Molnár Tamás
„Alaptalan alapok” –
avagy a filozófia csődje?
Kérdező: Varga Mária
– Professzor úr! Idén, sajnos, nem
tudott Magyarországra látogatni, ezért technikai segítséget
kellett igénybe venni az interjúhoz. Amikor telefonon
megkerestük, először azt mondta, az e-mail a posztmodern kor
eszköze, és ön nem akarja használni. Utóbb mégiscsak ily
módon jött létre a „beszélgetés”. Ennek apropóján
kérdezem: milyennek találja a posztmodern kort? A hihetetlen
technikai fejlődés mellett mik a lényegi sajátosságai?
– A „modern” szó és fogalom a XVII.
század végén, XIV. Lajos francia király halála idején
került be a történelem szótárába, amikor is az írók nem
kívántak többé a régi, klasszikus görög-római normák
szerint írni, hanem újabb műfajokat gyártottak. Ezeket az
újabb műfajokat „modernként” könyvelte el a világ. A
modern megtagadja a klasszikus mintákat, nem szab magának
határokat sem a múltban, sem a jövőben, és új modelleket
varázsol a művészetek színterére. A posztmodern a modernség
egy újabb változata.
Érdekesen lehet illusztrálni a modernt és a
posztmodernt Edgar Morin francia író gondolatával, aki azt
mondta, hogy a dolgoknak nincsen alapjuk, és kitalálta az
„alaptalan alap” fogalmát. Nincs miheztartás, nincs
mintakép, nincs mihez alkalmazkodni. A család alapja
hagyományosan a házasság, de ma azok állnak össze, akik
akarnak, és addig maradnak együtt, amíg akarnak. A
festészetben, például Michelangelónál, a formák
kirajzolása volt egy festmény alapja. Ma veszünk egy pontot
vagy egy vonalat, és kinevezzük annak, aminek akarjuk.
Ilyenformán a szavaknak nincs értelmük, semmiről sem lehet
megmondani, hogy mi, a fehér nem fehér, a fekete nem fekete.
Isten sincs, az is csak kitalálás, illetve mindenki kitalálhat
magának egy istent, ha akar, amit a régi világban bálványnak
neveztek. Ma még csak annak sem nevezik. Nem határozzák meg a
fogalmakat. Az irodalomban a „nouveau roman”, a festészetben
meg Kandinszkij remek példa ennek illusztrálására.
A posztmodernség lényeges vonása a túlzott szubjektivizálódás,
ami elvonja az alkotott világba vetett bizalmunkat, azt feloldja
az „én”-ben, és helyettesíti mesterséges szerkezetekkel;
politikai, művészeti, erkölcsi, pedagógiai és
kommunikációs téren.
– A szubjektivizálódás nyilvánvaló,
sőt bevallott törekvés. A posztmodern ily módon a túlzott
racionalitás ellen is küzd, mondván, lehetetlen a modern
szemlélet által megkövetelt teljes objektivitás. Erről mi a
véleménye?
– Az ókor klasszikus irodalma és
művészete racionális mintákon alapult. Ennek mond ellent a
modern és a posztmodern, ami nem fogadja el a racionalitást,
hanem a szubjektívet helyezi előtérbe. John Rawls amerikai
jogtudós pár évvel ezelőtt megjelent könyve nagy
érdeklődést keltett, aminek a lényege az, hogy
megkérdőjelezi még az Amerikai Alkotmány alapját is. Azt is
„alap nélküli alapnak” határozza meg, amit az amerikai
lobbi híven követ. Az emberek elfogadják, de nem azért, mert
a racionális gondolkodás erre ráviszi őket, hanem mert adva
van. Ingyenes ajándék, amit az ember a közösségtől kap. Nem
lehet megfogni, hogy hol tér el a klasszikus mintától, nem
nevezi jognak önmagát, de az emberek elfogadják, eszerint
élnek. Egy „lebegő” valami. Szokás, bár nem tradíció.
