Győri János
"Sötétedő időben
védelem híján"
Kondor Béla indulása
Ki volt Kondor Béla? Mi volt Kondor
Béla? Mindhalálig szeretetvezérelt, békességre vágyó, vagy
magas parancsot teljesítő, erkölcsileg szigorúan ítélkező
angyal? Égi szférák küldötte, vagy magányos küszködésre
született labirint- és pokoljáró? Örök ideák, ideálok és
ősi törvények gyógyíthatatlan szerelmese, vagy modern
világunk csalhatatlan éleslátású költő-művész
diagnosztája? A lehetetlennel dacoló szellemóriás, aki a
korszellemnek ellentmondva, sziszüphoszi küzdelemre elszánt
akaraterővel a világban dúló pragmatizmus idején égig érő
katedrálist emelt a hegycsúcs magasában – leomolhatatlant s
örökkön világlót?
A magasság mint létdimenzió – távolról
sem filozófiai értelemben – világképének igen korán
része lett. Feljutni a roppant égi térbe – az alig több
mint tízesztendős Kondor Béla sóvár reménye volt. A
csábító magasban szálló gépcsodák – ahogy
pestszentlőrinci házuk kertjéből vagy padlásáról
telhetetlenül nézte őket – izgalomba hozták, lázas
tevékenységre ösztönözték: szárnyas szerkezetek
létrehozására. Ikaroszi vágyban fogant elképzelései
megvalósításában az apjától örökölt technikai lelemény
is erősen ajzotta. Kaptáraik mellett (ahol évekkel korábban a
méhek természetét vizsgálgatta, és önvédelmi ösztöneit
tette próbára, nem egy ízben életveszélyesen, a Darázskirály
majdani festője) kerti kamrájuk deszkapolcain – idézi fel
testvérhúga, Kondor Mária emlékező írásában (A
repülés igézete) a fáradhatatlan igyekezet szembeszökő
sikerét – ámulatos-gyorsan nőtt a "repülőmodellek sora.
Előbb papírból, majd puhafából, késsel faragva."
(Amilyeneket bonyolultabban, konstruktív művészi igénnyel,
"csudabogaraknak" keresztelve s grafikái vagy festményei
készültekor tetszés szerinti perspektívába állítható
"térrajzként", háromdimenziójú modellként hasznosítva
őket élete végéig játszadozva fabrikált, hogy végül is
művészileg elgondolt és megrendezett fényképfelvételei
során döbbenetesen látomásos katasztrófa-képsorozatának
gigantikussá nagyított elemei, az ember utáni csend
összezúzott és félelmetes szimbólumai legyenek, vizuális
emlékül a szorongva látott jövőből.) A lélekben már
pilótának készülő fiú a nyughatatlan akaraterő s az apai
bőkezűség eredményeként rövid idő múltán ábrás
szakkönyv és saját tervrajz szerint, jól megmunkált
anyagokból repülőgépmodellt illeszthetett össze, ráadásul
olyan mesterien, hogy az próbaszerű felbocsátásakor szíven
ütő hűtlenséggel önállósodott is; feszült zsinórját
szakítva, a szélirányban egyszer s mindenkorra kirepült a
látókörből. Újabb röptetésre nem került sor. 1944
nyarára a háborús világomlás zűrzavarában és
rettenetében a szülők aggódása Balaton-parti biztonságba
mentette a testvérpárt, s a pórul járt modellező, aki épp a
remélt biztonságban egy víz feletti légi csatát nézett
végig, nem álmodott és nem beszélt már merész
pilótakalandokról s a levegőégben véghezvihető
bravúrokról sohasem. De ha életpályatervét hirtelen új
környezetükben, Angyalföldön, ahová a család a
hadizónába került Pestszentlőrinc kiürítése után
költözött, nem szőtte is tovább, a repülés, a magasba
jutás szívét betöltő vágya életre szólóan meghatározó
lett, s lelkibbé és szellemibbé lényegülve magasabb rendű
célokhoz adott indíttatást, mint ha ténylegesen teljesedett
volna. Alkotóiakhoz.
