csomó chipset meg a legdrágább italokat. Amikor végképp legatyásodtam, már csak kannás bort vittem haza, vagy pancsolt vodkát. Próbáltam nem gondolkodni, csak lenni. Annyit inni, hogy ne tudjak gondolkodni, hátha beledöglök, alig ettem, csak chipset, és amíg volt mit inni, berúgtam, rendszeresen összehánytam a szobát, előfordult, hogy összecsináltam magam, nem érdekelt. Többször sikerült elvesztenem az emlékezetem, csak az zavart, hogy újra meg újra fájdalmasan letisztult a kép, tudatosult bennem, hogy még mindig élek, nem olyan egyszerű elpatkolni, égett a gyomrom, büdös volt a szám, homályosan láttam, sajgott mindenem, de éltem, pedig mindent megtettem ellene, amennyire tőlem tellett. Novemberre már egyáltalán nem maradt pénzem, kannás borra sem futotta, s nem is tudtam már mit eladni. A házon gondolkoztam, de nem volt az enyém, és túl bonyolultnak tűnt hamis papírokat szerezni, tulajdoni lap, ügyvéd… sohasem voltam bejáratos az alvilági körökbe. Néha még ettem valamit, ezt-azt, amit találtam a kamrában, ételmaradékot, maradékok maradékát. És közben senki nem kérdezett tőlem semmit, senki nem mondott nekem semmit, csak engem emésztett a folytonos önsajnálat.

Egyszer csak karácsony lett, néha valami hószerű szitált az ónszínű égből, belül meg belepett a szürke hamu. Az ünnep sem emelt ki a nyomorúságból, valami mégis történt. Már késő délután lehetett, de még nem sötétedett. A tus alatt álltam, üvöltettem a rádiót, hogy halljam, mit mondanak benne. A rádió volt az egyetlen dolog, amitől nem mertem megválni. Mindig kellett szólnia valaminek, hogy ne legyek egyedül, ha egyedül vagyok; akkor se érezzem úgy, hogy egyedül vagyok, ha egyedül vagyok, mert akkor előjöttek olyan emberek, akik nem voltak ott velem, biztosan nem lehettek ott, valahogy mégiscsak előkerültek, megéreztem a jelenlétüket. Nem csináltak ők semmit, csak bámultak. Szemrehányóan méregettek, ha csend lett körülöttem, és gondolkodni kezdtem. A nagyapám például. Ő mindig a kisablak mögül lesett be, mit csinálok, kifigyelt engem, és olyan lefitymáló arcot vágott. Évek óta a temetőben feküdt. Apám is előkerült néha. Szerintem nem tudta, hol élek, nem beszéltünk kamaszkorom óta. Ő undorral nézett rám, nem mondott semmit, csak undorodott, azt leste, mikor hibázok végre, és akkor önelégült pofával felröhögött, mint aki előre tudta, mennyire béna vagyok. Előjöttek még néhányan, akikről nem is tudtam pontosan, kicsodák, talán az irodalomtanáraim is ott sorakoztak, mint valami hülye görög drámában a kórus, mindig összekacsintottak, sugdolóztak, mutogattak rám, és bólogattak, hogy ők megmondták, nem vezet jóra, amit ez a gyerek művel. Talán az éhség miatt láttam őket, amúgy is könnyen révülős vagyok, nem kellett nekem sohasem sok egy kis látomáshoz, elég volt, ha lecsuktam a szemem, máris formákba rendeződtek a színes foltok, és ha engedtem nekik, képpé álltak össze a lecsukott szemhéjam mögött, s megindult az utazás. Csak féltem ettől a látomásosditól, nem akartam ajándék utat. Nem akartam semmit. Egyedül akartam lenni. Ezért szólt a rádió szinte mindig, mert akkor nehezebben indult be az agyam. Magammal vittem a rádiót a fürdőszobába is, amíg vetkőztem, híreket mondtak, akkor fogtam fel, hogy aznap volt karácsony. Szent karácsony ünnepe, így mondta a bemondó, meg hogy Betlehem, szeretet, bejgli, dió, mák, csengettyűszó, csillagszóró. Gondoltam, leadják majd a Karácsonyi történetet, egy kis Dickens, azt talán még ki lehet bírni, jönnek a tündérek a gonosz, fukar manuszhoz, szembesítik a múltjával, az meg rémüldözik és megváltozik, tisztára, mint a mesében. Beálltam a zuhany alá, belobbant a gázbojler, és ömlött rám a forró víz. Egy nő beszélt, egy riporternő, aki egy másik nővel beszélgetett a munkájáról, hogy ő segít azoknak, akik elszakadtak egymástól, erről beszélgettek. Nem a Karácsonyi történet, konstatáltam, és hallgattam a nőt, álltam a forró víz alatt, és hallgattam a beszélgetést. Hogy volt a világháború, a nácik meg a kommunisták, meg jött a vasfüggöny meg a forradalom, emigránsok, menekültek, és elvesztették egymást. Harminc éve. Negyven éve. Ötven éve. És a nő az ENSZ-nél segített nekik. Hogy megtalálják, akire vágynak, akit elvesztettek. Megszólaltak azok is, akiknek sikerült újra találkozni. Álltam az egyre erősebb gőzben, gondoltam, röhögök egy jót. Ötven éve nem látták egymást, most meg igen. Mit akarnak? Gondoltam, majd röhögök, mert ciki az egész. Nyálas a nő, nyálasak a megszólalók, a zene is csak karácsonyi ájtatos, de azt vettem észre, hogy elkezdtem bőgni. Nem én bőgtem, csak valaki ott belül. Bizonyos értelemben magamon kezdtem el gondolkodni. Hogy mi van. Mi változott. Minek bőgök a zuhany alatt, ezt kérdezgettem egyre kevesebb erővel, mert a sírás még aljasabban viselkedett, egyre erősebb lett, hullámokban támadt fel bennem, és elsodort. Próbáltam meggátolni az önsajnálat áradását, de egyre újabb indokokat éreztem a sírásra, előtört, pedig nem akartam sírni. A rádióban csak beszéltek, mi az, ami negyven éven át képes volt megtartani a bácsiban a hitet, hogy halottnak hitt bátyja mégis él, s mit érzett, mikor negyven év után megölelte, ha nem is a bátyját, mert ő már meghalt, de a bátyja fiát. Anyámat akkor már több mint fél éve nem láttam. Hónapokkal ezelőtt végleg kikapcsolták a telefonom, sokáig egyirányúsítottan hevert a sarokban, mint egy döglött állat, nem tudtam fizetni, végleg kikapcsolták. A barátaimat amúgy sem mertem volna felhívni, talán anyámmal beszélhettem volna párszor. Mással nem. Egy hónapja embert se nagyon láttam, néha a tükörben valakit, aki emlékeztetett magamra. Mármint arra, amit magamról gondolok. Csak olyan öreges volt az az arc, beesett a tekintete, dülledt a szeme, ápolatlan, elhanyagolt, már elvesztette azt a bizonyos, csak rám jellemző sármot, ami miatt az voltam valaha, aki, vagy azt gondoltam magamról, az vagyok. Talán éppen ezért kezdtem leszerelni a tükröket. Az egyik össze is tört, pedig jól lehetett szeretkezni előtte, rosszabb esetben maszturbálni. Bár nem rajongtam az önkielégítésért, de tükör előtt ez is izgalmasabbnak tűnt. Azon a nyáron még lakott nálam egy lány vagy egy hétig, ő kérdezte, szoktam-e maszturbálni, mert ő igen. Mondtam neki, hogy nem, én aztán nem szoktam. Fennakadt a szemöldöke, most ugratom, vagy rajtakapott egy öncsaláson, mert olyan nincs, hogy valaki nem maszturbál, ő is szokott majdnem mindennap, van, hogy többször is. Mondtam neki, hogy nem szoktam, mert minek. Attól se jobb, se roszszabb nem lesz, csak a papírzsebkendő fogy. Már miért ne lenne jobb, ha jó, erősködött a lány, bár ha rászoknak a fiúk, akkor túl hamar mennek el. Ezen csak röhögni tudtam, inkább elmeséltem neki az úttörőtábort, ott történt, hatodik osztály után, éppen hatan voltunk, vagy nyolcan, ez mindegy is, egy kis szobában, emeletes ágyakon, de alig mertem elaludni. Aki leghamarább elaludt, csillagot rúgott. Leemelték a lábáról a takarót, a lábujjai közé dugtak egy darab papirost, és meggyújtották. Az illető óriásit rúgott. Néha ordított is. Nekem csak a szemüvegem kenték össze fogkrémmel, másnak belepisáltak a tornacipőjébe. Meg egyszer nekünk, pár kisebbnek, akik alul aludtunk az emeletes ágyon, nekünk kellett a zsűrinek lennünk, hogy ki nyeri a nagy hokiversenyt. Hokiztak hárman, mi tartottuk a zseblámpákat, mert lámpaoltás után rendezték a hokiversenyt. Feltérdeltek az emeletes ágy tetejére, hokiztak. Én akkor nem tudtam pontosan, mire jó, amit csinálnak, de ők versenyeztek, a felső ágyon görnyedtek, lányokat emlegettek, hogy annak milyen jó nagy a csöcse, és csak rángatták a fütyijüket. Az nyert, akinek a leghamarabb kijött a gecije – így mondták, geci. Arra már nem emlékszem, mit nyert. Majdnem megvertek, amikor kiröhögtem őket, hogy milyen hülyén nyögnek. Szóval összetört a tükör, amikor a tartócsavart sikerült kierőltetnem – csavarhúzót nem találtam, csak egy késsel dolgoztam –, előbb csak elrepedt, majd kettévált az egész lap, és lassan a földre hullott, az élén elfordult, és akkor következett a csörömpölés. Napokig nem takarítottam össze, tetszett a megváltozott, a veszélyes lakás. Sőt, egyáltalán nem takarítottam nyár óta, az a lány söpört fel utoljára.

