Kortárs

 

Ködöböcz Gábor

A hazaérkezés könyve

Léka Géza: Hegyvidéki beszéd

 

 

Habár a legújabb irodalomelméleti és nyelvfilozófiai iskolákban is jártas, Léka Géza a posztmodern kánonok nézőpontjából befogadhatatlan és értelmezhetetlen szerző. Egyfelől azért, mert a mindenáron való és öncélú prózapoétikai szemfényvesztés tőle teljesen idegen, másfelől pedig azért, mert a szeretetmisztikát tudásmisztikával egyesítő szemléletmódja, ha úgy tetszik: érzelmi intelligenciája révén tanulhatatlan, utánozhatatlan talentumokkal bír. Ennek tudatában az úgynevezett „koradekvát” kánonok dekonstrukciós-antipoetikus felfogásával szemben bátran és jó eséllyel vállalhatja a Sinka-, Nagy László- és Utassy-féle hagyományhoz kötődő látásmódot és létszemléletet. Az irodalmi cselekvést közösségi rítusként és kulturális kötőerőként értelmező Léka Géza mestereihez hasonlóan töretlenül hisz a megtartó hagyomány folytonosságában, az integer személyiség létében és a szintézisteremtés lehetőségében. Az ön- és létfelejtés, a jelenlét- és emlékezetvesztés évadján, amikor kollektív amnéziában, a létrontás és létgyalázás pestisében szenvedünk, Léka Géza értékvilága és attitűdje már-már üdítő kivételnek számít. Amidőn nap mint nap bénult tehetetlenséggel, ijesztő együgyűséggel, embertelen közönnyel és egyre rosszabb lelkiismerettel görgetjük személyes létünk, közéletünk és golyóbisunk megannyi tehertételét és rettenetét, Léka Géza kagylótürelemmel kihordott, szép és hiteles opusai akár vigaszt és kapaszkodót is nyújthatnak.

A fájdalmakból, félelmekből, gondokból, örömökből, boldog-boldogtalan várakozásokból és szívbéli intelligenciából világot teremtő szerző sokféle formában és partitúrában jártas, legfőbb erénye mégis az, hogy pontosan próbálja olvasni önmagát. Bizonyos fokig „utóvédharcnak” is nevezhető, fokozottan élet- és valóságközeli létformája egy roppant organikus és teherbíró értékvilág jegyében tagadja az irodalmat puszta nyelvi játékká degradáló, köldöknéző magatartást, s ezáltal a tisztán irodalmi motiváció és tisztán esztétikai megértés lehetőségét is kizárja. A szerző persze azt is tudja, hogy a privát én életvilága, valóságélménye sokak számára izgalmas, érvényes irodalomként csak a poétikai én erőfeszítései révén megvalósuló stilizáltsággal, analizáltsággal és retorizáltsággal jelenhet meg. Arról az életvilágról, arról a szellemiséget, lelkiséget adó tájhazáról van szó, amely a Visszajársz a hegyre című verskötetének (2002) alapszövetét adja, s amely legutóbbi, rövidprózai írásokat tartalmazó könyvének (Hegyvidéki beszéd) is legfőbb vivőerejét és vezérszólamát jelenti.

Az elveszett vagy letűnőfélben lévő élmény- és értékvilágok könyvekbe zárt fájdalomként, mementóként, megrendültségként, erkölcsi és lelki nemességre képesítő energiaforrásként élnek tovább. Egyszer versben, illetve gyermekversben, máskor prózában (elbeszélésben, önéletrajzban, útinaplóban, esszészerű tűnődésben, létfilozófiai érvényű eszmélkedésben), de mindig a szellemi örökhagyók teremtő hitével és értékóvó hűségével. N. Pál József pontosan írja, hogy Léka Gézát a pillanatnyi kánon vagy épp az olvasási stratégiák módosulása nemigen hozhatja lázba, minthogy számára az irodalomnak nemcsak nyelvi, hanem egzisztenciális, közösségi és egyetemes emberi tétje is van. Az írástudótól elvárható felelősség, a saját növéstervére figyelő éberség, a formanívót is a létezési nívónak alárendelő példaszerű következetesség spontánul teszi őt a Nagy László-i testamentum méltó örökösévé, az utolsó költőfenomén minőségeszményét személyes életprogramként megélő alkotóvá: „…jussomért, legjobb részemért hajtok / csonkán e mindig hiánnyal síró, / szimmetriásra tervelt világban” (Fejfáknak fejfa).