Egy pillanat szülötte.
– Hogyan definiálják az említett
„alap nélküli alap” fogalmát? Létezik erre filozófiai,
esetleg valamilyen szaktudományos meghatározás?
– Az „alap” elvetése „hivatalosan”
Kantnál kezdődik, ott látjuk először rendszerbe foglalva.
Miért? Miután a Kant előtti metafizikai rendszerek egymással
összeütköztek, és Hume-nál ez az összeütközés
radikálissá vált, Kant úgy tartja, hogy az emberi fogalmak az
elme meghatározásai, melyek nem a valóságban gyökereznek. Az
„alaptalan alap” fogalmát Edgar Morin határozta így meg,
nagyon találóan.
– Könyveiben ön a mai világkép
vallási-filozófiai gyökereit tárja föl. Mikor és miért
választotta éppen ezt a témát?
– Ezt a témát nem választottam, a téma
választott engem. Ha kicsit is gondolkodunk a világ
járásáról, meg kell állapítanunk, hogy mindig, mindenkor,
minden civilizációban és kultúrkörben a gondolkodás
legfontosabb végső tárgya a vallás volt. Vagyis a vallás
vezetett bennünket arra, hogy gondolkodjunk a világ
eseményeiről és a bennük történőkről, melyeknek mi is
részesei vagyunk. Azért írtam több művet a mai világkép
vallásfilozófiai gyökereiről, mert úgy találtam, hogy a
mostani történelmi jelenségek megértése végett vissza kell
mennünk a múltba, többek között a vallások múltjába.
– Professzor úr markánsan – de úgy
gondolom, nem elfogultan – katolikus szemszögből közelít a
kérdéshez. Hogyan jutott erre az álláspontra? Azt olvastam,
hogy egy időben a francia – nietzscheiánus – Új Jobboldal
köréhez tartozott. Ha ez valóban igaz, hogyan jutott el a
mostani nézetéig?
– Soha nem voltam nietzscheiánus, sőt
mindig az ellentáborban foglaltam helyet, és a nietzscheiánusokkal,
akár jobboldaliak, akár baloldaliak, mindig vitába szálltam.
Az igaz, hogy voltak személyes jó barátaim az Új Jobboldal
köreiben, akikkel érdekes vitáim voltak a transzcendens
fogalmáról, Istenről, politikáról, de az soha föl nem
merült, hogy közéjük tartoznék. Mondjuk így: Nietzsche volt
az első posztmodern, és én soha nem éreztem jól magam ebben
a korban.
A kérdés első felére válaszolva annyit,
hogy én mindig is meg voltam győződve arról, hogy a katolikus
vallásnak van az az Isten által adott lehetősége, hogy a
legjobban ki tudja számítani az ember lépéseit, legjobban
megérti a változatokat az emberi közösség életében, és a
lét kérdéseire a leghelytállóbb válaszokat adja. Nem azt
akarom ezzel mondani, hogy tökéletesen ismerjük Isten
akaratát és szándékait.
– A mai világkép forrásvidékeként ön
az időszámítás előtti Földközi-tenger menti vallásokat
és filozófiákat jelöli meg. Elmondaná röviden, hogy
Platón, Dionüsziosz Aeropagitész, Plótinosz és mások miért
tekinthetők elődöknek?
– Platón, Parmenidész, Empedoklész, Démokritosz,
Plótinosz mély filozófusok voltak. Ők voltak az elsők –
szám szerint és fogalmazás szerint is –, akik a dolgokat
legmélyebben kutatták, és olyan eredményekre jutottak,
amelyek kielégítik az emberi gondolkodás elemi kívánalmait.
Mindegyikről könyvtárnyi irodalom van, aminek utána lehet
nézni.
