Kortárs

 

Amerikai magyarok ’56-os emlékei

 

 

 

 

 

 

Farkas Károly

 

A rádió ostroma

 

1956. október 23-a estéjén anyámmal és barátnőjével, Sárkány Erzsébettel a Ruszwurm cukrászdában kávéztunk, hozzáadva egy kupica szatmári szilvát. A nap lemenőben volt. Szelíd, halványsárga fény világította meg a Ruszwurmot, az emberek halkan beszélgettek. Mindenki egy röplapot tanulmányozott. A röplap tetején lévő címszó, 16 pont, emlékeztetett a 12 pontra, amely 1848-ban indította el a Habsburg-ház elleni szabadságharcot. Ennek a mostani röplapnak az első pontja azt mondta, hogy „Követeljük a szovjet csapatok azonnali kivonulását Magyarországról a békeszerződésnek megfelelően”.

Elszívtam a pipámat, kiittuk a kávénkat és a szilvóriumot, kimentünk a Halászbástyára. A Duna fölött, Pest felől vörös fény vetődött a felhőkre a parlament körül. Elindultunk a Várból, keresztül az Alagúton, át a Lánchídon. Végig a Sztalin úton, mígnem a Lövölde térre értünk.

 

Ledől a Sztálin-szobor

Találkoztunk valakivel, aki azt újságolta, hogy a Sztalin-szobrot le akarják dönteni. Anyámmal úgy éreztük, ezt látni kell. Elbúcsúztunk Erzsébettől, és a már beállott esti sötétben végigsiettünk a Gorkij fasoron, a szakszervezetek székháza mellett. A hatalmas vörös csillag, mely még néhány órája a homlokzaton terpeszkedett, ezer darabra törve hevert a földön. A Gorkij fasoron embertömegek tolongtak, szemüket a Sztalin-szoborra szögezve. A téren az emberek létrákat támasztottak a szobor talapzatához. Távolról ezek a létrán mászkáló emberek úgy tűntek, mintha hangyák szaladgálnának egy fatörzsön. Hirtelen hegesztőpisztolyok fénye világította meg a bronzkolosszust. Csörlőautók acélköteleket tekertek a szobor köré, és megkísérelték az alakot elmozdítani a talapzatáról. A szobor egy pillanatra megingott, de a drótkötelek elpattantak. A létrákat újra visszatették, és a hegesztők megint dolgozni kezdtek. Ekkor úgy döntöttek, hogy azt a pontot veszik célba, amelynél a nagy Sztalin bricsesze bele van tűrve a csizmájába.

Talán egy óra is eltelhetett, de egy lélek sem mozdult. Időnként katonai teherautók futottak át a téren, tele civilekkel, javarészt fiatal munkásokkal, akik a közeli gyárakból jöttek.

Amint a hegesztők befejezték a munkájukat, és lejöttek, a létrákat elrakták, a csörlőautók pedig kihúztak a tér sötét sarkai felé. A tömeg csendben figyelte, ahogy a reflektorok több irányból világították meg a hatalmas figurát. Az acélkötelek megfeszültek, a szobor újra megingott, aztán lassan hajlani kezdett, míg rá nem zuhant a kövezetre. Az összegyűlt embersereg óriási üdvrivalgásban tört ki.

 

A Rádióhoz!

Hirtelen egy sor teherautó fordult ki a Gorkij fasor felől. „Az ávósok lőnek a Rádiónál! Gyerünk a Rádióhoz!” – kiabáltak az emberek a teherautókról. Elbúcsúztam anyámtól, s a Rökk Szilárd utca felé vettem az irányt, ahol valamikor Farkas nagyszüleim laktak. Amerre haladtam, mindenfelé törmelékek és üvegcserepek ropogtak a talpam alatt. A Szabad Nép nyomdája előtti csődület bámészkodva nézte a feldúlt épület belsejét. Az utcai lámpák nem égtek, körös-körül mindent beborított a sötétség. Elmentem a Sándor utcához, ahol épp egy csoport libasorban lopakodott a fal mellé lapulva. Már csak a hold adott némi gyér világosságot. Az utca közepén két tank mozgott lassan előre, majd megállt. A fedeleket kinyitva egy-egy katona feje bukkant ki a tankokból. „Miért nem tüzeltek?” – kérdezte valaki a tömegből. „Nincs muníciónk” – válaszolt az egyik katona. „A falat nem tudjatok betörni?” „Nem” – felelte a másik. Ez a megjegyzés a Rádió falára vonatkozott. A tankok legénysége kimászott. Az egyik tank vezetője kigombolta a zubbonyát, majd izzadt homlokát törölgette olajos kezével. Időközben a lövések zaja erősebbé vált. A katonák visszabújtak a tankba, s a tetőt lezárva lassan megint elindultak a stúdió felé. Néhány fiatal fiú, lehettek olyan tizenöt-tizennyolc évesek, puskával a kezükben fedezéket kerestek a tankok mögött.

„Honnan van fegyveretek?” – kérdezte egy villamosvezető-egyenruhás férfi. „A rendőröktől kaptuk. Mondtuk, hogy nekünk most nagyobb szükségünk van rá, mint nekik, de a Rádió falát hiába lőjük puskával. Azok meg ott tele vannak kézigránátokkal” – válaszolták.

Az „azok” az ávósokra vonatkozott. Egy héttel előbb egyébként a Sándor utcán az áruszállító triciklimen épp arra vitt az utam. A Rádió épülete előtt ki kellett kerülnöm egy ott parkoló teherautót. Egy csoport ávós a teherautókról lőszeresládákat hordott be az épületbe. S aznap este Blanka nagynéném lakásán gyűltünk össze, a szokásos heti teánkra, néhány családtag – hol ez, hol az. Elmondtam, hogy ávósok lőszert hordtak be a rádióba. Vajon miért? Meglepett a látvány.

Ez alkalommal az ávósok vagy előrelátóak voltak, vagy a megérzésük volt jó. Nem úgy, mint Horthy Miklós kormányzónak, aki ugye tizenkét évvel ezelőtt, október 15-én délben olvasta be a rádióban a fegyverszüneti kiáltványát. Röviddel távozása után Skorzeny SS-rohamosztagos alakulata vette körül a rádiót, amelyet egy szem árva rendőr védett, de csak addig, amíg a muníciója tartott s aztán sebesen eltávozott a hátsó udvari kijáraton.

 

Harc közben

Amint ott álltam és nézelődtem, egy robbanás rázta meg a levegőt, bevilágítva a Rádió homlokzatát. Később tudtam meg, hogy barátom, Földváry Bandi (Elemér), Thierry Januci és más barátaim a Rádióval szemközti lakóépület legfelső emeletéről tüzeltek az ávósokra, nehézpuskával, golyószóróval. A lövöldözés időközben erősödött, megvilágítva a környéket. Néhány fiatal fiú – ezek is mind kamaszkorúak voltak – visszafele szaladtak irányunkba, közel hajolva a házfalhoz. Mellettem aztán két fiú lőszert cserélt – olyan volt, mintha bélyegeket cserélnének. Az egyiknek csak puskatölténye volt, de az nem passzolt a géppisztolyhoz és viszont. Miután befejezték a tranzakciót, megfordultak, és sietve visszatértek a tüzelés irányába. Fázva és valamelyest elcsigázva beültem egy tejesbolt betört kirakatába – egy fiatalember települt mellém. Néhány pillanat múlva egy puskagolyó vágódott be kettőnk közé, majd megint egy másik. „A padlásról lőnek!” – kiáltott valaki. „Innen jön, ebből a házból” – válaszolta más. Egy fél tucat fiú rohant az épületbe, fel a lépcsőn. Mi a fiatalemberrel, akivel együtt ültünk a kirakatban, követtük őket. Valaki a negyedik emeleten megint kiáltott: „Ávósok vannak elbújva a szekrényekben!” Ez megmagyarázta, miért és honnan repültek ki a batyukba csomagolt ávós egyenruhák, melyeket a civilbe öltözött ávósok dobáltak ki az ablakon az éjszaka során. Lejöttünk a házból, s nem emlékszem már rá, hogy ott mi történt.

A lövöldözés zaja ezután elhalkult. A rádió oldaláról hallhatóak voltak lövések, amit szemköztről alig viszonoztak. „Miért nem hoz valaki lőszert?” – kérdezték az álldogálók közül. „Nincs mivel” – hangzott a válasz. „De az utca tele van teherautókkal” – vetette közbe valaki. „Az igaz – válaszolt a fiatalember, aki mellettem ült –, de mind ki van lőve.”

 

Találunk egy teherautót

„Keressünk” – hallottam némi meglepetéssel a saját hangomat. Elindultunk egy kis csoporttal. A Mária utcában tálaltunk egy teherautót, amelynek defektes volt az egyik kereke. Fiatal ismerősöm felmászott, és ledobott egy használhatónak tűnő kereket. Kerestünk hozzá szerszámokat, s aztán felszereltük a pótkereket – megint egy új dolog az életemben, amit még sosem csináltam. Egy sofőr is jelentkezett, néhány fiú felkapaszkodott a teherautóra s elindult a Lámpagyárhoz, ami tudvalevően lőszergyárat jelentett, a köznyelv tréfásan „Lámpuska gyár-”nak is becézte. Utánanéztem az elhúzó teherautónak, s aztán olajos kezeimet megtöröltem a házfalon.

Közben egy mentőautó jelent meg a színen. A mentők hordágyakat hoztak. Az egyiken egy mozdulatlan alak hevert, vérrel borítva, a másikon egy sebesült férfi, átvérzett, bekötött lábbal, még mindig kezében tartva a puskáját. A Mária utca sarkánál aztán váratlanul leugrott a hordágyról, és miközben cigányul káromkodott, bicegve rohant vissza a rádió felé. A hordágyvivők ámulva néztek utána, majd mindketten rágyújtottak egy cigarettára.

Az egyik földszinti lakás ablakába kitettek egy rádiót. A rádió tulajdonosa pizsamában hajolt ki az ablakból, és tájékoztatta a lent állókat. „Az előbbi hír az volt – hangzott az információ –, hogy a kormány tűzszünetet követel. Azok, akiknél fegyver van, tegyék le a kapualjakba, a lépcsőházakba.” Mellettem valaki röpcédulákat osztogatott azzal a főcímmel: „Nagy Imrét a kormány élére!” Egy munkás jött a Mária utca felől, önkénteseket toborzott. Egy sereg ávóst fogtak el, azokat kell őrizni. De hát nekünk nem volt ehhez fegyverünk.

 

Lőszerszállítás pirkadatkor

Kora hajnal volt, s én egyre jobban fáztam. Hogy valamelyest felmelegedjek, átmentem a Mikszáth Kálmán térre, ahol egy sereg ember várt arra, hogy az ávósok kitörjenek a Rádió épületéből. „Egy egész éjjelt töltöttem itt, s úgy érzem, hogy senki sem vette semmi hasznomat” – mondta valaki. Magam is ugyanezt éreztem, és visszamentem a Sándor utcába. Az utca vége felől motorzúgás hallatszott. A csoportba verődött emberek most hirtelen rebbentek szét, elbújva a kapualjakba, fedezéket keresve. Most mi lesz? – ez villant át mindenkiben. De orosz tankok vagy ávósok helyett egy teherautó közeledett, ünnepélyes lassúsággal, reflektorfénnyel árasztva el az utcát. A teherautó hátuljáról egy fiú kiáltozott: „Hoztunk lőszert!” Az emberek előrohantak rejtekhelyeikről. A teherautó kioltotta a lámpáit, és hátratolatva egy biztonságosabb pontra igyekezett. Ezután kezdődött meg a lőszerek lerakodása. Hamar kialakult a lánc, és a lőszeresládák gyorsan vándoroltak kézről kézre. Percek alatt kiürült a teherautó. Már lehetett is hallani, hogy a rádióval szemben lévő ház legfelső emeletén újra kattogni kezd a géppuska.

A lassan pirkadó hajnal fénye bevilágította az utcát. Addigra már sokan hazamentek, de az elszántabbak továbbra is vártak a fejleményekre, s mihelyt kivilágosodott, az utca újra benépesült. Néhányan a Szentkirályi utca sarkán álldogálva hallgattuk az élénk tüzelést. A rádió ávósait lefoglalta az utca másik oldalán lévő Thierry-csoport, és elterelte a figyelmüket az alattuk lejátszódó eseményekről.

