Nyilasy Balázs
Mikszáth
Kálmán esete a mesével, a riporttal,
a komikus-humoros románccal és a Noszty fiúval
A XIX. századi nemzeti irodalmak
önmegértési kísérletei közül némelyek, például az
amerikai irodalomhoz kapcsolódók, a romance és a novel,
a románcos és a realista elbeszélés harcát állítják
középpontba, s a legfontosabb tendenciaelemeket úgy vélik
fölismerni, hogy a két nagy forma feszültségére, harcára,
konfliktusaira apellálnak. A magyar irodalomtudomány – tudjuk
– a románc terminust nem használja, s így a benne
rejlő magyarázó potenciált, konceptualizáló lehetőségeket
sem tudja kihasználni. A mi szakirodalmunk a románcot
másféle, esetleges, részérdekű kifejezésekkel, leginkább a
mesével, romantikával helyettesíti. A mese és a
romantika, romanticizmus terminusok Mikszáth
Kálmán tépelődéseiben, dilemmamegjelenítéseiben is
központi szerepet játszanak. E problematizáló meditációk,
az elbeszélés lehetőségein, múltján és jövőjén való
töprengések az író egész utolsó évtizedét
végigkísérik. Az 1887-es Romanticizmus előszó (s maga
az elbeszélés), a kilencvenes évek legelejéről való
kifejlettebb változat, a Galamb a kalitkában, A
Noszty fiú esete Tóth Marival híres utóhangja, több
Almanach-előszó (az 1889-es, "egészséges realizmust",
"igazi életet" követelő fejtegetéstől az 1910-es, a
mesék védelmében szót emelő előbeszédig) mind e kérdés
körül keringenek.
A meditációkból azonban – bocsássuk
előre – tiszta, világos fejlődésirány nem olvasható ki.
Véleménymegszilárdulásról, konklúziós eredményről nem
beszélhetünk, a "romanticizmus" és "realizmus"
dilemmáját Mikszáth mindegyre változó előjelekkel vázolja
fel. A Noszty-utószó (az írás végi váratlan csavart
leszámítva) a hétköznapi életből vett írói témák
mellett tesz hitet, a "hírlapírói riport" korszerűsége
mellett tör lándzsát. "Meggyőződésem, hogy úgy a
színpadi, mint az elbeszélő témáknak még mindig jobban kell
közeledniök az élethez, lehányván azokat a békókat,
amelyeket az esztétika az öreg témákra azoknak a
gyermekkorában rakott. [...] A riport az egyetlen, mely a maga
eredeti természetességében folyik. Legközvetlenebb rajzolata
a valóságnak s azonfelül szabad és független a
szabályoktól." A Galamb a kalitkában mind a
"romantikus", mind a "realista" alkotásmódhoz
szkeptikusan-ironikusan viszonyul. Az első rész az
eszményítés túltengését karikírozza, a "romanticizmus"
idealizáló, "fellengzős" étoszához fűz ironikus
reflexiókat, az anyagias meghatározottságot korlátlanul
fölülíró viselkedési formákat hazugságként érzékeli. A
második elbeszélés kommentárjai viszont a
mindennapisággal-prózaisággal elégedetlenkednek, a budapesti
világból a poézist, a nimfákat, virágillatot, harmatot,
madárdalt hiányolják, a porra, a szappan- és
petróleumszagra, verklihangra neheztelnek. Az 1908-as, 1910-es
Almanach-előszavak egyáltalán nem a realizmus mellett állnak
ki, hanem éppen a mese iránti mély nosztalgiáról
árulkodnak. "Meghaltak az örökszép mesék. Sőt már az
emberi természet és lélek megfigyelései sem vonzanak. Undok
abnormalitásokra leselkedik az elbeszélő irodalom"; "Olyan
országot szeretnék [...] ahol még mesélnek az emberek."
A mikszáthi állásfoglalás nemcsak a
reflexiós szövegkorpusz egészében, hanem az egyes műveken
belül is többször változik. A Noszty-utóhangban a
természetesség érdekében elutasíttatik mind a
"kerekdedség, a frappáns fordulatosság", mind a
cselekmény szimmetrikus felépítése, s a szerző autentikus,
új műfajként a riportot állítja a centrumba. Egy ponton
azonban (az érvelés minden eddigi logikáját halomra döntve)
az a kívánalom fogalmazódik meg a jövő írójával szemben,
hogy "[...] épp úgy nemesítse meg a riportot ezután, mint
ahogy megnemesítette azelőtt a mesét", s az utolsó két
bekezdés váratlan fordulattal az egész addigi okfejtést, a
"riport-teleológia" jegyében fogant gondolatmenetet
megkérdőjelezi. "Csakhogy ezzel az újítási vággyal
kapcsolatosan előugrik a kétely is. Birkóznak, birkóznak és
nem bírják egymást földhöz vágni. Az újítási vágy nagy
hetykeséggel veri a mellét: »Hiszen igazam van«, a kétely
ellenben titubálva mérlegeli: Hátha csak a patkót vertem fel megfordítva
a pegazusra, s a lábnyomokat tekintve, magamat is
megtéveszt a hátravaló menés, mely előrevaló menésnek
látszik?"
A sok inkonzisztencián ne csodálkozzunk. Az
Almanach-előszavak szerzője zseniális író, de botcsinálta
esztéta; a nagy kortárs író-gondolkodók (Arany János,
Ambrus Zoltán, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső)
műveltségével, erős megértőképességével nem rendelkezik,
az ő tiszta, logikus gondolatmenet-prezentációjukat nem tudja
produkálni. Mikszáth Kálmán terminológiája esetleges,
fogalomhasználati módja zavaros-ellentmondásos, gondolatmenete
kusza. Reflexióit nem máig érvényes tanulságokként érdemes
kezelnünk, jobban tesszük, ha értékes kor- és önjellemző
dokumentumokként fogjuk fel őket. A "fantázia" és a
"megfigyelés", a "romanticizmus" és a "realizmus"
ügyein elidőző Mikszáth-meditációk ugyanis voltaképpen
vallomások, a humoros hangvétel ellenére is szorongó, az
önjellemzés, önértékelés bizonytalanságait jelző
kibeszéléskísérletek. A magyar századvég–századelő
mozgékony, újítás igényű szellemi élete a modern irodalom
vezércsillagait Zolában, Tolsztojban, Ibsenben látja, s
mindüket elkötelezett, a társadalmi élet extenzív
föltárását megvalósító alkotóként tartja számon. A
modern kor pulzusát kitapintani – a századforduló
prózaepikára és drámára vonatkozó elvárásrendszerében
talán ez a legelterjedtebb, leginkább evidencia értékű
kívánalom, ezt közvetítik a "szellemi megújulás"
legfontosabb fórumai, A Hét, a Huszadik Század, a Nyugat
elődei (a Magyar Géniusz, a Jövendő, a Figyelő, a Szerda) s
maga a Nyugat is. Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy Mikszáth
Kálmánban szorongást kelt a maga "mesélő írói"
karaktere. "Rajzold nekem az élő, lüktető társadalmat,
amit körülötted látsz, ez a feladat. A tükröt akarom,
amelyben magamat is látom, te pedig elém hozol egy, a tükör
rámájáról letört arabeszket" – fogalmazza meg a
közvetlen, extenzív korképviselet imperatívuszát az 1901-es
Almanach-előszó önvádló, önmarcangoló Anonymus-levelében.
Mindazonáltal ne menjünk el egy másik
lehetőség mellett sem. Ha igaz is, hogy a
"romanticizmus–realizmus" mikszáthi puzzle-játéka
végül konzisztens egésszé nem rakható össze, a puzzle-darabkákat,
a megfigyelésmozzanatokat, problémafölvető, problémakezelő
mozaikokat azért érdemes és tanulságos szemügyre vennünk.
Hol, miben, milyen aspektusból lát problémát Mikszáth,
milyen momentumokat érzékel s emel ki a
"romantikát-realizmust" elborító roppant
dilemmahalmazból, és azokat milyen vetületben ragadja meg?
Lássunk néhány jellegzetes választ, példaillusztrációt!
A "romantikus mesterséget" érintő
szemrehányások leggyakrabban olyasféle vádakban
fogalmazódnak meg nála, mint az idealizálás, a köznapi
élettől való eltávolodás, a mindennapi emberséget mellőző
figuraalkotás. "[...] mert az akkori írókból sehol sem
látom, hogy az akkori emberek valaha pénzre is szorultak volna;
ezek a régi jó lelkek hadakoztak, kalandoztak, lantot
pengetének a vár-ablakok alatt, hölgyeik színét viselték a
karjaikon, s folytonosan jót tettek az ügyefogyottakkal,
szórták az aranyakat – de hogy honnan vették, arról nincs
tudomásom" – marasztalja el a "régi elbeszélésmódot"
az anyagi kötöttségek érzékeltetésének hiányában a Galamb
a kalitkában első elbeszéléséhez fűzött reflexiók
egyikében. "Nem haltak azok meg, mert nem is élhettek
sohasem. Túlságosan jók ahhoz. Túltengésben van nálok a
becsületesség. Az egyik odaadja a mátkáját a másiknak,
pedig szereti, a másik pedig érintetlenül visszaadja, pedig az
is szereti. A pénzét ellenben megszaporítja. A pénzt nem
szereti senki sem. Az egyik meg akar halni a másikért.
