Bogdán László
A
Föld Hangja
A veteránotthon
„Nem vagy álmos?” – kérdezi ő
gyengéden, de Tatjána indulatosan fordul feléje. – Miért,
te igen, vagy máris meguntad az egészet, ha egy órát nem te
beszélsz, már nem érdekes az egész? „Tudod, hogy nem erről
van szó.” – Akkor miről? Ravennában ma éjszaka
aludhatunk, ne félj, a szárazföldön, talán könnyebb lesz az
álmunk… „Erről én nem vagyok meggyőződve…” – Ne
szólj közbe, hallgass végig. Még egyszer nem fogom elmesélni
ezt az egészet, elhiheted. Használd ki az alkalmat. Te
biztattál az emlékezésre, azt is mondtad, ha még emlékszel,
hogy mindent szeretnél tudni rólam, hát tessék, most
hallgathatsz, hogy lassan megismerj, olyannak, amilyen vagyok…
A reggelinél csak Vittorio búslakodott az asztalnál, a
„főnököt” elszólították bokros teendői, ahogy
magyarázta, Kisseleff pedig ki tudja, hol bolyong az éji vagy
most már reggeli homályban. Csak mi vagyunk itt – nézett
ránk, váratlanul vörösödött el, s még egyszer dadogva
kért bocsánatot az esti zavarásért. Gyorsan, sietve ettünk,
azt hiszem, egyetlen szót sem váltottunk a megbántott
emberkével. Tíz után két perccel léptünk ki a
vendéglőből, elsétáltunk a csirkebárig, de Dimitrij nem
volt sehol. Találkoztunk viszont a kövér, bajuszos főnökkel,
de ő sem emlékezett félszemű, sánta koldusokra,
meglehetősen kevélyen tette hozzá viszont – miköben majdnem
felfalt, úgy bámult ránk –, hogy igazán nem szokta azokat a
balszerencsés nyomorultakat megfigyelni, akik az utcán, a
bárja előtt koldulnak, elvégre az utca mindenkié… S
rögtön, közvetlenül is a tárgyra tért, megkérdezte,
mennyit kérünk ketten. – Attól függ, miért – nevettem
rá, a szemébe nézve; apró fekete szeme be volt gyulladva, és
vöröslött, mint egy bak nyúlé. – Tudjuk mi azt –
röhögött. Durván küldtem el melegebb éghajlatra, s gyorsan
elhúztunk. Vállam fölött, az ajtóból még visszaszóltam,
keze is van, használja bizalommal, elvégre ő tudja legjobban,
hogy mi kell neki, és hogyan jut el leghamarabb az édeni
örömállapotba. Ma is előttem van elképedt arca, mintha
egész egyszerűen nem hitt volna a fülének. – Ez a napja is
rosszul kezdődik – nevetett Diána, amikor az utcán elmondtam
neki, mit akart a kövér, és én mit válaszoltam neki…
Dimitrij viszont nem volt sehol, de feltűntek a tegnapi srácok,
az akkoriban Moszkvában is divatba jövő görkorikon köröztek
körülöttünk, de amikor a félszemű, nagy fekete kalapos
koldus iránt érdeklődtünk, szemmel láthatóan elsápadtak,
dadogni kezdtek, az egyik elkezdte ugyan, hogy dél felé szokott
erre járni, de a másik durván üvöltött rá, pofa súlyba, s
úgy meglökte, hogy ha el nem kapom, leesik a földre. Dugulj
el, visított a srác, s üldözöbe vette támadóját, velünk
többet nem foglalkoztak, noha még egy darabig körülöttünk
kerengtek, mint akiknek nincs jobb dolguk, de úgy tettek, mintha
kérdéseinket meg se hallották volna. Elsétáltunk a
könyvtárig, hátha ott szobrozik az ajtó előtt Dimitrij, de
nem volt szerencsénk. Az én koldusom eltűnt. Az órára
pillantva döbbenten láttam, hogy még húsz percünk van, s
leintettem egy taxit. – Messze van? – érdeklődött Diána,
miután bemondtam a címet. – Messze – mondotta angolul a
fiatal, rövid hajú sofőr, s a tükörből gúnyosan pislantott
ránk. – Sokba fog kerülni, hölgyeim! … – s azzal
beletaposott a gázba, és máris suhantunk a forgalmas
bulvárokon. – Hova mennek, drága kisasszonyok? –
érdeklődött a fiú, meglehetősen indiszkréten, de nem
akartam veszekedést, ezért őszintén elmondtam neki az úti
célunkat. Füttyentett. – Lehet, hogy tapintatlannak tart –
nevetett rám, kivillantva fogpasztareklámra illő fehér fogait
–, noha csak kíváncsi vagyok. Miért látogat két ilyen
gyönyörű nő egy veteránotthonba, az alkoholista, féllábú
vagy félkezű, de kivétel nélkül őrült szerencsétlenek
közé? – Az Üdvhadseregtől vagyunk – mosolygott rá
Diána. – Fel akarjuk mérni, hogyan segíthetnénk, hogy
azután megkezdődhessen a gyűjtés… – A férfi újra
füttyentett, megelőzött egy dübörgő teherautót, s
rágyújtott. – Sajnálom magukat – kezdte önfeledten. –
Eddig is volt bizonyára fogalmuk az emberi
szerencsétlenségről, a nyomorról, de higgyék el, amit ott
fognak tapasztalni, minden várakozásukat fölülmúlja majd…
Elképzelni sem tudják, drága kisasszonyok, hová süllyedhet
az ember… – Hirtelen fékezett, mert egy részeg őrült
imbolygott előttünk. – Vigyázz, te barom! – üvöltött
rá, de a részeg nem zavartatta magát, teli torokból fújta,
hogy uhnyem, uhnyem, s öklét rázta a taxis felé. – Na
lássák, ilyenekkel van teli a város. Halnak éhen, de annyi
pénzük még mindig van, hogy megvásárolhassák a
vodkájukat…
Tizenegy után hét perccel érkeztünk a
veteránotthon elé, fizettünk. – Megvárom magukat –
ásított a fiú. – Úgysem bírják sokáig. – Be is
jöhetsz velünk – mondtam szelíden. – Legalább látják,
hogy nem vagyunk egyedül. – Szívesen – mondta a fiú, és
kiugrott a kocsiból, kitárva a hátsó ajtót. Mi is
kiszálltunk, lezárta kocsiját, s megindult utánunk. A
kapusfülkében nem volt senki, az udvar is elhagyatottnak tűnt,
hátrább, a melléképületek előtt egy rozsdás, horpadt
bádoghordóban égett valami. A fekete füst kérdőjeleit
figyelve elbizonytalanodtam. – Tudsz karatézni? – kérdeztem
a fiút, aki elképedve meredt rám. – Miért? – kérdezte
zavartan. – Az Üdvhadsereg munkatársait is megtámadják a
rossz emberek. Hiszen azért rosszak! – nevettem rá, de nem
tudtam folytatni, mert megjelent egy idősebb, szikár, katonás
mozgású férfiú. Eléje lépve mutatkoztam be, elárulva, hogy
egy kollégájával már beszéltem, és ő javasolta ezt az
időpontot. – Tudom – bólintott a férfi, és szürke szeme
szinte átdöfött. – Ismerem az írásait. Elárulná, hogy mi
a látogatásuk célja, és kik a kísérői? – A barátnőm
amerikai, egy magánalapítványt képvisel, az úr pedig a
testőre – nevettem a férfira. – S egy Aljosa nevű
veteránt keresünk, néhány éve, amikor itt jártam, már
találkozhattam vele, de nem volt idő mindenre, ezért még
egyszer eljöttem… – A vezetéknevét nem tudja – ingatta a
fejét elbizonytalanodva a férfi. – Anélkül elég nehéz
lesz megtalálni. – Hány ápoltjuk van jelenleg? – Vagy
száz – szívta a fogát a férfi. – De lehet, hogy még
több. Nem lehet megszámolni őket… – Mire lenne elsősorban
szükségük? – kérdezte Diána. A fiú zavartalanul
tolmácsolt. A szikár férfiú elfehéredett. – Maguk tényleg
segíteni akarnak? – Azért vagyunk itt – mondta komoran a
taxis, Diána szavait tolmácsolva. – Na jöjjenek – indult
előre a nyomortanya fura ura. – Iszunk egy kaffét, és
megbeszéljük. Esküszöm – néz rá Tatjána, és vigyorog
–, így mondotta: „kaffé”, s ez annyira nem illett
puritán külsejéhez és nyers modorához, hogy megdöbbenve
meredtem a taxisra.
Tényleg tudsz valami pénzt szerezni nekik?
– kérdeztem Dianát, a kávét szürcsölve. A férfi közben
a nyilvántartóból írta ki nekem az Aljosa nevű ápoltakat.
– Van egy mobilkeret – súgta biztatóan a barátném. –
És Eduardo mit fog szólni? – Megduplázza az összeget, ha
elmesélem, miről van szó, és azt is, hogy kiket ápolnak itt,
s milyen körülmények között. Az is lelkesíteni fogja, hogy
az otthont nagy orosz havere, Berezkovszkij hozta létre, de
azután, kedves szép szokása szerint, megfeledkezett róla, s
azóta itt halódnak ezek a balszerencsés ürgék… – Kilenc
Aljosa van – fejezte be a nyilvántartó tanulmányozását a
férfi, s telefonon utasításokat adott egy ismeretlen
személynek, hogy hozza ide őket.
– Állj, vándor – szóltam rá. –
Inkább mi megyünk oda, a hölgy – mutattam kedvesen Dianára
– látni szeretné, hogy milyen körülmények között élnek
a veteránok. Higgye el – néztem parancsolóan az elfehéredő
igazgatóra –, ettől nagyon sok függ majd. S az
adományukból, ha nem lopják el… – Hogyan? – meredt rám
a férfi –, hát mégis mit képzelek róla… – Hát éppen
ez az, adakozni fognak, mert megrendülnek, s maga
megváltoztathatja az itteni körülményeket. Fel a fejjel! –
mosolyogtam rá.
Ezzel kezdetét vette egyik legfantasztikusabb,
legbizarrabb, legkülönösebb, legmegrendítőbb kalandunk. Mert
az, amit ott láttunk, még az én múltkori, négy év előtti
látogatásomhoz képest is elképesztő volt. „A mocsok –
füttyentett ő, figyelmesen nézve orosz szerelmére. – S a
bűz? Gondolom, a nyomortanya…” – Rosszul gondolod –
nyúlt söre után Tatjána, de mégsem ivott. – A különös
éppen a szokatlan tisztaság volt. Viszont a berendezés, hát
szóval, vaságyak, bicegő székek, betonpadló, rozoga
asztalok, nyikorgó ajtajú vasszekrények, sehol egy kép, egy
falfirka, egy eldobott csikk… S azok a lerobbant,
szerencsétlen manusok, ebben a tiszta nyomorúságban, amint
maguk elé meredve, a reményt már végképpen feladva
üldögéltek. Volt idő nézelődni, vagy hét szobán
végigmentünk, amíg az első Aljosával találkozhattunk. Ő
kért először cigarettát, s amikor a taxis megkínálta,
fogatlan szája valami rossz vigyorra torzult, s rácsapott
karcsonkjára. Könyökből hiányzott a jobb keze. – Egy kis
vodkát, a rászorulóknak. – De Aljosa – szólt rá
szigorúan az igazgató, erre az elhallgatott, s hátrább
lépett. – Ő az? – kérdezte a katonás külsejű férfi.
– Nem, nem ő – suttogtam elveszetten, s utánaindultam. Még
láttam, hogy a taxis egy kis üveget csúsztat a nyomorék ép
kezébe, s Dianának magyarázza, hogy egy utas hagyta ott,
reggel, nem is tudja, miért tette be a táskájába, ő nem
iszik, neki elég a fű… – A fontos, hogy betetted –
hallottam még Dianát. Láthatólag megkedvelték egymást az
önkéntes tolmácsával. „Nem voltál féltékeny?” –
Ugyan már – nevet Tatjána –, direkt örültem, már elegem
volt belőle, hátha elcsábítja ez az orosz taxis, s akkor
magától fejeződik be az, ami jószerével még meg sem
kezdődött. – Elsősorban új bútorokra lenne szükségünk
– magyarázta mogorván az igazgató. – Látja, hogy mi van
itt, nem…? Csak egy dologhoz ragaszkodom. A rendhez és a
tisztasághoz, mert ez elsősorban tőlük függ. Tudja, Tatjána
kisasszony – meredt rám –, hogy mi volt itt, amikor
idekerültem? Arról jobb nem is beszélni… – Már jártam
itt – nyugtattam meg. – Ahhoz képest… – sóhajtottam.
A következő Aljosának a jobb lába
hiányzott, műlábával hadonászva küldött bennünket a
nyavalyába, láthatólag nem akart ismerkedni. – Hát ennek mi
a baja? – kérdeztem az igazgatót. – Örül az életének
– válaszolta a szigorú férfi, és mosolytalan arca
világított a folyosói félhomályban. – Vagy bal lábbal
kelt fel. – Ami nem is csoda – mondottam én, hosszan
tűnődve –, hiszen jobb lába nincsen is neki, szegénynek.