A rádióban beszéltek a karácsonyról, én álltam a zuhany alatt, és bőgtem. Anyám is eszembe jutott, meg apám. Hogy karácsony. Talán ezért bőgtem. Nem tudom. Ki tudja, ha én sem tudom. Csak ott álltam, arra emlékszem, ahogy ott állok, már vége annak a műsornak, ami miatt sírtam, de nem tudtam magam összeszedni és kikászálódni a zuhany alól, pedig valami pap beszélt, és az mindig idegesített, hogy olyan kenetteljes, ájtatos, odalett az az elomló, felszabadult megindultságom, amit a sírásnak köszönhettem. Már sötétedett kinn, s mivel kiégett a villanykörte a fürdőben, rám sötétedett, amikor úgy tetszett, hogy lépéseket hallok, meg hangokat, de nem voltam biztos benne, tényleg hallom-e a hangokat, egyrészt mert szólt a rádió, ilyenkor nem szoktam látni azokat, akik nincsenek is ott, másrészt mert napok óta alig ettem valamit, már csak olaj maradt, meg fűszerek és só. Megpirítottam a fűszereket olajban, amíg még volt száraztésztám, addig elvoltam, de a fűszeres, sós olaj magában nem ér semmit, vagy inkább nem sokat, mert azért mégiscsak valami. Nem volt kedvem sehová se menni, illetve el sem jutottam odáig, hogy felmerüljön, hogy elinduljak, mindig előjött egy érzés, mintha belül szitált volna valami unalmas, szürke, hamuszerű megfoghatatlan dolog. Először is át kellett volna öltöznöm, de már nem volt tiszta ruhám, de még zoknim se, ahhoz pedig, hogy nekiálljak mosni, nem sok kedvet éreztem, a mosógépet is eladtam, igaz, az áramot sem fizettem egy ideje, azt vártam, hogy hamarosan kikapcsolják. Mosóporom még maradt egy kevés. Fékezett habzású, ezen is mennyit tudtam szórakozni, hogy habozni csak féktelenül szabad. Álltam a zuhany alatt, és nem tudtam, hallom-e a lépéseket, vagy csak képzelem őket, és azt is, ahogy nyílik az évek óta olajozatlan ajtó, a cipőkopogást, anyám hangját, ahogy szörnyülködik az állapotokon, hogy: hát fiam, ez azért már igazán sok egy kicsikét, legalább takaríthatnál néha, ha már ezt a lakást neked adták, a szemetet sem viszed ki? Mi ez? Ideszáradt hányás? Egy felnőtt ember, egy egyetemet végzett felnőtt ember, egy művész hogy képes ilyen mocsokban, bűzben élni, ó, istenem? És csak sorolta anyám vagy képzelt hangja, ezt nem tudtam eldönteni, mert hogy így viselkedne, ha eljönne, azt tudtam, de hogy tényleg eljött, azt nem gondoltam volna, még akkor sem, amikor a folyosón felgyulladt a villany, és anyám sziluettje megjelent a fürdőszoba ajtajában. Ahogy ránéztem, láttam a megrökönyödését, kattingatta a villanyt, aztán belépett a sötétben gomolygó gőzbe. Onnantól kezdtem észrevenni, hogy nem képzelem a jelenlétét, bár egy rémálomnak még mindig hagytam némi esélyt.

