Kortárs

 

Juhász László

Tollas Tibor igazsága

 

 

 

 

 

Trianon évének legsötétebb napján, 1920. december 21-én született, a Borsod megyei Nagybarcán. Édesapjától a Kohlmann, édesanyjától a Kecskési, az irodalomtól pedig a Tollas nevet kapta. Apai örökségét tizennégy éves koráig viselte. Akkor felvette édesanyja családi nevét, mivel a tiszti pályán megkívánták az idegen nevek magyarosítását. Ismertté azonban nem a hivatalos, hanem az írói nevén vált. Atyai dédapjának fivére az a Kohlmann ezredes volt, aki az Al-Dunánál ezredével Kossuthék visszavonulását biztosította Orsova felé, édesanyja pedig a zsoltárfordító református prédikátor Gelei Katona István leszázmazottja. Szigorú, korai nyugdíjas, katonatiszt apa, melegszívű édesanya, három idősebb testvér, szegényes és mégis színes falusi élet határozta meg nagybarcai gyermekkorát. Békés, érzékeny lelkülete és költői adottságai alapján az Isten nem katonának, hanem sokkal inkább tanárnak, papnak vagy újságírónak teremtette. Élete első harminchat évére azonban nem a líra, hanem a politikai dráma nyomta rá a bélyegét. Csak nagy kerülővel jutott az írói pályára, előbb meg kellett járnia a hadak útját.

A szülők nehéz anyagi helyzete miatt csak a tiszti családok számára ingyenes katonaiskolában tanulhatott tovább. Így húzták rá már tízéves korában az egyenruhát a kőszegi kadetiskolában, ahol sok átsírt éjszaka után is csak megnyugodni, de megszokni sohasem tudott. A soproni hadapródiskola, majd a Ludovika Akadémia elvégzése után mégis katona, majd csendőr lett. Ez volt a dráma nyitánya, amelynek további színtere Muraszombat, Beregszász, majd a váci börtön volt. Csak az 1956-os szabadságharc vezette arra az életpályára, amelyre a sors szánta. A forradalom bukásától a rendszerváltásig szerkesztette az ’56-os politikai emigráció legjelentősebb lapját, a Nemzetőrt, hat verseskötetet adott ki, és három antológiával (Füveskert, Gloria Victis 1848, Gloria Victis 1956) gazdagította a magyar irodalmat. Ez az írás nem Kecskési Tollas Tibor költői sikereivel, kizárólag emberi megpróbáltatásaival foglalkozik.

 

 

A vád

 

A Budapesti Népügyészség 1948. március 4-én emelt vádat Kecskési Tibor volt csendőr főhadnagy ellen, háborús bűntett miatt. Erre a vádra épült a Budapesti Népbíróság 1948. június 18-án meghozott ítélete, amely nyolcévi börtönnel sújtotta a vádlottat, amit a Népbíróságok Országos Tanácsa 1949. december 8-án tízévi szabadságvesztésre súlyosbított. Az indoklás szerint Kecskési Tibor azzal merítette ki a háborús bűntett törvényi tényálladékát, hogy a beregszászi zsidók vagyontalanításánál és bevagonírozásánál mint a 117. tábori csendőrzászlóalj szakaszparancsnoka embertelen magatartást tanúsított. Az elítélt 1956 tavaszán, büntetésének letöltése előtt szabadult a váci börtönből. A Kecskési Tibor elleni indulatok később sem csillapodtak, az emigrációban is tovább éltek, és vannak, akik a halála után is felróják "bűneit". A Rákosi-terror idején ellene megfogalmazott vád, kibővülve másokkal, immár ötvennyolc éve makacsul él a vádaskodók tudatában, és időnként felszínre tör.

A Népbíróság ítéletének indoklásából előbb Lévai Jenő merített adatokat az Új Élet 1965. július 15-i és augusztus 1-jei számában, ezt visszhangozta az emigrációban kiadott Fekete füzet (1966), erre épült Braham professzor állítása a magyar holokausztról szóló könyvében (1997), továbbá egy amerikai magyar lap, a Magyarok Vasárnapjának 2002-ben megjelent rágalmazó cikke, majd a budapesti Holokauszt Dokumentációs Központ tájékoztató füzetének Kecskési Tollas Tiborra vonatkozó állítása (2004), végül a 168 Óra "Bizonyíték hiányában" című írása (2004. október 21.). A Népügyészség egykori vádjainak szolgai ismétlése ma már nemcsak a halott költő emlékét, de a független magyar igazságszolgáltatás tekintélyét is sérti, minthogy a Magyar Köztársaság Legfelső Bírósága 1991-ben megsemmisítette az egykori koncepciós per ítéletét.

Vajon mi rejlik a vádaskodók makacs kitartása mögött? A választ keresve a rendelkezésre álló iratok és saját visszaemlékezése alapján kövessük Kecskési Tibor tiszti pályafutását előbb Magyarország német megszállása (1944. március 19.) és a szovjet megszállás kezdete (1945. április 4.) közötti vészkorszakban, majd a demokratikus átalakulás meddő kísérletének éveiben.

 

 

Csendőri pályán

 

Kecskési Tibort 1941-ben, amikor elvégezte a Ludovika Akadémiát, és hadnaggyá avatták, szívbillentyűzavar miatt frontszolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, és csendőrtiszti tanfolyamra irányították. Két évvel később, 1943 augusztusában Muraszombatra került mint a helyi csendőrőrs szárnyparancsnok-helyettese. A zömében idegen ajkú községben igyekezett csökkenteni a feszültséget a szlovének és a magyarok között. Az ifjúság számára közös cserkészcsapatot alakított, és szavalóversenyeket rendezett, a helyi újságban pedig írásaival szolgálta a két nép barátságát. 1944. január 1-jén léptették elő főhadnaggyá. Miután a német megszállás közelgő veszélyéről tudomást szerzett, nagyszabású Kossuth-ünnepséget szervezett a Muraközben, tiltakozva a német agresszió, az ország függetlenségének eltiprása ellen. A felelősségre vonástól atyai pártfogója, Olchváry Milvius Attila csendőr tábornok közbenjárása mentette meg. Muraszombaton azonban tovább nem maradhatott, büntetésből áthelyezték a 117. csendőrzászlóaljhoz, amely Nagy II. István alezredes parancsnoksága alatt – a front közeledtével – ekkor települt Mezőkövesdre, és kezdte meg a hadműveleti területet lezáró Tisza-vonal biztosítását. Március 21-én, a muraszombati pályaudvaron magyar és szlovén barátai búcsúztatták Kecskési főhadnagyot, akinek muraközi tevékenységéről egy évvel később a helyi zsidó hitközség elnöke elismerő nyilatkozatot adott.1 A hadműveleti területre áthelyezett fiatal tiszt Muraszombatról egyenesen új szolgálati helyére, Mezőkövesdre utazott. Itt a tábori csendőrzászlóalj egyik szakaszát bízták rá.

Április 25-én Beregszászra vezényelték, ahol a zászlóalj szálláscsináló tisztje volt. Az alakulat május első napjaiban érkezett meg a városba. A helyi gettó ekkor már állt a téglagyár területén. A városi rendőrkapitányság feladata volt ellátni a beregszászi gettó őrzését. Mivel azonban erre a célra kevés volt a rendőr, a gettó felügyeletét május elején a csendőrség vette át. A téglagyár őrzését, Fery Pál csendőr főhadnagy vezetésével, a nagyváradi csendőriskola két szakasza látta el. A Beregszászra vezényelt csendőrosztály parancsnoka Borgói János őrnagy volt. Kecskési Tibor nem a gettó területén, hanem a városban lakott, Radnai László főhadnaggyal. A téglagyárban összezsúfolt zsidók sorsába nem volt beleszólása, ott Fery Pál mellett német részről egy Stankutsch vezetéknevű SS Untersturmführer intézkedett. Egy alkalommal, amikor az embertelen bánásmódról értesült, legénye előtt dühösen kifakadt, és kijelentette: legszívesebben otthagyná a csendőrséget. Erre azonban – érthető módon – nem volt lehetősége, sőt a gettótól sem tudta végleg távol tartani magát, miután felső parancsra az ő szakaszát is kivezényelték május 15-én a beregszászi állomásra, hogy csendőrei a bevagonírozásnál sorfalat álljanak a szerelvény mellett.

Kecskési főhadnagy emberségét sértette, hogy Borgói őrnagy az állomáson egy első világháborús hadirokkant zsidó kabátjáról letépte a kitüntetést. Felháborodásában zászlóaljparancsnokától, Nagy II. István alezredestől áthelyezését kérte. Felettese azonban, aki maga sem értett egyet a brutális módszerekkel, ehhez nem járult hozzá. Ekkor érkezett Beregszászra édesapja barátja, Olchváry Milvius Attila csendőr tábornok, aki megértette nehéz helyzetét, és kérésének eleget téve szakaszával kirendelte három Tisza-híd őrzésére. Új állomáshelye Tiszaújlak volt, ahol május 18-tól szeptember elejéig teljesített szolgálatot.

A visszavonulás során Törökszentmiklósnál motorbalesetet szenvedett, és hetekig kórházi ápolásra szorult. Miután felépült, előbb Olchváry tábornok segédtisztjeként Budapesten, majd Szombathelyen szolgált, végül 1945. február 1-jén Veszprémbe került, ahol századparancsnokként egysége harci kiképzését irányította. Pár nappal később Székesfehérváron járt, ahol – miután a városi rendőrség kivonult a hadműveleti területről – fegyveres nyilasok garázdálkodtak. A lakosság a városba érkező tábori csendőr főhadnagyhoz fordult segítségért. A székesfehérvári rendőrkapitányságon 1945. július 14-én felvett jegyzőkönyvben az ügy folytatásáról ez olvasható: Kecskési autóba ült, Veszprémbe hajtatott... néhány napra kb. 15 főnyi tábori csendőr karhatalmi szakasz meg is érkezett, aki ezután a nyilasok házát körülvette, őket lefegyverezte, Veszprémbe szállíttatta... Tudomásom szerint fentiek végrehajtását Kecskési főhadnagy önállóan, saját elhatározásából hajtotta végre.2 A nyilasok elleni akció csak pár nappal előzte meg azt a balesetet, amit Kecskési Tibor a veszprémi gyakorlótéren szenvedett. 1945. február 11-én, a város határában megtartott lőgyakorlaton felrobbant kezében a páncélököl, amely négy ujját letépte. A szakértők szabotázsra gyanakodtak, az előzmények ismeretében azonban a merénylet lehetősége sem zárható ki.

Súlyos sebesülésével mindössze hat hétig maradt kórházban, és amikor március 20-án a veszprémi hadikórház betegeit Passauba irányították, ő nem tartott velük. Roncsolt kézzel önként a százada élére állt, és harcolva vonult vissza az ország határig. Hazáját azonban nem volt hajlandó elhagyni. Március 28-án Horvátzsidánynál letette a fegyvert, majd miután a tömördi orosz parancsnokság szabad elvonulást biztosított százada számára,3 visszaindult egységével az ország belseje felé. Ennyit azokról az eseményekről, amelyek lidércként kísérték a fiatal csendőrtiszt életét két szomorú dátum, 1944. március 19. és 1945 április 4. között.

 

 

A honvédség főhadnagya

 

Kecskési Tibor háború utáni katonai pályafutása mindössze másfél évig tartott. 1945 áprilisában szolgálatra jelentkezett az akkor szervezett új magyar honvédségbe. A csendőröket "átvilágító" rendkívüli igazolóbizottság elé csak azokat bocsátották, akik igazolni tudták náciellenes beállítottságukat. Kecskési Tibor volt a hetedik csendőrtiszt, aki ennek a követelménynek eleget tudott tenni. Demokratikus magatartását a muraszombati zsidó hitközség elnökéhez hasonlóan a helyi jugoszláv önkormányzat és szülőfalujának, Nagybarcának az elöljárósága is igazolta.

