Ködöböcz Gábor
A hazaérkezés könyve
Léka Géza: Hegyvidéki beszéd
Habár a legújabb irodalomelméleti és
nyelvfilozófiai iskolákban is jártas, Léka Géza a
posztmodern kánonok nézőpontjából befogadhatatlan és
értelmezhetetlen szerző. Egyfelől azért, mert a mindenáron
való és öncélú prózapoétikai szemfényvesztés tőle
teljesen idegen, másfelől pedig azért, mert a
szeretetmisztikát tudásmisztikával egyesítő
szemléletmódja, ha úgy tetszik: érzelmi intelligenciája
révén tanulhatatlan, utánozhatatlan talentumokkal bír. Ennek
tudatában az úgynevezett „koradekvát” kánonok dekonstrukciós-antipoetikus
felfogásával szemben bátran és jó eséllyel vállalhatja a Sinka-,
Nagy László- és Utassy-féle hagyományhoz kötődő
látásmódot és létszemléletet. Az irodalmi cselekvést
közösségi rítusként és kulturális kötőerőként
értelmező Léka Géza mestereihez hasonlóan töretlenül hisz
a megtartó hagyomány folytonosságában, az integer
személyiség létében és a szintézisteremtés
lehetőségében. Az ön- és létfelejtés, a jelenlét- és
emlékezetvesztés évadján, amikor kollektív amnéziában, a
létrontás és létgyalázás pestisében szenvedünk, Léka
Géza értékvilága és attitűdje már-már üdítő
kivételnek számít. Amidőn nap mint nap bénult
tehetetlenséggel, ijesztő együgyűséggel, embertelen
közönnyel és egyre rosszabb lelkiismerettel görgetjük
személyes létünk, közéletünk és golyóbisunk megannyi
tehertételét és rettenetét, Léka Géza kagylótürelemmel
kihordott, szép és hiteles opusai akár vigaszt és
kapaszkodót is nyújthatnak.
A fájdalmakból, félelmekből, gondokból,
örömökből, boldog-boldogtalan várakozásokból és
szívbéli intelligenciából világot teremtő szerző sokféle
formában és partitúrában jártas, legfőbb erénye mégis az,
hogy pontosan próbálja olvasni önmagát. Bizonyos fokig
„utóvédharcnak” is nevezhető, fokozottan élet- és valóságközeli
létformája egy roppant organikus és teherbíró értékvilág
jegyében tagadja az irodalmat puszta nyelvi játékká
degradáló, köldöknéző magatartást, s ezáltal a tisztán
irodalmi motiváció és tisztán esztétikai megértés
lehetőségét is kizárja. A szerző persze azt is tudja, hogy a
privát én életvilága, valóságélménye sokak számára
izgalmas, érvényes irodalomként csak a poétikai én
erőfeszítései révén megvalósuló stilizáltsággal,
analizáltsággal és retorizáltsággal jelenhet meg. Arról az
életvilágról, arról a szellemiséget, lelkiséget adó
tájhazáról van szó, amely a Visszajársz a hegyre című
verskötetének (2002) alapszövetét adja, s amely legutóbbi,
rövidprózai írásokat tartalmazó könyvének (Hegyvidéki
beszéd) is legfőbb vivőerejét és vezérszólamát
jelenti.
Az elveszett vagy letűnőfélben lévő
élmény- és értékvilágok könyvekbe zárt fájdalomként,
mementóként, megrendültségként, erkölcsi és lelki
nemességre képesítő energiaforrásként élnek tovább.
Egyszer versben, illetve gyermekversben, máskor prózában
(elbeszélésben, önéletrajzban, útinaplóban, esszészerű
tűnődésben, létfilozófiai érvényű eszmélkedésben), de
mindig a szellemi örökhagyók teremtő hitével és
értékóvó hűségével. N. Pál József pontosan írja, hogy Léka
Gézát a pillanatnyi kánon vagy épp az olvasási stratégiák
módosulása nemigen hozhatja lázba, minthogy számára az
irodalomnak nemcsak nyelvi, hanem egzisztenciális, közösségi
és egyetemes emberi tétje is van. Az írástudótól
elvárható felelősség, a saját növéstervére figyelő
éberség, a formanívót is a létezési nívónak alárendelő
példaszerű következetesség spontánul teszi őt a Nagy László-i
testamentum méltó örökösévé, az utolsó költőfenomén
minőségeszményét személyes életprogramként megélő
alkotóvá: „…jussomért, legjobb részemért hajtok /
csonkán e mindig hiánnyal síró, / szimmetriásra tervelt
világban” (Fejfáknak fejfa).
