Amerikai magyarok ’56-os
emlékei
Farkas Károly
A rádió ostroma
1956. október 23-a estéjén anyámmal
és barátnőjével, Sárkány Erzsébettel a Ruszwurm
cukrászdában kávéztunk, hozzáadva egy kupica szatmári
szilvát. A nap lemenőben volt. Szelíd, halványsárga fény
világította meg a Ruszwurmot, az emberek halkan beszélgettek.
Mindenki egy röplapot tanulmányozott. A röplap tetején lévő
címszó, 16 pont, emlékeztetett a 12 pontra, amely 1848-ban
indította el a Habsburg-ház elleni szabadságharcot. Ennek a
mostani röplapnak az első pontja azt mondta, hogy
„Követeljük a szovjet csapatok azonnali kivonulását
Magyarországról a békeszerződésnek megfelelően”.
Elszívtam a pipámat, kiittuk a kávénkat és
a szilvóriumot, kimentünk a Halászbástyára. A Duna fölött,
Pest felől vörös fény vetődött a felhőkre a parlament
körül. Elindultunk a Várból, keresztül az Alagúton, át a
Lánchídon. Végig a Sztalin úton, mígnem a Lövölde térre
értünk.
Ledől a Sztálin-szobor
Találkoztunk valakivel, aki azt
újságolta, hogy a Sztalin-szobrot le akarják dönteni.
Anyámmal úgy éreztük, ezt látni kell. Elbúcsúztunk
Erzsébettől, és a már beállott esti sötétben
végigsiettünk a Gorkij fasoron, a szakszervezetek székháza
mellett. A hatalmas vörös csillag, mely még néhány órája a
homlokzaton terpeszkedett, ezer darabra törve hevert a földön.
A Gorkij fasoron embertömegek tolongtak, szemüket a
Sztalin-szoborra szögezve. A téren az emberek létrákat
támasztottak a szobor talapzatához. Távolról ezek a létrán
mászkáló emberek úgy tűntek, mintha hangyák
szaladgálnának egy fatörzsön. Hirtelen hegesztőpisztolyok
fénye világította meg a bronzkolosszust. Csörlőautók
acélköteleket tekertek a szobor köré, és megkísérelték az
alakot elmozdítani a talapzatáról. A szobor egy pillanatra
megingott, de a drótkötelek elpattantak. A létrákat újra
visszatették, és a hegesztők megint dolgozni kezdtek. Ekkor
úgy döntöttek, hogy azt a pontot veszik célba, amelynél a
nagy Sztalin bricsesze bele van tűrve a csizmájába.
Talán egy óra is eltelhetett, de egy lélek
sem mozdult. Időnként katonai teherautók futottak át a
téren, tele civilekkel, javarészt fiatal munkásokkal, akik a
közeli gyárakból jöttek.
Amint a hegesztők befejezték a munkájukat,
és lejöttek, a létrákat elrakták, a csörlőautók pedig
kihúztak a tér sötét sarkai felé. A tömeg csendben
figyelte, ahogy a reflektorok több irányból világították
meg a hatalmas figurát. Az acélkötelek megfeszültek, a szobor
újra megingott, aztán lassan hajlani kezdett, míg rá nem
zuhant a kövezetre. Az összegyűlt embersereg óriási
üdvrivalgásban tört ki.
A Rádióhoz!
Hirtelen egy sor teherautó fordult ki a
Gorkij fasor felől. „Az ávósok lőnek a Rádiónál!
Gyerünk a Rádióhoz!” – kiabáltak az emberek a
teherautókról. Elbúcsúztam anyámtól, s a Rökk Szilárd
utca felé vettem az irányt, ahol valamikor Farkas nagyszüleim
laktak. Amerre haladtam, mindenfelé törmelékek és
üvegcserepek ropogtak a talpam alatt. A Szabad Nép nyomdája
előtti csődület bámészkodva nézte a feldúlt épület
belsejét. Az utcai lámpák nem égtek, körös-körül mindent
beborított a sötétség. Elmentem a Sándor utcához, ahol épp
egy csoport libasorban lopakodott a fal mellé lapulva. Már csak
a hold adott némi gyér világosságot. Az utca közepén két
tank mozgott lassan előre, majd megállt. A fedeleket kinyitva
egy-egy katona feje bukkant ki a tankokból. „Miért nem
tüzeltek?” – kérdezte valaki a tömegből. „Nincs
muníciónk” – válaszolt az egyik katona. „A falat nem
tudjatok betörni?” „Nem” – felelte a másik. Ez a
megjegyzés a Rádió falára vonatkozott. A tankok legénysége
kimászott. Az egyik tank vezetője kigombolta a zubbonyát, majd
izzadt homlokát törölgette olajos kezével. Időközben a
lövések zaja erősebbé vált. A katonák visszabújtak a
tankba, s a tetőt lezárva lassan megint elindultak a stúdió
felé. Néhány fiatal fiú, lehettek olyan tizenöt-tizennyolc
évesek, puskával a kezükben fedezéket kerestek a tankok
mögött.
„Honnan van fegyveretek?” – kérdezte egy
villamosvezető-egyenruhás férfi. „A rendőröktől kaptuk.
Mondtuk, hogy nekünk most nagyobb szükségünk van rá, mint
nekik, de a Rádió falát hiába lőjük puskával. Azok meg ott
tele vannak kézigránátokkal” – válaszolták.
Az „azok” az ávósokra vonatkozott. Egy
héttel előbb egyébként a Sándor utcán az áruszállító
triciklimen épp arra vitt az utam. A Rádió épülete előtt ki
kellett kerülnöm egy ott parkoló teherautót. Egy csoport
ávós a teherautókról lőszeresládákat hordott be az
épületbe. S aznap este Blanka nagynéném lakásán gyűltünk
össze, a szokásos heti teánkra, néhány családtag – hol
ez, hol az. Elmondtam, hogy ávósok lőszert hordtak be a rádióba.
Vajon miért? Meglepett a látvány.
Ez alkalommal az ávósok vagy előrelátóak
voltak, vagy a megérzésük volt jó. Nem úgy, mint Horthy
Miklós kormányzónak, aki ugye tizenkét évvel ezelőtt,
október 15-én délben olvasta be a rádióban a fegyverszüneti
kiáltványát. Röviddel távozása után Skorzeny
SS-rohamosztagos alakulata vette körül a rádiót, amelyet egy
szem árva rendőr védett, de csak addig, amíg a muníciója
tartott s aztán sebesen eltávozott a hátsó udvari kijáraton.
Harc közben
Amint ott álltam és nézelődtem, egy
robbanás rázta meg a levegőt, bevilágítva a Rádió
homlokzatát. Később tudtam meg, hogy barátom, Földváry
Bandi (Elemér), Thierry Januci és más barátaim a Rádióval
szemközti lakóépület legfelső emeletéről tüzeltek az
ávósokra, nehézpuskával, golyószóróval. A lövöldözés
időközben erősödött, megvilágítva a környéket. Néhány
fiatal fiú – ezek is mind kamaszkorúak voltak – visszafele
szaladtak irányunkba, közel hajolva a házfalhoz. Mellettem
aztán két fiú lőszert cserélt – olyan volt, mintha
bélyegeket cserélnének. Az egyiknek csak puskatölténye volt,
de az nem passzolt a géppisztolyhoz és viszont. Miután
befejezték a tranzakciót, megfordultak, és sietve
visszatértek a tüzelés irányába. Fázva és valamelyest
elcsigázva beültem egy tejesbolt betört kirakatába – egy
fiatalember települt mellém. Néhány pillanat múlva egy
puskagolyó vágódott be kettőnk közé, majd megint egy
másik. „A padlásról lőnek!” – kiáltott valaki.
„Innen jön, ebből a házból” – válaszolta más. Egy
fél tucat fiú rohant az épületbe, fel a lépcsőn. Mi a
fiatalemberrel, akivel együtt ültünk a kirakatban, követtük
őket. Valaki a negyedik emeleten megint kiáltott: „Ávósok
vannak elbújva a szekrényekben!” Ez megmagyarázta, miért
és honnan repültek ki a batyukba csomagolt ávós egyenruhák,
melyeket a civilbe öltözött ávósok dobáltak ki az ablakon
az éjszaka során. Lejöttünk a házból, s nem emlékszem már
rá, hogy ott mi történt.
A lövöldözés zaja ezután elhalkult. A rádió
oldaláról hallhatóak voltak lövések, amit szemköztről alig
viszonoztak. „Miért nem hoz valaki lőszert?” –
kérdezték az álldogálók közül. „Nincs mivel” –
hangzott a válasz. „De az utca tele van teherautókkal” –
vetette közbe valaki. „Az igaz – válaszolt a fiatalember,
aki mellettem ült –, de mind ki van lőve.”
Találunk egy teherautót
„Keressünk” – hallottam némi
meglepetéssel a saját hangomat. Elindultunk egy kis csoporttal.
A Mária utcában tálaltunk egy teherautót, amelynek defektes
volt az egyik kereke. Fiatal ismerősöm felmászott, és
ledobott egy használhatónak tűnő kereket. Kerestünk hozzá
szerszámokat, s aztán felszereltük a pótkereket – megint
egy új dolog az életemben, amit még sosem csináltam. Egy
sofőr is jelentkezett, néhány fiú felkapaszkodott a
teherautóra s elindult a Lámpagyárhoz, ami tudvalevően
lőszergyárat jelentett, a köznyelv tréfásan „Lámpuska
gyár-”nak is becézte. Utánanéztem az elhúzó
teherautónak, s aztán olajos kezeimet megtöröltem a
házfalon.
Közben egy mentőautó jelent meg a színen. A
mentők hordágyakat hoztak. Az egyiken egy mozdulatlan alak
hevert, vérrel borítva, a másikon egy sebesült férfi,
átvérzett, bekötött lábbal, még mindig kezében tartva a
puskáját. A Mária utca sarkánál aztán váratlanul leugrott
a hordágyról, és miközben cigányul káromkodott, bicegve
rohant vissza a rádió felé. A hordágyvivők ámulva néztek
utána, majd mindketten rágyújtottak egy cigarettára.
Az egyik földszinti lakás ablakába kitettek
egy rádiót. A rádió tulajdonosa pizsamában hajolt ki az
ablakból, és tájékoztatta a lent állókat. „Az előbbi
hír az volt – hangzott az információ –, hogy a kormány
tűzszünetet követel. Azok, akiknél fegyver van, tegyék le a
kapualjakba, a lépcsőházakba.” Mellettem valaki
röpcédulákat osztogatott azzal a főcímmel: „Nagy Imrét a
kormány élére!” Egy munkás jött a Mária utca felől,
önkénteseket toborzott. Egy sereg ávóst fogtak el, azokat
kell őrizni. De hát nekünk nem volt ehhez fegyverünk.
Lőszerszállítás pirkadatkor
Kora hajnal volt, s én egyre jobban
fáztam. Hogy valamelyest felmelegedjek, átmentem a Mikszáth
Kálmán térre, ahol egy sereg ember várt arra, hogy az
ávósok kitörjenek a Rádió épületéből. „Egy egész
éjjelt töltöttem itt, s úgy érzem, hogy senki sem vette
semmi hasznomat” – mondta valaki. Magam is ugyanezt éreztem,
és visszamentem a Sándor utcába. Az utca vége felől
motorzúgás hallatszott. A csoportba verődött emberek most
hirtelen rebbentek szét, elbújva a kapualjakba, fedezéket
keresve. Most mi lesz? – ez villant át mindenkiben. De orosz
tankok vagy ávósok helyett egy teherautó közeledett,
ünnepélyes lassúsággal, reflektorfénnyel árasztva el az
utcát. A teherautó hátuljáról egy fiú kiáltozott:
„Hoztunk lőszert!” Az emberek előrohantak
rejtekhelyeikről. A teherautó kioltotta a lámpáit, és
hátratolatva egy biztonságosabb pontra igyekezett. Ezután
kezdődött meg a lőszerek lerakodása. Hamar kialakult a lánc,
és a lőszeresládák gyorsan vándoroltak kézről kézre.
Percek alatt kiürült a teherautó. Már lehetett is hallani,
hogy a rádióval szemben lévő ház legfelső emeletén újra
kattogni kezd a géppuska.
A lassan pirkadó hajnal fénye bevilágította
az utcát. Addigra már sokan hazamentek, de az elszántabbak
továbbra is vártak a fejleményekre, s mihelyt kivilágosodott,
az utca újra benépesült. Néhányan a Szentkirályi utca
sarkán álldogálva hallgattuk az élénk tüzelést. A rádió
ávósait lefoglalta az utca másik oldalán lévő
Thierry-csoport, és elterelte a figyelmüket az alattuk
lejátszódó eseményekről.
A rádió déli oldalán a fal fel volt
állványozva, az épületet éppen tatarozták. Nyakukban
géppisztollyal néhány fiú kapaszkodott fel a legfelső emelet
szintjére, kezükben csákánnyal. Megkísérelték a falat
áttörni. De addigra az ÁVH személyzete az udvar belső
oldalára vonult vissza, és a tüzelés az utcai fronton majdnem
teljesen megszűnt.
