Marosi Gyula

Végül

Különös szokása az embernek, hogy időnként felteszi magának a kérdést: tulajdonképpen miért is él? Van-e, lehet-e bármilyen célja az életének? Magának a kérdésnek a felvetése bizonyítja a homo sapiensnek az élőlények közötti legmagasabb rendű intelligenciáját, ám ha a kérdésre adott válaszokat tekintjük, megrendül bizalmunk az előző állítás igazságtartalmában. Na, mindegy, legyünk emberien nagyvonalúak: a helyzet azért ismerős. Ott áll a szerencsétlen homo sapiens fürdőszobája tükre előtt, valamilyen különös szokásnak engedelmeskedve, mélyen belenéz a nagyon is ismeretlen szemeibe, és hangtalanul megkérdezi tőle: „Mondd, koma, mi a fenéért élsz te?” Fiatalon még könnyebb valamilyen, inkább csak vágyakat megfogalmazó válaszokat találni – hacsak meg nem verte (vagy áldotta?) a sors az illető egyedet depressziós hajlamokkal: a homo sapiens egyedeinek várható életútját pontosabban rajzolja ki a depresszió, mint bármely más tudatállapot –, de ahogy haladunk előre az időben, egyre bizonytalanabbak, maszatosabbak lesznek a válaszok, már csak azért is, mert addigra kiderül, a fiatalon adott válaszok pőre hülyeséghalmaznak bizonyultak. Aztán úgy ötven felett, hatvan felé, mikor a társadalmi berendezkedés felszínén történő gyors változások, a tömegtechnika és a moslékkultúra nagy újdonságai inkább bosszantják, mint pezsdítik, sok varjút látott már addigra karón, gyermeke már nem tart igazán igényt rá, gyomra kezd kényes lenni a fűszeres ételekre, hideg, nyirkos napokon fájni kezdenek a porckopásai, meg aztán ki is rúgják a munkahelyéről – hacsak nem kimondottan alantas, esetleg fizikailag megterhelő vagy szégyenletesen alulfizetett munkát végez, a pártirodák környékéről rajzó ifjú titánok előbb-utóbb kirúgják –, s ha addigra nem képezte magát az öncsalás mesterévé, valójában már nem is létezhet elfogadható válasz. Ráadásul a világ kezd olyan furcsa lenni, olyan más: a megszokott, hazugságkonstrukcióiba belehülyült, ragacsosan mocskos, életveszélyesen erőszakos helyett olyan idegenszerűen idióta, alpárian hazudozó és öntudatosan gengszterlelkű: egyre kívánatosabbnak látszik elhúzódni előle. Alapos okkal feltételezhetjük, hogy megfigyelt egyedünk hangulati állapotán sokat ront az a tény, hogy élete során, két alkalommal is, előbb mint éppen hogy fiatalember, másodszor érett korában, a történelemnek nevezett eseménysorok felcsillantották előtte, hogy esetleg lehetséges szerény tisztességgel és anyagi helyzetben, morális tartású, nem a gumibot érvei alapján berendezett világban élnie, valamilyen kellően laza, de biztatást, gerincet adó közösségben, ám mindkét alkalommal, hosszabb-rövidebb idő elteltével, tudomásul kellett vennie a keserű tényeket: „itt és most” nem lehet.

És erre az életkorra általában hervadozni kezdenek a mindenféle szenvedélyek – miközben az egészségrontó, értelmetlen, ostoba megszokások keményednek, mint a hűlő lávafolyamok –, a felesleges, értelmetlen, gyakran bizony még szégyenletesnek is mondható, de mindenképpen pénzbe kerülő, szent szenvedélyek, melyek mégiscsak vonszolják valamerre áldozatukat, s ekkor – mivel a természet képtelen elviselni bármilyen űrt – a lélek egyre üresedő helyeire kezd beszivárogni a közöny. És a közöny tulajdonképpen jó. Nem fáj. Csak hízik csendesen, hurkásodik, mint a háj, lerakódik vastagon, mint a guanó, s egyre mélyebbre szorítja az olyasféle, nehezen behatárolható, de folyamatosan sajgó érzeteket, mint a becsapottság, a kirekesztés, a reménynélküliség, ráadásul lassan ugyan, de érzéketlenné balzsamozza a faj specifikumához tartozó, ösztönösen kívánt, valamiféle közösségben élés utáni vágyat.

Meg kell jegyeznünk: az űr kitölthető mással is. Legkézenfekvőbb a gyűlölet: ez még az aggkori demenciában is pompásan működik. Bár a gyűlölet nem jelenik meg oly spontán módon, mint a közöny, azt kezdeti stádiumában, hogy monokultúrává tudjon válni, birizgálni kell – láttuk az elmúlt magyar évtizedekben, hogyan is –, a gyűlöletnek szüksége van a hatalomvágyra, a letaposás, a belek kiontása, szemek kinyomása, a koldussá tevés vágyására – hogy rátapadhasson, erősebben, mint a pióca –, de most, hogy elmondani vágyott történetünkben nincs szerepe – a néha felbukkanó, csupán a szöveg színesítését szolgáló mélységes-mély lenézés, a valamely lelki sutban meghúzódott önérzetből fakadó megvetés még nem gyűlölet –, kimerítőbb tárgyalását mellőzhetjük.

Ha az illető homo sapiens ebben a sajátos, a közönnyel már alaposan leszedált élethelyzetben véletlenül mégis, mondjuk, borotválkozás közben, a fürdőszoba párája által homályossá tett tükrön át belepillant a szemeibe, megborzong, akár fel is sikolt, mert úgy érzi, hogy ha az a bizonyos megválaszolhatatlan kérdés most ismét felhangzik – van rá esély! –, a védőburok, bármilyen vastag is, elpattanhat, reccs és pamm!, és akkor nincs tovább, élettelenül zuhan el a hideg csempén. Minden ilyen kerülni igyekezett, de ügyetlenségből bekövetkező pillantás alkalmával ki is veri rendesen a homlokát a hideg veríték. És valóban, egyszer csak, valamikor, jó sokára, megszólal a belső hang, de nem a szokásosan éles, számonkérő módon, inkább valami baráti, dörmögő, öregecske, szomorú tónusban: „Nem jó ez így, koma… látod: félsz. Még mindig félsz. Joggal: te is csak halandó csordalény vagy. De nem a halál a legrosszabb. Ha véletlenül nem halsz meg idejekorán… tudod jól, bármikor elkezdhetek fájni… habzó szájú, őrjöngő fájdalommal… láttál már ilyet, koma, igaz?” Hát, látott.