Nevetséges! Annyira jók, hogy még a gyilkos is ritka
becsületes ember köztük" – karikírozza a
"romanticizmus" mindennapiságtól elszakadó
alakteremtését (MKÖM 4. k. 16., 29.). A földies
kötöttségek érzékeltetésére és a mindennapias
figuraalkotásra vonatkozó kívánalmak mellett a
Mikszáth-írásokban vissza-visszatér a "panelszerűség"
gondolata is. A reflexiók tanúsága szerint a "romantika"
nyugtalanítóan nem tesz eleget az életszerűség, a spontán
természetesség igényének: túlságosan is
sablon-építkezésű. A környezetrajz, cselekményépítés,
alakformálás kész panelekből áll össze, s – a
gondolatmenet végső pontján – mindez nagyon is álságos
műveletnek tűnik. Mikszáth szerint az elbeszélő irodalmat
"még mindig sok nyűgözi a konvenciális sablonokból", s a
szabályos elbeszélő művek unalmasak, "mint a szabályosan
épített házak" (MKÖM 21. k. 230.). A töprengő alkotó
nemegyszer ironikus példatárat állít össze a sablonokból. A
romanticizmusban a komor éjjelt, a temetőt, a fújdogáló
zefírt, a holdvilágot, a nyirkos börtönt nevezi meg ilyen
kellékekként, a Galamb a kalitkában második részében
a virágillatot, harmatot, madárdalt csatlakoztatja a
séma-nukleuszokhoz, s a tavi baleset ürügyén egész kis
értekezést tart arról, milyen sablon szerint bonyolódna az
eset a "romanticizmus" szabályrendszere szerint.
"Az előbbeni beszélyben fölfordult volna a
csónak. Esre – ...akarom mondani Eszti, beleesett volna a
vízbe, Péter kihúzta volna az elaléltat, a tó partján lett
volna egy nádfödeles kunyhó, áldott képű öreg anyókával,
ott megszárították volna a ruháját, kigombolták volna a
mellénykéjét (fehér keblének hullámzása leíratott volna
általam egy egész lapon), egyszóval, eszméletre tért volna
egy föllebbenő sóhajjal: »És ő, életmegmentőm hol
van?«"
A panelszerűség gondja oly igen
foglalkoztatja Mikszáthot, hogy töprengései (mint az imént
már utaltam rá) időnként a megformálással kapcsolatos,
általános kételyekké tágulnak. Ilyenkor a kompozíció, az
irodalomcsinálás valamiféle eleve gyanús, "macher"
műveletnek tetszik. A modern regény a maga mesei eredetét,
úgy látja, máig nem vetkőzte le teljesen: "a kerekdedség,
a frappáns fordulatosság" folyamatosan gyengíti, roncsolja a
természetesség illúzióját, a mesterkéltség "a
cselekmény szimmetrikus fölépítésében, az összefutó
szálak elrendezésében" is jelen van (MKÖM 21. k., 231.). A
gondolatmenet végpontján az író valami olyasféle "ready
made" elbeszélést vizionál (tételez célként,
elérendő példaként), amelyben semmi előre gyártott elem
nem szerepel, s a "realizmust", "riportot",
"dokumentumot" bizonyos alkalmakkor ilyen alkotásmódként,
ilyen műmegvalósulásként tételezi. "A riport az egyetlen,
mely a maga eredeti természetességében folyik.
Legközvetlenebb rajzolata a valóságnak s azonfelül szabad és
független a szabályoktól [...] A riporter közli velünk a
nyers eseményt, felvonultatja az abban részt vett fő- és
mellékalakokat anélkül, hogy kénytelen volna
életfolyamatukból többet nyújtani, mint amennyit az esemény
megértése kíván. A riporter elmondván az eseményt, épp
azon módon, mint aki szőtte, maga a Végzet, szélnek ereszti
az abban szereplő személyzetet, menjen ki-ki a maga útján,
más érdekes vagy nem érdekes események elé, holott az
elbeszélő írónak (eddig legalább) kötelessége volt ezeket
az alakokat mindvégig összetartani és munkája folyamán vagy
végén róluk az olvasónak számot adni, hogy mi lett belőlük
azontúl" – kodifikálja a riportot minden patterntől,
megformálástól mentes műformaként a Noszty-utóhangban.
"Az író [...] lecsapja ódon lúdkalamusát, s csillogó
pengéjű acéltollat szúr be a tollnyélbe, leteszi szemeiről
a pápaszemet, melyen át elődei, öreg írók, nézték a
világot, s szabad szemmel kezdi írni a következőket" –
zárja le a Galamb a kalitkában első része végén a
romantikus elbeszélést, és vált át a "realizmusra",
amely hite szerint "pápaszem" (előzetes performáció,
megállapított perspektíva) nélküli alkotásmód.
Mint említettem, nem járunk jó úton,
ha azt gondoljuk, Mikszáth Kálmán "mese" és
"realizmus" körül keringő állásfoglalásai az
átgondoltabb poétikai-esztétikai gondolkozás rostáján
átszűrve is reveláló megközelítéseknek bizonyulnak majd.
Maga a vívódás azonban így is igen figyelemre méltó, s –
jól tudjuk – ezt az őrlődést a huszadik század elején
nagyszabású regényillusztrációk is megjelenítik. A
Mikszáth-recepciót e regények: a Különös házasság,
A Noszty fiú esete Tóth Marival és A fekete város
különösen érdeklik, és a szakirodalom többféle
értelmezéslehetőséget is előszámlál velük kapcsolatban. A
problémamegközelítések közül különösen A Noszty
fiú... kapcsán fölmerülők érdekesek és tanulságosak,
így tüzetesebben ezeket vizsgáljuk meg.
Az 1908-ban megjelent könyvhöz kapcsolódó,
egykorú reagálások közül Várdai Béla sommázatát már
csak azért is érdemes kiemelni, mert az írásrészlet jól
mutatja: a későbbi, ötvenes–hatvanas évekbeli recepciós
egyoldalúság előképét már itt, a korabeli kritika
szövegeiben is fellelhetjük. A kortárs kritikus
érdeklődését ugyanis szemlátomást annyira lenyűgözi,
rabul ejti a mű "hangnemváltó" újdonsága: az erős
kritikai attitűd, a dzsentrivel kapcsolatos
állásfoglalás-változás, hogy szinte kizárólag erre
koncentrál, a bírálati elemet a műegészből önkéntelenül
is kikülöníti, s a kortörténet, a szociológia
terminusrendszere által próbálja megragadni.
"Az egész regény valójában egy nagy
czudarság története, mely úgy van végrehajtva, hogy az
nemcsak a férfi főszereplő egyéniségére jellemző, hanem
arra az egész körre, melyből eredt s a mely kezére dolgozik.
A Nosztyak mind részt vesznek a nagy kerítésben, az
asszonynépe is, felhasználják eszközül a hatalmukban álló
hivatalos apparátust, s magukhoz züllesztik
szolgakörnyezetüket is. Velük szemben az Amerikát megjárt,
maga munkájával meggazdagodott iparos, Tóth Mihály képviseli
a lesújtó, leleplező erkölcsi ítéletet, melyen az
objektivitás sérelme nélkül érezhetni, hogy az író
álláspontjának kifejezése is. S ez nem ugyanazon álláspont
már, a melyen a középnemességnek, s a végvárául szolgáló
vármegyének egykori glorifikálója állott, hanem a race
hibáinak, bűneinek éles szemű meglátójáé és szatirikus
bemutatójáé. A történelem mintha kicsiben a gentry és
polgár osztály küzdelme volna, a melyben a világrend
becsületes diadalmául az utóbbi aratja a győzelmet" –
fejtegeti Várdai. (Várdai Béla: Mikszáth Kálmán,
182–183.)
A kritikai váltás centrumba állítása és
morális, társadalomtörténeti-szociológiai terminusokkal
való megjelenítése az 1941-es Schöpflin-monográfia Noszty-elemzésében
is alapvető kiindulási pontnak, meghatározó szemléleti,
módszertani elemnek látszik. "1908-ban adta ki A Noszty
fiú esete Tóth Marival című regényét, amely olyan lett
a korabeli vármegyére nézve, mint egy kivégzés" –
szögezi le kiinduló álláspontját a monográfus könyve X.
fejezetében. "A Noszty-család tagjaiban van
megszemélyesítve a vármegyei gentry erkölcsi romlottsága. Az
apa, nagy befolyású politikus, anyagilag állandóan a
tönkremenés szélén áll, erkölcsi gátlást nem ismerő
cinizmussal ravaszkodik az egyensúly fenntartásán. Az ő
ötlete a háló, amelyet kivetnek az Amerikában meggazdagodott
becsületes iparosember milliós vagyonára. A fiú
huszárhadnagy, váltót hamisít az ezredes nevére s mikor
rangjáról lemondatják, készséggel rááll az apja tervére,
nagy vadászatot kezd a csábító hozományra, tekintet nélkül
a leányra, aki velejár. Ebben a vadászatban a hajtó szerepét
játssza az egész család, a bolondos különc főispán vő,
ennek felesége, a főispáni titkárral sétálgató
főispánné, a »tatár princessz« unokatestvér és
távolabbról az egész rokoni társaság [...] a hóbortos és
tudatlan főispán kinevezését apósa, az öreg Noszty,
csikarja ki a minisztertől [...]"; "A vesékig romlott
vármegyei gentry-társasággal szemben áll Tóth Mihály, a
derék iparos" – marad az irodalomtörténész a
megítélő-morális szemlélet nyomvonala mentén a mű
föltárását megkezdve is, és címkézi fel a regény
figuráit, egyértelműnek, egységesnek: tisztán negatívnak
vagy pozitívnak. (A tanulmányíró által unokatestvérként
számon tartott "tatár princessz", Labikán Amália
igazából Feri nagynénje.)