Megjelenik a tiszti iskola
A Sándor utca Gutenberg tér felőli
oldaláról hosszú teherautósor tűnt fel. A teherautók
gyalogos katonákkal voltak megrakva, rohamsisakban, állig
felfegyverezve. Az autókon álltak a katonák, a vezetőülés
felett egy Makszim-géppuska nézett előre. Az autókaraván
megállt a Sándor utca közepén. A tömeg körülvette – a
nők kiváltak a tömegből, és megkísérelték rávenni a
katonákat, szálljanak le, és jöjjenek a Rádióhoz harcolni.
A legénység jobbára kifejezéstelen arccal figyelte a
tömeget. Néhányan idegesnek látszottak, egyesek
gúnymosollyal szemlélődtek, mások megdöbbentek. „Mit
képzelnek ezek?” – kérdezte egy nő a közelben, mintegy
hangosan gondolkodva. „Ezeknek a katonáknak segíteniük
kellene a fiúknak” – mondta egy szanitéc. Egy másik
asszony a katonákra kiabált, és biztatta őket, lőjenek az
ávóra. „Nektek semmi sem lenne, hogy elfoglaljátok a rádiót!”
A százados, aki a különítményt vezette, elrendelte, hogy a
teherautók a Szentkirályi utcában parkoljanak le. A katonák
leszálltak – pihenj volt a vezényszó. Rögtön
körülvették őket asszonyok és gyerekek, és sürgették,
vegyenek részt a harcban. A fiatal tisztjelöltek azonban
fegyvereiket és menetfelszerelésüket a teherautókon hagyva
sztoikus nyugalommal álltak a kocsik mellett, parancsnokuknak
engedelmeskedve.
Be a rádió udvarára
Az utca megtelt porral és lőporfüsttel.
Mi, akik csak nézők voltunk, most már csak lépésekre voltunk
a rádió főbejáratától. A körülöttem lévő fiúknak csak
egy része volt felfegyverezve. Imitt-amott még szórványos
lövöldözést hallottunk. Amikor a lövések végképp
abbamaradtak – lehettünk vagy ötvenen –, berohantunk a
sötét kapualjon át, és valamiféle csatakiáltást
hallattunk. Kétségtelen, hogy féltem, de az általános
izgalom erőt vett a félelmemen, és futottam az árkádok
alatt. Egy szempillantásig megfordult a fejemben, hogy ha most
valaki felülről egy kézigránátot dobna közénk, abból
tömegmészárlás lenne.
Az udvar feletti üvegtető darabokra volt
törve, a földet bokáig fedte a törmelék. Az udvar bal
oldalán egy teherautó állt, rajta lőszeresládák. A sár
vérrel keveredett a földön. Körös-körül lelőtt
ávóstisztek holttestei hevertek. Elmentem egy fiatal tiszt
mellett, a hátán feküdt, nyitott, kék szemei az égre
néztek, szájából egy vékony vércsík szivárgott. Néhány
lépésnyire tőle hevert a tiszti tányérsapka.
Egy csoport fiú az udvarról nyíló másik
lépcsőházba futott. Egy középkorú férfi felmászott a bal
oldalon álló teherautóra, és onnan kiáltott rá a fiúkra:
„Mindent szedjetek össze, lőszert és fegyvereket. Erre most
mind szükség lesz.” Az udvar jobb oldali lépcsőházából
most egy csoport tartott kifelé. Többnyire a rádió előző
este bent rekedt alkalmazottai – köztük Szepesivel, aki a
sportesemények jól ismert bemondója volt. A menetet egy ávós
százados vezette, a határőrök zöld jelzésével és
rangjelzésével a váll-lapján. És a lehető leggonoszabb
arckifejezéssel. Az egyik fiú hozzálépett, és
megszólította: „Százados bajtárs, legyen szíves és vegye
le a vörös csillagot a sapkájáról.” Noha mindez nagyon is
udvariasan hangzott, a hang mégsem tűrt ellentmondást. Az
ávós tiszt válaszát nem hallottam, de láttam, hogy a fiú
arcát elönti a vér, és a következő pillanatban egy oly
hatalmas pofont kent le a századosnak, hogy annak a szemüvege
és a tányérsapkája is lerepült.
Tüzelés felülről
Ahogy mondani szokták, abban a
pillanatban szabadult el a pokol. A padlásról, a tető
magasságából kezdtek lőni ránk. Rohantunk fedezék után. Az
utcai bejárat felé futottam vissza, és bebújtam az egyik
utcára néző szobába. Amikor feleszméltem, akkor vettem csak
észre, hogy apám volt hivatalában vagyok, aki a Rádió Élet
kiadója volt, a régi rádió hivatalos lapjáé. Itt én, mint
fiatal fiú, gyakran megfordultam. Amikor utoljára itt jártam,
a szirénák az óvóhelyre kergettek bennünket, mert épp
légiriadó volt. Most, ahogyan ott álltam apám volt
íróasztala előtt, elképzeltem őt, ahogy gondosan rója a
számoszlopokat az elmaradhatatlan Waterman töltőtollával.
Két másik fiú is velem együtt rohant ide, s most a csukott
ajtó és az iratszekrények között kerestek fedezéket. Az
egyikükben felismertem Lócit, Szabó Lőrincnek, a híres
költőnek és műfordítónak a fiát. A másik fiú egy
világító pisztolyba igyekezett egy bele nem illő töltényt
belekalapálni. Halálra rémültem. Nem óhajtottam „baráti
tűz” áldozatává válni. Az ablakokon vasrácsok voltak, s
úgy éreztük magunkat ott, mint az egerek a csapdában. Addig
vártunk, amíg a tüzelés alábbhagyott, s akkor
kimerészkedtünk. Addigra teljesen beállt a tűzszünet. A
lépcsőház inkább egy hangyabolyhoz hasonlított. Sebesült
ávósokat hoztak hordágyon. Őket a többi ávósok követték,
felkelők által kísérve a tolongó tömegen, amely
fenyegetően vette őket körül. Közben egy fiatalember
kitűzte a rádió erkélyére a nemzetiszínű zászlót,
immáron a kommunista címer nélkül, lyukkal a közepén.
Hirtelen tört rám az álmosság. Elfogott a
vágy egy csésze forró tea után is, s elhatároztam, hogy
hazamegyek.
Utóhang
Kiégett járműveket kerülgetve hagytam
el a Sándor utcát. A Múzeum körúton álltak a sárga
villamosok, némelyikük az oldalán hevert. Amint a Körútra
balra befordultam, rögtön megláttam a hosszú orosz
páncélautó-sort, amely egészen a Kálvin térig tekergett.
Néhány lépésre tőlem két orosz katona emelte fel sérült
társát, akinek a véres kötése jól mutatta, hogy a térdét
lőttek át. Hóna alatt és a térdei alatt emelve tették be a
páncélautóba. Abban a pillanatban haladt el mellettük egy
fegyvertelen, civil férfi. Az egyik tiszt megfordult, és
pisztollyal halántékon lőtte. A férfi összeesett, és
gurulni kezdett néhány pillanatig, a Múzeum utca sarkáig. Ott
felkelt, fejét mindkét oldalon elborította a vér. Füleit
befogva szaladni kezdett, de alig tett meg pár métert,
végképp összeesett.
Gyorsan átvágtam a Körúton, és a
Kecskeméti utca fele fordultam. Az utca elején civilek és
magyar katonák csoportokban figyelték a túloldali oroszokat.
Egy másik csoport magyar katona a Magyar utca sarkán
álldogált. Tüzérek voltak könnyű aknavetőkkel és
rádióautókkal. Komor arckifejezésük nem árulta el
szándékukat.
Befordultam a Váci utca felé, és néhány
perc alatt elértem szobámat a Dimitrov téren. A lakás csendes
volt, a háziak a szomszédba mentek át, hogy a Szabad Európa rádió
adását hallgassák. A Kossuth Rádió megnyugtatta a
hallgatókat, hogy a felkelést leverték, és mindenkit
felszólítottak, ha még nem tette volna le a fegyvert, azonnal
tegye meg. Megpróbáltam átgondolni a nap eseményeit, de
hamarosan kimerülve zuhantam álomba.
Farkas Károly
1957. január16-án érkezett az
Egyesült Államokba, a USS Marine Carp fedélzetén.
Diplomáját a Columbia Egyetem könyvtárosi tagozatán szerezte
meg, és nyugdíjba vonulásáig a New York állambeli Briarcliff
Manor városi közkönyvtárának igazgatója volt. Felesége
Novák Edit gyógyszerész, akivel négy gyermeket neveltek fel
Chappaquaban. Ez a beszámoló kisebb részlet emlékirataiból,
mely remélhetőleg rövidesen könyv alakban is megjelenik.
Horváth János
Ronald Reagan, az ’56-os forradalom csodálója
A néhai amerikai elnök megértette, hogy
a Szovjetunió és a kommunista rendszer nem volt olyan stabil,
mint amilyennek látszott.
Ronald Reagan búcsúztatása alkalmat ad annak
a csodának a vizsgálatára, hogy a huszadik század
világháborúinak nyomában nem jött el a világégés. Az
Amerikai Egyesült Államok pedig valóra váltotta
felszabadító ígéretét, amelyet a Szovjetunió
gyarmatbirodalma népeinek tett – amelyben jelentős szerepe
volt Reagan elnök 1956-os magyar forradalom következtében
formálódott világképének is.
Személyes élményeimet azokból a
beszélgetésekből emelem ki, amelyeknek részese voltam 1974
tavaszán és nyarán az USA-beli Indiana államot járva.
Akkoriban Ronald W. Reagan Kalifornia
kormányzója volt, aki azért utazott ismét látogatóba
hozzánk, hogy segítsen a republikánus előválasztási
kampányban barátjának és kollégájának, Indiana állam
kormányzójának, Edgar Whitecombnak, aki szenátori tisztségre
pályázott. Magától értetődően Whitecomb segítséget
kapott Reagantől a jövőbeni viszonzás reményében. A kéz
kezet mos közmondás Amerikában is íratlan politikai
kötelezvény. E két republikánus kormányzó más tekintetben
is összeillő szövetséges volt: közép-nyugati vidéki
származás, jóképű darabos kispolgáriság, mosolygós arc,
mutogatható, csinos feleségek (Patricia Whitecomb műkereskedő
volt, Nancy Reagan az előkelő New England-i Smith College-ban
drámát tanult). Logikus, hogy partner volt a háborús hős
indianai és a filmsztár kaliforniai kormányzó.
Én akkor már esztendők óta a
közgazdaságtan tanszékvezető professzora voltam a rangos
Butler Egyetemen, Indianapolisban. Helybeli és országos
tudományos munkásságomon túlmenően ismert voltam a
közéletben is, mint számos gazdasági és társadalmi
szervezet tisztségviselője. AkkoribanWhitecomb kormányzó
gazdaságpolitikai tanácsadó testületének elnöke voltam.
Számon tartották szerepemet az 1956-os magyar forradalomban,
és hogy Magyarországon az 1940–1950-es évtizedben részt
vettem a nemzeti függetlenségi mozgalmakban, amiért a nácik
és a kommunisták is meghurcoltak.
A kampányban Ronald Reagan kaliforniai
kormányzóra, az egykori filmsztárra szegeződött minden
tekintet, ahogy őt az autóból kilépve bemutatta Whitecomb
kormányzó. Az elmondandó beszédek többnyire alkalmi
témákat érintettek, és kötetlen beszélgetések voltak,
gyakorta kérdés-felelet formában. A jelenlévők száma
tizenöt-húsz fő lehetett, bár időnként nem voltunk többen,
mint nyolcan-tízen, amikor mi, kampányolók egymásnak adtuk a
szót, vagy válaszoltunk a kérdésekre és észrevételekre.
Persze voltak meghirdetett gyűlések is, ahol százan vagy akár
kétszázan jelentek meg. Az egy-egy tucatnyi emberrel folytatott
beszélgetésekre úgy tekintettünk mint jó lehetőségre,
ahol a helység véleményformálói továbbadják az üzenetet.
Amikor egyáltalán nem mutatkozott hallgatóság, akkor
meglátogattuk a helyi rádióállomást egy
mikrofonbeszélgetést ajánlva, máskor egy bevásárlóközpont
bejáratánál vagy parkban beszélgettünk a járókelőkkel.
A két prominens kormányzó mellett én a
gazdaságpolitika szakemberének szerepében szándékoztam
megszólalni, Whitecomb kormányzó munkatársaként. Minthogy a
népszerű kérdések s hozzászólások gyakran szóltak
adózásról, inflációról, munkanélküliségről, gyakran
terelődtek a kérdések felém. Az is megesett, hogy részletes
professzori magyarázatba keveredtem, amire közbelépve Reagan
vette át a szót, és adott csattanós választ. Ő valóban
hatásosan tudta ezt tenni. Azután amikor magunk között, az
autóban vagy a szendvicsmajszolás közben elmagyaráztam az
elméleti és institucionális hátteret, akkor ismételten
másra terelte a szót. Nevezetesen visszanyúlt az 1956-os
magyar forradalomra. Meglepően tájékozott volt a részleteket
illetően.