A közöny ugyan jó, de életveszélyes.

Valamiféle új szenvedély születésére aligha van remény, de még valami új elfoglaltság is kevés akad – és bárminek a játszóterét behatárolja, nagyon is éles kontúrokkal, a nyugdíj szorító összege –: lehet hát betegnek lenni, itt fáj, ott fáj, lehet üldögélni orvosi várószobákban, ez hosszadalmas és káprázatosan időt rabló elfoglaltság. Lehet alkoholistává válni – ha az illető véletlenül még nem volt az –, időskorúak alkoholizálása, zugivás formájában, meglepően gyakori. Aztán: be lehet fogadni néhány kóbor macskát, esetleg kutyát, az állatok testközelsége egy késő szocializmus korabeli panellakásban új távlatokat nyithat. Aztán: belevetheti magát a napi politikába, annak se vége, se hossza, most már van ideje kiélvezni minden, kissé gyanús zamatát, és jobban is emeli az adrenalinszintet, mint tucatnyi kóbor macska a lakásban – bár a politikai foglalatossággal vigyázni kell, élvezete függőséget okozhat, lehet például kóros, és valljuk be: szégyenletes –, hazudozásimádatba esni. Viszont: a korai teljes elhülyülés tulajdonképpen nem rossz megoldás: ülhet egész nap a tévé előtt, nézheti az apa nélkül felnőtt, zavart lelkű kiskamaszok hevületével és méltányossági képességével felvonuló pártihletésű hablatyolókat, a lakájalkatú úgynevezett moderátorokat, a mikrofonokba éneklőket, a bugyiban táncolókat, a tetoválásaikat mutogatókat, a filozófusoknak meg politológusoknak titulált, mindenre válaszokat adni képes, már majdnem zseniális akárkiket – hohó! ilyenkor csak úgy fröcsög a képernyőről, még kifelé, a szobába is, visszanyert szabadságunk és nemzeti függetlenségünk nyála –, a sulykolásszerűen szívbe markoló reklámopuszokat, még egy lánglelkű frakcióvezető asszonynál is szenvedélyesebb dél-amerikai, felvarrt arcú szappanoperahősöket, a szilikonmellű, hivatásos nyuszómuszókat, jeles pszichoterapeuták által pojácává nemesített közjogi méltóságokat, szóval mindenkit, aki csak „sztár” meg „krém” itten most – jaj! ezek mind olyan cuki pofák! –, mindenkit, aki számít ebben a többszörösen becsapott és mindenféle nyomorúsággal megvert Hunnia provinciában, és bizonyos idő múltán már soha többé nem tesz fel magának létét igazoló kérdéseket – ám ezen kegyelemben nem mindenki részesülhet. A többség életének erre a kifakult pontjára érve úgy érzi, lassan megindult lefelé valamilyen lejtőn, s többé már nem lesz megállás, csak gyorsulás, és a már nem is távoli időben úgy hull bele a nagy büdös semmibe, mint egy, a világűrben kódorgó, negatív energiájú virtuális részecske egy útjába került fekete lyukba.

De ameddig élünk, akárhogy is, addig történhet velünk bármi is. Egy mindközönségesnek látszó napon bejelentés érkezik, miszerint gyermekének gyermeke születik. Homo sapiensünk azt mondja erre, hogy „örül neki”, és az ajka körüli kis halvány mosoly jelzi, valóban örül, bár nem tudja, pontosan miért. Egy későbbi napon – az idő úgy rohan, mint a gyorsvonat – mutatnak neki egy kórházi üvegablakon át egy kis öregember arcú jövevényt, egy kancsi tekintetű, csupasz ínyű, torzan fintorgó, kopaszka jószágot, és miután, talán az új helyzetet leképezni próbáló, afféle zavart, öregemberes toporgással megszemlélte, őszinte meggyőződéssel azt mondja rá, hogy „szép”, és az arcán megjelenik az a bizonyos örömmosoly, szívét, hosszú idők óta ismét, valami kis melegség járja át – közben halvány emlékei támadnak: igen, átélte ő már ezt, mikor a fiát mutatták neki egy másik üvegablakon át, régen volt, Istenem! a világ iránti közönybe süppedve talán még ezt is hagyta volna kikopni magából! –, bár még mindig fogalma sincs, miféle következményekkel jár rá nézve ez az esemény. Jegyezzük meg ezt a hosszú idők óta újra jelentkező, szívtáji „kis melegséget”, a későbbiekben még jelentősége lesz. Aztán egy újabb szép napon – itt már nagyon figyelni kell, az idő ebben a konstellációban már igen relatívan viselkedik: lehet fél év, kilenc hónap, akár egy egész év is, pontosan visszaemlékezni már képtelenség –, mikor már elég érettnek gondolják őt arra, hogy levihesse egyedül a gyereket sétáltatni, még babakocsiban persze, megtörténik a dolog. Imigyen: a már gyermeki kinézetű gyermek elalszik a kocsi ringásában, s a homo sapiens megfáradva a csoszogásban egy zöld levelekkel árnyékolt padra telepszik, rá is gyújt talán, gondosan ügyelve, nehogy a légáram a kocsi felé vigye a füstöt, a napokat darabokra tördelő időből kiszakadva bámulja, milyen furcsán is billegnek a zöld levelek a nyelükön, és mindahányszor, amikor billennek egyet, fonákjukon megcsillan egy szomszédos ház ablakáról visszaverődő, szivárványosra bomlott napsugár, valamikor kamaszkorában bámult meg efféléket utoljára, s hogy lelke valahogy kinyílt, némi rácsodálkozással veszi észre, az alvó gyermek arca menynyire rajzos, mennyire szabályos, szinte giccsesen tökéletes, hogy fajtája kölykei a legkényesebb esztétikai kategóriák mércéjével mérve is: valóban szépek; s egyszer csak észreveszi, hogy az alvó gyermek kinyitja a szemét, a zöld levelek billegéseit figyeli, a szivárványos fénysugár villanásait, hosszan és elmélyülten, ahogy előbb még ő maga, aztán lassan feléje fordítja a tekintetét, ránéz, rá a padon kuksoló öregemberre, tágul a pupillája: felismeri, és elmosolyogja magát. Reá mosolyog. Neki mosolyog. És akkor a homo sapiensben felsikolt a kegyetlen választól rettegő kérdés: „Mondd, koma, mi a fenéért élsz te?”, és már nem riad meg, nem keseredik el még a vére is, szíve táján kis melegséget érez, és öntudatosan adja meg a választ.