A rádió déli oldalán a fal fel volt állványozva, az épületet éppen tatarozták. Nyakukban géppisztollyal néhány fiú kapaszkodott fel a legfelső emelet szintjére, kezükben csákánnyal. Megkísérelték a falat áttörni. De addigra az ÁVH személyzete az udvar belső oldalára vonult vissza, és a tüzelés az utcai fronton majdnem teljesen megszűnt.

 

Megjelenik a tiszti iskola

A Sándor utca Gutenberg tér felőli oldaláról hosszú teherautósor tűnt fel. A teherautók gyalogos katonákkal voltak megrakva, rohamsisakban, állig felfegyverezve. Az autókon álltak a katonák, a vezetőülés felett egy Makszim-géppuska nézett előre. Az autókaraván megállt a Sándor utca közepén. A tömeg körülvette – a nők kiváltak a tömegből, és megkísérelték rávenni a katonákat, szálljanak le, és jöjjenek a Rádióhoz harcolni. A legénység jobbára kifejezéstelen arccal figyelte a tömeget. Néhányan idegesnek látszottak, egyesek gúnymosollyal szemlélődtek, mások megdöbbentek. „Mit képzelnek ezek?” – kérdezte egy nő a közelben, mintegy hangosan gondolkodva. „Ezeknek a katonáknak segíteniük kellene a fiúknak” – mondta egy szanitéc. Egy másik asszony a katonákra kiabált, és biztatta őket, lőjenek az ávóra. „Nektek semmi sem lenne, hogy elfoglaljátok a rádiót!” A százados, aki a különítményt vezette, elrendelte, hogy a teherautók a Szentkirályi utcában parkoljanak le. A katonák leszálltak – pihenj volt a vezényszó. Rögtön körülvették őket asszonyok és gyerekek, és sürgették, vegyenek részt a harcban. A fiatal tisztjelöltek azonban fegyvereiket és menetfelszerelésüket a teherautókon hagyva sztoikus nyugalommal álltak a kocsik mellett, parancsnokuknak engedelmeskedve.

 

Be a rádió udvarára

Az utca megtelt porral és lőporfüsttel. Mi, akik csak nézők voltunk, most már csak lépésekre voltunk a rádió főbejáratától. A körülöttem lévő fiúknak csak egy része volt felfegyverezve. Imitt-amott még szórványos lövöldözést hallottunk. Amikor a lövések végképp abbamaradtak – lehettünk vagy ötvenen –, berohantunk a sötét kapualjon át, és valamiféle csatakiáltást hallattunk. Kétségtelen, hogy féltem, de az általános izgalom erőt vett a félelmemen, és futottam az árkádok alatt. Egy szempillantásig megfordult a fejemben, hogy ha most valaki felülről egy kézigránátot dobna közénk, abból tömegmészárlás lenne.

Az udvar feletti üvegtető darabokra volt törve, a földet bokáig fedte a törmelék. Az udvar bal oldalán egy teherautó állt, rajta lőszeresládák. A sár vérrel keveredett a földön. Körös-körül lelőtt ávóstisztek holttestei hevertek. Elmentem egy fiatal tiszt mellett, a hátán feküdt, nyitott, kék szemei az égre néztek, szájából egy vékony vércsík szivárgott. Néhány lépésnyire tőle hevert a tiszti tányérsapka.

Egy csoport fiú az udvarról nyíló másik lépcsőházba futott. Egy középkorú férfi felmászott a bal oldalon álló teherautóra, és onnan kiáltott rá a fiúkra: „Mindent szedjetek össze, lőszert és fegyvereket. Erre most mind szükség lesz.” Az udvar jobb oldali lépcsőházából most egy csoport tartott kifelé. Többnyire a rádió előző este bent rekedt alkalmazottai – köztük Szepesivel, aki a sportesemények jól ismert bemondója volt. A menetet egy ávós százados vezette, a határőrök zöld jelzésével és rangjelzésével a váll-lapján. És a lehető leggonoszabb arckifejezéssel. Az egyik fiú hozzálépett, és megszólította: „Százados bajtárs, legyen szíves és vegye le a vörös csillagot a sapkájáról.” Noha mindez nagyon is udvariasan hangzott, a hang mégsem tűrt ellentmondást. Az ávós tiszt válaszát nem hallottam, de láttam, hogy a fiú arcát elönti a vér, és a következő pillanatban egy oly hatalmas pofont kent le a századosnak, hogy annak a szemüvege és a tányérsapkája is lerepült.

 

Tüzelés felülről

Ahogy mondani szokták, abban a pillanatban szabadult el a pokol. A padlásról, a tető magasságából kezdtek lőni ránk. Rohantunk fedezék után. Az utcai bejárat felé futottam vissza, és bebújtam az egyik utcára néző szobába. Amikor feleszméltem, akkor vettem csak észre, hogy apám volt hivatalában vagyok, aki a Rádió Élet kiadója volt, a régi rádió hivatalos lapjáé. Itt én, mint fiatal fiú, gyakran megfordultam. Amikor utoljára itt jártam, a szirénák az óvóhelyre kergettek bennünket, mert épp légiriadó volt. Most, ahogyan ott álltam apám volt íróasztala előtt, elképzeltem őt, ahogy gondosan rója a számoszlopokat az elmaradhatatlan Waterman töltőtollával. Két másik fiú is velem együtt rohant ide, s most a csukott ajtó és az iratszekrények között kerestek fedezéket. Az egyikükben felismertem Lócit, Szabó Lőrincnek, a híres költőnek és műfordítónak a fiát. A másik fiú egy világító pisztolyba igyekezett egy bele nem illő töltényt belekalapálni. Halálra rémültem. Nem óhajtottam „baráti tűz” áldozatává válni. Az ablakokon vasrácsok voltak, s úgy éreztük magunkat ott, mint az egerek a csapdában. Addig vártunk, amíg a tüzelés alábbhagyott, s akkor kimerészkedtünk. Addigra teljesen beállt a tűzszünet. A lépcsőház inkább egy hangyabolyhoz hasonlított. Sebesült ávósokat hoztak hordágyon. Őket a többi ávósok követték, felkelők által kísérve a tolongó tömegen, amely fenyegetően vette őket körül. Közben egy fiatalember kitűzte a rádió erkélyére a nemzetiszínű zászlót, immáron a kommunista címer nélkül, lyukkal a közepén.

Hirtelen tört rám az álmosság. Elfogott a vágy egy csésze forró tea után is, s elhatároztam, hogy hazamegyek.

 

Utóhang

Kiégett járműveket kerülgetve hagytam el a Sándor utcát. A Múzeum körúton álltak a sárga villamosok, némelyikük az oldalán hevert. Amint a Körútra balra befordultam, rögtön megláttam a hosszú orosz páncélautó-sort, amely egészen a Kálvin térig tekergett. Néhány lépésre tőlem két orosz katona emelte fel sérült társát, akinek a véres kötése jól mutatta, hogy a térdét lőttek át. Hóna alatt és a térdei alatt emelve tették be a páncélautóba. Abban a pillanatban haladt el mellettük egy fegyvertelen, civil férfi. Az egyik tiszt megfordult, és pisztollyal halántékon lőtte. A férfi összeesett, és gurulni kezdett néhány pillanatig, a Múzeum utca sarkáig. Ott felkelt, fejét mindkét oldalon elborította a vér. Füleit befogva szaladni kezdett, de alig tett meg pár métert, végképp összeesett.

Gyorsan átvágtam a Körúton, és a Kecskeméti utca fele fordultam. Az utca elején civilek és magyar katonák csoportokban figyelték a túloldali oroszokat. Egy másik csoport magyar katona a Magyar utca sarkán álldogált. Tüzérek voltak könnyű aknavetőkkel és rádióautókkal. Komor arckifejezésük nem árulta el szándékukat.

Befordultam a Váci utca felé, és néhány perc alatt elértem szobámat a Dimitrov téren. A lakás csendes volt, a háziak a szomszédba mentek át, hogy a Szabad Európa rádió adását hallgassák. A Kossuth Rádió megnyugtatta a hallgatókat, hogy a felkelést leverték, és mindenkit felszólítottak, ha még nem tette volna le a fegyvert, azonnal tegye meg. Megpróbáltam átgondolni a nap eseményeit, de hamarosan kimerülve zuhantam álomba.

 

Farkas Károly

1957. január16-án érkezett az Egyesült Államokba, a USS Marine Carp fedélzetén. Diplomáját a Columbia Egyetem könyvtárosi tagozatán szerezte meg, és nyugdíjba vonulásáig a New York állambeli Briarcliff Manor városi közkönyvtárának igazgatója volt. Felesége Novák Edit gyógyszerész, akivel négy gyermeket neveltek fel Chappaquaban. Ez a beszámoló kisebb részlet emlékirataiból, mely remélhetőleg rövidesen könyv alakban is megjelenik.

 

 

Horváth János

 

Ronald Reagan, az ’56-os forradalom csodálója

 

A néhai amerikai elnök megértette, hogy a Szovjetunió és a kommunista rendszer nem volt olyan stabil, mint amilyennek látszott.

Ronald Reagan búcsúztatása alkalmat ad annak a csodának a vizsgálatára, hogy a huszadik század világháborúinak nyomában nem jött el a világégés. Az Amerikai Egyesült Államok pedig valóra váltotta felszabadító ígéretét, amelyet a Szovjetunió gyarmatbirodalma népeinek tett – amelyben jelentős szerepe volt Reagan elnök 1956-os magyar forradalom következtében formálódott világképének is.

Személyes élményeimet azokból a beszélgetésekből emelem ki, amelyeknek részese voltam 1974 tavaszán és nyarán az USA-beli Indiana államot járva.

Akkoriban Ronald W. Reagan Kalifornia kormányzója volt, aki azért utazott ismét látogatóba hozzánk, hogy segítsen a republikánus előválasztási kampányban barátjának és kollégájának, Indiana állam kormányzójának, Edgar Whitecombnak, aki szenátori tisztségre pályázott. Magától értetődően Whitecomb segítséget kapott Reagantől a jövőbeni viszonzás reményében. A kéz kezet mos közmondás Amerikában is íratlan politikai kötelezvény. E két republikánus kormányzó más tekintetben is összeillő szövetséges volt: közép-nyugati vidéki származás, jóképű darabos kispolgáriság, mosolygós arc, mutogatható, csinos feleségek (Patricia Whitecomb műkereskedő volt, Nancy Reagan az előkelő New England-i Smith College-ban drámát tanult). Logikus, hogy partner volt a háborús hős indianai és a filmsztár kaliforniai kormányzó.

Én akkor már esztendők óta a közgazdaságtan tanszékvezető professzora voltam a rangos Butler Egyetemen, Indianapolisban. Helybeli és országos tudományos munkásságomon túlmenően ismert voltam a közéletben is, mint számos gazdasági és társadalmi szervezet tisztségviselője. AkkoribanWhitecomb kormányzó gazdaságpolitikai tanácsadó testületének elnöke voltam. Számon tartották szerepemet az 1956-os magyar forradalomban, és hogy Magyarországon az 1940–1950-es évtizedben részt vettem a nemzeti függetlenségi mozgalmakban, amiért a nácik és a kommunisták is meghurcoltak.

A kampányban Ronald Reagan kaliforniai kormányzóra, az egykori filmsztárra szegeződött minden tekintet, ahogy őt az autóból kilépve bemutatta Whitecomb kormányzó. Az elmondandó beszédek többnyire alkalmi témákat érintettek, és kötetlen beszélgetések voltak, gyakorta kérdés-felelet formában. A jelenlévők száma tizenöt-húsz fő lehetett, bár időnként nem voltunk többen, mint nyolcan-tízen, amikor mi, kampányolók egymásnak adtuk a szót, vagy válaszoltunk a kérdésekre és észrevételekre. Persze voltak meghirdetett gyűlések is, ahol százan vagy akár kétszázan jelentek meg. Az egy-egy tucatnyi emberrel folytatott beszélgetésekre úgy tekintettünk mint  jó lehetőségre, ahol a helység véleményformálói továbbadják az üzenetet. Amikor egyáltalán nem mutatkozott hallgatóság, akkor meglátogattuk a helyi rádióállomást egy mikrofonbeszélgetést ajánlva, máskor egy bevásárlóközpont bejáratánál vagy parkban beszélgettünk a járókelőkkel.