Aligha túlzás: a modelleket
hajtogató-fabrikáló, ég felé törő fiú lelke mélyén vagy
lénye ösztönhomályában – ősköltői, ősművészi
adottságként? – úgyszólván már minden képesség arra
vár, hogy teret és szerepet kapjon tudatszinti világában, s
nem lebecsülendőbb izgalmakkal s örömökkel lepje meg, mint
az ég kékjében csillogó repülők. Még épp hogy kamaszodik,
belülről fakadt verssorok és dallamok – hol együtt, hol
külön – formálódnak nyelvén, titkon verseket ír, naplót
vezet, és ceruzáit s rajzórai eszközeit mind sűrűbben veszi
kézbe magánszorgalomból. Éveihez képest szembetűnő
rajztudással s látomásos művészként is vállalt realista
ösztönnel élményeket, helyzeteket rögzít, portrékat és
figurákat rajzol (A húgom bőg , 1944, Balatonszemes). S
a színek költészetével és kifejezőerejével együtt mint
közvetlenül kínálkozó lehetőség egyre többet
foglalkoztatja az akvarellfestészet. Albumokban tájékozódva
– jobbára Cézanne stílusában – csendéleteket fest,
1949-ben, egy Rouault-reprodukció inspirálására pedig
megalkotja első Krisztus-képét is, sok változatban és
számtalanszor megformált szakrális jelképét, az igazság és
szeretet megcsúfolásának szimbólumát. "Rouault után
szabadon, fekete-fehér reprodukcióról" – írja festménye
hátára az érettségire, de még inkább a hivatására
készülő diák, aki – hogyha egyedül van – a pianínón
"Bachba oltott, nagyon szép modern zenét" rögtönöz, s
akiről a Krisztus-képpel megajándékozott, valamicskét
idősebb jó barát, a zenei játékát is felidéző Gilyén
Nándor jó néhány év múltán így emlékezik:
"Tizenhét-tizennyolc éves korában már mélyen gondolkodó
ember volt, ha ezt több-kevesebb sikerrel takargatta is." A
modern művészet és a "mik és mi végre vagyunk"
kérdésein jóval többet töpreng, mint iskolai dolgain. A
költészetet s a filozofikus írásokat gyakorta faggatja. A
hangsúlyos-rímes verselésről lazább formára térítő
Kassák-versek mellett Ady, de főképpen az ő külvárosi
környezetével sok tekintetben rokon világú József Attila
költészetét sem "középiskolás fokon" ismeri már.
Alkuvástalan igazmondásra és magasrendű elkötelezettségre a
megalázottak és sorsgyötörtek iránt az elsők között adtak
neki példát, idejekorán és foganatosan sugallva azt is, hogy
"a mindenséggel mérd magad!" A Rouault-másolat festője a
költészetben is morális komolysággal, gondolatilag már
feladatra éretten keresi a hangját és végeznivalóját. A
szolidaritásra ösztönző szeretet s a hasznos szolgálat
reménye Megbízás címmel azt íratja vele, hogy
"Menj, dalom, a magányoshoz és az elégedetlenhez / Menj a
meggyötört idegűhöz is / Menj, mint a hűvös víz tágas
hulláma. / Légy mindenfajta elnyomás ellen, / Erősítsd a
vékony szálakat, / Vigyél bizalmat a lélek csápjai
közé." Nem kétséges számára, hogy lényének
pótolhatatlan lételeme a kép, a vers és a zene – amely
"dühödt szomorúságát energiává nemesíti sokszor"
(amint később egy Kodály Zoltánhoz írt levél
fogalmazványában vallja), s melynek hatalmával majd maga
készítette, sajátosan egyedi hangszereken is játszva
varázslatosan a lelki szférájába emeli barátait, hallgatóit
– s egyáltalán nem kétli, hogy neki a művészpályán kell
elindulnia, hogy a magasság meghódítása ne maradjon
gyermekálom.
Érettségi után, 1949-ben festő szakra
jelentkezik a Képzőművészeti Főiskolán, ahol
felvételiztetőinek "osztályharcos" döntése
arculcsapásként éri. Apja tisztviselői mivolta miatt nem
veszik fel. Csak egy esztendő elteltével sikerül bejutnia az
intézetbe, hajógyári munkásmúlttal, tanulni vágyó
villanyszerelő-segédként. Minthogy azonban szellemi
önállóságát nyakas-hajthatatlanul minden idegszálával
védelmezi, igen hamar a főiskola "űzött vadja" lesz.
Lépten-nyomon a rosszindulat vizslató figyelme kíséri. Pedig
nincs az egyetemes kultúrában telhetetlenebbül tájékozódó,
szakmai tudásra szomjasabb s fáradhatatlanabbul munkálkodó
növendéke a főiskolának, mint ez az ártatlanul-bűntelenül
gyanús elem. Szakállnövesztésében, mellyel kisebb
archegeit leplezné, veszedelmesen ragályos ellenzékiséget
sejtenek. A főiskolán uralkodó posztimpresszionizmustól
feltűnően idegenkedik, a szocialista realizmus rögeszméit
pedig felfogni sem törekszik, nemhogy félgiccseket gyártva,
önvédelmi célszerűséggel hunyászkodva követné.
Festményein a piros színt elégtelennek találják,
színálmait és színkompozícióit meg kihívóan keresettnek.