Léka Géza alapvetően költői látásmódra
valló prózai műveiben kizárólag olyan élmény- és
valóságrétegekről beszél, amelyek őt bensőleg megérintik,
s amelyeknek a személyesség adja a hitelét s aranyfedezetét.
A dolgokhoz, jelenségekhez közelhajolás képessége a
személyes érintettség által motivált szeretetteljes
elmélyültségben, a mindenkori tárgyhoz való kontemplatív
viszonyban ragadható meg. A Hegyvidéki beszéd írója
olyan alkatú szerző, akiben – saját bevallása szerint is
– a személyesség mozdít mindent. A Bánrévétől Budapestig
mindenkit egybeölelő, nagy lelkekre jellemző
alapmagatartásban persze leginkább a szülőkhöz,
nagyszülőkhöz, szerelmekhez, barátokhoz, gyermekekhez
(Veronikához és Marcihoz) fűződő szeretetkapcsolat
bensőségessége és erőt adó emberi melegsége munkál.
Legutóbbi prózakötete elülső és hátsó borítója is igen
beszédesen árulkodik erről.
A Hegyvidéki beszéd című kötet
címoldalán látható fénykép és annak negatívja azért
találó, mert az apa-fiú kapcsolat intimitásán túl az emberi
viszonylatok árnyoldalaira, az együvé tartozás olykor
kínkeserves gyötrelmeire, hiányérzeteire is ráirányíthatja
a figyelmet. Valami módon a személyességben bujkáló
személytelenségre s a lelki közelségben rejtőzködő
válaszfalakra, az összetartozás-tudatot óhatatlanul
gyengítő elkülönültségre és individualitásra is utalhat.
A szerző törekvéseiről, indíttatásairól is sok mindent
megelőlegező címlapfotó (Nagy András munkája) az apa-fiú
(felnőtt-gyermek) reláció modelljeként, általánosabban
pedig az interperszonális kapcsolatok életre szóló
alapmotiváltságaként és etalonjaként jelenik meg.
Hasonlóképpen a kötet hátsó fedlapján madártávlatból
látható bánrévei templom és harangtorony is önmagán jóval
túlmutató, a külső és belső tájakon megtett
portyázásoknak mélyebb értelmet adó értékjelkép. Nem
egyszerűen a személyiség alaprétegeibe épülő, a kis
emberpalántát földajkáló „couleur locale”-t jelenti,
hanem az „imago mundi”-ként tisztelt, szakrális helyet, ami
pótolhatatlan, egyetlen és örök. Bánréve – akárcsak
másutt Macondo, Farkaslaka, Iszkáz, Pusztakamarás, Nagygalambfalva
vagy Szenttamás – abszolút viszonyítási pontként, a
létezés centrumaként szerepel a szövegalany számára, amely
„etikai, ontológiai, önismereti axiómákkal” feldúsulva
voltaképpen a valahova tartozás tudatát, az otthon-levés
biztonságát, a személyiség identitását, a világban és a
létben való eligazodás képességét jelenti. Erős
kötődések, éltető források, eltéphetetlen gyökerek és
titkos hajszálerek nélkül ugyanis lelki egészségről, emberi
hitelességről és autentikus létezésről aligha lehet szó. Bánréve
mindezen komplex élmény- és tudattartalomnak lehet a foglalata
és metaforája egyszerre.