A két prominens kormányzó mellett én a gazdaságpolitika szakemberének szerepében szándékoztam megszólalni, Whitecomb kormányzó munkatársaként. Minthogy a népszerű kérdések s hozzászólások gyakran szóltak adózásról, inflációról, munkanélküliségről, gyakran terelődtek a kérdések felém. Az is megesett, hogy részletes professzori magyarázatba keveredtem, amire közbelépve Reagan vette át a szót, és adott csattanós választ. Ő valóban hatásosan tudta ezt tenni. Azután amikor magunk között, az autóban vagy a szendvicsmajszolás közben elmagyaráztam az elméleti és institucionális hátteret, akkor ismételten másra terelte a szót. Nevezetesen visszanyúlt az 1956-os magyar forradalomra. Meglepően tájékozott volt a részleteket illetően.

Ronald Reagan kormányzó 1974-ben ismét kérdezgetett az 1956. október–
novemberi magyar forradalom eseményeiről és körülményeiről. Nem is ritkán váratlan kérdéssel szakította félbe a közgazdasági fejtegetésemet: „Hogyan is volt a tüntetés a Parlament előtti téren? Ki hívta oda a 300 ezres tömeget? Miért lőtt az ÁVO az ottani tömegre október 25-én, és nem 23-án? Tényleg nem volt fegyverük a felkelőknek eredetileg?” És további kérdések a Kilián laktanyáról, a Széna térről. Meglepő módon részletekbe menően tájékozott volt a Magyarországtól 15 ezer kilométernyire élő Ronald Reagan kaliforniai kormányzó! Amikor pedig egyik következő ebédünknél elkezdtem valamelyik monetáris-fiskális elmélet magyarázását – mert hiszen neki erre nagy szüksége volt –, akkor körülbelül tízpercnyi figyelés után a beszélgetést átterelte a Budapest utcáin megvert szovjet katonákra. Egy másik alkalommal hozzám fordult a kaliforniai kormányzó, az USA jövendő elnöke, és azt mondta: „János, az én figyelmem közgazdasági témákban alig terjed tíz percnél többre.” Mintha ott, akkor a világ legtermészetesebb témája lett volna, úgy kérdezte: „Miért hívta Kádár János tárgyalásra Dudás Józsefet, akit rövid úton felakasztottak?”

Én pedig ismét feltettem a kérdést: „Azért tud-e Kalifornia kormányzója ennyi mindent az 1956-os magyar forradalomról, mert a Szovjetunió kilátásait mérlegeli? Mit tenne ő, ha szerephez jutna?” Válaszaiból kihangzott, hogy közel állt az 1956-ban Magyarországon formálódott álláspontunkhoz – nevezetesen, hogy a Szovjetunió és a kommunizmus általában nem olyan stabil, mint amilyennek látszik. Magyarországon szabad választások voltak 1945-ben a jaltai egyezmény szellemében, amikor 83 százaléknyi szavazatot kaptak a polgári-nemzeti kormányzás pártjai, míg a kommunisták csupán 17 százalékot. Ronald Reagan, aki még elnökjelölt sem volt ekkor, Harry Truman külpolitikáját helyeselte, aki az egyezményt megszegő Szovjetunióval szemben kezdte meg a NATO fegyveres szövetség létrehozását. Mindkettőjük gondolkodásában döntő fordulatnak számított a gyalázatos szovjet puccs Magyarországon (Truman fogalmazott így), amelynek következtében 1947 februárjában a demokratikus parlament és kormány a kommunista párt prédája lett.

Amikor 1981-ben az Egyesült Államok elnökévé választották Ronald Reagant, a hidegháború feszültsége az atomhadviselés és a globális pusztulás árnyékát vetítette előre. Ebben a helyzetben vált döntővé az elnök magabiztossága. Nem habozott a Szovjetuniót a gonosz birodalmának nevezni és hangsúlyozni, hogy „a világ arzenáljaiban nincsen olyan fegyver, mint a szabad emberek akarata és morális bátorsága”. Majd úgy folytatta: „Ezekkel a meggondolásokkal felhívom az ország tudósait, akik létrehozták a nukleáris fegyvereket, hogy most állítsák talentumukat az emberiség és a világbéke szolgálatába, és alkossák meg azokat az eszközöket, amelyek hatástalanítják a nukleáris fegyvereket.” A következő néhány esztendőben megvalósult „csillagok háborúja” nevű versenyben a Szovjetunió annyira lemaradt, hogy az egész zsarnokbirodalom csődbe ment és szétesett. Ronald Reagan morális szilárdsága és államférfiúi bölcsessége Magyarország felszabadulásához is elvezetett.

 

 

 

 

 

Király Béla

 

Tíz igazság 1956-tal kapcsolatban

 

Az 1956-os forradalom oly váratlan volta miatt, az események sorozata miatt, az ifjúság győzelme miatt, akiket nem a személyek vagy szervezetek irányítottak, hanem a szabadság szelleme, az állítólag legyőzhetetlen kommunista hatalom összeomlása miatt a demokratikus intézmények gyors fejlődése és a szovjet szuperhatalom ismételt, masszív beavatkozása zavart keltett a politológusokban, a médiában és az emberekben világszerte.

Ebben a zavarodott helyzetben a történések kedvező fogadtatása volt túlsúlyban. A magyarok jó híre 1848 óta nem szárnyalt ilyen magasan. Mindazonáltal sok kétséges tényező is volt. A szovjet propagandagépezet előnyt kovácsolt ezekből a kételyekből, hamis híreszteléseket terjesztve, többnyire sikerrel. Még ma is, fél évszázaddal később, ezeket a híreszteléseket terjesztik a szabadság ellenségei vagy a félretájékoztatottak. Például azt a véleményt, hogy a forradalom megbukott, holott győzött, vagy hogy a semlegesség kinyilvánítása oka, nem pedig eredménye volt a szovjet aggressziónak.

Ezért érzem szükségét, hogy mint szemtanú és történész összefoglaljam az eseményeket.

1. 1956-ban a józan hazafiak nem kívántak forradalmat, azonban többségük alapvető reformokat sürgetett. Követésre méltó példának a reformkort és annak csúcspontját, a ’48-as áprilisi törvények kiharcolását tekintették. 1848-hoz hasonlóan 1956-ban is bíztak a békés átalakulásban, de a hatalom erőszakos fellépése most is hamar szertefoszlatta az illúziókat.

2. A forradalom célját az egyetemi ifjúság 16 pontja fogalmazta meg a legpontosabban. Ezt azonban sokszor eltorzítják. Mit is követelt a 16 pont? Követelte a nemzeti függetlenséget és a demokratikus szabadságjogokat. Követelte a kommunista terror felszámolása érdekében a koncepciós perek felülvizsgálatát, a rehabilitációkat, a vissza nem tért hadifoglyok hazahozatalát, valamint Rákosi Mátyás és Farkas Mihály törvény elé állítását. Követelte a nemzeti jelképek és az ünnepek rehabilitását: a Kossuth-címer visszaállítását, március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását és magyar egyenruhát a hadseregben. Követelte a demokratikus kormányalakítás érdekében Nagy Imrét a kabinetbe, valamint a sztálinisták eltávolítását. Követelte, gyarmati státusunk megszüntetése céljából, valamennyi magyar–szovjet és magyar–jugoszláv szerződés felülvizsgálatát, a belügyekbe való be nem avatkozás elvének tiszteletben tartását és az uránkérdés rendezését.

Mi az, amit a 16 pont nem követelt? Nem követelte a kommunista rezsim eltörlését: jövőjét a megtartandó általános választások eredményétől tette függővé. Nem követelte ugyan a szocializmus azonnali felszámolását – de a gazdasági tervek, az ipari normák, az illetmények, a beszolgáltatási rendszer felülvizsgálatát igen. Mindezek nem jelentik azt, hogy akár az állam vezetésének kommunista módszerével, akár a társadalom szocialista megszervezésével szimpatizáltak volna a kiáltvány megfogalmazói. Sürgős reformokat akartak, ám a jövendőt a nemzet akaratnyilvánítására bízták.

3. A forradalom győzött. Ezt már az Egyesült Államokba való megérkezésemet követő első sajtókonferencián kijelentettem. Ekkor egy újságíró megkérdezte, akkor vajon mit keresek Amerikában. A következőket válaszoltam.

Október 28-án Nagy Imre tűzszünetet rendelt el. Kezdetét vette az ország radikális politikai átalakulása, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) feloszlott. A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Kádár János vezetésével Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven újjáalakult, szerves reformfolyamatok indultak. Kádár elkötelezte magát a demokratikus játékszabályok tiszteletben tartása mellett, sőt még a nemzeti függetlenség eszméje mellett is kiállt. Nagy Imre többpártrendszeren alapuló kormányt alakított, mely gyorsan konszolidálta a helyzetet. A forradalom belügy, a fegyveres agresszió nemzetközi ügy. Ez utóbbival szemben alulmaradt a magyar társadalom, de ez nem változtat a tényen: a forradalom győzött.

Bár az amerikai újságíró elfogadta a magyarázatot, még ma is vannak olyanok, akik „bukott” forradalomról írnak és beszélnek. Úgy vélem, hazáját szerető magyar ilyet nem tehet.

4. A győzelmet a magyar fiatalok vívták ki. Az ÁVH kezdettől fegyvert használt a tüntetők ellen, majd következtek a szovjet tankok. Mi hát a magyarázata a győzelemnek? Természetesen az ügyben való hit és elszántság, de segített két technikai tényező is.

A szovjetek hazánkat egyik leghűségesebb csatlósuknak tekintették, amivel a párt dicsekedett is: „Hazánk nem rés, hanem erős bástya a kommunizmus falán.” A középiskolások alapkiképzést, a főiskolások tartalékos tiszti képzést kaptak. A kommunisták így maguk képezték ki harcosokká és alegységparancsnokokká ellenfeleiket.

Ez okból bővelkedett hazánk lőszer- és fegyverraktárakban, melyek megnyitották kapuikat a forradalmárok előtt. Így a legfőbb nehézségek: a képzetlenség és a hadianyag hiánya 1956-ban – szemben 1848-cal – nem jelentkeztek problémaként.

E tényezők nagymértékben hozzájárultak a győzelemhez, de nem tudták volna biztosítani az elért eredményeket. Ezért merült fel a szabadságharcosok egységeinek nemzetőrségbe tömörítése, központi parancsnokság alatt.

5. A győztes fiatalok a politikai konszolidáció biztosításáért központi vezetést választottak. A fegyverszünetig a szabadságharcosoknak nem volt egységes vezetése. Az egyetemi ifjúság részéről két alapvető kezdeményezés indult. A ’48-as példát követve a harcoló alakulatokat nemzetőrségbe kívánták szervezni, egységes parancsnokság alatt. Törekvéseiket támogatta Kopácsi Sándor ezredes, aki a forradalom mellé állt, és a Deák téri rendőrparancsnokságot megnyitotta a szabadságharcosok találkozói előtt. Október 28–29-én már olyan számban jelentek meg a szabadságharc képviselői, hogy határozataikat a szabadságharcosok közös akaratának lehetett tekinteni. Ők választották meg a Forradalmi Karhatalmi Bizottságot, mely alapját jelentette egy szakszerű katonai jellegű felső vezetési törzsnek, a Nemzetőrség Főparancsnokságának. Vezetésükre engem kértek fel, helyettesemül pedig Kopácsit választották. Nagy Imre mindkét forradalmi szervet írásban ismerte el.

A Nemzetőrség Főparancsnoksága egyre több vidéki szabadságharcos egységet vett fel a Nemzetőrségbe, fő feladatának mégis Budapest rendjének megteremtését tekintette. Szervezőmunkájának eredményeként napról napra csökkent a fegyveres cselekmények száma, és november 1-je éjjelén már lövések zaja nélkül hajthatták álomra fejüket a fővárosiak. A konszolidáció megkezdődött.

6. A Szovjetunió október 30-ról 31-re virradóra fegyveres beavatkozást kezdeményezett hazánk ellen. A felvonulás befejeztével 16 hadosztályszintű egység, 2000 harckocsi és egy – főként vadászbombázókból álló – repülőegység állt támadásra készen. A Forradalmi Karhatalmi Bizottság megbízható értesüléseket gyűjtött az ellenség erejéről és mozgásáról. Nagy miniszterelnöknek naponta többször is jelentést tettek arról, hogy a szovjet erők hogyan alkotnak támadásra kész gyűrűt a főváros körül.

