Baán Tibor
Albert Zsuzsa:
A szőlőinda vitorlái
Kortárs Kiadó, 2005
„Megjelent verseim mennyisége –
nyilatkozta Albert Zsuzsa – meg se közelíti elhangzott
műsoraim számát.” S valóban, az irodalmi szerkesztő
ismertsége nem vetekedhet a költőével. A két tevékenységi
forma mindazonáltal jól megfér egymással. A népszerű
rádiós műsorok és a belőlük készült könyvek ugyanis (Miért
szép?, 1974; Legendás irodalom, 1997; Irodalmi
legendák, legendás irodalom, 1999–2003) viszonylag
pontos képet adnak Albert Zsuzsa versízléséről, amit – s
ezt csak kevesen mondhatják el magukról – irodalmunk
legnagyobb klasszikusai formáltak. „Az ilyen magaismerő
költő vagy művész mögött aztán – írta Jékely Zoltán
– nem zörögnek a kínos vonaglás árán levedlett száraz
bőrök, se a már-már testéhez tapadt, tíz körömmel
lefejtett maszkok.”
Albert Zsuzsa első versei a Külvárosi
jeladás című antológiában (1973), majd a Csönd
margójára című első kötetében (Magvető, 1974)
jelentek meg, s a versírás majd hétéves felfüggesztésének
szünetét is ideszámítva tizennyolc év termését összegzik.
Egyetemista évek, házasságkötés, költözködések,
gyereknevelés alkotják e líra életrajzi hátterét. A
„falusi Budapest”, azaz Pesterzsébet természetközelisége
után a másik Budapestet, a „magas házak Amerikáját”, az
„összesodortak tülekedését” a költő csak nehezen viseli
el (Keserves). Ezek a korai versek a Jelek között
című ciklusban (1955–1962) közvetlenül az élet prózai
tényeiből táplálkoznak. A költő saját hangján beszél,
biográfiai adatokkal igazolható élethelyzeteit, közérzetét
festi. Hatások természetesen érik, de nem sodorják el.
Pontosan megszabja költészete határait. A női, asszonyi,
anyai sors próbatételei közepette e líra a létezésnek
otthont adó szeretetben, gondoskodásban találja meg legfőbb
feladatait: „A kályhában ég már a tűz, / tudom, mi lesz a
vacsora – / virágzik bennem máglyatűz, / sárgaliliom
mámora.”
Az idézett Fiatalasszony énekének
praktikus önismerete valódi sikerhez vezet az első könyvet
záró, részben szociografikus ihletettségű, életképek
mozaikjából építkező Anyám című alkotásban. A
költői sikert az élet szürke tényeinek felvállalása
jelenti. A mű hosszabb-rövidebb futamai az asszonyi sors
szereteterkölcsét, nők és férfiak összekapcsolódását, a
családtörténetet látják és láttatják kellő kívül- és
felülállással, gyöngéd humorral. Példázhatja ezt az Anyám
meséi indítása: „Anyja neve: Diviki Mária, / annak
anyja: Bökfi Eszter. / Apák vannak, de nem számottevők. /
Mindegyik református, föld nélküli. / Nagybátyád, Jani
bácsi / mezítláb vonult be katonának, / ennyi nevezetes
dolgot tudok róla, / meg vadházasságban élt, és /
kihasználta a család…”
Szereplők bukkannak fel, sorsok kapcsolódnak
össze, s a családi krónika nyomában a történelem is
megjelenik, amint beleszól az élet természetes rendjének
alakulásába. A Mert anyád apádtól elbúcsúzott
című részben így: „Kassáról indult a katonavonat, /
felvirágozva, s te láttad, / háromévesen, anyád karján a /
tömeg fölött: sírnak a virágos katonák.” Ezeket a
megbarnult, a történelem tűzvészéből kimentett élet- és
helyzetképeket a költői emlékezet megmozdítja, s egyfajta
élettanulsággá tágítja. A családi krónika mint az én
világának gyökérrendszere, generációról generációra
öröklődő létstratégiája fontos tanulságokkal szolgál. S
annál inkább, mert mindezt a cáfolhatatlan tények
közvetítik.
