Vilcsek Béla
A kritikai kiadás
fontossága
Babits
Mihály levelezése 1890–1906; 1907–1909; 1909–1911;
1911–1912
Kritikai kiadásokra márpedig szükség
van. A kritikai kiadásnak szakmai berkekben nincs kellő
becsülete, mert – úgymond – kevés egyéni invenciót,
irodalomelméleti és irodalomtörténeti felkészültséget
igényel, jobbára adatgyűjtésből, meglévő szövegek
összerendezéséből, jegyzetek elkészítéséből áll,
magyarán: elegendő hozzá a kellő szorgalom vagy szorgosság.
Könyvkiadói szemszögből pedig azért nem túl népszerű ez a
„műfaj”, mert egy-egy jelentősebb író vagy költő
életművének kritikai kiadása akár több évtizedes
elkötelezettséget is jelenthet. Idő- és pénzigényes –
melyik kiadó tervezhet ilyen hosszú távra manapság? –, csak
szűk szakmai kör érdeklődésére tarthat számot, tehát
garantáltan kis példányszámban adható ki, csekély bevétel
várható tőle. A kritikai kiadásokat szorgalmazók ezzel
szemben azt vallják – helyesen –, hogy a tudományos
szakmának igenis kötelessége irodalomtörténetünk nagyjai
hiteles szövegének helyreállítása (az idők során, a sok
kiadás és figyelmetlenség következtében tekintélyes mérvű
szövegromlás is bekövetkezhet), a művek keletkezési
körülményeinek és az író vagy költő élettényeinek
minél alaposabb feltárása, vagyis a lehető
legfelkészültebb, biztos adatokon nyugvó műértelmezés vagy
műértés előmozdítása. Az említett nehézségek és
ellentmondások miatt némiképp érthető, miért is akadozik
még legnagyobb íróink és költőink esetében is a kritikai
kiadás munkálatainak megkezdése vagy éppen a teljessé
válása. A gondokat csak tetézi, hogy akár egyetlen
kritikaikiadás-sorozat kiteljesítésére egy ember nem
vállalkozhat, arra egyetlen kutatói élet(pálya) kevésnek
bizonyul. Csak kutatói csoportok összefogásának és
összehangolódásának eredményeként születhet meg egy
alkotói életút teljes körű filológiai feltárása. S ahol
bizony többféle irodalmi vagy szaktudományos ízlés vagy
iskola érvényesülése is elképzelhető, megnő a veszélye a
színvonal vagy az egységesség elve sérülésének. S
természetesen megnő a felelőssége a sorozatszerkesztőnek,
hogy mindezeket a veszélyeket elhárítsa. Mindent egybevetve
tehát: a hazai kritikai kiadásoknak szakmai ellenérzés,
kiadói ellenérdekeltség, pénzhiány és szervezési
nehézségek közepette kell(ene) megvalósulniuk. Ezt a sok
gondot és akadályt pedig csak keveseknek sikerül
leküzdeniük.
Üdítő kivétel a Babits kritikai kiadás,
mely az elmúlt évek során folyamatosan dolgozta fel a Nyugat
kiemelkedő alkotójának és szerkesztőjének tevékenységét.