Ronald Reagan kormányzó 1974-ben ismét
kérdezgetett az 1956. október–
novemberi magyar forradalom eseményeiről és
körülményeiről. Nem is ritkán váratlan kérdéssel
szakította félbe a közgazdasági fejtegetésemet: „Hogyan is
volt a tüntetés a Parlament előtti téren? Ki hívta oda a 300
ezres tömeget? Miért lőtt az ÁVO az ottani tömegre október
25-én, és nem 23-án? Tényleg nem volt fegyverük a
felkelőknek eredetileg?” És további kérdések a Kilián
laktanyáról, a Széna térről. Meglepő módon részletekbe
menően tájékozott volt a Magyarországtól 15 ezer
kilométernyire élő Ronald Reagan kaliforniai kormányzó!
Amikor pedig egyik következő ebédünknél elkezdtem valamelyik
monetáris-fiskális elmélet magyarázását – mert hiszen
neki erre nagy szüksége volt –, akkor körülbelül
tízpercnyi figyelés után a beszélgetést átterelte a
Budapest utcáin megvert szovjet katonákra. Egy másik
alkalommal hozzám fordult a kaliforniai kormányzó, az USA
jövendő elnöke, és azt mondta: „János, az én figyelmem
közgazdasági témákban alig terjed tíz percnél többre.”
Mintha ott, akkor a világ legtermészetesebb témája lett
volna, úgy kérdezte: „Miért hívta Kádár János
tárgyalásra Dudás Józsefet, akit rövid úton
felakasztottak?”
Én pedig ismét feltettem a kérdést:
„Azért tud-e Kalifornia kormányzója ennyi mindent az 1956-os
magyar forradalomról, mert a Szovjetunió kilátásait
mérlegeli? Mit tenne ő, ha szerephez jutna?” Válaszaiból
kihangzott, hogy közel állt az 1956-ban Magyarországon
formálódott álláspontunkhoz – nevezetesen, hogy a
Szovjetunió és a kommunizmus általában nem olyan stabil, mint
amilyennek látszik. Magyarországon szabad választások voltak
1945-ben a jaltai egyezmény szellemében, amikor 83
százaléknyi szavazatot kaptak a polgári-nemzeti kormányzás
pártjai, míg a kommunisták csupán 17 százalékot. Ronald
Reagan, aki még elnökjelölt sem volt ekkor, Harry Truman
külpolitikáját helyeselte, aki az egyezményt megszegő
Szovjetunióval szemben kezdte meg a NATO fegyveres szövetség
létrehozását. Mindkettőjük gondolkodásában döntő
fordulatnak számított a gyalázatos szovjet puccs
Magyarországon (Truman fogalmazott így), amelynek
következtében 1947 februárjában a demokratikus parlament és
kormány a kommunista párt prédája lett.
Amikor 1981-ben az Egyesült Államok
elnökévé választották Ronald Reagant, a hidegháború
feszültsége az atomhadviselés és a globális pusztulás
árnyékát vetítette előre. Ebben a helyzetben vált
döntővé az elnök magabiztossága. Nem habozott a
Szovjetuniót a gonosz birodalmának nevezni és hangsúlyozni,
hogy „a világ arzenáljaiban nincsen olyan fegyver, mint a
szabad emberek akarata és morális bátorsága”. Majd úgy
folytatta: „Ezekkel a meggondolásokkal felhívom az ország
tudósait, akik létrehozták a nukleáris fegyvereket, hogy most
állítsák talentumukat az emberiség és a világbéke
szolgálatába, és alkossák meg azokat az eszközöket, amelyek
hatástalanítják a nukleáris fegyvereket.” A következő
néhány esztendőben megvalósult „csillagok háborúja”
nevű versenyben a Szovjetunió annyira lemaradt, hogy az egész
zsarnokbirodalom csődbe ment és szétesett. Ronald Reagan
morális szilárdsága és államférfiúi bölcsessége
Magyarország felszabadulásához is elvezetett.
Király
Béla
Tíz igazság
1956-tal kapcsolatban
Az 1956-os forradalom oly váratlan volta
miatt, az események sorozata miatt, az ifjúság győzelme
miatt, akiket nem a személyek vagy szervezetek irányítottak,
hanem a szabadság szelleme, az állítólag legyőzhetetlen
kommunista hatalom összeomlása miatt a demokratikus
intézmények gyors fejlődése és a szovjet szuperhatalom
ismételt, masszív beavatkozása zavart keltett a
politológusokban, a médiában és az emberekben világszerte.
Ebben a zavarodott helyzetben a történések
kedvező fogadtatása volt túlsúlyban. A magyarok jó híre
1848 óta nem szárnyalt ilyen magasan. Mindazonáltal sok
kétséges tényező is volt. A szovjet propagandagépezet
előnyt kovácsolt ezekből a kételyekből, hamis
híreszteléseket terjesztve, többnyire sikerrel. Még ma is,
fél évszázaddal később, ezeket a híreszteléseket
terjesztik a szabadság ellenségei vagy a
félretájékoztatottak. Például azt a véleményt, hogy a
forradalom megbukott, holott győzött, vagy hogy a semlegesség
kinyilvánítása oka, nem pedig eredménye volt a szovjet
aggressziónak.
Ezért érzem szükségét, hogy mint szemtanú
és történész összefoglaljam az eseményeket.
1. 1956-ban a józan hazafiak nem kívántak
forradalmat, azonban többségük alapvető reformokat
sürgetett. Követésre méltó példának a reformkort és annak
csúcspontját, a ’48-as áprilisi törvények kiharcolását
tekintették. 1848-hoz hasonlóan 1956-ban is bíztak a békés
átalakulásban, de a hatalom erőszakos fellépése most is
hamar szertefoszlatta az illúziókat.
2. A forradalom célját az egyetemi ifjúság
16 pontja fogalmazta meg a legpontosabban. Ezt azonban sokszor
eltorzítják. Mit is követelt a 16 pont? Követelte a nemzeti
függetlenséget és a demokratikus szabadságjogokat. Követelte
a kommunista terror felszámolása érdekében a koncepciós
perek felülvizsgálatát, a rehabilitációkat, a vissza nem
tért hadifoglyok hazahozatalát, valamint Rákosi Mátyás és
Farkas Mihály törvény elé állítását. Követelte a nemzeti
jelképek és az ünnepek rehabilitását: a Kossuth-címer
visszaállítását, március 15-e nemzeti ünneppé
nyilvánítását és magyar egyenruhát a hadseregben.
Követelte a demokratikus kormányalakítás érdekében Nagy
Imrét a kabinetbe, valamint a sztálinisták eltávolítását.
Követelte, gyarmati státusunk megszüntetése céljából,
valamennyi magyar–szovjet és magyar–jugoszláv szerződés
felülvizsgálatát, a belügyekbe való be nem avatkozás
elvének tiszteletben tartását és az uránkérdés
rendezését.
Mi az, amit a 16 pont nem követelt? Nem
követelte a kommunista rezsim eltörlését: jövőjét a
megtartandó általános választások eredményétől tette
függővé. Nem követelte ugyan a szocializmus azonnali
felszámolását – de a gazdasági tervek, az ipari normák, az
illetmények, a beszolgáltatási rendszer felülvizsgálatát
igen. Mindezek nem jelentik azt, hogy akár az állam
vezetésének kommunista módszerével, akár a társadalom
szocialista megszervezésével szimpatizáltak volna a
kiáltvány megfogalmazói. Sürgős reformokat akartak, ám a
jövendőt a nemzet akaratnyilvánítására bízták.
3. A forradalom győzött. Ezt már az
Egyesült Államokba való megérkezésemet követő első
sajtókonferencián kijelentettem. Ekkor egy újságíró
megkérdezte, akkor vajon mit keresek Amerikában. A
következőket válaszoltam.
Október 28-án Nagy Imre tűzszünetet rendelt
el. Kezdetét vette az ország radikális politikai
átalakulása, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) feloszlott. A
Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Kádár János vezetésével
Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven újjáalakult,
szerves reformfolyamatok indultak. Kádár elkötelezte magát a
demokratikus játékszabályok tiszteletben tartása mellett,
sőt még a nemzeti függetlenség eszméje mellett is kiállt.
Nagy Imre többpártrendszeren alapuló kormányt alakított,
mely gyorsan konszolidálta a helyzetet. A forradalom belügy, a
fegyveres agresszió nemzetközi ügy. Ez utóbbival szemben
alulmaradt a magyar társadalom, de ez nem változtat a tényen:
a forradalom győzött.
Bár az amerikai újságíró elfogadta a
magyarázatot, még ma is vannak olyanok, akik „bukott”
forradalomról írnak és beszélnek. Úgy vélem, hazáját
szerető magyar ilyet nem tehet.
4. A győzelmet a magyar fiatalok vívták ki.
Az ÁVH kezdettől fegyvert használt a tüntetők ellen, majd
következtek a szovjet tankok. Mi hát a magyarázata a
győzelemnek? Természetesen az ügyben való hit és
elszántság, de segített két technikai tényező is.
A szovjetek hazánkat egyik leghűségesebb
csatlósuknak tekintették, amivel a párt dicsekedett is:
„Hazánk nem rés, hanem erős bástya a kommunizmus falán.”
A középiskolások alapkiképzést, a főiskolások tartalékos
tiszti képzést kaptak. A kommunisták így maguk képezték ki
harcosokká és alegységparancsnokokká ellenfeleiket.
Ez okból bővelkedett hazánk lőszer- és
fegyverraktárakban, melyek megnyitották kapuikat a
forradalmárok előtt. Így a legfőbb nehézségek: a
képzetlenség és a hadianyag hiánya 1956-ban – szemben
1848-cal – nem jelentkeztek problémaként.
E tényezők nagymértékben hozzájárultak a
győzelemhez, de nem tudták volna biztosítani az elért
eredményeket. Ezért merült fel a szabadságharcosok
egységeinek nemzetőrségbe tömörítése, központi
parancsnokság alatt.
5. A győztes fiatalok a politikai
konszolidáció biztosításáért központi vezetést
választottak. A fegyverszünetig a szabadságharcosoknak nem
volt egységes vezetése. Az egyetemi ifjúság részéről két
alapvető kezdeményezés indult. A ’48-as példát követve a
harcoló alakulatokat nemzetőrségbe kívánták szervezni,
egységes parancsnokság alatt. Törekvéseiket támogatta
Kopácsi Sándor ezredes, aki a forradalom mellé állt, és a
Deák téri rendőrparancsnokságot megnyitotta a
szabadságharcosok találkozói előtt. Október 28–29-én már
olyan számban jelentek meg a szabadságharc képviselői, hogy
határozataikat a szabadságharcosok közös akaratának lehetett
tekinteni. Ők választották meg a Forradalmi Karhatalmi
Bizottságot, mely alapját jelentette egy szakszerű katonai
jellegű felső vezetési törzsnek, a Nemzetőrség
Főparancsnokságának. Vezetésükre engem kértek fel,
helyettesemül pedig Kopácsit választották. Nagy Imre mindkét
forradalmi szervet írásban ismerte el.
A Nemzetőrség Főparancsnoksága egyre több
vidéki szabadságharcos egységet vett fel a Nemzetőrségbe,
fő feladatának mégis Budapest rendjének megteremtését
tekintette. Szervezőmunkájának eredményeként napról napra
csökkent a fegyveres cselekmények száma, és november 1-je
éjjelén már lövések zaja nélkül hajthatták álomra
fejüket a fővárosiak. A konszolidáció megkezdődött.
6. A Szovjetunió október 30-ról 31-re
virradóra fegyveres beavatkozást kezdeményezett hazánk ellen.
A felvonulás befejeztével 16 hadosztályszintű egység, 2000
harckocsi és egy – főként vadászbombázókból álló –
repülőegység állt támadásra készen. A Forradalmi
Karhatalmi Bizottság megbízható értesüléseket gyűjtött az
ellenség erejéről és mozgásáról. Nagy miniszterelnöknek
naponta többször is jelentést tettek arról, hogy a szovjet
erők hogyan alkotnak támadásra kész gyűrűt a főváros
körül.
7. A november 1-jei semlegességi nyilatkozat a
szovjet intervenció következménye, nem pedig oka volt. Miután
Nagy Imre felmérte a készülő szovjet beavatkozás méreteit,
és sikertelenül tiltakozott a szovjet kormánynál, valamint
Jurij Andropov nagykövetnél, jelentést tett az Egyesült
Nemzetek Szervezetének (ENSZ). Mivel a szovjet hatóságok
átlátszó hazugságokkal igyekeztek leszerelni a magyar
kifogásokat, az ENSZ-től pedig nem érkezett visszajelzés, a
kormány bejelentette az ország semlegességét és a Varsói
Szerződésből való kilépését. Nagyot az a gondolat
vezérelhette, hogy amennyiben szovjet szövetségesként ér
bennünket az orosz agresszió, a Nyugat „családon belüli
perpatvarnak” ítélheti az eseményeket. Így azonban egy
semleges országot ért támadás, és az ENSZ talán cselekszik.