Léka Géza alapvetően költői látásmódra valló prózai műveiben kizárólag olyan élmény- és valóságrétegekről beszél, amelyek őt bensőleg megérintik, s amelyeknek a személyesség adja a hitelét s aranyfedezetét. A dolgokhoz, jelenségekhez közelhajolás képessége a személyes érintettség által motivált szeretetteljes elmélyültségben, a mindenkori tárgyhoz való kontemplatív viszonyban ragadható meg. A Hegyvidéki beszéd írója olyan alkatú szerző, akiben – saját bevallása szerint is – a személyesség mozdít mindent. A Bánrévétől Budapestig mindenkit egybeölelő, nagy lelkekre jellemző alapmagatartásban persze leginkább a szülőkhöz, nagyszülőkhöz, szerelmekhez, barátokhoz, gyermekekhez (Veronikához és Marcihoz) fűződő szeretetkapcsolat bensőségessége és erőt adó emberi melegsége munkál. Legutóbbi prózakötete elülső és hátsó borítója is igen beszédesen árulkodik erről.

A Hegyvidéki beszéd című kötet címoldalán látható fénykép és annak negatívja azért találó, mert az apa-fiú kapcsolat intimitásán túl az emberi viszonylatok árnyoldalaira, az együvé tartozás olykor kínkeserves gyötrelmeire, hiányérzeteire is ráirányíthatja a figyelmet. Valami módon a személyességben bujkáló személytelenségre s a lelki közelségben rejtőzködő válaszfalakra, az összetartozás-tudatot óhatatlanul gyengítő elkülönültségre és individualitásra is utalhat. A szerző törekvéseiről, indíttatásairól is sok mindent megelőlegező címlapfotó (Nagy András munkája) az apa-fiú (felnőtt-gyermek) reláció modelljeként, általánosabban pedig az interperszonális kapcsolatok életre szóló alapmotiváltságaként és etalonjaként jelenik meg. Hasonlóképpen a kötet hátsó fedlapján madártávlatból látható bánrévei templom és harangtorony is önmagán jóval túlmutató, a külső és belső tájakon megtett portyázásoknak mélyebb értelmet adó értékjelkép. Nem egyszerűen a személyiség alaprétegeibe épülő, a kis emberpalántát földajkáló „couleur locale”-t jelenti, hanem az „imago mundi”-ként tisztelt, szakrális helyet, ami pótolhatatlan, egyetlen és örök. Bánréve – akárcsak másutt Macondo, Farkaslaka, Iszkáz, Pusztakamarás, Nagygalambfalva vagy Szenttamás – abszolút viszonyítási pontként, a létezés centrumaként szerepel a szövegalany számára, amely „etikai, ontológiai, önismereti axiómákkal” feldúsulva voltaképpen a valahova tartozás tudatát, az otthon-levés biztonságát, a személyiség identitását, a világban és a létben való eligazodás képességét jelenti. Erős kötődések, éltető források, eltéphetetlen gyökerek és titkos hajszálerek nélkül ugyanis lelki egészségről, emberi hitelességről és autentikus létezésről aligha lehet szó. Bánréve mindezen komplex élmény- és tudattartalomnak lehet a foglalata és metaforája egyszerre.