– Fiam, te vagy az? – kérdezgette anyám. Nem válaszoltam. Elzárta a zuhanyt, felkapott egy törülközőt, rosszallással szisszent fel, hogy ez is milyen mocskos, szinte ragad, de nem mondta ki, ezután szinte egyáltalán nem mondott ki semmit, hanem csak gépiesen megtörölt. Közben fürkészte az arcom. Furcsa érzés volt, ahogy erősen dörgölt a törülközővel, emlékezni kezdtem még arra is, milyen gyereknek lenni, ahogy törülközőbe bugyolálva felkapott anyám, és bevitt a szobámba, de akkor is furcsa volt, hogy hozzám ért valaki, aki ráadásul éppen az anyám. Van valamilyen erő a nőkben, amikor baj van, valahogy tudnak segíteni, vagy azt gondolják, tudnak segíteni, hogy változik valami, ha gondoskodnak rólad. Nekem tényleg nem volt semmi bajom anyámmal, csak soha nem tudtam mit kezdeni vele. Mondjuk, ő se velem. Szerintem direkt örült, hogyha beteg lettem. Ha egyértelművé vált valami, hogy ő és énköztem valami egyértelmű, hogy nekem szükségem van rá. Akkor ideális terepe lehettem a gondoskodási mániájának. De nem szólt semmit. Én sem. Azt latolgattam, mitől ijedhetett meg ennyire, hogy egy árva szót sem szólt, azt sem mondta, jézusmária, pedig ezt szokta mondani. Legalább korholhatott volna, vagy valami. Belevághatna egy felsorolásba, mi mindenen kellene változtatnom, hogy olyan legyek, mint amilyennek, egy embernek, egy egyetemet végzett embernek, sőt egy írónak lennie kell. Ne olyan legyek, mint egy állat. Ezt például szerette mondogatni, hogy ne olyan, mint egy állat, egy mocskos állat, ezt olyan hangsúllyal tudta mondani, ami direkt idegesített, főleg ha elkezdte cifrázni, hogy még olyan sem vagyok, mint az állat, mert az is lenyalogatja a bundáját, de én még azt sem. Anyám nem szólt, pedig ellenállhatatlanul volt képes sorolni azt, amit lát, és nem tetszik neki. Ez mindig csodálattal töltött el. De most hallgatott, és csak dörzsölte azzal a durva törülközővel a meztelen, állni alig tudó fiát. Nem mertem a szemébe nézni, nem mintha féltem volna tőle, de mégsem. Vártam, mikor lesz már elege a mocsokból. Mikor kezdi rá, hogy takarítottál-e te valaha is itt, fiam?! Talán még július végén, augusztus elején lehetett ott utoljára kisöpörve, lakott itt valami kiscsaj, csak pár napig. Azzal állított be, hogy ő engem olvasott, és annyira szereti a könyveimet, hogy szeretne nekem segíteni, ilyeneket mondott az ajtóban, kevéssel fél tíz után. Nem tudtam, ki szabadíthatta rám, honnan tudta meg a címem, be sem voltam jelentve a lakásba. Kedves volt, nem valami szép, kicsit talán sovány is, de kedvesen, reménykedve mosolygott rám, hát behívtam. Megijedt a lakásban uralkodó állapotok láttán, lepakolt, és egész rendesen kitakarított, bevásárolni is elment, de mindent csak azért tett, hogy érezzem, szeret. Láttam is a tekintetében azt a nézést, a követelőzést, a bújtatott erőszakot, a birtoklási vágyat, a kiéhezett nőstényt, mondjuk egyik sem hatott meg különösebben. Hogyan szerethetnék másvalakit, ha magamat sem tudom szeretni? Amikor főzni kezdett, be-beszaladt hozzám a szobába, akkoriban még írtam, vagy legalábbis úgy tettem, mint aki ír valamit. Megsimogatott, nyakon csókolt, kacarászott, így adta a tudtomra, mennyire szeret. Nem nagyon tudtam mit kezdeni vele, a gondoskodásával, a kedvességével, ide-oda szaladgált, ugrándozott, mondtam neki, hogy lassítson, még nem is ismerem. Erre szájon csókolt, majd hirtelen kirohant a konyhába, lekapcsolta a gázt, aztán visszarohant, levetkőzött és szeretkeztünk. Akkor jöttem rá, hogy ebből az ajándék_mi a neve. Annyi női név kavargott a fejemben, azon törtem a fejem szeretkezés közben, hogy is hívják ezt a lányt. Régebben sem akartam bajlódni mindig egy újabb megtanulásával, úgyis csak összekevertem volna őket, akkor meg megsértődtek, ezért egy idő után a legtöbb nőt Kicsimnek szólítottam. Jobb híján őt is. Csak az volt a baj, hogy ezt valamelyik novellámban már leírhattam, és ő tényleg mindent elolvasott tőlem. Valahányszor azt mondtam neki, Kicsim, mindig hidegebb lett hozzám, elég gőgös teremtés lehetett, és talán tényleg szerelmes is, azért szenvedett ennyire látványosan. Pedig úgy indult minden, mint egy rossz amerikai filmben, ott állt az ajtóm előtt kora délelőtt, zörgetett, óriási hátizsákot cipelt, s mondta, hogy hozzám jött, és ő engem nagyon szeret, tudja, hogy én vagyok az. Ezt az „azt” nagyon hangsúlyosan mondta. Nem értettem egészen pontosan, mi is vagyok én, de ha ő ennyire határozottan tudja, mi vagyok, akkor beengedem, gondoltam, hátha megtudom, ki vagyok, mi vagyok. Élveztem, mindig is élveztem, ahogy lépésről lépésre leveti valaki magáról az idegenséget, ahogy egyre közelebbinek tűnik, ahogy