A mai filozófia attól is szenved, hogy nincs
elég idő és távolság arra, hogy megértsük és
tanulmányozzuk ezeket a görög filozófusokat, akik a nyugati
gondolat alapjait rakták le azáltal is, hogy megakadályozták
a hindu és általában a keleti világszemlélet hódításait,
amelyek a létet tagadják, és megszüntetésére törekszenek.
A buddhisták és hinduk is azt vallják, hogy
valóság nincs, a dolgok csak látszólagos tüneményként
„lebegnek”. Tagadják a létet, és ezáltal szövetségesei
a mai „alaptalan alap” elvét valló nyugati embereknek.
Hagyományosan egy nyugati ember számára nincs olyan, hogy semmi,
ez csak a keleti filozófiák számára elfogadható. Vagyis csak
a semmi van, de mivel ez a két szó egymásnak
ellentmond, ezt nevezi meg Edgar Morin „alaptalan alapként”.
A nyugati gondolkodásban ez Schopenhauer és Nietzsche előtt
alig jelent meg. Őket követi azután Heidegger és a nyomában
sok más mai filozófus.
– Én inkább arra a gnosztikus-hermetikus
vonulatra céloztam, amelyet ön a mai „irracionális”
filozofálás és világszemlélet előképének tart – ez
valamilyen szempontból kapcsolódik az említett nevekhez is
–, és amelyet bizonyos titkos szekták és úgynevezett
ezoterikus gondolkodók közvetítettek évszázadokon
keresztül, gondolok itt a negatív teológiára, Isten „elszemélytelenítésére”,
a megistenülés gondolatára. Éppen ön írt erről rendkívül
érdekes gondolatokat.
– A gnosztikusok azt vallották, hogy van az
emberrel veleszületett, magasztos, isteni tudás. Akiben ez
megvan, az kiváltságos teremtmény, az ismeri a létet. Az
első keresztényeknek meg kellett vívniuk a görög
filozófusokkal abban a komoly kérdésben, hogy Jézus ember
volt vagy nem. Így azt is kérdezhetjük, hogy a keresztény
vallásnak van-e „alapja” vagy nincs. A „hermetikus”
latin kifejezés, azt jelenti: titkos. A kereszténység óriási
vívmánya, a tudomány szempontjából is, hogy Krisztus
eljövetele rehabilitálta a testet. Addig minden görög
filozófusnál a test valami „rossz” volt, amit el kellett
tiporni. Krisztus megjelent, kijelentette: itt vagyok
testestül-lelkestül, nem szabad engem eltiporni, hanem éppen
ellenkezőleg, dicsőíteni kell. Ez óriási változás volt.
A klasszikus görög filozófia a
közép-keleti szekták nyomása alatt elkorcsosul, és
átváltozik gnosztikus-hermetikussá. Ugyanakkor ezek a szektás
filozófiák, mint mindig, Keletről jöttek, először a hindu
vallásból, aztán a perzsáktól (Zoroaszter-imádat), és
végül megjelentek a Földközi-tenger kikötőiben. Tehát a
görög filozófiával volt egy függőleges és egy időbeli
kapcsolat is.
A lényeg az, hogy az ember mindig is, minden
korban ugyanazt az igazságot, valóságot keresi, amit ősei és
elődei is kerestek: miért van rossz, és miért van jó?
Dosztojevszkij állította, hogy a gonoszság mindig velünk van,
ez nem feltétlenül személyes gonoszság, de gonosz dolgok
mindig történnek, és akármit csinálunk, mindig is lesznek.
Nekem ma már az a célom, hogy jobban
megértsem azokat a filozófiákat, amelyeket az újabb kor
hozott magával. Így többek között a posztmodern filozófiát
is jobban megértem ma, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt. A
történelem, a dolgok eseményszerűsége állandóan változik,
és ma másképp nézzük őket, mint akkor néztük. Hozzá kell
tenni, hogy a filozófia története, mint Hegel is mondja,
abból áll, hogy mindig is változnak a filozófiák, bár
szervesen függenek egymástól, és egymásra épülnek.
