Vasy Géza
Október jelentésrétegei
Ágh István: Októberi
fogadalom
A könyveknek is megvan a maguk sorsa –
idézzük gyakran a latin mondást. Így van, de ugyanez
érvényes a szavakra, a szókapcsolatokra is, különösen
akkor, ha költő használja őket. Ágh István legújabb,
tematikus és vegyes műfaji válogatású könyve, az Októberi
fogadalom már címével megállásra késztet, miként tette
ezt már számos korábbi könyve is. Csak az ő életidejében
járva, október 1945 után egyre inkább a Nagy Októberi
Szocialista Forradalomnak nevezett történelmi eseményt idézte
fel irodalmi művekben is. Október lángjai, fényei, hősei
szerepeltek számos írásban, s hozzákapcsolva a fogadalom
csak úgy lehetett nyomdaképes, ha a bolsevik forradalom
melletti kiállást fogalmazta meg. A történelem fintora, hogy
az 1956-os magyar forradalom, amely a bolsevik diktatúra
elsöprésére és a nemzeti függetlenség visszaszerzésére
szánta el magát, ugyancsak októberi forradalom lett. Ez
viszont a mi legsajátabb ügyünknek bizonyult, s ilyenként
válhatott világtörténelmi eseménnyé, amely egyértelműen
megmutatta a létező sztálinista szocializmus valódi
jellegét. Ebből következik, hogy forradalmunk, leverése
után, hivatalosan ellenforradalomnak minősült, október 23-a
tilalmas nappá vált, a hősök emlékét is megcsúfolták,
október csak az orosz-szovjet történelem kapcsán volt
emlegethető, s a naptártörténelem szelídebb fintoraként ott
november hetedikén történt valami.
Ágh István októberi fogadalma a magyarság
világtörténelmi tettéhez kapcsolódik. De mi is lehet ez a
fogadalom? A kötet címadó verse néhány éve, 2002-ben
született. Kiszakítva a kötet egészéből, csak önmagában
vizsgálva, azt hiszem, hogy első olvasásra számosan nem
gondolnának 1956-ra. Igaz, 1917-re sem. A kötet
versválogatásának azonban az a címe, hogy 56 vers, s a
szám maga nyilvánvaló utalás az évszámra. Az már külső
körülmény, hogy ez a kötet 1956 félévszázados
évfordulójára, annak emléke előtti tisztelgésként jelent
meg, s erre a köteten belüli embléma is figyelmeztet.
Tudni illik, a legifjabb felnőtt olvasóknak
is, hogy 1956 hazai utóélete 1990 előtt előbb vérzivataros
volt, majd a kötelező felejtetés hosszú évei következtek.
Bármilyen fogadalmat tett is valaki 1956 őszén, ha itt élt
Magyarországon, hosszú-hosszú évekig még csak utalnia,
céloznia sem volt ajánlatos 1956 valódi arcára,
jelentésére. Tabutéma volt ez, az egyetlen létező párt
vezetői még 1986-ban is azt jelentették ki, hogy soha nem
fogják átértékelni ezt a történelmi eseményt. Csak az
emigrációban és a nyolcvanas évek szamizdat kiadványaiban
nyílt mód az egyenes beszédre.
Különösen tragikussá tette ezt a helyzetet
az az irodalomtörténeti tény, hogy a magyar irodalom több
száz éves hagyományait követni kívánva, az írók legjava
már az ötvenes években – s annak mind a két felében –
csak gúzsba kötve nyilatkozhatott meg, vagy teljes hallgatásra
kényszerült. Amikor szabadabban szólhattak, akkor a nemzet
igazi érdekeit kifejezve, képviselve elő tudták segíteni a
diktatúra felszámolására irányuló kísérleteket, sőt azok
élére álltak. 1956 forradalmában a magyar írók
meghatározó szerepet töltöttek be. Ezért 1956 után
szégyellniük kellett volna magukat. Egyenes beszédben csak az
állítólagos ellenforradalomról lehetett írni, ezért viszont
Kossuth-díj is járhatott. Az igazságot megmondani kívánva a
legnehezebb helyzetben az epika volt, a maga egyértelműbb,
részletezőbb közlésmódja miatt. A költészet polifóniája,
a képiség adta lehetőségek, a szimbolikusság, a
nyelvkezelés, az áttételesség számos ravasz lehetőséget
kínált és kínál ma is.
Még valamit meg kell említenem. A
szocializmus korszakában még a hetvenes években is az volt a
kívánalom, hogy az író a Petőfi-féle szerepfelfogást
kövesse: legyen vátesz, forradalmár, elkötelezett,
természetesen a párt érdekei mellett. Bírálni csak egyes
részleteket volt szabad, az egészet, a lényeges dolgokat nem.
Hiteles írószerep viszont sokféle volt a régmúltban, s van
azóta is. Ostobaság ilyen ellentétpárokat állítani fel:
Petőfi vagy Arany, Ady vagy Kosztolányi, József Attila vagy
Illyés Gyula, Weöres Sándor vagy Vas István, Nagy László
vagy Pilinszky. Mindegyikük a maga személyiségének
megfelelően vált jelentőssé.
Érvényes mindez Ágh Istvánra is. A szó
köznapi jelentésében ő soha nem volt közéleti költőnek
tekinthető. A köznapi jelentés azonban félreérthető is
lehet, különösen akkor, ha egyfajta hivatalos értelmezés
rakódik rá, mint erre is a Rákosi-korban. Hányszor dörögtek
rá a magyar írókra, Petőfit idézve: „Ha nem tudsz mást,
mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád
szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd.”
Igaza volt Petőfinek? Saját programját illetően
mindenképpen. A féltehetségekre is érvényes lehet ez. Aki
azonban igazi költő, az a saját fájdalmát is úgy örökíti
meg, hogy az közérdekű, mindannyiunkra vonatkozó lesz.