Ma már teljesnek mondható a költő regényeinek (A
gólyakalifa, Tímár Virgil fia, Elza pilóta, Kártyavár,
Halálfiai) kritikai kiadása. Megtörtént drámáinak (a
két egyfelvonásosnak, A Simóné házának és A
literátornak, valamint a két verses drámának, a Laodameiának
és A második Éneknek) mintegy nyolcszáz oldalas
kritikai feldolgozása. A Babits Könyvtár sorozat, mely
a kritikai kiadás filológiai hátterét jelenti, a tizenegyedik
köteténél tart. Előkészületben van a kisprózai művek,
valamint az esszék, tanulmányok közreadása. S megkezdődtek
Babits Mihály levelezésének kiadási munkálatai is. Ez
utóbbiak keretében eddig négy kötet jelent meg, s a négy
kötet 1890-től 1912-ig tartalmazza a költőhöz írott,
illetve a költő által írt valamennyi levél betűhív
szövegét, részletes jegyzetapparátus kíséretében. (A
vállalkozás nagyságát jól mutatja, hogy ha a még jobbára
ismeretlen, pályakezdő művész levelezésének kritikai
feldolgozásához is négy kötet szükségeltetett, vajon a
beérkezett alkotó, a nagy tekintélyű szerkesztő vagy a
rettegett kurátor leveleinek filológiai feldolgozásához és
közreadásához még hány kötetre és mekkora tudományos
erőfeszítésre lesz szükség!) Az első kötet sajtó alá
rendezője Zsoldos Sándor, a másodiké Szőke Mária, a
harmadiké Sáli Erika és Tóth Máté, a negyediké Sáli
Erika. A négy kötet felépítése azonos. Mindegyik kötet
három részből áll. Az első az eredeti írásmód szerint, a
megírás vagy a keltezés időrendjében, sorszámmal ellátva
közli az adott időszak leveleit. A második rész a jegyzeteket
tartalmazza. A jegyzeteken belül először egy, a sajtó alá
rendező készítette, mintegy két ív terjedelmű átfogó
tanulmány foglalja össze a korszak levelezésének általános
jellemzőit. Ezután következnek a szoros értelemben vett
jegyzetek, amelyek az első résszel azonos sorszám mellett az
adott levélre vonatkozó minden információt (levélíró,
címzett, feladás helye és ideje, a kézirat jellegzetességei,
eddigi megjelentetései) közölnek, s megjegyzésekkel, valamint
magyarázatokkal látják el őket. A jegyzetek végén a
kötetben használt szakirodalmi és egyéb rövidítések
feloldása szerepel. A kötetek harmadik nagy fejezetét minden
esetben az úgynevezett mutatók jelentik, amelyeknek
részeként, pontos oldalszámmal ellátva, immáron tételes
felsorolását kapjuk a leveleknek és a jegyzeteknek, majd
külön a levélírók és a címzettek szerinti
csoportosításban is áttekinthetjük a kötet anyagát. Végül
külön összeállítás segíti az eligazodást szerzők és
műfajok alapján, a levelekben előforduló irodalmi vagy
irodalomtörténeti művek szerint, s mindezekhez természetesen
részletes névmutató is társul. A választott
módszertani-szerkesztésbeli megoldások nemcsak az adott kötet
használatát könnyítik meg, de – mivel az egész sorozat
ezeket az elveket követi – lehetővé teszik az egyes kötetek
közötti „átjárást” is. A sorozat külön ékessége a
Banga Ferenc tervezte ízléses borító, melynek közepén
kötetenként az adott időszak egy-egy jellemző
Babits-kéziratának fotómásolata látható, valamint a
könyvek végén található fénykép-összeállítás, amely
szintén egységesen tizenhat, a költőről és
levélkéziratairól készített fényképmásolatot tartalmaz.
Babits Mihály teljes levelezésének
közreadása nagy szakmai kihívás. A feladat méreteit és
jelentőségét pontosan megmutatja az az értő és adatgazdag
összefoglalás, mely a sorozatszerkesztő, Sipos Lajos által
írott bevezető tanulmányban olvasható. Eszerint „Babits
Mihály levelezése mintegy 10 000 tételt jelent. Ebből kb.
1250 a költő saját kezű irata, 8000-nél több azoknak a
híradásoknak a száma, melyek Babitshoz szólnak... Óriási
anyag ez, terjedelemben Goethe és Schiller, Thomas Mann, Stefan Zweig,
Kazinczy Ferenc és Arany János levelezéséhez hasonlítható.