És attól kezdve minden felbukkanó alkalomkor jelentkezik: viszi ő a gyermeket sétálni, elviszi ő az orvoshoz is: csak egy oltást kell kapnia, nagy eset!, fájdalomdíjként majd csúszdázik vele, itt a tavasz, ideje lenne az Állatkertbe menni,
s aztán, hogy a gyermek óvódáskorba kerül, lehetőségei kitágulnak: kicsit köhögős ma, mintha kicsit menne a hasa, jobb lenne, ha néhány napra kerülné a közösséget, majd ő eljátszogat vele. Tettének indoka – még ha kívülről annak látszik is – korántsem önzetlen: mindezt a szívtáji kis melegség megszerzése végett teszi. Hamarosan rabja lesz, mint lehet rabjává válni a morfiumnak, szervezete kezdi megkövetelni a napi adagot, hiánya elvonási tüneteket okoz, ingerültté, nyugtalanná válik, szétszórt lesz, koncentrálni bármire is képtelen, izzadós és szomjazó, és egyre nagyobb adagok szükségeltetnek a kívánt hatás elérésére.
A lehetőségek azonban behatároltak, ezt, ha halovány kétségbeeséssel is, de tudomásul kell vennie. Ám mit ad isten: egyszer csak a gyermeknek testvére születik. Megfigyelt homo sapiensünk lehetőségei nemcsak megduplázódnak, de sokszorosára növekednek: két szülő, egymást váltva, még kiszolgál egy gyereket, de kettő esetében már nincs váltás! és az eddig néha bizony tolakodó, fontoskodó öregemberre egyszer csak szükség lesz! A kis szívtáji melegség beszerzésére szinte korlátlan lehetőségek nyílnak. Számítanak rá. Léte fontossá válik. Újra csörög a telefon.

Gyerekek nélküli napokon a legváratlanabb pillanatokban és helyzetekben egyszer csak az eszébe ugrik, legközelebbi találkozásuk alkalmával mit kell feltétlenül a lelkükre kötni, miféle dolgokat nem szabad engedni, hogy a feledés homályába vesszenek. Ezeken a napokon visszapergeti együttléteik képsorait, minden apró motivációt kiértékel, tanulságokat rögzít. Álmodik róluk. Járatni kezdi az agyát, és amint a maga kudarcos élete nyomorúságát a közöny tunyaságába és az öregedés menhelyére szorított agy tekervényei ismét impulzusokat kezdenek termelni, újra gondolatai támadnak, valamiért fontosnak érzett gondolatai. Valójában nem is léteznek gyerekek nélküli napjai.

Erre az állapotra mondják, a leghétköznapibb értelemben, hogy „megvan, jól érzi magát”. A gyerekek nélküli napokon is gyermeteg elfoglaltságokkal tölti az idejét, elhessent magától minden nem gyerekésznek való kósza gondolatot. Nagy élvezettel mesekönyveket olvas, csak kanalat kezd használni az étkezéseknél, de az nem fordul elő, hogy néha bepisil. Elégedett ezzel a léthelyzettel, nem is szándékozik moccanni belőle, főként hogy azt érzékeli, és meg is könnyebbül tőle, hogy a nagy, büdös, fekete lyukba zuhanás kelevényszerűen terjedő réme, nyilván a kis szívtáji melegségek hatására, felszívódott, az agynak nyilván azon részébe, ahol mondjuk harmincéves korában tartózkodott, és csak ritkán szánta rá magát a fekete huhogásra.

S amint az események hatására a közöny tunyaságába belelustult és az öregedés – nem kötelezően – menhelyére vonult agy tekervényei ismét impulzusokat kezdtek termelni, észlelnie kellett, hogy mindezek ellenére időnként átfutnak rajta némi bizonytalanságok. Például hogy a guanóvastag közönyt valójában nem számolta fel, csupáncsak magamagáról a többiekre, az úgynevezett társadalomra, az egész emberiségre csúsztatta át. Ezt persze következmények nélkül megtehette, nem kellett vele elszámolnia senkinek, a bizonytalanságérzet is csupán abból fakadt, hogy korábbi életében, ha kordában tartva is, de élénken foglalkoztatták az e témákat tárgyaló kérdéskörök; s mivel e tekintetben semmiféle tudatos törekvést nem talált, tehát az a bizonyos tudatalatti rendezte így: az okát szerette volna tudni, miért így. Főként hogy még egy ellentmondást is észlelnie kellett: látókörébe keveredett egyes szerencsétlen fajtársai iránti, az elesettek, a becsapottak, a megfélemlítettek, a létükben megingatottak sorsa okozta csendes kín mintha még erősödött volna is, két szemével látva a korábbi életében még elképzelhetetlent nemegyszer gyermeklelkű sírások fojtogatták a torkát, de egy szikrányi megértést vagy együttérzést sem talált magában a nagyobb közösségek iránt. Ezekkel neki immár semmi dolga. Tervek, vágyak, elképzelések nem fűzik hozzá, nem részese felemelő vagy gyakrabban borzalmas teljesítményeiknek. Pedig esze szerint továbbra is tisztában volt legalább az afféle közhellyé silányított igazságokkal – mikkel a homo sapiens minden elfogadható IQ-val rendelkező egyede is tisztában van –, hogy a faj, esetleg az egész élővilág létének veszélyeztetése nélkül már nem lehet tovább ezertonnányi ciánt ereszteni a folyókba, génkezelni minden ehető sarjadást és kivágni minden fát, rákkeltő anyagok füstjét eregetni az ózonpajzsában kikezdett Isten szép egébe, nem lehet a „Világ tőketulajdonosai, egyesüljetek!” jelszó alatt egy amőba közönyével és következetességével minden fizikailag létező és szellemi javat megszerezni, kizsigerelni, áruvá, majd eldobandó szemétté tenni – de mindezek egy cseppet sem izgatják. Mintha az ő és főként kedvesei sorsát egyáltalán nem befolyásolná, mit tesz a további hatmilliárd homo sapiens, robbantgat-e, vagy robbanásszerűen szaporodik, újabb atombombákat fabrikál-e, trükkös, kiismerhetetlen járványokat terjeszt, százezernyi újságban és tévécsatornán szikrányi empátiát sem mutatva sikoltozza önérdekét, hogy tart-e már kést minden példány a másik nyakához szorítva, hogy a lepusztított emberléptékű kultúrák utolsó tégláit is szétrugdalva közeleg-e már a globális gyűlöletkultúra korszaka, mely végképp kvarklelkűvé teszi a homo, de nem biztos, hogy még sapienst – szarik rá. Ugyanakkor – nem tudja, van-e mindennek valamilyen köze a világ iránti közönyhöz – meglepődve veszi észre, hogy mennyire átértékelődnek a naponta vele, velük történhető események: egy faodúban felfedezett cinegefészek megtekintése sokszorosan fontosabbá válik, mint egy labdarúgó-világbajnokság soros mérkőzésének a végigbámulása; egy hasmenéses kaki nagyobb figyelmet vált ki belőle, mint egy parlamenti vitanap. És hogy: az áttekinthetetlenül bonyolult emberi építésű problémahalmazok mögött – melyeket a maga hatáskörén belül maga is évtizedekig rakosgatott – az életünk fenntartásához szükséges dolgok mily egyszerűek, mily megnyugtatóan természetesek: a búzaszem kicsírázik, és szárba szökken egy nedvesen tartott itatóspapíron, hogy a puha, átgyúrt agyagból milyen helyes edénykéket lehet formázni. Hogy fúj a szél, felhők jönnek, és elered az eső, hogy ha rekkenőre forrósodik a nyár, mehetünk fürödni a Dunára. Hogy a fehér virágból borsó nagyságú bogyócska lesz, duzzad, majd megpirosodik: nézd csak, cseresznye!