Akad tanár, aki megszégyenítően, mulattatási szándékkal
egy-egy képét kuriózumként mutogatja szünetekben a
folyosón. Ráadásul szokatlanul szókimondó; természetes
egyenességét angyalföldi környezete és volt munkahelye, a
hajógyár nem hangolta át s nem finomítgatta
diplomatamodorrá. Mindezt sértődött-érzékenyen
tapasztalva, a festő tanszéken úgy döntenek (alkalmasint
meggyőződés nélkül), hogy nem született ecsetkezelésre. Az
intézetből eltanácsolt – diáktársai körében egyre
népszerűbb – festőnövendéket, akit a színek szerelméből
bajos lenne kigyógyítani (még diplomamunkaként készített
rézkarcsorozatának ismertetése végén is egyértelműen s
ellenségeit későbbi bosszúra bőszítőn kinyilvánítja
makacs szándékát), Koffán Károly veszi oltalmába a grafikai
tanszéken, ahol példátlanul serény és odaadóan alázatos
tanulékonyságával és fényes eredményeivel hamarosan
ámulatba ejti bátor pártfogóit. Ujjbegyében és
szellemében lévő rajztudása – természetlátásával
egyidejűleg – oly mértékben tökéletesedik, hogy mestere
is bízvást tanulhatna tőle, aki erre meghatóan büszke is.
"Mindig magasabbra ívelt – emlékezik Koffán tanár úr
–, mint repülő emberei, melyeket, jól jegyezzük meg, előbb
rajzolt meg, mintsem azok ténylegesen felszálltak. Amikor az
első rézlemez elé ült, megszületett keze alatt az egyik
legszebb magyar rézkarc, egy parasztasszony képe. S utána a
többiek, egytől egyig remek."
Koffán Károly és Kondor-pártoló
tanártársai szerepét bajos volna túlbecsülni. De a szakmai
és anatómiai tudását megszállottan gyarapító növendéket
a tündökletes felívelésben az egyetemes kultúra
szellemóriásai náluk is áldásosabban – szárnyat adóan
– segítik. Ez kiváltképp azért lehetséges, mert bizton
bízik a tradíciók vezérlő és ihletadó hatalmában.
Épületes paradoxon, hogy hagyományismeret híján nem lett
volna képes olyan öntörvényűen eredeti és idők-felettien
korszerű, roppant életmű alapjait minden reményt felülmúló
gyorsasággal megvetni, mely múlhatatlan szín- és
formavarázsával, létfilozófiájával és egyetemességével
minőségben és gazdagságban egyedülálló modern korunk
művészi vállalkozásai között. Melyet a
szűklátókörűséggel és igénytelen-érzelmes
részrehajlással nemigen vádolható Fülep Lajos, a XX. század
európai látóhatárú művészetfilozófusa Picassóé fölé
emelt a maga értékrendjében. A művészetben ugyancsak avatott
Nagy László korántsem aránytévesztő szeretettel írta
róla, hogy: "Ilyen nagy kométán a kancsal Európa is
ámulhatna." A gyárak, üzemek s műhelyek
valóságövezetéből érkezett növendék, aki egy későbbi
versében azt vallja, hogy "Az én testemben gépek duhogása /
zúzott hangszerek fémes zuhogása / csontkarú acél és
kényes szerkezeteké", s az emberért való hasznos gépet –
ahogy József Attila – "kezes állatnak" tekinti, nem a
technikai meglepetések bűvöletében él, s az újszerűség
reményében nem a pragmatikus korszellemhez s a lélektelenül
elgépiesedett haladáshoz igazodó vagy öncélúan spekulatív
izmusokra hangolódik, hanem az örök értékekre, melyek
ismerete és szelleme nélkül szerinte a művészet nem
töltheti be eredeti, szakrális vagy legalábbis magasrendűen
emberi rendeltetését. Létkérdésekre választ, jelenségekre
magyarázatot s titkokra megfejtést remélve és keresve
lázasan tájékozódik az örök szavakba zárt művek
világában és az emberi múlt vizuális remekei között.
"Nem marhaság és nem is sznobizmus a művészettörténet
nagy mestereiről beszélni – jegyzi naplójába – ...
vannak, akik az emberi fajon belül lehetséges nagyság vagy
igazság birtokába jutottak, s ezt természetes módon közölni
tudták, úgyhogy akik hasonlóra törekedtek, a
megvilágosodást élték át műveik láttán. – A nemesre
törekedni kell, csak úgy látható meg másokban is vagy
tetteikben."
