|
Köszöntjük
Lázár Ervint.
Mese
az alsórácegrespusztai vajda fiáról
Szokásom szerint a büféajtó melletti
asztalkánál ültem. Azon a széken, amelyről ki lehetett
látni a nyitott folyosó nyüzsgésére, a ki-be tolakodó
kollégákra és túl a kőbábos mellvéden, a New York-palota
négyszögletű belső udvara felett a szemközti oszlopokra,
amelyek élénksárgán virítottak a délutáni napfényben.
Nyár volt, hőség volt, valami hideg
üdítőt kértem a párizsis zsemléhez, amelyet ebéd helyett
itt szoktam elnyammogni akkoriban. A kisasztal mellett további
két szék állt, amelyekhez odanyomakodott két magas
fiatalember, jobb kezükben egy-egy pohár sörrel, a balban presszókávéval.
Vállukon a hatvanas–hetvenes években is divatos katonaszínű
tarisznya, hónuk alatt mappa, dosszié. Megkérdezték, hogy
leülhetnek-e. Leülhettek, persze, hiszen alig volt üres szék
a pultokkal kétoldalt körülfogott kis helyiségben.
Mikor leültek, akkor derült ki, hogy a velem
szembe telepedő robusztus alak nem más, mint a jó nevű fiatal
próza- és meseíró, akit – akkoriban induló, immár
kötetes költőként – különböző irodalmi
rendezvényekről ismertem, legalábbis köszönő viszonyban
voltunk.
– Tudod-e, hogy én az alsórácegrespusztai
cigányvajda fia vagyok? – tette fel az első kiadós kortyok
után a váratlan kérdést Ervin.
Ránéztem a barátjára, hogy ő mit szól
ehhez, de erősen lehajtotta a fejét, és beharapta a
száját.
– Eddig nem tudtam – feleltem. – Nem
inkább Dzsingisz káné?
– Te nem veszel komolyan engem. Mondom: az alsórácegrespusztai
cigányvajda fia vagyok. A legidősebb fia. Én öröklöm majd a
vajdaságot. Én leszek a következő vajda. Nem úgy nézek ki?
– Nem tudtam, hogy Alsórácegrespusztának
vajdája van. Rácegrespusztáról hallottam már, de Alsórácegresről
még nem – kerültem ki a választ.
– Naná, hogy. Illyés miatt. Pedig Alsórácegrespuszta
az igazi. Én ott születtem. És apám ott a vajda. Nem hiszed?
Néztem rendszabályozhatatlan fekete haját,
amit tarkóján lófarokba összefogva viselt, néztem barna
ábrázatát. Akár lehetne a vajda fia is – gondoltam, de
ferde vágású szeme és körülötte az ugrásra kész,
csúfondáros mosoly ráncai valahogy másról vallottak.
– Olyan cigányvajda nincs, aki Ervinnek
kereszteltetné a fiát – ellenkez-tem egy lényegtelen
apróságba belekötve.
Felháborodott.
– Mért ne? Az apám is Ervin. Ez
kifejezetten a cigányvajdák neve mifelénk. Csak a vajdák
családjában fordul elő. Nem hiszed?
Olyan komolyan, szinte mérgesen magyarázott,
hogy egy további kutató pillantást vetettem az arcára, aztán
megadtam magam.
– Jó. Elhiszem. Te vagy az alsórácegrespusztai
cigányvajda fia. Ha van egyáltalán Alsórácegrespuszta.
– Tessék! Nézzenek oda! Hát még azt sem
hiszed el, hogy van Alsórác
egrespuszta!
– De. Elhiszem – nevettem bizonytalanul.
– És azt is elhiszem, hogy te vagy a cigányvajda fia.
– Nahát, azért! – húzta ki magát, és
két öklével az asztallapra támaszkodott. – Azért mondom!
– És? – kérdeztem kicsit bosszankodva
diadalán. – Mi következik mindebből?
– Mi következnék? – olajfekete szeme
kikerekedett. – Az, hogy iszunk még egy sört. Te is! A vajda
fiának az egészségére!
Felálltak, és a sűrű közegben a pult
előtti sor végére tülekedtek. Ervin elégedetten kacsintott
vissza rám. A lényeg megvolt. Elhitték, amit mesélt. Egy
írónak ennél több ma sem kell. Még ha hetvenedik
születésnapját ünnepeli is.
Isten éltesse meséivel együtt még
hetvenhét esztendeig!
Mezey Katalin