7. A november 1-jei semlegességi nyilatkozat a szovjet intervenció következménye, nem pedig oka volt. Miután Nagy Imre felmérte a készülő szovjet beavatkozás méreteit, és sikertelenül tiltakozott a szovjet kormánynál, valamint Jurij Andropov nagykövetnél, jelentést tett az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ). Mivel a szovjet hatóságok átlátszó hazugságokkal igyekeztek leszerelni a magyar kifogásokat, az ENSZ-től pedig nem érkezett visszajelzés, a kormány bejelentette az ország semlegességét és a Varsói Szerződésből való kilépését. Nagyot az a gondolat vezérelhette, hogy amennyiben szovjet szövetségesként ér bennünket az orosz agresszió, a Nyugat „családon belüli perpatvarnak” ítélheti az eseményeket. Így azonban egy semleges országot ért támadás, és az ENSZ talán cselekszik. Másban nem bízhatott a kormány.

Abból, hogy a semlegesség kimondására november 1-jén, a szovjet intervenció katonai szakaszára pedig november 4-én került sor, többen arra következtettek, hogy lám, a magyarok megint forrófejűek voltak, kiprovokálták a támadást. A fentiek tükrében azonban az állítás nem állja meg a helyét.

8. A szovjet tömb egészét erkölcsi felelősség terheli mindazért, ami történt. Kína október 30-án jóváhagyta a szovjet beavatkozást. Másnap szovjet párt- és kormányküldöttség érkezett Brestbe, ahol Nyikita Hruscsov a lengyel vezetést tájékoztatta. Ezt követően a román, csehszlovák és bolgár vezetők informálására került sor Bukarestben, majd Brioni szigetén Josip Broz Tito kapott felvilágosítást a készülő akcióról.

9. A szovjet intervenció hadüzenet nélküli háború volt. Adolf Hitler 1940-ben Franciaország ellen 2000 harckocsit vetett be. Ellenünk is éppen ennyi harckocsi vonult fel. Volumenét tekintve tehát az, ami 1956-ban hazánkban történt, háború volt.

Nagy Imre november 4-i rádióbeszéde élesen világít rá arra, hogy már maga a támadás célja is kimeríti a háború fogalmát: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.”

Ez a háború pedig szocialista országok közötti háború volt, hiszen a forradalom programjában nem szerepel a szocialista rendszer eltörlése.

10. A Nyugat és az ENSZ a forradalom után elismerte annak igazságait. A szabad világ meglepően gyorsan reagált a magyarországi eseményekre. Tömegtüntetésekre került sor, Párizsban felgyújtották a kommunisták székházát, értelmiségiek sokasága lépett ki a kommunista pártokból.

Hannah Arendt szerint a forradalom legjellegzetesebb intézményei a tanácsok voltak, és mivel a szó orosz megfelelője: szovjet, a következőket írta: „Amikor a szovjet-orosz tankok szétszúzták a magyar forradalmat, valójában a világ egyedüli létező szabad és cselekvő tanácsait semmisítették meg.”

Milovan Gyilasz, Tito volt helyettese prófétai következtetésre jutott: „A magyar forradalom a kommunizmus végének kezdete…”

Raymond Aaron így fejezte be A sors értelme című tanulmányát: „A magyar forradalom… győzelem a vereségben, mindörökre egyike marad azoknak a ritka eseményeknek, amelyek visszaadják az embernek önmagába vetett hitét, és emlékeztetik sorsa értelmére, az igazságra.”

Az ENSZ Ötös Bizottságának 1957-es zárójelentése is megállapítja a szovjet agresszió tényét, a tényt, melynek orosz részről való elismerése 1992. november 11-ig váratott magára. Ekkor jelentette ki ugyanis Borisz Jelcin orosz elnök a magyar Országgyűlésben mondott beszédében, hogy „1956 tragédiája… a szovjet rendszer lemoshatatlan szégyenfoltja marad örökké!”

Ezek ’56 igazságai.

 

Király Béla

1912-ben született Kaposvárott. 1956-ban a Nemzetőrség főparancsnoka, a Forradalmi Karhatalmi Bizottmány elnöke, Budapest katonai parancsnoka, novembertől a katonai ellenállás szervezője; majd Ausztriába menekül, az USA-ban telepszik le. 1989-ben hazatér. 1990 –94 között országgyűlési képviselő.

 

 

Nagy Károly

 

Az 1956-os magyar forradalom öröksége

 

A szabadság, a demokrácia, az emberi jogok érvényesítése olyan elemi és természetes szükséglet, mint az egészség. Az elnyomattatás, a hátrányos megkülönböztetés, a jogfosztottság az betegség. A totális diktatúra zsarnoksága: maga a halál...

Az 1956. október 23-a és november 4-e közötti napokban Magyarországon majd mindannyian úgy éreztük magunkat, mint akiket halottaiból támasztott fel a forradalom. A mámoros öröm napjai voltak ezek. Kacagtunk és sírtunk, az igazság rég betiltott szavait ittuk és dadogtuk, sokáig elfojtott himnuszunk dallamai szakadtak föl szívünkből. De a komoly, elszánt józanság tízszer huszonnégy órája is volt ez a rövid kegyelmi idő. Lázban égve fogalmaztuk nyilatkozatainkat, terveinket a diktatúra szerkezetének lebontására, a függetlenség, a demokrácia, a szabadságjogok társadalma feltételeinek megteremtésére – szervezkedtünk, küzdöttünk, harcoltunk, tanácskoztunk, tárgyaltunk és szavaztunk.

Ezt a feltámadást, ezt a reményt, ezt az alkotó, országos demokratikus kibontakozást fojtotta vérbe a Szovjetunió fegyveres agressziója. A szabadság hozsannáját a börtönök, a kelet felé deportáló marhavagonok, a pufajkás-karhatalmista sortüzek, a kínzókamrák, az akasztófák terrorja némította el.

Mi lehet e tizenkét nap tanulsága? Mi az 1956-os magyar forradalom öröksége?

Nemzetközi történelmi jelentősége ma már nyilvánvaló: az 1956-os magyar forradalom volt a szovjet birodalom bukásának egyik első előidéző eseménye. Milovan Gyilasz ezt már 1956 novemberében megjósolta, amikor a New York-i New Leadernek ezt nyilatkozta: „A magyarországi forradalom a kommunizmus végének kezdetét jelenti”. Albert Camus francia filozófus pedig ezt írta: „A népfelkelés első budapesti süvöltései porként söpörték el a tudálékos, rövidlátó, hamis és hazug-szép filozófiákat, magyarázkodásokat és doktrínákat. Az oly sokáig megcsúfolt igazság, a meztelen igazság robbant a világ szeme elé.”

És mihelyt az igazság, a meztelen igazság a maga megsemmisítő egyszerűségével nyilvánvalóvá vált, többé semmiféle orwelli hazugságözön nem tudta visszaagymosni a bizarr rémképeket, miszerint a háború az tulajdonképpen béke; az elnyomás az szabadság, és a forradalom az ellenforradalom. Ötvenhatban megtanultuk és a világ elé tártuk az alapigazságot: egy országot, egy társadalmat nem ideológiák határoznak meg, nem dogmák és elméletek minősítenek, hanem a szabadság megléte, mértéke vagy hiánya. Minden ideológia és doktrína felhasználható az erőszak, az elnyomás igazolására, magyarázására, legitimálására, mindegy, hogy minek nevezik: fasizmusnak vagy antifasizmusnak, kommunizmusnak vagy antikommunizmusnak, rasszizmusnak, kapitalizmusnak, szocializmusnak, vallási vagy etnikai fanatizmusnak. József Attila ezt így fejezte ki: „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet...”

A szabadság: létszükséglet. Ez volt az ’56-os forradalom kitörésének egyik szikraforrása is. Ahogy egy tizennyolc éves diáklány vallotta az ENSZ különbizottságának 1957-ben: „Szabadságot akartunk, nem jólétet. Lehet, hogy kenyerünk se volt, és sokunknak nem volt megélhetési lehetőségünk se – de mi szabadságot akartunk! Hazugságok között nőttünk fel. Állandóan hazudnunk kellett. Egy ép gondolatunk nem lehetett, mert mindent belénk fojtottak. Gondolatszabadságot akartunk!”

Szabadságot akartunk, és ez függetlenséget, önrendelkezést jelent. Ehhez önkormányzatra van szükség. A forradalom első napjai alatt drámai spontaneitással és egyidejűséggel országszerte mindenütt megalakultak a forradalmi tanácsok, nemzeti tanácsok, munkástanácsok. Sokan e tanácsok megválasztását és működését tekintették a forradalom legjelentősebb vívmányának. Hannah Arendt filozófus így írt erről A totalitarianizmus eredete című alapművében: „Nem volt káosz, nem volt rablás, nem volt fosztogatás. Tömeges boszúálló emberölés sem történt – a néhány ÁVH-tiszt nyilvános felakasztása rendkívüli mértékletességről és körültekintésről tanúskodott. A talán előfeltételezhető csőcselékuralom helyett majdnem azonnal, a felkeléssel egyidejűleg megalakultak a forradalmi és munkástanácsok. E tanácsok megválasztása és működése legvilágosabb jele volt a diktatúrával és a zsarnoksággal szemben a demokrácia és a szabadság fellendülésének.”

A forradalmi tanácsok működtetése azt is jelentette, hogy a magyar nép nemcsak megszüntetni, megtagadni, lebontani akart, hanem alkotni, megteremteni, felépíteni is. Embertelen, elnyomó diktatúrát megszüntetni és emberséges, demokratikus társadalmat építeni.

Két hét természetesen nem elég egy új, szabad társadalom kialakítására, de annak előfeltételei megteremtésére elégnek bizonyult tíz nap. Az egyik legfontosabb előfeltétel az önbizalom visszaszerzése volt. Amikor legördült szívünkről az életünk minden területén minden percünket átható, testet-lelket bénító félelemérzet, akkor el tudtuk kezdeni építgetni a demokratikus viselkedés kereteit. Ahogy Bibó István, egyik legnagyobb politikai gondolkodónk fogalmazta meg szállóigévé vált megfigyelésében: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni...”

Bibó Istvánnak a személyes bátorsága is legendássá vált. November 4-e véres vasárnapján, a szovjet ágyúk, tankok és repülők pusztító inváziója hajnalán ő volt a forradalmi Nagy Imre-kormány egyetlen tagja, aki a Parlamentben maradt. Leült egy írógéphez, és „Magyarok!” címmel proklamációt fogalmazott. Írógép küzdött tankokkal, érvek szegültek szembe áruló terrorral, szavak, gondolatok – golyókkal. Ezt írta ekkor többek között: „Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását.”

Mi hát az 1956-os magyar forradalom tanulsága, öröksége? Egyéb fontos tényezők mellett az, hogy az igazság, az önrendelkezés, a szabadság, a félelem nélküli élet, a demokrácia olyan alapvető egyéni és társadalmi szükséglet, amelynek eléréséért az ember minden áldozatra kész.

És ez az örökség, ez az üzenet nemcsak Magyarországra vonatkozik, és nemcsak a távoli múltra érvényes, muzeális kincs. Ez a tanulság nemcsak ott és akkor, hanem itt is és most is fontos, sőt egyetemes és a jövő számára is erőt adó érték. Úgy, ahogy ezt már Bibó István is tudta, amikor két hónappal 1957. májusi letartóztatása előtt ezt írta: „A magyar népnek […] feladata, hogy minden rágalommal, feledéssel és elszürküléssel szemben tisztán őrizze meg a maga forradalmának zászlaját, mely az emberiség szabadabb jövőjének a zászlaja is.”

*

Az Amerikában élő szociológiaprofesszor angol nyelvű írásának magyar változata: Nagy Károly–Peter Pastor ed.: The Legacy of the 1956 Hungarian Revolution. Magyar Öregdiák Szövetség – Bessenyei György Kör, Hungarian Alumni Association, 1996.

 

Nagy Károly

Szociológus, egyetemi tanár. 1956 októberében az Erdősmecske Forradalmi Nemzeti Tanács elnökévé választották, majd novemberben elhagyta Magyarországot. A Rutgers egyetemen tanult, és a New York-i New School for Social Researchen doktorált. Számos angol és magyar nyelvű tanulmánya, cikke jelent meg. A New Brunswick-i magyar közösségnek, valamint az Anyanyelvi Konferenciának vezető egyénisége.

 

 

 

 

 

Pongrátz András

 

A Sztálin-szobor ledöntése

 

Nem érdekelt a politika

Az Eötvös Loránd gépipari technikum acélszerkezettani szakán, mint utolsó éves diákot, a politika nem érdekelt. Pontosan tudtam, mit szabad a házon kívül mondani és mit nem, s ehhez tartva magam az iskola kultúrfelelőse voltam. A színházi és mozivilággal foglalkoztam, s minden szabad időmet színházjegyek felvételével s az iskolában a tanulóknak és tanároknak történő eladásával töltöttem. Sokszor az egész iskolát, mind a tizenkét osztályt, iskolai idő alatt persze, elvittem egy különelőadásra a Tátra moziba, Erzsébeten, az iskolánktól pár száz méterre. Az iskola nem nagyon érdekelt, de csak oda vettek fel, mivel édesapám értelmiségi ember volt.

