Bodor Béla

Az utazás labirintusa – Básgird 1.

A te Urad a méhnek sugallta volt:
lakj emberjárta erdőn, járj könnyű úton,
öklendj italt, gyógyítót s ínyvidítót,
légy eleven jel. Talán megfejtenek.

(Korán 16. szúra 68–69. ája)

„Három esztendőt töltöttem a básgirdok földjén”

olvasta az öreg. Úgy van, bólintott.

„Országuk a nagy Rúmi-birodalomtól Konstantinápoly határáig terjed. Básgirdia, amit némelyek Magyarországnak, mások Unkúrijjának neveznek, egyike azoknak az országoknak, ahol a legkönnyebb és a legjobb az élet. Húsz birkát adnak egy dinárért, és ugyanennyibe kerül harminc darab egyéves bárány vagy gödölye is, míg a mézből ötszáz ratlnyi kerül egy dinárba. Egy szép rabszolganő tíz dinár, de azokban az időkben, amikor hadjáratot vezetnek valamelyik ellenséges ország ellen, egy jó rabnő vagy rúmi rabszolga már háromért is kapható.”

Mariam, motyogta az öreg. Félretette a kéziratot, és tiszta lapot keresett. Nem, Mariam, nem rólad írok. Maradjunk a komoly tárgyak körében.

Unkúrijja földjén számos különös dolgot tapasztaltam, melyek némelyike megérdemli, hogy csodának nevezzük.

Mikor Básgirdia felé utaztam – mint tudvalévő, országukat magas hegyek koszorúja veszi körül, melyeken csak keskeny hágókon lehet átkelni –, egy napon az egyik fa lábánál észrevettem egy gyíkhoz hasonló állatot, melyhez foghatót még sohasem láttam az egész világon: minden tagja művészi tökélyről és harmóniáról árulkodott. Két keze és két lába volt, és úgy állt ott, mintha a magasságos Isten parancsára (áldassék és dicsértessék!) a dzsinnek a Paradicsomból hozták volna le; mintha tiszta rubinból készült volna, amelyen keresztül lehet látni, és mintha azután fényes, tiszta aranyport hintettek volna a bőrére. Ámulatba ejtett a szépsége. Kísérőim eközben körülvették lóháton, az állat pedig úgy forgatta a szemeit, mintha varázserő lett volna bennük. Tekergette a fejét felénk, jobbra meg balra, de nem mozdult, és nem nagyon törődött velünk. Tarkóját fátyolszerű gallér koszorúzta, melyet úgy nyitogatott és zárt, mint a páva a farktollait. Egyik emberem lehajolt hozzá, hogy megérintse ezt a fátylat, mert olyan finomnak és vékonynak látszott, mint a legfinomabb selyem. De alighogy megérintette, az állat a bokrok közé vetette magát, miközben bőrét emberem ujjához dörzsölte. Az ostoba szerzet szájába kapta az ujját, mert égette az állat nyálkája, és hamarosan nagyon rosszul lett, teste tüzelt, szíve szaporán vert, öntudata elhomályosult, és fogai vacogtak. Kénytelen voltam a nyeregbe kötöztetni és úgy szállíttatni esti szállásunkig. Csak másnap tért magához, rengeteget ivott, de nem történt baja. Közben egy másik kísérőm azzal állt elő, hogy azon a helyen, ahol a gyík eltűnt, egy apró, vöröses gombát talált, melyre rácseppent a gyík bőrének nyálkája. Ezt a gombát, amikor legközelebb lakott helyre értünk, megmutattam a helyi javasembernek, aki szerint gyíknyálkával vagy anélkül egyaránt mérgező. Ő viszont, mondta, ismer olyan gombákat, melyektől hasonló állapotba kerülhet, mint a gyíknyálkától. Ilyenkor igen bölcs gondolatai támadnak, és társalkodni tud a fák, bokrok, kövek és mindenféle helyek isteneivel. Bölcsességén kacagtam, a gombát pedig eldobtam, de azt egy kutya finom falatnak vélve röptében elkapta és lenyelte. Az öreg vajákosnak igaza volt, az állat rettentő kínok között rövidesen kimúlt. Emberem azonban, aki ujjáról gyíknyálkát szopott, félrevonta, és, mint utóbb megtudtam, bolondító gombákat vásárolt tőle. Eztán többször találtam az elsőhöz hasonló lázas állapotban, mely neki kerge álmokat hozott, s ezeket szenvedélyesen élvezte, amiért előbb megvesszőztettem, majd egy újabb eset után el kellett kergetnem. Lám, az emberi ostobaság csodája ez is: ennek az igen együgyű embernek szenvedélyévé vált, hogy meglévő csepp eszét is elveszíthesse.