Sorsos elrendelés volt-e, hogy a
Szépművészeti Múzeum képanyagraktára épp akkor nyílt meg
a főiskola eltanácsolt növendéke előtt, amikor
szorongatott-reménytelen helyzetében egzisztenciális
fontosságú volt számára tehetsége tündökletes
bizonyítása? Mindenesetre életrajzi tény, hogy a kitűnő
művészettörténész, Körner Éva közreműködésével több
évszázados művek kézbevétele és tanulmányozása során,
hosszú, magányos különórákon kegyelmi segítséget kapott a
művészet világképteremtő óriásaitól. "Harmadéves
koromban – mondja Frank Jánosnak egy interjúban –
végignéztem a Szépművészeti Múzeum sok grafikai lapját,
Dürert, Rembrandtot, Goyát. Alapelemeket kerestem és
találtam. Amit én másoktól – a klasszikusoktól – loptam,
abból lett a »Kondor-iskola«. Jobb lett volna közvetlenül
tanulniuk, nem lett volna haszontalan mulatság." Kérdés
persze, hogy követői, akik szemérmetlen utánzásaikkal
felháborították, átélték volna-e azt a
"megvilágosodást", melyben Kondort elődei sorsdöntően
részesítették; észlelték volna-e azokat az titokzatos
jeleket, miket neki látnia adatott; felfogták volna-e a nagy
szellemek tanácsait, sugallatait? Mert vannak olyan finom
rezgések, melyeket felfogni csak ritka érzékenységgel lehet
– Dantéról szólva T. S. Eliot beszélt róluk –, "és
olyan érzések, melyeknek az emberek alig-alig vannak
tudatában". Talán csak akkor, ha érzéktartományaik
egymást gazdagítóan lezáratlanok, s képzeletük és tudat
alatti világuk közt nagyon laza a határ. Mindenesetre a
pincebeli különórák után nem is nagyon sokára elkezdett Hamlet-
és Dózsa-sorozat művészjelöltje előtt Dürer és
Rembrandt fametszeteinek és rézkarcainak megformálása,
vonalritmusa és -rendszere, fény- és
árnyékhatás-érvényesítése, tér- és aránykezelése
gondolati és érzelmi vonatkozásaival együtt olyan mély
összefüggésekben világosodhatott meg, hogy elemeit és
tanulságait sajátosan egyéni felfogásban és stílusban tudta
hasznosítani. "Barcsay, Kmetty, Koffán – olvashatjuk
költőóriás barátja, Nagy László emlékezésében – már
kezdetben a nagyság jegyeit látták a növendék
művészetében. Szerették, segítették, fortéllyal vették a
szárnyuk alá, mert már a főiskolán űzött vad volt. S nem
tévedtek az elhunyt nagymesterek: Dürer, Bosch, Rembrandt,
Blake, amikor kiszemelték és vonzották, hogy a páratlan
tudást átadják. A legmeredekebb nyárban ott ült az ifjú
művész a múzeum pincéjében, társalgott sugárzó
szellemekkel." S a következő évek magas szinten gazdagodó
termésének tanúsága szerint újabb és újabb
"találkozások" során e segítőkész szellemek –
váltakozó társulásban – az "alapelemeket" s az
önkifejezés egyéni lehetőségeit egyaránt kereső
növendéket új egek és új dimenziók felfedezésére és
birtokolására bátorították, s újszerű látásmódot
sugalmazva tudatták vele, inspirálóan tudatosították benne
azt is, hogy milyen nemes és időálló anyaga a
művészetnek-költészetnek a gyorsan támadó, majd semmivé
foszló vízió, az álombeli kép, a belső világ mitikus
rétegeiből vagy rejtélyes-távoli szférákból érkező jel,
melyekben igen bőven részesül.
Ahogy a "mély nyomás alatti" magyar
világ levegőtlensége is fullasztóan tudatosította benne a Dózsa
-sorozat történelmi időszerűségét. A Magyarországi
ének a világ megvetéséről, 1955 című versét, melyet a
Levegőt! költője, József Attila emlékére írt, így
kezdi: "Jöszte szabadság!" Sem indulatban, sem
felkészültségben nincs már messze attól, hogy a
főiskolainál mindenképpen tágabb egű nyilvánosság előtt
magasra íveljen, véghezvigye korszaknyitó forradalmát a
magyar grafikában. Diplomamunkája, a Jelenetek Dózsa
György idejéből az őt aggodalmasan oltalmazó Koffán
Károlynak és "zabolátlanságát" fejcsóválva
helytelenítő, homlokegyenest más szemléletű, de tehetségét
nagyra becsülő Ék Sándornak, a grafikai tanszék
vezetőjének köszönhetően 1956 júniusában sorsdöntően
izgalmas vita hevében a művészavatás elfogadott fedezete
lett. A gonosz-féltékenyen üldözött növendék divatszínű
panelekből, lánccá fűzött közhelyekből és persze igaz
érvekből szerkesztett "korszerű" hídon – remeklés
volt! – kijuthatott a kisebb-nagyobb szünetekkel élete
végéig tartó létbizonytalanságba. Merthogy az igazság és
az örökkévalóság mélyútjait választotta.
