Izsó Zita
délutáni reggel
szabálytalan
szonett
valami sötétet morzsol most a fehér.
a függönyökre fagyott a nap.
hajnal van. nyújtóznak a bogarak,
és kezet ráz a fákkal a szél.
az ágyam alól kimászom én is,
összehajtom a tegnapokat,
spárgázom szétrúgott cipőim között,
hogy egyszerre beléd és magamba bújjak,
aztán szemeid közé kirándulok,
hogy gyógyszer legyek a nyelved alatt,
most kötél nélkül mászlak meg téged,
ha letaszít közönyös lavinád,
porhó leszek, hogy ezentúl
lépteid belém tetováld.
egyéjszakás
azt akarom,
kicsit azért fájjon –
előjátékként
a térdembe harapj,
onnan húzlak aztán
lassan
magamra,
mert úgy kívánlak,
mint
sintér
a kutyát –
úgy,
életre-halálra,
hullaraboljunk a szerelem felett,
legyünk egymás cinkos gyilkosai,
azt
akarom,
hogy
aranylődd
magad
belém,
s én
cserébe
reggelig
ringatom
testembe pólyált
múmiád.