Igazolása után előbb a 7. miskolci honvéd kerületbe osztották be, majd Röder Jenő vezérőrnagy vette maga mellé a Honvédelmi Minisztérium Igazgatási Bizottságának főtitkárságára, végül 1946 elején Pápára helyezték, az 1. lövészhadosztályhoz, amelynek Király Béla volt a vezérkari főnöke. A tábornok visszaemlékezésében arról ír, hogy a kommunista párt a politikai és az elhárító ("D")-tiszteken keresztül mindent megtett azért, hogy a nemzethű tiszteket koholt ügyek alapján eltávolítsa a hadseregből. Példának hozza fel Tollas Tibor esetét, aki ellen egy hadosztályparancsnoki gyűlésen már 1946 nyarán hevesen kirohant a politikai osztály vezető tisztje, a kommunista Elek Tibor.4 Idézünk Király emlékiratából: Sok tiszt magatartását bírálta, de a hadosztály egyik tisztje, Tollas Tibor főhadnagy ellen különös szenvedélyes gyűlölettel szólt, az összeesküvés és a szabotázs szavakat is használva vele kapcsolatban.5 1946 júniusában közvetlen elöljárója még jó minősítést adott róla, szeptember 17-én azonban már úgy döntött a vizsgálati bizottság, hogy a tényleges szolgálatból el kell bocsátani. Ennek oka nem lehetett Kecskési főhadnagy csendőrmúltjának beregszászi időszaka, hiszen ebben az esetben nem szolgálhatott volna tovább a rendőrség kötelékében mint oktatótiszt. Az egyértelmű ok az a futárszolgálat volt, amit közvetlen elöljárója megbízásából az ország keleti határán, a Tiszaháton végzett. Ezt a területet jól ismerte, hiszen csendőrszakaszával már 1944-ben itt teljesített szolgálatot.

Kecskési főhadnagy 1945 tavaszán Tiszabecsen szerzett tudomást arról, hogy Ukrajna a Tisza bal partján fekvő magyar községek okkupációjára készül, és hogy ezekben a falvakban már be is vezették a szovjet közigazgatást. Három Tiszán innen fekvő községet, Tiszabecset, Uszkát és Milotát már korábban a túlsó parton fekvő Tiszaújlakhoz csatoltak. A megszállók ezzel az akcióval az Ukrajna által bekebelezett Kárpátalja területét kívánták növelni. Tiszaháti értesüléseiről Kecskési főhadnagy – visszatérve Budapestre – azonnal jelentést tett a Honvédelmi Minisztériumban. A honvédelmi minisztertől és Nagy Ferenc miniszterelnöktől azt a titkos megbízatást kapta, hogy élelmiszer-beszerző tisztként motorkerékpáron járja be a vidéket, és gyűjtsön bizonyítékokat a terület szovjet okkupációjáról. 1945 karácsonyán a Honvédelmi minisztérium segélyszállítmányait kísérte le a tiszaháti falvakba, ahol – minthogy a munkaképes felnőtt férfi lakosságot a szovjet hadsereg elhurcolta – nagy volt a szegénység.

Időközben jelentéseit a minisztériumból továbbították Nagy Ferenc miniszterelnöknek, aki az ügyről tájékoztatta a négyhatalmi Ellenőrző Bizottság amerikai tagjait. Így sikerült megálljt parancsolni az okkupációnak és visszavonulásra kényszeríteni az ukrán közigazgatást. Ez a futárszolgálat olyan tevékenység volt, amit – bármennyire sértette is az MKP illetékeseinek érdekeit – nem lehetett nyilvánosságra hozni. Kénytelenek voltak később és másképp leszámolni az általuk szabotázsnak minősített akció főszereplőjével. Hamarosan el is távolították a honvédség kötelékéből (1946. szeptember 17.), a leszámolással azonban még vártak egy kedvező alkalomra. Huszonegy évvel később, 1967. február 4-én, Röder Jenő nyugalmazott altábornagy, budapesti lakos a következő nyilatkozatot tette ebben az ügyben: ...igazolom, hogy Kecskési Tibor volt soproni reáliskolai növendékemet mint főhadnagyot 1945-től 1946 nyaráig a Honvédelmi Minisztériumba magamhoz vettem beosztásba. Én őt emberi szempontból mindig a legmegbízhatóbbnak ismertem... 1945 tavaszán Szatmár és Bereg megye 23 községét orosz közigazgatás alá helyezték, ahonnan a férfi lakosságot elhurcolták. E községek a trianoni Magyarországhoz tartoztak, s az önkényes elcsatolás körülményeit Kecskési Tibor derítette fel. E közvetlen jelentésekkel hozzájárult, hogy az akkori amerikai, angol és francia katonai ellenőrző bizottságok közbelépésére a Szovjetunió a 23 községet visszaadta Magyarországnak, s az onnan elhurcolt magyarok egy részét is hazaengedte. Tudomásom van arról is, hogy 1946 tavaszától Kecskési Tibort emiatt a Katonapolitikai Osztály, majd az ÁVO állandóan figyelte. Parancsot kaptam azonnali visszahívására. Miután azonban fentieket nem tudták rábizonyítani, háborús bűntettel vádolva letartóztatták...6 Röder altábornagy fenti állításait Nagy Ferenc miniszterelnök is megerősítette 1966. februát 25-i washingtoni nyilatkozatában.

Kecskési főhadnagy, miután 1946. szeptember 17-én elbocsátották a honvédség kötelékéből, két és fél hónapig szülőfalujában, Nagybarcán élt. Innen rendelték be december elején a Belügyminisztériumba. Rosszat sejtve utazott fel Budapestre, a minisztériumban azonban két egykori csendőrtiszt bajtársa fogadta, akiket Rajk László belügyminiszter a rendőriskola szervezésével bízott meg. Mindketten arra kérték, hogy katonai rangjának megtartásával vállaljon oktatói állást az akkor alakult intézményben. Kecskési Tibor az ajánlatot elfogadta, és egy évig, 1947. december 2-án bekövetkezett letartóztatásáig oktatótiszt volt a rendőriskolán. 

 

 

Előzetes letartóztatásban

 

Kecskési Tibor előzetes letartóztatására az adott alkalmat, hogy a háborús bűntettel vádolt Tavi Árpád tartalékos hadnagy ügyének a Budapesti Népbíróságon 1947. november 22-én tartott nyilvános tárgyalásán Vajda Gyula tanú azt vallotta, hogy a tábor területén a tényleges csendőrtisztek, Kecskési és Radnai főhadnagyok kegyetlenkedtek az üldözöttekkel. Mint mondotta, mindezt hallomásból tudja. Az ügyész kérdésére a tanú azzal vádolta Kecskési Tibort, hogy a gettóban az üldözött nőkkel kegyetlenkedett, és kirabolta őket.7 A tanú, Vajda Gyula 1944 májusában a 117. csendőrzászlóalj szakácsaként szolgált Beregszászon, és így közvetett értesülései voltak a gettóban történtekről. Arról feltétlenül tudnia kellett, hogy a beregszászi csendőrosztály parancsnoka Borgói János őrnagy volt, a gettóőrséget ellátó nagyváradi csendőr iskolaszázad élén pedig Fery Pál főhadnagy állt. Az ő nevüket azonban meg sem említi Vajda Gyula, kizárólag Kecskési Tiborra és Radnaira hívja fel a vád figyelmét. Vajon miért? Az is különös, hogy Vajda később, amikor a Kecskési-perben szerepel mint tanú, nem ismétli meg a Tavi-perben elhangzott, a gyanúsított őrizetbevételére okot szolgáltató állításait.

Vajda Gyula vallomása alapján dr. Ágoston Pál népügyész 1947. november 22-i hivatalos jelentésében arra hívta fel felettesei figyelmét, hogy a Tavi Árpád elleni főtárgyaláson alapos gyanú merült fel arra nézve, hogy Kecskési Tibor 1944 folyamán Beregszászon a deportálások során mint a vagyontalanítást, a gettózást és berakodást irányító csendőrtiszt háborús bűntettet követett el. Hasonló bűncselekménnyel gyanúsítható Radnai László volt csendőr főhadnagy, aki a zsablyai vérengzésben való részvétele miatt "jelenleg internálótáborban van".8

1947. december 2-án őrizetbe vették Kecskési Tibort, és az akkor már előzetes letartóztatásban lévő Radnai Lászlóval együtt a Tavi-ügy december 9-i, következő tárgyalására tanúként elővezették. Előbb Kecskési Tibor tanúsította, hogy a vádlott mint segédtiszt kizárólag irodai munkát végzett, sem a motozásoknál, sem a deportáltak bevagonírozásánál nem volt jelen, és semmi módon sem árthatott a gettóba zárt zsidóknak, majd Radnai László is megerősítette mindezt. Korábban több tanú állította, hogy Tavi volt a gettó parancsnoka, aki mind a testi motozásnál, mind a zsidók bevagonírozásánál jelen volt.9 A két volt csendőrtiszt mint mentő tanú nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Tavi Árpád mentesült a háborús bűntett vádja alól, de ugyanakkor magára vonta a nyomozószervek és a vád meghazudtolt tanúinak haragját. A továbbiakban már őket tették felelőssé mindazért, ami 1944 májusában Beregszászon történt.

Dr. Ágoston Pál népügyész – Vajda Gyula miniszteri tanácsos javaslatára – a 117. zászlóaljnál szolgált tábori csendőrök meghallgatásával kívánta elindítani a Kecskési Tibor, Radnai László és Nagy II. István elleni büntetőügyet. (A Népügyészség eredetileg ez ellen a három csendőrtiszt ellen indított bűnvádi eljárást. A periratokban nincs nyoma annak, hogy miért szűkült le később a vád Kecskési Tibor személyére.) A budapesti népügyészség megkeresésére a miskolci népügyészség kihallgatott öt mezőkövesdi lakost: Bencsik József cipészt, Galambos György vaskereskedőt, Póta István földművest, Pető János napszámost és Váraljai István adóügyi jegyzőt. A felsorolt tanúk között különös módon egyetlen tábori csendőr sem volt, valamennyien behívott tartalékos honvédként szolgáltak a csendőrzászlóaljban. Mind az öten csak hallomásból tudtak arról, hogy a tiszti lakásokat zsidó nők takarították, és hogy a gettó területén – a vagyontalanítás során – motozást alkalmaztak. Közvetlen élménye csak Galambos Györgynek volt, akinek egy Szabó nevű törzsőrmester elpanaszolta, hogy miután megvert egy értékeit elrejtő zsidót, felettesei megbüntették. Mint mondotta, huszonhárom évi szolgálata alatt így még nem bántak vele. Ez közvetett vallomás volt Kecskési főhadnagy mellett, aki törzsőrmesterét durvasága miatt nyilvánosan megszégyenítette. A legkevésbé értékelhető vallomás Váraljai Istváné volt, aki harmadkézből értesült arról, hogy mi történt vagy történhetett Kecskési tiszti lakásán. A tanú Vajda Gyula miniszteri tanácsostól (1944-ben tábori szakács) utólag hallotta a következőket: Tavi Árpád hadnagy egy alkalommal felháborodva mesélte Vajdának, hogy fenn járt Kecskési lakásán, és ott két fiatal nőt talált, akik őt süteménnyel kínálták. Ehhez állítólag hozzáfűzte Tavi azzal kapcsolatos elképzelését, hogy mi történhetett Kecskési lakásán. (Később látni fogjuk, hogy Tavi Árpád a Kecskési-perben elmondott tanúvallomásában minderről egy szót sem szólt.) Váraljai István vallomását a következőkkel egészítette ki: ...Kecskési főhadnagy egy alkalommal több ember előtt úgy nyilatkozott, hogy ha a németek ütlegelik is a deportáltakat, magyar ember ilyet ne tegyen.10 Ják Sándor budapesti hírlapíró 1948. február 2-án azt vallotta, hogy Kecskési főhadnagy elzavarta, amikor bemutatta neki hadirokkant-igazolványát, és így bánt az arany vitézségi éremmel kitüntetett Simon Pállal is. Kecskési akadályozta meg azt is, hogy egy barátja az állomáson élelmiszercsomagot adjon át neki. Két héttel később Ják Sándor módosította február 2-i vallomását, hangsúlyozva, hogy a vádlottal való szembesítés után rádöbbent, hogy mindazt, amit Kecskési főhadnagynak tulajdonított, egy Fery nevű csendőr főhadnagy követte el.11