Lelkében az irányválasztás már akkor
megtörténik, amikor emberi mivoltunk és a történelem
örök-időszerű kérdéseire tiszta választ keresve – a
megvilágosodás reményében – az őt erőteljesen vonzó
elődökhöz fordul, hogy biztosabban indulhasson, és
egyáltalán eligazodhasson. "Vannak, akiknek haláluk
percében világosul, ugyan merre jártak eddig – írja
létfilozófiai drámakölteményében, az Angyal, ördög,
költőben –; és önmaguk térképét akkor látják csak
tenyerük pókhálójában, amikor késő, és a sírás másik,
de nem új életre hull, éltető eső gyanánt." Ő a
tradícióban magára és sorsára talál, s az abban szerzett
eleven tudás – mely a megvilágosodások során
önismeretének is szerves része lesz – lényébe és műveibe
organikusan beépül.
Csodálattal s élete végéig hatásuk alatt
maradva olvassa az illúziótlan sorslátással és az igazság
kimondásával megrendítő görög tragédiákat ("Ott
álljál a kemény sophoklesi fényben / És vedd a sebeidet
tőle örömmel" – olvashatjuk egy ifjan írt versében);
végiggondolt és hatalmas szimbólumrendszerének
megteremtésére Ady és a példaképül választott
művészóriások mellett a vízióival lenyűgöző Dantétól
kap meghatározóan inspiratív biztatást; döbbenten merül
Shakespeare drámáiba, s az emberi természet kozmosza tárul
fel előtte az ösztönvilági mélységektől a cselekvés és a
gondolat közt őrlődő hamleti lélek bonyolult nagyságáig
(fametszetsorozatra inspirálva őt); régi francia
írók-gondolkodók (Montaigne, Montesqieu) műveihez a
luciditás és bölcsesség vonzza, s ugyanakkor nagy figyelmet
szentel a misztikus-titokzatos világba vezető Swedenborg
könyveinek, melyek kétségtelen hatást tettek a szemében
egyik legnagyobb példaképpé magasodó William Blake-re is,
aki nemcsak látomásos képeivel kelt benne szűnhetetlen
érdeklődést, de költészetével is magas hatásfokon
ösztönzi, a grafikusnak sorozatnyi rézkarcot sugallva, a
költőt pedig – ahogy főleg az Egy évad a pokolban
Rimbaud-ja – formabontásra, sajátosan kötetlen szerkezetű
versek és versprózák alkotására bátorítva. S míg Goethe Faustjába,
majd Thomas Mann Doktor Faustusába merülve a tudásvágy
és az ördögi izgalmasan veszedelmes
kapcsolatlehetőségéről, az utóbbiból kivált az ördöggel
kötött szerződés eredményeként a démoniság szférájában
létrejött ridegen magas művészet szellemiségéről s az
embermelegbe már hiába sóvárgó modern művész
didergető-vacogtató magányáról és végzetes kríziséről
akar minél többet tudni, Madách Tragédiája számára
a mögöttünk és előttünk lévő történelem valóságával
egyenrangú élményforrás "az Emberiség Történelmi
Viselkedésének" tisztánlátásához, megítéléséhez. De
ellentétben Thomas Mann Doktor Faustusának magasba jutva
összeomlott művészével, aki ördögi tilalmaknak
engedelmeskedve, az emberit feladva nyer
"illuminációt" és "zseniidőt" az alkotáshoz, a
rontó és kárhozatos hatalmakkal viaskodó – s belső
démonokkal küzdő – Kondor épp a nemes-tiszta örökségét,
a megőrzendő emberit menti "kreatívan éber, komoly
és virrasztó nagy figyelemmel" (ahogy Pilinszky János
írja), tehetsége legmagasabb szintjén.