A másik gondolati kör, melynek felbukkanásával megjelenik a gyenge, de még így is nyugtalanító bizonytalanság, amikor az ugrik az eszébe: van-e és miféle joga a gyermeki világba helyezni magát? Betelepedni egy létérzetbe, melyre már nem jogosult? Amit már porrá rágott az idő, s amit visszacsikarni minden bizonnyal csak az unokák meglopásával képes? A hiábavalóságtól való menekülés nem ad jogot. A rokoni, a vér a véremből kapcsolat sem: a leszármazási folyamatoknak oly szőrszálhasogatóan nagy fontosságot tulajdonító Ószövetség szent textusai sem: a homo sapiensnek az Úrral valaha kötött szövetsége már minden következményében elliberalizáltatott. Miféle jog hatalmazza fel arra, hogy ezt az érzetet birtokba vegye, sőt: szenvedély mértékűre növelje? Eme felvázolt lelki töréske tulajdonképpen nem igazán fontos, történetünkben is csak árnyalatnyi szerepe van, viszont ehhez kapcsolódva megesik valami, ami kimondottan érdekes. Meg mulatságos. És mindent, ami érdekes és mulatságos, az írónak kötelessége, még az írói fegyelmezetlenség gyanúját magára véve is, az érdekességekkel libaként megtömött és ettől apátiába zuhant olvasói elé tárni: erre a kérdésére választ kap! Hogy ebben a világban bárki bármilyen kérdésére választ kap, hát az csupa móka és kacagás.

Megfigyelt homo sapiensünk nem babonás, csak amennyire illik és szükséges. Könnyű babonaságainak egyike: ha véletlenül leesik egy könyv, és lapjaira nyílva landol, mielőtt visszatenné a helyére, el kell olvasnia a megnyílt két oldalt. Merthogy ott neki üzenet van. És valóban: az esetek nagy részében meglepően sok hasznos információt, sőt személyre szóló, megfontolandó intelmet talált már, bár kétségtelenül előfordul, hogy éppen ostoba hozzá, hogy az idegen észjárású, lötyögően üresnek ítélt szövegben felismerje a magára vonatkozókat. Nos hát: egy lakásfestés során – a művelet harmadik napján megesküdve, hogy ez élete utolsó lakásfestése –, éppen érzelmei hőfokának jogosságán merengve, egy magas polc tetejéről lebucskázik egy Kortárs – fehér borítójú, már jó húszéves: kidobni sajnálatos, újraolvasni reménytelen, éppen megfelelő helyen volt egy magas polc legtetején. És a megnyílt lapokon egyszer csak ezt olvassa: „Hogy a Kaland élmény legyen, ahhoz intellektus kell. A kettő ritkán úgy kerül össze, hogy szinte műalkotásként »rímeljen«. Lévén, hogy a nagy emberi Kalandok címszavai: Anyaság, Szabadságharc, Unokanevelés.” Vér szökik a fejébe, és keze reszketni kezd: az emberi nagy kalandok egyike: az unokanevelés? Akár a szabadságért folytatott harc? Éppoly jogos, éppoly módon ösztönből fakadó? Kapkodva lapozni kezd az írás elejére, ki üzeni ezt neki. Ki? Hát egy Illyés Gyula nevű homo sapiens, közzétett naplójában.

Jó húsz évvel ezelőtt nyilván olvasta, hisz megvan ez a lappéldány, de akkor, az életismeret ezen fokához még éretlenül, átsiklott felette – akkor még! és úristen, mennyi minden máson! –, tudatlanul átsiklott. S ráadásul, hogy mindezt egy lelke mélyén elismert tekintély, nem egy kényszeres önmutogató, a „vak tyúk is talál szemet” alapon fecsegő akárki közli vele, hanem egy életet is elkormányozni képes definíciókat alkotó elme, hirtelen vad kedve támad – mint mindig azon ritka alkalmakkor, amikor az élet szétesett fogaskerekei összeállnak, láthatóvá teszik magukat és működésüket –, tenyérrel az asztalra csap, és hangosan felrikkant: „Igen! Igen! Még egy puszi, holtában is, Gyula bácsinak!” A festés velejárójaként romba döntött lakás valamely zugába húzódva, hagyva a bánatba belátható jövőjét meghatározó munkaeszközeit, a felmosórongyot s a vödröt, izgatottan végigolvassa az egész, huszonoldalnyi jegyzetet: szeretne még többet tudni a témáról. De a megállapítás csak elpöttyentett, több róla még egy árva szóval sincs. Gyötri az agyát, olvashatott-e a szerzőtől valaha valamit, melyben e témakör további gombolygatása található, de semmi ilyesmire nem emlékszik. „Újra kéne olvasni Illyés Gyulát”, jut eszébe, de aztán, hogy megint csak hívja a kötelesség, a muszájtevékenységek jelen stációja, a felmosórongyot facsargatva csak sóhajtozik: az életmű túlságosan vaskos. S a téma túlságosan is olyan igényű, melyet csak egy diófával beárnyékolt kerti asztal mellett, jeles borocskát kóstolgatva lehetne a maga teljességében kitárgyalni. De hát a halál nagy úr. És ha élne is Illyés Gyula, kérdéses, hogy udvaroncai mellett maradna-e hely a kerti asztal mellett.