Schöpflin Aladár azonban – állandó
olvasói jól tudják – sok irányban nyitott, finom
érzékenységű kritikus, s ezt Mikszáth-írásában is
tanúsítja. Az irodalmár a Noszty...-t boncolgatva
is fölvillant olyan kiindulópontokat,
útirány-lehetőségeket, amelyek a dzsentrikritikai
nyomvonalhoz képest újabb irányokat jeleznek, másféle
szintekhez tartozó dilemmákra utalnak. Schöpflin nemegyszer
problémaként érzékeli a mű ideologikus-kritikai jellegét,
karakterét. Az ingerültség – így látja – "sokszor a
kelleténél is jobban megnyomatta vele" – már tudniillik a
mű szerzőjével – "a tollat". Másutt azt írja, hogy a
kritikai attitűd erőltetésekor Mikszáth "túl is lő a
célon", és hogy egyenesen "karikatura-hatást" kelt
(101–102.). Ismét máskor az anekdotáról szól, annak
műbeli meghatározó szerepéről töpreng. "Aki ebbe a
regénybe belép, azt, mint a darazsak, körülrajzzák az
anekdoták" – állapítja meg. "Meggazdagodása maga is
anekdota"; "Anekdota az is, hogy beszünteti újonnan
megvásárolt birtokán a szeszgyárat [...]" – közelíti
meg Tóth Mihály vagyonszerzési, gazdálkodási ügyeit
szintén az anekdota felől. Hangsúlyosan utal Schöpflin
Aladár az elbeszélés komikus-humoros alaphangoltságára is.
"Aki a humor elméletét akarná megírni, megtalálná benne
minden változatát [...]"; "Ebben a regényében
bizonyította be legmeggyőzőbben Mikszáth, hogy nála a humor
nem írói hatás-eszköz, hanem az élet sajátos szemlélete"
– írja (103–105.).
A társadalomtörténeti szemlélet
elégtelenségét már e szórványos schöpflini megjegyzések
is sejtetik. Míg a dzsentrikritika morális-szociologikus
tematizálása igazából nem a műről szól (a mű
interdetermináns rendszeréhez, formanyelvéhez,
hatásmechanizmusaihoz nem fér hozzá), a fenti
megállapítások olyan útirányokat jelölnek ki, amelyek
befele vezet(né)nek az elbeszélés irodalmi világába a
tényleges, testies, valóságos mű felé. A fölvillantott
útlehetőségek azonban a Schöpflin-tanulmányban (részben
talán a viszonylag szűkre szabott terjedelem miatt is)
bejáratlanok maradnak. A kritikus nem használja ki a maga
fölvetette lehetőségeket. A problémamegragadások,
ráérzések ad hoc-szerűek, elszigeteltek, folytatás
nélküliek maradnak, nem artikulálódnak, nem bomlanak ki, nem
állnak működő rendbe. Mit jelent a schöpflini
megfogalmazás, hogy Mikszáth e művében időnként a
kelleténél is jobban megnyomta a tollat? Mit értsünk azon,
hogy a mű bizonyos pontokon karikatúraszerű? Hogyan
értelmezhető az elbeszélés erőteljes anekdotikussága, s
milyen gondolatmenet-módosító szerepe lehető Mi a
jelentősége a regényben a tanulmányíró által oly
meghatározó érvényűnek láttatott humornak, komikumnak? A
kérdések méltán merülnek fel az irodalomtörténész
megjegyzései nyomán, de válaszokkal a könyvrészlet nem
szolgál.
Barta János Mikszáth-problémák című
tanulmányában félreérthetetlen iróniával utal arra, hogy az
1941-es Noszty-elemzés dzsentrikritikai tematizációit
az 1960-as (1952-es) monográfia messzemenően hasznosítja.
"Az itt megütött hangot aztán Király István szereli át
teljes zenekarra" – jegyzi meg egy összefoglaló értelmű
Schöpflin-idézet közbeiktatása után. Ha
nyersebben-egyenesebben akarunk fogalmazni, azt mondhatjuk, hogy
Király könyvének idevágó részlete alighanem a mélypontot
jelenti A Noszty fiú esete Tóth Marival recepciótörténetében.
A dzsentrikritikához tapadó (leválasztó, műegésztől
elkülönülő) szociológiai szemléletet a Kossuth-díjas
monográfia szerzője nemcsak átveszi, hanem még inkább
túlfeszíti, abszolutizálja. A művet új alkotói korszak
nagyszabású, jelentékeny nyitányaként tartja számon a Különös
házassággal együtt. "Mikszáth regénye
irodalmunk egyik legnagyobb arányú, legművészibb
leszámolása a »történelmi középosztállyal«, a
dzsentrivel. Kevés mű van irodalmunkban, amely ilyen gazdagon,
ilyen meggyőző erővel mutatta volna be az úri Magyarország
rothadását, a dzsentri parazitává züllésének minden
emberileg, erkölcsileg, társadalmilag, politikailag káros
következményét" – tárja elő felfogásának alapjait
mindjárt elemzése kezdetén, az átvilágítás
szélsőségesen szociologikus-morálkritikai fogalmiságát már
itt prezentálva (324.).
Az egyoldalú morálkritikai terminológia
akkor is uralja Király értelmezéseit, ha éppen a Noszty...-ban
fölbukkanó figurákról, alakteremtő módokról van bennük
szó. "Az úri banda elleni gyűlölet megélesítette
Mikszáth szemét. A dzsentri sviháknak olyan nagyszerű
típusát rajzolta meg regényében, mint amilyen Noszty Feri
volt. Egy pusztulásra ítélt, a történelem szorítójába
került osztály aljas cinizmusa öltött testet az ifjabb
Nosztyban [...] Noszty Feri kalandor-jellem volt. Sosem
törődött egy-egy tettének lehetséges következményeivel.
Minden cselekedete osztályának alapvető tulajdonságában, a
felelőtlenségben fogant. Ezért írta alá könnyű szívvel a
hamis váltót. Ezért tudta felejteni oly gyorsan Velkovics
Rozáliát. Ezért javasolta sógora számára személyi
titkárként húga leánykori nagy szerelmét, Malinkát [...]"
– értelmezi az irodalomtörténész az elbeszélés főhősét
egyértelműen a dzsentrikritika jegyében (330–331.).
S az 1960-ban második kiadást megért
monográfia tanúsága szerint Király számára nemcsak Noszty
Feri alakja tiszta képlet. A kritikus értelmezői víziójában
a műbeli jók és a rosszak csoportja látványosan elválik
egymástól. Noszty Pál, Podwolsky gróf és társaik az úri
léhaság megjelenítői. Gondolkozásukkal, érzelemvilágukkal
az anakronisztikus feudális múltat idézik, gőgösek és
jellemtelenek. Kopereczky differentia specificája is csak
némi falusias eredetiség. Más ő, mint a Nosztyék, és
mégsem különbözik tőlük. Tóth Marit viszont megható báj
és vonzó tisztaság lengi körül, lelki gazdagsággal és
magas erkölcsi követelményekkel. Apja, Tóth Mihály az
irodalomtörténész szerint (hogy Arany János szellemes
szóalkotásával éljünk) igazi "példányhős". Ő az
egyetlen, aki az úri gazságokkal szembe mer szállni. A jeles
férfiú polgár, de nem burzsoá. Puritán és demokrata. A
munkát szereti, nem a vagyont, szerénysége és egyszerű
jósága elfedi benne a milliomost.
Király, említettük, a Mikszáth-elbeszélés
alakjait számba véve csak a morálkritikai-szociológiai
fogalmiságot ismeri. Barta János irodalmias, tárgyszerű, a
szöveghez szorosan kapcsolódó gondolkozása már másként
vázolja fel A Noszty fiú esete Tóth Marival alapvető
figuráit. A Noszty Feri alakjához kapcsolt szatirikus, kritikus
elbeszélői attitűdöt nem tagadja ("Mikszáth valóban, már
a regény elején, nem hagy bennünket afelől kétségben, hogy
erkölcsileg hitvány, társadalmilag élősdi figurát
tervez"), de úgy látja, hogy a negatív beállítás számos
ponton megbicsaklik. A Somló-hegyen, a Palojtay-kúriában
forgolódó fiatalember az ideologikus beállításból kibújva
nemegyszer meleg érzésűnek, szellemesnek, fessnek, bátornak
mutatkozik. "A társadalmi szatírába, ha akarjuk, a
társadalombírálatba a mese, a naiv idill levegője ömlik be;
Noszty alakja színt változtat az író keze alatt: a morálisan
negatívnak tervezett alakra ráleheli a délceg, férfias
szépség és a szerelmes jellem vonásait" – sommázza a
példatár-megjelenítés tanulságait Barta (Költők és
írók, 240–241.). Másfelől az irodalomtörténész Tóth
Mihályt sem látja problémátlan példányhősnek. Először is
fölhívja a figyelmet a tényre, hogy ("a feudalizmus ellen
küzdő embereszmény" típusú konceptualizációkkal
ellentétben) Tóth rokonszenvezik Ferivel, méghozzá jó
sokáig, és leányát is hajlandó lenne hozzáadni, "vagyis
nem érzi meg eleve azt, hogy ő és a Nosztyak alapvetően más
anyagból vannak gyúrva, hogy olyan ellenpólusok ők, akiknek
kezdettől fogva taszítaniuk kellene egymást". Másrészt
arra is rámutat az elemző, hogy a kiflikirályra egyáltalán
nem alkalmazhatók a realista alakteremtés mércéi. Nem "a
kor valóságából" vétetik ő, hanem irodalmi
reminiszcenciákból (különösképpen Jókai műveiből: az Eppur
si muovéból, az Egy magyar nábobból). A modern
humanizmus nevében bezárt gyárak története anekdota, és nem
kapcsolható a polgári-kapitalista magatartáshoz, Tóth
"meggazdagodásának rajza a századfordulón tomboló
Amerika-lázból táplálkozó, szinte ponyva-jellegű
szemléletnek a szüleménye", a három jó barát
előtörténete pedig teljes egészében "mese", a
kölcsönös támogatás, az önfeláldozás, a fele vagyon
átengedésének, a jó föltétlen diadalának, a jóra
fordító véletleneknek a meséje, története – sorakoztatja
elgondolkodtató érveit Barta János. Harmadrészt a Mikszáth
Kálmán-i alakteremtéseken meditáló irodalmár arra is
kitér, hogy A Noszty... figurái túlságosan
változékonynak mutatkoznak. A kritikus úgy látja, nem a
"pszichikai állandó", nem a sors és nem a meghatározó
környezetiség, hanem a mindenkori helyzet határozza meg
karakterüket, és így mind a következetes, célzatos
beállítás, mind az okszerűség-motiváltság "realista
doktrínája" csorbát szenved. "Mint már említettem, némi
összetettségre törekszik Kopereczky alakjában – de
voltaképpen Kéti barátunkból sem lesz a maga lábán
megálló jellem; véletlenek mozdítják elő, no meg romantikus
fordulatok. Mint Jókai hőseinek, neki is a megadott helyzet
igényétől függenek a szellemi képességei: hol ostoba, hol
meglepően bölcs, olykor még Noszty Ferit is ő oktatja ki"
– állapítja meg az értelmező (238.).