Mivel az eddigi vallomások nem a háborús bűntett gyanúját, inkább Kecskési főhadnagy jó szándékát támasztották alá, a vádhatóság kénytelen volt felvonultatni a legelszántabb és legelfogultabb tanúit, akik – ha egymásnak ellenmondóan is – egységesen vallották, hogy Kecskési Tibor jelen volt a személyi motozásnál, Kórah Mórné és Hirsch rabbi bántalmazásánál, és ő adott utasítást arra, hogy egy terhes asszonyt, aki rosszul lett, dobjanak be a vagonba. Csakhogy amíg Webermann Márton egy Veszprémi nevű csendőrt vádolt azzal, hogy a nyolcvanöt éves Kórah Mórné kezéből kiragadta a botját, addig dr. Bojár Jenő szerint ezt maga Kecskési főhadnagy tette. Dr. Kálmán Elekné azt vallja, hogy a nőket hármasával egy terembe vitték, ahol testi motozást hajtottak rajtuk végre, Beregi Miklósné viszont azt tanúsítja, hogy a nőket a nyílt téren meztelenítették le, és a csendőrök ott maguk alkalmazták a testi motozást. Több tanú állítja, hogy a motozást közvetlenül a bevagonírozás előtt hajtották végre, mások szerint ezt a vizsgálatot két héttel korábban foganatosították. Másutt az azonosság feltűnő két tanú, Beregi Miklósné és Fekete Dezsőné vallomása között. Őket utoljára hallgatták ki, így az ügyészség folyosóján elegendő idejük volt arra, hogy kicseréljék ötleteiket, és azonosítsák vallomásukat. Így történhetett, hogy mindketten hasonló szavakkal vallották azt, amiről a többi tanú nem tudott, hogy Kecskési megveretett egy ügyvédet, mert a szájában elrejtett egy százpengőst.12 Tizennyolc évvel később, 1966-ban Kecskési Tibor apósa, Lányi Árpád felkereste Magyarországon a még fellelhető tanúkat, és tapasztalatairól levélben tájékoztatta vejét. Eszerint a vád tanúi a kihallgatásuk előtt a folyosón megbeszélték, hogy mit kell vallaniuk. Idézet a levélből: Halász Edit magánbeszélgetésben mondta el nekem, hogy Stern Jolán (Beregi Miklósné – J. L.), a vád tanúja hamisan vallotta, hogy Te voltál a gettóparancsnok. Mikor ezért felelősségre vonta, hogy hogy tehettél ilyet, mikor tudod, hogy Fery Pál volt a parancsnok, erre Stern Jolán azt felelte, hogy csendőr ez is meg az is, pusztuljon!... Megfigyelte őt Halász Edit, hogy mikor esküre került sor, akkor remegő lábakkal, majdnem összeesve, de mégis megesküdött hamisan ellened.13

A vád tanúinak ellentmondásos, kétes értékű vallomásaira épült a budapesti Népügyészség 1948. március 4-én benyújtott vádirata, amely a vagyontalanítás és a bevagonírozás embertelen végrehajtásával, több üldözött megveretésével, Korah Mórné nyolcvanöt éves asszony halálos kimenetelű bántalmazásával és azzal vádolja Kecskési Tibort, hogy hétszáz lemeztelenített nőn a csendőreivel hajtatott végre személyi motozást. A vádirat említést sem tesz Fery főhadnagyról, és azt állítja, hogy a gettó rendjének fenntartását is Kecskési Tibor végezte. Az ügyészi indoklás arra is kitér, hogy Kecskési zsidó nőkkel takaríttatta a lakását, akiket kiszolgáltatott helyzetüket kihasználva, szerelmi vágyának kieszközlésére (sic!) használt fel.14 A vádiratot megszövegező dr. Ágoston Pál népügyész teljesen figyelmen kívül hagyta a védelem tanúinak vallomását. Az is jellemző elfogultságára, hogy a bírósági tárgyalásra megidézendő tanúk listájáról gondosan kihagyta Ják Sándor nevét, aki a vádlottal való szembesítés után visszavonta terhelő vallomását, és nem Kecskési, hanem Fery főhadnagyot tette felelőssé a beregszászi deportáltakkal szemben elkövetett embertelenségekért.

 

 

A vádlottak padján

 

A Budapesti Népbíróságnak a Kecskési Tibor elleni büntetőper 1948. április 30-án tartott első tárgyalásán a vádlott beismerte, hogy zászlóaljparancsnokának utasítására 1944. május 14-én a beregszászi gettóban jelentkezett Borgói őrnagynál, aki utasította, hogy másnap szakaszával biztosítsa az állomáson a bevagonírozás zavartalan lebonyolítását. Az üldözöttek kórházában találkozott a zsidó származású Katz Erzsébettel, Sebők főhadnagy bajtársának menyasszonyával, aki segítséget kért tőle, hogy leveleket és értékeket ki tudjon juttatni a gettóból. A deportálandó csoportokat Fery Pál főhadnagy állította össze a barakkokban, és az ő csendőrei kísérték ki a zsidókat a vagonokhoz, ahol Borgói őrnagy és egy SS-tiszt vezényletével folyt a bevagonírozás. Én ott álltam a vagonsor szélén, de semmi feladatom nem volt. Az egész ténykedésem abban merült ki, hogy szakaszomat reggel kivezettem, majd délután visszavezettem a laktanyába. Láttam, amikor a deportáltakat ütötték-verték, de nem tehettem semmit, mert az őrnaggyal nem szállhattam szembe... Az a bizonyos Katz Erzsébet tényleg fent volt a lakásomban, de egy szó sem igaz abból, hogy én bármit is tettem volna vele.15

Tavi Árpád erről a főtárgyaláson azt vallotta, hogy Kecskési ablakából két nőt látott kikönyökölni, akikről a borbélynál úgy hallotta, hogy a gettóból kerültek oda. A tanú állítása szerint Kecskési ekkor nem tartózkodott otthon, hanem kivonuláson volt. Radnai László főhadnagy vallomásában elmondta, hogy a vádlott panaszkodott neki a nagyváradi csendőrökre, akik egy férfi melléről letépték a vitézségi érmet. Kijelentette, hogy ő ilyesmit nem helyesel, és hogy elhelyezteti magát. Radnai szerint Kecskési négy napig teljesített szolgálatot a téglagyár területén, de soha senkihez nem nyúlt hozzá. Váraljai István tanúsította, hogy a vádlottról rosszat nem hallott. A főhadnagy legénye mesélte neki, hogy Kecskési Tibor hazatérve földhöz vágta tiszti sapkáját, káromkodott, és azt mondta, hogy áthelyezteti magát. Vallomása végén Váraljai megismételte azt, amit már az ügyészségen is elmondott: ...hallottam, amikor tíz-tizenkét csendőrnek azt mondta, hogy egy német százados korbáccsal végigvágott egy zsidó nőn, és hogy ilyesmit ő nem tűr, és ilyesmit magyar ember nem csinálhat.16

A védelem tizenhat tanú meghallgatását kérte, de közülük csak hat személyt idézett meg a bíróság. Gáspár László, tiszaszalkai zsidó gazdálkodó, aki a beregszászi gettó zsidó bizottságának tagja volt, így vallott a tárgyaláson: Vádlottnak semmi szerepe sem volt a gettózás és az elszállítás körül. Mindezeket Fery Pál főhadnagy intézte. A deportálás lebonyolításához Fery százada volt kirendelve. Kecskési szakasza csak erősítésre lehetett kirendelve. Kecskésit csak az első bevagonírozásnál láttam. A deportáltak útnak indítása előtt két héttel volt a motozás. Kecskésit csak az első napon láttam a gettó területén, és semmiféle ténykedéséről nem tudok. Személyesen jól ismertem Fery Pál főhadnagyot, aki nagyon hasonlít Kecskésire, és össze lehet vele cserélni. Az összes bevagonírozásnál jelen voltam. Nem hallottam arról, hogy vádlott valakit bántalmazott volna. Egyik bevagonírozásnál sem történt haláleset.17 Ezeket az állításokat megerősítette a tanú öccse, Gáspár György, aki ugyancsak a beregszászi zsidó táborvezetőség tagja volt.

Az első tárgyalási nap a védelemé volt, az ügyész a per végére tartogatta a vád tanúit, akik nem okoztak csalódást. A június 18-i tárgyaláson legtöbben, így dr. Bojár Jenő és Kalmár Andorné megismételték a Népügyészségen tett terhelő vallomásukat, de a bizonytalanságnak is számos jele volt: Webermann Márton itt már nem emlékszik arra, hogy ki tépte szét Hirsch rabbi papírjait; két tanú azt vallotta, hogy a gettó parancsnokát Kamarásnak hívták; Beregi Miklósné szerint vádlott a bevagonírozásnál német katonákkal diskurált (noha nem tudott németül); Fekete Dezsőné sohasem látta a vádlottat, csak azt tudja, hogy rendőrei (sic) féltek tőle; Kálmán Elekné pedig már nem merne megesküdni, hogy a vádlottat látta a motozásnál. Új tanúként szerepelt a tárgyaláson Fried Imréné, aki minden rosszat igyekezett a vádlott nyakába varrni. Vallomásának értékét kétségessé tette, hogy emlékezete szerint Kecskésinek bajusza volt. Amikor megmutatták neki Fery Pál csendőr főhadnagy fényképét, kijelentette: Igen, ez volt ott a gettóban, és ez volt az, aki intézkedett. A bajuszos volt ott, amikor nővéremet odalökték a sínekre. A vád utolsó tanúja Ackermann Edit volt, aki bár a bevagonírozásnál látta először, felismerte a vádlottat, és noha a nevét sem tudta, állította, hogy Kecskésitől nagyon féltek a táborban.18 A tanúk, akárcsak az ügyészi kihallgatáson, a bírósági tárgyaláson is a testi motozás helyét és idejét illetően keveredtek a legtöbbször ellentmondásba. Egyesek a bevagonírozás napjára, mások két héttel korábbi időpontra tették a motozást, voltak, akik szerint a szabadban, mások szerint a téglagyár, illetve a zsinagóga egyik termében hajtották végre a csendőrök ezt az akciót.

Kecskési főhadnagy beregszászi tisztiszolgája, Helli György közvetlen élményként mondta el azt az esetet, amiről más tanúk rá hivatkozva beszéltek: Egy este Kecskési nagyon mérgesen jött haza, mikor is sapkáját és derékszíját a földhöz vágta, és azt kiabálta, hogy nem bírom ezt a kegyetlenséget, amit a németek csinálnak, és áthelyezésemet kérem... Egy csendőr hozott ki egy nap nyolc leányt, és azt mondta, hogy azok közül egy Erzsike nevű leányt kísérjek el egy címre. Én el is kísértem az illető hölgyet, ahol egy csomagot adott át. Még süteménnyel is megkínált az a férfi, akihez Erzsikét kísértem.19 (Feltehetőleg Katz Erzsébetről van szó, akiről Kecskési Tibor vallomásából tudjuk, hogy segítségét kérte, tegye lehetővé értékeinek kijuttatását a gettóból a városban lakó barátaihoz.)