Tudnunk kell – ha az eddigiekből nem is derült volna ki –, hogy megfigyelt homo sapiensünk néhány intellektuális vonatkozásban „nehézfejű”. Feltétlenül idetartozik a filozófia. Az alapvetéseket még jó hatásfokkal megérti, de az ezekből szőtt struktúrák egyre bonyolultabb, tapasztalatokkal már nem ellenőrizhető hálóin valahol feltétlenül fennakad. Nehézfejűségének ragyogó példája, hogy a szükséges időben képtelen volt felfogni a marxista dialektika mibenlétét, pedig ezzel jelentősen gátolta társadalmi előmenetelét – ami egyszerűbben szólva pénzszerzést jelent. Tisztában van vele, hogy képtelen lenne olyan gondolati felépítményeket alkotni, melyeket végül még maga sem ért, így hát borzongva tisztel, és óvatosan elkerül minden filozofálgatást. Ám az ekkor felmerült kérdésekre, melyek megválaszolásában ráadásul senkitől sem remélhet segítséget, kínjában filozófia környéki, számára csuszamlós területeikre téved: kéretik empátiával értékelni erőfeszítéseit. Hogy az unokanevelés az emberi nagy kalandok egyike, immár alapvetés. Ekörüli bizonytalankodásra immár semmi ok: a vágy ösztönszerűen támad fel a homo sapiensben, génjeibe van kódolva, mint a szabadság vagy az anyaság utáni, még az ésszerűségeken is áttörő vágy. Tudatos vagy tudattalan – nem tudatalatti! egyszerűen: ostoba – elfojtása gyors leépülést, depressziót okoz: megtapasztalta. De miért az unoka, miért nem a gyermeknevelés a Nagy Kaland? Nyilván az is – talán nem figyeltünk jól oda –, de a két élethelyzet között jelentős különbségeknek kell lenniük, ha egyszer – figyelmeztetőleg? – kiemeltetett. Próbáljuk becserkészni ezeket!

A legnyilvánvalóbb: ha gyermek után vágyunk, általában van módunk tenni érte – az unokáért akaratot már nemigen mozgósíthatunk, csak vágyat: ő már valódi, égből pottyant ajándék. Gyerekeinket, ahogy megszülettek, a hónunk alá csaptuk, és rohantunk át velük fél életen: szerettük persze, etettük, okítottuk, fegyelmeztük őket, mostuk a ruhácskáikat, fésültük hajukat, ültünk az ágyuk mellett sírósan, lázas homlokukra simított tenyérrel, kirándultunk velük, úszni tanítottuk őket, de akármit tettünk is, mindig ott lappangott a tudat alatti parancs: kötelesség. Nagyon is behatárolt időperiódusokban kötelességünk volt elsajátíttatni velük azokat az éppen esedékes tudásokat, melyek birtokában majd képesek lesznek az önálló, sikeresnek remélt életre. Az unokával szemben nagyjából megszűnik ez a kötelességtudat – csak azért is, mert már fogalmunk sincs róla, hogy az ő felnőtt életében majd miket kell tudnia egy sikeres élethez: neki csak be kell mutatnunk azt a valódi, feltételek nélküli szeretetet és ragaszkodást, melyet ebben a lepusztított világban ritkán fog megtalálni. Fegyelmezése – a fizikai veszélyhelyzetek elkerülésén túl – se a mi feladatunk: idomulhatunk az ő szertelenségéhez – mennyi akaratos vaskalaposságunk válik nevetségessé! Előtte már nem kell elkendőznünk szigorúsággal az arcunkat, már nem kell tartanunk tőle, hogy elkapatjuk, ha gyönyörűséggel kezeljük, kivételezett kincsként, ahogy egy égből pottyant ajándékot illik. A két helyzet másságában a legmeghatározóbb különbség: az idő. Gyermekeinknek még mi voltunk kénytelenek osztani: „Jó… lejátszunk még egy gyors partit, de aztán mars aludni!”, az unoka – az emberi dolgok által kiszabott, együtt tölthető intervallumot – maga tölti ki: vele együtt utazhatunk a gyerekek által még össze nem szabdalt idő végtelenségébe. Gyerekeinket mindig nagyobbnak, okosabbnak, önállóbbnak kívántuk látni, szinte siettettük, toltuk velük előbbre az időt; az unokákat éppen olyannak szeretnénk megtartani, amilyenek most, a magunkhoz ölelésük pillanatában – megállítanánk akár még a világ forgását is, csak hogy örökre így maradjanak velünk. Gyerekeinkben a magunk meghosszabbított életét éltük, az unokák már az elmúlásunk utáni, reszketve remélt élethez tartoznak. Velük szemben már nincs semmiféle fölényünk, velük már nem kell megvívnunk semmiféle csatát. Őket már csak szeretnünk kell. Szeretnünk azzal a forró szenvedéllyel, mely beledöglik a vágyba, hogy viszontszeressék. Velük már egyenrangúak vagyunk.

S ha ez így van – s miért ne lenne így? –, magától nyomakszik elő a kérdés: ha az unokanevelés az emberi Nagy Kalandok egyike, mi az oka, hogy kevesebbet beszéltünk, főként írtunk róla egész homo sapiensi történetünkben, mint a többi Nagy Kalandról? Ha a Szerelmet is e tárgykörbe vonjuk: csak apró betűs lábjegyzeteket? Bizonyára a legnagyobb és egyben legkegyetlenebb oka: meg kell érnünk egy életkort, hogy ebbe a kalandba belevághassunk. És a homo sapiensnek ősidők óta kialakult szokása, hogy a lehetséges, genetikailag belétáplált életkor félidejében meghal. Történelmét akár csak felületesen is átfutva: egyedei előszeretettel gyilkolták és gyilkolják le egymást. Jól és egyre jobban szervezett bandákba tömörülve, egyre hatékonyabb, századunkra már kontinensnyi népességet kiirtani képes fegyverekkel, mindemellett a középkori, babramunkát kívánó kézműves módszereket sem hagyják feledésbe veszni. Kevésbé ricsajos időszakokban, látványos fegyverek helyett, a még élhetőnek tartott emberi életlehetőségek megvonásával: a népirtás intelligens módja ez, és ha van rá elegendő idő, az állandó fenyegetettségre alapozott agymosással elérhető, hogy maguk a halálraítéltek is beletörődjenek sorsukba – sőt: a képernyők csodálatos eszközök! lássátok be, vérbunkók, nincs más alternatíva! –, célszerűnek tartsák. Ráadásul emez intelligenciától duzzadó megoldásokat az úgynevezett jövőorientált, haladó értelmiség támogatni szokta – ha tisztességesen megfizetik, eredendő képességeit meghazudtoló leleménnyel. Eredményesebb is, mint a szőnyegbombázás. De gyakori eset az is, hogy maga öli meg önmagát: kötéllel, altatóval, alkohollal, droggal – a faj e téren is igen találékony. Váratlanul megszólal egy belső hang: „Mondd, koma, mi a fenéért élsz te?”, s mivel képtelen már akármi, legalább az önáltatásnak megfelelő maszlagot találni, prutty!, megöli magát.