"Antirealista", romantikus sajátságokat
fed fel Barta további elemző megjegyzéseiben is: a
"kaland" légkörét konstatálja, a "kaland-romantika
kelléktárát", "a tárgyak, kellékek romantikáját", a
véletlenek cselekményirányító szerepét mutatja ki. "[...]
a cselekmény , a nagy komplott a romantika síkján mozog,
eszközei a kaland-romantika hol szelídebb, hol vadabb
kelléktárából valók [...] két kézzel nyúl bele a
romantikus irodalomból ismert, hagyományos motívumok
kelléktárába; a nagy kalandot csupa kellékszerű elemből
építi fel [...] A kaland légkörét növeli a véletlenek
szerepe a leleplezésben: Velkovics Rozi megjelenik a szüreten;
Feri leleplezésének egyik fő mozzanata: a véletlenül
ottfelejtett levéltöredék már csaknem a ponyvára
emlékeztet" – állapítja meg (236–237.).
Amint látjuk, Barta János módszertani alapja
merőben más, mint kritikustársaié volt. Ő egyáltalán nem
helyezi művön kívüli, uralmi pozícióba a dzsentrikritikát,
és nem ruházza fel központi magyarázó szereppel. Éppen
ellenkezőleg: a kritikai attitűdöt az interdeterminális
egységként felfogott mű részének tekinti csupán, és
igazából az a viszony érdekli, amely a dzsentrikritikai
attitűd és a "műalkotó eljárások" között fönnáll.
"Az én számomra a Noszty problémája így
formulázható meg: vajon megvalósította-e Mikszáth a maga
igényesebb célkitűzéseit a konkrét mű egészében, az
írói szemléletmódban, a konfliktus ábrázolásában, a
tényleges alakteremtésben; vajon [...] nem érvényesülnek-e a
műben olyan szemléleti formák és olyan stilizáló
eszközök, amelyek már a realizmussal és a kritikai
magatartással nem férnek össze?" (234.)
A Mikszáth-problémák szerzője nem
alkot tömör elméleti fundamentumot, az
"interdeterminációs" elemző metodika mögé nem állít
részletesen kidolgozott műfajelméleti, elbeszéléspoétikai
hátteret. A különböző szemléleti formák,
stilizálóeszközök, alakteremtő eljárások,
konfliktusképzés, fabuláris nukleuszok, témák,
cselekményirányító sémák függőségi viszonyát azonban
folyamatosan hangsúlyozza, és A Noszty... esetében az
interdeterminációs egész "zavarosságára", "művészi
végiggondolatlanságára", a "romantikus-mesélő" és a
"kritikai-realista" szemléleti elemek közti
diszkrepanciára hívja fel minduntalan a figyelmet. Végső
következtetése szerint az 1908-ban megjelent
Mikszáth-regényben nem annyira két forma harca, mint inkább a
forma elrontásának akarata dokumentálódik. A realista,
"dokumentarista", kritikai attitűd nem saját szemléleti
formákkal képviselteti magát, hanem a "mese" formuláit
használja fel magának a "mesének" az ideologikus
elítélése végett. "Ebben a modern, a hitványságban
tobzódó, csupa-pletyka történetben megírta a mese
ellenmeséjét, kiábrándult daccal sújtott a romantikára, nem
a realizmus, hanem a torzító ellenromantika ostorával.
Ily módon érzem én, a Noszty társadalomábrázolásában
is – nem annyira a realizmust, mint inkább a kiábrándult
ellen-romantikát" – világítja meg a mű alapjellegét a Galamb
a kalitkában kettős történetére hivatkozva (235.).
Barta János tanulmánya először 1961-ben
jelenik meg, ám az írás következetesen érvényesített
módszertana messze túllép az "eszmei mondanivaló", a
"kritikai realizmus" fogalmaira építő korabeli irodalmi
gondolkozásmód lehetőségmezején. Ugyanakkor Barta sem
függetlenítheti magát teljesen az időszak magyarországi
adottságaitól-lehetőségeitől. Gondolatai
következetességéből szerencsére nem vesz vissza, de
finomító, enyhítő megállapításokat azért itt-ott
közbeiktat. Dolgozata konklúziójában Mikszáthot a Noszty...
alapján összefoglalóan "romantikus realistának" nevezi, s
az 1908-as műben mindenesetre több realisztikus elemet lát,
mint a korábbi Mikszáth Kálmán-i elbeszélésekben. Az
ezredforduló tanulmányíróit szerencsére ilyenfajta
gondolkozási korlátok már nem nyűgözik. Hász-Fehér Katalin
A vígjáték és a regény párbeszéde című
írásában a Király István-i koncepciót teljesen negligálja,
s a regényt "kétszintes műnek" tekinti. "E kétszintes
regényben az egyik szintet tehát a megvalósíthatónak hitt
idill, a másik szintet pedig az idill kialakulását
meghiúsító gondolkodásmód és szokásrend képviseli. Az
előző, az idilli-szentimentális történet a vígjáték szabályai
szerint alakulna, és akkor a történetnek boldog házassággal
kellene végződnie, mint azt Mikszáth az Utóhangban le is
írja [...] A második szint a regény szintje, amely
körülveszi és leépíteni igyekszik a vígjátéktörténetet.
A Noszty fiú nemcsak társadalmi rétegek és
életideálok, hanem ezen belül műfajok harca, párbeszéde,
egymás elleni és melletti replikáinak sorozata" –
foglalja össze írása alapvetését, a vígjáték és a
regény fogalmait kulcspozícióba állítva. (Tiszatáj,
1997. január, Diákmelléklet, 3.)
Eisemann György, az 1998-ban megjelent
kismonográfia szerzője okfejtésében már a
"mese–romantika–vígjáték" –
"riport–realizmus–regény" gondolkozási tengelytől is
elszakad. Az irodalomtörténész egyébként is úgy látja,
hogy A Noszty fiúra a "didaktikus-példázatos
indexek" mellőzése jellemző. A mű kompozíciós fölénye
a Különös házassággal szemben szerinte éppen "az
irányzatosság lefejezése" révén domborodik ki. (A Különös
házasságot Eisemann "elrontott formájú"
elbeszélésnek tekinti. A heterogén elemek e műben – úgy
látja – képtelenek egymással formai-nyelvi dialógusba
lépni.) Az ideologikus didaxis gyanúját eloszlatva az elemző
a Nosztyt a recepcióesztétika által is befolyásolt
posztmodern narratíva felé közelíti, a benne fölmerülő
inkongruenciákat nem problematikusnak látja, hanem újszerűnek
(újszerűen relativizáló érvényűnek) tekinti. "A
Noszty-regény szelektív-kombinatív stratégiájának említett
módja tehát igencsak újszerű, elsősorban ironizáló
relációkat eredményezett mind a mű narratív, mind pedig
diszkurzív szintjein. Az utóhangban megfogalmazott
önjellemzés a befogadásra hagyatkozás újabb dilemmáinak
felnyitásáról e tekintetben helytállónak mutatkozik.
Csakhogy mindez aligha nevezhető éppen riportszerű
elbeszélésnek, a riportműfaj »megnemesítésének«" –
állapítja meg (Mikszáth Kálmán, 136.).
A Mikszáth-recepció Noszty...-val
kapcsolatos főbb állásfoglalásait felvázolván, végül
nekem is hozzá kell járulnom, hogy a "mese" és a
"riport" perében valami ítéletféle születhessék. Ki
kell kerekítenem, elő kell tárnom álláspontomat, még akkor
is, ha a recepciós áttekintés során általában
érzékeltettem, milyen véleményen vagyok. Mindenesetre a
korábbi állásfoglalás-jelzések után aligha hat a
meglepetés erejével, ha leszögezem: a műértelmezés
irányadó alapjaként tételezett, morális, szociologikus
terminusokban megfogalmazott dzsentrikritika-ideologémát nem
tartom alkalmasnak a Noszty... feltárására, a
"regény" fölvetette problémahalmaz kezelésére. A
dzsentrikritikai ideologéma igazából csupán a mű bizonyos
részére (egyes tendenciáira) alkalmazható, és a
"leleplező", "kritikai", "dokumentarista", "riport
jellegű" műstruktúra szuggerálásával az elbeszélésről
csak fantomképet tud teremteni. A fantomkép-jelleg világosan
kiderül már akkor is, ha közelebb hajolunk azokhoz a műbeli
karakterekhez, akiket Király István az egyértelmű szerzői
kritika lenyomataiként láttat, akikből az osztályönzés,
aljas cinizmus, dzsentroid svihákság, kalandorság jegyeit
olvassa ki. A Királyénál szövegbarátabb szemlélet Noszty
Ferit és társait inkább a mikszáthi komikus-humoros románc
alakteremtő eljárásai "termékének" látja. Olyan
figuráknak érzékeli őket, akikben jóval több a pozitívum,
mint ahogyan a Kossuth-díjas monográfia szerzője vizionálja,
olyan alakoknak, akiket a komikum és a humor feloldó,
eufemizáló párája úgyszólván állandóan átitat.