– Bizonyos református és katolikus
teológusokat is kritizál azért, mert túlságosan Heidegger
hatása alá kerültek, vagyis a negatív teológia bűvkörébe.
Ma is ez a tendencia folytatódik? Vagy teret nyer újra egyfajta
racionálisabb megközelítés?
– Ma is a negatív teológia folytatódik. Ez
az, ami beivódott az egyetemi curriculumba, a tankönyvekbe, és
nehéz onnan kimozdítani. Az „alaptalan alap” gondolata is
azt jelenti, hogy az emberek az új események hatása alatt a
korábbi gondolkodásmódjukat megtagadják, vagy megunják, és
új módon kezdenek el gondolkodni. Ilyenkor új filozófia
alakul ki, melynek a követelménye más, mint az azt megelőző
harminc–ötven évben volt.
Példaképp azt mondanám, hogy a pogányok nem
tudták megérteni, hogy Krisztus egész más gondolatmenetet
indított meg az emberiség filozófiájában, mint ami azelőtt
volt. Azért nem tudták a pogányok Krisztust elfogadni, mert az
igazi klasszikus görög filozófia nem ismerte el azt, hogy az
anyagot is Isten teremtette. Ezt lehetetlen volt az ő
adottságaikkal, gondolkodásmódjukkal megérteni. Krisztusnak
kellett jönnie ahhoz, hogy a nyugati emberiség megértse, hogy
az anyagot ugyanaz az Isten teremtette, mint a lelket. Tehát az
anyag nem egy gonosz valami, ahogy annak idején a klasszikus
görögök gondolták, hanem értékes és nemes része a
teremtésnek.
Figyeljünk arra, hogy hogyan kapcsolódik bele
a tudomány ebbe a filozófiai játékba. Mivel Jézus hatása az
volt, hogy most már az anyagot is elfogadjuk jónak, a
filozófusoknak újra kellett vizsgálódniuk, és át kellett
értékelniük gondolkodásmódjukat.
Ilyen jelentőségű változást föl lehet
hozni még tucatszám. Elég csak a temérdek tudományos
jelenségre, feltalálásra gondolni, melynek során újra és
újra paradigmát változtatott a tudományos elmélet. Mindegyik
másképp nézi az embert, új antropológia, új művészet, új
rálátás keletkezik.
– A posztmodern is hasonló
következtetésre jut. Nyilván ismeri Thomas Kuhn könyvét a
paradigmaváltásról. Professzor úr netán vitatkozik vele
valamiben?
– Jól ismerem őt, és nézeteit általában
véve pozitívnak látom, egyetértek velük.
– A posztmodern kor egyik fontos
jellemzője még a határok feszegetése, sok esetben
eltörlése, az egység keresése. Talán mondhatjuk, hogy ennek
vallási vetülete az ökumenizmus gondolata. Ön mennyire híve
ennek? Mire van ma szükség: a határok elmosására vagy
inkább az identitás erősítésére az egyes vallások
körében?
– A mai kor „alaptalan alapot” akar
találni valamilyen nem létező világban, éppen ezért akarja
megtagadni a valódi személyiséget és átmenni egy kollektív
zagyvaságba, aminek nincs semmiféle profilja, se egyénisége,
se valamilyen kimutatható, bizonyítható tárgya. Ebből
következik, hogy az olyan ökumenizmus, amely össze akarja
keverni a vallásokat, nem fogadható el. Ma az ökumenizmusnak
azt kellene állítania, hogy vannak különböző tanok, és
egyik nem olyan, mint a másik, még csak nem is hasonlítanak
egymáshoz. Ezt kell követnünk, tehát inkább a
különbségeket, mint az azonosságokat. Én csak olyan
területen keresném az ökumenizmus híveit, ahol a vallási és
egyéb intézmények szilárdan állnak. Ehelyett azt látjuk,
hogy a divat a negatív teológiának kedvez, és ennek folytán
a radikális szubjektivizmusnak. Ezt főleg a germán szellemi
területen figyelhetjük meg, míg francia területen bizonyos
racionalizmus uralkodik. Ez ellen tiltakozik az Új Jobboldal,
bár nem sok eredménnyel. Én tehát híve lennék az
ökumenizmusnak, ha a vallási párbeszéd nem vetné magát alá
a vallási közömbösségnek. Például a racionalizmus Szent
Ágoston tézisében nem mond ellent a vallási identitásnak.