izgalmasan megnyúlnak egészen kicsi távolságok, a szemétől az ajkáig, onnan az álláig, a nyakáig, ahogy kibontom a ruhájából, lelkéből, mindenből, és önfeledt lesz, átadja magát nekem, vagy valaminek, amiről azt gondolja, én vagyok. Tetszett, ahogy lefoszlik valakiről a világ, a neveltetés, az intelligencia, minden, amit magára szedett, de ha az a minőség, ami ott marad végül meztelen, amikor már lefosztottam a legbelső burkot is, az az egészen picinyke kis magocska, ha az érdektelennek tűnt, akkor nem tudtam mit kezdeni vele. Így voltam ezzel a lánnyal is. Kedves volt, de semmi különös. Nem izgatott, nem tudtam mire használni. Egy hétig lakott nálam, inkább idegesített, mint nem, mindig verseket akart olvasni, én meg maximum megdugtam, éppen ezért nem tudtam elküldeni, annyira senkivel nem tartottam a kapcsolatot, és jólesett az a napi két-három önfeledt kielégülés, kezdetben készségesen odaadta magát. De annyira megsebezhettem az önbecsülését, nem hiszem, hogy hamar kiheverte volna. Egy reggeli szeretkezés után – ami inkább erőszak volt a részemről, sajnos annyira nem állt ellen, hogy valódi élvezetet okozott volna, csak hevert passzívan –, még durcásan felsepert, bevetette az ágyam, reggelit készített, megint megsértettem valamivel. Talán nem úgy néztem, vagy nem úgy örültem a lekváros kenyérnek, ahogy ő azt elvárta volna, még csak le sem ült az asztalhoz, csak állt ott némán, mint egy dacos cseléd. Kérdeztem, mi baj? Nem válaszolt, csak magamra hagyott, összeszedte a holmiját, becsomagolt és elment. Vártam, hogy anyám is elmegy attól, hogy nem szólok semmit az ő szótlanságára, vártam, hogy hagyjon békén. Ne gondoskodjon rólam ilyen alázatosan, ilyen nem tudom, miből származó erővel. Miután szárazra dörzsölte a testem, anyám is eltűnt. Gondoltam, ezt is megúsztam, még álldogálok egy kicsit a fürdőben, aztán ha fázni kezdek, elmegyek aludni vagy csak heverészni. De anyám hamar visszajött, talán ruhát keresett a szobában, ő is a tréningruhámat találta a legtisztábbnak. Felöltöztetett. Mondjuk, én is felöltözhettem volna, nem akartam, hogy azt érezze, zavarba hozhat a sürgölődésével. Csak álltam ott a gázkonvektornál. Nem tudom, miért nem csináltam semmit, arra gondoltam, minden a legnagyobb rendben van, vagy ha nem is annyira jól, hát csak megfelelően, elégségesen, mert így kell ennek lennie. Hogy miért? Nem tűnt érdekesnek, nem voltam abban az állapotban, hogy a legkisebb rálátásom is lett volna saját magamra. Anyám belebújtatta a lábam a papucsomba. Széket is hozott. Újra kiment, és a mobiltelefonján iderendelte apámat. A saját fia, vigye haza, mondta anyám a telefonba, gondoltam, csak viccelt, mert ez egy szedd és vidd akció szlogenjének is elment volna, de nem, hosszasan magyarázta apámnak, hová kell jönnie. Hagyjanak engem békén. Bizonyos értelemben a fiuk vagyok. Nem tudtam, melyik az a bizonyos értelem. Sohasem ragaszkodtam a vérségi kötelékhez. Más kötelékhez sem ragaszkodom. Ahogy ültem a széken, papucsban és tréningruhában, és hallgattam anyámat, azt éreztem, csak-csak kellene valamit mondani neki, de nem tudtam, mit. Egyre jobban láttam magamat anyám szemével. Belül hallottam, mit kérdezne tőlem, ha kérdezne valamit. Hogy nézel ki, ezt kérdezné. Ki vagy? Mi vagy? Tudod te, mi a bajod? Hogy bánsz te azzal, amit Isten rád bízott? És ahogy rám nézett, azt éreztem, rám tapadt a félelem, az ő félelme, vagy ha ez nem is a félelem volt, de valami sötét árnyék. Valami megfoghatatlan, valami idegenségérzet. Itt egy kicsit elvesztettem a fonalat, én voltam az is, aki néz, s az is, akit néztem. Nagyon úgy tűnt, megint csak a képzelgéseim irányítanak, hiába tudtam, hogy csak képzelem ezt a helyzetet, nem birkóztam meg vele, vagy velem, vagy valami. Az egyik fél nézte a másik felet, s az egyik fél nem szerette a másikat. Ez eddig szokványos, csak azt gondoltam, két ember kell hozzá, legalább kettő, nem gondoltam magamról, hogy képes vagyok ilyesmire. Azt hiszem, régebben szerettem magamat, de akkoriban már nem. Csak ültem a széken egy nevetséges tréningruhában, három fehér csík díszítette a piros műszálas anyagot. Régen mackónak hívták ezt a ruhát, a mackóalsó és a mackófelső, most tréningruha. Mindennek változik a neve, pedig ugyanaz marad. Apám régen brigádvezető volt egy darabig, otthon is vezetett minket. Ment a brigád kirándulni, mi is mentünk a brigáddal kirándulni. Megmondta, mi legyen, és úgy lett, mindenki hallgatott rá, vagy legalábbis ő úgy hitte, hallgatnak rá, elégedett is volt a sorsával. Mert akkor úgy lett, ha azt mondta, hogy úgy legyen. S lőn sötétség. Azelőtt talán öt évvel láttam, holtfáradt volt az élettől, azt mondta:

