Czakó Gábor

Keres, talál

Verhágen Attila elveszettnek érezte magát a Naprendszerben ama bizonyos esemény után, holott éppen megtaláltnak is vélhette volna derék személyét. S amikor mélyebben belegondolt, nem zárta ki, hogy az emlékezetes esemény éppen elveszettsége miatt következett be, tehát nem ok, hanem eredmény. Érzése megegyezett asszonyáéval, aki férje új állapotát megkettőződésnek nevezte Veronkának a sültszilva-illatú konyhában. Barátnője receptje szerint – kanálnyi ecet, fahéj, szegfűszeg, cukor – szilvalekvárt sütött tepsiben. „Képzeld, Veronkám, Attila világéletében hol erőszakos volt egészen a durvaságig menően, a következő pillanatban pedig a nyakamba borult, hogy kisírja magát.” „Meg is vert, Hédikém?” „Ugyan! Sokszor arra gondolok, hogy jobb lett volna már egy nagy füles rögtön az elején! Visszaadtam volna, hogy rendesen kibunyózzuk magunkból a feszültséget.” Elnézett a Róka-hegy felé, ahol egykoron a kislegény Salamon király és nagybátyja, Szent László herceg őzre vadászott vala, s a hatalmas bak két nyílvesszővel az oldalában elinalt a római kőbánya labirintusába.

Akkor talán minden másképpen alakult volna.

Mikor akkor és mi minden?

A szilvalekvár amúgy Attila kedvence volt, s mi tagadás, most már kissé elkésett vele.

Ha visszakeresünk a régi dolgok között, azonnal szemünkbe ötlik Verhágen Attila örökös féltékenysége. Ő maga irtózott magától a szótól is: banális. A banális szót viszont szerette, mert a banánra emlékeztette, és élete első nyugati utazására, Bécsbe, ahol annyi banánt ehetett, amennyit csak bírt. Hogy a féltésre adott-e okot Hédije, mellékes. Na jó, adott, hiszen modern nő volt. Az egybekelésük utáni esztendőben már akadt szeretője, s később is, nem is egy, de az asszony finoman intézte sánta ügyeit, soha nem mutatkozott nyilvánosan a joggal gyanúsíthatókkal, otthon és mindenütt kedves volt urával.

Az említett kettőződés, amit elveszettségnek is mondhatunk, abban a jelenetben is megmutatkozott, ami miatt szegény Attilának súlyos verést kellett elszenvednie egy futballmeccsen. Nem az ellenséges drukkerektől, hanem éppenséggel egy barátitól. A mellette ülő szemtelenül fiatal fickótól, aki közös csapatuk legendás középcsatárának mezét viselte. Az ölében pedig kedvese pucér lábát. A fiatalember folyamatosan magyarázta a leánynak a mérkőzésen történteket, a hadrendben rejlő stratégiát, az irányítónk zsenialitását és a játékvezető elmebetegségét, s olykor egy rövidke puszit nyomott az észbontóan butuska lábujjacskákra. Verhágen Attilának összefutott a nyál a szájában. Egy unalmas, kapukirúgásba fúlt támadás végén nem tudta tovább türtőztetni magát: „Ha megengedik, én is!” Azzal behajolt a fiatalember ölébe, és ajkával végigzongorázott az említett ujjacskákon.

Amikor augusztus végén a nyár egy utolsó, hatalmas lobbanással elbúcsúzott a várostól, a gyászmisére menet Veronka megkérdezte Héditől: „Mondd meg, édesem, mi az igazság? Mást szeretsz?” „Isten őrizz! Attilán kívül soha nem szerettem senkit, legföljebb kíváncsibb voltam a kelleténél.”

Olykor.

A régi iskola körül szintén szilvaillat lebegett. Odabent, gróf Andrássy Gyula miniszterelnöksége idején, közös padot koptatott a szent életű Johanna nővér és Brückner Olga, a hírhedett leánykereskedő, aki vengerkákat szállított moszkvai és pétervári mulatókba. Kortársuk, egy hatalmas fosókaszilvafa túlérett, sárga gyümölcsöket hullatott a fölpúposodott járdára. Vagy a semmibe? A darazsaknak, amelyek a Habsburg Birodalom bukása után is hűségesen kitartottak osztrák öltönyük mellett? Tékozló bőkezűségével a gyávákat gúnyolta, akik csak csettegették a szilvóriumot, de főzni nem merték?

Szeretőitől jövet Hédi lehetett bármilyen kedves, Verhágen Attila csak megérzett valamit rajta: szagot, mozdulatot, elrévedést – a mással töltött idő lenyomatát ölelésének ívében?

Az asszony egyszerűen vállát vonogatta Veronka meg-megújuló kérdezősködése hallatán: „Mit tehetek én arról, hogy neki ilyen a természete? Ha a Fatimai Szűzanya szobrát vette volna el, arra is örökké gyanakodna.”

Holott egészen másról volt szó! Verhágen Attila nem egy másik embert keresett a felesége által külön töltött órákban, a szokatlan illatokban, pillantásokban és időmélyedésekben. Miért is tulajdonított volna jelentőséget holmi Pétereknek és Páloknak? Őt egyetlenegy valaki érdekelte. Azt miért nem találta meg soha?

Nem soha.

Amikor májusban, egy hosszabb vidéki útjáról visszatérve Hédit nem úgy, nem olyannak, nem annyirának látta, milyennek elképzelte, őrjöngeni kezdett. Letépte az asszony pongyoláját: meztelen teste körül teljesen idegen melegség örvénylett. Életében először megütötte. Aztán adóbevallását irattáskástul kihajította a csukott ablakon keresztül, majd föltépte a szekrény ajtaját.

Ekkor kapta első szívrohamát. Bár mégsem lepődött meg igazán: a fogason lógó öltönyök közt megtalálta, akit világéletében keresett: csupaszon, nevetségesen, ostoba vigyorral az ajkán – ő, személyesen ő cidrizett odabent.

Nyitólap