A nagyobbrészt folyóirat-publikációkból fölépített kötet három elbeszélésfüzére (Hegyvidéki beszéd, Áramszünet, Quo vadis, Hungare?) elsősorban egy lelki esemény- és mentális fejlődéstörténet krónikájaként jelenik meg, de a történetekben kitüntetett szerepet játszó helyszínek (a budapesti hegyvidék, Pasarét, Zugliget, Dániel út, Zirzen Janka út, Virányos út, a határ menti Bánréve) miatt afféle szerelmes földrajzként is olvasható. A gömöri falucskához kapcsolódó emlékeiről az Ekler Andreával folytatott beszélgetésben (Magyar Napló, 2005. január) számol be a szerző, már-már konfesszionális mélységeket érintve: „A mentális fejlődésemet döntően a bánrévei (Léka) nagyanyám határozta meg. […] Az iskoláig féléveket éltem Bánrévén. A falu, a zárt közösség elsősorban érzelmileg hódított meg. Korán megéreztem, hogy minden szónak, minden cselekedetnek más súlya és helyi értéke van ott, ahol az élet legfontosabb színterei: a templom, a termőföld és a temető karnyújtásnyira vannak egymástól. […] A Sinka által megénekelt hősök mindegyikéről tudtam, hogy melyik kicsoda Bánrévén. […] Észrevétlenül a sajátommá vált ez a falusi világ, minden meghatározó élményem oda köt. Olyan hatalmas a bánrévei élményanyag, hogy egyelőre nemigen találok rajta fogást, pedig nagyon szeretném megírni. A Hegyvidéki beszédben csak a budapesti gyerekkoromat igyekeztem összefoglalni, de azért ügyeltem rá, hogy Bánrévét lépten-nyomon belekeverjem.”

A könyv kötetcímadó elbeszélésfüzérének darabjai a szerző emberi/művészi pályájának fekete dobozaként hiteles és pontos képet adnak azokról a lelki léptékváltást eredményező ösztönzésekről, hatásokról, olvasmányélményekről, személyes erőfeszítésekről és sikerekről, amelyek az életút fejlődésirányát, a mentális változások belső ritmusát leginkább megszabták. A szükségszerűen redukált gyorsleltárból kiderül, hogy a nyereségeit és veszteségeit egyaránt emberekben mérő szerző életében a családi hagyomány, az irodalom, a népi kultúra (főként a tánc), a sport (atlétika, futball), valamint a szerelmek és barátságok játszottak meghatározó szerepet. Íme, az eddig megfutott pálya Léka Géza által is megkerülhetetlennek mondott történései, a személyiségfejlődés és identitás különösen nagy becsben tartott szegletkövei: gondtalanul boldog idők iskolás koráig Bánrévén; az Erdélyi Szépmíves Céh többtucatnyi kiadványát kapja ajándékba anyai nagymamájától; gerelyhajításban országos ifjúsági bajnoki cím, illetve győzelmek korosztályos nemzetközi versenyeken; találkozás Sinka István költészetével (idősebb Léka Géza nagy hatású tolmácsolásában is!), valamint Görömbei András Sinka-monográfiájával; Reymont Parasztok című regényének megismerése; máig tartó barátság s eközben tizenhárom évnyi munkakapcsolat Utassy Józseffel; egy hatványozott élménysűrűségű esztendő a Bartók Béla Táncegyüttes utánpótláscsoportjában; gyermekeihez (Marcihoz és Veronikához) fűződő lélekteljes, versekben is megmutatkozó (Almahó, 1998) kapcsolata; szüleinek jelképes erejű pályája, példaszerű küzdelme és áldozatvállalása.

A családi hagyományon, a személyes életvilágon belül az édesapa kivételesen erős kisugárzású alakja a kötet végén olvasható interjúban is hangsúlyosan szerepel: „Annak, hogy nem egy szimpla, átlagos családban nőttem föl, egyetlen nagy oka volt: édesapám. Úgy delejezett, olyan igéző erővel hatott rám is, másokra is, hogy ha belépett valahova, nemigen lehetett mást észrevenni, megszűnt körötte minden és mindenki, még a levegő összetétele is megváltozott. […] Fizikai megjelenésében is rendkívül karakteres ember volt, két évtizeden át az Állami Népi Együttes plakátembere, ha tetszik, emblémája. […] Kivételes adottságai ellenére sem akart soha többnek látszani önmagánál, s aki ezt abban a végtelenül rafinált korban megérezte benne, többé nem tudott szabadulni ettől a tőrőlmetszett természetességtől. […] Amikor fölismertem, mekkora árnyékot vet fölém – aminek persze minden előnyét is élveztem –, már képtelen voltam kijutni a napfényre. […] Az egész pályatévesztésem, elpocsékolt éveim erre vezethetők vissza.”

