Sütő Csaba András
Fábián László:
…gyanánt
Mundus Kiadó, 2006
…gyanánt. Olybá tűnik, hogy Fábián
László már regényének – önkézzel megalkotott regényes
gesztájának – címével is az alkotási folyamat, az egész
heroikus vállalkozás szokatlan voltára kívánta felhívni a
figyelmet. Sikerült; nemcsak azzal, hogy kvázi feloldhatatlan,
visszafejthetetlen enigmát alkotott, de a cím hiányzó
részével is. E gesztusban akarva-akaratlanul is rejtőzködő
sugallatot sejthetünk; valamiként a szerzői szándék látens
artikulációja ez, ám válaszra, ha egyáltalán, csak a
szöveget megolvasva vállalkozhatunk.
Vajon mi gyanánt, s egyáltalán, mi helyett,
mi szerint alkotta meg Fábián László e szöveghalmazt; a
11–12. századi magyarországi viszonyokat prezentálva, arra
ugyanakkor nem támaszkodva végletesen, bemutatva viszont a
végletekig (és tovább), építkezve a történelmi tér
kulisszáiból, melyek hitelessége itt nem képez(het)i vita
tárgyát, maga az egész regény azonban a vita tárgya lehet.
Talán regény ez a vitáról, viszálykodó széthúzásról, a
közös akaratot aláásó vetélkedésről, melynek nemes
voltáért ne fáradjunk, felesleges; ám ha nézzük, ha nem,
végső soron mégiscsak egyazon elme foglyai vagyunk, a narráció
mindenhatósága építi, benépesíti a teret. Terepet és
szerepet rendez; elvesz, hozzáad, inkább az utóbbit persze
(mégiscsak történelem), de ez az altern(arr)atív történelem
immáron túlírja, átrendezi meglévő ismereteinket.
Fábián ott kezd dolgozni, ahol a történelmi
források elejtik a fonalat; a fehér foltokat egy történész
következetességével, precizitásával szemléli és
szemlélteti, kérlelhetetlen logikával, egyszersmind azonban a
kútfők homályos volta kiváló lehetőséget nyújt a
pszichologizáló (re)kreációra: a történelmi alak
(újra)formálására. A történelmi tapasztalat tehát a
szépíró érdeklődésével vegyül.
A korszak sajátosságaiból mindez
természetszerűleg adott, hiszen a középkori krónikák eseménycentrikus
bemutatása mindenre figyel, csak épp a lélek
alakváltozatainak rögzítésére nem. Persze az egyes
események tükrében, tükréből, még ha roppant esetlegesen
is, kirajzolódik az, amit jellemnek szoktunk nevezni, ám a
részletes lélektan utólagos rajzolat; lehetőség, mellyel
élnünk nemcsak lehetséges, de szükségszerű is.
Fábián László a Henrik király
nyughatatlan éjszakáiban jelentkezett már hasonló
megoldási módozatokkal; előző regényében a navarrai
herceg/király, a francia történelem IV. Henrikjének
élettörténetét, küzdelmeit és uralkodását a libidó
vezérlő elve és fonala szerint írta újra.
Kálmán-regénye azonban, ha lehet mondani,
még sikerültebb vállalkozás. A magyarok jeles királya
elsősorban személyiségként érdekli Fábiánt. (Kálmánról
mindenki tudja, hogy könyves volt, törvényeket hozott, még az
is rémlik tán, hogy keresztes hadak vonultak át uralkodása
alatt a Magyar Királyságon a Szentföld felé; nagyon
halványan még az is dereng[het], hogy testvérét, Álmost és
Béla herceget – később II. [Vak] Béla néven Árpád-házi
király – megvakíttatta. Szokták emlegetni még Dalmácia
meghódítójaként is.)
Arról azonban, hogy a korszak valóban
kiemelkedő, nagy formátumú uralkodója milyen stációkon
keresztül valósította, valósíthatta meg magát, vajmi
keveset tudhattunk – eleddig. Fábiánt ugyanis éppen ez
érdekelte, legalábbis a regény megformálása erről
tanúskodik.