A nagyobbrészt folyóirat-publikációkból
fölépített kötet három elbeszélésfüzére (Hegyvidéki
beszéd, Áramszünet, Quo vadis, Hungare?) elsősorban egy
lelki esemény- és mentális fejlődéstörténet
krónikájaként jelenik meg, de a történetekben kitüntetett
szerepet játszó helyszínek (a budapesti hegyvidék, Pasarét,
Zugliget, Dániel út, Zirzen Janka út, Virányos út, a határ
menti Bánréve) miatt afféle szerelmes földrajzként is
olvasható. A gömöri falucskához kapcsolódó emlékeiről az Ekler
Andreával folytatott beszélgetésben (Magyar Napló, 2005.
január) számol be a szerző, már-már konfesszionális
mélységeket érintve: „A mentális fejlődésemet döntően a
bánrévei (Léka) nagyanyám határozta meg. […] Az iskoláig
féléveket éltem Bánrévén. A falu, a zárt közösség
elsősorban érzelmileg hódított meg. Korán megéreztem, hogy
minden szónak, minden cselekedetnek más súlya és helyi
értéke van ott, ahol az élet legfontosabb színterei: a
templom, a termőföld és a temető karnyújtásnyira vannak
egymástól. […] A Sinka által megénekelt hősök
mindegyikéről tudtam, hogy melyik kicsoda Bánrévén. […]
Észrevétlenül a sajátommá vált ez a falusi világ, minden
meghatározó élményem oda köt. Olyan hatalmas a bánrévei
élményanyag, hogy egyelőre nemigen találok rajta fogást,
pedig nagyon szeretném megírni. A Hegyvidéki beszédben
csak a budapesti gyerekkoromat igyekeztem összefoglalni, de
azért ügyeltem rá, hogy Bánrévét lépten-nyomon
belekeverjem.”
A könyv kötetcímadó
elbeszélésfüzérének darabjai a szerző emberi/művészi
pályájának fekete dobozaként hiteles és pontos képet adnak
azokról a lelki léptékváltást eredményező
ösztönzésekről, hatásokról, olvasmányélményekről,
személyes erőfeszítésekről és sikerekről, amelyek az
életút fejlődésirányát, a mentális változások belső
ritmusát leginkább megszabták. A szükségszerűen redukált
gyorsleltárból kiderül, hogy a nyereségeit és veszteségeit
egyaránt emberekben mérő szerző életében a családi
hagyomány, az irodalom, a népi kultúra (főként a tánc), a
sport (atlétika, futball), valamint a szerelmek és barátságok
játszottak meghatározó szerepet. Íme, az eddig megfutott
pálya Léka Géza által is megkerülhetetlennek mondott
történései, a személyiségfejlődés és identitás
különösen nagy becsben tartott szegletkövei: gondtalanul
boldog idők iskolás koráig Bánrévén; az Erdélyi Szépmíves
Céh többtucatnyi kiadványát kapja ajándékba anyai
nagymamájától; gerelyhajításban országos ifjúsági bajnoki
cím, illetve győzelmek korosztályos nemzetközi versenyeken;
találkozás Sinka István költészetével (idősebb Léka Géza
nagy hatású tolmácsolásában is!), valamint Görömbei
András Sinka-monográfiájával; Reymont Parasztok című
regényének megismerése; máig tartó barátság s eközben
tizenhárom évnyi munkakapcsolat Utassy Józseffel; egy
hatványozott élménysűrűségű esztendő a Bartók Béla
Táncegyüttes utánpótláscsoportjában; gyermekeihez (Marcihoz
és Veronikához) fűződő lélekteljes, versekben is
megmutatkozó (Almahó, 1998) kapcsolata; szüleinek
jelképes erejű pályája, példaszerű küzdelme és
áldozatvállalása.
A családi hagyományon, a személyes
életvilágon belül az édesapa kivételesen erős
kisugárzású alakja a kötet végén olvasható interjúban is
hangsúlyosan szerepel: „Annak, hogy nem egy szimpla, átlagos
családban nőttem föl, egyetlen nagy oka volt: édesapám. Úgy
delejezett, olyan igéző erővel hatott rám is, másokra is,
hogy ha belépett valahova, nemigen lehetett mást észrevenni,
megszűnt körötte minden és mindenki, még a levegő
összetétele is megváltozott. […] Fizikai megjelenésében is
rendkívül karakteres ember volt, két évtizeden át az Állami
Népi Együttes plakátembere, ha tetszik, emblémája. […]
Kivételes adottságai ellenére sem akart soha többnek
látszani önmagánál, s aki ezt abban a végtelenül rafinált
korban megérezte benne, többé nem tudott szabadulni ettől a
tőrőlmetszett természetességtől. […] Amikor fölismertem,
mekkora árnyékot vet fölém – aminek persze minden előnyét
is élveztem –, már képtelen voltam kijutni a napfényre.
