Tar Patrícia
Bálint Péter: Egy kretén
vallomásai
Felsőmagyarország Kiadó,
2005
Bálint Péter regénye a mottóban az
önéletrajziság rousseau-i vonalát jelöli ki. A Vallomásokhoz,
a klasszikus önéletírás eme kiemelkedő darabjához
fűződés felveti a Rousseau-val kapcsolatban sokat vitatott
"túlzott őszinteség", pozőrség kérdését, illetve
ennek vetületeként a fikcionáltságot tudatosítja bennünk.
A regény András nevű beszélője egy
bizonyos Leitner úr titkáraként lép elénk; feladata, hogy
rendet tegyen munkaadójának kéziratgyűjteményében, mely
munka klasszikusan többértelmű: egyszerre szolgál az életmű
rendezésére s a saját világ rendbetételére, azaz az
önértelmezésre, hiszen az idegen kéziratok, levelek
rendezésén túl András saját naplójegyzeteit készíti, a
"kreténét", hogy szövegszerűvé téve értelmezze
múltját, "legyőzze a démont", az ő szavaival:
élveboncoljon.
Mind a napló, mind a levél önmagunk
tréningezését jelenti, az önvizsgálat eszközei ezek, az
ókortól fogva. Magunk megismerésén túl az elmélkedések
lejegyzése a rossz gondolatoktól is távol tart, a lélek ezáltal
szembenéz önmagával. A levél mások számára is feltárja a
beszélőt, s nemcsak annak, aki a levél eredeti címzettje,
hanem annak az olvasónak is jelen levővé válik, aki esetleges
harmadikként bepillantást nyerhet a sorokba. (S ne
feledkezzünk meg arról a "játékról", miszerint
"egyetlen történet sem önmagával kezdődik", arról, hogy
az egyes levél- és naplórészletek beillesztése a
szövegtestbe hogyan hozza létre a belesimulás és a
disszemináció játékait.) Bálint Péter új regénye
hangsúlyozza ezen műfajok abbéli fontosságát, hogy általuk
mindig találkozhatnak, feltárulkozhatnak a lelkek, kiket idő-
vagy térbeli távolságuk ellenére a szöveg tesz jelenvalóvá
egymás számára. Az önéletírás önmagunk megmunkálását
jelenti, de jelenthetik ezt az idegen kéztől származó
levelek, iratok is, amennyiben segítséget adnak saját
életünk viszonyainak, eseményeinek megértéséhez, az
élettörténetbe való "beleszerkesztéséhez". Van Gogh
levelei, Leitner úr testvéréhez címzett szövegei, Montaigne
vagy Rousseau sorai tehát azt a funkciót töltik be, mint az
elbeszélő naplójegyzetei – az olvasó és az önéletrajzot
író személy számára egyaránt. Jelenvalóvá tesznek egy
arcot, bepillantást engednek, ugyanakkor elrejtenek, s ebben a
távol- és közellétben, titkaikat feltárva és eltakarva
szolgálják hol élvezetes, hol fájdalmas tréningünket, ön-
és világértelmezésünket. "Miért is nem szerettem annyira
az embereket, miért is nem tudom megértetni velük magam úgy,
mint a levelekben? Mert a levelek a valóságos jelenlét
természetéből: az ezernyi észrevehetetlen gyűrődésből
egyáltalán nem érzékeltetnek semmit – mert levélírás
közben érzem, hogy ez még én vagyok, magamat vetítem ki
mások számára, hogy önmagamat találjam meg bennük" –
idézi Gide naplójegyzetét Bálint Péter a Menedék a
magány ellen című szövegében.
Az "önmagaság" eme műfajainak
szerepéhez tartozik (akárcsak Bálint Péter korábbi
műveiben) a párhuzamos sorsok, analógiák felvillan(t)ása.