Gondolatilag azonban ez a levéltömeg gazdagabb anyagot kínál
amazoknál. Mivel a levélírók vagy címzettek között ott van
Kiss József, Ady Endre, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső,
Móricz Zsigmond, Kassák Lajos, Karinthy Frigyes, Szabó Dezső,
József Attila, Radnóti Miklós, Berda József, Bartalis János,
Tamási Áron, Illyés Gyula, Vas István, Weöres Sándor,
Bálint György (hogy mutatóban essék csak szó néhányról)
meg Beöthy Zsolt, Rákosi Jenő, Tormay Cecil, Surányi Miklós,
Herczeg Ferenc, valamint Szabó Ervin, Jászi Oszkár, Kornfeld
Móric, Weiss Manfréd, Zadravecz püspök, Bethlen István, Szilasi
Vilmos, Buday Dezső, Lukács György, Hóman Bálint, Szekfű
Gyula, a Baumgarten-díj révén pedig költők, írók,
dilettánsok sora – ebből az irattömegből kitetszik a 20.
század társadalomtörténete: az a változás, mely a
literátus vármegyei hivatalnokokat elválasztotta a
polgári-értelmiségi pályán boldoguló utódoktól, a
kiegyezés körüli idők emberét az első világháború, a
forradalmak és a kezdődő második világégés emberétől. A
levélanyag ugyanakkor végigkíséri az irodalomtörténeti
korszakváltásokat is. A legrégibb levelek (például Kozma
Andor, Rákosi Jenő és mások küldeményei) stílustani és
gondolati szempontból a népnemzeti iskolát reprezentálják; a
Kiss József érdeklődését mutató kártyák A Hét körét
idézik; Mohácsi Jenő, György Oszkár, majd Juhász és
Kosztolányi híradásai A Holnap, a Nyugat és az új irodalom
szerveződését mutatják; A Tett és a Ma körébe tartozó
iratok a magyar avantgárd dokumentumai; az utána való levelek
a neofolklór, az új tárgyiasság, az új klasszicizmus, a posztavantgárd
kibontakozását, alakulását, módosulását kísérő iratok.
Ez a hatalmas levéltömeg nem egy esetben értelmezi,
kiegészíti, magyarázza a kor és Babits viszonyrendszerét,
számtalan alkalommal fontos befogadástörténeti információt
ad, felvillantja a költő esztétikai gondolkodásának
alakulását.”
S valóban, már az eddig megjelentetett
levelek alapján is igazolódni látszik az a korábbi
feltételezés, hogy a magyar modernség képviselői közül
Babits egyike azon keveseknek, akik a premodernből a modernbe
való átmenet, illetve fordulat következményeivel mind
elméletben, mind gyakorlatban komolyan szembenéznek. Már
pályája legelején érzékeli, és alapvető alkotói,
alakítástechnikai problémaként éli meg, hogy a klasszikus
költői eszköztár, a kortársi szalonköltészet kerete
mennyire nem elegendő immáron a megváltozott világkép
kifejezésére, mennyire szükség volna egy eredendően új
művészet-, személyiség- és műfelfogásra. 1905-ben
például a következő, első pillantásra meghökkentő
gondolatmenettel áll elő a barátjához és költőtársához,
Juhász Gyulához írott levelében: „Ezennel üdvözlöm
Önben az objektív művészt: kérem, tartsa meg jó
feltételeit s ne folytassa a lírát, amelyet hiszen Önnek is
elég oka volt megúnnia, mint nékem. Szeretnék filippikákat
tartani, nyilvánosan, ez átkozott szellemirány, a líra ellen,
amelynek egyáltalán nincs joga a művészetek
örökkévalóságára igényt tartani, mert hisz egész új
betegség! alig kétszázéves, az ókorban nem voltak
lírikusok, a középkorban csak egyoldalú lírikusok voltak s a
reneszánsz Petrarkáinak csak egyik oldala – és a
leglaposabbik –, Aretinóinak pedig, hogy folytassam a
geometriai hasonlatot – csak egyik éle – s nem a
legélesebbik – volt a líra. Soha a 19. század előtt művészet
alatt lírát nem értettek. Ön érteni fogja, minden Szász
Károlyok dacára, ha azt állítom, hogy még a Goethe-félék
sem az igazi lírikusok – ez apollonikus, parnasszusi, alkalmi
költészet époly kevéssé a modern értelemben vett líra,
mint a régi görögök dyonisiusi költészete a maga
általánosságában. A modern lírikus jellemvonása, hogy mikor