Tehát igenis van a hit által megvilágított ráció.
– Létrejöhet még valaha egységes
kultúra, vagy ezentúl csak az egyének által megformált
úgynevezett „kistörténetek” élnek majd egymás mellett
békésen vagy kevésbé békésen?
– Egységes kultúra nem lehetséges, mert
amíg különféle népek élnek a földön, és mindegyik
másképpen éli meg a saját magát érintő eseményeket, addig
nem lehet egységes kultúra. Semmi ok nincs arra, hogy az
emberek változzanak. Eddig sem változtak, nem várható, hogy
ezután változzanak.
A globalizmus vasökle, ami az amerikai
kapitalizmus egy vetülete, most azon igyekszik, hogy eltörölje
a kis kultúrákat, csakúgy, mint a világszocializmus annak
idején. Ilyen jelenségek legtöbbször a háborúk után
tűnnek fel, amikor az emberek azt remélik és várják, hogy
mindenki egy oldalon lesz, ugyanazt fogja vallani, béke lesz,
és nem lesz többé háború vagy konfliktus. Én erre azt
mondom, hogy ez teljesen lehetetlen, mert az emberek
többszínűek, többcélúak. Manapság is rengeteg színe van
az emberiségnek, és ezért nem is lehet sem globalizmusról,
sem világbékéről reálisan beszélni. Talán átmenetileg
lehet egy totalitárius rendszert létrehozni, de ez hosszú
távon nem működőképes.
– Az elhangzottakkal semmilyen módon nem
vitatkoznék, de valószínűleg rosszul tettem föl a kérdést:
arra gondoltam, létrejöhet-e még egységes világszemléleten,
normarendszeren alapuló kultúra, „episztemé”, mint a
reneszánsz, barokk stb.
– Igen, mert az emberi civilizáció az
elmúlt hatvanezer évben sokszor megváltozott. Példának
hozhatjuk elsőként az altamirai barlang ősemberét, aki
falfestményekben fejezte ki ambícióit és reményeit, majd
jóval később ugyanezen emberi érzéseket a gótikában,
reneszánszban, barokkban, modernben más-más módon látjuk
kifejezésre jutni. Ezért tehát nincs okunk azt feltételezni,
hogy ez a folyamat megálljon és megszűnjön, épp
ellenkezőleg, azt tudjuk elképzelni, hogy folytatódni fog.
Hogy törések lesznek, az valószínű, de ez nem mutat kataklizmikus
változásra.
– Több helyen is bírálja az
egzisztencialistákat és az úgynevezett abszurd írókat
azért, mert mindentől elidegenítik az embert, s ezáltal –
az ön egyik könyvéből idézek – „egy gőgösen magasabb
státusba” emelik, „saját maguk által faragott ideállal”
látják el. Mindez nem éppen abból a kétségbeesett és
hiábavalónak tűnő erőfeszítésből, a csalódásból
származik, hogy nem tudunk szót érteni Istennel, hogy nem
válaszol nekünk, de legalábbis nem értjük a szavát?
– A mai filozófusok tagadják Isten létét,
mert Isten léte megrabolja az ő saját istenségüket. Az ember
az Édenkert óta Isten akar lenni. Csak az a fontos, amit
„én” akarok, és ahogy „én” akarom. Ez az embernek
mindenkori akarata. Ezt viszont Isten nem engedi meg, de nemcsak
Isten, hanem a dolgok struktúrája sem engedi meg. A dolgok
általában tökéletlenek, és az ember maga is tökéletlen,
ezért föl kellene hogy adja azt a vágyát, hogy Isten legyen,
és akkor kibékül vele, és nem fogja kívánni azt, hogy ő
maga is azzá váljék.