Felrúgja, odahagyja a hagyományos
időszerkezetet; néhány fejezetig tartja magát a linearitás,
ám csak azért, hogy anaforák és kataforák segítségével
már egy-egy perióduson belül megbontsa a tér-idő kontinuumot,
aztán éles váltással hirtelen már a nagyobb egységek is
feladják e rendet, hogy a regény végére azért mégiscsak az
uralkodás végpontjához juthassunk. Nem a történelem érdekli
tehát az írót, hanem a történelem változatos komponensei
között szerveződő személyiség; az a személyiség, aki
Európában elismerést vívott ki, de korántsem említett epitheton
ornansa, inkább uralkodói formátuma, kvalitásai okán.
Fábián érzékenyen, aprólékos gonddal
rajzolja meg Kálmán alakját; az ifjú herceg gyermekéveitől
kezdve, az uralkodás nehéz és felelősségteljes pillanatain
át egészen a magánélet intimitásáig részletesen
rekonstruálja a magyar király lelki vívódásait, szakadatlan
küzdelmét a hatalmára törő erőkkel. Bemutatja az uralkodás
nemes, nehéz és küzdelmes feladatát; persze közben
megelevenedik egy kor, IV. Henrikkel, II. Orbánnal, Ferdeszájú
Boleszlávval, a kor megannyi emblematikus figurájával, akikkel
szemben s akik mellett az uralkodás bizony embert próbáló
feladatnak bizonyult.
A regény egyediségét a narrációban kell
keresnünk, egész pontosan az elbeszélői nézőpontban. Ebből
egyetlenegyet találunk: Fábiánét. A narrátor szerepe
ezúttal egy olyan mindentudó pozíció, ami totalitásából
fakadóan adja meg a regény alaphangját, és szervezi egy
mezőbe az eseményeket. A mindentudás a legbizalmasabb
bennfentességet jelenti. A narrátor nem egyszerű bennfentes;
azt is tudja, amit a szereplők még nem, ugyanakkor emlékszik
mindenre. Kérlelhetetlenül pontos. Képes az időben, térben
egymástól (elvileg) beláthatatlan események
egybeláttatására, szintetizálására. Ebben a szintetizáló
folyamatban szinte észrevétlenül szövődnek a biztosan tudott
– forrásértékű – elemek közé a narratív kommentárok,
értékelések, egyáltalán: az egész lélektani ábrázolás
alfája és ómegája ez a folyamatos reflexív hullámzás.
Rafináltan, a nézőpontok váltogatásával megszólalnak ugyan
más karakterek is, ám ezeket nem lehet a narrátortól
független pozícióként értelmezni. Az elbeszélői pozíció
ugyanis csak (pszeudo)mozgásokat végez; a narratív beszéd minden
esetben szabad függő beszédben hangzik el, megtoldva,
kiegészítve a narrátor kommentárjaival, glossza jellegű
ráírásaival. Ilyeténképpen tehát csupán egy nézőpont
érvényesül, mindenféle elmozdulás csak látszólagos. Ennek
célja pedig, hogy egyben sikerüljön láttatni az alakot,
Kálmánét. Az egyház Kálmánját. A határozott, keménykezű
uralkodót. A belátó, bölcs királyt. A törvénytevőt. A
seregek vezérét. A betegeskedő, esendő embert. A
gyarlóságot, a maga meztelenségében. A tépelődő
testvérgyilkost.
Fábián megoldása egy a lehetségesek
közül. Nem mondhatjuk, hogy nem törekedett a történelmi
hűségre. Nem vádolható azzal sem, hogy az idézett
eseményeket megváltoztatta volna. A történelem homálya
azonban izgalmas „terra incognitának” bizonyult:
lebilincselő regényt írt. Abból, ami adva volt; abból, ami
legendaként, mendemondaként hozzátapadt; s mindabból, ami
ezen komponensekből következhet, következik.
A vállalkozás egyféle sikerrel járt: a
Kálmán-idol előállt. Ilyen volt-e valóban, vagy tévedne? Ez
a legkevésbé érdekes kérdés. Az már nagyobb érdeklődésre
kellene számot tartson, hogy Fábián két utolsó regényében
a történelmi téma apropóján a személyiség újraírása
mutatkozik meg. Mind a Henrik király nyughatatlan éjszakáiban,
mind a …gyanántban felmutatható ez a leplezetlen
szándék: a történelem emberén keresztül bemutatni,
megmutatni a gond, az öröm, a fájdalom emberét; ember-magunk,
teljességünk hiányában, esendőségünk realitásában.
Talán nem is kell feloldani a cím első,
hiányzó felét; talán épp az az izgalmas, ami hiányzik. Az
biztos, hogy a Kálmán-hiátus realizálódott: regény
gyanánt.