És ha meg is éri a szükséges életkort, akkor sem mindegy, milyen állapotban. A becsontosodott, betegesen énközpontú, már csak a maga kőszobrán ügyködő egyed, bár kiválóan alkalmas mondjuk Nagy Írónak, Mindennémű Veteránnak vagy Halhatatlan Művésznőnek, de az unokanevelés Nagy Kalandjának legalább némi empátiát megkívánó útjára lépni már képtelen. Mint ahogy a fentebb már említett egyedek, a napi politika emberalatti produkciói, valamint a magát liberálisra sminkelő médiaidiotizmus élvezetének hatására korai elhülyülésben szenvedők tömegei is: ők már közönséges mentálhigiéniai okokból alkalmatlanok. Újabb időkben feltűnt egy alfaj, melynek tagjai individuális szabadságjogaik védelmében már gyereket sem vállalnak – ha mindenféle machinációk ellenére véletlenül mégiscsak megfogan egy, prutty!, elabortatják –, ők már biológiai okokból sem jöhetnek számításba. Láthatjuk tehát, kevesen maradnak, akik belevághatnak ebbe az alighanem utolsó Nagy Kalandba, és lehetőségük van rá, hogy beszámolókat fogalmazzanak: ez is oka, hogy a témának vékonyabb irodalma van, mint megannyi kis kalandnak. De a legfőbb ok: a kevesek közül csak kevesen szólalnak meg. Kommunikálnak ugyan, de mindig csak a beavatottakkal, s nem is mindig szavakkal. Akik a Kaland által visszaszerzik a homo sapiens számára már elveszettnek tartott archaikus mosolyt, öntudatosan csendesek. A mosolyt bensőjükben viselik, és sejtjeikkel fogják fel a dallamát. A keresők hangosak. A békétlenek visongva erőszakosak. A tiritarka ürességekben felszívódott létűek kétségbeesetten harsányak. Viszont, mint tudjuk – ha másból nem, a szentek élettörténeteiből –, akik elballagtak az emberi lét értelmetlenségének határáig, s egy pillantást vetettek a túloldalra, belenéztek az örök, reménytelen semmibe, s ott meglátni véltek egy átsuhanó árnyat, alázatba zuhannak és elhallgatnak. Tovább már nincs értelme szónak.

Megfigyelt homo sapiensünknek, szellemi nehézkessége miatt, nehéz fizikai munkával egyenértékű agytornái által idáig jutva, no meg a folyamatos szívtáji kis melegségek hatására, megváltozik a tudatállapota. Ezt az új állapotot nehéz pontosan definiálni, nevezzük „nyitottnak” – aki csak halványan is megtapasztalta, tudja, miről van szó, a süketeknek meg úgyis eléggé felesleges beszélnünk zenéről –, és ebben a nyitott tudatállapotban képessé válik, hogy felismerje a csodákat. Mindez valahogy úgy történik, mint a mesében: mintha kimondva a kellő varázsszót megmozdulnának hatalmas sziklatömbök – melyeket az eddigi, a mindennapi betevőt és szükségesnek vélt javakat kutató, korlátolt élete során ezerszer látott, látott ugyan, de bamba közönnyel elbaktatott mellettük –, és nagy dübörgések közepette feltárnak egy titkos barlangot. Melybe, ha bátorságát összeszedi, valami fényt adó alkalmatossággal besétálhat, s melynek mélyén, kitartása jutalmául, megtalálhatja az elrejtett kincset. Például: egyszer csak rá kell döbbennie, hogy a gyerekek számára nem meghatározó az Idő. Nem szabdalja fel életüket, és így még arra is képesek, hogy az egyre halványuló múltba nyúló lemezét valahogy meghajlítsák, szinte maguk alá gyűrjék, hogy játsszanak vele. Döbbenten kell tapasztalnia, hogy egy jellegzetes, furcsa kis mosolyban, babirkáló kézmozdulatban, ismerős hangsúllyal kimondott szóban, egy hajtincs hátravetésében, egy szájszéli görbületben képesek megeleveníteni már eltávozott kedveseit. Olyan embereket, akiket nem ismertek, nem is ismerhettek, akiknek emléke az öregedő és egyre kopottabb lelkében is, a végső megbékélés felé haladva, egyre csak kopik. Megesik nemegyszer, hogy az aprócska jelzés felismerésének pillanatában szinte az eszét veszti, sír és nevet is egyszerre, tíz körömmel kapaszkodik a karcos homályból az élet eleven fényébe varázsolt jelbe, lelkében felsikolt: „Ő az! Istenem! Igen: Ő!” S csókolná, ölelné rogyásig a hírhozót, a már az eltávozottnak is járó, visszavágyott szenvedéllyel, de fegyelmeznie kell önmagát, nem riaszthatja meg, hiszen ő nem tudja, hogy homlokába hulló tincsének hátravetésében a végzetet zúzta szét. Másik példa: egyszer csak azt veszi észre, hogy az ebédlőszőnyegen, vagy a homokozóban ülve, a lánykák közt ott egy kisfiú, velük egykorú, négy-öt éves lehet. Vézna, gyereknek csontos arcú, láthatóan zárkózott, talán gyanakvó is, mindenre hirtelen rebbenésekkel válaszoló, sértődős gyerek. Megismeri: ő maga az. Érzi a benne motoszkáló bizonytalanságot, a könnyen támadó riadalmat: ennek a kisfiúnak a gyermekkora a második világháború éveire esett, s bár kevés képet őrzött meg a bombatámadások idején rengő pincékből, a halottak, a viaszarcú, széttrancsírozott testű holtak látványából, már nem emlékszik a valami alig-táplálékkal kihúzott éhességekre, de idegeiben, húsában, valahol mirigyei álmában jelen van a légvédelmi szirénák vijjogása, a bombázógépek gyilkos moraja, ágyúk böfögése, sikoltozások, ordító parancsszavak – mindez bizonyára egész életén át benne is marad –, okkal követi a világ iránt még tökéletes bizalommal élő lányok szertelenségeit gyanakvással. S egyszer csak, lám: kipirul az arca, ő is harsány kaccantásokkal nevet, a játékban ő lesz a kezdeményező, még vitatkozik is, meg birkózik velük – gyerekeknek ötven-egynehány évet maguk alá gyűrni semmiség.