Aki Kondor Béla 1956-ig és ‘56-ban
elkészült munkáit, melyek Frank János szerint "egy egész
életmű betetőzésére is elegendők volnának", evilági és
transzcendens motivációiknak és sokeleműségüknek
egységében együtt látja, azt nem lepi meg a Dózsa-sorozat
magas vonulata, s még az sem, hogy Koffán Károly a műről
zajló vita során reális sejtelemmel bartóki
szintézisteremtés-lehetőségről beszél. Koffán mester
helyzeténél fogva alaposan ismeri növendéke
bontakozó-épülő világát, melyben gyakran shakespeare-i
módon villan össze vagy olvad eggyé valóság és képzelet,
földi elem és éteri párakép, tragikum és játékosság,
gondolkodói komolyság és ironikus többértelműsítés vagy
Tandori Dezső érzékeny különbségtétele szerint "sokfelé
értelmezhetőség"; a nagyszerű művész-tanár, amikor
keletkezésük közben folytonos figyelemmel kísérheti
tanítványa virtuális műtermének pontos vonalú,
végérvényes képeit, csodaszerű folyamat tanúja és
átélője lehet. A készülő Hamlet- és Dózsa-sorozat
előtt és mellett a szeme láttára olyan művek születnek,
mint az édenvesztést megjelenítő Kiűzetés, a
szeretet száműzetését s a gonosz győzelmét jelképező Krisztus
a kereszten című rézkarc, a végítéletig szűnhetetlen
erkölcsi küzdelmet angyalok harcában bemutató Jó és
gonosz vagy az űrrepülés valóságmegelőző
fantáziaképei. S Kondor már valószínűleg a főiskolán, de
mindenképpen 1956-ban megcsinálja az Apokalipszis bábokkal
és figurákkal című rézkarcát is, mely zsúfolt és
primitíven agyonkomplikált harci tákolmányokat ábrázol
gépies-groteszk bábfigurákkal, cinikus-álságos "Békét a
világnak!" felirattal és elfordultan sírdogáló angyallal,
aki talán maga az alkotó. S még annak is van jelentése és
jelentősége, hogy a kép jobb sarkán – tükörírásban –
Dürer végítélet-látomásának (a patmoszi szent, János
apostol szövegére és szellemében készült
remekműsorozatának) címe, az Apocalipsis cum figuris
olvasható. A fiatal művész már a tenyerébe rajzolt
sorsvonalat követi, és rendre szaporítja morális erejű és
apokaliptikus remekműveit. Ekkor még a grafikaiakat. De
1957-ben hosszú és sokatmondó című rézkarcával, az Ikarus
és Dédalos, angyalok bukása, zuhanó emberek és
fényképész-szel hozzávetőleg egy időben már elkészül
első festményremeke, az Őrangyal is, mely az élete
vége felé festett, monumentális és borzongatóan gyönyörű Ítélkezővel
– vagy Késes angyallal – csaknem egyenrangú.
Az ifjú Kondornak azonban egyáltalán nincs
kedvező, a Koffánéhoz vagy Frank Jánoséhoz hasonló
véleménye elért eredményeiről. Huszonöt évesen országos
hírnevű, de ha például arra gondol, hogy Masaccio, aki
halálakor csak egy-két esztendővel volt idősebb nála,
korunkig fénylő műveket hagyott örökségül az emberiségre,
önvádlóan elégedetlen, s úgy látja, hogy ha meg akar
felelni az örök mértékeknek, eltökéltebb igyekvéssel kell
haladnia. "Nem tiszta a lelkiismeretem – jegyzi
naplófüzetébe 1956 őszén, ráadásul tiszti kiképzésre s
így művészként szinte semmittevésre kárhoztatva. –
Időfecsérlés. A legszentebb hagyomány arra int, hogy ideje
összeszedni magam, hogy barbár módra egy irányba törjek,
hiszen van-e szentebb egy valószínűtlen rögeszménél, és
van-e bonyolultabb a céltudatnál." Radikális elszántságnak
természetesen a főiskolán sem volt híján, de mintha ez az
egyébként többindítékú "barbár" törekvés mégis
kellett volna ahhoz, hogy teljesítőképességét emberi
mértékkel mérve valószínűtlenné növelje. Hogy "az
abszolútnak és öröknek" a reményével – sőt:
igényével – elkezdett művét, ajándékul az Istentől
"dolgos nappalokat" kérve, szervezete romlásával nem
gondolva, élete kilobbanásáig folytathassa. Hogy élmény- és
életanyagából, (Rilke kifejezésével) "benső világtere"
elemeiből, transzcendens és költői-művészi sugallatokból,
jobbára századok mélyéről választott mesterek (Bosch,
Dürer, Rembrandt, Blake), egymástól távol tündöklő
csillagok (Dante, Madách, Rimbaud, Rilke), huszadik századi
magyar eszményképek (Bartók, Ady, József Attila) és
áhítattal nézett öreg szentképek, megcsodált ikonok
eszméltető és titokzatos sugárzásában sokdimenziójú,
egyszerre kozmikus és emberközpontú világképet hozzon
létre. Egyetemesen egészet alkosson a létteljesség brutális
roncsolásának századában, melynek Ady Endre már a kezdetén
rádöbben, hogy "Minden Egész eltörött, / Minden láng csak
részekben lobban".
Mintha tudná korai halálát, a gyorsan fogyó
idő réme s az örökkévalóság vágya sürgetően szegődik
teremtő ösztönéhez. Azzal az erkölcsi feladattudattal
együtt, amit a világ állapota, (Hamvas Béla szavaival) "a
létrontás démoni anarchiája" mint őrlélekben
szorongatóan ébren tart. Az ajándékul bőven megkapott
"dolgos nappalokat" gyakorta toldja meg dolgos éjszakákkal.
Teremtő magányának művészettörténész tanúja, Dávid
Katalin a Tihanyi apátságban, az 1973-as emlékkiállítás
megnyitóján igaz szavakkal mondja: "bár mindössze másfél
évtizedet ölel fel munkássága, mégis horizontja és
mélysége olyan hatalmas és gazdag, hogy hitetlenül állunk a
szűken mért évek száma és az alkotások
nagyszerűségének ellentmondása előtt. Akik látták
napjait és éveit, tudják és érzik ezt: olyan fegyelem, olyan
gigantikus erőfeszítés volt, amire rákényszerítette magát,
hogy ha ebben a fizikum el is pusztult, felőrlődött, de ez
volt az egyetlen lehetősége a művek megszületésének."