Én semmiféle előkészületről nem tudtam, s egyik bátyám sem – otthon minden rendben ment, s az iskolával és a színházakkal voltam elfoglalva. Október 23-án iskolába mentem, s a nap különösebb események nélkül telt el. Délután az Operába indultam jegyekkel elszámolni és új jegyeket felvenni. Mikor kijöttem a szervezőirodából, úgy négy óra lehetett. Az Operaház külső falán egy papírt látok felragasztva; megállok, hogy elolvassam. A legnagyobb meglepetésemre az egyetemisták 12 (úgy emlékszem) pontja van géppel írva [16 pont – a szerk.], s még többször körülnézek, ki látja, hogy én ezt a szöveget olvasom. Odavoltam a csodálkozástól – ilyesmi is létezik ebben az országban? Négyszer-ötször elolvasom, s csak csóválgatom a fejem, majdnem félve. Indulok hazafelé Soroksárra, s a Nagykörúton felkapaszkodom a villamos hátsó lépcsőjére, egy lábon csüngve. Mikor a villamos a Nemzeti Színházat elhagyta, a színház mögötti téren látok egy gyülekezetet. Menet közben leugrok a villamosról, és odamegyek, lássam, mi történik.

 

A tömeg közé

Az áruház előtti kis téren egy szobor állt. Annak a szobornak a talapzatán egyetemista diákok szavaltak hazafias verseket, és felolvasták a 12 pontot, amit én az Opera falán olvastam. Hát itt már én is belekeveredtem a tömegbe, hallgattam és éljeneztem az elhangzottakat. Ott, azokban a percekben határoztuk el, hogy megyünk és a Sztálin-szobrot ledöntjük. Az oroszok és a kommunisták szimbóluma a szobor, ledöntése a kommunizmus megdöntését is jelentette (lehet, hogy máshol is ugyanez az ötlete támadt másoknak). Egymást teljesen ismeretlenül ölelkezve nagy buzgósággal indultunk ki a Körútra, s onnan a Liget felé. Mivel olyan sokan voltunk, s a tömeg percről percre duzzadt, az úton kellett haladni, mert a járda túl keskeny volt. Ahogy megakadályoztuk a teherautók útját, a sofőrök nagy kíváncsisággal érdeklődtek, mi történik itt. Ahogy mondjuk nekik szándékunkat, átvéve a mi lelkesedésünket mindjárt felajánlották a teherautójukat a tömeg szállítására. Sok-sok teherautót telerakva néppel, érkeztünk a Hősök terére. Ott a tömeg meg csak gyűlt, gyűlt és gyűlt. Mintha csak a város több részében ugyanez történt volna, mint ahol én voltam (én csak arról tudok, ahol én voltam), a tömeg nőttön-nőtt.

 

Teherautóval

Tervünk jól hangzott, de kivitelezni nem volt gyerekjáték. A nagy dromedár szoborra felmászni is nehéz volt, nemhogy kimozdítani. De hát fiatalok, ügyesek, határozottak és lehetetlent nem ismerőek voltunk. Megoldást kellett találnunk a terv kivitelezésére. Jól jött, hogy ott volt a sok teherautó, melyen sokan érkeztünk, s ezeket most felhasználhattuk kézi erő helyett. Akadt az egyik teherautón hosszabb vastag drótkötél, ami nagyon jónak látszott. Mivel a szobor akkora volt, hogy még a vállára is lehetetlen volt felmászni, lasszót kellett a fejére dobni és azon felkúszni, s a drótkötelet a mi Sztálinunk nyakára hurkolni. Így is történt. Aztán ezeket a kész drótköteleket több teherautó után kötöttük, és megpróbáltuk a szobrot a talapzatáról lehúzni. Igen ám, de a szobor nem moccant – négy-öt teherautó sem tudta megmozdítani, a kerekek kipörögtek. Előbb próbáltunk felmászni a teherautókra súlynak, de az sem vált be, ráadásul túl veszélyes volt, és mi nem akartunk senki testi épségében kárt tenni. Az volt az egyik legnagyobb problémánk, hogy a segíteni akaró tömeget úgy tartsuk távol, hogy senkinek baja ne essék. Olyan sokan voltunk, és mindenki segíteni akart, de csak úgy lehetett célba érni, ha mindent meggondoltan, vigyázva cselekszünk.

Tehát a kerekek kipörögnek – nem megyünk semmire. Mondja az egyik fiú, nem messze útépítés folyik, és akad bőven macskakő. Mindjárt négy teherautót megpakoltunk, de attól féltünk, hogy a gumik kidurrannak a jelentős tehertől. Ettől a súlytól viszont a kerekek is biztos nem fognak kipörögni. Nekifogtunk a drótköteleket a megrakott teherautók után kötni, ám a legnagyobb problémánk változatlanul az volt, hogyan tudjuk a tömeget hátrébb könyörögni, hogy legyen elég helye a teherautóknak, sőt, még azon felül is, ha netán a drótkötelek szakadnának, nehogy valakit megöljünk. Végre-valahára sikerült elég helyet biztosítani és a teherautókat beindítani. Majd a nyakba kötött drótkötelekkel meghúzni a gyűlölt dromedár jelkép-szobrát. Egyszerre, megint és megint, húzd meg, vigyázz! – a szobor nem moccan. A drótkötelek egymás után szakadtak el, és mi mérgünkben és tehetetlenségünkben a sírás szélén álltunk. De azt mondtuk: ember tette oda, ember le kell tudja onnan vegye. Tovább kellett okoskodnunk. Az egyik gépipari technikumba járó fiú (mint én) azt mondja, iskolája aránylag a közelben van, s van ott gázhegesztő és vágó apparátus is. Na, mindjárt elindul vagy öt fiú, és kis idő múltán megérkeznek a vágóval. A tömeg ujjong, ahogy tovább dolgozunk – de ahelyett, hogy fogyna, egyre csak nő, nő és nő. Akad segítség bőven, többen is voltunk, akik értettünk hozzá, mert az iskolában vagy a munkahelyeken mint munkások vagy ipari tanulók dolgoztunk. Ekkor nagy hozzáértéssel, most már szinte percek alatt elvágtuk a térd alatt a szobrot – de a legnagyobb probléma megint csak az volt, hogy a segíteni akaró tömeget miként tudjuk hátrébb vonni. Ott, akkor nem volt főnök vagy beosztott, tanuló vagy tanár. Ott mindenki egyenlő volt, és mindenki segíteni akart. Úgy is történt – a tömeget végül sikerült hátrakönyörögni. S akkor a teherautók a most már meggyengített szobrot nagy recsegések és ropogások közt le tudták húzni.

Talán addigi életem legörömtelibb pillanata volt, amikor a nagy tömegű, gyűlölt szimbólum nagy robaj közepette lezuhant a földre, és ott hevert. Diadalmasan felmásztunk rá, s mintha mindjárt az egész kommunizmust győztük volna le, örömmámorban úsztunk, és csak ölelgettük egymást. Egy egyenruhás rendőrhöz fordultam, akinek pisztolya az oldalán a tokjában lógott, s kicsit cinikusan, de inkább barátságosan kérdeztem tőle: mit szól a dolgokhoz? Gondolván arra is, ha azt a pisztolyt elővette volna, biztosan vérfürdő lett volna, az ő vérét is beleértve. De azt mondja: „Hát, fiam, már nagyon ideje, hogy az a postarabló onnan lekerüljön. Különben is, ha akarnék is, mit tehetnék ennyi emberrel szemben?”

 

A Rádióhoz

Az idő nagyon eljárt, négy órakor ugrottam le a villamosról, s úgy tűnt, mintha egy egész életet éltem volna át ott a Hősök terén. Lehetett vagy tíz óra, amikor jött a hír, hogy a rádiónál az ávósok a tömegre lőnek. Ez azt jelentette, hogy ott is „balhé” van, és azt is, hogy már olyan komolyra fordult a helyzet, amiről pár órával azelőtt álmodni sem mertem. Összebeszélünk, megyünk a Rádióhoz.

A nagy tömeg az Andrássy utat teljesen elfoglalta, s ott a tömegben találkozom az egyik technikumi tanárommal (éppen műhelyt tanított, s ha tudta volna, milyen jól jött tudásom az elmúlt órákban!), és kérdem tőle: „Tanár úr, hát hogyhogy itt?” Azt mondja: „Fiam, itt már komolyra jár a dolog. Mivel a rádiónál az ávósok lövöldöznek, erre nekünk is reagálni kell.” Legnagyobb meglepetésemre mondja: „Mielőtt a rádióhoz mennék, meg kell állnom otthon felvenni valamit, amire szükségem lesz.” Nem mondja ki, de jól értem, hogy most hazamegy, ahol fegyvert vesz magához, majd utána a rádióhoz. Akkor láttam őt utoljára, nem tudom, mi történt vele. Amit mondott, az bizony félelemmel töltött el, hisz pontosan tudtam, mekkora rettenetes bűn a „népi demokráciában” fegyvert tartani. Emlékeztem, az én dolgom volt, mint a legfiatalabb fiúnak és aránylag kis termetű gyermeknek, a bátyáim évente megpucolt és lezsírozott puskáit a szénapadláson az eresz alatt elrejteni. Felnőtt ember oda nem fért be, s így házkutatás esetén nem találták volna meg. Na, mondom magamban, itt igen komolyra fordul a dolog.

Sodródom a nagy tömeggel a Rádió felé, s odaérve hallom a lövéseket, s látom már, halottunk is van. A népnek semmi fegyvere nem volt, csak álltunk és kiabáltunk dühösen, hogy ezek a patkány ávósok a falak mögé bújva lőnek a tömegbe. Kimegyek a Múzeum körútra, s látom, hogy kirendelték a katonaságot, s a kiskatonák ott masíroznak bajonettel a puskájuk végén.

Mi elképedve rohanunk hozzájuk, s mondjuk: „Mit csináltok ti, tán csak nem gondoljátok, hogy a testvéreitekre és a szüleitekre fogtok itt lövöldözni?” Azt mondja nekem az egyik kiskatona: „dehogy lövöldözünk mi, ide kivezényeltek minket, hogy a népet megijesszük, nincs is töltényünk, s különben is, ha szerzel valami civil ruhát, én is jövök közétek.” Le is vettem a szvetteremet, s odaadtam neki. Ő levetette a egyenruhája kabátját, amit egy bokorba dobott a Nemzeti Múzeum kertjében, felvette szvetteremet, és beállt közénk.

Már nagyon későre járt, s eszembe jutott, szegény édesanyám mennyire aggódhat értem, mivel már öt és hat között otthon kellett volna lennem. Kerestem egy telefont, és felhívtam, s mint azt előre tudtam, jó hosszú leckét kaptam tőle, és rám parancsolt, azonnal menjek haza. Habár hosszan tartott az út, de az éjszaka közepén hazaértem.

 

Jönnek a tankok

Október 24-én reggel arra ébredek, jön a hír, az orosz csapatok mennek Pestre, és éppen Soroksáron keresztül vonulnak fel a városba. Hát ezt valahogy meg kell akadályozni. Összegyűlünk jó néhányan a főtéren, s azon tanakodtunk, miként tudnánk megakadályozni a ruszki csapatokat, hogy a városba Soroksáron keresztül eljussanak. Most is, de már régebben is gondoltam rá, milyen naiv gondolat volt ez tőlünk, ám akkor úgy éreztük, meg kell tenni, ami tőlünk telik.

Elhatároztuk, hogy építünk egy barikádot az út közepére, de akkorát, hogy még a tankok se tudjanak rajta keresztülgázolni. Neki is fogtunk, s amit csak találtunk, összehordtuk az út közepére. Volt ott kő, tégla, dívány, varrógép, ajtófélfa, stráfszekér (működő állapotban és darabokban) és minden más, amit el lehet képzelni – amit Soroksáron egy házban meg lehetett találni, az mind ott volt. Gondolván, hogy az út egyik felén a vízárok, másik felén a HÉV-sínek, mi majd itt állítjuk meg a ruszkikat. Büszkék is voltunk magunkra és arra a hegyre, amelyet egy-két óra alatt összehordtunk.