Nem kisebb csoda ennél, hogy az Unkúrijját övező hegyekben, melyek közül nem egynek a csúcsa megérinti az eget (de hiú remény, hogy arra felkapaszkodva egyszerűen fellódulhat az ember a Mennyország alsó körébe, mert oda csak az Egy Igaz Isten – dicsőség a Könyörületesnek és Irgalmasnak – vezethet bennünket végtelen bölcsességével), nos, ezekben a hegyekben a hideg évszak idején fehér porrá válik az eső, és ez a por, főként ha a hágókon átbukó szél hordja, kegyetlenül összeégeti az ember bőrét, noha bárminek inkább nevezhetnők, mint melegnek. Olykor pedig, ha csendesebb az idő, ez a fehér por kristályokat alkot, melyek csillag alakúak, és egyaránt hasonlítanak a pókhálóhoz és azokhoz a rajzokhoz, melyeken a sivatagi rablók próbálják felvázolni az egyiptomi királysírok útvesztőit. Ezek a kristályok egyetlen sóhajtástól elolvadnak, magam is csak úgy vizsgálhattam őket, hogy a szakállamat magam elé emeltem, és kristályostul a szememhez vontam, míg másik kezemet az orrom elé tartottam, hogy lélegzetemet másfelé tereljem. Ez a kristályeső egyébként nemcsak a hegyekben, hanem a básgirdok alföldjén is hullik az év hidegebb hónapjaiban, méghozzá néha olyan tömegben, hogy a házak teteje reggelre beszakad az éjjel hullott csapadék terhe alatt; és amikor évekkel később még távolabbra utaztam arrafelé, ahonnan a nap kel fel hajnalonta, olyan országokban is jártam, melyekben helyenként egész éven át megmarad, és az emberek deszkákat kötnek a talpukra, hogy járni tudjanak rajta; bár ezt talán sokan lódításnak gondolják, és magam is hajlanék erre, ha nem a saját szememmel láttam volna. Csak Isten tudja, hogy igazat szólok. Áldassék.

Egyébiránt az sem csekélyebb csoda, hogy a básgirdok mennyire megvetik az édes ízt, ami pedig szerte a világon minden embernek a legkedvesebb. Igen kedvelik a sós, a csípős és a savanyú ételeket és italokat, s ezekben nemritkán túlzásokba esnek; egyik-másik ételük olyan maró ízű a belefőzött gyökerektől és fűszerektől, hogy megkóstolni is keserves. Sokfelé termesztenek szőlőt, és igen sok bort erjesztenek, amit aztán úgy isznak, mint a vizet. Ez a bor azonban nem olyan sűrű és részegítő, mint amit délibb országokban isznak a hitetlenek, inkább savanyú, jóllehet az illata fűszeres, néha virágok illatára emlékeztető. Ezt az italt igen nagy becsben tartják, szemben a mézzel, amit csak azért kevernek a musthoz, hogy érését segítsék. Egy napon vettem fél dinár ára lépes mézet, két igen nagy csuporral, és megparancsoltam rabnőmnek, Mariamnak…

