|
Novotny Tihamér
Krízis
Ferenczi Károly
kiállításáról
A marosvásárhelyi Zene- és
Képzőművészeti Líceum grafika és szobrász, majd a
kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészet
szakán, 1975-ben végzett Ferenczi Károlyról, aki 1991-ben
telepedett át Magyarországra, s aki több évi, számára az
élet egyik fő értelmét jelentő tanítás után ma
munkanélküliként tengeti életét, a Kortárs Magyar
Művészeti Lexikonban a következő találó sorokat írta
Vécsi Nagy Zoltán: „Műveire a gondolati, erkölcsi és
metanyelvi meghatározottság, valamint a klasszikusokra való
reflektálás jellemző. A sepsiszentgyörgyi MÉDIUM 1-en
kiállított 1980. R – EVOLUTION című munkája [amely
körülbelül egy hússzorosára felnagyított, kihúzható
fiókú gyufásdoboz volt, s amelyre címkéül Delacroix A
szabadság vezeti a népet (La Liberté guidant le peuple) 1830-ban
készült festményének kicsinyített másolatát helyezte
(megjegyzés tőlem)] a korszak romániai képzőművészetének
nemcsak politikailag, de műfajában (neopop) is egyik
legbátrabb műve.” (Ferenczi előbb a nagyváradi
Dialógus-csoporthoz tartozott, később pedig a budapesti MAMŰ
Társaság tagja lett.)
Ezt a rövid szakmai jellemzést tehát ebben a
nem éppen hosszúra sikeredett írásban most magam is
alátámasztani és folytatni igyekszem.
KRÍZIS – mondja Ferenczi Károly
kiállításának hívószavában, mert műveinek egy ciklust
alkotó darabjai (tudniillik az egyedi vegyes technikával
készült munkák az ’56-os évfordulóra és a 2006-os őszi
eseményekre való utalás aktuálpolitikai vonatkozásain túl)
valamiféle általános, mély, a társadalmat és az egyént
egyaránt nyugtalanító, megrázó, drámai végkifejleteket
sejtető, fizikai, szellemi, lelki és erkölcsi
válságjelenségről szólnak.
A krízis orvosi értelemben fordulópontot
jelent valamely betegség lefolyásában – mondja az idegen
szavak szótára. A dolog azonban még izgalmasabbá válik
számunkra, ha tudjuk, Ferenczi 2006 április–májusában, az
Erdős Renée Házban egy úgynevezett Tavaszi áldozat című
kiállítás kapcsán a klasszikus, elsősorban a görög-római
és a keresztény művészet tárgyi és szellemi mintáira
reflektáló, rendkívüli érzékenységű, érzelmesen, de nem
giccsesen, itt-ott kissé a dekadencia túlfényezett, csábosan
túlérett bőrébe bújtatottan, mégis hitelesen
átszemélyesített, őszintén kitárulkozó műegyüttest
állított ki. Csupa szakrális témát! A megváltódásra
áhítozó, az áldozat, a szellemi-lelki átlényegülés, a
megbocsátás, a könyörületesség, az elfogadás, az odaadás,
a bűnbánat és a szent minták követésének
szükségességére utaló művek mintegy megelőlegeztek valamit
abból a hangulatból, amely a testi-lelki egzisztenciánkat
fenyegető, ember mivoltunkat kockára tevő, értelmünket is
szorongató zűrzavaros világunk és országunk
válságjelenségeiről, korunk egyetemes krízishelyzetéről
szólnak.