[…] Az egész pályatévesztésem, elpocsékolt éveim erre
vezethetők vissza.”
Léka Géza gazdag líraisággal és
emocionális hevülettel áradó prózája leginkább talán az
evangéliumi esztétika és a spirituális realizmus szemlélet-
és érzékenységformáival mutat rokonságot. Ez a szóban
forgó kötet lapjain – különösen a legnagyobb művészi
gonddal megformált Quo vadis, Hungare? című
szövegegységben – praktikusan annyit tesz, hogy az önmaga
értékeire eszmélő, saját képességeivel egyenlővé váló
személyiség a külső és belső gátaktól, visszahúzó
erőktől, különféle elfojtásoktól megszabadulva immáron
nem a kényszerítő körülmények és meghatározottságok,
hanem a lehetőségek felől szemléli önmagát. A tengerrel
és/vagy óceánnal megfeleltethető belső végtelen a tágas
horizont, a fogvacogtató szabadság, a sosem-volt távlat
élményével ajándékozza meg az elbeszélőt. Az egzotikus
dél-amerikai tájakon (Peru, Ecuador, Amazonas-vidék
esőerdeje, Andok-fennsík, Machu Picchu) tett utazások
legfontosabb művészi/emberi hozadéka a gyökerekhez és
forrásokhoz való visszatalálás, ezáltal pedig az
önazonosság és önértékelés megszilárdítása s az emberi,
társadalmi kapcsolatok heurékaszerű újragondolása,
tisztátalanságoktól és tisztázatlanságoktól való
megszabadítása. Az addig fölhalmozott s korábban talán holt
tőkének érzett életértékek és emberi kvalitások innentől
fogva névértéken szereplő igazi tőkesúlyként szolgálják
a legeszményibb vágy- és célképzetek elérését, vagyis a
harmóniára és teljességre való törekvést.
Ebben a folyamatban kulcsmozzanat a mintegy
varázsütésre helyreállt külső-belső egyensúly, a
visszanyert mértékletesség és újra megtalált
intellektuális biztonság. Ennek kapcsán Papp Endre minapi
tanulmányában (Árgus, 2006/1–2.) a következőket írja:
„Az elbeszélő vonulatot befejező Quo vadis, Hungare?
az utazás és a megérkezés archetipikus sémáit felhasználva
mondja el az önteremtés pillanatnyi lezárását a megtalált
azonosságban. […] Az utazás célja a kettős értelemben vett
hazatérés. A honra találás a megszabadulást jelenti
mindattól, ami visszahúzó erő lehet az önmegvalósítás
útjában: a gyökértelenségtől, az önállótlanságtól, az
egyéniség fenyegető elveszítésétől, a maníroktól, vagy
éppen praktikusan egy kiüresedett párkapcsolattól.” Mindez Léka
Géza megfogalmazásában így hangzik: „Egy híján tíz
esztendeig tartott, mire sikerült bebizonyítanom, hogy az
önértékelésemmel semmi baj, s nem emberekkel, pusztán az
igénytelenséggel, a méltatlan önfeladásra kényszerítő
körülményekkel harcolok, és nem alkuszom se pénzért, se jó
szóért.”