Kérdés azonban, hogy nem éppen az a
visszafoghatatlan iramú alkotó munka tartotta-e csaknem
negyvenkét éves koráig életben, melynek magas lázában
tragikus-gyorsan fogyott a szíve fizikai ereje. Nem az védte-e
a még korábbi haláltól, ami végül is orvosolhatatlanul
felőrölte? Mert minden feladat elvégzése – ha rövid időre
is – feloldó nyugalommal tölti el. A Blake emlékére írt
létfilozófiai kompozícióban – vagy drámakölteményben
–, az Angyal, ördög, költőben (melyben emberi
mivolta a cím jelezte három személyben testesül meg,
barátként, testvérként tartva egymást számon) a költő azt
vallja, hogy: "minden megnyugvás az elvégzés öröme által
van". S a naplójegyzetekben olvashatjuk, hogy "hónapokig a
kifejezésvágy tespedt túlfeszültségében élni, ez a
legnehezebb, szótlan idő". S ha Kondornak olykor a felsejlett
képet vagy gondolatot nem sikerül az elképzelt formába
zárnia, mert nem talál rá a keresett "hangra, szóra,
színre", átmeneti kudarcában "egy »hasznos kor« összes
ördögétől legyőzöttnek" érzi magát. Neki a folytonos
teremtés lelkileg és szellemileg semmivel sem pótolható
egzisztenciális szükséglet, a legmélyebb kapcsolat a
metafizikaival és az evilágival, a kozmikussal és a "benső
világtér" titkokat őrző mélységeivel, az örök emberi
ideákkal, eszményekkel, de a "vérvörös kor"
pragmatikusan sivár valóságával is, s egyedüli lehetőség a
bizonyosnak ígérkező győzelemre a nyomtalan elmúlás
félelme felett s a küldetésteljesítésre a harmóniáját
vesztett, szétzilált és fényhiányos emberi világban.
Emésztő hevű égése s a halállal sűrűn
szembesítő intenzív létezése sorsszerű volt. Emberi alkata
és tehetsége természete gyors végzésre kényszerítette.
Bár magasabb hatalmaktól bőven kapott képességet örömre
és gyermekien komoly játékra, korán ellobbant életében
feloldó harmóniának, önfeledt nyugalomnak – főleg
édeninek – tartósabban nem volt részese. A lét tiszta és
szakrális összhangja – meg volt róla győződve –
véglegesen elveszett, s neki az ijesztően gépesített
embertelenségben "a gonosz támadásával" kell
szembeszegülnie. Magával szemben is következetes és
szükségesnek érzett erkölcsi szigora meg sem engedte volna,
hogy kényelmesen laza "napfényi létezésben" huzamosabb
nyugalmat találjon, vagy zsongító "csepp ábrándok
vesztegetettje" legyen, felelőtlenül. Szellemi
létezésmódja – szerelmetes és "folytonos
azonosulásban" az igazsággal – a teremtő küzdelem. S
élete már fiatal korától egy "okok poklában égő", az
emberi lét elűzhetetlen gondjaival és örök problémáival, a
viszonyok és körülmények brutális hatalmával, a gonosz
erők démonaival rendületlenül viaskodó lélekóriás
állandósult drámájává mélyült, mely kegyetlenül kedvezve
kifogyhatatlan anyagot és inspirációt adott az alkotásra.
Páratlanul gazdag tudat alatti világához hasonlóan. Mert
miközben ismeret- és létszomja s igazságkereső szenvedélye
ijedelmes mélységekbe juttatja a fojtogató, sebző és
sorshurkokba gabalyító külső valóságban, befelé is éberen
s minden érzékével figyelnie kell. Tudat alatti világa
nemcsak örömteli titkok, kínzó rejtélyek, megfejtendő
szimbólumok, archaikus és rövid múltú emlékek és súlyos
tapasztalatok mélységes barlangja s vágyak, érzelmek,
indulatok rendszabályozhatatlan ösztönműhelye, de igen
gyakran nyugtalan-mozgalmas küzdőtér is, ahol a
szelídségében is gyakorta hajthatatlan angyal s a létet jól
ismerő, fortélyosan szövevényes logikájú belső ördög
(egyik ágon William Blake pokolbeli szellemeinek, másikon a Faust
Goethe diabolikus hajlamait is megtestesítő Mephistójának
rokona) sűrűn perel és tusázik egymással, a közvetlen
külvilági tájékozódás és tapasztalás eredményeinél nem
lényegtelenebb gondolni- és tudnivalókra eszméltetve vagy
döbbentve. S Kondort addig nyugtalanítják – azt is írja:
üldözik – a mélységekből jött jelek, képek, látomások
– melyek egyébként gyakran érkeznek az ébrenlét
állapotában, lelki-szellemi megvilágosodások pillanataiban,
intuitív módon is –, amíg kép- vagy versíróként át nem
adja őket a maradandóságnak. S ha ez nem mehet teljesedésbe,
mert az alkotásra nincs tisztán értelmezhető "parancs", a
meddő nyugtalanságot igencsak meg kell szenvednie.