Albert Zsuzsa A csönd margójára
című első könyvének számozott verseiben – valójában
ezzel a versfüzérrel indult az első kötet, s most A
szőlőinda vitorlái című válogatott és új verseket
tartalmazó gyűjtemény is – tények, hangulatok, tárgyak,
események, szereplők megörökítésére vállalkozik.
Visszatérő módszere, hogy egy kiemelt kulcsszó köré (Én,
Apám, Gyerekkorod, Fiam, Csecsemő stb.) rendezi
mindazt, amit számára a szó szubjektív jelentéstartalma
sugall. Ez a jelentéstartalom – Rába György ideillő
kifejezésével – a „tömörítő emlékezés” útján
haladva, a reális életmozzanatokon túllépve az én
világképének ábrájává nő. És valóban, a kicsiny
méretek a szó szoros értelmében megnőnek. Például így:
„Apám. / Fűzfa ága fölöttem, / simogató vesszőcske. /
Méhek otthonos zúgása, / gyermeki táj, / dermedt ujjak az
öntözőcsövön, / duhogó pumpa. / Az a forgács, a forgács /
simul és göndörödik tenyeremben, / fenyőerdő, világnagy
margaréták.” A forgácstól a forgácsban rejtőző erdőig,
onnan a világnagy margarétákig a szemünk előtt nő meg a
gyermeki kert, s válik az elveszett Paradicsom jelképévé. Ez
a költői mozdulat egyszerre konkrét, alig mozdul el a
tapasztalat köréből, mégis fogalmi összefüggéseket épít
magába. A 25-ös versben a képtelen hit, az észérveken túli
szeretet kap hangot : „Fordul körém a rács, / épül alám a
máglya, / bárányságomat öli Jákob, / a kőkés szívemet
tépi. / Veletek leszek mindig / otthon nélküli föld, /
falakba záró föld, / pusztába hajló föld, / hiába szólít
atyám.” A vers énje, Jézus érti, ismeri a világot
csapdába csaló, sötétségbe ejtő pusztulást, ám
fontosabbnak, még az Atya hívó szavánál is fontosabbnak
érzi, hogy kitartson a rábízottak mellett. A fenti
részletekből nyomon követhető Albert Zsuzsa költészetének
biblikus lelkülete. Az értelmező szótárként olvasható mű
hol lazábban, hol szorosabban kapcsolódó versmagyarázatai
valóságos ívet húznak ki a konkrét élettényektől,
hangulatoktól a létezés mélyebb értelmének kifejezésén
át az elmúlás elfogadásáig: „Öregasszony-fej / kerek. /
Ilyen leszel, / ha én már nem leszek veled. / Hogy védjelek, /
micsoda fegyvert adjak neked / magam helyett?”
Albert Zsuzsa következő köteteiben (Árgirus
jelenései, 1986; Az éjszakai lakó, 1994; Posta a
mából, 1999) lírája egyre közelebb kerül gyermek- és
ifjúkora természetélményéhez, a város parkjaihoz, fáihoz,
a kerthez. A külső természet magától értetődő
természetességgel folytatódik a belsőben. A két természet
harmonikus összetalálkozása a személyiség lényegi jegyeire
utal, a Jékely által is emlegetett mediterrán életérzésre.