Csak ide kellett tolakodnod, morogta az öreg

…hogy tisztítsa meg a viasztól. Azután kimentem a kapunál lévő szufához, ahol délután összegyülekeztek ismerőseim, hogy bölcsességemből részesüljenek, és tanácsot kérjenek kisebb-nagyobb ügyeikben. Alig egy óra múltán újra bementem a házba, ahol már készen állt öt viaszlepény és egy nagy kancsó, teli tisztán folyó, rózsavízhez hasonló mézzel. Rabnőm a mézet mindössze egyetlen órácska alatt tisztította meg, majd töltötte vissza újra edényébe. Ő maga azonban az ujját sem nyalta le, inkább egy köcsög bort kért, és mert engedékeny hangulatban voltam, hozattam neki egyik szolgámmal. Hiába vártam azonban, hogy mohón felhajtja majd az italt, aztán részegségében locsogni, énekelni és kurjongatni fog, s végül hányadékában fetrengve könyörög még egy kancsóért, ahogy azt másoknál láttam. Mariam csupán egy kortyot ivott, a köcsögöt felém emelve és egészségemre ajánlva az italt (eléggé istenkáromló módon; bár a tiltott italt csakugyan nem köszönthette Allah nevére, áldassék és magasztaltassék), és vacsoránál vette elő újra, amikor legnagyobb ámulatomra minden második-harmadik falathoz egy-egy kortyot ivott belőle, s így lassacskán el is fogyasztotta, anélkül, hogy az esze elment volna tőle. Csak a szeme csillogott egyre fényesebben, és olyan forró éjszakával ajándékozott meg, amilyenről addig csak (valóban) részeg jöttmenteket hallottam locsogni, és amelyen fiúgyermeket fogant tőlem. Ezen az éjszakán én is belekóstoltam borába (Allah – áldassék és dicsértessék! – bűnömül ne vegye), de savanyúnak találtam, ezért egy jó kanál mézzel édesítettem; attól pedig rabnőm fintorgott olyan keservesen, hogy a térdem csapkodtam a nevetéstől, mintha csak én ittam volna meg azt a köcsög bort, ami egy megtévedt igazhitűnek eszét vette volna.

Ez a fiúgyermekem korán meghalt. Mariamot pedig felszabadítottam, és útjára bocsátottam, amikor folytattam utazásomat.

Azóta, ha rózsavízzel illatosított mézet fogyasztok, ez a bor jut az eszembe. Illata mint a virágé; íze mint az eceté; zamata mégis frissítő, és olyan erőt ad az embernek, mintha megfiatalodott volna.

Más sem hiányzott, mint hogy a borért kezdjek lelkesedni vénségemre, morogta az öreg.

Árnyék vetődött a papirosra. Az imám ingerülten nézett fel. Ahmed állt előtte, egy paksaméta papírral.

– Leírtad?

A fiú a fejét rázta.

– Amit legutóbb adtál, azt már elkészítettem, és idetettem, amikor aludtál. Ez itt üres papír, de sokkal jobb, mint amire most írsz. Senki sem használ már pergament. Persze ha ékköves tűvel fogod össze a turbánodat, és három szolga kísér el a műhelyhez, a gazda földig fog hajolni előtted, de a szamarad árnyékát is megfizetteti veled.

Az imám ingerülten intett.

– Köszönöm – vetette oda. A teleírt lapok, margójukon a makari kacskaringóival, csakugyan ott hevertek a mécses mellett. Felemelte a felsőt, beleolvasott, majd visszaejtette.

– Rendben találod? – kérdezte a fiú.

– Nem érnek semmit – morogta a Bölcsek Bölcse. – Tevepotyadék van a fejemben, és rásütött a nap, attól gőzölög.

– Túlzol – mondta halkan a fiú.

– Túlzok? – ordított az imám, és hadonászva keresett valamit, amit hozzávághatna. – Úgy gondolod, hogy túlzok? Csakugyan?

– Bocsáss meg, hogy megzavartalak – motyogta Ahmed, és villámgyorsan kihátrált a sátorból. Az imám némán, eltátott szájjal meredt a sátornyílásra. A keze még egyre tapogatott az asztalkán, ahol egy dinnye héja aszalódott, mellette még ott a kés, mellyel megtisztította és felszeletelte. Egy óvatlan mozdulattal végighúzta ujját a pengén, és felsértette.

– Mindnyájan Allahéi vagyunk – áldassék és dicsértessék! –, és hozzá térünk meg – sziszegte az öreg. – Túlzok…

Fejezet az Abu-Hámid labirintusai című regényből.

Nyitólap