Isten szavát értjük, ha nem is száz
százalékig, de megértjük, mert úgy beszél, ahogy az az
emberre vonatkozó isteni tervbe beleillik. Ezenkívül, amint
Pascal mondta, bár kisebb kaliberűek vagyunk, együtt járjuk a
történelem útját. Ami történik, az nem megismerhetetlen,
csak több erőfeszítés, tanulás, megértés kell hozzá. Az
Istennel való párbeszéd mindig is létezett és fog is
létezni, attól függetlenül, hogyan nevezzük a beszélőt,
héber profétának, görög filozófusnak, római jogtudósnak
vagy keresztény szentnek. A párbeszéd persze nem azt jelenti,
hogy egyenrangú felek vagyunk. A német misztikusok, például Eckhart
mester, tökéletesen megmutatták, hogy az embernek el kell
fogadnia a korlátokat. Elsősorban a saját korlátait, de azt
is, hogy körülötte és őbenne minden korlátolt, tehát ne
vegye magára azt az óriási és meg nem érdemelt
felelősséget, hogy ő Isten.
– Lebegjen előtte Nietzsche példája,
aki megőrült ettől a felelősségtől?
– A mai világban ilyen szempontból sok
„Nietzsche” van, de ez nem jelenti azt, hogy minden
„rendkívüli” ember őrült. Meg aztán a kor szellemétől
is függ, hogy kit tartunk éppen őrültnek, gondoljunk csak az
őrültek és zsenik meghatározásáról szóló komoly
vitákra.
– A posztmodern a világ
megismerhetetlenségét, a „radikális ontológiai kételyt”
vallja. Mit mond erről a kereszténység?
– A posztmodern, mint mondtuk, azt vallja,
hogy a világnak nincs alapja, csak tünemények vannak, így
hát megismerhetetlen. Ezért is vesz körül bennünket
manapság annyi torz figura, rítus és irodalmi önboncolgatás.
Ezt hangsúlyozza a modernség és posztmodernség, mindkettő a
filozófia csődjét jelenti be.
Ezzel szemben a kereszténység a világigenlő
problémákat a maga rangjára helyezi. A kereszténység szerint
a világ megismerhető, mert Isten úgy teremtette meg, hogy ez
lehetséges legyen. Isten nem tesz mást, mint ami az emberiség
érdeke. Az embert is úgy teremtette meg, hogy megérthesse a
világot.
– Valóban divatos dolog manapság a
filozófia csődjéről beszélni. A túlzott racionalizáció
zsákutca, de ugyancsak zsákutca a racionális gondolkodás
elvetése is, mert a helyébe nem lehet állítani semmit. Mi
lehet az előremenekülés útja-módja?
– Nincs előremenekülés, csak megismerése
annak, ami mindig is volt. Előremenekülés helyett
örökkévalóságról lehetne inkább beszélni. Az ember mindig
ugyanazokat a célokat tűzte maga elé. Az ember otthon van
ebben a világban, és ez is mutatja, hogy a világot teremtette
valaki, és nem csak úgy véletlenül van. Nicolaus Cusanus
késő középkori gondolkodó magyarázta meg azt a harmóniát,
amely Isten tervei és az ember kivitelezései között létezik.
Hosszú ideig tart, amíg megértjük a filozófiai hasonlatokat
és összejátszásokat és ezeknek a fontosságát a napi
eseményekkel kapcsolatban.