Ugyanakkor ez a létharmónia egyre gyakrabban túlfut az ittlét
eseményein, hogy a transzcendens szférában
tükröződjék. Az Árgirus jelenéseiben így:
„Az Erzsébet híd virágai / földön és léten kívül
állnak, / lángok fehér köntösbe bújva / tünékeny szárral
sötétségbe szúrva / lebbenő testtel, mint a lelkek /
jelezgetnek a végtelennek.” Ezek a nehezen megragadható,
finom érzelmek, amelyekben a valóság átlendül a lelki képbe
(kicsit hasonlóan a Károlyi Amy fordította Dickinson éteri
verseihez), majd mindenütt egy jól megragadható plasztikus
képet „anyagtalanítanak”. Ám ezt az eljárást – hiszen
Albert Zsuzsa ennél reálisabb személyiség – érdemes
összevetni azzal a módszerével, ahol a megfigyelt jelenség,
tárgy úgy válik jelképpé, hogy közben mit sem veszít
fényképszerű plaszticitásából: „Múzeumkerti madáritató
/ kövek közt árva kifolyó / vizet adakoz napra nap / isznak
az apró madarak” (Szökőkutak).
A város esendő, rejtett szépségeinek
fölfedezése, az „évszakos játékait játszó gesztenyefa”
s egyáltalán, a természet folyamatos megfigyelése logikusan
vezeti el Albert Zsuzsa költészetét annak megéléséhez, hogy
a szépség ízelítő az örökkévalóságból. Ám a megélt
szépséget szét kell osztani. Ebben a szeretetteli osztozásban
e líra nem kevesebb lesz, hanem több. A versek aranyfedezete a
kontempláció. A belső nyugalom. A szeretet. Csupa olyan
fogalom, amelyre őshüllőként csodálkoznak rá a kórossá
növesztett én elefantiázisában szenvedők. Albert Zsuzsa
költői receptje a személyiség zavaraira, mint ez a Megvigasztal
befejező soraiból kitűnik, meglepően egyszerű: „ne
nézz tükörbe / látva láss / magadnak végre /
megbocsáss”. S ugyanez a tükörmotívum egy másfajta
összefüggésben: „Kisgyermek arcok / tükreim / köszönöm a
mosolyt, repesést / ajkatok igyekezetét / nyelvek és fogak
gyönyörét / kimondani a / nevemet / meglátni enmagam /
végigsuhanni rajtatok” (Arcotok tükrében). A
versidézet sokat elárul a megformálás mikéntjéről. Albert
Zsuzsa versei, versfüzérei a lehető legkevesebb szóval
élnek, s egyfajta puritán, funkcionális jellegű nyelvi
ízlésről tanúskodnak.
Költészetének újabb témavonulata abból a
személyes élményből táplálkozik, hogy a költő-szerkesztő
közvetlen közelről látta a korszak nagyjait. Jékely
Zoltánnak például egy egész ciklust szentel, mely egyszerre
szól az elmúlásról és a Jékely-jelenségről: „A villogó
beszédű eltűnt. / Láttuk kacagni, keseregni / édes szeme és
édes beszéde / megcsillan, fölzeng / – káprázatok – / de
hol a sudár test / hol futós léptei / ázott álomi fák
alatt? / Tündér volt, táltos, látomás.” A vers az igeidő
váltásával (láttuk, csillan) a halált életté
emlékezi, majd a következő kérdő mondat eljátssza ennek
fordítottját, hogy megérkezzen újra a hiány drámájához.
A megidézett géniuszok e lírában nemcsak költőként
jelennek meg, hanem valóságos emberi mivoltukban. Albert
Zsuzsát alighanem ez utóbbi szempont, ha csak egy
hajszálnyival is, de jobban foglalkoztatja, mint az előbbi. Kert
a Dunánál című versében valóságos névsorát adja
azoknak, akik különösen fontosak számára. Csupa olyan
alkotó, aki értette a természet nagy szimfóniájának
jelzéseit. Áprily, Jékely, Keresztury, Csorba Győző, Takáts
Gyula, s folytatható a sor. Az ő ihlető példájuk a
szerénység, a munka, az erkölcsi értékek tiszteletére
szólít fel, anélkül hogy tanításuk didaktikus lenne. Az
igazi mesterek csöndjükkel tanítanak.