Határozottan cáfolta a vád állításait több egykori beregszászi üldözött. Lefkovics Klára huszonöt éves zsidó ápolónő szerint: Nem a vádlott csinálta a deportálást, hanem Fery Pál. Én nem ismertem azelőtt Kecskésit, de tudom, hogy nem csinált semmi rosszat. Halász Magda is azt vallotta, hogy a csoportokat Fery Pál állította össze, ő volt a teljhatalmú megbízott. Kecskésit sohasem látta, nevét sem hallotta, noha az irodán dolgozott. Stark Ervin géplakatos szerint a gettóban Fery Pál és csendőrei intézkedtek. Kecskésit az első berakásnál látta, a vagonoktól mintegy száz méterre, a kapunál. A bíróság utolsóként hallgatta meg Mándl Sándor egyetemi hallgatót, aki állította, hogy a motozásnál és a bevagonírozásnál intézkedő bajuszos csendőr főhadnagy nem azonos a vádlottal, akinek nevével először a bírósági idézésen találkozott. Fényképről felismerte Fery Pált, és állította, hogy ő volt az a főhadnagy, aki a helyszínen intézkedett.20

A bizonyítási eljárás során túlnyomó többségben voltak azok a tanúk, akik Kecskési Tibor ártatlanságát bizonyították. A dr. Lukács Dezső tanácselnök vezette Népbíróság azonban figyelmen kívül hagyta ezeket a perdöntő jelentőségű vallomásokat, és kizárólag a vád ellentmondásos tanúinak állításaira építette ítéletét, amely nyolcévi fegyházzal sújtotta a vádlottat. Az ítélet indoklása szolgai módon követi a vádiratot, és a bíróság ugyanúgy tényként fogadta el azt a megalapozatlan állítást, hogy a vádlott korbáccsal a kezében irányította a bevagonírozást, mint azt, hogy a nőket a vagonok előtt vetkőztették le meztelenre. Fried Imréné vallomását sem hagyták figyelmen kívül, noha a tanú kétségtelenül összetévesztette a vádlottat Fery Pál főhadnaggyal. A per folyamán a Kecskési főhadnagy szakaszában szolgált csendőrök közül egyet sem idéztek meg, pedig csak ők tudtak volna válaszolni arra a kérdésre, hogy milyen magatartásra utasította őket a vádlott a deportáltakkal szemben. Az ítélet indoklásában a Népbíróság csak azoknak a tanúknak a vallomását idézte, akik felismerték a vádlottban a deportálásnál embertelen módon intézkedő főhadnagyot (Bojár Jenő, Beregi Miklósné, Kálmán Arnoldné, Webermann Márton és Ackermann Edit), de szigorúan mellőzte a Fery Pál felelősségét egyértelműen alátámasztó egykori deportáltak (Gáspár László, Gáspár György, Lefkovics Klára, Halász Magda, Fuchs Márta, Stark Ervin, Mándl Sándor) bizonyítékait. Az ítélet ellen mind a népügyész, mind a védő semmisségi panaszt jelentett be.21

A másodfokú ítéletre, amely nyolcról tízévi fegyházra emelte Kecskési Tibor büntetését, másfél évet kellett várni. A Népbíróságok Országos Tanácsa dr. Pálosi Béla tanácselnök vezetésével azzal indokolta 1949. december 8-i ítéletét, hogy a vádlott parancsnoksága alatt álló csendőrlegénység az ő jelenlétében végezte el az üldözöttek bevagonírozását, így látnia kellett azokat az atrocitásokat, amelyeket csendőrei az üldözöttekkel szemben elkövettek, anélkül, hogy ő azoknak a megakadályozására törekedett volna.22

Máig is megválaszolatlan kérdés, hogy az illetékesek miért nem adtak ki körözést, és miért nem emeltek vádat a történtekért felelős személyek, a gettót őrző nagyváradi csendőriskola századparancsnoka, Fery Pál főhadnagy, a beregszászi csendőr osztály parancsnoka, Borgói János őrnagy, Nagy II. István alezredes, illetve a több tanú által gettóparancsnokként említett Kamarás ellen. Feltehetőleg a kommunista hatóságok számára az igazság kiderítésénél fontosabb volt annak a nemzetéhez hű csendőrtisztnek a bebörtönzése, aki 1944-ben ugyanúgy fellépett a német megszállás, mint két évvel később a tiszaháti magyar falvak szovjet okkupációja ellen.

Kecskési Tibor, aki a váci fegyház falai között érett költővé (és vette fel a Tollas Tibor írói nevet), másfél évvel büntetésének letöltése előtt, 1956. július 24-én szabadult, miután az édesanyja által benyújtott kegyelmi kérvényt elbíráló bizottság feltételesen szabadlábra helyezte. A bírósági anyagot 1956. augusztus 21-én küldte át ("visszavárólag") Lőke Gyula államvédelmi alezredes a Belügyminisztériumból a Budapesti Fővárosi Bíróságnak, ahonnan szeptember 26-án került a kegyelmi kérvény további elintézésre az Igazságügyi Minisztériumba ("Nádas elvtárs részére").23 Miután a forradalom vihara az egykori elítéltet Nyugatra sodorta, a kegyelmi kérvény bizonyára a minisztérium papírkosarába került.

 

 

A vád utóélete

 

A Budapesti Főkapitányság Politikai Nyomozó Osztálya már 1959 elején megkezdte az adatgyűjtést Kecskési Tibor ellen. Egy Rózsa László fedőnevű ügynök, aki SS-tiszti múltja miatt került a váci fegyházba, 1959. február 3-i jelentésében azt állítja, hogy a börtönben készült Füveskert-antológia szerkesztésében Kecskési Tibor mellett ő is részt vett. Érdemes idézni Rózsa ügynök jelentéséből: ...Márkus Lászlótól tudom, hogy a könyvek kikerültek Nyugatra, s ott Kecskési Tibor kiadta azokat. Javasolta, hogy hivatkozva súlyos anyagi helyzetemre, kérjem Kecskésit, hogy az 1957. évi Füveskertben megjelent két versemért (Jubileum, Téli esték) kérjek valamiféle honoráriumot. [Egyik vers sem szerepel a Nyugaton kiadott Füveskert-antológiában – J. L.] Márkus közölte velem, hogy neki van egy ismerőse, akinek közvetlen kapcsolata van Kecskésivel... Demény Pál, aki magát kommunista írónak vallja, azt javasolta, hogy Kecskési lejáratása érdekében a baloldalibb tárgyú verseit adjam le a Népszabadsághoz... Demény Pál közölte velem, hogy Kecskési kint Tollas álnéven ír. Kecskési 1945 előtt csendőr főhadnagy volt... Rólam azt tudta, hogy SS-főhadnagy orvos voltam, s így megvolt a kellő bizalma irántam. Rám azért volt szüksége, mert könyvtáros voltam... Rózsa László jelentése alatt a következő hivatalos értékelés olvasható: Rózsa jelentése értékes, abból lehetőség nyílik, hogy támadólagos elhárítási tervünkön belül vele beépüljünk a nyugati emigrációba.24 Érdemes megjegyezni a fentieket, ugyanis Rózsa, SS-ből lett kommunista ügynök személyével, immár valódi nevén, később még találkozni fogunk.

Nagy szolgálatot tettek a hazai hatalomnak azok az emigráns írástudók, akiket sértett Tollas Tibor sikere és népszerűsége. Közülük elsőként, 1963. október 16-án Kannás Alajos New York-i költő, pszichológus kopogtatott a budapesti belügyi szervek ajtaján, és ajánlotta fel a szolgálatait, bejelentve, hogy könyvet kíván írni Tollas Tibor ellen.25

 

 

Az első nyilvános támadás

 

Nem sokkal Kannás önkéntes felajánlkozása után jelent meg a színen Lévai Jenő publicista, aki a háború előtt közölt szovjet- és kommunistaellenes írásai (Éhség, forradalom, Szibéria, 1933; Fehér cártól vörös Leninig, 1934), valamint az 1946-ban kiadott Wallenberg-könyve miatt sokáig mellőzött volt. Ő látszott a legalkalmasabbnak arra, hogy felújítsa, sőt kibővítse a Kecskési Tollas Tibor ellen koholt vádakat. Egyesek szerint Lévai nem önkéntes lelkesedésből, hanem felső nyomásra írta meg A beregszászi gettó parancsnokából szabadságharcos című írását az Új Élet című budapesti izraelita lap 1965. július 15-i, majd folytatását az újság augusztus 1-jei számában (A beregszászi gettó parancsnokából nemzeti hős). Már a címből is látszik, hogy Lévai nemcsak a rendelkezésére bocsátott periratokat használta fel írásában, hanem néhány lapáttal rá is tett a vádakra... Hiszen sem a vádirat, sem az ítélet nem szólt arról, hogy Kecskési Tibor volt a beregszászi gettó parancsnoka. Ugyancsak valótlan Lévainak az az állítása, hogy a csendőr főhadnagy ellen egy volt csendőre tett feljelentést. A periratokból ugyanis egyértelműen megállapítható, hogy a Tavi Árpád elleni perben merült fel először Kecskési Tibor neve, és annak alapján indítványozta a budapesti népügyész előzetes őrizetbe vételét. A belügyi szervek által az Új Élet rendelkezésére bocsátott anyagot jelenleg a Lévai-hagyaték egyik aktájaként a Történettudományi Intézetben őrzik.26 Ez a dosszié nem tartalmazza az egész peranyagot, kizárólag az ügyészi tanúkihallgatások jegyzőkönyvét, a vádiratot, az ítéletet, a vádlott életleírását, az igazoló eljárás kérdőívét, valamint azokat a jugoszláv hatóságok által 1945 májusában kiállított igazolásokat, amelyek a volt csendőr főhadnagy muraközi szolgálata idején tanúsított demokratikus magatartásáról szólnak. Különös, hogy hiányoznak innen a védelem tanúinak vallomásai, amelyek sorra cáfolták volna Lévai cikkének valótlan állításait. A szerzőnek nyilvánvalóan nem volt szüksége a Gáspár testvérek, Lefkovics Klára, Halász Magda, Stark Ervin, Mándl Sándor és Fuchs Márta (valamennyien üldözöttek) vallomására, mert ők Kecskési Tibor ártatlanságát tanúsították.

A Lévai-hagyatékban megtalálható viszont egy géppel írt vallomás 1965-ből, amelyben a per egyik tanúja olyan emlékeket elevenít fel huszonegy évvel a történtek után Kecskési főhadnagyról, amelyekre az 1948-as tanúkihallgatásán még nem emlékezett.

 

 

Belügyi akció a forradalom évfordulóját szervező emigránsok ellen

 

Újabb büntetőperre nem volt kilátás, akkor hát mi célt szolgált 1965-ben ez a megkésett adatgyűjtés Tollas Tibor ellen? A válasz egyértelmű: közvetlenül a forradalom tizedik évfordulója előtt hatásos muníciót nyújtani ahhoz a rágalomhadjárathoz, amely az emigrációban kívánta lejáratni Tollas Tibort. A Történeti Hivatalban őrzik azt a belügyi határozatot, amelyben a csoportfőnökség a szabadságharc évfordulója előtt név szerint felsorolt veszélyes politikai emigránsok otthon élő hozzátartozóinak megfélemlítésére adott utasítást. A névsor élén Kecskési Tollas Tibor neve állt. Érdemes beleolvasni a BM III/I. csoportfőnökségének az osztályvezetők számára készített szigorúan titkos utasításába: Csoportfőnökségünk az ellenforradalom 10. évfordulója alkalmából az MNK ellen tervezett provokatív akciók ellensúlyozására több, a miniszter elvtárs által jóváhagyott aktív intézkedést hajt végre. Az egyik intézkedés arra irányul, hogy az évforduló szervezésétől elriasszuk a legaktívabb emigránsokat. [Kiemelés tőlem – J. L.] E célból itthoni hozzátartozóival, ismerőseivel beszélgetést kell folytatni az Útlevél Osztályon. Ennek alapja a korábbi utazásuk vagy újabb kiutazási szándékuk lehet. Közölni kell velük, hogy külföldi rokonuk, ismerősük az MNK-val szemben ellenséges tevékenységet fejt ki. Fel kell kérni őket, figyelmeztessék rokonaikat, barátaikat az ellenséges tevékenység megszakítására, egyben kifejezésre kell juttatni, hogy szerveink a jövőben visszautasítják kiutazási kérelmüket, ha rokonuk, ismerősük tovább folytatja az MNK elleni aktív tevékenységét. Osztályvezető elvtársak gondoskodjanak arról, hogy – területük illetékessége szerint – az alábbi névsor alapján a beszélgetések megtörténjenek. Az eredményeket az 5-ös osztály vezetőjével közöljék.