Annál beszédesebb volt a következő Aljosa,
noha rögtön láttam, nem őt keressük, hiszen ennek mindkét
lába hiányzott, gurulószékben ült, szája sarkában kialudt
csikk fityegett. – Mennyi nő, és mind a másé –
kedveskedett, s fekete fogcsonkjai közül szűrve a szót még
hozzátette –: ó, hogy kinyalnám a nunátokat, drágák! –
Ne ízléstelenkedj, Aljosenyka – szólt rá szelíden az
igazgató. – Inkább jósolj a jótevőinknek, akiknek a
kegyétől és nagy szívétől – pillantott rám hirtelen, s
elkomorodott – a jövőtök függ. Most megmutathatod, mit
tudsz. – A nyomorék felvihogott, s váratlanul gurult Diána
felé, s kapta el a kezét, de ahogy beletekintett rövid hajú
barátném tenyerébe, elfehéredett, s egy pillanatra tátva
maradt a szája. – Szűzanyám – fohászkodott, buzgón vetve
a keresztet –, verjél csak, megérdemeljük, veszejts el, ha
már nem vagy képes meg is menteni bennünket, de ne kínozz
feleslegesen – azzal háttal fordult nekünk, s többé nem
akart ránk se tekinteni, motyogva kérte, hogy menjünk már,
és ne zavarjuk, hagyjuk békében őt, hát még meddig bünteti
az Isten a bűneiért, tehet ő arról, hogy egy magát
nagyhatalomnak hívő országban született, s csak akkor dőlt
el, hogy tévedés volt a nagyhatalmi státus, amikor őt
lábatlanul repítették haza Afganisztánból? – De hát mi
történt, Aljosenyka? – faggatta a csodálkozó igazgató,
még hallottam, hogy a lábatlan férfi panaszosan vonít fel,
mint a kutya, mikor feje fölött világít a vérveres telihold,
s azt motyogja, hogy ő is tévedésben volt eddig, mint a magát
nagynak képzelő, de annál kisebbre zsugorodó Oroszország
anyácska, csakhogy ő a sátánról hitte eddig, hogy férfi, de
kiderült – bökött a folyosóra menekülő, piros arcú
Diána felé –, hogy nő, méghozzá csábos fiatal nő. Ó,
irgalom atyja, ne hagyj el… Többet nem volt hajlandó mondani.
A sofőr döbbenten bámulta, s kínjában a szájába dugott egy
Marlborót. – Nem kell – hörögte a lábatlan, s fehér hab
lepte el a száját. – Te is velük vagy… Tőletek nem kell
semmi.
– Nem tudom, mi volt vele – csodálkozott a
folyosón az igazgató, és ő is komótosan keresztet vetett.
– Másképpen víg kedélyű fickó, tréfálkozó bohóc, de
most valami miatt rossz passzban van… – Lehet, hogy sajognak
a levágott lábai – suttogta a sofőr, és babonásan ő is
keresztet vetett. – Megnézhetném a tenyerét, kisasszony? –
fordult Diána felé. – Látni szeretném, hogy mitől akadt ki
az a szegény balfácán.
De Diána szégyenlősen dugta farmernadrágja
zsebébe a kezét, s nem engedte, hogy a taxis belenézzen.
Ezt már akkor se tudtam mire vélni, de akkor,
ott nem volt időm megkérdezni, mi baja van, mert jött a
negyedik és az ötödik Aljosa, egyiknek karjai hiányoztak,
mind a kettő, társának csak a bal lába, tőből. Nem is
voltak hajlandók ránk nézni. – Vodkát hoztál, szépségem?
Hogy mennének rajtad keresztül mind a kilencen, akik akkor
éjszaka megúszták a szakaszból! – A másik, anélkül hogy
felénk fordult volna, színtelen hangon kezdte el: vodkát a
rászorulóknak, Isten bárányainak, vodkát és cigarettát, ki
tudja, mennyit élnek még, s ez minden örömük ezen a
földön, ebben az átkozott siralomvölgyben, ebben a földi
pokolban! – Tehetek valami értük? – állott meg a szoba
közepén Diána, s a sofőr buzgón fordított. – Tehetsz,
kurva – nézett Dianára a féllábú, és parázslott a szeme
–, mutasd meg magad nekünk, évek óta nem láttunk már
fehérnépet. – De Aljosa – üvöltött fel az igazgató –,
nem tudod, mit beszélsz, ő a jótevőnk, amerikai. – Amerikai
vagy? – nézett rá a kezetlen is, és szomorú volt a
szürkéskék szeme. – Nektek hagytuk az afgánok elejét, mind
nem bírtuk megölni őket, maradt nektek is. – Na, döntsd el,
szépségem, levetkőzöl-e vagy nem? – A lábatlan
agresszíven lépett felénk. Diána elpirult, kibújt
farmerjéből, trikójából, kis tétovázás után a
bugyijából is, s ott állott mezítelen és sudáran a férfiak
gyűrűjében. Senki nem mozdult. A féllábú sírni kezdett:
– Távozz tőlem, sátán – hányta a keresztet, míg a
férfi, akinek mindkét keze hiányzott, csak nézte a
gyönyörű Dianát, és szeméből peregtek a könnyek, aztán
barátném felöltözött, a megdöbbent taxis pedig egy üveg
vodkát nyomott a fél térdére hulló, imádkozó nyomorék
kezébe. – Hányan hagyták a kocsiban a vodkájukat? –
kérdezte évődve Diána, de a rövid hajú férfi nagyvonalúan
legyintett. – Mindent otthagynak. Az emberek sietnek,
legközelebb egy ilyen szép leányzó, mint te, önmagát fogja
ottan felejteni. – És leplezetlen áhítattal bámult
Dianára. – Ez nem igaz, erre inni kell – mondotta a főnök.
Bementünk az egyik irodába, a zsebéből előhúzott
kulcscsomóból kikeresve a megfelelő kulcsot komótosan
nyitotta ki az ajtó mellett álló vasszekrényt, kivett egy
üveg Krepkaját s műanyag poharakat. Töltött, s anélkül
hogy egymásra néztünk vagy koccintottunk volna, mohón ittunk.
– Még szerencse, hogy nem hiszi el senki, noha fűnek-fának
fogják mesélni – motyogta rekedten az igazgató. – Én se
hinném el, ha nem láttam volna. Maga – nézett Dianára –
csodálatos teremtés. A reményt mutatta meg nekik, ha csak egy
pillanatra is… – A sofőr buzgón fordított, de Diána
ezúttal nem nevetett. – Kérdezd meg – fordult a taxis felé
–, hogy vannak-e itt kurvák, mert hajlandó vagyok ezeket a
fiúkat befizetni. – A taxis meglepetten ismételte el, az
igazgató elvörösödött, de nem válaszolt. – Vannak vagy
nincsenek? – dobbantott türelmetlenül Diána. – Én azért
mégsem ajándékozhatom meg magammal őket, de a profi
kurvának, ha jól megfizetik, mindegy, s aztán meg oroszok ezek
is, szegény balfácánok, értük véreztek, értük csonkultak.
– Mivel az igazgató most sem válaszolt, a taxis felragyogott.
– Én elintézem – mondotta lelkesen. – Ismerek néhány
vállalkozó szellemű leányzót, s még ma elhozom őket ide…
Van valami ellenvetése? – nézett az igazgatóra, aki még
egyszer körbekínálta az üveget, mindenki kért, a taxis is.
– Nekem? – ingatta a fejét a szigorú férfiú, és vonásai
egy pillanatra fellazultak. – Hát miért lenne? Ilyesmiről
nem is álmodnak ezek az én, második gyermekkorukat élő,
szerencsétlen balfácánjaim… Jó fiúk ők, higgyék el,
Tatjána kisasszony – fordult felém. – Csak az élet
babrált ki velük, szegényekkel… – Köpenye zsebébe rejtve
az üveget, némán indult előre.
A hatodik Aljosa hatalmas termetű, szőke
óriás, jobb lába térdből hiányzott, s hogy jobb legyen,
elvitte egy afgán gránát a bal karját is. Füttyentett,
amikor meglátott minket. – Kiket hoztál, Akakij? – meredt
gúnyosan az igazgatóra. – A jótevőinket – nevetett az
igazgató, a vodkától egészen emberi lett a viselkedése. –
A hősöket akarják látni – nevetett az óriás, és kihúzta
magát. – Hát akkor nézzenek, ha vodkám és szivarom lenne,
még boldog is lennék. Egy boldog orosz hős!… – Ezen semmi
nem múlik – kacagott göcögve az igazgató, és a maradék
vodkát s egy fél csomag cigarettát adott a magas férfinak,
aki ép kezével azonnal a szájához emelte az üveget, s
kiitta. – Azannyát – motyogta, és keresztet vetett. – Ez
igazi vodka volt, Akakij. Ki vele, mit akarsz, s mit akarnak a
látogatók? Énekelnék szívesen, de momentán be vagyok
rekedve. – De verset mondani csak tudsz, Aljosa –
rimánkodott az igazgató. – A Volga-anyácskát csak el
tudod még mondani, ilyet úgyse hallottak a vendégeink. –
Hát legyen – hajtott fejet a vodkától kipirult óriás, és
elkezdte, kántálva, de igen kifejezően:
A Volga-anyácskán
sűrű feketén mi feketedik,
mi feketedik, ajahaj, fehéren mi fehérlik?
Csernojari gyors dereglyék mik ott feketéllenek,
az árbocon vékony fehér vitorláik fenn fehérlenek.
Nem fekete holló kiált, Sztenyka Razin szól fölségesen:
„Haj, kozákok, haj, ti fiaim, te szabad gyülekezetem!
Ne kímélgessétek fejér kezeteket, csak evezzetek,
énvelem éjféltájt jeles Asztrahanyon át kell szökjetek,
hajnal hasadtára jeles Csernojarba engem vigyetek,
meg ne lásson senki, meg ne halljon senki, úgy ügyeljetek!”
– Mit eszen a fene, Aljosa, a franc a
pofádba – mozdult meg egy piszkosfehér rongycsomó a
sarokban. – Mi van, Igor? – fordult a megelevenedő
rongycsomó felé az igazgató. – Ébredezel, kis pofám? –
Hát lehet itt alunni? – ásított az emberke, s hirtelen
mozdult meg, bicegve lépett a magas Aljosa mellé, kiragadta
kezéből az üveget, és fogatlan szájába csorgatta a
maradékot. – Ad az Isten azoknak, akiknek nincs – lihegett.
– Ha még egy szál cigarettám is lehetne, boldog lennék. –
Aljosa némán nyújtott feléje egy cigarettát, a gnóm
elkapta, s egy pillanat múlva pöfékelni kezdett. – Ők kik?
– vett észre minket is, és kerekre tágult pillátlan
bogárszeme. – Hű azannyuk, milyen szépek – vetett
keresztet. – Kuss legyen – förmedt rá Aljosa. – Mindig
akkor szólsz, mikor nem kellene, nem tudod befogni a pofád…
Csak zavarod a vendégeinket. A szobatársam – nézett ránk
zavartan. – Kicsi, de nagy a szája. – Igor – fordult a
törpe felé az igazgató –, te mindenkit ismersz. A hölgy –
nézett egy pillanatra Tatjánára – egy Aljosa nevű férfit
keres. – Itt van – mutatott a kicsi az óriásra. – Már
meg is találta… – Nem őt, egy másik Aljosát, hiányzik az
egyik lába… – Miért – kacagott gúnyosan a törpe –,
kinek nem? – És lábcsonkjára ütött. – Figyelj már
ránk, kis ember – kérte az igazgató. – Te mindenkit
ismersz. – S a tiszteletdíjjal mi lesz?… Igen, igen, a
honoráriummal. Megint el fog maradni a honorárium? – vihogott
idétlenül a törpe. – Ebben a mai szép és új világban,
direktorkám, mindennek ára van. Még az én információimnak
is… – Akit maguk keresnek – szólt közbe bűnbánóan az
óriás –, az a tizenhetesben lehet. S bocsánat, hogy nem
fejeztem be a verset. Ez a félnótás állandóan megzavar. –
Nem vesztettetek semmit – röhögött idétlenül a törpe. –
A végén Sztyenyka Razin gyilkolászik, mint mi Afganisztánban.
S ha a népdalaink ilyenek, milyenek legyünk mink, az orosz
föld árvái?…
Újra elindultunk a félhomályos folyosók
labirintusában. Szédültem kissé, kezdett elegem lenni az
afgán veteránokból. Egy pillanatig megkísértett a gondolat,
hogy visszavonulót fújok, és elmegyünk, de későre
döntöttem, s közben odaértünk a tizenhetes szobához. Az
ágyon az ablak alatt ott ült Aljosa, életem megrontója, s
behunyt szemmel fürdette arcát a besütő napfényben. – Ő
az – mondtam, s kiszáradt a szám, reszketni kezdett a kezem.
Odamentem hozzá, s cigarettával kínáltam, báván nézett
rám, nem ismert meg, s miért is ismert volna, én csak egy
voltam a számtalan áldozata közül. – Aljosa – jött oda
az igazgató is. – Te a seregben együtt szolgáltál egy
bizonyos Dimitrijjel … – A hátamon cipeltem a
szerencsétlent egy fél napig – motyogta a férfi, és nagyot
szippantott a cigarettájából. – Ha otthagyom, feldobja a
talpát. Így legalább, ha el is veszítette az egyik lábát,
de megúszta élve. – Emlékszel, hogy hívták? – Hát
Dimitrijnek. Maga is mondta, nem? – Az apai nevére nem
emlékszel? – De igen. – A szánalmas emberi rom arcán
felhő suhant át. – Nyekraszovnak hívták, Dimitrij
Dimitrijevics Nyekraszov – azzal elfordult, és tovább fújta
a füstöt, karikákban, a sugárzó nap felé. – Van még
vodka nálad? – kérdeztem a sofőrt, de ő már kérés
nélkül is elővett egy üveget, és a férfi felé tolta.
Aljosának megvillant a szeme, s hirtelen kapta el, lecsavarta a
dugót, és mohón ivott. – Mit akarnak Dimitrijtől? –
fordult felénk hirtelen. – Ő volt a legtisztább ember, akit
ismertem. Még az afgán pokol sem tudta megrontani… – Azzal
elmerült éber álmaiban megint, megszűnt számára a
külvilág, többé nem is nézett ránk. Észre sem vette, hogy
magára hagyjuk.