Másban nem bízhatott a kormány.
Abból, hogy a semlegesség kimondására
november 1-jén, a szovjet intervenció katonai szakaszára pedig
november 4-én került sor, többen arra következtettek, hogy
lám, a magyarok megint forrófejűek voltak, kiprovokálták a
támadást. A fentiek tükrében azonban az állítás nem állja
meg a helyét.
8. A szovjet tömb egészét erkölcsi
felelősség terheli mindazért, ami történt. Kína október
30-án jóváhagyta a szovjet beavatkozást. Másnap szovjet
párt- és kormányküldöttség érkezett Brestbe, ahol Nyikita
Hruscsov a lengyel vezetést tájékoztatta. Ezt követően a
román, csehszlovák és bolgár vezetők informálására
került sor Bukarestben, majd Brioni szigetén Josip Broz Tito
kapott felvilágosítást a készülő akcióról.
9. A szovjet intervenció hadüzenet nélküli
háború volt. Adolf Hitler 1940-ben Franciaország ellen 2000
harckocsit vetett be. Ellenünk is éppen ennyi harckocsi vonult
fel. Volumenét tekintve tehát az, ami 1956-ban hazánkban
történt, háború volt.
Nagy Imre november 4-i rádióbeszéde élesen
világít rá arra, hogy már maga a támadás célja is
kimeríti a háború fogalmát: „Ma hajnalban a szovjet
csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a
nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes
magyar demokratikus kormányt.”
Ez a háború pedig szocialista országok
közötti háború volt, hiszen a forradalom programjában nem
szerepel a szocialista rendszer eltörlése.
10. A Nyugat és az ENSZ a forradalom után
elismerte annak igazságait. A szabad világ meglepően gyorsan
reagált a magyarországi eseményekre. Tömegtüntetésekre
került sor, Párizsban felgyújtották a kommunisták
székházát, értelmiségiek sokasága lépett ki a kommunista
pártokból.
Hannah Arendt szerint a forradalom
legjellegzetesebb intézményei a tanácsok voltak, és mivel a
szó orosz megfelelője: szovjet, a következőket írta:
„Amikor a szovjet-orosz tankok szétszúzták a magyar
forradalmat, valójában a világ egyedüli létező szabad és
cselekvő tanácsait semmisítették meg.”
Milovan Gyilasz, Tito volt helyettese
prófétai következtetésre jutott: „A magyar forradalom a
kommunizmus végének kezdete…”
Raymond Aaron így fejezte be A sors
értelme című tanulmányát: „A magyar forradalom…
győzelem a vereségben, mindörökre egyike marad azoknak a
ritka eseményeknek, amelyek visszaadják az embernek önmagába
vetett hitét, és emlékeztetik sorsa értelmére, az
igazságra.”
Az ENSZ Ötös Bizottságának 1957-es
zárójelentése is megállapítja a szovjet agresszió tényét,
a tényt, melynek orosz részről való elismerése 1992.
november 11-ig váratott magára. Ekkor jelentette ki ugyanis
Borisz Jelcin orosz elnök a magyar Országgyűlésben mondott
beszédében, hogy „1956 tragédiája… a szovjet rendszer
lemoshatatlan szégyenfoltja marad örökké!”
Ezek ’56 igazságai.
Király Béla
1912-ben született Kaposvárott.
1956-ban a Nemzetőrség főparancsnoka, a Forradalmi Karhatalmi
Bizottmány elnöke, Budapest katonai parancsnoka, novembertől a
katonai ellenállás szervezője; majd Ausztriába menekül, az
USA-ban telepszik le. 1989-ben hazatér. 1990 –94 között
országgyűlési képviselő.
Nagy Károly
Az 1956-os magyar
forradalom öröksége
A szabadság, a demokrácia, az emberi
jogok érvényesítése olyan elemi és természetes
szükséglet, mint az egészség. Az elnyomattatás, a
hátrányos megkülönböztetés, a jogfosztottság az betegség.
A totális diktatúra zsarnoksága: maga a halál...
Az 1956. október 23-a és november 4-e
közötti napokban Magyarországon majd mindannyian úgy
éreztük magunkat, mint akiket halottaiból támasztott fel a
forradalom. A mámoros öröm napjai voltak ezek. Kacagtunk és
sírtunk, az igazság rég betiltott szavait ittuk és dadogtuk,
sokáig elfojtott himnuszunk dallamai szakadtak föl
szívünkből. De a komoly, elszánt józanság tízszer
huszonnégy órája is volt ez a rövid kegyelmi idő. Lázban
égve fogalmaztuk nyilatkozatainkat, terveinket a diktatúra
szerkezetének lebontására, a függetlenség, a demokrácia, a
szabadságjogok társadalma feltételeinek megteremtésére –
szervezkedtünk, küzdöttünk, harcoltunk, tanácskoztunk,
tárgyaltunk és szavaztunk.
Ezt a feltámadást, ezt a reményt, ezt az
alkotó, országos demokratikus kibontakozást fojtotta vérbe a
Szovjetunió fegyveres agressziója. A szabadság hozsannáját a
börtönök, a kelet felé deportáló marhavagonok, a
pufajkás-karhatalmista sortüzek, a kínzókamrák, az
akasztófák terrorja némította el.
Mi lehet e tizenkét nap tanulsága? Mi az
1956-os magyar forradalom öröksége?
Nemzetközi történelmi jelentősége ma már
nyilvánvaló: az 1956-os magyar forradalom volt a szovjet
birodalom bukásának egyik első előidéző eseménye. Milovan
Gyilasz ezt már 1956 novemberében megjósolta, amikor a New
York-i New Leadernek ezt nyilatkozta: „A magyarországi
forradalom a kommunizmus végének kezdetét jelenti”. Albert
Camus francia filozófus pedig ezt írta: „A népfelkelés
első budapesti süvöltései porként söpörték el a
tudálékos, rövidlátó, hamis és hazug-szép filozófiákat,
magyarázkodásokat és doktrínákat. Az oly sokáig megcsúfolt
igazság, a meztelen igazság robbant a világ szeme elé.”
És mihelyt az igazság, a meztelen igazság a
maga megsemmisítő egyszerűségével nyilvánvalóvá vált,
többé semmiféle orwelli hazugságözön nem tudta
visszaagymosni a bizarr rémképeket, miszerint a háború az
tulajdonképpen béke; az elnyomás az szabadság, és a
forradalom az ellenforradalom. Ötvenhatban megtanultuk és a
világ elé tártuk az alapigazságot: egy országot, egy
társadalmat nem ideológiák határoznak meg, nem dogmák és
elméletek minősítenek, hanem a szabadság megléte, mértéke
vagy hiánya. Minden ideológia és doktrína felhasználható az
erőszak, az elnyomás igazolására, magyarázására,
legitimálására, mindegy, hogy minek nevezik: fasizmusnak vagy
antifasizmusnak, kommunizmusnak vagy antikommunizmusnak,
rasszizmusnak, kapitalizmusnak, szocializmusnak, vallási vagy
etnikai fanatizmusnak. József Attila ezt így fejezte ki:
„Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet...”
A szabadság: létszükséglet. Ez volt az
’56-os forradalom kitörésének egyik szikraforrása is. Ahogy
egy tizennyolc éves diáklány vallotta az ENSZ
különbizottságának 1957-ben: „Szabadságot akartunk, nem
jólétet. Lehet, hogy kenyerünk se volt, és sokunknak nem volt
megélhetési lehetőségünk se – de mi szabadságot akartunk!
Hazugságok között nőttünk fel. Állandóan hazudnunk
kellett. Egy ép gondolatunk nem lehetett, mert mindent belénk
fojtottak. Gondolatszabadságot akartunk!”
Szabadságot akartunk, és ez függetlenséget,
önrendelkezést jelent. Ehhez önkormányzatra van szükség. A
forradalom első napjai alatt drámai spontaneitással és
egyidejűséggel országszerte mindenütt megalakultak a
forradalmi tanácsok, nemzeti tanácsok, munkástanácsok. Sokan
e tanácsok megválasztását és működését tekintették a
forradalom legjelentősebb vívmányának. Hannah Arendt
filozófus így írt erről A totalitarianizmus eredete
című alapművében: „Nem volt káosz, nem volt rablás, nem
volt fosztogatás. Tömeges boszúálló emberölés sem
történt – a néhány ÁVH-tiszt nyilvános felakasztása
rendkívüli mértékletességről és körültekintésről
tanúskodott. A talán előfeltételezhető csőcselékuralom
helyett majdnem azonnal, a felkeléssel egyidejűleg megalakultak
a forradalmi és munkástanácsok. E tanácsok megválasztása
és működése legvilágosabb jele volt a diktatúrával és a
zsarnoksággal szemben a demokrácia és a szabadság
fellendülésének.”
A forradalmi tanácsok működtetése azt is
jelentette, hogy a magyar nép nemcsak megszüntetni, megtagadni,
lebontani akart, hanem alkotni, megteremteni, felépíteni is.
Embertelen, elnyomó diktatúrát megszüntetni és emberséges,
demokratikus társadalmat építeni.
Két hét természetesen nem elég egy új,
szabad társadalom kialakítására, de annak előfeltételei
megteremtésére elégnek bizonyult tíz nap. Az egyik
legfontosabb előfeltétel az önbizalom visszaszerzése volt.
Amikor legördült szívünkről az életünk minden területén
minden percünket átható, testet-lelket bénító
félelemérzet, akkor el tudtuk kezdeni építgetni a
demokratikus viselkedés kereteit. Ahogy Bibó István, egyik
legnagyobb politikai gondolkodónk fogalmazta meg szállóigévé
vált megfigyelésében: „Demokratának lenni mindenekelőtt
annyit tesz, mint nem félni...”
Bibó Istvánnak a személyes bátorsága is
legendássá vált. November 4-e véres vasárnapján, a szovjet
ágyúk, tankok és repülők pusztító inváziója hajnalán ő
volt a forradalmi Nagy Imre-kormány egyetlen tagja, aki a
Parlamentben maradt. Leült egy írógéphez, és „Magyarok!”
címmel proklamációt fogalmazott. Írógép küzdött
tankokkal, érvek szegültek szembe áruló terrorral, szavak,
gondolatok – golyókkal. Ezt írta ekkor többek között:
„Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a
világnak a szabadsághoz és igazsághoz való
ragaszkodását.”
Mi hát az 1956-os magyar forradalom
tanulsága, öröksége? Egyéb fontos tényezők mellett az,
hogy az igazság, az önrendelkezés, a szabadság, a félelem
nélküli élet, a demokrácia olyan alapvető egyéni és
társadalmi szükséglet, amelynek eléréséért az ember minden
áldozatra kész.
És ez az örökség, ez az üzenet nemcsak
Magyarországra vonatkozik, és nemcsak a távoli múltra
érvényes, muzeális kincs. Ez a tanulság nemcsak ott és
akkor, hanem itt is és most is fontos, sőt egyetemes és a
jövő számára is erőt adó érték. Úgy, ahogy ezt már
Bibó István is tudta, amikor két hónappal 1957. májusi
letartóztatása előtt ezt írta: „A magyar népnek […]
feladata, hogy minden rágalommal, feledéssel és
elszürküléssel szemben tisztán őrizze meg a maga
forradalmának zászlaját, mely az emberiség szabadabb
jövőjének a zászlaja is.”
*
Az Amerikában élő
szociológiaprofesszor angol nyelvű írásának magyar
változata: Nagy Károly–Peter Pastor ed.: The Legacy of the
1956 Hungarian Revolution. Magyar Öregdiák Szövetség –
Bessenyei György Kör, Hungarian Alumni Association, 1996.
Nagy Károly
Szociológus, egyetemi tanár. 1956
októberében az Erdősmecske Forradalmi Nemzeti Tanács
elnökévé választották, majd novemberben elhagyta
Magyarországot. A Rutgers egyetemen tanult, és a New York-i New
School for Social Researchen doktorált. Számos angol és magyar
nyelvű tanulmánya, cikke jelent meg. A New Brunswick-i magyar
közösségnek, valamint az Anyanyelvi Konferenciának vezető
egyénisége.
Pongrátz András
A Sztálin-szobor
ledöntése
Nem érdekelt a politika
Az Eötvös Loránd gépipari technikum
acélszerkezettani szakán, mint utolsó éves diákot, a
politika nem érdekelt. Pontosan tudtam, mit szabad a házon
kívül mondani és mit nem, s ehhez tartva magam az iskola
kultúrfelelőse voltam. A színházi és mozivilággal
foglalkoztam, s minden szabad időmet színházjegyek
felvételével s az iskolában a tanulóknak és tanároknak
történő eladásával töltöttem. Sokszor az egész iskolát,
mind a tizenkét osztályt, iskolai idő alatt persze, elvittem
egy különelőadásra a Tátra moziba, Erzsébeten, az
iskolánktól pár száz méterre. Az iskola nem nagyon
érdekelt, de csak oda vettek fel, mivel édesapám értelmiségi
ember volt.