Megjelentek lapjain az álmodó vagy szomorú
hírnökök antikizáló fejprofiljai, újra inkarnálódtak a Moskophoros
figurák, vagyis a borjút vagy bárányt vivő hellenisztikus jó
pásztorok, illetve derűs és szomorú földműves alakok,
valamint az áldozatot cipelő kecses tartású ifjak mezítelen
testképei; fölbukkantak a tékozló fiú biblikus
témavariációi, s koldusok, imádkozó, kérő, fohászkodó
emberek, áldott Madonnák, ikonok, tenyerekbe
temetkező aurás arcok. Sárga és vörös Krisztusok tűntek
fel a papírokon. Azonban ez a túlzott vágyódás a
messianisztikus jóra és szeretetre mintha előrevetítette
volna (mintha előrevetítené), mintha megjósolta volna (mintha
megjósolná) az anarchia, a pokoli zűrzavar, a polgárháború
előérzetének kísértetét, a bosszú, a leszámolás és
a sátáni manipuláció allegóriájának hétköznapi
megtestesülését. Mert hiába a változás szükségessége,
hiába a megigazulás vágyképe, hiába a figyelmeztetés a
szellemi, lelki és erkölcsi megújulásra – a konfrontáció
elkerülhetetlen: a jó mindig belesétál az erőszak
falanxába…
Tehát krízis van – mondja Ferenczi Károly.
De ezt már valahogy a ’90-es évek eleje-közepe óta érzi
és sulykolja, sőt kifejezésre is juttatta számos eksztatikus,
a hajdani olasz futuristák, a német expresszionisták és a
magyar aktivisták a társadalmi rendellenességekre érzékeny
vadsággal és dühvel reagáló grafikai lapjait megidéző,
elragadtatott, felindult, már-már önkívületi állapotba
került munkájában. Az olyan címűekben például, mint
amilyenek a Fürdőzés üstökössel és vulkánnal (1994),
a Kezdek ideges lenni (1994), a Nagyon feszült a
helyzet (1996) és a Hívogató ördög (1996) voltak.
Ilyen értelemben tehát a szóban forgó
Krízis-sorozat indulati és formai előképei már korábban
megszülettek, azonban a felháborodás hevülete és
vehemenciája, a véleménynyilvánítás spontán ereje és
őszintesége, valamint a kritikai hozzáállás, a
visszataszító, negatív folyamatok ábrázolása és
visszautasítása, a figyelmeztetés ereje még meggyőzőbb,
kifejezőbb és egyértelműbb lett. Ezek a szenvedélyes egyedi
grafikai lapok gyakran használnak a torzítás révén olykor
nehezen felismerhető, visszatérő képi elemeket és
szimbólumokat, az erőszakra, az agresszióra, a
megsemmisítésre, a veszélyre, az áldozatokra, a
kiszolgáltatottakra és a létbizonytalanságra utaló, drámai
módon átszemélyesített motívumokat: vulkánformákat,
csuklyás, arctalan figurákat, piramisfejű, kihegyezett
karószerű karokkal támadó agresszorokat, kinyújtott nyelvű
ördögfejeket, továbbá füstöt, lángot és pokolbéli
tűzesőt…
Egyszer valamikor még Erdélyben megkérdezte
tőle egy barátja: mondd, te miért festesz? Halálfélelmemben
– válaszolta…
Ars poeticájáról pedig így vallott nekem
még 1996-ban egy vele készített beszélgetés során. „Én
amit a képzőművészet térén eddig elértem, amit alkottam,
sohasem a külcsín miatt tettem. Sohasem akartam tetszeni,
jópofáskodni az embereknek. A háttérben minden művemnek van
egy morális sztorija, erkölcsi indoklása. Egyszerűen közük
van az élethez, mert ha rádöbbenek valamire, azt máris
szeretném elmondani az embereknek. Én üzenni akarok a
műveimmel.”
Végezetül – csatlakozva a Krízis-sorozat
képeinek mondanivalójához – az egyik ismerősöm által az
internetes iwiw-lánc magamról című rovatában, a
közelmúltban közölt önvallomásos véleményét magamévá
téve, én is szeretnék üzenni valamit az embereknek, mégpedig
a következőképpen: „azonkívül, hogy nem kedvelem a
rendőröket, a viperákat, a gumibotokat, a gumilövedékeket, a
tonfákat, a vízágyúkat, a könnygázt és a kardlapot (csak a
rendet, amit ők meg nem képesek fenntartani, mert a
bűnözőktől félnek), nem tudom, még mire kíváncsi az oldal
üzemeltetője, a Nemzetbiztonsági Hivatal. Gergényit viszont
szeretem, mert szép.”
(Rákoshegyi Közösségi Ház,
Budapest, 2007. február 3–16.)