Ferivel kapcsolatban – volt alkalmunk látni
– már Barta János előszámlált több olyan műbeli
szituációt, ahol a fiatalember korántsem ellenszenves
figuraként, hanem a komikus románc amorózójaként jelent meg:
sudár, délceg, jóképű, hidegvérű párbajhősnek, jó
modorú, fölényes viselkedéskultúrájú, szellemes
replikázókészséggel megáldott fiatalembernek, gyöngéd
szerelemre képes férfinak mutatkozott. Az ifjú szolgabírót
egyébként a románc-idill mértékadó szereplői közül
többen szeretettel kezelik. A fürge Fruzina mama pajkos
dévánsággal taszítja el mellőle az urát, és atyafiságos
csókot cuppant az orcájára; Podwolsky gróf "édes
szeretettel, szinte büszkeséggel" feledi szemét deli
alakján; az édesanyját érintő provokációra adott
leleményes bon mot-ját a Palojtay-születésnap
résztvevői hangos bravózással, derültséggel, tapssal
jutalmazzák, párbaját illetően pedig maga Tóth Mihály is
elismeri, hogy "ő volt a sértett, nem tehetett egyebet".
Erősen túloz Király akkor is, amikor azt állítja, Feri
könnyű szívvel írta alá a hamis váltót. Az ifjú
huszártiszt első indulatában határozottan elutasítja a
hamisításra irányuló felszólítást, és csak nehezen,
keservesen (a szükség által hajtva) biggyeszti parancsnoka
kézjegyét a papirosra. Noszty a kölcsön ügyében már csak
azért is inkább áldozatnak tetszik, mint megátalkodott
bűnösnek, mert hiszen tőrbe csalják. A kért összeg
ötszörösét felkínáló Kozsehuba csapdát állít; jól
megfontolt, ártó szándékkal a fiú tönkretételére
spekulál. Másrészt nem kell azt gondolnunk, hogy Noszty Feri
"svihákságát" az elbeszélő mindig az ítélkező,
morális komolyság perspektívájából tárja elő. Noszty
némelykor bizony a Katánghy Menyusok, Kozsibrovszky Mukik
tejtestvérének, kedves és mulattató csirkefogónak látszik,
akire a mikszáthi komikus-humoros románc játékszabályai
szerint már csak azért is lehetetlen haragudni, hiszen
csínyjei jócskán hozzájárulnak a komikus atmoszféra
megteremtéséhez. Ilyen ártatlan, mulatságos (sőt, Feri
úrias nagyvonalúságát, bölcs előrelátását kitüntető)
gesztus a beiktatási pezsgőkkel végzett manipuláció.
Kopereczky ötven francia és négyszázötven magyar pezsgőt
rendel, azzal a kívánalommal, hogy az összes üveget francia
vignettával szereljék fel. Kis sógora azonban meghiúsítja
szándékát. A vendéglőst arra utasítja, magyar címkéket
ragasszanak a francia pezsgős palackokra is, s a hüledező
(megbolondulást emlegető) főispánnak mindjárt meg is
magyarázza a helyreigazítás értelmét.
"Te bolondultál meg, sógorkám. Mert
látod, ez a különbség. Egy tót úr úgy csal, ahogy te; egy
magyar úr úgy csal, ahogy én. Ha a te intézkedésed sülne ki
(pedig minden kisül), örökre lehetetlen volnál Bontó
megyében, de ha az én intézkedésem tudódik ki, hogy a
francia pezsgőre tettél magyar etikettet, akkor mint bámulatra
méltó gavallért és hazafit fognak ünnepelni, s amellett így
is, úgy is célodat éred, hogy csalod őket s hogy ti ínyencek
fent az asztalfőn francia pezsgőt fogtok inni, míg az alsóbb
rendbeliek a becsületes magyar gyártmányt kortyolgatják."
Természetesen nem volna értelme tagadnunk,
hogy az elbeszélés ideologikus céliránya a dzsentri svihák
végső leleplezése, s hogy e leleplezés indokoltságát az
elbeszélőnek Feri jellemzésével is alá kell támasztania. A
negatív jellemzések nem is hiányoznak a műből,
mindazonáltal feltűnően "külsőlegeseknek" tűnnek. A
Noszty Ferit érintő megítélések, korholások,
stigmatizációk nem a szituációk folyományai, hanem a
figurára mintegy kívülről rábiggyesztettek, az anekdotikus,
komikus-humoros szőttesben idegen elemekként, a
dzsentrikritika-ideologéma újabb s újabb verbális
megerősítéseként tűnnek fel. Különösen árulkodó a sokat
idézett részlet, amelyben a történetmondó a negativitás
jegyében egyetlen frappáns mondatban foglalja össze Feri
karakterét, s még azt is pontosan kijelöli, mely jellemvonása
képezi egzisztenciájának magját, centrumát: "Bizonytalan
kilátásokkal szorongatták különböző érzések; a
megszorult ember cinizmusa, a moral insanity kaotikus
zagyvaléka, mely lényének alapját képezte, a nemesember
fölszedett lovagias allürjei, a szerelmes gyengédsége, a
kéjenc gyönyörszomja mintegy birokra keltek a könnyelmű
úrfi lelkében" (MKÖM 21. k. 185.).
A leleplezés, leszámolás, elítélés
céliránya és a művészi imagináció, a szituatív
megjelenítés, a komikus-humoros atmoszféra természetesen
nemcsak Noszty Feri esetében különböznek el egymástól. Az
öreg Noszty Pál és főispán veje számos ponton szintén
inkább a kedves, mulatságos svihákokra, mint a Király
vizionálta züllött, visszataszító, idejétmúlt-feudális
karikatúraalakokra emlékeztetnek. Az öreg Noszty az
adósságokat mindig úgy egyenlíti ki, hogy helyükbe
kétakkorát csinál, s e szokásából a legszorultabb
helyzetben sem enged. "Kiszorítottam" – mondja Ferinek
spártai egyszerűséggel, mikor a kétezer forintot sikerül
megszereznie. Igen-igen kedvére van, hogy főispán veje a
nyilvánosság előtt nem mutat örömöt rokona elvesztésén
és a hatalmas örökség megnyerésén, de azt a feltevést,
hogy Kopereczky rokona halálán bánkódna, nem akarja annyiban
hagyni. A főispánt féljék inkább, mint szeressék, "mert a
félelem a tekintély szoptató dajkája, a szeretet csak
pesztonka mellette" – vélekedik, s hirtelenjében előáll
egy másféle, ügyesen kieszelt magyarázattal.
" – Nem hiszem – vágott közbe –,
magunk közt legyen mondva, hogy Izrael a rokonát sajnálja, és
hogy annak a halála szomorította el, mert hiszen ellenségek
voltak és most is pörben álltak; ahogy én ismerem a vőmet
és a kevély lelkét, az bántotta őt a sürgönyolvasáskor,
hogy Kopereczky létére a lóról esett le a megboldogult, mert
ezt szégyennek érzi a Kopereczky néven." (MKÖM 20. k. 152.)
Maga a főispán (a mikszáthi különcök,
fura, szellemes csodabogarak nagy családjának méltó tagja, a
pókok és a birkák pártfogója, barátja) még kevésbé
alkalmas arra, hogy alakját az úri közigazgatás
szatírájaként értelmezzük, és morális-szociologikus
megítélő formulákkal övezzük. Kopereczky nem egyoldalúan
szatírai, hanem minden ízében komikus alak, s a komikus,
humoros atmoszférateremtés sokféle módozatában vesz részt.
Bizonyos jelenetekben a komikus fogyatékosság attribútuma
tartozik hozzá: ő a járatlan, az értetlenkedő, az
előkelőséghez sehogy sem illő figura, az elefánt a
porcelánboltban, akin jókat lehet nevetni. A "Nagy szamár"
étkezőtermében a nagyvilági bontont erőlteti, de csak
faragatlan, egyre-másra bakizó, vidéki gavallér marad. A
Noszty-szalonban foganatosított leánykéréskor megalázott,
pipogya férfiként (igazi papucsférj-jelöltként) látjuk
viszont. A vidéki báró a szépséges és fölényes Vilma
gonoszkodó iróniáját szenvedi el, ügyetlen, elfogult,
erősen tart a kudarctól, a lány pedig szellemesen játszik
vele, a végsőkig megkínozza, mielőtt igent mondana. (A Noszty
kisasszony iróniája egyébként teljességgel jogos, hiszen a
románc és a komédia játékszabályai szerint az "állatok
barátjának" egy percig sem volna szabad a szép és előkelő
Noszty Vilmára emelnie a szemét.) Később, úgy látszik, a
báró a komédia póruljártjainak másik nagy családjához, a
felszarvazott férjek közösségéhez is odacsatlakozik. Az
élőkép-próbán a hirtelen támadt sötétben a főispánnét
valaki megcsókolja, s a szép asszony önkéntelenül is
felsikolt. "Kopereczky egy bősz leopárd tekintetével
fürkészte az embereket s Vilma elsuhanván Malinka mellett,
halkan, szemrehányóan mondta: »Micsoda könnyelmű ördög
bújt ma magába?« Malinka persze ártatlan képet vágott és a
végén azt hámozta ki Kopereczky, hogy voltaképpen Feri
csókolta meg a húgát. Elég csacsi, hogy nem másutt
kereskedik." Az "állatok barátja" értetlenkedései,
lelepleződései, felsülései különösen a történet elején
ismétlődnek sűrűn, mulatságos anekdotabetéteket alkotva. A
takarékpénztári elnökké megválasztott báró öklét rázza
a kliensek felé ("No, iszen, majd adok én azoknak
kölcsönt!"), a főispáni beiktatási beszéd tanulását
elősegítendő Démoszthenészt készül utánozni ("Mintha
hallottam volna, hogy valaki valamikor kavicsot tett a nyelve
alá"), és a belügyminisztertől kapott kulcs ügyében
lakatoshoz akar fordulni. ("– Ha már olyan nagy szamár vagy
Izrael, legalább ne beszélj hangosan" – feddi apósa, az
öreg Noszty.)