Jöttek is az oroszok, csak úgy döngtek és zakatoltak a hernyótalpak már messziről, mielőtt még láttuk volna őket. Mi a bokrokba és az árkokba bújva vártuk őket: Istenem, most mi lesz? Jöttek, közelebb és közelebb, a zajt a fülem már alig bírta. Egyszer csak látjuk, hogy a tehergépkocsik, amelyek a sort vezették, megállnak, és hátulról a tankok előrejönnek, kikerülik a mi barikádunkat, rámennek a sínekre, s a barikád másik oldalán vissza az útra. Ezután már nyugodtan haladnak tovább, utat törve a tehergépkocsiknak. Rettentő kínunkban és haragunkban kiugrálunk búvóhelyeinkről, és ami kezünk ügyébe akadt, elkezdtük a tankokat dobálni. Fegyverünk nem volt, de ha lett is volna, a tankok ellen mit sem ért volna.

 

Tűz

Igen ám, de mire a tanksornak vége szakadt, jöttek a teherautók tele katonákkal, s mi azokat kezdtük féltéglával és ökölnyi kövekkel dobálni. Már egy jó pár szélvédőt betörtünk, mire a katonák elkezdtek tüzelni ránk, s amíg át nem haladtak a soroksári főtéren, meg sem álltak a tüzeléssel. Mi mind próbáltunk fedezék alá bújni, ki hová tudott. Én a sánc járda felőli oldalán hasaltam, s csak imádkoztam, hogy életben maradjak. Félméternyire előttem egy kisebb fa állt, s centiméterenként kúsztam, igyekeztem a fejemet a fa mögé tenni, gondolván, ha meg is lőnek, a fejem legalább legyen a fa mögött, csak a testemet érhessék el. Az ott eltöltött tizenöt-húsz perc volt életem leghosszabb várakozása. Mikor elhaladtak az oroszok, és felkeltünk, sajnos, sok halottat találtunk magunk körül. Amikor én keltem fel, és a közvetlenül mellettem lévő ház kapujába nézek, ott látom egyik osztálytársam tizenegy-tizenkét éves öccsét, aki fejövést kapott egy dumdumgolyótól, mert szegény kissrác agyveleje a kapun és a kapu alatt szét volt fröcscsenve. Szomorúan tértem onnét haza, hogy nem sikerült ott a ruszkikat visszatartani, sőt, ők tettek kárt a lakosságban.

De ezek voltak az első orosz csapatok, amelyek a városba beértek, s talán ezek nagy része a Corvin köz körül lelte halálát – tankjába beleégve vagy lelőve. Ezek voltak az orosz csapatok, melyek fölött mi, „PESTI SRÁCOK” győzelmet arattunk 1956 októberében.

 

 

 

Vitéz Pongrátz András

A Corvin közben harcoló hat Pongrátz testvér legfiatalabbja. Tizenhét éves korában hagyta el Magyarországot, most Phoenixben (Arizona) él. Négy fia és lánya kilenc unokával ajándékozta meg. Mint üzletember nevelte fel gyermekeit, és az utóbbi tíz évben magyarországi művészeket turnéztat. Már több száz koncertet hozott az amerikai, kanadai és ausztráliai magyaroknak. Nagyon élvezi a magyarok társaságát és a sok turnén magyarokkal találkozik szerte a világon.

 

 

 

 

 

Tom Rogers

 

Egy amerikai szemtanú

 

Útban hazafelé az Egyesült Államok követségéről

Október 26., péntek vagy 27., szombat délután lehetett – a dátumok kissé összemosódnak –, és komor, felhős, majdnem ködös nap volt. Anton és én alkonyatkor hagytuk el a követséget, hogy még sötétedés előtt hazaérjünk. Lassan hajtottunk keresztül az „orosz” Budapesten. Volt egy védelmi kör, ahol az orosz jelenlét a legerősebben volt tapasztalható: ez magában foglalta a Parlamentet, a védelmi minisztériumot, a Belügyminisztérium épületét, az összes hídfőt a folyó pesti oldalán és azt a területet, ahol az Amerikai Követség székelt. Ez a terület elég tiszta volt, emlékeim szerint láttunk egy kevés kőtörmeléket az utcákon, de az állandóan járőröző páncélkocsikon kívül emberek nem tartózkodtak kint. Körbementünk a legszigorúbban őrzött területen, ahol szinte hemzsegtek a tankok, és tovább a Bajcsy-Zsilinszky úton a Nyugati pályudvar felé, aztán pedig a Duna irányába. Mi voltunk az egyetlen civil jármű.

 

Az ellenség arca

A hídnál két tank irányult a folyó másik partja felé, és miután az orosz és magyar fegyveres járőrök ellenőrizték a papírjainkat, mint diplomatákat átengedtek. Ilyen időkben az ellenség arcát általában haragosnak vagy fenyegetőnek írják le, és szó, mi szó, azok a katonák semmi jelét nem adták barátságos mivoltuknak. Ki ismerheti viszont mások valódi érzéseit? A forradalom alatt néhány orosz katona elszökött. Talán a mi „haragos mongolunk” is közéjük tartozott. Azt gondolta vajon, hogy nem a Duna partján áll, hanem a Nílus egyik hídján, esetleg Berlinben? Mit csinálhattak a magyar katonák egy nappal azelőtt vagy azután? Mit gondolhattak arról, hogy a gyűlölt megszállókkal együtt őrzik a hidat, azokkal, akik ellen a honfitársaik oly hihetetlen egységben léptek fel? Másrészt viszont tudom, hogy az ellenségről való pillanatnyi benyomásaimat kell lejegyeznem, bármilyen szubjektívek legyenek is, és nem a végső összesítést. A forradalom alatt soha nem láttam a szovjet vagy az őket támogató fegyveres erőket másként, mint ellenségesnek és fenyegetőnek.

Elhagytuk a hidat, amelyet a budai oldalon nem őriztek, és lassan behajtottunk a Mártírok útjára. Ahogy befordultunk a sarkon, rögtön észrevehető volt a különbség a két oldal között. Itt már közlekedtek emberek az utcán. Nem voltak páncélkocsik, se tankok. Az emberek, bár nem voltak kint sokan, nyugodtak voltak és barátságosak. A senki födjén tartózkodtunk, ahová az oroszok napközben büntetlenül nem jöhettek át, de ami nem is volt egészen a felkelők ellenőrzése alatt. Itt kezdődött a szabad Magyarország.

 

A srácok

A Széna téren a földalatti ásatásánál volt egy tankcsapda, amelyet a szabad magyar „hadsereg” felügyelt. Ők voltak a Széna téri „srácok”, akiket később annyit kárhoztatott és üldözött a szovjet bábrendszer. A „srácok”, három géppisztolyos tinédzser, megállítottak bennünket. Fáradtak voltak, koszosak és feszültek. Minden okuk megvolt rá, hisz előző éjszaka meghalt néhány társuk, és még többen közülük azon az éjszakán, amikor az orosz tankok elhagyták nappali táborhelyüket, és nagy számban megjelentek. A „gyerekek” megnézték az iratainkat, és ez volt az egyetlen alkalom a forradalom alatt, amikor ellenőrizték a csomagjainkat, hogy nincsenek-e benne fegyverek. És mint mindig, ők is és a körénk gyűlt emberek is kérdezték, hogy mi újság a folyó másik oldalán és a külvilágban.

Túljutottunk az akadályon, amelyet felszedett utcakövekből és három felfordított villamoskocsiból építettek előző éjszaka, és egy nagy térre jutottunk. Ez volt a Széll Kálmán tér. Ki merészelte volna akkor a kommunisták által adott Moszkva tér elnevezést használni? Ez már igazán a szabad Magyarország volt. Sokkal több ember mozgott kint – úgy, mint tavaszi vasárnap délutánokon. Valóban tavasz volt akkor?

Ahogy haladtunk a Vár felé – ott lakott ugyanis Anton –, a Várfok utcán a járókelők utat engedtek nekünk, integettek. A motorháztetőre volt terítve az amerikai zászló, bár hogy ez biztonságot jelentett-e, nem tudom.

 

A szabadság, a remény és a jövő zászlaja

Kitettem Antont a házuknál, amelyet később teljesen leromboltak a szovjet mozsárágyúk, és elindultam lefelé a Várfok utcán. Már majdnem sötét volt, és a járókelők az autó elől félreálltak a meredek utcán. Ahogy elhaladtam mellettük, elkezdtek tapsolni. Azokban a napokban már hozzászoktunk ahhoz, hogy az emberek az utcán üdvözölnek bennünket, barátságosan biccentenek felénk. Az idő múlásával egyre inkább kérdéseket tettek fel, például ilyeneket, hogy: „Mit csináltok?”, „Mikor fog már Amerika segíteni nekünk?”, „Mi történik az Egyesült Nemzetek Szervezetében?”, „Mikor jön Hammarskjöld?” Az az este volt az egyedüli alkalom, amikor emberek százai álltak az út szélén, és megtapsolták a zászlót, amely a szabadságot, a reményt és a jövőt jelképezte. Kicsordultak a könnyeim.

Pár háznyira az otthonunktól a sarkon emberek csoportosultak. Marika, gyerekeink fiatal dadája a kapuban állt. Azt mondta, hogy egy fiatalember van bent lőtt sebbel a lábán. Aznap délután sebesült meg, amikor a szovjet tankok egy váratlan nappali behatolást kíséreltek meg. Aztán jött valaki, és megkérdezte, hogy elvinném-e a sebesült fiút egy barátja házába, amely körülbelül másfél kilométerre lehetett. A tömeg besegítette őt a kocsiba. Konyakszaga volt, mint később kiderült, a mi konyakunkat itta. Marika és a nővére ugyanis kávét és tépést hordott a Széna téri „srácoknak”, és a fiúk megkérték őket, hogy hozzanak a sebesültnek valami erőset.

Csendben telt az út a fiú menedékéig. Mit mondhattam volna én? És mit akart volna mondani ő? Már majdnem teljesen sötét volt, amikor a házhoz értünk. Rögtön tömeg gyűlt körénk, ahogy kisegítettem az autóból, és segítettek bevinni a házba.

 

Levél külföldről

Nyolcéves lányom kéretlenül írta az alábbi levelet Eisenhower elnökhöz:

Tisztelt Eisenhower úr, Elinor Rogers vagyok, nyolcéves. Apukám diplomata, és Budapesten élünk, ami Magyarországon, Európában van. Október 31-én Halloween partit tartottunk a követségen (tudja, Magyarországon háború van), amikor hirtelen magyarok gyűltek össze a követség épülete előtt, és valamit kiabáltak. Mr. Clark azt mondta, hogy a himnuszukat énekelték, és segítséget kértek tőlünk. A papa azt mondta, nem segíthetünk, mert a hadseregünk Amerikában van. Szégyenkezem maga miatt.

Európa baráti ország, és segítenünk kell neki, ha veszélyben van. Még ha idejönne és veszítene is, legalább a dicsőség meglenne. Azt kívánom, bárcsak ne lenne Amerika olyan gazdag. Évről évre rosszabb. Ha én lennék az elnök, sok dolgot megváltoztatnék Amerikában. Azt kívánom, bárcsak adhatnék valamennyit Amerika gazdagságából Európának, úgy hogy egyenlőek lennének. Európa soha nem lesz Amerika barátja, ha most maga nem segít. Kérem, segítsen. Ha nem segít, soha többé nem fogom magát szeretni.

Elinor

 

Tom Rogers

Dél-Karolinából származik, és az Észak-Karolinai Egyetemen végzett fizikusként 1942-ben. Meteorológus szeretett volna lenni. A légierő kadétjaként a Bostoni Műegyetemet látogatta, és időjárás-előrejelzőként szolgált az Atlanti-óceánon. A háború után külügyi szolgálatban dolgozott, szolgált Németországban a berlini blokád alatt. 1953-tól 1957-ig az Egyesült Államok budapesti követségének első titkára volt. Később Argentínában, Ecuadorban és Pakisztánban volt külügyi szolgálatban. Van négy felnőtt lánya, és évi rendszerességgel mindmáig tartja a kapcsolatot az 1956-ban Budapesten szolgálatot teljesítő követségi munkatársakkal. Jelenleg Mechanicsburgban él, Pennsylvania államban, és a forradalom 50. évfordulóját szeretné Magyarországon tölteni.

Lánya, Elinor kétnyelvű angol-spanyol előadó tanár, jelenleg Madisonban, Wisconsin államban él. A mai napig élénken emlékszik az eseményekre, amelyek hatására a levelét írta, és gyermekkora magyar dalára, a „Mennyből az angyal”-ra. A régi levelére mindmáig nem érkezett válasz.