Én semmiféle előkészületről nem tudtam, s
egyik bátyám sem – otthon minden rendben ment, s az
iskolával és a színházakkal voltam elfoglalva. Október
23-án iskolába mentem, s a nap különösebb események
nélkül telt el. Délután az Operába indultam jegyekkel
elszámolni és új jegyeket felvenni. Mikor kijöttem a
szervezőirodából, úgy négy óra lehetett. Az Operaház
külső falán egy papírt látok felragasztva; megállok, hogy
elolvassam. A legnagyobb meglepetésemre az egyetemisták 12
(úgy emlékszem) pontja van géppel írva [16 pont – a
szerk.], s még többször körülnézek, ki látja, hogy én
ezt a szöveget olvasom. Odavoltam a csodálkozástól –
ilyesmi is létezik ebben az országban? Négyszer-ötször
elolvasom, s csak csóválgatom a fejem, majdnem félve. Indulok
hazafelé Soroksárra, s a Nagykörúton felkapaszkodom a
villamos hátsó lépcsőjére, egy lábon csüngve. Mikor a
villamos a Nemzeti Színházat elhagyta, a színház mögötti
téren látok egy gyülekezetet. Menet közben leugrok a
villamosról, és odamegyek, lássam, mi történik.
A tömeg közé
Az áruház előtti kis téren egy szobor
állt. Annak a szobornak a talapzatán egyetemista diákok
szavaltak hazafias verseket, és felolvasták a 12 pontot, amit
én az Opera falán olvastam. Hát itt már én is belekeveredtem
a tömegbe, hallgattam és éljeneztem az elhangzottakat. Ott,
azokban a percekben határoztuk el, hogy megyünk és a
Sztálin-szobrot ledöntjük. Az oroszok és a kommunisták
szimbóluma a szobor, ledöntése a kommunizmus megdöntését is
jelentette (lehet, hogy máshol is ugyanez az ötlete támadt
másoknak). Egymást teljesen ismeretlenül ölelkezve nagy
buzgósággal indultunk ki a Körútra, s onnan a Liget felé.
Mivel olyan sokan voltunk, s a tömeg percről percre duzzadt, az
úton kellett haladni, mert a járda túl keskeny volt. Ahogy
megakadályoztuk a teherautók útját, a sofőrök nagy
kíváncsisággal érdeklődtek, mi történik itt. Ahogy mondjuk
nekik szándékunkat, átvéve a mi lelkesedésünket mindjárt
felajánlották a teherautójukat a tömeg szállítására.
Sok-sok teherautót telerakva néppel, érkeztünk a Hősök
terére. Ott a tömeg meg csak gyűlt, gyűlt és gyűlt. Mintha
csak a város több részében ugyanez történt volna, mint ahol
én voltam (én csak arról tudok, ahol én voltam), a tömeg
nőttön-nőtt.
Teherautóval
Tervünk jól hangzott, de kivitelezni nem
volt gyerekjáték. A nagy dromedár szoborra felmászni is
nehéz volt, nemhogy kimozdítani. De hát fiatalok, ügyesek,
határozottak és lehetetlent nem ismerőek voltunk. Megoldást
kellett találnunk a terv kivitelezésére. Jól jött, hogy ott
volt a sok teherautó, melyen sokan érkeztünk, s ezeket most
felhasználhattuk kézi erő helyett. Akadt az egyik teherautón
hosszabb vastag drótkötél, ami nagyon jónak látszott. Mivel
a szobor akkora volt, hogy még a vállára is lehetetlen volt
felmászni, lasszót kellett a fejére dobni és azon felkúszni,
s a drótkötelet a mi Sztálinunk nyakára hurkolni. Így is
történt. Aztán ezeket a kész drótköteleket több teherautó
után kötöttük, és megpróbáltuk a szobrot a talapzatáról
lehúzni. Igen ám, de a szobor nem moccant – négy-öt
teherautó sem tudta megmozdítani, a kerekek kipörögtek.
Előbb próbáltunk felmászni a teherautókra súlynak, de az
sem vált be, ráadásul túl veszélyes volt, és mi nem
akartunk senki testi épségében kárt tenni. Az volt az egyik
legnagyobb problémánk, hogy a segíteni akaró tömeget úgy
tartsuk távol, hogy senkinek baja ne essék. Olyan sokan
voltunk, és mindenki segíteni akart, de csak úgy lehetett
célba érni, ha mindent meggondoltan, vigyázva cselekszünk.
Tehát a kerekek kipörögnek – nem megyünk
semmire. Mondja az egyik fiú, nem messze útépítés folyik,
és akad bőven macskakő. Mindjárt négy teherautót
megpakoltunk, de attól féltünk, hogy a gumik kidurrannak a
jelentős tehertől. Ettől a súlytól viszont a kerekek is
biztos nem fognak kipörögni. Nekifogtunk a drótköteleket a
megrakott teherautók után kötni, ám a legnagyobb problémánk
változatlanul az volt, hogyan tudjuk a tömeget hátrébb
könyörögni, hogy legyen elég helye a teherautóknak, sőt,
még azon felül is, ha netán a drótkötelek szakadnának,
nehogy valakit megöljünk. Végre-valahára sikerült elég
helyet biztosítani és a teherautókat beindítani. Majd a
nyakba kötött drótkötelekkel meghúzni a gyűlölt dromedár
jelkép-szobrát. Egyszerre, megint és megint, húzd meg,
vigyázz! – a szobor nem moccan. A drótkötelek egymás után
szakadtak el, és mi mérgünkben és tehetetlenségünkben a
sírás szélén álltunk. De azt mondtuk: ember tette oda, ember
le kell tudja onnan vegye. Tovább kellett okoskodnunk. Az egyik
gépipari technikumba járó fiú (mint én) azt mondja,
iskolája aránylag a közelben van, s van ott gázhegesztő és
vágó apparátus is. Na, mindjárt elindul vagy öt fiú, és
kis idő múltán megérkeznek a vágóval. A tömeg ujjong,
ahogy tovább dolgozunk – de ahelyett, hogy fogyna, egyre csak
nő, nő és nő. Akad segítség bőven, többen is voltunk,
akik értettünk hozzá, mert az iskolában vagy a munkahelyeken
mint munkások vagy ipari tanulók dolgoztunk. Ekkor nagy
hozzáértéssel, most már szinte percek alatt elvágtuk a térd
alatt a szobrot – de a legnagyobb probléma megint csak az
volt, hogy a segíteni akaró tömeget miként tudjuk hátrébb
vonni. Ott, akkor nem volt főnök vagy beosztott, tanuló vagy
tanár. Ott mindenki egyenlő volt, és mindenki segíteni akart.
Úgy is történt – a tömeget végül sikerült
hátrakönyörögni. S akkor a teherautók a most már
meggyengített szobrot nagy recsegések és ropogások közt le
tudták húzni.
Talán addigi életem legörömtelibb pillanata
volt, amikor a nagy tömegű, gyűlölt szimbólum nagy robaj
közepette lezuhant a földre, és ott hevert. Diadalmasan
felmásztunk rá, s mintha mindjárt az egész kommunizmust
győztük volna le, örömmámorban úsztunk, és csak
ölelgettük egymást. Egy egyenruhás rendőrhöz fordultam,
akinek pisztolya az oldalán a tokjában lógott, s kicsit
cinikusan, de inkább barátságosan kérdeztem tőle: mit szól
a dolgokhoz? Gondolván arra is, ha azt a pisztolyt elővette
volna, biztosan vérfürdő lett volna, az ő vérét is
beleértve. De azt mondja: „Hát, fiam, már nagyon ideje, hogy
az a postarabló onnan lekerüljön. Különben is, ha akarnék
is, mit tehetnék ennyi emberrel szemben?”
A Rádióhoz
Az idő nagyon eljárt, négy órakor
ugrottam le a villamosról, s úgy tűnt, mintha egy egész
életet éltem volna át ott a Hősök terén. Lehetett vagy tíz
óra, amikor jött a hír, hogy a rádiónál az ávósok a
tömegre lőnek. Ez azt jelentette, hogy ott is „balhé” van,
és azt is, hogy már olyan komolyra fordult a helyzet, amiről
pár órával azelőtt álmodni sem mertem. Összebeszélünk,
megyünk a Rádióhoz.
A nagy tömeg az Andrássy utat teljesen
elfoglalta, s ott a tömegben találkozom az egyik technikumi
tanárommal (éppen műhelyt tanított, s ha tudta volna, milyen
jól jött tudásom az elmúlt órákban!), és kérdem tőle:
„Tanár úr, hát hogyhogy itt?” Azt mondja: „Fiam, itt
már komolyra jár a dolog. Mivel a rádiónál az ávósok
lövöldöznek, erre nekünk is reagálni kell.” Legnagyobb
meglepetésemre mondja: „Mielőtt a rádióhoz mennék, meg
kell állnom otthon felvenni valamit, amire szükségem lesz.”
Nem mondja ki, de jól értem, hogy most hazamegy, ahol fegyvert
vesz magához, majd utána a rádióhoz. Akkor láttam őt
utoljára, nem tudom, mi történt vele. Amit mondott, az bizony
félelemmel töltött el, hisz pontosan tudtam, mekkora
rettenetes bűn a „népi demokráciában” fegyvert tartani.
Emlékeztem, az én dolgom volt, mint a legfiatalabb fiúnak és
aránylag kis termetű gyermeknek, a bátyáim évente megpucolt
és lezsírozott puskáit a szénapadláson az eresz alatt
elrejteni. Felnőtt ember oda nem fért be, s így házkutatás
esetén nem találták volna meg. Na, mondom magamban, itt igen
komolyra fordul a dolog.
Sodródom a nagy tömeggel a Rádió felé, s
odaérve hallom a lövéseket, s látom már, halottunk is van. A
népnek semmi fegyvere nem volt, csak álltunk és kiabáltunk
dühösen, hogy ezek a patkány ávósok a falak mögé bújva
lőnek a tömegbe. Kimegyek a Múzeum körútra, s látom, hogy
kirendelték a katonaságot, s a kiskatonák ott masíroznak
bajonettel a puskájuk végén.
Mi elképedve rohanunk hozzájuk, s mondjuk:
„Mit csináltok ti, tán csak nem gondoljátok, hogy a
testvéreitekre és a szüleitekre fogtok itt lövöldözni?”
Azt mondja nekem az egyik kiskatona: „dehogy lövöldözünk
mi, ide kivezényeltek minket, hogy a népet megijesszük, nincs
is töltényünk, s különben is, ha szerzel valami civil
ruhát, én is jövök közétek.” Le is vettem a szvetteremet,
s odaadtam neki. Ő levetette a egyenruhája kabátját, amit egy
bokorba dobott a Nemzeti Múzeum kertjében, felvette
szvetteremet, és beállt közénk.
Már nagyon későre járt, s eszembe jutott,
szegény édesanyám mennyire aggódhat értem, mivel már öt
és hat között otthon kellett volna lennem. Kerestem egy
telefont, és felhívtam, s mint azt előre tudtam, jó hosszú
leckét kaptam tőle, és rám parancsolt, azonnal menjek haza.
Habár hosszan tartott az út, de az éjszaka közepén
hazaértem.
Jönnek a tankok
Október 24-én reggel arra ébredek, jön
a hír, az orosz csapatok mennek Pestre, és éppen Soroksáron
keresztül vonulnak fel a városba. Hát ezt valahogy meg kell
akadályozni. Összegyűlünk jó néhányan a főtéren, s azon
tanakodtunk, miként tudnánk megakadályozni a ruszki
csapatokat, hogy a városba Soroksáron keresztül eljussanak.
Most is, de már régebben is gondoltam rá, milyen naiv gondolat
volt ez tőlünk, ám akkor úgy éreztük, meg kell tenni, ami
tőlünk telik.
Elhatároztuk, hogy építünk egy barikádot
az út közepére, de akkorát, hogy még a tankok se tudjanak
rajta keresztülgázolni. Neki is fogtunk, s amit csak
találtunk, összehordtuk az út közepére. Volt ott kő,
tégla, dívány, varrógép, ajtófélfa, stráfszekér
(működő állapotban és darabokban) és minden más, amit el
lehet képzelni – amit Soroksáron egy házban meg lehetett
találni, az mind ott volt. Gondolván, hogy az út egyik felén
a vízárok, másik felén a HÉV-sínek, mi majd itt állítjuk
meg a ruszkikat. Büszkék is voltunk magunkra és arra a hegyre,
amelyet egy-két óra alatt összehordtunk.