Az irodában az igazgató fáradtan nézett
ránk. – El fogjuk intézni a támogatást – fordította a
megrendült Diána szavait a sofőr. Én meg se bírtam
szólalni. – De ha lehet, ne a bankszámlánkra küldjék –
kérte a férfi, s arca ellágyult. – Mert akkor egy rubelt sem
látunk belőle, lenyúlják a fejesek. – Nem, nem –
legyintett Diána, meg se várva a fordítást, mintha értette
volna. – Mi fogjuk elhozni holnap, készpénzben; rubelre
váltsuk a dollárt, vagy maga is el tudja intézni? – El tudom
– ragyogott fel a férfi. Hálálkodását már nem vártuk
meg. Egymás nyomába lépve keltünk át a kopár udvaron. A
kocsi körül kölykek álldogáltak, az egyiknek a kezében már
ott volt a leszerelt visszapillantó tükör. Meglátva minket
rohanni kezdtek, a sofőr legyintett. – Gondolhattam volna –
morogta, s a csomagtartóból kivette a tartalék
visszapillantót, s villámgyorsan szerelte fel. – Beszállás
– hajolt meg. – Minél hamarabb el kell tűnnünk innen. Ez a
környék veszélyes. – Amikor megindultunk, a sarkon megjelent
a banda. A kölyök, aki ellopta a visszapillantó tükröt,
ránk mutogatott, s egy magas fickó az öklét rázta felénk, s
követ is hajított utánunk, de szerencsére nem talált el. –
Moszkva – gyújtott rá a fiatal sofőr, és mohón szívta
cigarettáját. – Ismerlek, városom!…
Koldusok
„Most akarsz elalunni, amikor a
legérdekesebb, s nem árulod el, hogyan láttatok neki a koldus
keresésének? Mert azzal, hogy tudtátok a vezetéknevét, még
nem volt megnyerve semmit. Ennyi erővel tényleg tűket is
kereshettetek volna a szénakazalban.” – Nem értem –
ásít Tatjána. – Az előbb még untad… Tényleg kéne
alunni is, majd Ravennában folytatódik a mesefélóra, ne
félj… „Soha nem szerettem a folytatásos regényeket –
legyint ő, és simogatni kezdi a nő csapzott, szőke haját.
– Folytasd, kérlek. Most vagy soha.”
Tatjána sóhajt. – A taxiban, ahogy
szerencsésen elhúztunk a későn érkező galeri orra elől,
Diána érdeklődve fordult a taxishoz. – Tényleg, milyen
nálatok a közbiztonság? – érdeklődött, s villogott a
hiúzszeme. Már tegeződnek, gondoltam, s belesajdult a szívem,
de nem, ne érts félre, nem a féltékenységtől, sőt
egyenesen szerettem volna, ha mihamarabb, zenebona, cirkuszok,
kivárás és lelkizések nélkül összejönnek, mert ez azt is
jelentette volna, hogy a mi ügyünk, ami, ismétlem,
jószerével még meg se kezdődött, véget ér. S különösebb
bumlizások, fogadkozások, könnyek és harag nélkül ér
véget. – Hát erről jobb nem is beszélni – füttyentett a
srác. – Te hol élsz, Amerikában? – Én nem élek ott –
mosolygott Diána. – Én a világban élek, egy globális
jótékonysági program anyacsavarjaként forgok, az emberiség
hasznára. – De amikor otthon vagy, hol vagy otthon? – kezdte
furfangosan, más oldalról a taxis. Megható volt az
érdeklődése, a legtöbb férfinál ez az ébredező szexuális
vonzalom jele, mindent akarnának tudni szívük
választottjáról. – Los Angelesben – kezdte Diána. –
Amit persze te könyvekből vagy filmekből ismersz, de hidd el,
ott se lehet alkonyat után egyedül kimenni bizonyos utcákra,
sőt vannak olyan helyek, ahol napközben is különféle
veszélyek leselkednek rád… – Na látod – lett melegebb a
fiú hangja. – Azonnal itthon éreznéd magad Moszkvában. Itt
soha nem lehetett életbiztosítás nélkül kimenni az utcára,
de ami Gorbacsov bukása után történt, minden várakozásunkat
alulmúlta, már ha voltak ilyenek. A városban szervezett
bandák garázdálkodnak, a bűnözőket jobban megfizetik, mint
a zsarukat, akik ráadásul korruptak is. Ha leállna a metró,
mostanság ezzel is riogatnak, Moszkvában lehetetlen lenne
közlekedni is… Persze még nem tartunk itt, de az eddigi
fejlődés eredménye is egy meggárgyult város, ahol mindig
úgy csukom be magam mögött a lakásom ajtaját, hogy nem
tudom, látom-e még a szobámat s szobám falán a kedvenc
poszteremet. – Az mit ábrázol? – érdeklődött kedvesen
Diána, s hiúzszeme újra megvillant. – Marokkói táj,
naplementekor. A sivatag a lemenő nap ellenfényében, szinte
világítanak az álmaimban is folyton zizegő homokszemcsék…
– Ezt szépen mondtad – rajong Diána lelkesen. – Te
költő vagy? – Nem, nem vagyok költő – legyintett a taxis,
és hátrafordulva kérdezte meg: most merre megyünk? – A
szállodánkhoz – mondtam gyorsan, megadva a címet. – Ott
van egy vendéglő is, eszünk-iszunk, s aztán megbeszéljük a
további teendőket. Rengeteg tennivalónk van, sok mindent kell
elintéznünk, s nem tudjuk nélkülözni fölöttébb értékes
közreműködésedet, kedves… kedves… – Vologya –
vigyorgott a srác. – Bocs, hogy nem mutatkoztam be. – Mára
és holnapra ne is csinálj már más programot – mosolygott a
fiúra Diána. – Most kitaláljuk, hogyan kutathatnánk fel azt
a bizonyos Nyekraszov nevű koldust, holnap pedig elvisszük a
pénzt a veteránoknak, s ígérted, felcsípsz nekik néhány
vállalkozó szellemű leányzót is. Én állom a cechet. Pénz
van, csak boldogság és szerencse legyen… S szerezzünk valami
örömet ezeknek a boldogtalan idiótáknak is. – A fiú
bólint. – Ezt én elintézem, s holnap együtt megyünk,
visszük a pénzt és a lányokat… Csak most, azt hiszem, benn
kell parkolnom az udvaron, mert ha ránk találnak azok a kedves
fiúk, megírhatjuk a testamentumot. Én fekete öves
karatebajnok vagyok – mondja büszkén –, de ennyi
idiótával szemben, egyedül semmi esélyem. Sok lúd disznót
győz…
Parkol a szállodánk előtt, kiszáll,
kinyitja az ajtót, meghajol, s először Dianát, majd engem
segít ki a kocsiból. Elindulunk a vendéglő felé. – Te
egyebekben mivel foglalkozol? – Hát taxizok – nevet a srác.
– Na jó, nem azt kérdeztem, miből élsz, hanem… –
Joghallgató vagyok – ismeri be a fiú. – A szüleim
szegények, nem tudnak segíteni, ezért átiratkoztam a
levelezőre, s taxizok, hogy legyen miből fizetnem a tandíjat,
s legyen miből megélnem. Most már mindent tudtok rólam…
Vologya vagyok, szeretem a sárgarépát, a Beatles együttest, a
füvet, a fákat, a setétséget és a szélzúgást. – És
persze a szép lányokat – nevettem, s a hajlongó főúrtól
elkértem az étlapot. – Ital? – néz ránk a főúr,
miközben följegyzi a rendelést. Egy üveg száraz fehér bort
rendelek, és ásványvizet. Rekordidő alatt megérkezik, nézem
a pohár borom tükrében szomorú arcom, és feléjük fordulok.
– Van valami ötletetek? Hogyan tovább? – Két lehetőség
van – ízleli meg a fiú a bort, és csettint. – Az egyik a
polgármesteri hivatal, nekik elvileg van nyilvántartásuk
Moszkva lakosságáról, de ez a nyilvántartás meglehetősen
pontatlan. Ezért oda egyelőre nem megyünk. – És a második
lehetőség? – érintem poharam a Dianáéhoz és az övéhez.
– A koldusmaffia – issza ki a taxis a poharát. – Ott van a
főhadiszállásuk a Vörös téren, innen odamegyünk, és
érdeklődünk. – A pincérek hozzák az erőlevest. Némán
kanalazzuk. – Az mi? – kérdezi felcsillanó szemmel Diána.
Láthatólag mindent szeretne tudni a rejtelmes Oroszországról.
– Az a koldusmaffia? Vagy inkább szakszervezet – nevet a
fiú –, ha ez neked jobban tetszik. – Nem értem – pislog
Diána elveszetten. – Moszkvában ma nagy üzlet a koldulás.
Sok az újgazdag, rengeteg a turista. Egy ilyen jövedelmező
üzletet, mint a koldulás, nyilván meg kell szervezni. A
maffiafőnök és emberei nyilvántartják a szaktársakat,
mindenkitől beszedik a védelmi pénzt. – De kitől kell
megvédeni a moszkvai koldusokat? – Ne légy naiv, ez Los
Angelesben is így van. Nevezzük a védelmi pénzt, ha így
jobban tetszik neked, tagdíjnak. Tény, hogy a maffia minden
koldust nyilvántart. Az egész buli irigylésre méltó
tökéletességgel van megszervezve, a főnök egyenesen úgy
néz ki, mint egy amerikai üzletember. Ott ül a kedvenc
bárjában, a törzshelyén, és állandóan csörögnek a
maroktelefonjai. Van neki vagy három… – Te ismered?
Találkoztál már vele? – néztem elgondolkodva a srácra, s
kortyoltam a boromból. A pincérek is megérkeztek a bécsi
szeletekkel (én és Diána ezt rendeltünk) és a fiú gombás
szeletével. – Hogyne találkoztam volna. – És vajon fog
adni információt? Egyáltalán szóba áll velünk? – Szóba
állni szóba áll, de segíteni nem biztos, hogy segít. Az az
érzésem, őszintén el kell mondanod neki, miért keresed
Dimitrijt, s ez mindent összevetve elég kellemetlen lesz. –
Ha nincsen más megoldás – sóhajtottam. – Te, kedvesem –
nézek Dianára –, hívd fel a főnököt, meséld el neki,
hogy hol jártunk ma, s érdeklődd meg, támogatja-e, és ha
igen, mennyi pénzzel, a Berezkovszkij által alapított
veteránotthont. Hangsúlyozd ki, hogy sajnos a nagy orosz
barátja megfeledkezett a csonkabonka hősökről, és most
nyomorognak a szerencsétlenek, s ha valakik megérdemlik a
segítséget, hát ezek a fiúk megérdemlik. – Veletek akarok
menni, felhívom ebéd után a főnököt – fintorog Diána,
és nekilát a bécsi szeletének. – Az jó is lesz – mondja
mély meggyőződéssel a taxis. – Két ilyen szép nő hátha
meglágyítja a maffiafőnök szívét. Csak az a baj, hogy
szíve nincs is neki, egy kő van a helyén, a Tunguz-meteor egy
darabja… – Nevetünk. Diána befejezi az evést,
szalvétával megtörli a száját, iszik egy kortyot, s
felugorva, mobiltelefonjával a kezében kezd sétálni a
teremben. – Rendben van – ér vissza néhány perc múlva.
– Egyelőre tízezer dollárt vihetek, s a lányokat. Ez az
ötlet nagyon tetszett neki. És ő is szeretne jönni, ez persze
attól függ, hogy ma el tudja-e intézni a dolgait, s a holnap
délelőtti megbeszéléseit át tudja-e programozni. – Mindent
lehet, csak akarni kell – mondom biztatóan. Jön a főúr a
számlával, s máris a kocsiban vagyunk megint, noha itt is
büntetik az ittas vezetést, a fiút ez láthatólag nem
érdekli, pedig le is kapcsolhatnának, s ha fújatnának vele,
ugorhatna a jogosítványa. Nézzük a Kreml hagymakupolás
templomait. A délutáni nap visszasütő fényében szinte
lángra lobbannak az aranyos tetők, az egykori vörös csillag
helyén kérdőjelek árválkodnak, s csókák köröznek
körülötte. Minden megvan. A katedrális előtt emberek
tolonganak, a mauzóleum előtt is. – Hol van az a bár? –
nézek a srácra. – Gyertek – indul el magabiztosan az egyik
kis mellékutca felé.
A Vadkacsa nevű bárban sokan vannak, nincs
üres asztal. A bárpulthoz sétálunk. – Várjatok itt –
súgja a fiú, és elindul a szeparék felé. Rágyújtunk,
kérünk két kávét, elhelyezkedünk a kényelmetlen, magas
forgószékeken. Még el sem készül a kávé, el sem
szívhatjuk a cigarettákat, máris jön a fiú. És mosolyog.
– Vár benneteket – mondja, utasítva a bárost, hogy küldje
a szeparéba a kávéinkat.
Ruganyos léptekkel, egymásba karolva indulunk
meg, még érzékelem, hogy a férfiak érdeklődve néznek
felénk. A szeparéban egy magas, fekete hajú, sasorrú férfi
ül, fekete öltönyben, mint egy temetésrendező. Felemelkedik,
derékból meghajol, és jól hallhatóan mutatkozik be: –
Minszkij. – Elnézését kérem a zavarásért, elmondom, ki
vagyok, s némi köntörfalazás után azt is, hogy miért
keresem Dimitrij Nyekraszovot. – Sajnálom, kisasszony, nem
akartam nyugtalanítani. Ez a régi történet bizonyára még ma
is, így fölelevenítve is érzékenyen érinti önt. –
Bólintok, s kortyolok a közben megérkező kávémból.