– A magyarországi napi események –
miniszterelnöki hazugság, tüntetések – vetették föl a
következő kérdésemet. Egy internetes fórumon olvastam a
következő szöveget: „Annyira posztmodern a magyar
értelmiség, hogy minden igaz lehet, és mindennek az
ellenkezője is… már azt se tudjuk, miről van szó, mert nem
a lényeg a lényeg, hanem hogy egymást felülmúljuk a
jópofaságban.” Úgy gondolom, ez a helyzetkép egyfajta
politikai-társadalmi vetülete is lehet a posztmodern
filozófiájának. Ön nem így látja?
– De igen, hiszen – amint már mondtam –
a modern kornak épp ez a tipikus jellege. Ez a viselkedés már
a kommunizmus alatt is megvolt, Kádár alatt is megvolt, nem
újdonság.
– Sok filozófus vallja manapság, hogy
megszűnt a filozófiai metafizika érvényessége. Mielőtt
állást foglalna, arra kérem, magyarázza el a laikusoknak, mit
jelent ez a fogalom: filozófiai metafizika.
– A metafizika a rajtunk kívül álló
létezés elgondolása. Nem asztaltáncoltatásról van szó,
hanem hogy megértjük: minden tarkaságuk ellenére az emberek
mégis egyfajta módon gondolkodnak, alapvető vágyaik
ugyanazok. Ezen kívül van egy másik világ is, amely szintén
bennük van, de ugyanakkor rajtuk kívül is van, és ezt a
másik világot akarja a metafizika érthetővé tenni. A
metafizika nem más, mint gondolkodás a dolgok lényege felől.
Minden metafizika filozófiai. Sokan el akarják tüntetni a
filozófiát, mondjuk a pozitív tudományok nevében, vagy a
faj, netán az osztályidegenség nevében. Ezt úgy szokták
kezdeni, hogy eltüntetik a filozófia lényegét, ami a
metafizika.
– Heidegger filozófiáját korunkban
megkerülhetetlennek tekintik. Bár vannak, akik a
teljesítményét csupán nyelvi bravúrnak tartják, úgy
gondolom, többségben vannak azok, akik a nyugati filozófia
megújítójának gondolják. Ön miként vélekedik az ő
filozófusi működéséről?
– Az emberek a XVIII. századtól fogva nem
merik ateistának vallani magukat, ezért van manapság
légiónyi agnosztikus, akik a gnosztikusokkal szemben a „nem
ismerők”. Nem veszik a bátorságot, hogy kimondják, hogy
ateisták, és ezáltal ők is Heideggert támogatják.
Én azonban nem gondolom Heideggert
megkerülhetetlennek, sőt, a jelen káosz és konfúzió
szimptómájának tekintem, nem a filozófia újrateremtőjének.
Igen, tudom, hogy óriási népszerűségnek örvend, mert ő a
teljes ateista, aki ki merte mondani, hogy Isten nincs, és hogy
a XX. század Isten nélküli század. De nem tagadja új korok
új isteneit.
– Így vagy úgy sokan elmondták már,
hogy a XX. században a történelem rémtörténetté vált, és
ezek után legalábbis furcsa azt kijelenteni, hogy Isten a
történelem ura, vagy hogy működik az Isteni Gondviselés.
Kertész Imre olyasformán fogalmazott, hogy a holokauszt után
megszűnt a zsidó-keresztény kultúra érvényessége. Mit
gondol erről?
– Erre azt mondanám: sajnálatos, hogy
ilyeneket mondanak azok, akik önmagukat írónak vagy
filozófusnak nevezik, mert a történelem nem változott meg
attól, hogy nagyszabású, csodálatos vagy borzalmas események
történnek. Ezeket bele kell építeni a történelembe, ezek
benne vannak a történelemben. Történelmileg be lehet
bizonyítani, hogy miért van ez a jelenlegi helyzet, és hogy
miért van Kertész Imre pesszimizmusa is. De ez csak az ő
pesszimizmusa, és nem jelenti azt, hogy mindenki egyetért vele.