 

 

 

 

 

Veress Bulcsu

 

A forradalom ifjú gyalogosa

 

1956 őszén tizenöt éves, második osztályos gimnazista voltam a budai Petőfi Gimnáziumban. Ekkoriban társaimmal még nem nagyon politizáltunk, talán azért nem, mert politikai nézeteinket készen hoztuk hazulról, és a szülői házon kívül minden politika – az iskolában is – csak kommunista maszlag volt, amiről igyekeztünk nem tudomást venni. Írószövetség, Petőfi Kör, messze túlestek az érdeklődési körünkön. Ahol inkább észrevettem, hogy valami változik, az a Szabad Ifjúság című lap volt. Ez a kommunista ifjúsági szövetség (DISZ) hetilapja volt, de jobb híján ezt olvastuk, mert más nem volt. 1956 őszén ez a lap határozottan nyitott a nyugati kultúra felé. Én már akkor erős dzsesszrajongó voltam, minden este hallgattam a Voice of America negyvenöt perces dzsesszprogramját, és boldog voltam, hogy egyszerre csak pozitív cikkeket olvashattam például Louis Armstrongról vagy az akkor engem még szintén érdeklő és meglehetősen új rock and rollról, például Elvis Presleyről.

A forradalom így engem teljesen váratlanul ért. A következőkben az október–novemberi események leírását csak vázlatosan fogom kezelni. Egyrészt azért, mert ezt már mások jóval kompetensebben és hitelesebben megírták. Másrészt az én szerepem ezekben aligha volt több, mint „egy arc a tömegben”. Így leginkább csak olyan momentumokkal fogok foglalkozni, amelyeknek van valami speciális, egyéni vagy általános érdekessége.

1956. október 23-a délutánján családunk Vérmezőre néző, Attila úti lakásában nagy sóhajtással leültem leckét írni. Okos gyerek voltam, így az átlagintelligenciához szabott iskola végtelenül untatott. Bár farkasétvággyal olvastam, értékeset is, vacakot is, nem éreztem semmi kihívást, hogy kitűnjek az iskolában. Nos, leckeírás közben felnéztem, és azt láttam, hogy egy kisebb csoport, húsz-harminc ember vonul át a Vérmezőn, nemzetiszín zászlókkal balról jobbra, azaz a Széll Kálmán tér felé. Ez is meglepett, bár akkor már tudtam, hogy valamiféle békés tüntetések készülődnek. Engem akkor még az is el tudott vonni a leckétől, ha egy veréb elrepült az ablak előtt, így azonnal felugrottam, és rohantam le megnézni, mi történik. Nem is sejtettem, hogy mire újra hazatérek, a világtörténelem egy (apró) szereplőjévé válok.

 

A kerekedő vihar

A Bem térre tartottunk. Útközben valahol összeakadtam Leisz Béla osztálytársammal, és egypár órát együtt voltunk. A Bem téren már nagy tömeg volt, s az ott történteket sokan megírták. Nagy lelkesedést keltett, amikor a Bem-szobor mögötti laktanyában (ez a ’90-es évek elején MDF-székház is volt) a katonák kitűzték a magyar zászlót. Itt most egy kis kitérő: szerintem általában kevés szó esik arról, hogy a magyar honvédség és a közönséges, úgynevezett „kék ruhás” rendőrség milyen fényesen vizsgázott a forradalom napjaiban. A katonaság parasztgyerekei egy pillanatra sem hezitáltak, hogy az ő helyük hol is van ebben a harcban. Ugyanez állt a közrendőrségre. Ezek ugyan jórészt „tahók” voltak, proligyerekek, a korszellemnek megfelelően rendszerint basáskodók is a polgárral szemben, de amikor a part szakadt, pontosan tudták, melyik oldalon a helyük. Számtalanszor láttam a forradalom napjaiban, amint kék egyenruhás rendőrök nemzetőrként járőröztek, és senki egy rossz tekintetet nem vetett rájuk.

A Bem térről még csak annyit, hogy néha némi konfúzió van arról, hogy ki is szavalta ott el a Nemzeti dalt. Ez Bessenyei Ferenc volt, míg a másik színészóriásunk, későbbi felejthetetlen barátom, Sinkovits Imre a Petőfi-szobornál írta be magát – nem utoljára – a nemzet dicsőségalbumába.

 

A Parlamentnél

Innen a Parlamenthez vonultunk. Ez is ismert történet. Amire élesen emlékszem, az, hogy mennyire megdöbbentett, hogy Nagy Imre, midőn megjelent a Parlament erkélyén, és amikor már a tömeg azt skandálta, hogy „Ruszkik, haza!” és „Ki az oroszokkal!”, akkor Nagy Imre úgy szólított meg bennünket, hogy „Elvtársak!” Erre a tömeg, mintha begyakorolta volna, unisonóban üvöltött vissza: „Nem vagyunk mi elvtársak!” Magamban azt gondoltam: ilyen ostoba ez az ember? Ennyire nem érti, miről van szó? Persze Nagy Imrét a helyére kell tenni. Nem volt más. A legkevésbé vadállati moszkovitát követelte a tömeg, mert másról nem is tudott. Nagy Imre pedig abszolúte nem volt felkészülve arra, hogy egy ilyen forradalmi mozgalmat vezessen – sodorták az események. Ami azt illeti, ebben a helyzetben egy Winston Churchill se tudta volna elhárítani a várható brutális szovjet megtorlást. Nagy Imre élete végén vállalta a forradalmat. Ha gyáván viselkedik, mint némelyik társa, minden bizonnyal meg tudta volna menteni a bőrét. Ő nem ezt választotta. Bár életéről nem vagyok nagy véleménnyel, mint jó keresztény úgy tartom, hogy mártíromságával megváltotta magát, és mélyen meghajolok emléke előtt.

Még az fogott meg a Kossuth téren, hogy egy ponton az ÁVH kioltotta a közvilágítást, gondolván, hogy majd félünk a sötétben. Ekkor már októberi kora este volt. Szinte egyszerre, a tömeg meggyújtotta a kéznél lévő újságokat, és ezek egy-két percig bevilágították a teret. Szívmelengető volt ennyi Szabad Népet égni látni.

 

A Rádióhoz!

Közben a „szocialista” munkásosztály is mozgásba lendült, és amikor valaki kiadta a jelszót, hogy „a Rádióhoz!”, az akkori Csepel teherautók tucatjai jelentek meg. (Biztos a CIA rendezte meg ezt ilyen jól!) Magam az egyik első Csepel jobb első sárhányóján ültem, és végig szorosan fogtuk egymás kezét a bal sárhányón ülő fickóval, mert másképp lepottyantunk volna – esetleg a kerék alá. A vezetőfülke tetején is ültek, és emlékszem, hogy a sofőr állandóan ordítozott kifelé, hogy tegyék szét a lábukat, mert nem lát semmit. Az egyik, számomra legemlékezetesebb, bár apró momentum, ezen az úton történt. A mai Károly körúton haladtunk a Rádió felé, s azt hiszem, én eléggé a menet élén járhattam a Csepelemmel. Előttünk egy villamosmegállóban egy idősebb házaspár állt, tartásukból, kinézetükből ítélve az én szótáram szerint „régi vágású úriemberek”, a kommunista szótár szerint „vén reakciósok”. Amikor a közelükbe értünk, egy csepelnyi üvöltöző vadállat, a férfi undorral nézett felénk, az arcára efféle lehetett írva: „mi ez a kommunista vircsaft már megint?” Aztán még közelebb értünk, és az öregúr hirtelen felfogta, azt ordítozzuk, hogy „Ruszkik, haza!” meg „Szabadságot akarunk!” stb. És ekkor egy másodperc alatt valami földöntúli boldogság öntötte el a képét, szinte ugrálni kezdett, és két kézzel integetett nekünk. Ez az apróság nekem az egyik legfontosabb emlékem arról, hogy miről is szólt 1956.

Mikor a Rádióhoz értünk, ott már rengetegen voltak – a Múzeum körútról már alig lehetett bejutni a Bródy Sándor utcába, és addigra az ávósok már lőtték a könnygázgránátokat. Itt kóstoltam először könnygázt, másodszor a Columbia Egyetemen 1971–72-ben, a vietnami tüntetések idején, persze ott is csak a Ho-Ho-Ho-Shi-Minh-féle hippikkel verekedtem össze. Innen arra emlékszem, hogy a honvédség is megmozdult, tucatjával jöttek a fiatal katonák, gondolom, a közeli Kilián laktanyából. Mint rőzsekötegeket, úgy hozták a fegyvereket, összenyalábolva hatot-nyolcat. Gondoltam, hogy egyet hazaviszek későbbi használatra, de aztán azt is gondoltam, hogy anyám frászt kap tőle. Már a golyók is elkezdtek kopogni, én egy villamosban dekkoltam a Múzeum körúton, pont a Bródy Sándor utcával szemben, és határozottan kaptunk belövéseket.

Ekkor már rettenetesen elővett a bűntudat anyámmal kapcsolatban, mert a szüleim elváltak, és én anyámmal és húgommal éltem, és tudtam, hogy anyám teljes frászban van, mert ő meg volt győződve róla, hogy ahol ebben a városban a legnagyobb balhé van, akkor én ott vagyok – amiben igaza is volt. Akkor már ugyanis a lövöldözést az egész városban hallották, Budán is. Azt is gondoltam, ha hősi halált akarnék halni, ahhoz ez még egy kicsit túl korai lenne, nem beszélve arról, hogy ez a háború úgysem itt a Rádiónál fog eldőlni. Még csak annyit, hogy keresztény meggyőződésem szerint az ott elesettek is, így például Hegedűs István, a kiváló öttusázó, a Jóisten jobbján ülnek. Legyen áldott az emlékük!

Így aztán hazamentem, anyámat megnyugtatandó, de erőszakoskodtam, hogy vissza akarok menni. Ebbe csak azzal egyezett bele, hogy ő is jön velem. El is jutottunk a Kálvin térig, de onnan nem volt tovább, hacsak nem akartam volna anyámat a lövöldözés közepébe vonszolni.

 

Szobafogság, majd barangolás

Október 23-ért megkaptam a jutalmam: anyám másnapra teljes szobafogságra ítélt. Persze el tudtam volna szökni, de anyám minden szeretete és lágysága mellett azt is pontosan tudta, hogyan lehet vaskézzel fogni szeretett fiacskáját. 25-ére viszont elültek a harcok, és hosszas kunyerálás után anyám elengedett, hogy körülnézzek a városban – szigorúan megszabva, melyik kora délutáni órában kell hazaérkeznem. Ez esetleg az életemet mentette meg.

Kíváncsiságomban hatalmas távolságot jártam be aznap, közforgalmi járművek persze nem voltak. Felkerestem apámat, aki akkor a Visegrádi utcában lakott, majd a Nyugati pályaudvarral szemben, ahol – a mostani áruház előtti aluljáró helyén egy afféle bazársor volt, a hírhedt Ilkovics kocsmával a végén – életemben először láttam halott embereket. Az egyik egy idősebb úr volt, akin még a kalapja is rajta volt, de akit a homloka közepén ért egy golyó, a másik egy fiatal katona, aki az egyik üzlet bejárati lépcsőjén ült békésen a falnak dőlve, és akinek előbb az állán ment át a golyó, majd a torkán is. Remélem, nem hangzik túl morbidnak, hogy percekig nem tudtam elszakadni ennek a fiatal katonának a látványától, mert nem tudtam felfogni, hogy ez a jó arcú, valószínűleg parasztgyerek még egy vagy két napja élt, remélt, szeretett, hitt és persze áldozatot vállalt, csak ilyen egyszerűen elmúlhat. Nehezen tudtam elszakadni onnan, bár egy imát elmondtam mindkettőjükért.

Utamba esett valahogy a Gorkij könyvesbolt, ami a szovjet kultúrát hirdette, és ami ki volt égetve, a könyvek, hanglemezek kiszórva az utcára. Nem vagyok nagy híve a könyv- és lemezégetésnek, de a „szovjetszkaja kultyura” ezt is megérdemelte. Így vagyok egyébként a különféle lincselésekkel is, így a Köztársaság tériekkel is. Az én vezérgondolatom ebben az, hogy egy forradalomban a megdöntendő rendszer a saját vadállatiságának gyümölcseit aratja le. Semmi nem történt a Köztársaság téren október végén, ami túlment volna a Rákosiék brutalitásán! Én az ott történt lincseléseket ma is elfogadom, vállalom, bár persze nem voltam ott.