Rágyújtok, meglepetten érzékelem, hogy reszket a kezem, s
izzadni is kezdek, remegek idegességemben, mint a versenylovak
start előtt. – Azt mondja, hogy ez a Dimitrij nagy, fekete
kalapot visel, hogy egyik lába térdből hiányzik, s hogy
félszemű? – Bólintok. – S hogy ő is kapcsolatot
kezdeményezett magával, mert tisztázni szeretné az
emlegetett, fölöttébb sajnálatos esetet, noha ő
közvetlenül nem vett részt benne? – Bólintok, és
tekintetem a férfi acélszürke szemébe mélyed,
önkéntelenül is megérintem a medvekarmot, s meglepetten
észlelem, hogy idegességem szűnik. A férfi elmosolyodik,
villogó telefonja felé nyúl, halkan beszél valakivel, majd
kikapcsolva a készüléket, mosolyogva fordul felém. –
Intézkedtem – nyugtat meg. – Dimitrij azonnal itt lesz, és
a rendelkezésére áll, kedves Tatjána kisasszony. És most, ha
megbocsát, visszavonulnék, halaszthatatlan teendőim várnak
– emelkedett fel, s kisántikált a szeparéból, elegáns
kutyafejes sétabotjával még biztatóan visszaintett. – A
reményt – szólt vissza – soha nem szabad föladni. – Ez
is hadirokkant – suttogta Diána meglepetten. – Hiányzik a
jobb lába… – Ő a király – mondotta halkan a fiú, és
szétnézett maga körül, mintha keresett volna valamit. – A
kolduskirály. – Aztán szélsebesen írt valamit egy
szalvétára, és óvatosan csúsztatta elém: „Itt a falnak is
füle van, ne beszéljen, és ha mégis, gondolja meg, mit
mond.” Tűnődve, mosolytalanul nézett rám, a szürke
szemében vörös pontok villóztak. Kortyoltam a lassan kihűlő
kávémból, és megérintettem a medvekarmot. – Az a kérésem
– mondottam –, hogy hagyjatok magamra, ha megjön.
Négyszemközt szeretnék beszélni vele. – Itt? – nézett
szét újra a taxis. – Nem a legjobb ötlet. El kellene
mennünk valahova. – Az még gyanúsabb lenne – intettem le
kedvetlenül. – Amellett a király legalább meggyőződik
arról, hogy őszinte voltam, s nincsenek előttük titkaim. Már
ha természetesen lehallgatnak – mondtam hangosan, s élveztem,
hogy a fiú arcán árnyék suhan át, s szürke szeme megrebben.
– Ne légy ideges – simított végig váratlanul Diána a
kezemen, s érintésére ijedten rándultam össze, de ezen sem
tudtam lamentálni, mert a szeparé ajtajában széles fekete
kalapját lengetve megjelent Dimitrij. Felálltam. Odabicegett, s
kezet csókolt. Ez annyira váratlanul ért, hogy
összerezzentem, s éreztem, hogy elvörösödök. Diána és a
fiú felálltak, és kihátráltak a szeparéból. Hiába
kínáltam hellyel, az én tanúm nem ült le, fekete szeme
szinte izzott, s a vörös kötés valahogy vaddá,
félelmetessé tette az arcát. Térdre hullott előttem, s
teátrálisan kezdte: drága Tatjánám – így! –, meg
tudnál-e bocsátani egy szerencsétlen balfácánnak, egy
tévelygő léleknek, aki a te megalázott, véres arcod
látványától nem szabadulhat immár soha? – Elhallgatott,
sipítva szedte a levegőt, arcát szederjes pír öntötte el.
Váratlanul jelent meg a pincérnő, és két talpas poharat tett
elénk. – A király ajándéka – mondotta dallamosan. –
Tequila. – És kihátrált. – Talán jót fog tenni –
nyújtottam feléje az egyik poharat, s anélkül, hogy
ránéztem vagy poharam az övéhez koccintottam volna, ittam. Az
ital erős volt, tüzes, mint egy mulatt táncosnő. Ő is ivott,
de nem emelkedett fel, nem ült le. – Engedd meg, drága
Tatjána, hogy ez a vén bűnös – kezdte, és megtörölte
pillátlan fekete szemét – térden állva várja a
feloldozást. – Komolyan kezdtem bepöccenni, a tequila is a
fejembe szállt, s kissé keményebben szóltam rá. – Elég
legyen a színjátékból, kedves Dimitrij. Jó lenne, ha
elkezdenéd a mondanivalódat, nincsen sok idő. – Én? –
bámult rám –, de hiszen te hívattál, drágám, te
kerestettél, te akartál beszélni velem, hallom, meglátogattad
Aljosenykát is a veteránotthonban. – Valahogyan meg
szerettelek volna találni, és nem volt momentán más ötletem.
Reméltem, a bajtársad még emlékezik a nevedre, és nem is
csalódtam. – Egy emberi roncs – jegyezte meg tárgyilagosan
Dimitrij, s végre felemelkedett, leült velem szembe a székre,
amelyen az előbb még Diána ült, és kiitta tequiláját, arca
váratlanul fehéredett el. – Hidd el, lehet, hogy valóban
rossz színész vagyok, egy öregedő, haszontalan ripacs, de az,
amiről beszélek, igaz. Amióta megtértem Istenhez, furdal a
lelkiismeret a bűneimért. – Ezt nem is értem – mosolyodtam
el. – Hiszen azt már tegnap tisztáztuk, hogy neked semmilyen
szereped nincs ebben az egészben. Te ártatlan vagy, kedvesem,
mint a ma született bárány. Elvégre nem te erőszakoltál
meg… – Nem, de megakadályozhattam volna – sóhajtott. –
De hát megakadályoztad, hogy a többiek is… – Újra lángba
borult az arcom, s nem tudtam, a tequilától van-e, vagy az
emlékek rám törő rohamától. Dideregtem. És ekkor Dimitrij
tekintete kihunyt, maga elé meredve János apostolt idézte:
„Tengernek megvadult habjai, a magok rútságát tajtékozók,
tévelygő csillagok, akiknek a sötétség homálya van
fenntartva örökre.” Elhallgatott, s csendesen mondta: –
Nincs megnyugvásom, de te ezt nem érted, mert te jó vagy, és
veled van az Isten, de én csak a bűneimre tudok gondolni, s
hiába fohászkodok a jó Istenhez, csak a sátán bűzös
pofája jelenik meg előttem, hogy oda rugdaljon, ahova való is
vagyok, a pokol legfenekére, ahol Dante, a nagy költő szerint
a leggaládabb bűnösök szenvednek: az árulók. Mert az vagyok
én is, egy szerencsétlen áruló, aki elárultam magamban a
jót, s tudom, hogy ezért nincs bocsánat… – S arra nem
gondoltál, hogy kolostorba vonulj? – néztem rá bánatosan. A
lehető legrosszabb történt velem, kezdtem megsajnálni,
miközben még mindig nem tudtam eldönteni, hogy őrült-e, vagy
csak színjátékot ad elő, komédiázik a kedvemért, s a lelke
mélyén röhög rajtam, akárcsak a kolduskirály, ha
egyáltalán hallgatózott. Jó volna tudni, ő vajon mire vélte
a dolgot, hogyan vélekedett Dimitrijről. Megzavarodva nézett
rám . – Kolostorba? – lihegett. – Én is gondoltam rá,
hidd el, de túlságosan egyszerű lenne. – Miért? –
meredtem rá megdöbbenve. – Ott igazán ostorozhatnád magad.
S a hozzád hasonlók között lennél. A társaid között. Nem?
– Hát éppen ez az – csikorgatta a fogát. – A kolduslét
megaláztatásait mértem magamra, a kolostorban, a barátok
között túlságosan egyszerű lenne. – És ha én
megbocsátanék, akkor se gondolnád meg magad? – kérdeztem,
és zavaromban újra rágyújtottam egy cigarettára, szótlanul
nyújtva feléje a csomagot, de ő megrázta a fejét, s szeme
újra fellobbant. – Ha te tényleg megbocsátanál, Tatjána,
akkor lehet, hogy visszamennék Szuzdalba, s elhagynám végre
Moszkvát, ezt a förtelmes bűnösökkel teli éjjeli
menedékhelyet, mert számomra csak a lélek a fontos, a lélek
tisztasága… – Döbbenten néztem rá, újra nem tudtam
megállapítani, játszik-e, vagy épp ellenkezőleg, halálos
komolyan beszél. Idegességemben újra megérintettem a
medvekarmot, hűvös érintésétől összerázkódtam. –
Nézd, Dimitrij. Ha ez az egyetlen bűnöd, felejtsd el.
Végeredményben nem te voltál a hibás. Közbeszólhattál
volna, de akkor Aljosa megver. Te mondottad tegnap, hogy ő volt
az erősebb. S méltányolom azt is, hogy utána csak felébredt
benned a humánum, hiszen nem hagytad, hogy az egész falka
megmocskoljon. Hogy is mondjam – jöttem zavarba –, ezt
nyilván méltányolom. – Felragyogott. – Ezt nem is
gondoltam volna – mondotta hálásan, és könnyeket törölt
ki pillátlan, fekete szeméből. Az ajtóban váratlanul jelent
meg a kolduskirály, és rám pillantva ennyit mondott: – Ennyi
volt, kisasszony, ne zaklassa fel. A beszélgetésnek vége. –
És Dimitrij reszkető fejére tette a kezét, s a könnyes
szemébe nézett. – Nyugodjál meg, testvérem – mondotta
még. Én felálltam, biccentettem feléjük, de tudomást sem
vettek rólam. – Viszontlátásra – mondottam jó hangosan, s
kiléptem a szeparéból. Diána és a fiú ott ültek a
kényelmetlen, magas székeken, s ahogy észrevettek, aggódva
fordultak felém. – Három tequilát – rendeltem, és
felkapaszkodtam az egyik székre. Méltányoltam, hogy
tapintatosak, és nem kérdeznek semmit. Hálából Dantét
idéztem nekik, s egyre a Dimitrij megkínzott arca lebegett
előttem:
… és hogy e könnyből fagyott régi
kéreg
súlyát szememről szívesebben elvedd,
elmondom, hogy mihelyt e szörnyű méreg,
árulás vétke, szennyezi a lelket,
testét egy démon elfoglalja, s benn ül,
míg ideje lejár s a vére cserged.
S a lélek addig ilyen kútban enyhül,
s tán jár a teste még ez árnynak ott fönn,
aki már rég mellettem idelenn hül…
Elhallgattam, kortyoltam a tequilámból,
aggódva néztek rám, s könnyes volt a szemük. Ez jólesett.
Napok óta először végre nyugodtnak éreztem magam, nem
kísértett a múlt, a medvekarom újbóli érintése végleg
megnyugtatott, s a második tequila végleg eltörölte az
aggodalmaimat… Néztem tequilám tükrében az arcom, és
hallgattam a zenét. Egyszerűnek, újra végtelenül
egyszerűnek tűnt minden.
Aztán fizettem, felálltam, s rájuk pillantva
halkan közöltem, én most visszamegyek a szállodába. Nem is
néztek rám, egymással voltak elfoglalva. – Majd jövök –
dünnyögte Diána, de újra a fiú felé fordult, és
végérvényesen megszűnt számára a külvilág. Hát igen,
gondoltam már az utcán, taxira vadászva, ennyi volt, és újra
szabadnak és erősnek éreztem magam…
*
„Mikor érünk Ravennába?”
„Remélem, délután.”
„És addig?”
„Addig alszunk, engedelmeddel. Nincsen
tovább.”
Tatjána ásít, befele fordul, lélegzete
egyenletessé válik. Ő elhúzódik, hanyatt fekszik, nézi a
plafon hazudozó repedéseit, bizonytalan és áttekinthetetlen
minden. Pedig csak most kezdődik a történet, gondolja, és
sóhajt. Tatjána regényének szereplői betódulnak a szobába,
fújtatva sorakoznak fel az ágyuk körül. A kolduskirály
meghajol, oldalba böki a meggörnyedt Dimitrijt, aki keresztet
vetve suttogja: – Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy nem
avatkoztam be akkor, de mit tegyek, ő volt az erősebb – mutat
a vigyorgó, részeg Aljosára, aki nyálát fröcskölve
hadarja: – Én nem bántam meg semmit, mi Afganisztánban,
magunkra hagyatva tapasztalhattuk meg, hogy senkiben sem
bízhatunk, csak egymásban. Amin mi akkor, ott
keresztülmentünk, elmondhatatlan, s ha már túléltük –
Isten kifogyhatatatlan kegyelméből! –, én meg voltam
győződve arról, hogy nekünk úgyszólván minden kijár:
pénz, paripa, fegyver, a pia, a nők, a tenger…
Megszenvedtünk érte. Ehhez képest azután is magunkra hagytak,
a pszichológusnő, aki megvizsgált, azt mondotta nekem, maga
beteg, s a szadizmusa veszélyes a társadalomra, magát el kell
szigetelni. Ott erőszakoltam meg az orvosi szobában, a
díványon, ahol kianalizált, de előzőleg persze leütöttem,
hogy ne káráljon nekem… Fáradt voltam, ideges is, nehezen
ment el a természetem, közben magához tért, s kánonban
lihegtünk, nem mutatta, hogy ellenére lenne a dolog. Sőt!…
Aztán hirtelen jött indulatba, azt hittem, lerúgja a csillagos
eget felőlünk. No, ennyit a frigiditásról. Persze ahogy
leváltam róla, és öltöztem, telefonált, s jöttek az
őrök. – Hát ez a hála? – meredtem rá. – Hát ezért
kínlódtam annyit, hogy bebizonyítsam, nem vagy frigid, az
anyád!… – s a két barmot egymásra fektettem az ajtóban.