Jöttek is az oroszok, csak úgy döngtek és
zakatoltak a hernyótalpak már messziről, mielőtt még láttuk
volna őket. Mi a bokrokba és az árkokba bújva vártuk őket:
Istenem, most mi lesz? Jöttek, közelebb és közelebb, a zajt a
fülem már alig bírta. Egyszer csak látjuk, hogy a
tehergépkocsik, amelyek a sort vezették, megállnak, és
hátulról a tankok előrejönnek, kikerülik a mi barikádunkat,
rámennek a sínekre, s a barikád másik oldalán vissza az
útra. Ezután már nyugodtan haladnak tovább, utat törve a
tehergépkocsiknak. Rettentő kínunkban és haragunkban
kiugrálunk búvóhelyeinkről, és ami kezünk ügyébe akadt,
elkezdtük a tankokat dobálni. Fegyverünk nem volt, de ha lett
is volna, a tankok ellen mit sem ért volna.
Tűz
Igen ám, de mire a tanksornak vége
szakadt, jöttek a teherautók tele katonákkal, s mi azokat
kezdtük féltéglával és ökölnyi kövekkel dobálni. Már
egy jó pár szélvédőt betörtünk, mire a katonák elkezdtek
tüzelni ránk, s amíg át nem haladtak a soroksári főtéren,
meg sem álltak a tüzeléssel. Mi mind próbáltunk fedezék
alá bújni, ki hová tudott. Én a sánc járda felőli oldalán
hasaltam, s csak imádkoztam, hogy életben maradjak.
Félméternyire előttem egy kisebb fa állt, s
centiméterenként kúsztam, igyekeztem a fejemet a fa mögé
tenni, gondolván, ha meg is lőnek, a fejem legalább legyen a
fa mögött, csak a testemet érhessék el. Az ott eltöltött
tizenöt-húsz perc volt életem leghosszabb várakozása. Mikor
elhaladtak az oroszok, és felkeltünk, sajnos, sok halottat
találtunk magunk körül. Amikor én keltem fel, és a
közvetlenül mellettem lévő ház kapujába nézek, ott látom
egyik osztálytársam tizenegy-tizenkét éves öccsét, aki
fejövést kapott egy dumdumgolyótól, mert szegény kissrác
agyveleje a kapun és a kapu alatt szét volt fröcscsenve.
Szomorúan tértem onnét haza, hogy nem sikerült ott a
ruszkikat visszatartani, sőt, ők tettek kárt a lakosságban.
De ezek voltak az első orosz csapatok, amelyek
a városba beértek, s talán ezek nagy része a Corvin köz
körül lelte halálát – tankjába beleégve vagy lelőve.
Ezek voltak az orosz csapatok, melyek fölött mi, „PESTI
SRÁCOK” győzelmet arattunk 1956 októberében.
Vitéz Pongrátz András
A Corvin közben harcoló hat Pongrátz
testvér legfiatalabbja. Tizenhét éves korában hagyta el
Magyarországot, most Phoenixben (Arizona) él. Négy fia és
lánya kilenc unokával ajándékozta meg. Mint üzletember
nevelte fel gyermekeit, és az utóbbi tíz évben magyarországi
művészeket turnéztat. Már több száz koncertet hozott az
amerikai, kanadai és ausztráliai magyaroknak. Nagyon élvezi a
magyarok társaságát és a sok turnén magyarokkal találkozik
szerte a világon.
Tom Rogers
Egy amerikai
szemtanú
Útban hazafelé az Egyesült
Államok követségéről
Október 26., péntek vagy 27., szombat
délután lehetett – a dátumok kissé összemosódnak –, és
komor, felhős, majdnem ködös nap volt. Anton és én
alkonyatkor hagytuk el a követséget, hogy még sötétedés
előtt hazaérjünk. Lassan hajtottunk keresztül az „orosz”
Budapesten. Volt egy védelmi kör, ahol az orosz jelenlét a
legerősebben volt tapasztalható: ez magában foglalta a
Parlamentet, a védelmi minisztériumot, a Belügyminisztérium
épületét, az összes hídfőt a folyó pesti oldalán és azt
a területet, ahol az Amerikai Követség székelt. Ez a terület
elég tiszta volt, emlékeim szerint láttunk egy kevés
kőtörmeléket az utcákon, de az állandóan járőröző
páncélkocsikon kívül emberek nem tartózkodtak kint.
Körbementünk a legszigorúbban őrzött területen, ahol szinte
hemzsegtek a tankok, és tovább a Bajcsy-Zsilinszky úton a
Nyugati pályudvar felé, aztán pedig a Duna irányába. Mi
voltunk az egyetlen civil jármű.
Az ellenség arca
A hídnál két tank irányult a folyó
másik partja felé, és miután az orosz és magyar fegyveres
járőrök ellenőrizték a papírjainkat, mint diplomatákat
átengedtek. Ilyen időkben az ellenség arcát általában
haragosnak vagy fenyegetőnek írják le, és szó, mi szó, azok
a katonák semmi jelét nem adták barátságos mivoltuknak. Ki
ismerheti viszont mások valódi érzéseit? A forradalom alatt
néhány orosz katona elszökött. Talán a mi „haragos
mongolunk” is közéjük tartozott. Azt gondolta vajon, hogy
nem a Duna partján áll, hanem a Nílus egyik hídján, esetleg
Berlinben? Mit csinálhattak a magyar katonák egy nappal
azelőtt vagy azután? Mit gondolhattak arról, hogy a gyűlölt
megszállókkal együtt őrzik a hidat, azokkal, akik ellen a
honfitársaik oly hihetetlen egységben léptek fel? Másrészt
viszont tudom, hogy az ellenségről való pillanatnyi
benyomásaimat kell lejegyeznem, bármilyen szubjektívek
legyenek is, és nem a végső összesítést. A forradalom alatt
soha nem láttam a szovjet vagy az őket támogató fegyveres
erőket másként, mint ellenségesnek és fenyegetőnek.
Elhagytuk a hidat, amelyet a budai oldalon nem
őriztek, és lassan behajtottunk a Mártírok útjára. Ahogy
befordultunk a sarkon, rögtön észrevehető volt a különbség
a két oldal között. Itt már közlekedtek emberek az utcán.
Nem voltak páncélkocsik, se tankok. Az emberek, bár nem voltak
kint sokan, nyugodtak voltak és barátságosak. A senki födjén
tartózkodtunk, ahová az oroszok napközben büntetlenül nem
jöhettek át, de ami nem is volt egészen a felkelők
ellenőrzése alatt. Itt kezdődött a szabad Magyarország.
A srácok
A Széna téren a földalatti
ásatásánál volt egy tankcsapda, amelyet a szabad magyar
„hadsereg” felügyelt. Ők voltak a Széna téri
„srácok”, akiket később annyit kárhoztatott és
üldözött a szovjet bábrendszer. A „srácok”, három
géppisztolyos tinédzser, megállítottak bennünket. Fáradtak
voltak, koszosak és feszültek. Minden okuk megvolt rá, hisz
előző éjszaka meghalt néhány társuk, és még többen
közülük azon az éjszakán, amikor az orosz tankok elhagyták
nappali táborhelyüket, és nagy számban megjelentek. A
„gyerekek” megnézték az iratainkat, és ez volt az egyetlen
alkalom a forradalom alatt, amikor ellenőrizték a
csomagjainkat, hogy nincsenek-e benne fegyverek. És mint mindig,
ők is és a körénk gyűlt emberek is kérdezték, hogy mi
újság a folyó másik oldalán és a külvilágban.
Túljutottunk az akadályon, amelyet felszedett
utcakövekből és három felfordított villamoskocsiból
építettek előző éjszaka, és egy nagy térre jutottunk. Ez
volt a Széll Kálmán tér. Ki merészelte volna akkor a
kommunisták által adott Moszkva tér elnevezést használni? Ez
már igazán a szabad Magyarország volt. Sokkal több ember
mozgott kint – úgy, mint tavaszi vasárnap délutánokon.
Valóban tavasz volt akkor?
Ahogy haladtunk a Vár felé – ott lakott
ugyanis Anton –, a Várfok utcán a járókelők utat engedtek
nekünk, integettek. A motorháztetőre volt terítve az amerikai
zászló, bár hogy ez biztonságot jelentett-e, nem tudom.
A szabadság, a remény és a
jövő zászlaja
Kitettem Antont a házuknál, amelyet
később teljesen leromboltak a szovjet mozsárágyúk, és
elindultam lefelé a Várfok utcán. Már majdnem sötét volt,
és a járókelők az autó elől félreálltak a meredek utcán.
Ahogy elhaladtam mellettük, elkezdtek tapsolni. Azokban a
napokban már hozzászoktunk ahhoz, hogy az emberek az utcán
üdvözölnek bennünket, barátságosan biccentenek felénk. Az
idő múlásával egyre inkább kérdéseket tettek fel,
például ilyeneket, hogy: „Mit csináltok?”, „Mikor fog
már Amerika segíteni nekünk?”, „Mi történik az Egyesült
Nemzetek Szervezetében?”, „Mikor jön Hammarskjöld?” Az
az este volt az egyedüli alkalom, amikor emberek százai álltak
az út szélén, és megtapsolták a zászlót, amely a
szabadságot, a reményt és a jövőt jelképezte. Kicsordultak
a könnyeim.
Pár háznyira az otthonunktól a sarkon
emberek csoportosultak. Marika, gyerekeink fiatal dadája a
kapuban állt. Azt mondta, hogy egy fiatalember van bent lőtt
sebbel a lábán. Aznap délután sebesült meg, amikor a szovjet
tankok egy váratlan nappali behatolást kíséreltek meg. Aztán
jött valaki, és megkérdezte, hogy elvinném-e a sebesült
fiút egy barátja házába, amely körülbelül másfél
kilométerre lehetett. A tömeg besegítette őt a kocsiba.
Konyakszaga volt, mint később kiderült, a mi konyakunkat itta.
Marika és a nővére ugyanis kávét és tépést hordott a
Széna téri „srácoknak”, és a fiúk megkérték őket,
hogy hozzanak a sebesültnek valami erőset.
Csendben telt az út a fiú menedékéig. Mit
mondhattam volna én? És mit akart volna mondani ő? Már
majdnem teljesen sötét volt, amikor a házhoz értünk.
Rögtön tömeg gyűlt körénk, ahogy kisegítettem az
autóból, és segítettek bevinni a házba.
Levél külföldről
Nyolcéves lányom kéretlenül írta az
alábbi levelet Eisenhower elnökhöz:
Tisztelt Eisenhower úr, Elinor Rogers
vagyok, nyolcéves. Apukám diplomata, és Budapesten élünk,
ami Magyarországon, Európában van. Október 31-én Halloween
partit tartottunk a követségen (tudja, Magyarországon háború
van), amikor hirtelen magyarok gyűltek össze a követség
épülete előtt, és valamit kiabáltak. Mr. Clark azt mondta,
hogy a himnuszukat énekelték, és segítséget kértek
tőlünk. A papa azt mondta, nem segíthetünk, mert a
hadseregünk Amerikában van. Szégyenkezem maga miatt.
Európa baráti ország, és segítenünk
kell neki, ha veszélyben van. Még ha idejönne és veszítene
is, legalább a dicsőség meglenne. Azt kívánom, bárcsak ne
lenne Amerika olyan gazdag. Évről évre rosszabb. Ha én
lennék az elnök, sok dolgot megváltoztatnék Amerikában. Azt
kívánom, bárcsak adhatnék valamennyit Amerika
gazdagságából Európának, úgy hogy egyenlőek lennének.
Európa soha nem lesz Amerika barátja, ha most maga nem segít.
Kérem, segítsen. Ha nem segít, soha többé nem fogom magát
szeretni.
Elinor
Tom Rogers
Dél-Karolinából származik, és az
Észak-Karolinai Egyetemen végzett fizikusként 1942-ben.
Meteorológus szeretett volna lenni. A légierő kadétjaként a
Bostoni Műegyetemet látogatta, és
időjárás-előrejelzőként szolgált az Atlanti-óceánon. A
háború után külügyi szolgálatban dolgozott, szolgált
Németországban a berlini blokád alatt. 1953-tól 1957-ig az
Egyesült Államok budapesti követségének első titkára volt.
Később Argentínában, Ecuadorban és Pakisztánban volt
külügyi szolgálatban. Van négy felnőtt lánya, és évi
rendszerességgel mindmáig tartja a kapcsolatot az 1956-ban
Budapesten szolgálatot teljesítő követségi munkatársakkal.
Jelenleg Mechanicsburgban él, Pennsylvania államban, és a
forradalom 50. évfordulóját szeretné Magyarországon
tölteni.
Lánya, Elinor kétnyelvű angol-spanyol
előadó tanár, jelenleg Madisonban, Wisconsin államban él. A
mai napig élénken emlékszik az eseményekre, amelyek
hatására a levelét írta, és gyermekkora magyar dalára, a
„Mennyből az angyal”-ra. A régi levelére mindmáig nem
érkezett válasz.