Hazafelé mentemben egy békés tüntetéshez csatlakoztam a Károly körút körül, fegyvertelen felvonulás volt a Parlamenthez menőben. Pár száz métert haladtam velük, de aztán eszembe kellett jusson anyám szigorú parancsa, és hazafelé vettem az irányt. Még egyszer: ez 25-e, csütörtök volt, és ezt a tüntetést lőtték aztán szét az ávósok a Kossuth téren, megölve mintegy száztíz embert. Ha velük maradok, talán én is kapok egy skulót a fenekembe, hogy rosszabb helyről ne is beszéljek.

 

A Szabad Európa Rádió

Ezután eltelt csaknem tíz nap, harcok nélkül, és mi persze azt hittük, hogy minden rendben lesz. Hallgattuk a Szabad Európát, és reménykedtünk. Itt szeretnék leszámolni egy, a mi oldalunkon is elég általánosan elfogadott hazugsággal. A Szabad Európa Rádió sose uszított senkit a fegyveres harcra. Ők tanácsoltak, lelkesítettek, de csak arra, hogy ne dőljünk be a kommunistáknak, ne adjuk fel az elért eredményeket, lényegében, hogy ne hagyjuk kiénekeltetni a sajtot a szánkból. Mindenki, aki mást állít, az vagy ostoba, vagy hazudik. Ugyan mi mást mondhattak volna akkor Münchenből? „Gyerekek, ne hülyéskedjetek, menjetek haza, tegyétek le a fegyvert, majd visszajönnek a jóságos szovjet bácsik, és minden rendben lesz?!” Ki hitt volna az ilyen maszlagnak? És szerintem mélységes alábecsülése ’56 október–novembere hőseinek azt terjeszteni, hogy ők azért fogtak fegyvert, mert meghülyítette őket a Szabad Európa. No és még annyit, én is naivul hittem egy esetleges amerikai beavatkozásban. Hogy ez nem következett be, az nem azt bizonyítja, hogy Amerika milyen cinikus és álnok volt, hanem hogy mi milyen tájékozatlanok voltunk. Tizenkét éves amerikai szenátusi szolgálatom alatt az egyik legnehezebb feladatom volt azt elmagyarázni szülőföldi honfitársaimnak, hogy Magyarország mennyire vacak kis légypiszok a világpolitika térképén. Hogy Amerika ezért a kis „real estate”-ért egy világháborút kellett volna kockáztasson, az bizony szamárság. A Vörös Hadsereg végig benn maradt az országban, csak volt egy időleges fegyvernyugvás. A forradalom után Amerika ezertonnaszám küldte nekünk a segélyt, konzervet, sajtot, csokoládét, még rágógumit és cigarettát is (először szívtam Chesterfieldet és Camelt, de erről később okosan leszoktam), és részben fel is öltöztem a küldött ruhaneműkből. Több tízezer odamenekülő honfitársunkat pedig a legnagyobb szeretettel, állásokkal, ösztöndíjakkal fogadta Amerika. Aki ennél többet várt, például egy amerikai inváziót, annak fogalma sem volt a világpolitikai realitásokról.

 

A vérmezői csata

November 4-én, vasárnap hajnalban, ágyúdörgésre ébredtünk. Bár még hallottuk Nagy Imre azóta százszor újrajátszott drámai rádiószózatát, hamarosan rájöttünk, hogy le kell kotródjunk a lakóházunk pincéjébe. A Vérmező ugyanis csatatérré vált, mintegy nyolc-tíz szovjet tank vert tanyát rajta. Gyalogság is volt, de ezek a tankok mögött bujkáltak. Egyrészt a Széll Kálmán tér feletti hatalmas postapalota volt a szabadságharcosok egyik fő támaszpontja, másrészt felettünk a Várhegy bástyáiról kaptak az Alkotás utca felől beözönlő ruszkik alapos fogadjistent. Ebben kitűnt két barátom, a Kolompár Öcsi és Dódi. Ezek egy cigány család sarjai voltak, akik az Attila út feletti Logodi utca egy lakásába költöztek be néhány évvel korábban. Voltak vagy hatan-heten testvérek, Öcsi és Dódi két-három évvel idősebbek voltak nálam, ami ebben a korban nagy különbség, tehát nem voltunk éppen puszipajtások. Mindenesetre rendkívül barátságos fickók voltak, sosem éreztették nyilvánvaló fizikai erejüket. Nos, ’56-ban hősiesen harcoltak a Vár-beli forradalmárok között, amiből megtanultam egy újabb leckét. Nevezetesen, hogy a tisztességes, becsületes hazafias magyar cigány pontosan olyan magyar testvérem, mint bárki más, aki megfelel ennek a körülírásnak. A Kolompár testvérek egyébként súlyos börtönéveket kaptak, utoljára az édesanyjukkal találkoztam valamikor 1957-ben, amikor a Markó utcai börtön udvarán álltunk sorba, hogy leadjuk a „tisztasági csomagot”, én a szintén lecsukott apám érdekében jártam ott.

A vérmezői csata során egyébként foszforos gyújtólövedékkel a felszabadító Vörös Hadsereg felgyújtotta az előszobaszekrényünket, gondosan átlőve a szomszéd lakáson. Hogy erre miért volt szükség, arról mindig meg akartam kérdezni Nyikita Szergejevics Hruscsovot, de nem nyílt alkalmam rá. Szerencsére a házon belül rendszeresen járőröztünk, így hamar felfedeztük a tüzet, és eloltottuk, de addigra már az egész téli holmink, kabátok, sálak, sapkák, használhatatlanná égtek. Az égés büdössége pedig hónapokig csípte az orrunkat az után is, miután kipucoltuk a romokat. Még annyit, hogy éjszaka is lestük a ruszkikat, éjjelre általában elhalt a lövöldözés, és láttuk, amint a Vérmező túloldalán az Alkotás utca környékén minden üzletet kifosztott ez a hadseregnek nevezett csürhe. Feltörték az édességboltot (likőrök), a virágüzletet, a kocsmát (naná!), még a papírüzletet is. Egyedül az óra- és ékszerbolt menekült meg, mert a ruszkik nyilván nem tudták elolvasni a cégtáblát, és az alkalmazottak korábban gondosan beszedtek minden árulkodó tárgyat a kirakatból.

 

Tűzszünet és kenyérsor

November 7-én reggel nagy csöndre ébredtünk, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére a ruszkik, úgy látszik, tüzet szüntess-t rendeltek el. Két-három férfival elhatároztuk, hogy elmegyünk kenyérért. Valahogyan tudomásunkra jutott, hogy a Kékgolyó utca és a Schwartzer Ferenc utca sarkán levő pékség dolgozik. Anyámnak nem is mertem szólni, csak leüzentem neki a pincébe, hogy elmentem kenyérért. Nem mertünk rövid úton átvágni a Vérmezőn a ruszkik miatt, hanem körbementünk a Krisztina körút felé. Nagyon be voltam tojva, hogy ránk lőnek, de szerencsésen eljutottunk a pékséghez, ahol viszont hatalmas sor állt – talán fél Buda ott volt. Nyolc órát álltunk sorban, de beszélgetéssel eltelt az idő. Nagy diadallal tértem aztán haza két darab kétkilós, még meleg veknivel a hónom alatt. Azt hiszem, anyám azért nekem jobban örült, mint a kenyérnek. Két baráti családnak adtam fél-fél kilót, de a többit eszembe se volt szétosztani. „Kopogjon csak a szemetek, én vittem a bőröm a vásárra, én álltam nyolc órát sorba” – gondoltam.

Utoljára még egy epizódot szeretnék felidézni. November napjaiban, amikor még tényleges fizikai szovjet megszállás volt a városban, egy ruszki katona egy igazoltatáskor a Nyugati pályaudvarnál egy hatalmasat rúgott apámba a csizmájával, ott, ahol az a legjobban fáj. Bár nem lakott messze, alig tudott hazamászni, mint mondta, félig-meddig négykézláb. Ezután napokig jártam reggelente át hozzá a Visegrádi utcába biciklivel, befűteni, ellátni őt élelemmel stb. Egy alkalommal hazafelé tapostam a Szent István körúton a Margit híd felé. Ekkor már járt néhány busz, villamos még nem nagyon, a feltépett sínek miatt. Elhagyott egy tömött busz, aminek a hátsó lépcsőjén állt Sinkovits Imre – ekkor a buszok hátsó peronja még nyitva volt, és a lépcsőn is lehetett utazni, ha a busz zsúfolt volt. A hídfőnél egy-egy ruszki tank állt mindkét oldalon, a mi oldalunkon egy ruszki ácsorgott a tankja előtt. Mikor a busz odaért – én ekkor körülbelül öt méterrel voltam hátrább –, Imre egy hatalmasat köpött a ruszki lába elé. A ruszki nem reagált, talán azt hitte, hogy nálunk is ez a köszöntés módja. Imrét persze még nem ismertem személyesen, de sok évvel később megosztottam vele ezt az élményt, roppant örült neki.

1957-ben tagja lettem egy diákszervezkedésnek, melynek nyomán börtönbe is kerültem. Gondolkoztam, hogy azt írjam-e meg inkább, vagy a fentieket, és az utóbbi mellett döntöttem. Az előbbit ugyanis már többször megírták, például egy, a velem és öt társammal készült kitűnő hosszú interjúban a Magyar Nemzet 2006. március 11-i számában. Ez az Interneten megtalálható, címe: A Népköztársaság nevében… A riporter Stefka István. Ehhez nem sokat tudnék hozzátenni.

 

Dr. Veress Bulcsu

1941-ben született Budapesten polgári értelmiségi családból. Apja révén udvarhelyi székely származású, édesanyja is háromnegyedrészben erdélyi eredetű. Az 1956-os forradalom után a budai Petőfi gimnáziumban tagja lett egy államellenes diákszervezkedésnek, minek következtében 1958 júniusában a politikai rendőrség letartóztatta. 1959-ben, mint kiskorút, nyolc hónapi börtönre ítélték, melynek egy részét próbaidőre felfüggesztették. A börtön után csaknem négy évig kétkezi munkásként dolgozott, közben kitanulta az autóvillamossági műszerész szakmát.

1962-ben – börtönmúltját elkendőzve – felvételt nyert az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi karára. 1965-ben a politikai rendőrség felfedezte, és nyomást gyakorolt eltávolítására. Ezt a kar professzori tanácsa kereken megtagadta, azért is, mert Veress Bulcsu ekkorra már kitűnő tanuló volt, és a kitüntetéses Népköztársasági Ösztöndíjat élvezte. Diplomája elnyerése után az Építésügyi Minisztériumban dolgozott mint jogász, majd a Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetében mint tudományos munkatárs.

A strasbourgi egyetemen folytatott posztgraduális tanulmányokat az összehasonlító jog és nemzetközi jog területén, amikor 1970-ben végleg külföldön maradt. Nyolc hónapos svájci és ausztriai tartózkodás után 1971 elején bevándorolt az Egyesült Államokba. Még abban az évben felvételt nyert a New York-i Columbia Egyetem posztgraduális karára, ahol 1976-ban megszerezte harmadik diplomáját a politikatudomány – nemzetközi kapcsolatok területén. Ugyanezen évben egyik alapítója volt a Committee for Human Rights in Rumania nevű emberjogi szervezetnek, mely azóta is működik Magyar Emberi Jogok Alapítvány néven. Évekig járt rendszeresen Washingtonba, hogy ott a szervezet nevében a romániai magyar kisebbségért lobbizzon az amerikai kongresszusnál. 1977-ben kapta meg az amerikai állampolgárságot. 1980-ban csatlakozott Christopher Dodd connecticuti képviselő szenátori kampányához, majd 1991 végéig Dodd szenátor munkatársa volt, jórészt a Szenátus Külügyi Bizottsága stábjában.

1991 végén egy amerikai kormányprogram keretében visszatért Budapestre, ahol a rendszerváltozás utáni parlamentben volt tanácsadó. Ezután a külügyminiszter tanácsadója, később a Duna Televízió szerkesztő-producere volt, majd 1999 tavaszán visszaköltözött Washingtonba. Itt politikai konzultáns, majd a kongresszusi Helsinki Bizottság munkatársa volt, utóbbi helyen újra Dodd szenátor beosztottjaként.

2005 nyarán költözött újra Budapestre, jelenleg a Duna Televízió szaktanácsadója.

Az Antall-kormány idején, 1992-ben, a miniszterelnök javaslatára „1956-os Emlékérem” állami kitüntetésben részesült, 1995-ben társaival együtt a Horn-kormány a „Kisebbségekért” díjban részesítette.

 

 

 

 

 



Nyitólap