– Ha kívánsz, szivi, majd hívjál – nyújtottam át neki a
telefonszámomat. Reszketett a keze, ahogy átvette, s
mandulaszemében szinte izzott a félelem. Döntöttem, lehúztam
a bugyiját megint, az íróasztalának támasztottam, s
másodszor is beakasztottam neki… Így találtak ránk a
rendőrök, őket is kifektettem, és rohantam. A hetedik
emeleten volt a csaj irodája, egy rendőrnő altatógolyóval
lőtt meg, a sitten ébredtem, két rendbeli nemi erőszakért
akartak elítélni a barmok, s azért nyilván, mert leütöttem
az őröket és a zsarvakat. Szerencsém volt, az ezredesem a
legjobb ügyvédet fogadta meg, aki a tárgyaláson beadta, hogy
ezt a szerencsétlen féllábú veteránt, akit felkavartak az
események, s képtelen volt beilleszkedni a társadalomba, ez a
fehérmájú, csalfa, kikapós ordas csábította el, célzott a
pszichológusnőre, aki fehér ruhában volt, s kíváncsian
méregetett engem, mandulavágású szemében kétségek
izzottak, emlékeztem, ettől vadultam be másodszor, úgyhogy
óvakodtam ránézni. Felmentettek persze, én – mondotta az
ügyvédem, és átölelt, éreztem sprayje vadító illatát, s
ez egyre inkább zavart – a helyzet áldozata vagyok, a
háború elvette a fiatalságomat, a sok szenvedés megvadított,
gondoljanak bele, nézett a bíróra, majd az esküdtekre, hogy
hogyan éltek ezek a srácok, magukra hagyatva a messzi
Afganisztánban. Mit mondjak, szem nem maradt szárazon,
ráadásul az ügyvédem azt is közölte, hogy se állásom, se
betegnyugdíjam, s gyakorlatilag nyomorgok, helyzetem késztet a
bűnre, a jelenlévők több ezer rubelt kalapoztak össze nekem,
még a bírónő is adakozott, áldozatom, a pszichológusnő
is… Ez már egy kicsit sok volt, elhúztam, de megvártam őt a
parkolóban, az ügyvédemmel jöttek, édes kettesben,
trécselve, bemásztam a kocsijukba, s amikor megérkeztek az
ügyvéd úr dácsája elé, Paragyelkinóba, leütöttem a
palit, s még egyszer magamévá tettem a csajt a kocsiban, de
már nem élveztem annyira, zavart a jajgatása, a legtöbb nő,
bármennyire bizarrul hangzik, öntudatlanul is, de élvezi az
erőszakot. Sikított, szájon vertem, kitéptem a füléből a
fülbevalókat, lehúztam a gyűrűit, elvettem az ügyvédem
tárcáját is, volt benne vagy hatezer dollár – de persze ő
nem adakozott, vagy ha igen, csak rubelt –, lecsatoltam a
karóráját, bepakoltam zsákomba a mobiltelefonjaikat is, s a
két üveg pezsgőt a hátsó ülésről, ezt bizonyára azért
vették, hogy simább legyen az összeborulás, kidobtam őket a
kocsiból, ősz volt, sejtettem, hogy nem fognak megfagyni, és
elhúztam. A kocsit még akkor este eladtam a grúz havernek:
Opel volt, leperkált egy ezrest – nyilván dollárban, azon
nyomban átfestették, mialatt én a hűtött pezsgőt ittam, s
amire azok a balfácánok magukhoz térve megtették a
feljelentést, az ügyvéd úr fehér kocsija már kéken utazott
a Krímbe, én pedig mély illegalitásba vonultam. Natasához
mentem, a Dimitrij unokahúgához, az egyetlen nőnemű
teremtéshez, aki ebben a mi átokverte, elkurvult, idióta
Oroszországunkban őszintén vonzódott hozzám, s magától is
lehúzta a bugyiját, ha mellém feküdt az ágyba. Véle nem
kellett erőszakoskodnom, ő szeretett engem, bármennyire is
furcsának, hihetetlennek tűnik, őszintén szeretett. Amíg a
pénzből s az értékekből tartott, egészen jól elvoltunk, a
kedvenc kajáimat főzte, scsit, babfőzeléket, káposztás
húst, de egyszer ennek is vége lett, s menni kellett megint,
csábított az utca. Nem volt megállás…
– Én akkor már koldultam, s amikor
összefutottunk a Kremlben, nagyon megörültem a kedves
cimborámnak, hálás voltam neki azért is – meséli széles
taglejtésekkel Dimitrij, s szemén szinte izzik a veres kötés
–, hogy megmentette az életemet, s vert helyzetben, saját
életét kockáztatva órákig cipelt a hátán negyvenöt fokos
hőségben, a tűző napon, az afgán hegyek között, hát
döntöttem, és összehoztam a királlyal. Minszkij egyből
felismerte Aljosa képességeit. – Ez született hadvezér –
magyarázta nekem –, ha katonai akadémiát végez, s a sors
szerencsés összejátszása folytán ő lesz az Afganisztánban
harcoló szovjet csapatok főparancsnoka, megnyerjük a
háborút. – A legjobb helyet biztosította Aljosának, a
Vörös téren, a székesegyház előtt, de az én nagy
barátomnak valahogy nem fűlött a foga a kolduláshoz,
derogált neki a kéregetés. Én nem vagyok ez a fajta,
magyarázta, engem ne szánjanak, én jobban szeretem elvenni
azt, ami engem illet. S kiitta a vodkát, amit Minszkij
kitöltött, mindent megköszönt, kezet rázott a megdöbbent
királlyal, engem megölelt, éreztem mahorkaszagát, s
megborzongtam. Ez a szag kísért el akkor is, amikor órákig
vitt a hátán, s hol elájultam, hol magamhoz tértem, a meghitt
mahorkaszag szinte külön életet élt körülöttem és bennem,
beburkolt, óvott, elkülönített a világtól, s azt hiszem,
minden túlzás nélkül ennek is köszönhetem, hogy
megmaradtam, hogy nem adtam fel… Állj, vándor – szólott
utána a király, s egy köteg dollárt nyújtott feléje. –
Most mihez fogsz kezdeni, Aljosenyka? – érdeklődött még, de
az én megmentőm vállat vont: elélek valahogy, mint az erdő
vadjai vagy az ég madarai. Ha bármiben segíthetek – mondotta
Minszkij, de nem fejezte be a mondatot, eléje tolta névjegyét,
amin mind a három maroktelefonjának a száma szerepelt. –
Köszönöm, Minszkij úr – mondotta az én megmentőm, s
ellágyult a hangja. Eltette a pénzt, s kihátrált a
szeparéból. Akkor hosszú hónapokra tűnt el a szemem elől…
– Visszamentem Natasához, elhatároztuk,
hogy összeházasodunk – magyarázza érthetetlen
keserűséggel a hangjában Aljosa. – Nem zavar, hogy nem tudok
megállani a két lábamon? – kérdeztem a lányt, de ő
melléhez szorítva a fejem sírt, s újra meg újra elmondotta,
hogy szeret. Ez valahogy újdonság volt nekem, engem addig, a
kutyáimon kívül, nem szeretett soha senki. Most, ha
visszagondolok életemnek erre a szakaszára, némi bűntudatot
is érzek, a tenyeremen hordtam Natasát, de többet is tehettem
volna érte, csak akkor még nem tudtam, hogy mit veszíthetek.
Gyanútlan voltam. Felkerestem megint az ezredesemet, aki akkorra
már elsepert a hadseregből – ahogy mondotta: nem akart
idiótákkal, árulókkal, barmokkal, szerencsétlenekkel egy
uniformist hordani –, s átment az üzleti életbe. Értem
rajongott, szeretett mint a fiát, nyilván mert az ő életét
is megmentettem egyszer. – Felveszlek az irodámba, afféle
őrnek vagy jósnak, tőled függ, hogy a titkárnőm kit
engedhet be – mondotta, s kitöltötte a vodkát két,
Afganisztánt is megjárt pléhcsuporba. – Félek, Aljosa –
ismerte be ő, a sólyom, aki soha nem félt, akivel vert
helyzetben is megfordítottuk a bulit, s visszafoglaltuk a
helikopter-leszállópályát, irtva az afgán hősöket, mint a
pelyvát. Akkoriban szaporodtak el a gyilkosságok: ha valakinek
nem tetszett valaki, felbérelte a zsoldosokat, akik azután
példásan szitává lőtték, vagy nemes egyszerűséggel
dinamitot vagy trotilt raktak a lakása bejárati ajtóján a
kilincsre, ezért azután ahogy a delikvens kinyitotta az ajtót,
elszállt, a házzal együtt. Hát ettől rettegetett az én hős
ezredesem. A konkurencia bosszújától. Oroszországban,
magyarázta nekem, mindennek ára van, Aljosa. Kivörösödött a
vodkától, a felesége behozta a kovászos uborkát s a ruszlit,
a sós halat. Ő is kedvelt engem, talán mert az ezredes
egyszer, amikor náluk voltam, s kiutált, elmesélte, hogyan
mentettem meg az életét. Egy derűs reggelen, a fennsíkon
haladtunk előre, gyanútlanul, hiszen az ezredes elvtárs, aki
soha semmit nem bízott a véletlenre, előzőleg már
felderítőket küldött ki, hogy kiszagolják, tiszta-e a terep,
és senki nem jelentett semmi gyanúsat. Mondom, tréfálkoztunk,
a nap is kisütött, fénybe ivódott a felettünk derengő
csúcs, nagy fekete madarak kóvályogtak a levegőben, amikor
hirtelen több irányból is tüzet nyitottak ránk. Én
reflexszerűen a parancsnokra vetettem magam, testemmel védtem,
sokan meghaltak közülünk, de ahogy magunkhoz tértünk,
viszonozni kezdtük a lövéseket, s megfutamítottuk őket. Csak
utána derült ki, hogy több sebből is vérzem, s a térdem is
akkor találta el ama végzetes golyó, s mivel azonnal nem
tudtak kórházba szállítatni, napokra vágtak el a törzstől,
a seb üszkösödni kezdett, s amputálni kellett a lábamat.
Hát nyilván ezt sem felejtette el az ezredes, de azt hiszem,
azért is ragaszkodott hozzám, mint a soha meg nem született
fiához, mert egyforma volt a természetünk, amit akartunk, azt
mindenáron, rekordidő alatt értük el, és nem szerettük az
ellenvetést. Ott ült az ágyamnál az operáció után napokig,
s amikor magamhoz tértem, mesélt. Akkor mondotta el azt is,
hogy amikor testemmel fedeztem a mudzsahedinek golyói elől,
feje a földhöz szorult, és akkor hallotta meg először azokat
a hangokat. A föld üzenetét. Ezt vodkáspohárral a kezében,
a felesége előtt is felelevenítette, s magához véve a
vodkát ránk szólt, készüljünk, kimegyünk valahova a
mezőre, hogy bebizonyíthassa, az orosz föld is beszél,
rejtélyes, tiszta hangjai vannak, végzetes üzenetei… A
megdöbbent felesége – Tamarának hívták, s nála vagy húsz
évvel volt fiatalabb, vékony, fekete teremtés – kerekre
tágult szemmel nézte, de nem tett ellenvetést. Már ismerte a
parancsnokot. Én sem tettem, hát miért is tettem volna?
Azonkívül érdekelni kezdett, ugyan miket beszél az orosz
föld. Az ezredes ledübörgött a lépcsőn, én is gyorsan
botoztam utána, a csaj bezárta az ajtót, lila kendővel
kötötte hátra a haját, s ahogy a kapu előtt kiért a
napfényre, szinte felszikrázott a lila kendő alatt gyémánt
hajzuhataga. Olyan szép volt, hogy belesajdult a szívem. Talán
az ezredes is észrevette, mert megfordult, megvárt, magához
ölelt, jobbfelől és balfelől is arcul csókolt, s átadta a
vodkásüveget. – Nincs pohár – motyogtam. – Nem is kell
– vigyorgott. – Nekem is megvan a magam üvege. Mindenkinek a
magáé, Aljosa. – Hátraültünk a terepjáróban, az asszony
vezetett. Ahogy a bulvárokon suhantunk, elgondoltam, akár az
én feleségem is lehetne. Hát miért is ne? Csak akkor a
mellettem ülő, jó tartású, ősz férfi lenne féllábú.
Elfintorodtam. Nem tetszett a szerepcsere, azonkívül az
ezredesemhez tényleg őszintén vonzódtam, s egy csajért,
bármennyire szép volt, mégsem irigyelhettem őt. Így alakult,
vontam vállat, s rápillantva hirtelen megosztottam vele a
gondolataimat. Rekedten nevetett. – Igen, te is lehetnél a
helyemben, Aljosa – bólintott –, s én is a tiédben.