Kezdi azt hinni: valójában nem múlik el soha semmi. Itt van velünk minden, amit megéltünk. Időnként felfedve magát, láthatóan az is, ami nem a mi életünkben történt meg. Semmi és senki nem múlik el, legfeljebb tényszerű tartalmában a távolság homályába vész, de jelen van, munkálkodik, parancsokat teljesít, intuíciókat sugall minden, mi teremtésünk óta megtörtént.

A titokzatos barlang ezen mélységéig botorkálva egy tágas terem nyílik meg előtte. A termet rejtett forrású fények világítják meg, oly erővel, mint a fenti világban egy frissen harsant tavaszi tájat a reggeli napsugár. A terem boltozatát sófehér cseppkőoszlopok tartják, s a párkánytól a padlatig körbe csipkés cseppkőfrízek díszítik: a fények erősek ugyan, felfényezik a természet-barokk köveket, de nem vakítanak, s rafinált összjátékukkal elmosnak minden árnyékot. Lehet hosszan, szájtátva bámulni, de úgy tűnik, innen nincs tovább. Ha azonban az itt helyénvaló áhítattal, a lelki és testi izgágaság mindenbe belerondítani képes kényszere nélkül – ezt meg tudja adni az öregedő corpus – s visszaszerzett képességünk, a gyermeki szemekkel való látás birtokában valóban csak bámulunk, valami újabb rezzenő történés hatására megnyílhat a boltozatos terem vége: már nem súlyos tömegek félelemkeltő robajával, csak egy olyas halk suhanással, mint amikor leeresztünk egy csipkefüggönyt.

Mielőtt a rezzenő történésről beszámolnánk, vizsgált homo sapiensünkről tudnunk kell, hogy addigi élete során csupáncsak felhabzsolta fajtársai agyában a szabadság és a szabadosság mámorában született gondolattömegeket, de – a nyilvánvaló gonoszságok, ocsmányságok és infantilizmusok gyors félresöprésén, tehát a megszerzett információk jó felének azonnali kitörlésén túl – a lehetségességek dzsungelében nem kívánt machetével a kezében akár mások által is követhető utat vágni. Megérzései etikájára bízva magát tulajdonképpen inkább szórakoztatta, mint nyugtalanította a nyirkos sűrűségben való bóklászás. Amikor valamilyen nagy, homo sapiensi méretű, még számára is felfogható gondolatra akadt, képes volt az elismerésre, még ha olykor ette is a sárga irigység. Ilyennek minősíthető például az evolúciós elmélet. Logikus és elegáns, példatára meggyőző, apróbb részleteinek vizsgálata, már csak szakmai felkészületlenség okából is, mellőzhető, igazságtartalma a kötelező kétely fenntartása mellett elfogadható. S történik ezután: a kisebbik leánygyermek – nemiséghez tartozása itt fontos – három és fél éves korában, miután óvodába került, és ott meg kellett vívnia élete első, a csordában élők közt elkerülhetetlen, a rangsorban való elhelyezkedésének csatáját, egy kettesben eltöltött délutánon, az egyébként kezes és belátó, melegszívű természetét félretéve, nyafka, követelőző, szeszélyes magatartást mutatott be. Vizsgált hősünk tökéletes zavarba jött – életében fontosságot szerzett nők részéről, finnyásságának és szerencséjének köszönhetően, alig-alig tapasztalt effélét –, próbálkozott ezzel-azzal, ravaszkodott, hízelgett, fenyegetőzött, de csak sértettséget és újabb kihívásokat kapott vissza, úgyhogy végül is képtelen volt a kezelésére, és a fentebb elemzett, az unokához való viszonyhoz való ragaszkodással egyre lejjebb és lejjebb adta önmagát – már-már olyan megalázó és kétségbeejtő helyzetbe került, mint szokott romantikus és realista regényekben a bolondul szerelmes, öregecske, ám pénzes szerető az élet minden gyönyörében pancsikáló, káprázatosan ifjú és betörhetetlenül vad kurtizán csalfaságai által –, s türelme romjain már csak arra vigyázott, nehogy elfogyjon a cérnája, nehogy vérgőzös macsóista agresszióval vegyen elégtételt, és elfenekelje a három és fél éves Isten ajándékát. S miután a leánygyermek, kiélvezve fölényét, az ölébe mászik, átöleli a nyakát, belefúrja fejét a vállhajlatába, majd lazítva az ölelésen, forró, nyirkos kis ajkával még meg is érintve, azt suttogja a fülébe: „Kicsike Papa… te buta vagy.” Hősünk erre megdermed, majd hátrahőköl, a gyermek állát megfogva arcát vaksi szemei gyújtópontjába helyezi, megpróbálja a kajánka mosoly mögül kiolvasni: honnan tudja mindezeket? még nemi érettség előtt a legtitkosabb asszonycseleket? a szerető férfi kiszolgáltatottságáról és nevetségessé tételének lehetőségeiről honnan tud? A tompa férfibutaságból ocsúdva hangtalanul ugyan, de végül nagyon határozottan így kiált fel magában: „Nem! Ilyesmire már nem képes az Evolúció!”

A gyerekekkel töltött gyermekszívű évek tanulságai állnak mögötte: a homo sapiens kölykei születésük pillanatában – esetleg korábban is? – birtokában vannak az összes képességnek, melyek a fajt kiváltságos helyzetbe emelik. Már kopaszka, fogatlan, vaksin hunyorgó, tökéletesen kiszolgáltatott testi megjelenésük ellenére is öntudattal rendelkező erkölcsi lényként léteznek. Már a csupán az életösztön egoista parancsait teljesítő tudatukban is jelen van az emberi és az emberen túli igazságosság és méltóság ismerete. Hogy egy élőlény, születése pillanatában, morális motivációval rendelkezzék, képes-e erre vajon a – ha belegondolunk: nagyon is mechanikus és gyanúsan célratörő – Evolúció? Az intelligencia esetleg összerakódhat az ösztönös cselekvések gyakorlásából, a szerzett előnyök felismerésének tömege netán tudattá sűrűsödhet, de honnan a fizikai létéhez nem feltétlenül szükséges morál? És az emberi intelligencia miért csak a morális alapú érzelmek szabad áramlásában működik helyesen? Honnan a szeretetigény, melynek sugárzása nélkül szinte képtelen élni?