Ugyancsak jellemző fejleménye e
költészetnek, hogy a nagy alkotók mellett észreveszi az őket
segítő asszonyokat. Így Weöres Sándor mellett Károlyi Amyt,
Csorba Győző mellett Csorba Győzőnét. Az utóbbira példa a Köszönet.
Így indul: „Margitka öt torony árnyékában / vállain
hordja univerzumát. / Súly alatt deli termete roskad, /
kékszemű szőkesége haloványul.” A témakörbe illeszkedő
versek a női, asszonyi küldetés jelentőségét – többek
közt – a szolgáló szelídségben jelölik meg. A témakör
lírai fölfedezése, miközben a hétköznapok világába vezet,
egyszersmind megmutatja a női szerep múzsai jelentőségét,
szellemi átlényegülését. Az idézett vers zárásában
ekként: „Lillák, Laurák, Lédák felett látom lebegni
holdfény arcodat / fénylik gyöngyházszín tündöklő neved /
Margit.”
A kötetzáró Sztélé az ifjúságnak
a búcsúzás magasan szárnyaló verse. Felépítése,
hasonlóan korábbi Albert Zsuzsa-versekhez, akár a gyöngysor.
A hosszabb-rövidebb alakzatok egyetlen témára, az elmúlás
érzésére vannak felfűzve. Az „öregség-Afrikához”
(Csorba Győző) való férfias viszonyt e líra megfordítja.
Számára az öregség nem a vad ismeretlennel való találkozás
terepe, hanem az otthonosságé, egy olyanfajta otthonosságé,
ahol minden öröktől ismerős. A felidézett tárgyak és
élethelyzetek – hála a versindító imaformulának –
felemelkednek. Egyre újabb és újabb jelentésváltozáson
mennek keresztül. A fiatalságot idéző képet – „Vonósok
zengése a Puskin-kert fái alatt” – gyorsan követi egy
másik, ugyancsak szívszorító: „Sportpályák vörös ívei
kanyarognak / Helsinki vizein Ophélia / himnuszok könnyes
lobogása / Sampras labdasuhanása / fiúnevetés ünnep felett /
gerelyhajítás villanása…” A gyöngyöző, gyorsan
elpattanó képek mind az elmúlásról beszélnek.
Látomásszerű alakzatok. Ezt az érzést erősíti az űr
betódulása a versfüzérbe: „Járnak-e lelkek a világűr /
huzatos partjain, ki tudja ? / Kopog a járda, a barackfa /
becsukja virágai szirmát. / Újra tavasz, zabolátlanul /
tágul a lélek, nem alkony, / hajnal az én időm, / s már
esteledik.” A véges földi dolgok, élethelyzetek a kozmikus
fénytörésnek köszönhetően nemcsak az emlékezés, hanem a
legenda, a mese tájain is felbukkannak, hogy a közösen megtett
életútról valljanak: „Árgirus él még, ámbár messze
ment, / tépte ruháját golyó, tüske, ág, / de visszajön
ifjan, ahogy elment, / s magával viszi Tündér Ilonát.” A
vers végül logikusan vezet el, Weöres Sándor-i magaslatokon
járva, a halál elfogadásához: „Elmegyek meghalni. / A
halál jó, elmegyek. / Kivirágoztak a fák az ablakom / előtt,
és minden virágban / halál illata. / És minden
lepkeszárnyalás / halálfejes.” Élet és halál egyetlen
versmondatba, egyetlen csokorba kötve. Ez a folyamatos
ellentétezés egyszerre hűti és hevíti a döbbenet
bizonyosságát: „Elmegyek meghalni, nem tudom / csontjaimból
mikor / lesznek hegyek, mikor / lesz mészkő kristály a /
csontjaimból…”
Albert Zsuzsa terjedelemre kicsiny, de
annál tartalmasabb életműve igazi meglepetésekkel szolgál.
Versei ismerik a gyalogutak porát, de a repülést is, amelynek
láthatatlan, de pontos iránytűje az intuíció.