Tamaráért meg ne irigyelj… – Nem folytatta a mondatot,
elhallgatott. A pillantásom a visszapillantó tükörben a nő
pillantásával találkozott, láttam a szemében a
kíváncsiságot és a rettegést. Megborzongtam. Éreztem, az
ezredes akar valamit, de képtelen voltam rájönni, hogy mit, s
ez megzavart. Soha nem szerettem, ha kicsúszik a kezemből a
kezdeményezés. Ittam a vodkámat, a parancsnok pedig az afgán
reggelek különös, vadító illatáról beszélt. A felesége
érdeklődve, többször is közbekérdezett – nem értette,
milyen illata lehet egyáltalán egy reggelnek –, de az én
vezérem nem hagyta zavartatni magát, önfeledten és derűsen
emlékezett, s egyszerre ott voltam én is a fennsíkon, a
szúró napon, Kalasnyikovomat szorongatva hallgattam őt, amint
az orosz és az afgán napfény közötti különbséget elemzi,
dacosan, vonzón, felejthetetlenül, s miközben hirtelen
odapörköltem egy afgán lesipuskásnak, elismerően jelentettem
ki, hogy valóban az orosz nap mintha melegebb lenne, de az is
lehet, mondotta Dimitrij, ez az okostóbiás, hogy csak nekünk
tűnik melegebbnek, otthonosabbnak, egyszerűen azért, mert mi
ott vagyunk otthon. S ha őt valami egyáltalán érdekli még,
hát az az, hogy mikor kerülünk már innen végre haza. Hát
azt ő is szeretné tudni, mormogta az ezredes, aki most
váratlanul egy dalt kezdett dúdolni, aztán az úrvezetők
kurva anyját kezdte szidni, mert előzni kezdett bennünket egy
Mercedes. – Dudálj rá, a kurva anyját – üvöltötte.
Felesége engedelmeskedett, erre a Mercedes behúzott elénk,
kiszállt egy bájgúnár, és selypítve kérdezte: mi van,
öreg, nem tetszik valami? Az ezredes arca elsötétült, s
hirtelen ugrott ki a kocsiból, odament a fickóhoz, s szó
nélkül, egyetlen ütéssel terítette le, kiköpött, s a
vörös hajú leányzónak, aki visítozva ugrott ki a kocsiból,
és segítségért kiabált, a válla fölött visszaszólva
mondotta, ha magához tér a fiúja, mondja meg neki, tanuljon
meg vezetni s ugyanakkor viselkedni is… Beült az autóba,
Tamara sápadtan indított, elhúztunk a sikoltozó leány
mellett, a bájgúnár a földön feküdt, eszméletlenül. Az
ezredes noteszt vett elő, és felírta a kocsi számát. – A
barmok – mondotta. – Hát ezekért véreztünk mi, fiam –
érintette vodkásüvegét az enyémhez. – Vajon mi történt
vele? – érdeklődött sápadtan Tamara. – Meghalt? – Ugyan
– lihegett az ezredes. – Az ilyenek nem halnak meg olyan
könnyen. – De beüthette a fejét – mondottam én is. –
Vértócsa volt a feje körül. – Fordulj meg –
indítványozta az ezredes. Tamara behajtott egy kis utcába,
megfordult, visszadübörögtünk, de a bájgúnár, a csaja és
a Mercedes már eltűntek, egy helyen viszont vértócsa
sötétlett a földön, a fickó tényleg beüthette a fejét –
morfondírozott az ezredes, s máris robogtunk tovább a fényben
úszó bulvárokon. Május volt, éreztem pezsdülni a véremet,
ahogy Tamara fekete haját figyeltem, kibomlott a kendő alól, s
néhány rakoncátlan tincs ott röpködött az arca körül,
újra úgy megkívántam, hogy belesajdult a szívem, s
kiszáradt a szám… Kiértünk a városból, egy kanyarban
intett az ezredes: megállni!… Tamara engedelmesen parkolt,
kiszállt a kocsiból, mi is kiszálltunk, és elindultunk,
egymás nyomába lépve, a fényben csillogó mezőn. Távolabb
folyó lehetett, a fűzek bólogattak a fel-feltámadó szélben.
A mező közepén hirtelen állott meg az ezredes, szétnézett,
mintha keresett volna valamit, s elővéve egy megbontatlan
vodkásüveget, felesége felé nyújtotta_eltebb hangon az
ezredes. – De hát ki fog visszafelé vezetni? – Mindegy az
– röhögött a parancsok. – Egyébként is, honnan veszed,
hogy egyáltalán visszamegyünk? – A nő tehetetlenül
pillantott rám, én vállat vontam, s meghúztam saját
üvegemet, erre ő is megbontotta az övét, és ivott. Arca
kipirult. Az ezredes lefeküdt a földre, fél oldalára fordult,
a fűhöz szorította fülét, valószínűleg azért, hogy
jobban hallhassa a föld hangjait. Arca eltorzult, de hirtelen
történt valami, dúlt vonásai kisimultak. – Hallgassátok
meg – fordult felénk. Tamara szó nélkül vetődött hasra,
férje mellé, s arcát a megjelölt helyre szorította; én
lassan, komótosabban követtem őket, a biztonság kedvéért
még ittam egy nyelés vodkát. Éreztem az ezredes testszagát,
ami a pácolt dohány s az arcszesz illatával vegyült, éreztem
Tamara kölnijének az illatát is, s ahogy fél oldalamra
fordulva, elhelyezkedve a földön, a megjelölt helyre
tapasztottam a fülem, hirtelen hallottam meg a hangokat.
Biztosan szorítottatok már kagylót a fületekhez, ezekben a
kagylókban állítólag a tenger hullámainak távoli neszei
hallatszanak, mondhatná valaki, hogy nem hall semmit. De ez
azért nem olyan volt, én jól kivehetően hallottam orosz
földünk hangjait, s hirtelen zuhantam ki az időből, már nem
érdekelt semmi, feküdtem a földön, fülemet az anyaföldhöz
szorítva, s hallgattam a hangokat. Hogy a fickók hangját mikor
hallottam meg, már nem emlékszem, mindenesetre ahogy, mintha
álomból ocsúdtam volna, felpillantottam, megláttam a négy
csavargót. Kíváncsian méregettek, cuppogtattak. – Jó
spinkó – röhögött az egyik, s belerúgott az ezredesbe, aki
fel akart ugrani, én oldalra hengeredtem, láttam, hogy a
parancsnok fejéből ömlik a vér, s hogy az egyik fickó
röhögve Tamarára veti magát. Éreztem dübörögni a fejem,
ahogy az afganisztáni kaland óta soha, pedig azóta is voltam
néhányszor életveszélyben. Hirtelen mozdultam meg, azt a
balfácánt, aki fölém hajolt, s azt mondta, csak egy
szerencsétlen, balfasz, féllábú ürge, szájba rúgtam, s
nyögve tápászkodtam fel, botommal tarkón ütöttem azt az
állatot, aki a nővel erőszakoskodott. A két másik fickó
döbbenten fordult felém, az egyiknek megvillant a kezében a
kés. – Most meghalsz, te féllábú vadállat – motyogta az
egyik, s felém szúrt. Ütöttem, hallottam a csont
reccsenését, az üvöltését, a másik megfordult, hogy
elszaladjon, a kezemben megvillant a bot, elröpült, és tarkón
találtam. Összeroskadt az is. A nő vérző száját tapogatva,
ruháját rendezve fordult felém. – Mi van a parancsnokkal?
– nyögtem, s térdre hulltam az ezredesem mellett. Betört
fejéből szivárgott a vér. Saját üvegemet tartottam a
szájához, megitattam, a nő levette lila színű kendőjét, s
törülgette férje sápadt, ráncos arcát. De az ezredes nem
adta ilyen könnyen fel, nem olyan fából faragták, hirtelen
tért magához, felült, szétnézett, három fickó ájultan
hevert mellettünk, a negyedik törött karját nyomogatva
óbégatott. – Húzzál el a picsába! – üvöltöttem rá.
– Ha továbbra is itt siránkozol, nem állok jót magamért.
– De hát mi történt? – kérdezte rekedten az ezredes, és
felesége véres arcát bámulta kerekre táguló szemmel, de a
nő nem felelt, egyre a férje fejét törülgette, s remegett az
izgalomtól, nekem kellett tehát válaszolnom. – Pedig már
szinte hallottam a föld hangjait – röhögtem, s fejbe rúgtam
az egyik éledező csavargót. – Már szinte megfejtettem
Oroszország anyácska távoli, alvilági üzenetét, amikor arra
eszméltem, hogy itten vannak ezek az állatok, leütik magát, s
Tamara asszonyt, tisztesség ne essék szólván, meg akarják
baszni, hát akcióba léptem. – Az ezredes újra megnézte a
tehetetlen bábukként heverő fickókat s a mezőn távolodó,
törött karját fogó, jajgató negyediket. – Hogy ez az
Aljosa hogy mozog, fél lábbal is – kezdte Tamara, kezében
összetépett tangájával, s szipogott. – Pillanatok alatt
nyírta ki őket, én ilyesmit eddig csak filmen láttam. –
Szájához emelte a vodkásüvegét, s nagy kortyokban nyelte az
italt. Az ezredes is, én is követtük a példáját. –
Köszönöm, Aljosa – motyogta a parancsnok. A fickók kezdtek
éledezni. – Mars a picsába – üvöltöttem rájuk, az egyik
felugorva kezdett futni törött karú társa után, a másik
kettő még nem tudott lábra állani, ők négykézláb
követték társaikat. – Ha Aljosát is leütik – szipogott
Tamara –, akkor engem megerőszakolnak… – Csakhogy engem
nem ütöttek le – mondottam kissé önelégülten, s
röhögtem a menekülő fickókat. Az ezredes követte a
pillantásomat, s elvigyorodott. – Eltörted a csuklóját. –
De hát kést fogott rá – kelt a védelmemre Tamara. Ültünk
a földön, egy idő után újra a fűre borulva igyekeztem
meghallani a föld hangjait, de már nem sikerült. Fölöttünk
izzott a nap, sugárzó fénybe borítva a távoli folyó
füzeseit. Egy idő után felkerekedtünk, és elindultunk a
folyó felé. Az ezredes fejsebéből még mindég szivárgott a
vér, s nekem az volt a véleményem, ki kellene mosni a sebet s
majd vodkával fertőtleníteni, nehogy elmérgesedjen itten
nekünk. – S a maga száját és orrát is, kedves! – néztem
Tamarára. Arca véres volt, orra feldagadt, nem tett
ellenvetést, elveszetten pislogott.
Elindultunk.
– Már szinte megfejtettem az anyaföld
üzenetét – mormolta az ezredes fejét tapogatva –, amikor
hirtelen rám szakadt az ég. – És engem szinte megbasztak
azok a vadállatok – motyogta a felesége, s a trágár szó
valahogy természetesen hangzott most, ebben a furcsa helyzetben.
– Ha ő – nézett rám hálásan, és furcsa lila fények
villództak meghatározhatatlan színű szemében – nem lép
akcióba, akkor… – Nyugodjon meg – vigyorogtam –, annak a
fickónak törtem el a kezét, aki kezet emelt magácskára, aki
megsértette azt a szép, fitos orrát! – röhögtem. – Én
nem is tudom, csak azt éreztem, hogy szájon vágnak, hogy az
orromból s a felrepedt számból ömölni kezd a vér, hogy
szétfeszítik a combomat, s letépik a bugyimat, aztán hirtelen
lefordul rólam a fickó, egy másik, törött kezét tapogatva,
jajgatva menekül, egy harmadik elvágódik a földön, s követi
őt a negyedik is, aki már, képzeld el, Grigorjuska, elfutott,
de ő a botjával is fejen találta, mint egy indián harcos…
Hogy ez az Aljosa, fél lábbal is, hogy mozog! Hát Grigorij,
én most kezdem megérteni, miken mentetek ti át, hogy hogyan is
történt minden ott, a távoli Afganisztánban. Eddig, ne
haragudj, azt hittem, hogy meséltek, hogy túloztok, de hát…
– Az ezredes elfintorodott. – Fáj? – simogatta meg a
felesége arcát –, ne haragudj, de… – Grigorij – állott
meg a vékony szőke asszony –, de hát mit akartak ezek az
emberek? – Téged – vigyorgott a parancsnok. – S a
pénzünket. Mindazt, ami mi vagyunk. Kedvesem, hol élsz te,
hát nem látod, milyen lett a világ? Persze a főbűnös
mégiscsak én vagyok, azt hittem, végre egymás között
vagyunk, kikapcsolódhatunk, s mivel gyanútlanok voltunk, szinte
elkaptak ezek a vadállatok. Ne haragudj… Tudhattam volna, hogy
manapság már a házból sem lehet kilépni…
Elsétáltunk a folyópartig, ketten, két
oldalról támogattuk az ezredest, aggasztóan romlott az
állapota, setétveresre váltott az arca, s az volt az
érzésem, nincs is magánál, folyamatosan delirál, noha abban,
amit mondott, volt rendszer, és volt logika is. Közben kezem
véletlenül hozzáért a Tamaráéhoz, s úgy éreztem,
elektromos áram ráz meg. Hogy ő is érezte-e, nem tudom, de
kerekre tágult szemmel, kíváncsian meredt rám, türkiz
szemében kérdések villóztak.
A folyóparton leültem a fűre, a vízbe
lógattam sajgó fél lábam, Tamara kimosta az ezredes sebét,
fertőtlenítette vodkával, majd ittak, s akkor a saját sebeit
látta el, miközben az ezredes nyögve ült le mellém,
vállamra tette a kezét, s halkan motyogta, alig hallottam,
hogy: köszönöm, Aljosa… A vodkásüvege kiürült, az
enyémből kínáltam meg. – Mit gondolsz – kérdezte –,
visszajönnek? – Kik? – meredtem rá döbbenten. – Hát
ezek az állatok. – Nem hiszem – vontam vállat. – Van
önnél fegyver? – Persze – ütött a derekára az én
sólymom, és divatos zakója alól elővarázsolt egy Berettát.
– Ha visszajönnek – röhögtem –, szétlőjük a
töküket… – Szétszakadt a bugyim – ült le mellénk
Tamara, s megvizezett zsebkendőjét dagadó orrára szorította.
– De kárt azért csak nem tettek benned – vigyorgott a
parancsnok. – Nem, mert Aljosa leütötte azt a vadállatot.
