Kortárs

 

Tar Patrícia

Bálint Péter: Egy kretén vallomásai

Felsőmagyarország Kiadó, 2005

 

Bálint Péter regénye a mottóban az önéletrajziság rousseau-i vonalát jelöli ki. A Vallomásokhoz, a klasszikus önéletírás eme kiemelkedő darabjához fűződés felveti a Rousseau-val kapcsolatban sokat vitatott "túlzott őszinteség", pozőrség kérdését, illetve ennek vetületeként a fikcionáltságot tudatosítja bennünk.

A regény András nevű beszélője egy bizonyos Leitner úr titkáraként lép elénk; feladata, hogy rendet tegyen munkaadójának kéziratgyűjteményében, mely munka klasszikusan többértelmű: egyszerre szolgál az életmű rendezésére s a saját világ rendbetételére, azaz az önértelmezésre, hiszen az idegen kéziratok, levelek rendezésén túl András saját naplójegyzeteit készíti, a "kreténét", hogy szövegszerűvé téve értelmezze múltját, "legyőzze a démont", az ő szavaival: élveboncoljon.

Mind a napló, mind a levél önmagunk tréningezését jelenti, az önvizsgálat eszközei ezek, az ókortól fogva. Magunk megismerésén túl az elmélkedések lejegyzése a rossz gondolatoktól is távol tart, a lélek ezáltal szembenéz önmagával. A levél mások számára is feltárja a beszélőt, s nemcsak annak, aki a levél eredeti címzettje, hanem annak az olvasónak is jelen levővé válik, aki esetleges harmadikként bepillantást nyerhet a sorokba. (S ne feledkezzünk meg arról a "játékról", miszerint "egyetlen történet sem önmagával kezdődik", arról, hogy az egyes levél- és naplórészletek beillesztése a szövegtestbe hogyan hozza létre a belesimulás és a disszemináció játékait.) Bálint Péter új regénye hangsúlyozza ezen műfajok abbéli fontosságát, hogy általuk mindig találkozhatnak, feltárulkozhatnak a lelkek, kiket idő- vagy térbeli távolságuk ellenére a szöveg tesz jelenvalóvá egymás számára. Az önéletírás önmagunk megmunkálását jelenti, de jelenthetik ezt az idegen kéztől származó levelek, iratok is, amennyiben segítséget adnak saját életünk viszonyainak, eseményeinek megértéséhez, az élettörténetbe való "beleszerkesztéséhez". Van Gogh levelei, Leitner úr testvéréhez címzett szövegei, Montaigne vagy Rousseau sorai tehát azt a funkciót töltik be, mint az elbeszélő naplójegyzetei – az olvasó és az önéletrajzot író személy számára egyaránt. Jelenvalóvá tesznek egy arcot, bepillantást engednek, ugyanakkor elrejtenek, s ebben a távol- és közellétben, titkaikat feltárva és eltakarva szolgálják hol élvezetes, hol fájdalmas tréningünket, ön- és világértelmezésünket. "Miért is nem szerettem annyira az embereket, miért is nem tudom megértetni velük magam úgy, mint a levelekben? Mert a levelek a valóságos jelenlét természetéből: az ezernyi észrevehetetlen gyűrődésből egyáltalán nem érzékeltetnek semmit – mert levélírás közben érzem, hogy ez még én vagyok, magamat vetítem ki mások számára, hogy önmagamat találjam meg bennük" – idézi Gide naplójegyzetét Bálint Péter a Menedék a magány ellen című szövegében.