Naplójegyzeteiben panaszolja: "Az ördög és az angyal
elszabadultan kereng bensőmben, közben én nem vagyok
elszabadult, de nyomorult szolga – mozdulatlan, tétova. Nem
kapok parancsot. Kacér mosolyt talán."
Az igazságban s benső indítékban hiányos
álmegoldásokat, bármily virtuózak is, nem tartja
elfogadhatónak. Maximális lelki fedezetre, egyértelmű
"parancsra", tiszta sugallatra van művészi igénye;
abszolút hitelre törekszik, az erkölcsi relativizmust
kizáró igazmondásra, akkor is, amikor szelíden gyermeki
játékkal vagy keserű iróniával ellenpontozva érzékelteti a
jelenségek többarcúságát, feloldhatatlan ellentmondásait
vagy kuszaságait. "Az új komolyság művésze",
"végsőkig elmélyült alkotó" – állapítja meg
Pilinszky János egyik tárlatnyitó esszéjében. "A kor olyan
kérdésekkel telve – olvashatjuk írásában –, amikre az
egyén csak egzisztenciája legbensőbb szavával felelhet... A
modern művész magánya ma a felelősség magaslata.
Problematikája ugyanakkor – valamennyiünk gondja és
kérdése. Hiszen az idő kérdéseivel mindannyiunk szívéig
hatolt. Kivételes pillanat, a próféták ilyenkor vonultak ki a
pusztába." Amit Kondor – az Angyal, ördög, költő
tanúsítja – maga is megtesz. Valójában máshol nincs is
élettere. Mert az ő pusztája nem veszedelmes fenevadakkal,
perzselő hőséggel és a szomjúság gyötrelmeivel fenyegető
sivatag, hanem a mindennapok kopár valósága, melyben a
labirintusok iránytalanul kanyargó útjain vergődik,
"pokoljáró módján" nekivág a bolyongásnak, vagy a
jobbára nyitott, de többnyire lelki társ nélküli és
társasan is kevés örömű magánya falai között világunkra
szabadult démonokkal, a lét és küldetése kérdéseivel s a
végokokkal küszködik. S "megmerülvén a sötét
kétségbeesésben", a létélmények "végokszerű
szomorúságában", a vezekléssel kiérdemelt
megvilágosodások fényében az ember helyzetét és állapotát
látva arra döbben, hogy "ítélet alatt vagyunk". S mintha
hajdani próféták utóda volna (szimbólumrendszerében a
próféták nem ok nélkül kapnak rangos helyet), úgy érzi,
roppant feladatra jelölte a sors vagy az Isten, és tehetsége
rendeltetésének csak úgy tehet ténylegesen eleget, ha a
sötét erők hatalmába került emberiség romlásának és
örvénybe merülésének félelmetes korrá tágult idején, a
bekerítő iszonyat köreibe zártan s lelke mélyén az
örökkévalóság megszenvedett reményével, idők feletti
eszmények, igazságok és ősi törvények fényénél
múlhatatlan érvényű, igaz képet fest az erkölcsileg
irányvesztett, a létfelejtés, a "progresszív elbutulás"
(a kifejezés a fizikus-filozófus Weizsäckeré) szellemi
állapotába hanyatlott emberről. A maximális hitelesség
feladhatatlan igényével megörökíti a katasztrófa felé
gyorsított világot, jelennek és jövőnek. (Ha lesz jövő.)
Hogy ars poeticája szellemében a művészi és költői
megjelenítés eredményeként "a látható világ a
látványtól elvonatkoztatva láthatóbb legyen", hogy
műveiben – Heidegger rokon tartalmú szavaival szólva –
"a működésbe lépett igazság"
"el-nem-rejtettségként" teljes fényével világítson és
eszméltessen. "Tudom, lesznek művészek, és ebben áll
életem reménye – írja drámakölteményében –, akik
»fogyó életünk növekvő lázában« igyekeznek majd akár
évmilliókra jelet hagyni anyagban és jelrendszerben. Tartósan
és cáfolhatatlanul, az utánuk és máshonnan jövő értelmes
lények számára. Jelet hagyni, hogy voltunk és elbuktunk..."
Hetvenöt éve, 1931. február 17-én Kondor
Béla erre a feladatra – "jelet hagyni" – született.