– Ő tényleg nem a szavak embere – mondta az ezredes, aztán
csak ültünk a folyóparton, a májusi napfényben, a vízbe
lógattuk a lábunkat, s nyitott szemmel álmodoztunk. – Hát
nem tudom – simított végig a vékony, fekete asszony az én
szomorú, borostás arcomon –, hogyan fogom tudni meghálálni
ezt magának, drága Aljosa. – Tudod azt te nagyon jól –
röhögött az ezredes, de nem folytatta. Az asszonyra néztem.
Zsebkendőjét dagadt orrára szorítva, kíváncsian pislogott.
– Ilyen a világ, kedvesem – köhögött az én hős
ezredesem. – Ilyen kurva. S kiszolgáltatott vagy benne, ha
nincsen, aki megvédjen. Most már tudod, miért szeretem én
jobban Aljosát, mint a saját fiamat. Mert tudom, hogy bármi
történik, rá számíthatok. Amíg a kezét fel bírja emelni,
nagyobb baj nincs, és soha ne is legyen! – De mi történt
volna, ha őt is leütik? – Nem ütötték le – vágott
közbe az ezredes. – Azt hitték, szegény, szerencsétlen
hadirokkant, s amikor már ellene fordultak, késő volt. Tudod,
Aljosa fekete öves karatebajnok volt, csak aztán jött az a
szerencsétlen baleset, amikor a saját testével védelmezett
engem. És… – Elhallgat, a vodkásüveg után nyúl, iszik.
– Hát ez van, kedvesem. Kurva és mocsok ez az élet. –
Miért? – nyúlt a vodkásüvegem után a drága nő, és ő is
ivott. – Hát vannak nekem illúzióim? – Újra ivott,
lefeküdt a földre, s a fülét odaszorította a fűhöz,
ruhája fölcsúszott, látni engedve formás combjait.
Elfordultam. Az ezredes nézte a vizet, és hallgatott. – Na,
hallott valamit? – kérdeztem Tamarát, amikor hirtelen
felült, s elpirosodva simította le a ruháját. – Nem –
rázta a fejét, s tétován tette hozzá –, nem tudom. Aki
akar valamit hallani, az bizonyára hall is, de én nem tudom
eldönteni, képzelődöm-e, vagy valóban hallom. – Jó lenne
mindent a képzeletre fogni – dörmögte az ezredes fejsebét
tapogatva. – De az igazság az, hogy a mi drága, szent,
áldott orosz földünk üzen nekünk, csak figyeljünk oda. –
A hangok, amiket ott Afganisztánban hallottatok –
érdeklődött komoran Tamara –, ilyenek voltak-e, vagy mások?
– Nem – ráztam meg a fejem –, nem ilyenek voltak, az
bizonyos. Erre akár a mérget is bevenném, nem, azok más
hangok voltak, más volt az üzenet is, tőlünk elsősorban azt
kérdezte az afgán föld, hogy mi a nyavalyát keresünk ott,
Afganisztánban. Menjünk haza, amíg még egyben vagyunk, amíg
élünk, hiszen nekünk elsősorban otthon van dolgunk! –
Otthon – mondta az ezredes, s arca eltorzult. – Otthon akkor
már elkezdett minden menni széjjelfelé. Hullott szét a
birodalom, s az elvtársak kétségbeesetten rohangáltak
ide-oda, mint patkányok a süllyedő hajón. Amikor hosszas
totojázás után végre döntöttek, a háborúnak vége, s
megkaptuk a parancsot, és hazaérkeztünk, elképedtem.
Kérdeztem is a tábornokomat: de Borisz, hát mi történt itt?
Merev részeg volt a szerencsétlen, elveszetten pislogott, mint
a béka a csihányban, ne haragudj, testvér, sírt szegény,
mint aki tudja, hogy mindennek vége, hogy rá vár a kereszt,
szegény már a vesztét érezte akkor, felállott, mintha
nyársat nyelt volna, s vigyázzban jelentette: elárultak
bennünket, drága Grigorij, s ha arra gondolok, hogy ezekért a
kretén, idióta barmokért véreztünk mi Afganisztánban, jön
az, hogy golyót röpítsek a koponyámba… – Nem, Borisz –
mondottam én, s kivettem a kezéből a vodkás_teni, nem a
tiédbe. Te jót akartál, s azok tévesztettek meg, akik még
rosszat sem akartak, akik nem akartak semmit… Azaz valamit
mégis, meggazdagodni, mivelhogy semmit sem szerettek annyira
ezen a kurva, elbaszott muszka világon, mint a pénzt… Akkor
épült fel Oroszország, a peresztrojka romjain, a
tülekvésnek. Én leszereltem, eltemettem az első feleségemet
– rákban halt meg szegény, haláláig vele voltam, fogtam a
kezét, s kedvenc Puskin- és Lermontov-verseit szavaltam,
Puskintól az Ördögöket szerette, főként azt a
részt, hogy:
„… Hajrá, –
hajts!…” „Uram, hiába,
Nem bírhatja már a ló,
Elvesz itt szemem világa,
Vág a szél és vág a hó.
Nincs út, s nő a hó a széllel,
Erre balszerencse vitt,
S most a rosszlélek vezérel,
Az kerenget minket itt…”
Elképesztett a vers, azelőtt Dimitrij még
mondott Puskin-verseket, s én pénzt adtam drága Natasámnak:
menjen el a Druzsba Narodov könyvesboltba, utasítottam, s
vegyen egy Puskin-összest és egy Lermontov-összest, hadd
olvassunk verseket is, már ránk fér. Nem tudtam akkor még,
hogy erre szinte egyáltalán nem marad időnk, de most még nem
tartunk itt, most még az ezredesemnél tartunk, és az
ördögöknél, mert azok kerengetnek minket itt, s nincsen
megállás…
Az ezredes könnyet morzsolt ki a szeméből.
– Imádott Masenykám halála előtt néhány perccel még arra
kért, olvassam el a kedves Lermontov-részletét, A démonból:
Magányos Démon,
bús zarándok
Repült a bűnös föld felett,
És jobb idők, szép tiszta álmok
Szavára visszarévedett.
Mikor még fenn, a fény honában
Szelíd kerubként tündökölt,
Derűsen szállt az éjszakában,
S az éter hullócsillagában
Mosolygó testvért üdvözölt…
Olvastam azt a verset, nem tudtam abbahagyni, s
szorítottam a kezét. – Tudjátok – néz ránk az ezredes
szomorúan –, a démon aztán lejön a földre, meglátja s
megszereti a szép Tamarát. – Keresd meg, Grigorij –
mondotta Mása, s éreztem, hogy gyengül a szorítása. –
Keresd meg a te Tamarádat. – Akkor még nem tudtam, mit
beszél, eltemettem, a lányomnak a tábornok még elintézte az
útlevelet, Amerikában akart fizikát tanulni, és el is
húzott, s én ötvenöt évesen egyedül maradtam, mint az
ujjam. A tábornok beszervezett az összeesküvők közé. Nem
lehet hagyni, ami itten van, mondotta. Egyetértettem vele, de
közben a sorsom is intéztem, beadtam a kérelmem, s nyugalomba
vonulva belevetettem magam az üzleti életbe. Magának rág
mind, aki rág – motyogtam, s én is elkezdtem kialakítani az
új életem. Tamarával egészen váratlanul Tbilisziben
találkoztam, egy éjjeli bárban… Ott volt táncosnő. – Az
ezredes sóhajt, a nő felé fordul, és végigsimít a haján.
– Valami infantilis újgazdagokkal ült, megjelent a férje,
erőszakoskodott vele, odamentem és leütöttem. Tudod –
fordult felém –, Dimitrij volt velem, a havered, ő azután a
stukkerével sakkban tartotta a muksó testőreit, én pedig
vittem a lányt. – Hogy hívnak, lelkem szép virága? –
kérdeztem. – Tamara – mondotta ő a lehető
legtermészetesebben, és bennem akkor, hogy úgy mondjam,
megállott az ütő, s eszembe jutott imádott feleségem
kívánsága. – Tényleg Tamara vagy? – kérdeztem, mire ő
rám nevetett: – Miért? A Kaukázusban nem olyan szokatlan
név ez – és én úgy éreztem, hogy olvadni kezd a szívem
körül a jég. De ez lehet, nem így volt, egy katona olvasson
verseket, de ne akarjon úgy fogalmazni, mint a költők. Másnap
délelőtt volt az esküvőnk, s azóta együtt vagyunk. Ha ő
akkor nem lett volna mellettem, valószínű engem is
belekevernek abba az összeesküvésbe, s ki tudja, mi lesz? De
Tamara nem ébresztett idejében, s amire megérkeztem a Borisz
villája elé, már ott voltak a terrorelhárítás fekete ruhás
kommandósai. Odamentem hozzájuk, ismertek ők is jól, néhány
a fiaim közé tartozott Afaganisztánban, te is emlékezhetsz,
Aljosenyka, Mityára például. Ő is fekete öves karatebajnok
volt – nevet a feleségére –, csakhogy amikor összemérték
a tudásukat, az én Aljosám, akkor még megvolt mind a két
lába, s hogy is mondjam, meg tudott támaszkodni, úgy verte
oda, hogy csak úgy porzott a matrac. Kérdem: Mityenyka, mi a
nyavalya történik itt? Aszongya, elvitték a tábornok
elvtársat, mert lepaktált a kínaiakkal és az amerikaiakkal, s
el akarta nékik adni Oroszországot… – Sóhajtott. –
Nemcsak az volt a baj velünk, hogy állandóan a balszerencse
vitt, és a rosszlélek vezérelt, hanem a hülyeség is. De
erről nyilván nem Mityenyka tehetett. Megkínáltam egy
cigarettával, és elhúztam… Nem szerettem volna a
hivatalosságokkal is találkozni, tudtam, ha nem kevernek
gyanúba, többet tehetek Boriszért és a többiekért. Én mint
afgán veterán, az azóta sajnos megszűnt Szovjetunió
kétszeres hőse, mégiscsak örvendtem valami megbecsülésnek,
a bánatba… – Az ezredes kiköpött, és a felesége felé
fordult. – Hát így találtam rá az én Tamarámra egy
tbiliszi éjjeli bárban, s azóta nem is váltunk el.
– Nem – mondotta sírós hangon a
törékeny fekete asszony, és megpuszilta az arcát. – Nem
válunk el soha, Grigorjuska, együtt maradunk, ameddig élünk.
– Csak azt nem tudom – köhögött az
ezredesem, felesége haját simogatva –, hogy meddig élünk.
Mivelhogy senkinek nincsen a homlokára írva. Te mit gondolsz,
Aljosa?
Röhögtem, persze nem úgy, olyan durván,
ahogyan szoktam, mert nem akartam őket megsérteni. – Én
semmit, ezredes elvtárs. Vannak elegen, akik ebben a mi
balszerencsés Oroszhonunkban, ebben az időlegesen elveszített
paradicsomban gondolkodnak. Én nem tartozom közéjük, én
élek, mint az ég madarai, mint a tenger halai, mint az erdő
vadjai. Csak élek bele a világba, s egy érdekel: hogy amit
megkívánok, megkapjam.
– Őt kívánod? – mutatott az ezredes az
elvörösödő, elképedt feleségére. – Mert ha igen, akkor a
tied, amim van, azt mától megosztom veled, Aljosenyka.
Hallgattunk.
Ránéztem Tamarára, sóhajtott, és fején
keresztül bújt ki virágos ruhájából, s egyenletesen
barnára sült testét bámulhattam volna, ha rá merek nézni.
De csak odapillantottam, s elkaptam a tekintetem. Hol sülhetett
le? – töprengtem.
– Gyere – hallottam az elfulladt, rekedtes
hangját, s hirtelen pillantottam fel. Ott feküdt előttem, s
kezem fogva húzott magához.
– Ez nem fog menni, ezredes elvtárs –
nyögtem, s kivontam kezem a kezéből. – Én parancsra nem
tudok baszni, szerencsétlen, leszázalékolt, féllábú barom
vagyok.
– Dehogynem – kulcsolta rám magát
váratlanul Tamara, s éreztem, hogy finom, pici kezével
megoldja az övem, és fölém hajol. Úgy éreztem, álmodom,
pillanatokra, percekre mindenesetre megállott az idő, közben,
ahogyan egymáson lihegtünk, hallottam az én sólymom rekedt
köhögését is. De már nem bírtam figyelni semmire, csak
Tamarára, egészen elvarázsolt az a karcsú fekete asszony,
forró volt az öle, mintha egy vulkán tört volna fel benne,
szédültem, s amikor szemhéjam mögött felrobbant a nap, és
felnéztem, váratlanul láttam meg az ezredest. Közvetlen
közelről figyelt bennünket, semmiféle érzelem nem látszott
az arcán. – Most lettünk testvérek végérvényesen, Aljosa
– mondotta, s amikor én lehengeredtem a drága nőről,
hirtelen tolta le nadrágját, s folytatta, amit én
kényszerűen abbahagytam. A felesége hörgött, sikoltozott,
dobálta magát, s előttem váratlanul képződött meg Natasa
arca, akkor még nem tudtam, miért, de mintha mondani akart
volna valamit…
– Amikor az ezredes úrtól is el kellett
válanom, immáron másodszor – köhög Dimitrij –, mert egy
összecsapásban Jerevánban meglőttek, s amputálni kellett a
lábamat, megtértem az orosz Szűzanyához. Ott térdepeltem
Vlagyimirban, Rubljov freskóinak a figurái gúnyosan
méregettek, s rájöttem, hogy egész életemet elherdáltam,
hogy soha nem figyeltem Istenre. Elhatároztam, bepótolom.