1. Kecskési Tollas Tibor volt cső. fhdgy. a "Nemzetőr" c. emigráns lap főszerkesztője, az ellenforradalmi évforduló egyik fő szervezője. Felesége, rokonai Budapesten élnek [kiemelés az eredeti iratban]. A névsor folytatása hiányzik a Történeti Hivatal dokumentumából.27

Az otthon élő rokonok megfélemlítésével egyidejűleg megkezdődtek azok a lejáratási akciók, amelyekkel már nemcsak azt akarták bebizonyítani az illetékesek, hogy Kecskési főhadnagy a háború vége előtt náci volt, de azt is, hogy a háború alatt együttműködött a jugoszláv partizánokkal, a háború után pedig kommunista rendőr volt. Ezt a célt szolgálta az Új Életben közölt Lévai-cikk, amely Kecskési Tibornak nem csupán a háború alatti, de az 1945 utáni pályafutásával is foglalkozik. Mivel a rendőr szó a jobboldali fülekben rosszabbul cseng, mint a honvéd, ezért helyezi át a szerző Kecskési főhadnagyot a hadseregtől a rendőrség kötelékébe. Tudjuk a hivatalos iratokból, valamint Király Béla könyvéből és Röder Jenő vezérőrnagy nyilatkozatából, hogy Kecskési Tibor 1945/46-ban a honvédség kötelékében szolgált, és csak 1946 decemberében került kiképzőtisztként a rendőriskolára. Lévai viszont azzal a légből kapott állítással igyekezett felháborítani a nyugati magyarságot (nem az Új Élet olvasóit), hogy 1945. december 1-jén hadnagyként felvették a rendőrség kötelékébe, ahol bujkáló nácik és nyilasok, volt csendőrök felkutatása és őrizetbevétele volt fő feladata. Ez már hatásos rágalomnak ígérkezett, mivel azonban a nyugati magyarság, különösen annak jobbszárnya nem olvasta a hazai zsidóság lapját, szükség volt egy Tollas Tibor elleni kinti támadásra, amely nem is sokat váratott magára.

 

 

Tűztámogatás Nyugatról

 

Ahogy erről már szó volt, elsőként Kannás Alajos New Yorkban élő költő kért 1963 októberében kompromittáló adatokat a magyar hatóságoktól egy Kecskési Tollas Tibor leleplezését célzó könyv kiadásához. Simon Gusztáv rendőr őrnagy 1963. november 1-jén kelt, a BM III/1. csoportfőnökség 2–B alosztályának írt jelentésében arról számolt be, hogy a Minőségi cukrászdában beszélgetést folytatott Kannás Alajos Egyesült Államokban élő költővel, aki Kecskési Tollas Tibor ellen adatokat gyűjt Magyarországon. Idézet a "szigorúan titkos" jelentésből: A könyv mielőbbi megjelenését Kannás szerint akadályozza, hogy nem rendelkezik kellő ténybeli anyaggal Tollas Tibor korábbi magyarországi tevékenységét illetően. Ez ügyben már korábban tárgyalásokat folytatott washingtoni külképviseletünkön Czottner elvtárssal, kinek elmondta Tollas Tiborral kapcsolatos igényeit, azonban támogatást mind ez ideig nem kapott. Jelenlegi magyarországi utazásának is egyik célja az volt, hogy Tollassal kapcsolatos anyagokat szerezzen. Kannás közölte, hogy Tollassal kapcsolatban a következőkre lenne szüksége: – Kecskési Tollas Tibor peranyaga, partizánvadász tevékenységével kapcsolatban, – Kecskési Tollas fogdaügynöki tevékenységére utaló anyagok, – Tagja volt-e Kecskési Tollas 1945 után az MKP-nek, – Kecskési Tollas tagja volt-e 1945 után a rendőrségnek, s ha igen, mikortól meddig, milyen beosztásban, – Tóth Bálint és Szatmáry Kornél [helyesen: György] Tollas volt börtöntársai adtak-e megbízást Tollas Tibornak arra, hogy az verseiket közölje, ugyanis feltehető, hogy Tollas ezen személyek verseit egyszerűen ellopta. A jelentést tájékoztatásul "Maróti elvtársnak" is elküldték, aki s. k. írta a lap aljára: Tájékoztasatok [sic] milyen lehetőség van kérésének teljesítésére? XI. 4.28

A BM III/1. csoportfőnöksége bizonyára örömmel tett eleget Kannás Alajos teljesíthető kéréseinek, és betekintést engedett neki a létező dokumentumokba (periratok, jugoszláv igazolások stb.), hiszen Budapestről hazatérve olyan vádakat hozott fel Tollas Tibor ellen, amelyekről csak a hazai titkos iratokból szerezhetett tudomást. Csodát azonban a belügyi szervek sem tehettek, és nem szolgálhattak olyan iratokkal, amelyekkel Tollas Tibor baloldali múltját, fogdaügynöki tevékenységét, illetve lírai tolvajlásait bizonyíthatta volna az emigráns költőtárs.

Kannás 1963-as magyarországi útjáról nemcsak a Történeti Hivatal anyagából tudunk, erről Kecskési Tibor már 1967. január 8-án feljegyzést készített, amelyben az ellene indított lejáratási kísérlet előzményeit foglalta össze: ...a Magyarok Világszövetsége meghívására [Kannás] hazautazott, s ott a televízió és a rádió előtt is nyilatkozott, dicsérve a rendszert és szidva az emigrációt. Ezt a Nemzetőrben is közöltük. Kannás bosszúból új módszert alkalmazott, a Nemzetőr írótáborán belül. Akiről úgy gondolta, hogy inkább nemzeti érzésű, annak típuslevelet írt a Nemzetőr "zsidó és szabadkőműves" kapcsolatairól, akit baloldalibbnak gondolt, azt "fasiszta múltammal" akarta meggyőzni arról, hogy ne írjon a Nemzetőrben. Szerencsétlenségére egyik költőnek mindkét típusú levelet elküldte...29

 

 

Kannás második adatgyűjtő útja

 

Két évvel később ismét Budapestre látogatott a New York-i magyar költő-pszichológus, aki ez alkalommal már nemcsak anyagot kért Tollas Tibor ellen, de bőséges információval is szolgált róla a belügyi szerveknek. Érdemes beleolvasni abba az ötoldalas rendőri jelentésbe, amit 1965. június 23-án, a III/I–5–K alosztály számára készített Porosz Ottó rendőr őrnagy. Megkérdezte [Kannás], milyen anyagok vannak kint a követségen, majd azt, hogy nincs-e dokumentum arra, hogy miként sikerült átállnia a háború után...[mármint Kecskési főhadnagynak] Tollas ugyanis Kohlmann néven a németek embere volt. Mint elmondta, feladatul kapta, hogy mentse át magát a demokratikus rendszerbe. Ezért átment a jugoszláv partizánokhoz. Azért, hogy ott higgyenek szándéka őszinteségében, egy-két embert – akik szót emeltek az átállási szándék ellen – ki is végeztetett, saját alakulatától. A Tollas név a Kecskési mellé egy jelhangnak felelt meg, amiből az illetékesek később tudhatták, hogy ő az a csendőr (kakastollas), aki utasításukra átállt.

Kannás Alajos 1965-ös útja alkalmával más adatok közlésével is igyekezett kiérdemelni a belügyi titkosszolgálat segítségét. Elmondta például, hogy Tollas egy angol vállalat megbízásából adja ki a Nemzetőrt; hogy az angol gyarmatügyi minisztérium szervezte meg afrikai körútját; hogy jelenleg a német hatóságok kijátszásával él Nyugat-Németországban; hogy a Nemzetőrt Franz Josef Strauss müncheni kiadójának kívánja eladni; valamint hogy vissza akarta venni a Kohlmann nevet, de barátai erről lebeszélték... Az amerikai vendég arról is beszámolt a titkosszolgálat emberének, hogy Münchenben megkérte a Nemzetőr egyik vezető munkatársát, aki szívből utálja Kecskésit, írja meg neki, hogyan látja őt "belülről". Ezután szinte számon kérte a hatalmon, hogy Tollas Tibor hazai hozzátartozóinak miért nem esik bántódásuk. Ezt a részt érdemes szó szerint idézni Porosz őrnagy jelentéséből: Felvetette a következőket. Meg szeretne kérdezni valamit, ami foglalkoztatja: Mint sokan beszélik, hogy Kecskési ott is, itthon is jól fekszik. Mert annak ellenére, hogy felesége, Lányi Mária, sógornője, Lányi Ildikó a SZER dolgozója, ő maga a Nemzetőrt csinálja, felesége rokonainak semmi baja nincs. Sokan úgy tudják, hogy apósa benne volt az Ónódy-ügyben, mégsem került a bíróság elé. Kint úgy vonják le ezek konklúzióját többen, hogy Kecskési a magyar szervek embere. Kannásnak csalódnia kellett, a belügyi tiszt, ahelyett hogy megerősítette volna gyanúját, kérdésére kiábrándító választ adott: Nem látszik semmi logika abban, hogy Kecskési éppen mint az egyik legjobboldalibb emigrációs újság szerkesztője tevékenykedne a magyar szervek embereként. Kannás megemlítette, hogy ő is csodálkozik, de nagyon sokan gondolkodnak így...

A "jó szándékú" költőtársnak a börtönköltészet verseiből összeállított Füveskert-kötetről és azok hazai szerzőiről is volt mit mondania: Kannás szerint a versek egy részét elítélt társaitól lopta, másrészt olyan adata is van, hogy Kecskési a börtönben bizonyos előnyöket tudott "kiharcolni". Ezért arra törekszik, hogy adatokat kapjon az otthon élő volt füveskertesektől, akiket A., B., C. stb. betűkkel jelöl könyvében. A könyv anyagát egyik rabtárs költő, Béri Géza anyja, Béri Gyuláné [akinek Kannás a címét is megadja] juttatta ki. Béri Gézán kívül tud még Tóth Bálint, Kárpáti (vagy Szathmári) Kamil nevű volt füveskertesekről.

Annak a Bojár Jenőnek a neve is feltűnik a jelentésben, akivel már korábban, Kecskési Tibor perében találkoztunk. Említést tett arról, hogy Nyugaton megtalálta Kecskési beregszászi tetteinek egy tanúját. Az illetőt Bojár Bélának hívják [Jenő – J. L.], jelenleg Bécsben él. Bojár leírta ezzel kapcsolatos ismereteit, amit szintén fel kíván használni könyvében.30 Így is lett. Bojár visszaemlékezését másfél évvel később közölte a Münchenben megjelent Fekete füzet.