Leitner úr – kinek szűkszavúsága és "beszédes"
kéziratai ugyancsak az írott szöveg kommunikatív
fontosságát hangsúlyozzák – testvérével folytatott
levelezése az apa-fiú (illetve az anya-fiú) viszonyt
tematizálják, előkészítve a regény egyik alapmotívumát,
csakúgy, mint Van Gogh levelei, melyek éppen úgy a valódi
kapcsolat hiányából fakadó beszédkényszer megvalósulásai,
akárcsak András naplója. Az apához való viszony és ennek
átértékelése a regény végére – melyhez nagyban
hozzájárul az időközben apává lett beszélő saját fiával
való viszonya, illetve e kapcsolatok hasonlóvá válása az
időben – fontos része a személy önmeghatározásának. A
gyűjteményei szentélyében megközelíthetetlen, fiával
csupán a könyvek üzenetén át kommunikáló apa, illetve a
valódi kapcsolat hiánya jelenik meg Leitner úr fivérének
leveleiben, valamint az anyával való bensőséges kapcsolat. A
Van Goghgal való rokonságteremtés, a két figura
párhuzamosítása – a másodlagos elbeszélő részéről is
– néhol a magamentés-mentegetőzés ízével hat. Az egyik ok
a címben is jelölt "kreténség" jelentésmódosulása a
regény során, melyhez nagyban hozzájárul az említett
rokonítás a festővel. András kreténsége önostorozásnak
indul, már-már rousseau-i értelemben. Aztán a szöveg a
kreténséget az alkalmazkodni nem tudás, a társadalom
szerepeibe való bele nem simulás leplezetlenül pozitívabb
felhangú jelentéseihez kapcsolja: "ütődött is csak azért
vagyok, mert nem találtam meg a magam helyét a világban, nem
tudok alkalmazkodni, s nem viselem, ha bárki is uralkodni akar
felettem." "Jobban kívántam senki lenni saját lustaságom
és kreténségem következtében, semmint kétes hírű valaki
mások számító segítségével." És itt jön a didaxis:
társadalmáról, kortársairól, politikáról és
magánéletről olyan lehangoló képet fest a beszélő, hogy
különállását, "bűneit" és eltévelyedéseit korántsem
minősíthetjük egy kretén magatartásának. "Lázadva vallok
törvényt" – idézi András Villont, semmittevését Van Goghéval
kapcsolja, mely semmittevés akaraton kívüli, eszközök és
lehetőségek hiányában létező, kényszerű semmittevés. A
fentebbiekből tehát kiderül, hogy a regény metanarratív
betétekkel tűzdelve az egyén és társadalom vetületeibe
próbál bepillantást engedni, retrospektív körképének
hátránya az állandó magyarázás, néhol didaktikus
kommentár, mondhatni túlírás, mellyel az önmagukban is
beszédes sorsokat, történeteket kíséri. Végletes és néhol
erőltetett a "klán" tagjainak egyaránt kiüresedő sorsa
éppúgy, mint a kreténségéről egy pillanatra sem
megfeledkező, ám az őt körülvevő korrupt, haszonleső,
önző világtól folytonos különállását hangsúlyozó
személyiség önértékelése. Ez fakadhat azonban tudatosan az
önéletrajzi regény szubjektivitásának, elfogultságának
tényéből – "A sajátomon keresztül szemlélem a
másokét, a mások vergődéseiből tanulva ítélkezem önmagam
és nemzedéktársaim felett" –, hangsúlyozhatja a
vívódó, élhetetlen, önbecsapó személyiséget, de a
beszédmódnak akkor sem kedvez.
A naplóregény végére a "kretén"
minősítés "fantasztává" szelídül, itt már András
felnőtt fiának nézőpontjából, mely fiúi nézőpontból az
apa és nagyapa magatartása a kezdeti teljes elkülönüléstől
az egylényegűségig jut el. Az apa műalkotásokból
felépített világa és András naplója ugyanazt jelenti, a
létező világtól való – mondhatni, romantikus –
elvonulást. Olyanok ők, "akik a mesemondóval együtt
tudatosan teremtenek egy olyan világot, melyben élni van
kedvük, nem mások rovására, hanem saját javukra". András
számára a naplóírás pótolja a mama hiányát: a minden
emberben kialakuló archívumnak jegyzése, annak a
dokumentumfilmnek rögzítése, mely – mint minden alkotás –
szubjektív, a személy szűrőjén át közli az értelmezett
valóságot. Ez kissé áttételesen az életmű, melyről a szerző
mint az európai műveltség teremtésáhítatának okozatáról
beszél.
A retrospektív körkép végén visszatérünk
a szöveg kiindulópontjához. Szerzőnk Leitner úr nagybényi
házában a rousseau-i visszavonulás gesztusaként éli napjait.
A hangnem higgadt, az élet eseményei lejegyezve. Az önmagát
már nyugodtan szemlélő beszélő hajának, fogainak
elvesztését jelképes alakváltozásként fogja fel. "Az
átváltozás igazzá változás" – András a belső
öregedésben, az idő előtti elhasználódásban az apa,
illetve nagyapa alakjához szelídülést fedezi fel. Az egykori
lázadóból a törvényhozó alakmása vált, a törvényhozó
apáé, kit gyermekétől a kommunikáció hiányán túl már
földrajzi távolság is elválaszt. Az élet lejegyezve, egy
másfajta létezésnek, formának adva át, akárcsak az apa
alakja a róla készült fénykép elégetésével, "másutt
létezésbe való beiktatásával".
A naplóregény erényei közé tartozik
stílusa, melyre rögtön a regény első soraiban felfigyelünk.
A távolságtartó hangnem gördülékenységét, a bonyolult
nyelvi szerkezeteket élvezzük, melyeket csak néhol zökkent ki
medréből az indulat.
Bálint Péter regénye újabb kísérlet az
önéletrajz, az "önmagaság" szövegbe formálására, az
emlékezetben meglévő fényképdarabok egységbe
illesztésére, mely átmenthet minket a
"másutt-létezésbe", a megformáltság, a szövegszerű
lét rögzítettségébe. "Mi, emberek két lábon járó
archívumok vagyunk, a múlt egy szelete lép át velünk az
örökkévalóságba. Bár hagyunk magunk után bizonyos jeleket,
nyomokat, létezésünk egésze mégiscsak rejtély marad, a
hozzánk legközelebb állók számára is. Rejtély, melynek
felfejtésében reménykedünk."