Veress Bulcsu
A forradalom ifjú
gyalogosa
1956 őszén tizenöt éves, második
osztályos gimnazista voltam a budai Petőfi Gimnáziumban.
Ekkoriban társaimmal még nem nagyon politizáltunk, talán
azért nem, mert politikai nézeteinket készen hoztuk hazulról,
és a szülői házon kívül minden politika – az iskolában
is – csak kommunista maszlag volt, amiről igyekeztünk nem
tudomást venni. Írószövetség, Petőfi Kör, messze túlestek
az érdeklődési körünkön. Ahol inkább észrevettem, hogy
valami változik, az a Szabad Ifjúság című lap volt. Ez a
kommunista ifjúsági szövetség (DISZ) hetilapja volt, de jobb
híján ezt olvastuk, mert más nem volt. 1956 őszén ez a lap
határozottan nyitott a nyugati kultúra felé. Én már akkor
erős dzsesszrajongó voltam, minden este hallgattam a Voice of
America negyvenöt perces dzsesszprogramját, és boldog voltam,
hogy egyszerre csak pozitív cikkeket olvashattam például Louis
Armstrongról vagy az akkor engem még szintén érdeklő és
meglehetősen új rock and rollról, például Elvis Presleyről.
A forradalom így engem teljesen váratlanul
ért. A következőkben az október–novemberi események
leírását csak vázlatosan fogom kezelni. Egyrészt azért,
mert ezt már mások jóval kompetensebben és hitelesebben
megírták. Másrészt az én szerepem ezekben aligha volt több,
mint „egy arc a tömegben”. Így leginkább csak olyan
momentumokkal fogok foglalkozni, amelyeknek van valami
speciális, egyéni vagy általános érdekessége.
1956. október 23-a délutánján családunk
Vérmezőre néző, Attila úti lakásában nagy sóhajtással
leültem leckét írni. Okos gyerek voltam, így az
átlagintelligenciához szabott iskola végtelenül untatott.
Bár farkasétvággyal olvastam, értékeset is, vacakot is, nem
éreztem semmi kihívást, hogy kitűnjek az iskolában. Nos,
leckeírás közben felnéztem, és azt láttam, hogy egy kisebb
csoport, húsz-harminc ember vonul át a Vérmezőn, nemzetiszín
zászlókkal balról jobbra, azaz a Széll Kálmán tér felé.
Ez is meglepett, bár akkor már tudtam, hogy valamiféle békés
tüntetések készülődnek. Engem akkor még az is el tudott
vonni a leckétől, ha egy veréb elrepült az ablak előtt, így
azonnal felugrottam, és rohantam le megnézni, mi történik.
Nem is sejtettem, hogy mire újra hazatérek, a
világtörténelem egy (apró) szereplőjévé válok.
A kerekedő vihar
A Bem térre tartottunk. Útközben
valahol összeakadtam Leisz Béla osztálytársammal, és egypár
órát együtt voltunk. A Bem téren már nagy tömeg volt, s az
ott történteket sokan megírták. Nagy lelkesedést keltett,
amikor a Bem-szobor mögötti laktanyában (ez a ’90-es évek
elején MDF-székház is volt) a katonák kitűzték a magyar
zászlót. Itt most egy kis kitérő: szerintem általában
kevés szó esik arról, hogy a magyar honvédség és a
közönséges, úgynevezett „kék ruhás” rendőrség milyen
fényesen vizsgázott a forradalom napjaiban. A katonaság
parasztgyerekei egy pillanatra sem hezitáltak, hogy az ő
helyük hol is van ebben a harcban. Ugyanez állt a
közrendőrségre. Ezek ugyan jórészt „tahók” voltak,
proligyerekek, a korszellemnek megfelelően rendszerint
basáskodók is a polgárral szemben, de amikor a part szakadt,
pontosan tudták, melyik oldalon a helyük. Számtalanszor
láttam a forradalom napjaiban, amint kék egyenruhás rendőrök
nemzetőrként járőröztek, és senki egy rossz tekintetet nem
vetett rájuk.
A Bem térről még csak annyit, hogy néha
némi konfúzió van arról, hogy ki is szavalta ott el a Nemzeti
dalt. Ez Bessenyei Ferenc volt, míg a másik
színészóriásunk, későbbi felejthetetlen barátom, Sinkovits
Imre a Petőfi-szobornál írta be magát – nem utoljára – a
nemzet dicsőségalbumába.
A Parlamentnél
Innen a Parlamenthez vonultunk. Ez is
ismert történet. Amire élesen emlékszem, az, hogy mennyire
megdöbbentett, hogy Nagy Imre, midőn megjelent a Parlament
erkélyén, és amikor már a tömeg azt skandálta, hogy
„Ruszkik, haza!” és „Ki az oroszokkal!”, akkor Nagy Imre
úgy szólított meg bennünket, hogy „Elvtársak!” Erre a
tömeg, mintha begyakorolta volna, unisonóban üvöltött
vissza: „Nem vagyunk mi elvtársak!” Magamban azt gondoltam:
ilyen ostoba ez az ember? Ennyire nem érti, miről van szó?
Persze Nagy Imrét a helyére kell tenni. Nem volt más. A
legkevésbé vadállati moszkovitát követelte a tömeg, mert
másról nem is tudott. Nagy Imre pedig abszolúte nem volt
felkészülve arra, hogy egy ilyen forradalmi mozgalmat vezessen
– sodorták az események. Ami azt illeti, ebben a helyzetben
egy Winston Churchill se tudta volna elhárítani a várható
brutális szovjet megtorlást. Nagy Imre élete végén vállalta
a forradalmat. Ha gyáván viselkedik, mint némelyik társa,
minden bizonnyal meg tudta volna menteni a bőrét. Ő nem ezt
választotta. Bár életéről nem vagyok nagy véleménnyel,
mint jó keresztény úgy tartom, hogy mártíromságával
megváltotta magát, és mélyen meghajolok emléke előtt.
Még az fogott meg a Kossuth téren, hogy egy
ponton az ÁVH kioltotta a közvilágítást, gondolván, hogy
majd félünk a sötétben. Ekkor már októberi kora este volt.
Szinte egyszerre, a tömeg meggyújtotta a kéznél lévő
újságokat, és ezek egy-két percig bevilágították a teret.
Szívmelengető volt ennyi Szabad Népet égni látni.
A Rádióhoz!
Közben a „szocialista”
munkásosztály is mozgásba lendült, és amikor valaki kiadta a
jelszót, hogy „a Rádióhoz!”, az akkori Csepel teherautók
tucatjai jelentek meg. (Biztos a CIA rendezte meg ezt ilyen
jól!) Magam az egyik első Csepel jobb első sárhányóján
ültem, és végig szorosan fogtuk egymás kezét a bal
sárhányón ülő fickóval, mert másképp lepottyantunk volna
– esetleg a kerék alá. A vezetőfülke tetején is ültek,
és emlékszem, hogy a sofőr állandóan ordítozott kifelé,
hogy tegyék szét a lábukat, mert nem lát semmit. Az egyik,
számomra legemlékezetesebb, bár apró momentum, ezen az úton
történt. A mai Károly körúton haladtunk a Rádió felé, s
azt hiszem, én eléggé a menet élén járhattam a Csepelemmel.
Előttünk egy villamosmegállóban egy idősebb házaspár
állt, tartásukból, kinézetükből ítélve az én szótáram
szerint „régi vágású úriemberek”, a kommunista szótár
szerint „vén reakciósok”. Amikor a közelükbe értünk,
egy csepelnyi üvöltöző vadállat, a férfi undorral nézett
felénk, az arcára efféle lehetett írva: „mi ez a kommunista
vircsaft már megint?” Aztán még közelebb értünk, és az
öregúr hirtelen felfogta, azt ordítozzuk, hogy „Ruszkik,
haza!” meg „Szabadságot akarunk!” stb. És ekkor egy
másodperc alatt valami földöntúli boldogság öntötte el a
képét, szinte ugrálni kezdett, és két kézzel integetett
nekünk. Ez az apróság nekem az egyik legfontosabb emlékem
arról, hogy miről is szólt 1956.
Mikor a Rádióhoz értünk, ott már
rengetegen voltak – a Múzeum körútról már alig lehetett
bejutni a Bródy Sándor utcába, és addigra az ávósok már
lőtték a könnygázgránátokat. Itt kóstoltam először
könnygázt, másodszor a Columbia Egyetemen 1971–72-ben, a
vietnami tüntetések idején, persze ott is csak a
Ho-Ho-Ho-Shi-Minh-féle hippikkel verekedtem össze. Innen arra
emlékszem, hogy a honvédség is megmozdult, tucatjával jöttek
a fiatal katonák, gondolom, a közeli Kilián laktanyából.
Mint rőzsekötegeket, úgy hozták a fegyvereket,
összenyalábolva hatot-nyolcat. Gondoltam, hogy egyet hazaviszek
későbbi használatra, de aztán azt is gondoltam, hogy anyám
frászt kap tőle. Már a golyók is elkezdtek kopogni, én egy
villamosban dekkoltam a Múzeum körúton, pont a Bródy Sándor
utcával szemben, és határozottan kaptunk belövéseket.
Ekkor már rettenetesen elővett a bűntudat
anyámmal kapcsolatban, mert a szüleim elváltak, és én
anyámmal és húgommal éltem, és tudtam, hogy anyám teljes
frászban van, mert ő meg volt győződve róla, hogy ahol ebben
a városban a legnagyobb balhé van, akkor én ott vagyok –
amiben igaza is volt. Akkor már ugyanis a lövöldözést az
egész városban hallották, Budán is. Azt is gondoltam, ha
hősi halált akarnék halni, ahhoz ez még egy kicsit túl korai
lenne, nem beszélve arról, hogy ez a háború úgysem itt a
Rádiónál fog eldőlni. Még csak annyit, hogy keresztény
meggyőződésem szerint az ott elesettek is, így például
Hegedűs István, a kiváló öttusázó, a Jóisten jobbján
ülnek. Legyen áldott az emlékük!
Így aztán hazamentem, anyámat
megnyugtatandó, de erőszakoskodtam, hogy vissza akarok menni.
Ebbe csak azzal egyezett bele, hogy ő is jön velem. El is
jutottunk a Kálvin térig, de onnan nem volt tovább, hacsak nem
akartam volna anyámat a lövöldözés közepébe vonszolni.
Szobafogság, majd barangolás
Október 23-ért megkaptam a jutalmam:
anyám másnapra teljes szobafogságra ítélt. Persze el tudtam
volna szökni, de anyám minden szeretete és lágysága mellett
azt is pontosan tudta, hogyan lehet vaskézzel fogni szeretett
fiacskáját. 25-ére viszont elültek a harcok, és hosszas
kunyerálás után anyám elengedett, hogy körülnézzek a
városban – szigorúan megszabva, melyik kora délutáni
órában kell hazaérkeznem. Ez esetleg az életemet mentette
meg.
Kíváncsiságomban hatalmas távolságot
jártam be aznap, közforgalmi járművek persze nem voltak.
Felkerestem apámat, aki akkor a Visegrádi utcában lakott, majd
a Nyugati pályaudvarral szemben, ahol – a mostani áruház
előtti aluljáró helyén egy afféle bazársor volt, a hírhedt
Ilkovics kocsmával a végén – életemben először láttam
halott embereket. Az egyik egy idősebb úr volt, akin még a
kalapja is rajta volt, de akit a homloka közepén ért egy
golyó, a másik egy fiatal katona, aki az egyik üzlet bejárati
lépcsőjén ült békésen a falnak dőlve, és akinek előbb az
állán ment át a golyó, majd a torkán is. Remélem, nem
hangzik túl morbidnak, hogy percekig nem tudtam elszakadni ennek
a fiatal katonának a látványától, mert nem tudtam felfogni,
hogy ez a jó arcú, valószínűleg parasztgyerek még egy vagy
két napja élt, remélt, szeretett, hitt és persze áldozatot
vállalt, csak ilyen egyszerűen elmúlhat. Nehezen tudtam
elszakadni onnan, bár egy imát elmondtam mindkettőjükért.
Utamba esett valahogy a Gorkij könyvesbolt,
ami a szovjet kultúrát hirdette, és ami ki volt égetve, a
könyvek, hanglemezek kiszórva az utcára. Nem vagyok nagy híve
a könyv- és lemezégetésnek, de a „szovjetszkaja kultyura”
ezt is megérdemelte. Így vagyok egyébként a különféle
lincselésekkel is, így a Köztársaság tériekkel is. Az én
vezérgondolatom ebben az, hogy egy forradalomban a megdöntendő
rendszer a saját vadállatiságának gyümölcseit aratja le.
Semmi nem történt a Köztársaság téren október végén, ami
túlment volna a Rákosiék brutalitásán! Én az ott történt
lincseléseket ma is elfogadom, vállalom, bár persze nem voltam
ott.