Léka Géza gazdag líraisággal és emocionális hevülettel áradó prózája leginkább talán az evangéliumi esztétika és a spirituális realizmus szemlélet- és érzékenységformáival mutat rokonságot. Ez a szóban forgó kötet lapjain – különösen a legnagyobb művészi gonddal megformált Quo vadis, Hungare? című szövegegységben – praktikusan annyit tesz, hogy az önmaga értékeire eszmélő, saját képességeivel egyenlővé váló személyiség a külső és belső gátaktól, visszahúzó erőktől, különféle elfojtásoktól megszabadulva immáron nem a kényszerítő körülmények és meghatározottságok, hanem a lehetőségek felől szemléli önmagát. A tengerrel és/vagy óceánnal megfeleltethető belső végtelen a tágas horizont, a fogvacogtató szabadság, a sosem-volt távlat élményével ajándékozza meg az elbeszélőt. Az egzotikus dél-amerikai tájakon (Peru, Ecuador, Amazonas-vidék esőerdeje, Andok-fennsík, Machu Picchu) tett utazások legfontosabb művészi/emberi hozadéka a gyökerekhez és forrásokhoz való visszatalálás, ezáltal pedig az önazonosság és önértékelés megszilárdítása s az emberi, társadalmi kapcsolatok heurékaszerű újragondolása, tisztátalanságoktól és tisztázatlanságoktól való megszabadítása. Az addig fölhalmozott s korábban talán holt tőkének érzett életértékek és emberi kvalitások innentől fogva névértéken szereplő igazi tőkesúlyként szolgálják a legeszményibb vágy- és célképzetek elérését, vagyis a harmóniára és teljességre való törekvést.

Ebben a folyamatban kulcsmozzanat a mintegy varázsütésre helyreállt külső-belső egyensúly, a visszanyert mértékletesség és újra megtalált intellektuális biztonság. Ennek kapcsán Papp Endre minapi tanulmányában (Árgus, 2006/1–2.) a következőket írja: „Az elbeszélő vonulatot befejező Quo vadis, Hungare? az utazás és a megérkezés archetipikus sémáit felhasználva mondja el az önteremtés pillanatnyi lezárását a megtalált azonosságban. […] Az utazás célja a kettős értelemben vett hazatérés. A honra találás a megszabadulást jelenti mindattól, ami visszahúzó erő lehet az önmegvalósítás útjában: a gyökértelenségtől, az önállótlanságtól, az egyéniség fenyegető elveszítésétől, a maníroktól, vagy éppen praktikusan egy kiüresedett párkapcsolattól.” Mindez Léka Géza megfogalmazásában így hangzik: „Egy híján tíz esztendeig tartott, mire sikerült bebizonyítanom, hogy az önértékelésemmel semmi baj, s nem emberekkel, pusztán az igénytelenséggel, a méltatlan önfeladásra kényszerítő körülményekkel harcolok, és nem alkuszom se pénzért, se jó szóért.”