 

 

Kísérlet Tollas Tibor kiszorítására a Politikai Foglyok Szövetségéből

 

A hazai belügyi szervek – Kannás Alajos kívánságának eleget téve – Tollas Tibor lejáratása érdekében idejében kijuttatták az 1948-as Kecskési-per anyagát és az egyéb "bizonyítékokat". A kiküldött kompromittáló anyaggal mindenekelőtt a Politikai Foglyok Szövetségében kívánták aláásni Tollas Tibor pozícióját. Erre jó alkalomnak kínálkozott a szervezet 1966 nyarán Bad Godesbergben megtartott közgyűlése, ahol Benkő Zoltán, volt recski rab, müncheni kereskedő átadta Széchényi György elnöknek a Kecskési Tibor elleni népbírósági ítéletet. Töttösy Ernő (Brüsszel) számon kérte Benkőn, hogyan jutott hozzá az ítélethez, mire Benkő lángvörös fejjel így válaszolt: Vedd tudomásul, hogy a magyarországi testvéremtől kaptam, aki egyébként nem is kommunista (dr. Töttösy Ernő 1968. május 21-én kelt nyilatkozatából). Ezzel kapcsolatban dr. Szarka Gábor koppenhágai lakos ugyancsak 1968 tavaszán a következő nyilatkozatot tette: Recskről való kiszabadulásom után, 1954-ben Benkő Zoltán összehozott bátyjának egyik barátjával, egy magas rangú ávós tiszttel. Az illető kilátásba helyezte, hogy hajlandó közbenjárni rendőri felügyeletem megszüntetése érdekében... Az illető a legaljasabb módon megzsarolt, és tekintélyes anyagi kárt okozott... Tételezzük fel, hogy tizenkét évvel később a Benkő fivér a hatalom bizalmát élvezve valóban megkaphatta a belügyi levéltárból a titkosított anyagot, és ő továbbította testvérének. Ennél azonban sokkal valószínűbb, hogy a titkos iratok a legbiztonságosabb diplomáciai úton, a bécsi vagy berni magyar követség közvetítésével jutottak Kannás Alajos és Benkő Zoltán kezéhez. Erre utalt Kannásnak az az 1965. június 23-i belügyi jelentésből már korábban idézett kérdése, hogy milyen anyagok vannak kint a követségen. Egy biztos: a Tollas Tibor lejáratását célzó iratok kijuttatása közös érdeke volt a kommunista hatalomnak és a Tollas Tibor ellen áskálódó emigráns magyaroknak.

 

 

Aknamunka a Szabadságharcos Világszövetségben

 

A Nemzetőr főszerkesztője elleni akciókban fontos szerep jutott Mikófalvy Lajosnak, aki a lap kiadóhivatalát vezette, és ugyanakkor a Szabadságharcos Szövetség titkára volt. Tollas Tibor a Fekete füzet előzményeit összefoglaló írásában (1967. január 8.) a Benkő Zoltán és Mikófalvy által szervezett palotaforradalomról közöl részleteket: Az 1963-ban megtartott washingtoni Szabadságharcos Világkongresszus leplezte le a Mikófalvy–Benkő csoportot, akik olyan személyeket gyűjtöttek össze a washingtoni kongresszusra, kik képesek ott személyemet és a Nemzetőr tekintélyét tönkretenni. Előtte titokban egy müncheni nyomdában Szabadságharcos cím alatt egy kis lapot adtak ki, melyet közösen Mikófalvy és Benkő szerkesztett... Egy egész éjszakán folyt a vezetői megbeszélés, ahol Mikófalvy és társai... a Nemzetőrt szélsőségesnek bélyegezték, mert nem ismeri el a magyarországi enyhítéseket és nem hajlandó a "flexibilitás" útjára térni. A megbontási kísérlet csúfos kudarcot vallott. Mikófalvy megbukott, s a politikai fogoly társelnökségre általa javasolt Benkő Zoltán helyett a döntő többség engem választott. A Nemzetőrnek teljes bizalmat szavaztak, s megértőleg vették tudomásul, hogy Mikófalvyval többé nem dolgozhatom együtt, s ezért neki ott, azonnali hatállyal felmondtam.31

A bomlasztási törekvések ezzel nem értek véget, két évvel később újabb kísérlet történt a társelnök lejáratására, immár nem a világszövetség, hanem a németországi szövetség keretén belül. Erről Tollas Tibor így ír a Fekete füzet előzményeiről készített feljegyzésében (1967. január 8.): 1965 decemberében Légrády László Mikófalvyt bízta meg a Németországi Szabadságharcos Szövetség közgyűlésének összehívásával. Itt Mikófalvy, Benkővel összejátszva, a Légrádyval leellenőrzött neveken kívül tömegesen olyanokat fogadott el szavazásra, akik sohasem voltak a szövetség tagjai. A közgyűlésen sikerült Dálnoky Veress Lajos tekintélyével a csalások egy részét felfedni és elutasítani, de a másik részét nem. Így vette kézbe Benkő a németországi szövetséget, Mikófalvy segítségével, amelyről 1966 januári számunkban részletesen megemlékeztünk. E közgyűlésen már meghirdette Mikófalvy a "politikai flexibilitást", amit a jelenlevők – a Benkő csoportján kívül – elvetettek.

1966 augusztusára már megérett a helyzet, hogy radikálisan véget vessünk a Szövetségen belüli aknamunkának. Ezért a Benkőék által javasolt helyen és időben, Dálnoki Veress Lajos vezetésével, Európai Intézőbizottsági ülést hívtunk össze, amelyen Benkőék nem jelentek meg. Mikófalvy előre lemondott, így nem lett szükség a kizárására... Benkő Zoltán ellen azonban olyan súlyos erkölcsi és politikai okok kerültek nyilvánosságra, amelyek arra kényszerítették a Bizottságot, hogy azonnali hatállyal kizárja a Szövetségből. Benkőék ekkor kapcsolatba léptek az Egyesült Államokban működő Hóka–Pongrátz-csoporttal. Erről a következőket olvassuk Tollas Tibor feljegyzésében: Az a visszás helyzet állt elő, hogy Benkőék bennünket jobboldali és merev magatartásunk miatt támadván most azokhoz (Hóka–Pongrácz csoport) csatlakoztak, akik éppen szélsőjobboldali magatartásuk miatt váltak ki a szövetségünkből. Amíg Benkőék a magyar kommunista rendszerrel való kapcsolatok felvételét szorgalmazták itt Európában, odaát a szabadságharc évfordulóját a Hóka–Pongrácz csoport a legszélsőbb jobboldali csoporttal ünnepelte meg. (Lásd a Szittyakürt c. lapot és Mikófalvy nyilatkozatát a budapesti televízióban.) A továbbiakban a feljegyzés kitér Mikófalvynak a Nemzetőrnél tanúsított gyanús viselkedésére, amely valószínűsíti, hogy már akkor kapcsolatban állt a berni magyar követséggel. Erre az időre esnek a hazai rendszert dicsérő megnyilvánulásai és részéről az emigrációs szervezeteknek a kommunista rendszerhez való közeledésének javaslata... Felesége elől [aki férje elbocsátása után is a Nemzetőr szerkesztőségében dolgozott – J. L.] minden fontosabb iratot elzártunk, a lap előfizetőinek jegyzékét magánlakásra szállítottuk, s csak ennek köszönhető, hogy a Nemzetőrnek semmi nagyobb kárt nem tudtak okozni.32

 

 

A Fekete füzet rágalmai

 

A Tollas Tibor ellen 1967-ben Münchenben kiadott Fekete füzet szerkesztői egyaránt felhasználták a hazai belügyi szervek által kijuttatott titkos anyagot és a Lévai-cikkeket. Nagy figyelmet nem érdemel ez a mű, mivel sok újat nem mond, csupán szolgai módon ismétli a Népbíróság ítéletének indoklását. Ahogy azonban Lévai Jenő új bűnökkel igyekezett fokozni Kecskési Tibor felelősségét, úgy a Fekete füzet is néhány saját kitalációval gazdagítja az anyagot:

1. Együttműködött a jugoszláv partizánokkal, németellenes agitációt folytatott, valamint kommunista jellegű újságokban cikkeket írt; 2. 1944 októberében nyilas karszalaggal motoros szolgálatot teljesített Budapesten; 3. 1947-ben a kommunista párt tagja.33

Vegyük sorra a könyv újdonságait.

Az első pontból csak a németellenes agitáció igaz, de az miért lett volna bűn egy kormányzójához hű magyar tiszttől Magyarország német megszállásának küszöbén? S muraközi szolgálata alatt a térségben nyomuk sem volt partizánoknak, mint ahogy 1943-ban és 1944 első negyedében kommunista jellegű újságok sem léteztek Magyarországon.

A második pont valóságtartalmáról csak annyit, hogy Kecskési főhadnagy 1944 októberében nehezen teljesíthetett nyilas karszalaggal motoros szolgálatot Budapesten, mivel egy közúti baleset következtében ugyanakkor kórházban feküdt.

A harmadik állítás arra sem méltó, hogy cáfoljuk, mivel a Fekete füzet szerkesztőinek kellett volna bizonyítaniuk, hogy Kecskési Tibor kommunista párttag volt. A belügyi szervek bizonyára örömmel beszerezték volna a Köztársaság téri pártközpont irattárából az ehhez szükséges bizonylatot, ha ilyen létezett volna. A rágalmazásban ilyen messze még Lévai Jenő sem mert elmenni.

Ahogy a Lévai-hagyatékban akad egy olyan tanú, aki nagy fantáziával utólag kibővítette a Népbíróság előtt tett vallomását (Beregi Miklósné gépiratos vallomása 1965-ből, huszonegy évvel a történtek után), úgy a Fekete füzet is dicsekedhet ilyen "munkatárssal", dr. Bojár Jenő egykori beregszászi ügyvéd személyében, aki Santiagóból küldte el 1961. október 26-án kibővített vallomását. (Kannás erről már 1965-ban tájékoztatta belügyi partnerét.) Idézünk Bojár írásából: Kecskési az egybegyűjtött zsidóknak beszédet tartott, amelyben megfenyegetett bennünket, hogy a legkisebb rendbontás vagy engedetlenség esetén úgy fogunk járni, mint a munkácsi Ghetto lakói, és nem lesz kegyelem még a csecsszopóknak sem. Természetes volt ezek után, hogy a megfélemlített zsidók az ellenállás legkisebb jelét sem mutatták. A csendőr legénység ütötte, verte, rúgta az asszonyokat és gyermekeket, a felnőtt férfiakról nem is beszélve.34 Különös, hogy mindezt Bojár gyakorló ügyvéd úr kifelejtette a Budapesti Népbíróságon 1948. július 18-án tett tanúvallomásából.

 

 

A lejáratási kampány harmadik hulláma

 

A Fekete füzet alkotói 1972. december 21-i körlevelükben hozták nyilvánosságra a Füveskert otthon élő költőinek tiltakozását a váci fegyházban született verseik és műfordításaik külföldi kiadása ellen. Tudjuk, Kannás Alajos már 1963-ban kutakodott Budapesten aziránt, hogy Tollas Tibor kikérte-e a Füveskert otthon élő szerzőinek engedélyét műfordításaik nyugati publikálásához. A New York-i költő ezt a kérdést 1965-ös, második budapesti látogatása alatt is tovább firtatta, és bizonyítékot keresett gyanúja alátámasztására. (A Bécsben, 1957-ben kiadott antológia szerkesztője az otthon élő szerzők védelmében nem közölte nevüket, csupán "B", "C", "G", "F", illetve "Sz" betűvel jelölte a tőlük átvett hét rövid verset és kilenc versfordítást.) A belügyi szervek által beidézett szerzők, így Kárpáti Kamil ("C"), Tóth Bálint ("B") és Szathmáry György ("Sz") a hivatal érdeklődésére saját védelmükben kénytelenek voltak letagadni, hogy tudtak alkotásaik külföldi publikálásáról, és felső sugallatra írásban tiltakoztak szerzői joguk megsértése ellen. Tollas Tibor sem tehetett volna mást az ő helyükben. A hazai társszerzők kényszerhelyzetét igazolja Szathmáry György özvegyének, Garamvölgyi Zsuzsannának 1992. november 26-án kelt, Tollas Tibornak írt levele is, amelyből kiderül, hogy 1968-ban az illetékesek elkobozták a hazajuttatott Füveskertet,
és kikényszerítették a szerzőkből a nyugati terjesztésre szánt tiltakozó nyilatkozatokat.
35

 

 

Lévai Jenő különös szövetségese

 

A Fekete füzetet kiegészítő, 1972-ben szerkesztett körlevél nemcsak a Füveskert hazai társszerzőinek nyilatkozatát közli, de abból a levélből is idéz, amit egy dr. Rohr Lajos nevű egyén küldött 1966. március 29-én Lévai Jenőnek, az Új Életben Kecskési Tibor ellen közölt írás szerzőjének. Időközben, félévi tűzszünet után Lévai a Népszabadságban folytatta rágalomhadjáratát, ahol újabb látványos hazugságpetárdákkal kápráztatta el a pártlap olvasóit.36 Erre a cikkre lett figyelmes Rohr úr, aki mint Kecskési Tibor váci múltjának kiváló ismerője sietve felajánlotta szolgálatait a szerzőnek.