Néztem az ikonokat a gyertyák pislákoló fényében, és
sírtam. Mennyi időt pazaroltam el hiábavalóságokra! Jóvá
lehet ezt még tenni? – kérdeztem, de a szűzanya nem
válaszolt, mert miért is válaszolt volna? Talán nem is
méltatott figyelemre engem. A figyelmét, döbbentem rá akkor,
ki kell érdemelni, de hát én a háborúval voltam elfoglalva.
Öltem, hogy ne engem öljenek meg. És még büszke is voltam
rá. Emlékszel, Aljosa, mi voltunk a fasza orosz gyerekek, akik
halhatatlanok, akiket nem lehet legyőzni…
A szűzanya mintha szánakozva nézett volna
rám, és Rubljov ikonjának megnyúló fejű figurái
elfordultak, nem voltak kíváncsiak rám. Térdepeltem, fáztam,
tüsszögtem és sírtam. Így talált rám a szerzetes,
Mitrofán atya. Negyven kiló a vasággyal, és kortalan.
Később, amikor feloldódtunk, megkérdeztem, hány éves,
hetvennégy, mondta, és fogatlan szája mosolyra húzódott, de
nem nevetett. Bogoljubovóban történt ez, az egyik legrégibb
orosz templomban, ami ott van nem messze Vlagyimirtól,
Vlatgyimir és a pravoszlávia ősi fészke, Szuzdal között, a
mezőn. Tél volt, gyalog indultunk el, fáztam a gönceimben, de
az atya rám nézett, megfogta a kezem, és ahogyan ő mondotta,
erőt adott. Utána úgy mentem, mintha repültem volna, nem is
éreztem a hideget. Ez a templom négy-öt kilométerre van az
úttól, egy mező közepén, a mező általában feltelik
belvízzel, tóvá változik, és a muzsikok ladikon közelítik
meg a templomukat. Csakhogy akkor tél volt, január. Térdig,
combközépig érő hóban haladtunk. Mitrofán atya saruban,
gyakorlatilag mezítláb. Aggódtam, nem fog-e megfagyni, nem
fél-e, hogy lefagy a lába. Nem fél-e, hogy megveszi az Isten
hidege, hogy megfagy, noha bizonyára, előlegeztem, lenne még
dolga ezen a bajlátott világon. Később, már a templomban, az
ikonosztáz előtt megvallotta, hogy a lágerben együtt volt egy
tibeti buddhista szerzetessel, aki a kínai kommunista őrültek
elől szökött át Oroszországba, ahol kínai kémnek
tartották, és tíz évet kapott. Ez a kortalan, vékony
férfiú megtanította őt egy s másra. El tud vonatkoztatni
önmagától, órákig tud futólépésben előrehaladni, nem
érzi a hideget, parázson is, jégen is ülhet, a tűz nem
égeti meg, s meg sem fagy, ereje koncentrációjával képes
kiragadni önmagát a környezetéből, képes legyőzni
olyasmit, ami az egyszerű emberek végét jelentheti: a hideget,
a forróságot, a fájdalmat, a távolságot, a betegségeket, az
álmatlanságot. Ura önmagának. S már nemcsak önmagát képes
befolyásolni, de puszta kézrátéttel, gondolati erővel
engemet is. Akkor gyógyította meg a fogaimat, puszta
ráhatással, elmulasztotta évek óta meg-megképződő makacs
fejfájásaimat is. Ez az agyamat összepréselő, iszonyú
görcs Afganisztán óta kísértett, s nem hittem, hogy valaha
is megszabadulok tőle. És arra is megtanított, hogyan tudjam
én is legyőzni a rám törő fájdalmakat, s hogyan tudjak
elvonatkoztatni lábcsonkomtól. Állandóan az volt az
érzésem, hogy viszket a jobb talpam. Ami nem viszkethetett,
hiszen már régen levágták a megbízható, szorgos orvosok.
Félig kómában voltam még a műtét után, amikor kihallgattam
a két szakembert, akik ott cseréltek eszmét az ágyamnál. –
Sajnálom ezt a balfácánt – hümmögött a fiatalabb. –
Ügyes fiú különben, de most mihez fog kezdeni fél lábbal?
– Felköti magát – röhögött az öregebb, és ivott… –
De hát hogy beszélhetsz így? – dadogott a fiatalabb. –
Miért, te kibírnád, gondolj csak bele… – Hát ezt nem,
gondoltam már akkor, de Mitrofán atyának ott, a bogoljubovói
templomban, a hideg kövön ülve fel is elevenítettem ezt az
egészet. – Az emberek cinikusak, Dimitrij testvér –
mondotta az atya, és fogatlan szája mosolyra húzódott. –
Egy orvosnak nem szabadna így beszélni, de ezekben már nincsen
hit, bennük már nem él az Isten. – S homlokomra tette a
kicsi, hideg kezét, hogy elmulassza a fogfájásomat. – Ha
már a tiédet nem tudod elmulasztani, atyám – nevettem, s
erre beismerte, hogy el tudná, ha lennének még fogai, de a
helyzet az, hogy azokat még a kihallgatás alatt a KGB
kínzókamrájában verték ki, s ez még jóval a buddhista
szerzetessel való végezetes s az ő egész életét más
pályára kényszerítő találkozás előtt történt… Erről
elég sokat tudtam, de nem eleget. Az atya rám nézett, és egy
Anna Ahmatova-versből idézett ott nekem. A templom ablakai ki
voltak verve, a hideg kövön ültünk a huzatban, boldogan. Soha
olyan jól nem éreztem magam, künn közben feltámadt a szél,
s kavarta a havat az ősi templom körül. Úgy éreztem,
álmodom, ez már nem is velem történik. Mitrofán atya közben
mondotta a verset:
Hömpölyög a
lassú Don,
hold lebeg az ablakon,
nagy kucsmája félrevágva,
lép a házba, arca sárga…
Jaj, beteg vagyok, beteg,
magam vagyok, rettegek!
Fiam rab, uram halott.
Értem imádkozzatok.
És mi imádkoztunk a költőnő lelkéért,
rab fiáért, halott uráért, aki, megtudtam, történész volt,
de megölték. Ó, Oroszország anyácska… Milyen kegyetlenül
bántál el mindég balcsillagzat alatt szenvedő fiaiddal!…
Ültünk egymás mellett a sarkunkon az öreg szerzetessel, és
sírtunk.
„Nem idegen ég alatt bolyongtam” –
kezdte az öreg, és kitörölt egy könnyet a fekete szeméből.
– „Idegen szárny védve nem borult rám, de népemmel
együtt vánszorogtam, vele jártam kálvária-útján.”
Hát voltak költőink – szipogott Mitrofán.
– Még az ellenségeink sem állíthatják, hogy nem voltak, de
a kegyetlenség letarolta őket. Mondd, drága fiam – fordult
felém –, kedves Dimitrij, milyen emberek vagyunk mi, oroszok?
– Fújt a szél a templomban, künn kavargott a hó, s a
vattás kabátban is didergő öreg őr furcsán nézett minket.
– Kik vagytok, testvéreim? – kérdezte. – Vodkátok van?
– Te ki vagy? – meredt rá Mitrofán atya. – Én itten
vagyok, az őr vagyok, őrködök – motyogta a fickó. – De
kik vagytok ti, és mit kerestek itt? – Hát ez az –
köhögött Mitrofán atya. – Zörgessetek, és megnyittatik
néktek! – És ti zörgettetek, drága testvéreim? –
kérdezte az őr. – Igen, de te aludtál, kedves testvérem –
mondotta Mitrofán atya. – Hát akkor most avatlak bele titeket
a titokba – motyogta a férfi, és szemében kavarogtak a
vérveres körök. – Hát azt bizonyára tudjátok – kezdte,
és vacogott a foga –, hogy ez a legrégibb orosz templom.
Itten soha nem taposott idegen láb – mondotta még, és
indítványozta, hogy menjünk be a lakásukba, a felesége főz
teát, lehet, pálinka is lesz, ránk fér ebben az átok
hidegben, de ő nem tud itten állni, ebben a huzatban, ebben a
télben, ennyi erővel ki is mehetnénk a hóba, de ő nem akar
kimenni, ő a meleg vackában szeretne már meghúzódni, ő ebbe
beleőrül. – Rosszul mondod, te őr – vicsorgott Mitrofán
atya. – Hogyhogy nem tapostak idegenek itten? Hát a tatárok
átrepülték Bogoljubovót? Kikerülték volna? Én nem így
tudom. – És szelíden mosolygott, de a vacogó őrt nem
nyugtatta meg, vicsorogva jelentette ki megint, hogy itten soha
nem tapostak idegenek, itten soha nem voltak tatárok, a templom
védőszentje védte a templomot. Ezért azután az idegenek
akkor sem tudtak volna idejönni, ha akartak volna, egy szelíd,
de legyőzhetetlen nagy erő kényszerítette őket, hogy
kikerüljék Bogoljubovót! Ide még a madarak se repülhettek be
a szent tudta nélkül. – Magik – nézett ránk kérkedve, s
összehúzta magán daróckabátját, nagyon fázhatott –
jártak-e Vlagyimirban, a Szent Demeter-katedrálisban? Ha igen,
akkor láthatták a faragott oroszlánokat a katedrális
oldalán. A Szent Demeter templomát ezek a szárnyas oroszlánok
védték! – Olyan orosz mesteremberek faragták őket –
mosolygott szelíden Mitrofán atya –, akik nem láttak soha,
önhibájukon kívül, oroszlánt, mert hol is láthattak volna,
hát azután elképzelték a szent szövegek alapján. De hogy
ezek a faragott oroszlánok védelmezték volna a templomot? –
Mitrofán atya göcögve nevetett. – Lehet – legyintett
nagyvonalúan –, tulajdonképpen minden lehet. – Na menjünk
– didergett az őr, s elindult előre. Kétkedve követtük. A
viskóban viszont kétségtelenül meleg volt. Az anyóka
keresztet vetve hullott térdre az atya előtt. – Hogyhogy nem
fázol? – érdeklődött Mitrofán mezítelen lábát figyelve.
Leültem egy kerek faszékre, az öregasszony pálinkát
töltött egy csuporba, majd feltette a kályhára a teavizet.
– Már napok óta nem jött senki – magyarázta. – Olyan
hideg van, hogy valószínű, félnek, nehogy megfagyjanak. S
mink csak ülünk itten az öregemmel, még egyelőre van mit
együnk, van még pálinka is, tea is, de előbb-utóbb el fog
fogyni, s akkor az öreg kénytelen lesz bemenni a faluba, s
elkaphatják a farkasok. – Miért? – döbbentem meg –, hát
vannak farkasok is erre? – Erre mindig is voltak farkasok, s
vannak most is, mindjárt meghallja – dörmögte az öreg. –
Olyan szépen orgonálnak, hogy a hideg kánonban futkározik a
hátunkon – nevetett Mitrofán. – Én már hallom őket.
Közelednek. Egy egész falka. – Felállott, odament a viskó
kicsiny ablakához, és kinézett. – Gyere csak – intett
nekem, odaálltam mögéje, s láttam, amint a farkasok, nyolc
vagy kilenc farkas, ott kerengenek a templom előtti téren,
szőrük kékesen foszforeszkál. Gyönyörűek voltak, a
falkavezér időnként megállott, s az ónszürke ég felé
fordítva fejét, meredt nyakkal üvöltött, aztán hullani
kezdett a hó, és a farkasok nekiiramodtak a mezőnek. –
Hátha beszakad alattuk a jég – motyogta az öreg őr, és
keresztet vetett. – Milyen ember vagy, Nyikoláj –
sápítozott a felesége. – Vesztét jósolod a drága
farkasainknak, ha ők se lennének, biztosan nem látogatna meg
senki, ülhetnénk itten magunkra, s nézhetnénk egymást… –
Szerencséjük volt – meredt ránk az őr –, hogy akkor,
amikor jöttek, nem találkoztak a feleségem drága, kicsi
farkasaival… – Mitrofán fogatlan szája mosolyra húzódott.
– Úgy nézek én ki, Nyikoláj, mint aki fél a farkasoktól?
– De hát nincsen puskája – hökkent meg az őr. – Nekem
nem is kell puska – legyintett Mitrofán. – Puska akkor
kellene, ha le akarnám lőni őket, de én nem akarom. – Akkor
mit akarsz vélük csinálni, atyám? – hullott térdre előtte
a kicsi öregasszony, és hányta a keresztet. – Beszélgetni
akarok velük – mondotta Mitrofán. – Sok mindent meg kellene
tudnom róluk. Lehet, hogy utánuk megyek. – Ne kísértsd az
Istent, atyám – vetette a keresztet az öregember is. –
Inkább egyél egy tányér scsit. Mi elvackolódunk a
kemencepadkán, s néktek jut az ágy. – Ebben az
ítéletidőben amúgy sem tudtok elmenni, itten kell maradjatok
velünk – motyogta az öregasszony. – De legalább
prédikálj valamit, atyám, hetek óta nem láttunk és nem is
hallottunk papot, egymáson s a kék farkasokon kívül nem
hallottunk senkit, már a madarak is elhagytak bennünket, s ha
járőröznek is a varjak, valamiért mostanában messzire
elkerülik a templom környékét, mintha el lennénk átkozva,
mindenki elhágy bennünket, még az átokverte, örökké
bánatosan károgó csókák is… Igen, atyám, itt maradunk
magunkra, elhagyatva, s várhatjuk a hóförgetegben, a mezőn
kóválygó halált. – Hát azt még várhatjátok, drága
testvéreim – kezdettem el hangosan nevetni, hogy kissé
felvidítsam őket. – Helyette momentán mi érkeztünk meg
Mitrofán atyával, s remélhetőleg velünk jött a remény is,
a remény, ami a hívő orosz lelkeket nem hagyhatja el soha…
Részlet egy készülő
regényből.