Ágh István az iszkázi parasztportán
testközelből figyelhette a Rákosi-kor embertelenségeit. 1956
őszén első éves egyetemista a fővárosban. Október 25-én,
az országház előtti, a békés tüntetők ellen irányuló
gyilkos lövöldözésben egyéni szerencséjének
köszönhetően csak súlyos láblövést kapott. Megmenekült az
életnek, a költészetnek. Sebesülését később sem
tekintették ellenforradalmi cselekedetek következményének, a
börtönt nem kellett megismernie. Milyen fogadalmat tesz,
milyent tehet ilyenkor egy tizennyolc éves fiatalember? Akit –
amikor gyógyulóban, Szent Miklós napján végre hazatérhet a
szülői házba – az édesanyja – miként erről az Árokból
jön a törpe című vallomásos regénynek az e könyv
végére illesztett fejezete tanúskodik – ütne-verne-szidna,
hogy mennyi félelmet, rettegést hozott rá, hogy tönkreteszi
családját, saját magát is, nyomorékká válhatott, meg is
halhatott volna.
Bizony, minden fontosabb eseménynek van
személyes és van közösségi vonatkozása. Hol csak a
kisközösséget érinti, hol a nemzethez, az emberiséghez való
tartozásunkat is. A tizennyolc éves fiatalember még nem
lehetett érett világszemléletű költő. De bizonyos, egész
azóta megszületett életműve tanúsítja, hogy sebe és a
magyarság sebe azonosult, s bármennyi volt is a gyógyulás, a
heg ott maradt, a szilánk a testben s a költészetben
vándorolt tovább. A saját fájdalom és a nemzeté egyetlen
motívum voltaképpen e líra mélyáramában, amelyet eddig is
érzékelhettünk, de e tematikus válogatás teszi
kétségtelenné, hogy akkor is jelen van, ha szó szerint semmi
sem utal rá. Mert e motívum nem csupán 1956-ról szól, hanem
jelképesen minden reményről és leveretésről. A sorsról,
amelyet nemzeti sorsnak, tragikusnak szoktunk nevezni, s amely
Zrínyi óta, Kölcsey óta annyi remekműben szólalt meg, de
amely emberiségsors is, bármennyi a derűsebb példák száma.
1956 következménye a Kádár-kor emberöltőnyi ideje is,
amelyben a költőnek a korlátozottságok és hamisságok
világában kellett léteznie, amelynek élményvilága
elszakíthatatlan ettől. A Parlamentnél című vers
1989-ből pontosan fogalmaz:
Mert egész hétköznapi életemmel,
ahogy cipőfűzőm kötöm a vérengzés
terén, cigarettára gyújtok,
eldobom az érvénytelen jegyet,
ő működik, ki akkor erre voltam
véletlenül és mégis sors szerint,
fiatal arcom láthatom ma is
oda-vissza a 2-es villamosban.
A korai halál veszélye és az életre
ítéltség csodája a felelősségtudatot erősítette meg: az
élet bármily veszendő is, a legnagyobb érték. Az enyém, a
tiéd, az övé, a családé, a nemzeté, az emberiségé. A
személyes élettapasztalat meglepő áttételeken keresztül is
megmutatkozhat. Régi vers például a Balassi halálát
megéneklő (1969). Sokadszor olvasva, csak ebben a tematikus
válogatásban döbbentem rá, hogy e mögött is ott van a
saját sebesülés:
Ha bölcső Magyarország:
koszorús ravatal,
ha ravatal: nászágy,
a szél két emlője kibontva,
fűre döntettem, pünkösd havának
gyepére ontattam mint a vér,
itt a tavaszban most születik
szakállas fiad, Isten (…)
Ágh István a tragikumot is elégikusan
fogalmazza meg. Mindennek világképi alapja alighanem az, hogy a
természetet ugyanolyan fontosnak tartja, mint az emberiséget:
az ember természeti lény, az egyetemes törvényektől nem
függetlenítheti magát. Ez a felismerés teszi elviselhetővé
a létezés végességének tudatát, s ez segít elfogadni azt
is, hogy bár nincs tökéletes társadalom, csak szép eszme,
törekedni kell az értékeket megőrző, gazdagító életre. A Varázslat
karácsonyfára (1975) szinte himnikussá váló
életigenléssel fejezi ezt ki:
Nincs erdő nélküled,
nélkülünk nincs Magyarország,
tűleveleid illegesd,
injekciózd az ország sorsát
valami szépre, ami nincs (…)
Az utóbbi években lehetővé vált az
egyenesebb beszéd 1956-ról is. Szaporodtak Ágh Istvánnak
közvetlenebbül idesorolható versei is. De lehet ennek egy
személyes oka is. Eljutott abba az életidőbe, amelyben a
visszaemlékezés egyre gyakoribbá válik. Előző
verseskönyve, A megtalált időből (2005) egészében
ennek alapján szerveződött, de hasonló mondható el az
ezelőttiről is. A Semmi sem úgy (2003) lapjain volt
olvasható az Októberi fogadalom, s abban az
elérhetetlen vágy: „volna csak ősz ez az ősz, közömbös
sebhely a seb”. A végkövetkeztetés: „hiába hegedt be a
seb, a gyalázat helye fáj”. Ugyanis újabb gyalázatokról
kényszerül a költő is leltárt készíteni. A fogadalom alól
tehát nincs feloldás. Ez a vers egy magát boldogabbnak vélő
utókorban született, mégis párverse Nagy Gáspár A fiú
naplójából című híres-hírhedett művének.
Időszerűen is időtlen, időtlenül is időszerű. (Nap
Kiadó, 2006)