költeni kezd, behúnyja szemét s ez az aligmúlt század előtt
egyáltalán nem volt így. (Byron kezdte.) Hogy ne értsen
félre, ki kell fejeznem, hogy nem annyira a líra nevű műfaj,
mint az átkos lírai szellem ellen harcolok. És ezalatt nem az
egyénit értem; minden kor objektív költői egyéni módon
látták a világot s szubjektív költői (az úgynevezett
lírikusok) egyéni reakciójukat fejezték ki – Pindarus
lelkesedését, Catullus dühét, Propertius érzéki indulatát
–, de mindig a világért és a világ ellen; s szemét behúnyni
még a félénk Tibullusnak sincs esze ágában sem... Ah,
nyitott ablakok friss szele: áldott objektivitás, jöjjön el a
te országod. Eladnám elsőszülöttségi jogomat egy tál –
objektív lencséért!” (Juhász Gyulának, Szekszárd,
1905. augusztus 3. előtt) Egy esztendővel később Babits
újabb sürgető, állítással felérő kérdéssel fordul
barátjához: „felteszem Önhöz a kérdést, amely engem most rendkívűl
ingerel, – feltétlen válaszát várva: Mit gondol: meg
lenne-e alapítható, rövid időn belül, mai tehetségeinkkel,
egy egészen sajátos jelleggel bíró (minden más nemzet modern
lyrájától különböző) modern magyar lyra?” (Juhász
Gyulának, Szekszárd, 1906. augusztus vége) A levelek
alapján pontosan végigkövethető az a szellemi-esztétikai
érési folyamat, mely a költészet úgynevezett személytelen
elmélete és az objektív tárgyias versgyakorlat
megformálódásához vezet, s az első két verseskönyv
anyagát eredményezi. (Az első, a Levelek Iris
koszorújából kötetnek nem véletlenül kerül a
centrumába, csupa dőlt betűvel szedve, a Húnyt
szemmel... című programadó költemény.)
A levelek egyszersmind hírt adnak a
személyiség belső formálódásának folyamatáról is. Arról
a különleges és kettős folyamatról például, hogy miközben
az ifjú diák, majd tanár tudatosan készül az irodalmi
pályára, országos hírnévre tesz szert verseivel, s a Pokol
fordítására vállalkozik, addig családja, rokonsága s
főként édesanyja továbbra is gyermekként igyekszik kezelni
őt, túlzott aggályoskodással veszik körül. Mint azt az
első levelezéskötet sajtó alá rendezője, Zsoldos Sándor
találóan megállapítja: „az egyre magasabbra szárnyaló
szellemű írónak addigi környezete egyre terhesebbé válik.
Amennyire rászorul anyja gondoskodására, annyira menekül is
előle, egyre nehezebben tud kommunikálni vele.” Vagy már az
ekkortájt írott levelekből kirajzolódik a babitsi
személyiségnek egy meghatározó jegye: a rejtőzködés, a
„külső” élettől a „belső” s egyre inkább az
irodalom felé való menekvés. A második kötet gondozója,
Szőke Mária írja: „A Babitsot érzelmileg érintő
eseményekről utalásszerűen vagy sehogyan sem értesülhet a
levelek olvasója, nem fedi fel érzelmeit arról, hogyan élte
meg öccse súlyos betegségeit, a fogarasi földrengést, a
vonat kisiklását, nincs nyoma a fogarasi szerelemnek sem, csak
a Sugár című vers alapján indult meg az életrajzi
kutatók nyomozása a még fellelhető adatok után. Babits
hangneme ezekben a levelekben csak ott melegszik fel és lesz
őszintén nyílt, ahol olvasmányélményeiről, irodalomról,
költői és szellemi feladatairól szólhat...” Babits
életét és pályáját végigkíséri egészségi és
kedélyállapotának hullámzása. A fogarasi időszakban írott
levelekből a személyiségnek olyan alaptulajdonságaira derül
fény, mint a magányra vagy depresszióra való hajlam, a
szorongás, a túlérzékenység vagy a gátlásosság. Az 1910.
november 27-e előtt Osvát Ernőnek küldött levelében
például a következőképpen számol be lelkiállapotáról:
„Én igen szomoru és terméketlen szezont éltem át, mint Ön
tudja. Fogaras az oka mindennek, vagy legalább én Fogarast
okolom. De bizom magamban és remélem hogy nem fog egészen
megölni ez a böjtölés a pusztában. Ki tudja? másutt kétségkivül
más panaszaim lennének. Az én műfajom: a jeremiádok.”