A vele készült, már idézett interjúban
mondja a szerző: „Folyamatos várakozásban telt a
gyermekkorom.” A szülők ugyanis kultúránk „sminkelt
rabszolgáiként”, a Magyar Állami Népi Együttes
tánckarának frontembereiként gyakran és huzamosan külföldi
szerepléseken vettek részt Kínától Kubáig, Koreától
Kanadáig; így a fölcseperedő gyermekkel viszonylag ritkán
és akkor is csak rövid ideig kerülhettek közvetlen
kapcsolatba. Az édesanya és édesapa tartós távolléte a kis
Géza személyiségfejlődését bizonyosan megnehezítette,
hiszen ki tudja, mi minden pusztul el az állandó
várakozásban, nem beszélve arról, ami eleve meg sem tud
születni. Az önéletrajz hősének átmeneti
elbizonytalanodása és talajvesztettsége nyilvánvalóan a
hiányérzetek okozta lelki sérülésekkel magyarázható. Egy
kisgyerek érezheti ugyan a szülők feléje áradó szeretetét
és rajongását, alkalmanként kaphat tőlük rendkívüli
ajándékokat, csodálatos képeslapokat és egyéb mesébe illő
figyelmességeket, ezek azonban a személyes jelenlétet sohasem
pótolhatják. És jóllehet a nyiladozó értelmű gyermekember
mindig nagyon büszke volt kivételes tehetségű szüleire
(főként a húsz évig plakátemberként szereplő, világhírű
édesapjára), semmi meglepő nincs abban, ha a felnőtt Léka
Géza példának okáért az Örs vezér téren metróra
szállván nekiindul az éppen aktuális végtelennek, afféle
észrevétlen zokogású, finom remegésű némaversben imigyen
teszi mérlegre a személyes léttörténet örök hiányként
sajgó, alig kibeszélhető rétegeit: hány kontingens könny a
bánat, s hány egységnyi alkohol…?
A némi egyenetlenséget mutató, ám
élményszerű expresszivitással, kifogyhatatlan mesélőkedvvel
és vezeklésszerű őszinteséggel sorjázó prózaciklus egyes
darabjai önállóan is, de kiváltképpen egymást erősítő dialogikus
(kontextuális) összefüggésrendjükben mutatnak mély és
lényegi rokonságot a bartóki zene (Cantata profana, Allegro
barbaro, Divertimento) disszonanciáktól szabdalt,
nyugtalanító tartalmaival; a hajdani romlatlanság és
tisztaság világát a 20. századi létrontás és
létabszurditás sokkoló tapasztalatával szembesítő,
szükségszerűen atonalitást eredményező technikájával.
Ilyenformán a művek szövegalanya sokféle poétikai
eljárást, műfaji és hangnembeli minőséget szintetizáló,
személyes és kozmikus, szakrális és profán folytonos
érintkezésére épülő, mikro- és makrovilágra egyaránt
nyitott, tág horizontú szemléleti világegészet teremt. S
teszi mindezt a jelentéshálózat gazdag polifóniája, az
értékszerkezet funkcionális kevertsége jegyében,
érezhetően a mozdulatlan elkötelezettségre ügyelve, a
létteljesség lebírhatatlan eszményét és a legkiválóbb
mesterek (Illyés Gyula, Sinka István, Nagy László, Sütő
András, Kányádi Sándor, Nagy Gáspár, Csoóri Sándor, Utassy
József, Hamvas Béla) példáját követve, s a felsoroltak
lényegszerű üzeneteit, legfontosabb ösztönzéseit saját
képére formálva és önnön alkotásmódjához igazítva.
Előfordulhat, hogy valaki sok
erőfeszítéssel, fokról fokra följut a létra tetejére, majd
körültekintve rájön, hogy rossz falhoz támasztotta a
létrát. A kötetbe foglalt írások arról győzhetik meg az
olvasót, hogy Léka Géza létrája jó falhoz lett
támasztatva. A Hegyvidéki beszéd írásai – a kötet
végén szereplő beszélgetéssel együtt – számomra
leginkább arról szólnak, hogy mi, reménybeli olvasók
(léleklángra figyelő, végvári-szellemi társak) afféle
utolsó mohikánok vagyunk egy haszonelvű, szabványádámokat
produkáló, perverzül lelketlen korban. Mi sem lenne könnyebb,
mint a cinikus pragmatizmus jegyében behódolni a kordivatnak,
ám a személyre szabott életfeladat, az elhívás, „a
lábunkhoz tett súlyok” elől nem futamodhatunk meg. Persze
önmagunk elől ugyan hova is futhatnánk…? A lehetséges
üzenetek között legalább ilyen fontos, örömteli tény, hogy
a Léka nagymama szemefényeként hajdan a gömöri Bánrévén
nevelkedő valamikori kisfiú ma is él. Léka Géza
felnőttként is beszélő, sőt bensőséges viszonyban van
gyermekkori önmagával. Költői és prózaírói munkássága
folytatása s kiteljesedése szempontjából ez több mint
reménykeltő. (Felsőmagyarország Kiadó, 2005)