A későbbiekben azonban Kopereczky egyre
inkább a talpraesett, magabiztos, szellemes kópék családjába
lép át, azok közé, akik nem elszenvedői, hanem inkább urai,
megteremtői a komikus helyzetnek. A főispánválasztás során
még a véletlen szerencse állította nyerő pozícióba, de
aztán "rövid idő alatt alaposan megnyergelte a különben
rakoncátlan vármegyét". Az Egy kis kóstoló az
önkormányzati tevékenység mezejéről című fejezetben
már a szituációk fölényes, ironikus uraként szerepel.
Először a komikus alku próbája során áll helyt a minden
hájjal megkent Klementy szerkesztővel szemben, a megyei
közgyűlésen pedig a sokadalmat is kezelni tudja. Az
orkánszerű felháborodást semmibe veszi, nagyszerűen
sikerült "hazafias" bon mot-val vágja ki magát a
nyelvtörvény ügyében, és vakmerő, cinikus önkénnyel teszi
meg sógorát szolgabírónak. "Majdnem egyhangúlag ment [...]
úgy értem az egyhangúságot, amice, hogy az én hangom,
akárhogy kieresztem is, csak egy hang" – számol be az
eredményről szellemes szójátékkal Ferinek.
A friss tisztviselőnek egyébként hasznos,
talpraesett tanácsokkal is szolgál a közigazgatás
tudományához, és kimerítő, praktikus útmutatót mellékel a
járásban lakó előkelőbb és szájasabb családok
kezeléséhez.
"Egyet tanulj meg lelkem, hogy patikából
szeretni, könyvből országot igazgatni, romlásra vezet [...]
minden egyéb megtanít arra, csak a könyv nem. Megtanít
például a bricskád, mert ahol nagyot zökken, ott kátyús az
út, hát elrendeled, hogy csinálják meg. Ahol a lovad
megbotlik vagy visszahökken a hídon, ott bizonyosan valami baj
van vagy a korlátfán vagy a híddongákon, meg kell
csináltatni.
[...]
Mezernye. Briskay Péter (háromszáz
hold) szereti a latin klasszikusokat, egyéb nem imponál neki,
erős kálvinista, gorombáskodni kell vele, a mézédes embert
utálja.
Voglány. Wrecza Károly meggazdagodott
fűszerkereskedő, hiú ember, pertu kell szólítani s tehetsz
vele, amit akarsz.
Bárkányban, Török Gábor
nagybirtokos és nagy szamár, dicsérni kell a juhait és
rendelni a saját készítésű édes pálinkából.
Kaszád. Korgó Dániel (négyszáz
hold) sok atyafia van, szidni kell őket előtte.
[...]
»Meg kell a menyecskét fogdosni imitt-amott,
a vén salabakter szereti, ha nejét idegenek kívánatosnak
tartják«" (MKÖM 21. k. 57., 61–62.).
A "dzsentrikritika-ideologéma" alapján
született értelmezések a Noszty család többi tagját és a
vármegye közösségét is a leleplezés, a bírálat felől
közelítik meg. Az egyoldalú beállítások cáfolatául
ezúttal is sok-sok érv kínálkozik. Noszty Vilma nemcsak
"gyönyörű jelenség [...] nyúlánk, magas termetével,
finom, fehér arcával", nemcsak szellemesen ironikus, hanem
jóakaratú, megértő asszony. "– Itt van, szaladjon vele,
szegény ember és máskor ne kezdjen ki a báró úr
szerencséjével" – adja vissza az elnyert kucséberkosarat
kétségbeesett tulajdonosának, a szegény talján ördögnek.
Homlódyné, Feri nagynénje már bemutatáskor
rendkívül vonzó, szuggesztív portréban jelenik meg.
"Fürge, negyven és ötven közti asszony, erősen mongol
vonásokkal, ferdén vágott apró fekete szemei szinte
sütöttek girbe-gurba kis arca közepén, mint két tüzes
parázs [...] Egyébiránt inkább rút, mintsem csinos; lapos
tatár orra van, lapos melle, mint a deszka, s amellett roppant
keskeny homloka, inkább csak vékony csík, mely a homlokot
jelzi [...] Máskülönben minden rútsága ellenére csupa sikk
volt a kutyafejű hercegnő, csupa kellem, csupa ruganyosság,
minden szavánál minden arcizma mozgott s mosolyánál szinte
megvilágosodott, mint a napfénnyel elöntött tájak. Még az
apró fülei is beszélni látszottak" – vázolja fel az
elbeszélő a lebilincselő vitalitás, a teremtő
szabálytalanság asszonyát Málika alakjában. "Homlódyné
egész lényéből csodálatos sikk és előkelőség áradt ki,
méltóságteljes volt, és mégis szeretetre méltó, nyájas
és mégsem leereszkedő, természetes és mégis ravasz,
kiszámító" – utal a folytatásban is a tatár hercegnő
fölényes viselkedéskultúrájára, arra a tartásra és
modorra, amellyel a Tóthokat egészen megbabonázza. Málika
rendkívüli mozgékonyságát és vitalitását a Homlódy fiúk
is megörökölték: "mind a kettő tízéves, mert ikrek, mind
a kettő vásott kölyök, akik minduntalan összeverekedtek az
asztalnál. Odakünn is örökké azt tették a
parasztgyerekekkel. Szülőik nem tartottak mellettük nevelőt,
hanem egy állandó sebészt [...] Rendszerint húsz-huszonkét
tapasz volt egyik-egyik úrfin. Igazi tatár vér – szokta
mondani Homlódyné –, nézze meg a fejüket, olyanok, mint a
mopszoké vagy a Bismarcké, valóságos kutyafejek. Micsoda
katonák lesznek ezekből, ha ugyan meg nem ölik magukat
nagykorúságuk elérkeztével afölötti versengésben, hogy
melyikük az öregebb, melyiket illeti a kánok pecsétje"
(MKÖM 20. k. 157–158. 161.; 21. k. 140.).
Nem igaz az sem, hogy A Noszty...-ban a
vármegyevilágot, a nemesi közösséget mindegyre sötét
színekkel vázolja, állandó megítélő tónussal veszi
körül az elbeszélő. Sőt! A kedélyes, mulatságos jelenetek
nemegyszer a Régi jó táblabírák atyafiságos,
patriarkális világát idézik fel. Poltáry Györgyöt, Bontó
vármegye alispánját hazafelé menet inzultus éri: részeg
legény támad rá a sötétben. A jó úr igénybe vehetné
fegyveres hajdúja segítségét, de esze ágában sincs így
tenni. Maga kel birokra a támadóval, s végül egy
mesterfogással legyűri ellenfelét. A férfi mellére térdel
és végigveri, de mikor kiderül, hogy az ittas ember tegnap
besorozott rekruta, íziben elbocsátja.
"No most már elég volt [...] Ezer
szerencséd fiam, hogy te voltál a gyengébbik. Mert, ha te a
császár embere vagy, én meg a vármegye főembere vagyok, és
ha te lettél volna az erősebb, elhiheted, hogy börtönben
rothadtál volna meg. Így azonban itt van öt forint, végy
rajta pántlikát a szeretődnek" – zárja le az esetet
Poltáry.
"A privát ügyeket ilyen sommás úton
végezték azelőtt a viceispánok" – csatol az esethez
rokonszenv-nyilvánító kommentárt az elbeszélő. (MKÖM 20.
k. 123.)
A drenki birtokos, Palojtay István a csupa
szív, csupa vitalitás öreg vidéki nemesek mintaképe.
Felesége halála után annak anyját veszi el, hogy együtt
sirathassák a megboldogultat, s második nejével példás
szeretetben élnek. Az öregúr atyafiságos vendégszeretettel
fogadja a látogatóba érkezett Noszty Ferit ("Mert én az én
szolgabírámról mindenáron tudni akarom, hogy iszik, hogy
kártyázik és hogy táncol"), és fennen hirdetett
antiszemitizmusa egyáltalán nem zavarja abban, hogy a szegény
sorsú, beteg zsidó asszonynak legjobb tokaji borából
küldjön. Az "orvosságért" maga botorkál le pincéjébe a
farkasordító téli éjben, s a zsidógyűlölet és a
jószívű segítőkészség együttállását furcsálló
szolgabírónak frappánsan megfelel: "– Nem érted te a
csíziót, öcsém. Mert, látod, úgy van az, hogy én
alapjában borzasztó antiszemita vagyok, de csak azokra a
zsidókra haragszom, akikre én szorulok rá: azokra, akik
énrám szorulnak, nem haragszom."