Az Isteni Gondviselésről annyit, hogy én
például éppen azáltal tapasztalom meg, hogy megértem Isten
alkotását, ha nem is teljességében, mint mondtam. Deus
absconditus, az Isten rejtőzködő, azonban azt tudom, hogy
soha nem téveszt meg, mint azt Occam tézise és őt követően
sok modern elmélet feltételezi.
– Miről szól ez a tézis és a nyomában
járó elméletek?
– A mai filozófia történetének lényegét
Occamtól Kantig címmel lehetne megfogalmazni,
mint azt a neves svájci filozófus, A. de Muralt meg is tette.
Occam döntő tézise az volt, hogy Isten
teljes hatalommal bír (potestas absoluta), olyannyira,
hogy amit ő elhatároz, az történik is. Ennek a tézisnek a
nyomában Immanuel Kant és a többi vezető filozófus nagy
többsége és modern követője ugyanezt vallja. Kantnak
óriási befolyása van korunk vezető filozófusaira.
A katolikus filozófia el tudja képzelni a
szövetséget Marxszal, de nem Kanttal. Utalhatok itt Weigel
páter könyvére, aki az egyházon belül a marxista elmélet
specialistája. Ő azt állítja, hogy mivel a marxizmus is és a
kereszténység is föltételez egy alapot, van bennük közös,
lehet miről vitatkozni. De Kanttal nem.
– Mi volt végül is Kant „bűne”?
Talán sokan vannak velem együtt, akiknek ez nem világos.
– Kant előtt létezett egy emberi szervek
által fölfogott valóság. Kant után a „valóság”
eltűnik, és érzékleteink nem támaszkodnak többé egy
valóságra: ok-okozat, idő-tér és a többi
valóságkategória csak az elmében létezik, és ilyenformán
alávetődik a szubjektív ítéletnek. Kant után egészen máig
a domináns filozófiák Kantot követik, és kétségbe vonják
a dolgok létezését. Ez olyan nyitás, amely megengedi a
politikában a nihilizmust, a művészetben a formátlanságot,
az intézményekben a szétbomlást.
– Hogyan látja a kereszténység
jövőjét?
– Ma az lenne a cél, hogy kibéküljünk
Istennel, visszatérjünk Kant előttre, és ne úgy lássuk
Istent, mint aki kegyetlen zsarnok, mint Occamnál. Ha Occam
győz, akkor az embernek nincs szabad akarata. Pedig a
keresztény filozófia legfontosabb lényege a szabad akarat.
Az, hogy az ember nem rabja a történéseknek
és a saját szenvedélyeinek, hanem szabad akarattal tud azokon
változtatni. Az a filozófus, aki ezt fogja hangsúlyozni, az
lesz az új filozófia megteremtője, és akkor sok minden meg
fog változni, beleértve a művészetet, a politikát, a
pedagógiát és így tovább.
A zsidó filozófus, Martin Buber mondja, hogy
Isten és ember között az én-te viszonyt helyre kell
állítani, ami által fölértékelődik az istenhit. Buber
azért fontos, mert kívülről ad támaszt a keresztény
tanításnak. Ha az ember párbeszédet folytat Istennel, mint
például Mózes a Sinai-hegyen vagy Szent Pál a damaszkuszi
úton, akkor van egy alap, amire építeni lehet. Az, hogy az
Isten az emberrel beszél.
A jövő attól függ, hogy az egyháznak
sikerül-e visszanyernie a hívők bizalmát és visszaállítani
Istennek az emberrel való dialógusát. És hogy meg tud-e
szilárdulni az egyház mint intézmény annyira, hogy ellen
tudjon állni a különböző ateista offenzíváknak. Reálisan
ítélve ennek nincs nagy valószínűsége, de a jövőt senki
sem láthatja tisztán. Csak azt tudjuk mondani, visszatekintve a
történelemre, hogy ha egy történelmi intézmény összeomlik,
akkor azt ugyanúgy eddig még nem sikerült visszaállítani.
Más formában talán igen, de hogy milyenben, az a jövő titka.