Vagy, hogy a négy levelezéskötet által felölelt időszak
utolsó két esztendejéből is említsünk hasonló, az
egészséget érintő személyes panaszokat, idézzük Babitsnak
1911. december 1-jén Móricz Zsigmondhoz küldött levelének
részletét: „…Az azelőtti héten pedig beteg voltam.
Influenzám volt s oly fej- és szemfájásom, mely minden jó
kedvemet elrabolta. Végtelen melankoliával tekintettem az
egész világra s ennek a melankoliának ma sincs vége. Kezdem
érezni az élet rövidségét. Minden nap rövid, s a
betegségek és a haszontalanságok és a depressziók még
jobban röviditik. És – ars longa.” A példák és
idézetek vég nélkül sorakoztathatók volnának. A lényeg: a
négy kötet levelezésanyaga – az alapos jegyzeteléssel és a
magyarázatokkal kiegészülve – nagyon fontos és
mindenekelőtt hiteles adalékokkal szolgál a pályakezdő
Babits és költészete jobb megismeréséhez.
S hogy végezetül mi a magyarázata annak –
a levelezéskötetek közreadása erre csak újabb bizonyságot
jelent –, hogy a Babits kritikai kiadás esetében minden
további nélkül sikerül úrrá lenni a bevezetőben számba
vett nehézségeken? Egy magyarázata van, illetve talán most
már kettő. Az egyik személyi, a másik intézményi. Az egyik
a sorozatszerkesztő személye. Sipos Lajos láthatóan nagyon
akarja, hogy ez a sorozat teljessé váljék, mondhatnánk, a
szívügye ez. Meg is tesz mindent azért, hogy álma, vágya
teljesüljön. Oktat az ELTE Bölcsészettudományi Karán,
tudományos konferenciák rendszeres szervezője és előadója,
alapkönyvek írója, szerkesztője. (Legutóbb jelent meg az
Elektra Kiadóház gondozásában Babits-életrajza, valamint a
Krónika Nova Kiadónál egy általa szerkesztett, csaknem
ezeroldalas kézikönyv, Irodalomtanítás a harmadik
évezredben címmel.) A legfontosabb számára azonban,
minden bizonnyal, a Babits kritikai kiadás maradéktalan
megvalósulása. Evégett pályázatokat ír, alapítványokkal,
kiadókkal, nyomdákkal tárgyal, egyetemi hallgatókat, doktoranduszokat
s természetesen a szakma legkiválóbbjait igyekszik megnyerni
az oly fontosnak tartott „ügy” támogatására, az abban
való közreműködésre. S lám, végül minden kötethez
valahogy csak sikerül megtalálnia a legmegfelelőbb
személyeket, szervezeteket, előteremtenie pénzt, paripát,
fegyvert. Rejtély, hogyan csinálja. Az eredmények mindenesetre
őt igazolják. Sokat köszönhet neki a Babits-kutatás. S hogy
mi a másik, a sok reménnyel kecsegtető intézményi
magyarázata a sikernek? Ehhez tudni kell, hogy az elmúlt
időszakban a Babits kritikai kiadás kötetei a
legkülönfélébb kiadóknál, alapítványoknál jelentek meg.
A legutóbbi időben azonban egy helyen látnak napvilágot a
legújabb kötetek. Mondhatni, a helyükre kerültek. Az
Akadémiai Kiadóhoz, ahol több évtizedes tapasztalat,
megfelelő szerkesztői, korrektori háttér áll rendelkezésre
az ilyen típusú könyvek megjelentetéséhez. A személyi és
az intézményi összefogással talán mégiscsak elérhető e
kezdetben lehetetlennek tetsző vállalás teljesítése, Babits
Mihály levelezésének teljes kritikai kiadása. (Historia Litteraria
Alapítvány – Korona Kiadó, 1998; Akadémiai Kiadó, 2005;
Akadémiai Kiadó, 2005; Magyar Könyvklub, 2003)