Ne törjük a fejünket azon, hogyan jutott Rohr Lajos Lévainak írt levele Benkőék kezébe, elégedjünk meg azzal, hogy az írás terjesztését – hat évvel annak kelte után – a Tollas elleni körlevél szerkesztői fontosnak tartották. Rohr 1954-ben a váci börtön rabja és könyvtárosa volt, és állítása szerint részt vett a Füveskert szerkesztésében, bár egyetlen verse sem szerepel az 1957-ben Bécsben kiadott, valamint az 1995-ben Budapesten megjelent Füveskertben. (Utóbbit már Tollas Tiborral teljes egyetértésben szerkesztette Tóth Bálint és Kárpáti Kamil.)

A Lévainak írt és Benkőék által felhasznált levelében nem kevesebbet állít Rohr Lajos, mint hogy Kecskési Tibor háromszáz-háromszázötven költemény és több könyv kéziratát csempészte ki a forradalom leverése után az országból. Menekülés közben ez valóban nagy teljesítmény lett volna tőle, ha igaz lenne, a valóságban azonban a tizenkét Füveskert-füzetből csak hármat sikerült kimenteni az országból, míg a börtönudvaron elásott kilenc kötet örökre elveszett. Ugyanez a Rohr Lajos, aki soraival nemcsak Lévai Jenőt, de pár héttel korábban a Népszabadságot is felkereste, a pártlapnak írt levelében még lesújtóbban nyilatkozott volt börtöntársáról, aki állítása szerint az ellenforradalom kapcsán történt szökése alkalmával az összes kéziratot magával vitte [...] és évekig a mi munkánk gyümölcséből sütkérezett Nyugaton a siker dicsfényében. Közönséges tolvaj, plagizátor ez a Nagy Költő. Ezeket a jelzőket a levél végén még megtoldja a csempész, másolnok és véreskezű gyilkos minősítéssel.37

Itt szeretném emlékeztetni az Olvasót arra az 1959-ben készült jelentésre, amelyben egy Rózsa László fedőnevű belügyi ügynök, aki 1954-ben – SS-orvos-múltja miatt – a váci börtön rabja és könyvtárosa volt, a Füveskert szerkesztéséről és Kecskési Tiborral fennállt börtönkapcsolatáról tájékoztatta megbízóit... Elképzelhető, hogy az RL monogramú fedőnevet azért választotta magának az ügynök, mert a valódi neve is így kezdődött, és mint orvos a dr. R. L. rövidítést használta. Csak véletlen lehet, hogy dr. Rohr Lajosnak ugyanez a monogramja, és abból sem szabad messzemenő következtetést levonni, hogy 1954-ben ő is a váci börtön rabja volt, és ott Kecskési Tiborral együtt szerkesztették a Füveskertet. Aki ezek után mégis azonosítja az SS-tisztből és váci rabból lett Rózsa László fedőnevű ávós ügynököt a Lévai Jenőnél és a Népszabadságnál Tollas Tibor ellen ágáló dr. Rohr Lajossal, az vessen magára.

 

 

A lejáratási kísérletek okai

 

Felmerül a kérdés: miért fektetett ennyi pénzt és energiát a Kádár-rendszer a Tollas Tibor lejáratására indított propagandaháborúba? Mindenekelőtt azért, mert az illetékesek az általa szerkesztett Nemzetőrt tartották a legveszélyesebb ’56-os politikai folyóiratnak az emigrációban. Az 1956 után alapított nyugati magyar sajtótermékek közül egyedül az Irodalmi Újság képviselt a Nemzetőrnél magasabb színvonalat, hatékonyságban azonban a párizsi lap is elmaradt a szabadságharcos írók által alapított, a nyugati magyarság soraiban széles körű támogatottságot élvező és nagyszámú előfizetőre támaszkodó Nemzetőr mögött. Tollas Tibor életének – a hontalanság éveiben – a Nemzetőr volt a sarkköve. Kizárólag az ő szervezőképességének és népszerűségének volt köszönhető, hogy a lap – eredeti szellemében – a Kádár-rendszer bukásáig fenn tudott maradni. Az újság előállítási költségeinek legfeljebb a fele folyt be előfizetési díjakból és szubvenciókból, a másik felét a főszerkesztő teremtette elő, évről évre megismételt amerikai körútjain. A Nemzetőr nem ismert megalkuvást a szabadságharcot eltipró rendszerrel szemben, és akkor sem engedett ’56-ból, amikor a hidegháborút a békés egymás mellett élés korszaka váltotta fel. Amíg a Nemzetőr a magyarság körében ápolta a forradalom szellemét, addig a lap német, angol és francia nyelvű kiadványai idegenek között népszerűsítették a magyar ügyet.

A hazai kommunista rendszer Tollas Tibort nemcsak mint lapszerkesztőt, de mint népszerű szónokot is veszélyesnek tartotta, hiszen a forradalom évfordulóin – nagy közönség előtt megtartott ünnepi beszédeivel, irodalmi estjeivel – ezrek és ezrek hitét erősítette évről évre. 1956 és 1990 között a magyar nemzet utazó nagykövete, a forradalom világjáró misszionáriusa volt, az a bolygó magyar, akinek a sors az örök vándorlást adta osztályrészül a száműzetésben. Különösen nagy jelentősége volt Tollas Tibor világjárásának a tízmillió aláírást gyűjtő akció idején, amikor az elnémított tízmillió hazai magyar helyett tízmillió külföldi követelte, hogy a magyar ügyet tartsák továbbra is az ENSZ napirendjén. Az ő szervezőkészségének és karizmatikus egyéniségének köszönhető, hogy ez a fél világra kiterjedő akció sikerrel zárult.

Tollas Tibornak a tízmillió aláírás összegyűjtéséért folytatott küzdelmét természetesen a hazai belügyi szervek is figyelemmel kísérték. A BM II/3. osztálya 1961. szeptember 26-án erről Provokációs előkészületek az emigrációban az ellenforradalom 5. évfordulójára cím alatt az alábbi titkos jelentésben tájékoztatta a tárca miniszterhelyettesét: A legnagyobb arányú próbálkozásnak az amerikai "szabadságharcos" szervezetek kezdeményezése látszik, akik az ellenforradalom 5. évfordulójára 10 millió aláírást szeretnének gyűjteni a nyugati közéleti személyek és a lakosság körében az "elnyomatás" alatt élő és a tiltakozó akcióban akadályozott magyarok helyett. A tiltakozást Munron keresztül az ENSZ 16. közgyűlése elé akarják terjeszteni. Ennek az akciónak sikerét lett volna hivatva biztosítani Tollas Tibor észak- és dél-amerikai propaganda előadó-körútja. Az akciót az emigráns magyar lapok széles körben folyamatosan propagálják, de – saját bevallásuk szerint – kevés eredménnyel és a kitűzött célt előreláthatólag október 3-ig nem sikerül elérniük.38 A jelentés tevő reményei alaptalannak bizonyultak, mert a tízmillió aláírás valóban összegyűlt, és az ENSZ Biztonsági Tanácsa továbbra is napirenden tartotta a magyar ügyet.

Tollas Tibor indította el 1961-ben a szabadságharcos magyar fiatalok kivégzése elleni nemzetközi tiltakozást is. Egy Bécsben járt hazai jogtudóstól szerzett tudomást arról, hogy a kádári igazságszolgáltatás számos szabadságharcos fiatalt nagykorúságuk elérése után bitófára küldött, valamint hogy az új büntetőtörvény-tervezet legalizálni kívánja ezt a helyzetet. A világméretű tiltakozás megszervezésében Tollas Tibor kezében hatásos fegyver volt a törvénytervezet egy példánya, amit Tamáska Loránd törvényszéki orvostan professzor hozott magával. Erre épült a Nemzetőr címlapján közölt egész oldalas vezércikk, amely német, angol, francia fordításban eljutott a legnagyobb világlapokhoz. Külföldi körútjain nemcsak a politikai emigrációt mozgósította, de sok nyugati államférfit is sikerült megnyernie az ügynek. A Nemzetőr főszerkesztőjét Erhard német kancellár ugyanúgy fogadta, mint Willy Brandt berlini polgármester, Franz Josef Strauss bajor miniszterelnök vagy Nixon amerikai elnök. A nyugati tiltakozás hatására a kommunista jogalkotók kénytelenek voltak megváltoztatni a BTK tervezetének a fiatalkorúak büntethetőségére vonatkozó szakaszát, és ez Tollas Tibor politikai harcának az eredménye volt. Nem csoda tehát, hogy a belügyminiszter által a forradalmi évfordulók előtt kiadott utasítás mellékletén ő vezette azt a névsort, amit a különösen veszélyes és ártalmas emigráns személyiségekről állítottak össze.

Az okokat vizsgálva érdemes idézni abból a feljegyzésből, amit a hazai belügyi hatóságok támadásairól Tollas Tibor készített 1967. január 8-án, mintegy összefoglalva a Nemzetőr tíz esztendejének ezzel kapcsolatos kiemelkedő eseményeit: 1956 óta, de különösen a szabadságharc ötödik évfordulóján indított tízmillió aláírás-gyűjtési akciótól, majd a tizedik évforduló küszöbén az otthoni hatóságok minden eszközt és módot megpróbáltak, hogy a Nemzetőrt és személyemet lehetetlenné tegyék. Ennek érthető oka, hogy a lap nemcsak az emigrációban, hanem az utóbbi öt-hat évben angol és francia kiadványaival a fejlődő nemzetek körében is pozitív visszhangra talált. A havonként megjelenő német számunkat pedig az európai sajtó gyakran idézi, s nem kisebb lapok méltatták, mint a Neue Zürcher Zeitung, a Frankfurter Allgemeine, Weltwoche stb. Magyar számunk több száz példánya pedig a Csonka-országon kívül Jugoszláviába is eljut, és általános sikert arat.39

A továbbiakban Tollas Tibor emlékeztet arra, hogy már az 1959-es bécsi Világifjúsági Találkozó idején igyekezett a hazai titkosszolgálat lejáratni a Nemzetőrt, amely erre az alkalomra többnyelvű színes számot adott ki, és a MEFESZ-szel karöltve széles körű felvilágosító munkát végzett a VIT-küldöttségek körében. Ekkor jelent meg a színen egy Dalváry Vilmos nevű provokátor, aki beépült a Bécsi Magyar Diákszövetségbe. Az ügynök szélsőjobboldali eszméket hangoztatva a Nemzetőrt kezdte támadni mint "baloldali szabadkőműves" csoportot... amíg annyira gyanússá nem tette magát az osztrákok előtt is, hogy kénytelen volt visszatérni Budapestre. Azóta megállapítást nyert, hogy ÁVH-s főhadnagy volt... Négy évvel később, 1963-ban a párizsi magyar követség postázta, hamis feladóval (Donáti F., 21. rue Royal, Paris 16), fontos címekre, így a német Menekültügyi Minisztériumba is, a Tollas Tibor lejáratására szánt iratokat. E fotókópiákkal Németországban németellenességemet akarták bebizonyítani, hogy ezzel minden támogatást megszüntessenek.40

Ennyit azokról az okokról, amelyek a hazai kommunista rendszert arra ösztönözték, hogy pénzt és energiát nem kímélve, a hazai és emigráns ügynökök népes hadát használják fel a Kecskési Tollas Tibor lejáratását célzó rágalomhadjáratban.