– Elcsigázott ez a kurva világ!

Amikor így beszélt, anyám mindig pironkodott miatta:

– Ne beszélj így egy író előtt, a fiad mégiscsak művész, nem olyan hétköznapi ember, mint mi! – Apám röhögött:

– Még hogy író! Ez? Ment volna dolgozni, azt sem tudja, mi az a rendes munka! Nem tud ez semmit! Csak egy művészke!

Anyám szatyrokba gyűjtötte a lakásban szerteszét heverő ruhákat. Néha önkéntelenül fel-felszisszent, ahogy a szekrényben pakolászott. Talán az ott felejtett női ruhadarabok miatt. Nem volt szívem kihajítani őket, de magam sem tudtam, minek őrizgettem fél szatyornyi női fehérneműt. Egy darab fekete melltartó, elég becsületes kosármérettel, még évekkel ezelőtt volt az a lány, lógtak a mellei, olyan nagyok voltak, de nem ez érdekelt benne, csak a szája meg a szeme. Hasonlított egy színésznőre, majdnem ugyanolyan őrülten viselkedett mind a kettő. A színésznő hozzáment egy börtönben ülő drogkereskedőhöz, az én barátnőm meg mindenfelé szeretkezni akart, egyszer berángatott egy egyházi múzeumba, és ott akarta, mert barokk áldozókelyhek, keresztek és festmények között is akart egy orgazmust. A kutya sem jár itt, mondta. Csak föl a szoknyát, és úgy. Nagyon hűvös volt a múzeumban, csak ezért emlékezetes az az elsietett szeretkezés. Agresszív lány volt, sajnálom, néha még meg-megkívántam, vagy talán éreztem is valamit, olyan természetesen lehetett vele együtt lenni, csak buta volt, vagy ez nem is pontos, inkább korlátolt, de ez nem zavart, viszont a kisebbségi érzése már igen. Mindig félt tőlem, mert mégiscsak író vagyok, tudok mindenféle dolgot, amit ő nem, ráadásul az íróknak rossz a hírük. Hogy két-három nővel kavarnak egyszerre. Ez csak legenda, nyugtatgattam. Bár lehetett volna négy nőm is egyszerre, mindegyik akart tőlem valamit, lefektettem mind a négyet szép sorjában. Mindegyik jött, és akart valamit. Én nem akartam semmit, csak írni. Meg két írás között egy jót szeretkezni. Ők többet akartak. Mindegyik a testén keresztül próbálta érvényesíteni az akaratát, eldöntötték, kellek nekik. Elöntött valami melegség tőlük, nagyon izgatott a kihívás, meg írni is jobban tudtam tőlük. Ha az ember szerelmes, akkor sugárzik, és szép; vagy ha nem is szerelmes, csak mocorog benne a vágy, felforrósodik egy másik test látványától vagy az érintésétől, illatától, a gondolataitól, s annyira feltelik, hogy túlcsordul, s ettől a másikat is eltölti valami vágy vagy érzés, hogy neki most jó, mert ott lehet velem, én meg rá figyelek, csak rá. Ez jó neki. Nekem meg ott van egy nő, aki éppen ott van. Lehet hozzábújni, belebújni, beszippantani, átölelni, elnyelni, felinni, megszüntetni, s mégis ott marad, valaki csak ott marad. Ez ment egy darabig, maradt néhány ruhadarab az egészből, meg egy jó köteg vers. Anyám biztosan talált egy-két falatnyi tangát, egy szakadt pirosat és egy fehéret, kis csipkével, megbarnult állapotban. A fürdőszobában a gázkonvektor mögé esett, amikor begyújtottam, elkezdett szaga lenni, akkor találtam rá. Ott találtam, a lányt meg már sehol. Igaz, nem is kerestem. És a nyakamon maradt még egypár szilikon melltartópánt. Fehérneműt vettem két éve karácsonyra, ajándéknak adták mellé az átlátszó pántokat. Már több lánynak felkínáltam, de csupa sznobbal kavartam. Az egyik azt mondta, nem ér ez a szilikon semmit, csak aláizzad, hordjam én. Az egyik barátnőmet a többi barátnőm ajándékai is idegesítették. Könyvjelző, kép, óra, lámpa, gyertya, könyvek, plüssállatok… tárgyak és érzések, még a mozijegyeket is eltettem, mert azokból is érzések bújtak elő, ha a kezembe vettem őket. Minden hordozott valamit magában. Anyám halomba rakta a ruháimat az előszobában. Csak ültem, és menthetetlennek éreztem az életem. Már egészen jól leülepedett bennem az egész. Már sehová sem akartam eljutni. Már nem akartam beszélni, megbeszélni, kibeszélni, rábeszélni. Már nem akartam közlekedni a világban, az emberek közé sem vágytam. Már elfelejtettem, mit is kell csinálni. Már nem emlékeztem, miért is kell valamit csinálni, valami szimbolikusat. Már alig adtam magamnak belső interjúkat, nem faggattam ki magam, hogy mit szándékozom tenni majd, ha a következő sarokhoz érek, vagy ha belépek egy hivatalba, mit mondok. Amióta nem mentem sehová, egészen elcsöndesült bennem a jövőre készülődés. De most megint rám tört ez az érzés. Mi lesz, ha anyámék bepakolnak az autóba, mit fogok mondani, ha hazavisznek magukhoz? Mit csináljak, ha akarnak tőlem valamit? Én nem akarok semmit. Én már elszámoltam magammal. Megint végigmehetek ugyanazon a szorongással teli úton, ami elől menekültem? Vagy nem is menekültem, csak kitértem előle, vagy nem is kitértem, csak másfelé fordultam. Nem, ez sem jó. Csak megálltam. Lehunytam a szemem, vártam, hátha elmúlik magától az egész.