A Palojtay-udvarházban megtartott
születésnap-idill pompás, nagyszabású tablója újabb
bizonyíték arra nézve, hogy a Mikszáth-elbeszélésben – a
művészi megjelenítés szintjén legalábbis – a Bontó
vármegyei nemesi, értelmiségi közösséget illetően
egyáltalán nem az elutasító kritika, az ideologikus
megítélés dominál. Az ünnepség prezentálása az
előkészületek lefestésével indul. A vidám, eleven konyhai
sürgés-forgás során (először talán Arany Toldija
festett hasonlót) mozsárdöngés, malacvisítás veri fel a
házat, cselédek lótnak-futnak, kiabálnak mindenféle
nyelveken, őzet nyúznak, sertést forráznak, s valamennyi
előkészület fölött Fruzina mama tábornoki parancsszava
uralkodik. Az összejövetel szívélyes, jóakaratú légkörét
az elbeszélő már azzal is megelőlegezi, hogy az érkezők
közti rang- és vagyonbeli különbségeket mintegy zárójelbe
teszi. ("Rangra ugyan nem volt egyforma a társaság, némelyik
négy fickándozó lovon jött, másik két rossz gebén, volt
itt nagy úr, de falusi jegyző is, tanítók leányzói és
baronesszek [...] de színre nézve egyformák voltak az
érkezők: vörösek és fehérek – vagyis vörösre mart a
csípős hideg minden orrt és minden arcot s fehérre meszelt
minden bajuszt, hajat és szakállt a zúzmara.")
Az egybegyűltek vidám, érdeklődő, meleg
közösséget alkotnak. A torzonborz bácsikat a kártya várja,
az ifjak korcsolyáznak, táncolnak, játszanak, a matrónák
jóízű, jókedvű pletykában élik ki magukat. Az egyik szoba
az ivás és a nóta, a másik a kártyacsaták, a harmadik a
tánc színteréül szolgál. A különböző korosztályok jól
egyeznek egymással, az öregek a deli legényekben, leányokban
gyakorta, kedvvel gyönyörködnek. Az ifjakat a hely szűkös
volta miatt a birtokon levő tóra kergetik ki korcsolyázni. A
tó tündéri látványa – "a keresztül-kasul sikamló
fiatalság, a strucctollas és virágos női kalapok
színpompája, a sehol véget nem érő fehérségben, mint egy
illanó, összefolyó és szétszakadozó virágerdő" –
Noszty Ferit egyenesen elkápráztatja. A jégen keringő
ifjúság jókedvre hangolja a nézelődő idősebb korosztályt
is. A bámészkodók csapata visszafiatalodik, a középkorú
férjek és asszonyok visszatérnek a régi, pajkos, udvarlós
szokásokhoz. A csintalan Pataky Istvánné hirtelen ötlettől
vezérelve hógolyót gyúr, s megdobja a viceispánt, aki valaha
neki csapta a szelet. A viceispán udvarias ember, visszadobja a
szépasszonyt, de a viceispánné se rest ("ha férjemuram úgy
tesz, eb ura fakó, ő sincsen fából"), s a daliás
főcsendbiztost célozza meg egy galacsinnal. A hógolyózás
persze íziben továbbterjed. "Lett nagy nevetés ezekre a
jelképes udvarlásokra s uccu neki, egy bolond százat csinál,
az egész társaság elkezdte egymást hólabdákkal paskolni.
Mint a ragadós nyavalya, elharapódzott boldogra, boldogtalanra
[...] Sikongatás, panasz, vidámság támadt nyomában, a kezük
beledermedt, a toalettek megnedvesedtek, némelyiknek a szemébe
csapódott a hógalacsin s tele lett még az inggallérja is
hópihével, de mindegy, azért ők mégis jól mulattak."
(MKÖM 21. k. 79–80.)
Az alak- és szituációteremtések,
komikumtípusok, anekdoták számbavétele (ha talán némelykor
túlzóan részletezőnek tetszett is) nem volt haszontalan.
Meggyőződhettünk arról, hogy A Noszty fiú esete Tóth
Marival alakteremtő konfigurációi, idillizált jelenetei,
az elbeszélés alapvető építőköveiként szolgáló
anekdoták sokasága, a humort és a komikumot érvényre
juttató szituációbeállítások és párbeszédek egyáltalán
nem a kritika és a leleplezés nézőpontjára utalnak, nem a
realizmus, a riport és a dokumentum fogalmait idézik fel. Sőt,
nyugodtan kimondhatjuk: az elbeszélés imaginárius-látomásos
szintje a korábbi Mikszáth-művektől lényegileg semmiben sem
tér el, a komikus-humoros románc "játékszabályai"
szerint szerveződik, annak jegyeit mutatja.
A komikus műfajok, a románc és az idill
műbeli meghatározó szerepe mellett még további érveket is
fölhozhatunk, újabb bizonyítékokat is fölsorakoztathatunk.
Ide kapcsolhatjuk, innen érthetjük meg többek közt a figurák
rendkívüli változékonyságát, sokarcúságát, amely a
realizmus okszerű motivációt, "pszichikus állandót"
követelő alakteremtési módjától merőben eltér. E
sokarcúságot a Mikszáth-szakirodalom természetesen
konstatálja. Az 1997-ben megjelent tanulmány írója az ifjabb
Nosztyt rendkívüli változékonysága miatt egyenesen "a
magyar tulajdonságok nélküli ember"-nek nevezi, az
egy évvel később napvilágot látott kismonográfia szerzője
szerint pedig "különösen Kopereczky báró kapcsán emelte
ki már a századelő kritikája, hogy e regényalak alig vagy
egyáltalán nem rendelhető az »egységes« lélektani képlet
logikájához". (Hász-Fehér Katalin: A vígjáték és a
regény párbeszéde, 6.; Eisemann György: Mikszáth
Kálmán, 133.) A rendkívüli változékonyság
megállapításával egyetérthetünk, de hozzá kell tennünk,
hogy a jelenség mögött jórészt a komikus
atmoszférateremtés igényei állnak. Kopereczky átalakulásai
– láttuk – a komikumteremtés többféle standardját
szolgálják: a báró hol értetlenkedő ostoba, parvenü,
vidékiességét levetkőzni nem tudó, viselkedési hibákat
mulatságosan halmozó járatlan, hol fölényes
előadás-szervező, szellemes trükköző, átverés- és
rászedésfelelős, magabiztos, nagyvonalú svihák. A más
Mikszáth-művekből is ismerős komikus figurák csokrát
természetesen tovább gyarapíthatjuk. Olyasféle
alakteremtésekkel találkozunk a műben, mint a
nélkülözhetetlen komornyik, a fortélyos ügyintéző
(Bubenyik), a megérdemelten rászedett vénasszonyok
(Mutnyánszky Marcella és Kopereczky Ágnes, a
főkötő-őrök), a fecsegő, folyton sopánkodó,
ostobaságokat beszélő, idősödő anyuka (Tóthné). A nyelvet
a vélt előkelőség irányába facsaró sznob mesterember
(Répási szabó) és a mindenféle ingert egyetlen rögeszmével
lereagáló csodabogár (a Ferit Voglány felé elkísérő,
öreg hajdú) ugyancsak részei a komikus-humoros
szereplőarzenálnak.
"Melyiket érti elméje rejtett
kuckóiban?"; "Irtani kell az ifjúság fattyúhajtásainak
ösztönzetét, uram, mert a fejünkre nőnének a kedélyzetei.
Ámbátor igazat mondott ő, mivelhogy valóban a tánc
tajtékzó serlegeibe merülnek az iparoskeblű ifjúság
mindkét nembeli ágazatai"; "Én se cselekedvén
egyébképpen, mivelhogy vágyaim zománcai engem is odahajtanak,
feleségem és leányom ottlétének árnyalatai miatt,
elmeneteli akaratom csupán e két fogolynak lévén foglya; ők
ugyanis nékiek elviendők. Ha vadász úr türelmének
szivárványai medrükből ki nem csapnak, míg e megdicsőült
szárnyasok elvesztik jellembeli nyerseségüket, én magam,
Répási János vezérlem a vigasság ama völgyébe [...]" –
nyilatkozik meg a szabó a maga elképesztő dagálynyelvezetén.
"A főispán krapeci kocsisa nem tudta az
utat [...] azért hozták magukkal az öreg hajdút, ki
egyet-mást megmagyarázott, ha kérdezték.
Különben szűkszavú volt és különös
szempontokkal fogta fel az anyatermészetet. Egyszer-másszor
élénken kiáltott fel:
– De jó volna szalonnát sütni.
Rendesen valami liget vagy vadlombos körtefa
volt ilyen helyen. Aztán még szebb helyek következtek,
előbukkant a kis Kapornok, egy giliszta folyócska, mely a
Gyíkba siet; hímes pázsit terült el a Kapornok partján,
füzesek, csalitok, az öreg nekilelkesedett, majdnem
fölszisszent:
– Ejnye, ezt az Isten is szalonnasütésre
teremtette.
Úgy látszik, előtte a világ összes
viszonylataiban csak úgy jelentkezett, mint a szalonnasütésre
alkalmas vagy nem alkalmas hely" – mutatja be az elbeszélő
a groteszk rögeszmés főispáni hajdút. (MKÖM 20. k.
216–217., 160–161.)
Igaz, Tóth Mihály felesége, Krisztina
asszony a regény végi nagyjelenetre teljességgel megváltozik.