S ekkor, ha már eljutottunk a titkok barlangjának cseppkövekkel díszített termébe, lehullhat a végében halk surranással a fal, és láthatóvá válik: van út tovább. Az egyre keskenyebb és meredekebb kürtőn át eljuthatunk a már fojtogatóan forró mélységbe, a titkok titkához: az Érintéshez. Mely a homo sapienst, kitudhatatlan okból, minden élőlény között kiváltságos helyzetbe emelte. Melynek megtörténtéről már nincs adekvát tudomásunk, az már az Idő távolságának homályába vész. Nincs és milliónyi év után se lesz technikánk rekonstruálásához, de emléke jelen van: minden, egymástól tökéletesen elzártan fejlődő emberi kultúra alapvetésként tud róla. Mely megtörténhetett akár úgy is, ahogy azt az istenadta tehetségében mindnyájunk fölé, kiváltságos helyzetbe emelt fajtabélink megfestette.

És akkor: haj-haj, szegény homo erectus! Az Evolúció által nagyvonalúan engedélyezett százezer éveken át lakta a Földet, gyűjtögette a bogyót, evett csigát, kisrágcsálókat, ötletesen leütött madárfiakat, szaporodott, és nyilvánvalóan erőfeszítéseket tett élete jobbítására, de képtelen volt méltóvá lenni az Érintésre. És még szegényebb neander-völgyiek! Ők már az Evolúció protezsáltjaiként, már majdnem! Velük talán csak annyi hibádzott, hogy az Érintést adományozó nem ismerhette fel testi megjelenésükben a maga képmását – ez pedig, mint tudjuk, feltétel. Pedig erősek voltak és okosak: ők már képesek voltak rá, hogy bunkót szerezve üssenek, változatos torokhangokkal kommunikáljanak, hogy nyomorult testük védelmére valamely éles kődarabbal levakargassák a zsíros nyákot egy kecskebőrről – idővel talán képesek lettek volna valaminő konvergenciaprogramot is fabrikálni –, de nem kaphatták meg a kegyet, hogy az ösztönök diktálta, kegyetlenül következetes állati létből a mindenségben kivételezett helyzetet szerezzenek. Nem kapták meg a kegyet, hogy lelkiismeretük legyen, ami majd megkínozza, megalázza, megszégyeníti, megfeszíti őket, ami majd megtanítja a szeretetre, örök reményre sarkallja, és az Érintést adományozó keresésére buzdítja. Szegény, szegény neander-völgyiek! Megtehettek bármit, hiszen mindegy, végül mindegy, mivel telik el egy erkölcs nélküli lény élete.

Sokan vannak ám, akik tudják, miről beszélek.

S ha megértettük, hogy minden emberi lény születésével – vagy talán még előbb? – magában hordozza az Érintés általi erkölcsi motivációt, akkor egyszerű magyarázatot kapunk arra, miért maradnak a kollektív emlékezetben – kishitűek számára talán rejtélyes módon – a hatalmuk csúcsán, fizetett hozsannázók serege által körbenyalt gyilkosok gyilkosok, a hazugok hazugok, a pribékek pribékek, a hazaárulók hazaárulók, az ordas- és görénylelkek ordasok és görények. Maradnak nem hetedíziglen, de örökkön-örökké.

Ha ezeket a bugyiban táncolók, a lakájalkatúak, a majdnem zseniálisak, a dél-amerikai vonzalmú felvarrt arcúak, a közméltóságos pojácák is tudnák!

Futtatóik valószínűleg sejtik.

Vizsgált homo sapiensünk, hogy megkopottságában és öregség-álarcában kiválóan vegyülhet a csorda arctalan tömegének semmi-szabadságában, a parancsmegtagadóknak kijáró, titkos kiválasztottak jelentőségekkel pazarul kirakott életét éli. Korának minden lehetséges színpompával sulykolt parancsait megtagadva nem kívánja bármi áron, akár gyerekek éheztetésével is bankszámláját hizlalni, nem kíván fajtársain mocskos trükkökkel uralgani, a magánytól reszketve naphosszat mobiltelefonján lógni, nem érez késztetést rá, hogy testét rengő zsírpárnákkal, mütyürökkel és tetovált rajzolatokkal ékesítse, hogy nemi identitását kalandnak nevezett gyomorforgatásokkal felrúgja, így hát az Idő szorításából amúgy is kilépett, a csodák liberalizmusán felhízott tudata időnként ajándékokkal lepi meg. Ajándékait hosszú időn át cipeli magával, nárcisztikus odaadással dédelgeti őket, majd az újaknak helyet csinálva rejtett helyekre dugdossa. Nagy részüket maga sem találja meg többé. Mosolyog ezen. De néhány később mégiscsak előkerül.

Ó, azok a szegény neander-völgyiek! De legalább annyi kegyelemben részesültek, hogy kevés nyomot hagyva örökre eltűnhettek, és nem kellett elszenvedniük a kiváltságot szerzett homo sapiensnek a vele együtt élő állatvilággal szembeni, alig valamennyi erkölcsöt tartalmazó bánásmódját.

Máskor meg: a világ zajától elvonult, szent életűnek mondott remeték, kik csak silányan táplálták a testet, és csak a madarakkal társalogtak, ők bizonyára képesek voltak túlnézni esendő mivoltukon. Mikor hajnalonként megébredtek, egy agyagkorsóban tárolt vízzel megmosták az arcukat és a kezüket, kiöblítették szájukból az álmok csalóka ízét, ujjuk begyével meggereblyézték szakállukat, és kiültek sziklába vájt barlangjuk peremére, hogy a föld porától megközelíthetetlen magasságból megszemléljék a tízezredik napfölkeltét, olyankor bizonyára megnyílott számukra egy emberi hiúságon, nyomorúságon, állatvégzetű halálon túli világ. Érezték féregtestükben, s ameddig csak szemük ellátott a magasból, de azon is túl, a mindenségig hatoló Érintés jelenlétét. Az út azonban, amelyen idáig eljutottak, hibás volt: közelükben nem lehettek gyerekek. Szemléletük és életmódjuk nem tette lehetővé, hogy ott legyenek: nem nézhettek az örök élet derűjét és boldogságosságát árasztó tiszta szemecskékbe. Nekik, nyomorultaknak, maradt csak a maguk kreálta, szigorú és számonkérő Isten.

Nyitólap