Autó közeledett, megállt, apám volt az. Morgott valamit, köszönésképpen, de ő is csak bámult rám egy darabig, anyám megszorította a könyöke fölött, mindig így jelzett neki, hogyha elámult, hogy gyerünk, gyerünk, mozogj, apukám, cselekedj. Vagy ha hülyeségeket beszélt, gyakorta finoman bokán rúgta. Apám felkapta a ruhákkal teli szatyrokat, anyám mondta, hogy gyere, fiam. Nem reagáltam. Erre apám letette a szatyrokat, felállított, és elkezdett húzni-vonni, sehogy sem ment, erre felkapott, anyámra maradtak a szatyrok. Talán húsz méterre állt a kocsi, apám ölbe kapott, és odavitt. Nem lehettem valami nehéz. Mennyit fogyhat egy ember, ha egy hónapja alig eszik? Hátratettek a kocsiban, hamar elaludtam a zötykölődéstől. Arra ébredtem, hogy apám megint ráncigál, felkapott, mint egy kisgyereket, mondjuk, nem ment neki annyira könnyedén, de mégis felkapott valahogy, és becipelt a házba. A nappaliban tett le. Szuszogott szegény. Kiment a kamrába, ivott egy sört, kérdezte, mit iszok. Nem válaszoltam. Minek innék vele? Anyám rögtön beüzemelte a mosógépet. Azt mondogatta apámnak, ha ő kézbe veszi a dolgokat, akkor majd minden rendbe jön, csak ne izguljon. Az isten ügyéért harcolóknak nem kell azért aggódniuk, hogy munkájuk kárba vész. Hát ezen komolyan elgondolkodtam, de belefáradtam a mélyebb elemzésbe. A karácsonyfa már feldíszítve állt, apám bedugta az égőket, hogy nézzem a fényeket, tudta, szeretem, ahogy csillog. Néztem a díszeket, a füzéreket, a csengettyűket. Volt egy szív, egy piros szív, azt kerestem. Megtaláltam a fán. Ott lógott, piros üvegből készült, jó nehéz, mindig lehúzta az ágat. Öreg dísz, békebeli. Néztem, ahogy töri a fényt, ahogy az üveg repedéseiben is megcsillan valami. Anyám néha hozzám lépett, kérdezett, mondott valamit, de nem értettem, mit akar. Szendvicseket hozott, süteményt, teát. Nem akartam enni. Nem akartam semmit. Csak ültem ott, ahová ültettek, s néztem azt, amit elém raktak. Anyám lefektetett, betakargatott, azt mondta, bízni kell Isten kegyelmében, ő majd meggyógyít, csak kérni kell, fohászkodni. Ott aludtam a karácsonyfánál. Kisangyalok és csengettyűk alatt, felettem a betlehemi csillag. Ezen szórakoztam, amikor felpislantottam. Én vagyok a kis Jézus.

Reggel anyám mosolygott, vidámságot erőltetett magára, mondogatta, most aztán minden megváltozik, csak egyek egy kicsit, az isten szerelmére, egyek. Nem válaszoltam. Apám is mellém települt, hallgattunk együtt vagy egy órán át, de ő nem nagyon bírta elviselni. Inkább bekapcsolta a tévét. Az Óz ment. Anyám ebédet főzött, de azért be-beugrott a nappaliba, dúdolgatta, hogy jeló big ród, és mókázott, egyre csak traktálni próbált valamivel, hogy egyek: falat sajtocska, sárgarépakocka, mint kiskoromban. Nem ettem, nem voltam éhes, de inni azért ittam. Apám kivitt a vécére, itt végre egyedül maradhattam. Volt egy kis vizelet. Székletem már vagy egy hete lehetett utoljára. Pangtak a beleim, ezen elröhögcséltem egy kicsit. Nézegettem a naptárt. Meg a vécéillatosító sprayt, került-e bele rákkeltő anyag. Tavaszi virágillat áradt az alumíniumpalackból. Hallottam, anyámék kinn pusmogtak, hogy ebéd után valaminek történnie kell. Amikor kivittek a vécéből, tovább hallgattam. Nem tudtam, mit terveznek velem, de már igencsak szerettem volna, ha túlesünk rajta. Apám telefonált, de nagyon vigyázott, meg ne halljam, amit mond. Aztán elém állt, és nagy komolyan kérdezgetni kezdett:

– Mi van veled, édes fiam? Mondjad meg, mi a baj! Mit segíthetünk?

Nem tudtam válaszolni. Mit tehetnének értem mást, mint hogy békén hagynak. Vagy csak csinálják a maguk dolgát. Mit akarnak tőlem? De nem szólaltam meg. Nem volt mit mondanom. Újra ráncigálni kezdett apám, anyámmal együtt betettek az autóba, anyám közben már ki is vasalta a ruháimat. Az öblítő erős szaga árasztotta el a kocsit. Mi lehetett a fantázianeve az öblítőnek? A mélytenger bársonykék illata vagy májusi mezők friss harmata? A belváros felé haladtunk. Egy kórháznál álltunk meg. Kiskocsin toltak be, mint egy nyomorékot, ösztökéltek, hogy menjek be a magam lábán, de túl problémásnak tűnt, nem mozdultam, erre hozhatták a kiskocsit. És hát a pszichiátriára. Karácsony a pszichiátrián, ez a magányos bolondok mentsvára. Volt egy haverom, amíg nem lett családja, minden karácsonykor leitta magát. Akkor azt éreztem, hogy a szüleim elhoztak inkább a hülyék közé, csak megszabaduljanak tőlem. Vagy nem is hülyék feküdtek ott, csak megtévedtek. Ott akartak hagyni, mert nem tudtak mit kezdeni velem. Ki kérte őket erre? Az adataim anyám diktálta be, engem is kérdezgettek, sosem értettem, mi a pláne abban, hogy mikor születtem, hol lakom, mi az anyám lánykori neve… Valami olyasmire emlékszem, hogy sürgős szükségállapot, mintha ezzel írták volna le a bajom. Apám elkísért a szobámig. Fiam, ne haragudj ránk, érted tesszük. Csak a te érdekedben. Ne haragudj, édes fiam! Szorongatta a vállam. Láttam, apám majdnem sír. Egészen felindult állapotban volt, a tehetetlenség, ugye, a tehetetlenség milyen erős, főleg, ha megöregszik valaki, mindig előtörnek az érzelmek! Az ápolók kitessékelték anyámmal együtt. Egy fiatal orvos nézegetett, azt gondoltam, ennek sincsen családja, azért osztották be az ünnepre, mindig a legkisebbet csicskáztatják. Előbb úgy tűnt, azért kérdezgetett, hogy ne unatkozzon. De meglepően udvarias volt, barátkozni próbált, azért nem vitte túlzásba, amikor látta, hogy nem megy, nem erőlködött. Nem reagáltam semmire, bármit mondhatott. Olyanokat kérdezett, hogy kedves uram, tudja egyáltalán, hol van? Tudja-e, mi fog önnel történni? A szülei elmentek, ha ez zavarta, akkor már nyugodtan beszélhet… Aztán amikor kezdte belátni, hogy nem sokra juthat velem, akkor maga elé dünnyögött, és a papírján gyorsan kihúzogatta a kérdéseket, és azt írta le, hogy nem kommunikál a külvilággal. Ezt is motyogta, ahogy írt, majd rám nézett:

– Na, kedves uram, én tényleg segíteni szeretnék! Úgy gondolom, szükséges a gyógyszeres kezelés. Kizárólag az ön érdekét szolgálja. Haloperidolt kap. Ez egy gyógyszer. És csak magyarázott róla, a mellékhatásokról, de hogy mindent egybevéve ez lesz a legjobb nekem. És megkaptam a magamét tea formájában. Mondta az ápoló, hogy igyam meg. Nem ittam meg. Jó, mondta, ha nem iszom, majd kaphatok infúziót, hogy ki ne száradjak, a halót meg injekcióban beadja. A számhoz emelte a teát. Furcsán zavarosodott. Az ápoló bizonygatta, ez a gyógyszer a hasznomra válik, csak igyam meg. Éreztem a szagát. Végül is mit árthat, kérdeztem magamtól. Mit árthat? Legalább nem szurkálnak meg. Lenyeltem, lassan, kortyonként. Az ápoló rám mosolygott. Kiszólt a folyosóra, hogy szépen nyeli a halót. Lassan kapcsoltam, hogy valami ilyesmi lehet a gyógyszer neve, ez volt a welcome drink, talán még csoki is lesz a párnám alatt. A halóról már meséltek nekem korábban is. Összekaptam magam, és vizelni indultam, gondoltam, hogy kiüt, hát, amíg még bírom magam valamennyire, kirázom a fütyköst. Kifelé még ment a dolog rendesen, de elücsörögtem a vécében egy darabig, mert ott nem volt senki. Amikor visszaindultam volna, éreztem, valami nem stimmel. Sehogy sem találtam a kilincset. Folyton nekimentem az ajtónak. Valaki lenyomta a kilincset kívülről, így jutottam ki a vécéből. Karon fogott egy ápolónő, odavezetett az ágyamhoz. Nem volt semmi különös bajom, csak a mozgásom nem tudtam irányítani. Nem tudom, mitől lehetett. Talán a gyógyszer, talán az állapotom. Sürgős szükségállapot. Ahogy az ágyig eljutottunk, beugrott egy sztori, az orvosis haverom, akinek a házában meghúzhattam magam, még régen, a pszichiátriagyakorlatán véletlenül megivott egy pohár teát, amiben egy beteg halója volt. Igen, a halója. Innen emlékeztem a szóra. A haverom be akarta bizonyítani a betegének, hogy tiszta a teája, nyugodtan ihatja, nem lesz tőle baja, ő is ezt issza. Benyomta a teát a gyerek, de vagy három napra kiütötte, csak feküdt az ágyban. Teljesen képben volt, nem hallucinált meg ilyenek, csak egyszerűen nem volt kedve semmihez az égvilágon. Ha szóltak neki, hogy egyen, hát evett, de önmagától semmit sem csinált. Azóta nem iszik zavaros teát, de velem biztosan ezt itattak, még jó, hogy megmondták, mit adtak, azt is, hogy miért. Minden eltompult körülöttem, nem vesztettem el az eszem, a józan eszem nem vesztettem el, tényleg nem, már amennyire normális lehettem, de valahogy én is megszűntem cselekedni tudni. Nehezen emlékszem. Csak a szagok és a zajok. A lépések. Papucsban közeledő lépések. Feküdtem abban a félbénult, tompa állapotban, és éreztem a szagokat. Szédültem a szagoktól. Talán valami húgyszag, keverve fertőtlenítővel, gyógyszerrel, hipóval és testszaggal. Izzadságszag. Szájszag. Lábszag. Ételszag. Vizeletszag. Sajtszag. Kenyérszag. Hússzag. Paradicsomleves-szag. Zsírszag. Olajszag. Fokhagymásfelvágott-szag. Mindenből előszivárog valami szag, mindenből elővánszorog valami másik szag. Ahogy a lépések, úgy az ajtócsapkodás, a vízzubogás és újra csak a lépések, ahogy a papucs és a klaffogás, és csak lehunyom a szemem, de úgy nem változik semmi, nem állnak meg a lépések, az ajtók is csapódnak tovább. Lassan tudtam csak gondolkodni, megakasztottak a szagok, nem jutottak eszembe a szavak, a szavak képe sem formálódott, minden lelassult, egészen lelassult. Maradtak a lépések. A vizeletszag. Néha az arcomba nézett egy arc. Felrázott egy kéz. Azt mondta, hogy igyak. Igyon. Mondta, hogy igyak. Nem tehettem mást, mint hogy ittam. Mindig nyeldestem a nyálam, több folyt ki, mint amennyire szükségem lett volna. Elfelejtem, miért is voltam ott, vagy hogy hol voltam. Felébredtem, és elaludtam újra. Felráztak vagy felébredtem, és elaludtam. Már nem érzetem különbséget álom és ébrenlét között. Mondták, hogy menjek vécére. Mentem a vécére. Mondták, hogy menjek vécére, hát elmentem a vécére, ha mondták, elmentem, amerre a vécét gondoltam. Hallottam a lépéseket. Az én lépéseimet és más lépéseket is. Csak az ajtó. Abbamaradtak a lépések. Nincsen az ajtón kilincs? Milyen ajtó ez? Nem estem kétségbe. De nem volt az ajtón kilincs. Nekimentem az ajtónak, hogy nyíljon ki, ha már nincsen kilincs. Nem nyílt. Aztán mégis. Kinyitotta egy kéz, mert mégiscsak ott volt a kilincs, vagy az a kéz tette oda. – Menjen csak, és pisiljen – mondta a hang. – Megyek