A vele készült, már idézett interjúban mondja a szerző: „Folyamatos várakozásban telt a gyermekkorom.” A szülők ugyanis kultúránk „sminkelt rabszolgáiként”, a Magyar Állami Népi Együttes tánckarának frontembereiként gyakran és huzamosan külföldi szerepléseken vettek részt Kínától Kubáig, Koreától Kanadáig; így a fölcseperedő gyermekkel viszonylag ritkán és akkor is csak rövid ideig kerülhettek közvetlen kapcsolatba. Az édesanya és édesapa tartós távolléte a kis Géza személyiségfejlődését bizonyosan megnehezítette, hiszen ki tudja, mi minden pusztul el az állandó várakozásban, nem beszélve arról, ami eleve meg sem tud születni. Az önéletrajz hősének átmeneti elbizonytalanodása és talajvesztettsége nyilvánvalóan a hiányérzetek okozta lelki sérülésekkel magyarázható. Egy kisgyerek érezheti ugyan a szülők feléje áradó szeretetét és rajongását, alkalmanként kaphat tőlük rendkívüli ajándékokat, csodálatos képeslapokat és egyéb mesébe illő figyelmességeket, ezek azonban a személyes jelenlétet sohasem pótolhatják. És jóllehet a nyiladozó értelmű gyermekember mindig nagyon büszke volt kivételes tehetségű szüleire (főként a húsz évig plakátemberként szereplő, világhírű édesapjára), semmi meglepő nincs abban, ha a felnőtt Léka Géza példának okáért az Örs vezér téren metróra szállván nekiindul az éppen aktuális végtelennek, afféle észrevétlen zokogású, finom remegésű némaversben imigyen teszi mérlegre a személyes léttörténet örök hiányként sajgó, alig kibeszélhető rétegeit: hány kontingens könny a bánat, s hány egységnyi alkohol…?

A némi egyenetlenséget mutató, ám élményszerű expresszivitással, kifogyhatatlan mesélőkedvvel és vezeklésszerű őszinteséggel sorjázó prózaciklus egyes darabjai önállóan is, de kiváltképpen egymást erősítő dialogikus (kontextuális) összefüggésrendjükben mutatnak mély és lényegi rokonságot a bartóki zene (Cantata profana, Allegro barbaro, Divertimento) disszonanciáktól szabdalt, nyugtalanító tartalmaival; a hajdani romlatlanság és tisztaság világát a 20. századi létrontás és létabszurditás sokkoló tapasztalatával szembesítő, szükségszerűen atonalitást eredményező technikájával. Ilyenformán a művek szövegalanya sokféle poétikai eljárást, műfaji és hangnembeli minőséget szintetizáló, személyes és kozmikus, szakrális és profán folytonos érintkezésére épülő, mikro- és makrovilágra egyaránt nyitott, tág horizontú szemléleti világegészet teremt. S teszi mindezt a jelentéshálózat gazdag polifóniája, az értékszerkezet funkcionális kevertsége jegyében, érezhetően a mozdulatlan elkötelezettségre ügyelve, a létteljesség lebírhatatlan eszményét és a legkiválóbb mesterek (Illyés Gyula, Sinka István, Nagy László, Sütő András, Kányádi Sándor, Nagy Gáspár, Csoóri Sándor, Utassy József, Hamvas Béla) példáját követve, s a felsoroltak lényegszerű üzeneteit, legfontosabb ösztönzéseit saját képére formálva és önnön alkotásmódjához igazítva.

Előfordulhat, hogy valaki sok erőfeszítéssel, fokról fokra följut a létra tetejére, majd körültekintve rájön, hogy rossz falhoz támasztotta a létrát. A kötetbe foglalt írások arról győzhetik meg az olvasót, hogy Léka Géza létrája jó falhoz lett támasztatva. A Hegyvidéki beszéd írásai – a kötet végén szereplő beszélgetéssel együtt – számomra leginkább arról szólnak, hogy mi, reménybeli olvasók (léleklángra figyelő, végvári-szellemi társak) afféle utolsó mohikánok vagyunk egy haszonelvű, szabványádámokat produkáló, perverzül lelketlen korban. Mi sem lenne könnyebb, mint a cinikus pragmatizmus jegyében behódolni a kordivatnak, ám a személyre szabott életfeladat, az elhívás, „a lábunkhoz tett súlyok” elől nem futamodhatunk meg. Persze önmagunk elől ugyan hova is futhatnánk…? A lehetséges üzenetek között legalább ilyen fontos, örömteli tény, hogy a Léka nagymama szemefényeként hajdan a gömöri Bánrévén nevelkedő valamikori kisfiú ma is él. Léka Géza felnőttként is beszélő, sőt bensőséges viszonyban van gyermekkori önmagával. Költői és prózaírói munkássága folytatása s kiteljesedése szempontjából ez több mint reménykeltő. (Felsőmagyarország Kiadó, 2005)

 

 

 

 



Nyitólap