Az "önmagaság" eme műfajainak szerepéhez tartozik (akárcsak Bálint Péter korábbi műveiben) a párhuzamos sorsok, analógiák felvillan(t)ása. Leitner úr – kinek szűkszavúsága és "beszédes" kéziratai ugyancsak az írott szöveg kommunikatív fontosságát hangsúlyozzák – testvérével folytatott levelezése az apa-fiú (illetve az anya-fiú) viszonyt tematizálják, előkészítve a regény egyik alapmotívumát, csakúgy, mint Van Gogh levelei, melyek éppen úgy a valódi kapcsolat hiányából fakadó beszédkényszer megvalósulásai, akárcsak András naplója. Az apához való viszony és ennek átértékelése a regény végére – melyhez nagyban hozzájárul az időközben apává lett beszélő saját fiával való viszonya, illetve e kapcsolatok hasonlóvá válása az időben – fontos része a személy önmeghatározásának. A gyűjteményei szentélyében megközelíthetetlen, fiával csupán a könyvek üzenetén át kommunikáló apa, illetve a valódi kapcsolat hiánya jelenik meg Leitner úr fivérének leveleiben, valamint az anyával való bensőséges kapcsolat. A Van Goghgal való rokonságteremtés, a két figura párhuzamosítása – a másodlagos elbeszélő részéről is – néhol a magamentés-mentegetőzés ízével hat. Az egyik ok a címben is jelölt "kreténség" jelentésmódosulása a regény során, melyhez nagyban hozzájárul az említett rokonítás a festővel. András kreténsége önostorozásnak indul, már-már rousseau-i értelemben. Aztán a szöveg a kreténséget az alkalmazkodni nem tudás, a társadalom szerepeibe való bele nem simulás leplezetlenül pozitívabb felhangú jelentéseihez kapcsolja: "ütődött is csak azért vagyok, mert nem találtam meg a magam helyét a világban, nem tudok alkalmazkodni, s nem viselem, ha bárki is uralkodni akar felettem." "Jobban kívántam senki lenni saját lustaságom és kreténségem következtében, semmint kétes hírű valaki mások számító segítségével." És itt jön a didaxis: társadalmáról, kortársairól, politikáról és magánéletről olyan lehangoló képet fest a beszélő, hogy különállását, "bűneit" és eltévelyedéseit korántsem minősíthetjük egy kretén magatartásának. "Lázadva vallok törvényt" – idézi András Villont, semmittevését Van Goghéval kapcsolja, mely semmittevés akaraton kívüli, eszközök és lehetőségek hiányában létező, kényszerű semmittevés. A fentebbiekből tehát kiderül, hogy a regény metanarratív betétekkel tűzdelve az egyén és társadalom vetületeibe próbál bepillantást engedni, retrospektív körképének hátránya az állandó magyarázás, néhol didaktikus kommentár, mondhatni túlírás, mellyel az önmagukban is beszédes sorsokat, történeteket kíséri. Végletes és néhol erőltetett a "klán" tagjainak egyaránt kiüresedő sorsa éppúgy, mint a kreténségéről egy pillanatra sem megfeledkező, ám az őt körülvevő korrupt, haszonleső, önző világtól folytonos különállását hangsúlyozó személyiség önértékelése. Ez fakadhat azonban tudatosan az önéletrajzi regény szubjektivitásának, elfogultságának tényéből – "A sajátomon keresztül szemlélem a másokét, a mások vergődéseiből tanulva ítélkezem önmagam és nemzedéktársaim felett" –, hangsúlyozhatja a vívódó, élhetetlen, önbecsapó személyiséget, de a beszédmódnak akkor sem kedvez.

A naplóregény végére a "kretén" minősítés "fantasztává" szelídül, itt már András felnőtt fiának nézőpontjából, mely fiúi nézőpontból az apa és nagyapa magatartása a kezdeti teljes elkülönüléstől az egylényegűségig jut el. Az apa műalkotásokból felépített világa és András naplója ugyanazt jelenti, a létező világtól való – mondhatni, romantikus – elvonulást. Olyanok ők, "akik a mesemondóval együtt tudatosan teremtenek egy olyan világot, melyben élni van kedvük, nem mások rovására, hanem saját javukra". András számára a naplóírás pótolja a mama hiányát: a minden emberben kialakuló archívumnak jegyzése, annak a dokumentumfilmnek rögzítése, mely – mint minden alkotás – szubjektív, a személy szűrőjén át közli az értelmezett valóságot. Ez kissé áttételesen az életmű, melyről a szerző mint az európai műveltség teremtésáhítatának okozatáról beszél.

A retrospektív körkép végén visszatérünk a szöveg kiindulópontjához. Szerzőnk Leitner úr nagybényi házában a rousseau-i visszavonulás gesztusaként éli napjait. A hangnem higgadt, az élet eseményei lejegyezve. Az önmagát már nyugodtan szemlélő beszélő hajának, fogainak elvesztését jelképes alakváltozásként fogja fel. "Az átváltozás igazzá változás" – András a belső öregedésben, az idő előtti elhasználódásban az apa, illetve nagyapa alakjához szelídülést fedezi fel. Az egykori lázadóból a törvényhozó alakmása vált, a törvényhozó apáé, kit gyermekétől a kommunikáció hiányán túl már földrajzi távolság is elválaszt. Az élet lejegyezve, egy másfajta létezésnek, formának adva át, akárcsak az apa alakja a róla készült fénykép elégetésével, "másutt létezésbe való beiktatásával".

A naplóregény erényei közé tartozik stílusa, melyre rögtön a regény első soraiban felfigyelünk. A távolságtartó hangnem gördülékenységét, a bonyolult nyelvi szerkezeteket élvezzük, melyeket csak néhol zökkent ki medréből az indulat.

Bálint Péter regénye újabb kísérlet az önéletrajz, az "önmagaság" szövegbe formálására, az emlékezetben meglévő fényképdarabok egységbe illesztésére, mely átmenthet minket a "másutt-létezésbe", a megformáltság, a szövegszerű lét rögzítettségébe. "Mi, emberek két lábon járó archívumok vagyunk, a múlt egy szelete lép át velünk az örökkévalóságba. Bár hagyunk magunk után bizonyos jeleket, nyomokat, létezésünk egésze mégiscsak rejtély marad, a hozzánk legközelebb állók számára is. Rejtély, melynek felfejtésében reménykedünk."

 

 

 

 

 

 

 



Nyitólap