Hazafelé mentemben egy békés tüntetéshez
csatlakoztam a Károly körút körül, fegyvertelen felvonulás
volt a Parlamenthez menőben. Pár száz métert haladtam velük,
de aztán eszembe kellett jusson anyám szigorú parancsa, és
hazafelé vettem az irányt. Még egyszer: ez 25-e, csütörtök
volt, és ezt a tüntetést lőtték aztán szét az ávósok a
Kossuth téren, megölve mintegy száztíz embert. Ha velük
maradok, talán én is kapok egy skulót a fenekembe, hogy
rosszabb helyről ne is beszéljek.
A Szabad Európa Rádió
Ezután eltelt csaknem tíz nap, harcok
nélkül, és mi persze azt hittük, hogy minden rendben lesz.
Hallgattuk a Szabad Európát, és reménykedtünk. Itt
szeretnék leszámolni egy, a mi oldalunkon is elég
általánosan elfogadott hazugsággal. A Szabad Európa Rádió
sose uszított senkit a fegyveres harcra. Ők tanácsoltak,
lelkesítettek, de csak arra, hogy ne dőljünk be a
kommunistáknak, ne adjuk fel az elért eredményeket,
lényegében, hogy ne hagyjuk kiénekeltetni a sajtot a
szánkból. Mindenki, aki mást állít, az vagy ostoba, vagy
hazudik. Ugyan mi mást mondhattak volna akkor Münchenből?
„Gyerekek, ne hülyéskedjetek, menjetek haza, tegyétek le a
fegyvert, majd visszajönnek a jóságos szovjet bácsik, és
minden rendben lesz?!” Ki hitt volna az ilyen maszlagnak? És
szerintem mélységes alábecsülése ’56 október–novembere
hőseinek azt terjeszteni, hogy ők azért fogtak fegyvert, mert
meghülyítette őket a Szabad Európa. No és még annyit, én
is naivul hittem egy esetleges amerikai beavatkozásban. Hogy ez
nem következett be, az nem azt bizonyítja, hogy Amerika milyen
cinikus és álnok volt, hanem hogy mi milyen tájékozatlanok
voltunk. Tizenkét éves amerikai szenátusi szolgálatom alatt
az egyik legnehezebb feladatom volt azt elmagyarázni
szülőföldi honfitársaimnak, hogy Magyarország mennyire vacak
kis légypiszok a világpolitika térképén. Hogy Amerika ezért
a kis „real estate”-ért egy világháborút kellett volna
kockáztasson, az bizony szamárság. A Vörös Hadsereg végig
benn maradt az országban, csak volt egy időleges
fegyvernyugvás. A forradalom után Amerika ezertonnaszám
küldte nekünk a segélyt, konzervet, sajtot, csokoládét, még
rágógumit és cigarettát is (először szívtam Chesterfieldet
és Camelt, de erről később okosan leszoktam), és részben
fel is öltöztem a küldött ruhaneműkből. Több tízezer
odamenekülő honfitársunkat pedig a legnagyobb szeretettel,
állásokkal, ösztöndíjakkal fogadta Amerika. Aki ennél
többet várt, például egy amerikai inváziót, annak fogalma
sem volt a világpolitikai realitásokról.
A vérmezői csata
November 4-én, vasárnap hajnalban,
ágyúdörgésre ébredtünk. Bár még hallottuk Nagy Imre
azóta százszor újrajátszott drámai rádiószózatát,
hamarosan rájöttünk, hogy le kell kotródjunk a lakóházunk
pincéjébe. A Vérmező ugyanis csatatérré vált, mintegy
nyolc-tíz szovjet tank vert tanyát rajta. Gyalogság is volt,
de ezek a tankok mögött bujkáltak. Egyrészt a Széll Kálmán
tér feletti hatalmas postapalota volt a szabadságharcosok egyik
fő támaszpontja, másrészt felettünk a Várhegy bástyáiról
kaptak az Alkotás utca felől beözönlő ruszkik alapos
fogadjistent. Ebben kitűnt két barátom, a Kolompár Öcsi és
Dódi. Ezek egy cigány család sarjai voltak, akik az Attila út
feletti Logodi utca egy lakásába költöztek be néhány évvel
korábban. Voltak vagy hatan-heten testvérek, Öcsi és Dódi
két-három évvel idősebbek voltak nálam, ami ebben a korban
nagy különbség, tehát nem voltunk éppen puszipajtások.
Mindenesetre rendkívül barátságos fickók voltak, sosem
éreztették nyilvánvaló fizikai erejüket. Nos, ’56-ban
hősiesen harcoltak a Vár-beli forradalmárok között, amiből
megtanultam egy újabb leckét. Nevezetesen, hogy a
tisztességes, becsületes hazafias magyar cigány pontosan olyan
magyar testvérem, mint bárki más, aki megfelel ennek a
körülírásnak. A Kolompár testvérek egyébként súlyos
börtönéveket kaptak, utoljára az édesanyjukkal találkoztam
valamikor 1957-ben, amikor a Markó utcai börtön udvarán
álltunk sorba, hogy leadjuk a „tisztasági csomagot”, én a
szintén lecsukott apám érdekében jártam ott.
A vérmezői csata során egyébként foszforos
gyújtólövedékkel a felszabadító Vörös Hadsereg
felgyújtotta az előszobaszekrényünket, gondosan átlőve a
szomszéd lakáson. Hogy erre miért volt szükség, arról
mindig meg akartam kérdezni Nyikita Szergejevics Hruscsovot, de
nem nyílt alkalmam rá. Szerencsére a házon belül
rendszeresen járőröztünk, így hamar felfedeztük a tüzet,
és eloltottuk, de addigra már az egész téli holmink,
kabátok, sálak, sapkák, használhatatlanná égtek. Az égés
büdössége pedig hónapokig csípte az orrunkat az után is,
miután kipucoltuk a romokat. Még annyit, hogy éjszaka is
lestük a ruszkikat, éjjelre általában elhalt a
lövöldözés, és láttuk, amint a Vérmező túloldalán az
Alkotás utca környékén minden üzletet kifosztott ez a
hadseregnek nevezett csürhe. Feltörték az édességboltot
(likőrök), a virágüzletet, a kocsmát (naná!), még a
papírüzletet is. Egyedül az óra- és ékszerbolt menekült
meg, mert a ruszkik nyilván nem tudták elolvasni a
cégtáblát, és az alkalmazottak korábban gondosan beszedtek
minden árulkodó tárgyat a kirakatból.
Tűzszünet és kenyérsor
November 7-én reggel nagy csöndre
ébredtünk, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom
tiszteletére a ruszkik, úgy látszik, tüzet szüntess-t
rendeltek el. Két-három férfival elhatároztuk, hogy
elmegyünk kenyérért. Valahogyan tudomásunkra jutott, hogy a
Kékgolyó utca és a Schwartzer Ferenc utca sarkán levő
pékség dolgozik. Anyámnak nem is mertem szólni, csak
leüzentem neki a pincébe, hogy elmentem kenyérért. Nem
mertünk rövid úton átvágni a Vérmezőn a ruszkik miatt,
hanem körbementünk a Krisztina körút felé. Nagyon be voltam
tojva, hogy ránk lőnek, de szerencsésen eljutottunk a
pékséghez, ahol viszont hatalmas sor állt – talán fél Buda
ott volt. Nyolc órát álltunk sorban, de beszélgetéssel
eltelt az idő. Nagy diadallal tértem aztán haza két darab
kétkilós, még meleg veknivel a hónom alatt. Azt hiszem,
anyám azért nekem jobban örült, mint a kenyérnek. Két
baráti családnak adtam fél-fél kilót, de a többit eszembe
se volt szétosztani. „Kopogjon csak a szemetek, én vittem a
bőröm a vásárra, én álltam nyolc órát sorba” –
gondoltam.
Utoljára még egy epizódot szeretnék
felidézni. November napjaiban, amikor még tényleges fizikai
szovjet megszállás volt a városban, egy ruszki katona egy
igazoltatáskor a Nyugati pályaudvarnál egy hatalmasat rúgott
apámba a csizmájával, ott, ahol az a legjobban fáj. Bár nem
lakott messze, alig tudott hazamászni, mint mondta,
félig-meddig négykézláb. Ezután napokig jártam reggelente
át hozzá a Visegrádi utcába biciklivel, befűteni, ellátni
őt élelemmel stb. Egy alkalommal hazafelé tapostam a Szent
István körúton a Margit híd felé. Ekkor már járt néhány
busz, villamos még nem nagyon, a feltépett sínek miatt.
Elhagyott egy tömött busz, aminek a hátsó lépcsőjén állt
Sinkovits Imre – ekkor a buszok hátsó peronja még nyitva
volt, és a lépcsőn is lehetett utazni, ha a busz zsúfolt
volt. A hídfőnél egy-egy ruszki tank állt mindkét oldalon, a
mi oldalunkon egy ruszki ácsorgott a tankja előtt. Mikor a busz
odaért – én ekkor körülbelül öt méterrel voltam
hátrább –, Imre egy hatalmasat köpött a ruszki lába elé.
A ruszki nem reagált, talán azt hitte, hogy nálunk is ez a
köszöntés módja. Imrét persze még nem ismertem
személyesen, de sok évvel később megosztottam vele ezt az
élményt, roppant örült neki.
1957-ben tagja lettem egy
diákszervezkedésnek, melynek nyomán börtönbe is kerültem.
Gondolkoztam, hogy azt írjam-e meg inkább, vagy a fentieket,
és az utóbbi mellett döntöttem. Az előbbit ugyanis már
többször megírták, például egy, a velem és öt társammal
készült kitűnő hosszú interjúban a Magyar Nemzet 2006.
március 11-i számában. Ez az Interneten megtalálható, címe:
A Népköztársaság nevében… A riporter Stefka
István. Ehhez nem sokat tudnék hozzátenni.
Dr. Veress Bulcsu
1941-ben született Budapesten polgári
értelmiségi családból. Apja révén udvarhelyi székely
származású, édesanyja is háromnegyedrészben erdélyi
eredetű. Az 1956-os forradalom után a budai Petőfi
gimnáziumban tagja lett egy államellenes diákszervezkedésnek,
minek következtében 1958 júniusában a politikai rendőrség
letartóztatta. 1959-ben, mint kiskorút, nyolc hónapi
börtönre ítélték, melynek egy részét próbaidőre
felfüggesztették. A börtön után csaknem négy évig kétkezi
munkásként dolgozott, közben kitanulta az autóvillamossági
műszerész szakmát.
1962-ben – börtönmúltját elkendőzve
– felvételt nyert az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam-
és Jogtudományi karára. 1965-ben a politikai rendőrség
felfedezte, és nyomást gyakorolt eltávolítására. Ezt a kar
professzori tanácsa kereken megtagadta, azért is, mert Veress
Bulcsu ekkorra már kitűnő tanuló volt, és a kitüntetéses
Népköztársasági Ösztöndíjat élvezte. Diplomája
elnyerése után az Építésügyi Minisztériumban dolgozott
mint jogász, majd a Magyar Tudományos Akadémia Állam- és
Jogtudományi Intézetében mint tudományos munkatárs.
A strasbourgi egyetemen folytatott
posztgraduális tanulmányokat az összehasonlító jog és
nemzetközi jog területén, amikor 1970-ben végleg külföldön
maradt. Nyolc hónapos svájci és ausztriai tartózkodás után
1971 elején bevándorolt az Egyesült Államokba. Még abban az
évben felvételt nyert a New York-i Columbia Egyetem
posztgraduális karára, ahol 1976-ban megszerezte harmadik
diplomáját a politikatudomány – nemzetközi kapcsolatok
területén. Ugyanezen évben egyik alapítója volt a Committee
for Human Rights in Rumania nevű emberjogi szervezetnek, mely
azóta is működik Magyar Emberi Jogok Alapítvány néven.
Évekig járt rendszeresen Washingtonba, hogy ott a szervezet
nevében a romániai magyar kisebbségért lobbizzon az amerikai
kongresszusnál. 1977-ben kapta meg az amerikai
állampolgárságot. 1980-ban csatlakozott Christopher Dodd
connecticuti képviselő szenátori kampányához, majd 1991
végéig Dodd szenátor munkatársa volt, jórészt a Szenátus
Külügyi Bizottsága stábjában.
1991 végén egy amerikai kormányprogram
keretében visszatért Budapestre, ahol a rendszerváltozás
utáni parlamentben volt tanácsadó. Ezután a külügyminiszter
tanácsadója, később a Duna Televízió szerkesztő-producere
volt, majd 1999 tavaszán visszaköltözött Washingtonba. Itt
politikai konzultáns, majd a kongresszusi Helsinki Bizottság
munkatársa volt, utóbbi helyen újra Dodd szenátor
beosztottjaként.
2005 nyarán költözött újra Budapestre,
jelenleg a Duna Televízió szaktanácsadója.
Az Antall-kormány idején, 1992-ben, a
miniszterelnök javaslatára „1956-os Emlékérem” állami
kitüntetésben részesült, 1995-ben társaival együtt a
Horn-kormány a „Kisebbségekért” díjban részesítette.