Az ostoba, örökösen sopánkodó, ízig-vérig sznob figura
ügyessé, határozottá, magabiztossá lesz. A magasabb
osztályokkal szembeni odaadó bámulatot egyszeriben levetkőzi,
a nagy átverésben készségesen vesz részt. Új
selyemruhájában fürgén sürgölődik, alázatos, készséges
kínálgatással altatgatja a gyanút, majd egy adott pillanatban
az előzetesen megalkotott koreográfia szerint eltűnik, és
többé nem kerül elő. Tóthné átváltozása, látjuk,
ugyancsak váratlan-motiválatlan, de a komikus szükséglet itt
nem szolgál elégséges magyarázó tényezőként. Az ok
ezúttal az elhatározott s konzekvensen érvényesített
cselekménymenetben rejlik, jobban mondva azokban az
ideologikus-kritikus szükségletekben, amelyek e
cselekménymenethez és a befejező, lezáró konklúzióhoz
társulnak. A mű, ne feledjük, Noszty Feri és a dzsentri
közösség felsülésének, a tisztes polgári tartás
diadalának, a leleplező étosz érvényesítésének
konklúziójába torkollik, és ez a konklúzió a komikus
románc karaktereinek némi deformációját követeli meg. Az
átalakulások az elbeszélés végén megsokasodnak: az eddig
nevetséges Tóthné egyszeriben pozitív hőssé válik, a
halálos nyugalommal párbajozó Feri önmagából kivetkőzött
fúria, illetve infantilis, szepegő, ijedt kisgyerek lesz, a
csupa báj Podwolsky grófot szobalányokat hajhászó,
összekarmolt képű, komikus vénember-szatírrá változtatja
az elbeszélő. Hogy a komikus-humoros románc alapjaiban meleg,
otthonos-idilli víziója mennyire megszenvedi ezt az
ideologikus, erőszakos átalakítást, arra nézve érdemes
egymás mellé tenni a Podwolsky korábbi föllépését
megjelenítő passzusokat és a végső prezentációt.
"Mindezt szeretetreméltó bonhomiával
mondta, testének minden izma és porcikája mozgott, a szemei
hamiskásan nevettek, a homloka ragyogott, a szája szélesre
szétnyílt és a tömött bajusza szálanként élni és
ingerkedni látszott [...] olyan ártatlanul nézett le rá, mint
egy gyermek, szép kék szemei szinte ugráltak az örömtől, a
hangja csengett-bongott az elevenségtől és a kandallóban is
azon mód szerint pittegtek-pattogtak, játszadoztak a
tűzszikrák, mintha az ő szavait kísérnék és vele együtt
pajkoskodnának" – bukkan föl a kedves, mulatságos,
vitalitást sugárzó öreg gróf a Palojtay-születésnap meleg,
színes forgatagában.
"Podwolskynak az egész arca össze volt
karmolva, néhol lehámlott a bőr, néhol kiserkedt a vér,
mintha valami herőcevágó karika szaladt volna végig a
képén.
– Mert hogy rövidlátó vagyok –
nyöszörgött –, beleütöttem keresés közben a fejemet az
almárium üvegajtajába.
– Aha! – nevetett Palojtay. – Csakugyan
hallottuk a szegény üvegajtót, amint elsikoltotta magát.
– Hagyjatok, kérlek, békét az ilyen
ízetlen viccekkel! – tiltakozott szánalmas savanyúsággal,
ami roppant ellentétben állott örökké mosolygós, virágos
kedvével" – "állítja elő" a szánalmas, nevetséges
nemesúr alakját az elbeszélő a Disputa című
fejezetben, csak hogy Tóth Mihály vitabeli ellenfelét, a
hagyományos (dzsentri) társadalmi szokásrendet védelmező
grófot diszkreditálja.
(A fejezet, amelyben a pozitív álláspontot
képviselő Tóth Mihály és "konformista-megalkuvó"
dzsentri vitapartnerei, Podwolsky és Palojtay között a
kompromittált leányokkal kapcsolatos előítéletekről folyik
a disputa, a maga teljes műidegenségével – okoskodó,
érvelő "intellektualizmusával", leleplező célzatú,
tiszta ideologikusságával – művészi szempontból
mindenesetre a könyv egyik mélypontjának mondható.)
A tényleges irodalmi realizmusnak A
Noszty...-ban nyoma sincsen. Sem az alakteremtés, sem a
történésmenet nem mutat realista jegyeket, s az okszerű
motivációs háttér, a világ anyagi-gazdasági megalapozása
sincsen még csak nyomaiban sem jelen a műben. Tóth Mihály
alakjával kapcsolatban is csak valami fatális félreértés
emlegethet anyagi-gazdasági alapot. Már Schöpflin és Barta is
észrevette, hogy a kiflikirály csodálatos amerikai
meggazdagodása, bámulatos bőkezűsége és mintagyárosi
ügyködése (hasznot hozó szeszgyárának azonnali bezárása
emberiességi okokból) a korlátlan amerikai lehetőségekről
szóló ponyva- és brosúrairodalomtól a munka, üzlet nélkül
kerülő, soha el nem fogyó vagyont vizionáló románcokon át
a Fekete gyémántokig sok-sok irodalmi műfajhoz,
gondolkozásmódhoz kapcsolódik, de a realizmushoz a
legkevésbé sem. Tóth kifogyhatatlan vagyona a terülj-terülj
asztalkámra emlékeztet, s korlátlan adakozókészsége
szintén a mesék, románcok királyait, nábobjait idézi.
"[...] a múlt év végén a bontóvári takarékpénztár
válságos helyzetbe jutott, s még Pesten járt küldöttei sem
bírtak a pénzpiac rendkívül nyomott helyzete miatt gyors
segítséget hozni: jó szerencse, a vonaton összetalálkoztak
Tóth Mihállyal, s elpanaszolván neki bajukat, megjegyzi az
amerikánus szerényen: »Ejnye, ejnye, hm. Ami pénzem van most
a ház körül, beviszem holnap az uraknak.« Be is állított
másnap és leolvasott nekik a pulpitusukra egy negyedmillió
forintot" – olvashatunk szép, "románcos" történetet
erről az adakozókedvről és kifogyhatatlan vagyonról a könyv
tizenkilencedik fejezetében.
Arra is korrektül mutatott rá Barta János,
hogy az okszerű, motivált, "realista" cselekményvezetés
helyett A Noszty fiú...-ban egészen másféle
történetalkotási mód dominál. A cselekmény – volt
alkalmunk meggyőződni róla – anekdotákkal teletűzdelt,
jelenetekkel, ünnepségtablókkal megszakított,
románcos-vígjátéki sémákra (álruhaöltésre, cseles
menyasszonyszerzésre) épített és véletlenek által
irányított. Ilyen frappáns, vígjátéki (Kopereczky
szerencsecsillagát fölragyogtató) véletlen az alispáni és
főispáni beszéd egybeesése, de Noszty Feri balsorsát is
véletlenek okozzák. Fatális véletlen dönt a sarzsijáról
is. Az öreg Noszty a váltó megszerzéséhez szükséges pénzt
előteremtette, apa és fia már lóhalálában iszkolnak
Kozsehubához, amikor útjukba akad Kubicza főispán, és Noszty
Pál régi képviselőtársa addig-addig tartóztatja őket,
addig-addig mutogatja a főtér nevezetes palotáit, míg az óra
elüti a delet, s a határidő letelik. (Gondoljuk meg: a
realista, köznapian valószerű motiváció szempontjából
milyen elképesztően hihetetlen-hiteltelen történet ez! A
Nosztyak nem tudnak elnézést kérni, a beszélgetést kicsit
későbbre halasztani és dolgukra sietni, a várromok és
paloták pár percnyi látványáért odaáldozzák Feri katonai
karrierjét!) S az ifjabb Noszty sorsáról a későbbiekben is
véletlenek döntenek. Ilyen baljós véletlen Velkovics Rozália
fölbukkanása a szüreti mulatságon, az öreg Velkovics
gutaütése és a pápai fogadóban lappangó, Nosztyt
kompromittáló levéltöredék Tóth kezére kerülése, amely
végleg megpecsételi Feri sorsát. (A corpus delicti
megszerzése sok-sok részvéletlen eredője. A Málikának írt
levelet Noszty – ki tudja, miért – otthagyja a fogadóban, a
vendéglős lánya megtalálja és elteszi, apja, az öreg Brozik
valahogy tudomást szerez róla, és – bár a szöveget nem
érti, jelentőségét nem látja – elküldi Tóth Mihálynak.)
Hogyan foglalhatnám össze fejtegetéseimet?
A Noszty fiú esete Tóth Marival vizionárius,
imaginárius elemei, alakteremtő konfigurációi,
szituációképzései, anekdotahalmozó narrációja,
véletlenelvű cselekményvezetése egyértelműen a
komikus-humoros románchoz kapcsolódnak, a "riport" és a
"realizmus" nem az imaginárius szinten vannak jelen a
műben, nem az elbeszélés "művészi valóságából"
részesülnek. Az utóhangban oly sokat hangoztatott "riport"
és "realizmus" a tényleges elbeszélésben igazából
csupán a happy ending elrontását, a hozományvadász
dzsentri mű végi leleplezését és néhány ehhez
kapcsolódó, szórványos, mindig ideologikus,
közlő-magyarázó narrátori kommentár beiktatását jelenti.
A mondottak miatt csak félig értek egyet
Hász-Fehér Katalin érdekes koncepciójával, amely a
vígjáték és a regény műfaji harcát látja az
elbeszélésben. A vígjáték (a komikus-humoros románc)
konfigurációit én is ott látom a műben, de a regényéit (a
realista regényéit) egyáltalán nem. A Noszty fiú esete
Tóth Marival – amint ezt Barta János immáron csaknem
fél százada észrevette – nem két forma egyenlő vagy közel
egyenlő erejű harcát prezentálja, mint teszi azt (mondjuk) Az
arany ember, Jókai nagy románca-regénye. A
Mikszáth-elbeszélésben igazából csupán az antitézis
akarása, a komikus románcforma elrontásának szándéka
dokumentálódik, s az is következetlenül, rendszertelenül, a
kinyilatkoztató ideologikusság szintjén maradva. Mikszáth
Kálmánt, az irodalmi lehetőségekről töprengő
gondolkozót kétségkívül nyomasztotta a maga
"mesélő-írói" mivolta, és foglalkoztatta a
"realizmus", de Mikszáth Kálmán, az író, a művész
soha, még részlegesen sem hódította meg a realizmust a maga
számára.