és pisilek – mondtam magamban engedelmesen. Éreztem, valamit kellene még tennem, de már késő, nagyon lelassultam. Elfelejtettem letolni a nadrágom. Érzem, ahogy vizesedik a nadrágom, de nem tudom leállítani a sugarat. Meleg. Határozottan meleg. Érzem a szagát is, és ahogy végigcsurog a lábszáramon. Ez csak egy kis víz, magamban megszűrt víz. Éreztem a vécé szagát, a hipó szagát, a vécéillatosító szagát, az émelyítő szagot, a saját szagom, a vizeletet. Csak álltam, és nem tudtam, mit tegyek. Lépések, hangok és újabb lépések következtek. Leráncigálták a nadrágom. Leráncigálták, ott álltam meztelenül. Nem zavart a meztelenség, lenéztem a lábamra, látszik-e a görbeség, látszik-e, hogy túl vékony. Az ápolónő fiatal volt. Mosolyogott. Ha nem lettem volna annyira leszedálva, biztosan kikezdtem volna vele. De le voltam, eszembe sem jutott, hogy férfi vagyok, az főleg nem, hogy bizonyítsam. Mondjuk, nem is voltam olyan fizikai állapotban, hogy ez szóba jöhetett volna, és a belépőm se lehetett túl impozáns. Mennyire lehetett vonzó egy félig bamba, csontsovány, behugyozott fiatal férfi? Alul semmi. Vajon meddig adhattak ennyire erős nyugtatót? Vagy mi volt ez? Nem vagyok beteg – ezt mondtam. Lemosott ez a lány, vagy ápolónő. Aztán meg is törölt. Már megint letörölt egy nő, először anyám törölt meg, aztán meg ez a kis nő. Biztatóan mosolygott. Vagy kinevetett. Normális esetben attól tartottam volna, merevedésem lesz, ha törölgetnek, gyakorta megesett ez normális esetben, de ott, a pszichiátrián fel sem merült. Még gondolatban sem. Semmi szex. Aztán inni kaptam. Elgyengültem újra. Csak távolodó lépések. Szagok és lépések. Éreztem, ez csak a gyógyszer hatása. Nem vesztettem el a józan eszem. Nem veszett el semmi, csak a testemet uralta a gyógyszer. De ez nem fontos. Valamilyen fészek. Odaképzeltem magam. Madárfészek. Egy darab kórosan magányos madár fészke. Egy remetekakukk fészke. Vagy nem is oda, csak felé. Hogy száll a kakukk a fészkére. Ez jutott eszembe. Hogy ott vagyok. Egy filmben. Markáns arcú férfi. Egy Jack Nicholson talán, majd idelép az ágyamhoz, és kirángat magamból, mondja, hogy én erős vagyok, és fel tudom emelni azt a nagy valamit... Az ajtók alig hallhatóan csukódtak be. Ajtók és lépések. Mindenféle zajok. Aludtam, és ébren voltam. Felváltva vagy egyszerre, nem emlékszem határozottan, volt-e különbség. Éreztem a gyógyszert, ahogy leigázott, majdnem teljesen leigázott, csak egy kicsi részem maradt meg dühösnek. Ezek azt hiszik, hogy a szaros vegyszerüktől meggyógyul valaki? Hogyha ennyire leállítanak, majdnem mindent leállítottak bennem, mintha benyomnák a reset gombot a számítógépen. Ettől a szar nyugtatótól újraindul bennem az operációs rendszer? Csak a szagok ne lettek volna. Megint csak lépések. Az arcomba nézett valaki, azt mondta, egyek. Ha mondta, hát ettem. Nem akartam enni, magamtól nem akartam enni, de ha azt mondta, hogy egyek, hát ettem. Ő akarta, de ez éppen olyan volt, mintha én akartam volna. Magamtól nem akartam semmit. De ha mondták, akkor muszáj volt ennem, nagyon lassan tudtam csak, inkább etettek. Ha nem lett volna ennyire lecsavarva a lelkierőm, akkor ellenálltam volna, vagy legalább az ápolónőket nézegetem, de csak feküdtem. Valaki az ágyam mellé ült, egy széklábat húzott a fehér műanyag padlón. Talán anyám, a kezem szorongatta. Hideg, száraz bőrt éreztem. Anyám keze hideg és száraz. Azt mondta, jól van, fiam, minden jobb lesz, szépen javulsz, sokat imádkoztam érted, fiam. Majd te is eljössz a karizmatikusokhoz, majd imádkozunk fölötted, nagy ám az Úrjézus kegyelme, megszabadít a démonoktól, a sötétségtől... Anyám soha nem gondolta, hogy létezhet más is, mint az ő imakönyvei. Sajnáltam őt. Vagy nem is. Ki tudja? Akkor nem valószínű, hogy ott az ágyon sajnáltam volna, ezt máskor érezhettem, korábban. Ott, a pszichiátrián, nem tudtam magam követni. Lépések, és újabb lépések. Alakok jöttek-mentek. Betegek, ápolók, ápolónők, orvosok. Sápadt neonfény. Érintések. Utasítások. Mindent végrehajtottam. Ahogy mondták, csináltam. Látszatra nem is volt bennem kétely, de ez csak a gyógyszer lehetett. Aztán mi történik? Mi lesz majd ezután? Erre akkor nem gondoltam már jó ideje. Mi lesz, ha már nem adnak gyógyszert? Ez egy bizonyosság. Adták, és tudtam, mi a helyes. Amit mondtak. Mi lehet ennyire egyértelmű? Mi lehet más ennyire egyértelmű?

 

 

 

 



Nyitólap