 

 

Tollas Tibor a nyugati nyilas sajtó célpontja

 

A szélsőjobboldal szemében Kecskési csendőr főhadnagy áruló volt, mert csak az ország nyugati határáig védte a hazát, az ’56 szelleméhez ragaszkodó, nemzeti-konzervatív lapszerkesztőben pedig baloldali szabadkőművest láttak... Az Ősi Gyökér című hungarista röplap (Argentína) 1976-ban megjelent számában az a Vágó Pál igyekszik bemocskolni a Nemzetőr főszerkesztőjét, aki – talán stílusának feledtetésére – sohasem mulasztja el neve elé kitenni a doktori címet... [Kecskési Tibor] azzal szerzett magának érdemeket, hogy az internált zsidókat a legkomiszabb elbánásban részesítette, és ezekkel az érdemekkel ékesítve Szálasi honvédelmi miniszterének, Beregfinek lett a parancsőrtisztje. Amikor minden magyar erő letiportatott, ő otthagyta régi bajtársait is, és nyilas esküjét is feledve csendőrkülönítményével visszament Rákosiékhoz, és a kiszolgáltatott adatok elismeréseként az ÁVO-nál kapott főhadnagyi rangot. Ez a dicső előléptetés azonban csak pünkösdi királyság volt, mert egy zsidónő felismerte volt táborparancsnokát, és így "Hősünket" Rákosiék jól összepofozták és bezárták a Váczi fegyházba... Aztán Németországban újságot alapított, melynek NEMZETŐR nevet adott. Járja a világot mint "judeai-keresztény nemzetőr", de működéséből én nem tudtam eddig megállapítani, hogy melyik nemzetnél áll őrszemként, mert a Magyar Nemzet érdekeit egyáltalán nem szolgálja. Ennyi elég is ízelítőnek ahhoz, hogy miképp és milyen szinten szolgálta az emigráns hungarista sajtó a történelmi igazságot. Tiszteletre méltó kivételként kell megemlíteni Fiala Ferenc nevét, aki sohasem vett részt a volt börtöntárs, Tollas Tibor lejáratását célzó nyilas akciókban.

 

 

Törvényes igazságtétel

 

A rágalmazók hangját egy időre elnémította a Legfelső Bíróság 1991. szeptember 2-i határozata, amely világosan és végérvényesen kimondta Kecskési Tollas Tibor igazságát. A bírósági döntést megelőzte a Legfőbb Ügyész 1991. június 11-én kelt törvényességi óvása, amely megállapítja, hogy Kecskési Tibor bűnügyében mind az első, mind a másodfokú ítélet megalapozatlan és törvénysértő volt. A bíróság nem tisztázta a tanúvallomások közti ellentéteket, így a tényállás felderítetlen maradt. Iratellenesen állapította meg az elsőfokú ítélet, hogy a tényállást a főtárgyaláson kihallgatott tanúk egybehangzó véleménye alapján lehetett megállapítani. A tényállás hiányos, mert nem tartalmazza az elítélt javára szóló megállapításokat. A bíróság nem tett eleget indoklási kötelezettségének, nem értékelte a tanúvallomásokat, nem magyarázta meg, hogy milyen bizonyítékot miért fogadott el, illetve miért hagyta figyelmen kívül a terhelt javára szóló körülményeket. A terhelt a deportálásoknál alakulatával felsőbb parancsra biztosítási szolgálatot teljesített. Nem merült fel olyan adat, hogy a hozzá beosztott csendőrök bárkivel kegyetlenül bántak volna. Sem tettese, sem részese nem volt ilyen cselekménynek. Ő éppen ellenkezőleg, elítélte a visszaéléseket, és el is helyeztette magát. Mindezeket nemcsak tiszttársai és legénye, hanem a deportáltak is igazolták. A törvényességi óvás, amit Györgyi Kálmán legfőbb ügyész írt alá, indítványozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa állapítsa meg az ítéletek megalapozatlanságát, azokat helyezze hatályon kívül, és az elítéltet mentse fel az ellene emelt vád alól. Két hónappal később, 1991. szeptember 2-án ez meg is történt.

 

 

A bírósági határozatot semmibe vevő támadások

 

Miután a magyar igazságszolgáltatás igazságot szolgáltatott Kecskési Tollas Tibornak, egy időre elhallgattak a vádaskodók. Ez a csend azonban nem tartott sokáig. Négy évvel a költő halála után újra megszólaltak ellenségei, akik immár nem őt, hanem az emlékét gyalázták. Az Egyesült Államokban megjelenő Magyarok Vasárnapja című lap 2001. november–decemberi számának Akikre nem vagyunk büszkék című rovatában Tollas Tibort állítja pellengérre Révffy László, felmelegítve a Fekete füzet harmincöt évvel korábbi vádjait és szó szerint idézve Lévai Jenőnek az Új Élet című budapesti izraelita lapban közölt cikkéből. (A forrást természetesen bölcsen elhallgatta a szerző, tekintettel a lap antiszemita olvasóira.) Mindez számunkra már ismert és megvitatott anyag, amivel fölösleges ismét foglalkozni. Csupán egyetlen bekezdést kívánok idézni az amerikai lap cikkéből: ...Kannás Lajos [sic, Alajos helyett], az emigrációban is elismert és nagyszerű költő vagy 15 évvel ezelőtt barátjának a következőket mondta: "Az úgynevezett Bebádogoztak minden ablakot című verset nem Tollas Tibor írta, hanem a mártírhalált halt Gérecz Attila, akivel együtt voltak a váci börtönben". 1955-ben így került kezébe a vers, amelyet saját neve alatt népszerűsített, miután Gérecz Attila a forradalom harcaiban mártírhalált halt. Mivel Kannás Lajos [sic!] ezt a tényt ismerte, az emigrációs életben Tollas Tibor mindig mellőzte a kitűnő költőt. Mint tudjuk, elsőként Kannás Alajos vádolta meg Tollas Tibort 1963 őszén a vele kávézó belügyi tiszt előtt azzal, hogy verseket lopott. Szólaljanak meg az egykori váci rabtársak. Elsőnek idézzük Fehérváry Istvánt, a Politikai Elítéltek Közösségének elnökét: Minden rosszindulatú és alaptalan vádaskodás ellenére, mint élő tanú kijelentem, hogy a Bebádogoztak minden ablakot c. verset Tollas Tibor írta. Sőt továbbmegyek. A verset először nekem és a gombüzem irodájában akkor ott tartózkodó rabtársaimnak, többek között Kovách Lászlónak olvasta fel... A fenti állítást hajlandó vagyok bármikor és ha kell, bíróság előtt, eskü alatt is bizonyítani. (Részlet Fehérváry István 2004. szeptember 20-i nyilatkozatából.)41

A börtöntársak közül Tóth Bálint és Luka László tanúsítja, hogy jelen volt, amikor Tollas Tibor írta a verset; Csizmadia Zoltán, Pfitzner Rudolf és Papp Iván pedig, hogy ott volt, amikor a költő felolvasta a Bebádogoztak minden ablakot című alkotását. Végül álljon itt egy részlet az ismert költő és egykori rabtárs, Kárpáti Kamil 2004. december 13-i nyilatkozatából: Tollas Tibor költő, rabtársam, a Nemzetőr elhunyt főszerkesztője soha egyetlen versemet, de még csak valamilyen részletét, egyetlen sorát vagy jellemző kifejezését sem tulajdonította el. Soha semmilyen szintű plágiumot el nem követett ellenem. Kannás Alajos (vagy bárki más) állítása, mely szerint nem Tollas Tibor, hanem Gérecz Attila a váci politikai börtönköltészet legnépszerűbb, leghatásosabb versének a költője, minden alapot nélkülöz. Nem csupán azért alaptalan ez az állítás, mert a Bebádogoztak minden ablakot kezdettől fogva és elválaszthatatlanul összeforrott Tollas Tibor személyiségével, költői hangjával, költészete egészével, amit a legegyszerűbb filológiai elemzés kizáróan igazol, hanem azért is, mert mint Gérecz Attilának legközelebbi börtönbeli barátja, majd költői hagyatékának kiadója... azt is kijelentem, hogy ugyanez az egyszerű filológiai elemzés minden kétséget kizáróan bizonyíthatja: Gérecz Attilának sem költői habitusa, sem nyelvezete nem tette volna számára lehetővé a Bebádogoztak minden ablakot című vers megírását.42 Mindez még a kétkedők számára is elegendő bizonyíték arra, hogy Kannás Alajos plágiumvádja közönséges rágalom.

 

 

Holokausztkutatók tévedése

 

Sajnos arról, hogy a Népbíróság egykori ítéletét a Magyar Köztársaság Legfelső Bíróságának Elnökségi Tanácsa hatályon kívül helyezte, és Kecskési Tibort a vád alól felmentette, nemcsak néhány, Tollas Tiborral szemben rosszindulatú emigráns nem hajlandó tudomást venni, de a holokausztkutatók között is találunk erre példát. Randolph L. Braham A népirtás politikája című művében még 1997-ben is így írt könyvének Beregszászról szóló fejezetében: A gettó Kecskési-Tollas (Kohlmann) Tibor csendőr hadnagy parancsnoksága alatt működött, akinek kegyetlenkedéseire háború utáni bírósági tárgyalásán derült fény. Ha Braham professzor ismerné a periratot, tudná, hogy Kecskési Tibor Beregszászon nem hadnagy, hanem főhadnagy, és nem a gettó, hanem csupán egy szakasz parancsnoka volt. Ő azonban, bár forrásként megjelöli a Népbíróság ítéletét, Beregszászra vonatkozó ismereteit Lévaiból merítette. Az is elképzelhető, hogy – akárcsak Lévainak – R. L. Brahamnak sem állt az egész peranyag a rendelkezésére. Az amerikai szerző téves állítását a budapesti Holokauszt Dokumentációs Központban 2004 nyarán megnyílt Auschwitz-kiállítás katalógusa is megismétli: Beregszászon a Kecskési-Tollas Tibor csendőr hadnagy parancsnoksága alatt álló csendőrök, elrejtett értékek után kutatva, sokukat brutálisan megkínozták. Az özvegy, dr. Kecskési Mária tiltakozására a katalógus szerkesztői a második kiadásból törölték a valótlan állításokat. A kérdés első számú szakértőjétől, Radolph L. Brahamtól is elvárható, hogy a következő holokausztkönyvében már a történelmi valóságnak megfelelő beállításba helyezze Kecskési Tibort, és ne őt tüntesse fel a beregszászi gettó őrizetére kirendelt csendőrök parancsnokának, hiszen a Legfelső Bíróság által is elfogadott tény, hogy ezt a tisztet Fery Pál csendőr főhadnagy töltötte be.

 

Az igazság védelmében

 

Különböző sorsú, származású, neveltetésű és világnézetű emberek másképp látják az igazságot. Nyilvánvaló, hogy a haláltáborból hazatért Bereginé Stern Jolán és a vád többi tanúja másként ítél, mint az, aki a vádlottak padján ült. Az üldözöttek többsége szerint bármilyen jelentéktelen statisztaszerepe volt is valakinek a tragédiában, rászolgált arra, hogy bebörtönözzék. Mivel azonban egy emberségét a drámai helyzetben is megőrző csendőrtisztet nem ítélhetett el a bíróság, ezért tetézték az igazságot hamis vádakkal. Az alaptalanul megvádolt Kecskési főhadnagy pedig, hiába volt tisztában saját ártatlanságával, látva a szemben álló fél elfogultságát, maga is rákényszerült arra, hogy olyan igazolásokat nyújtson be, amik eltúlozták németellenes fellépését a háború végén. A muraszombati szolgálatáról kiállított hivatalos jugoszláv igazolásokba feltehetőleg ezért kerültek be – a vele együtt érző helyi szlovén és magyar lakosok vallomása alapján – olyan valótlan állítások, mint hogy együttműködött a partizánokkal, vagy hogy egységével átállt az oroszokhoz. Ugyanilyen kényszerhelyzetben vallotta azt az emigrációban Tollas Tibor, hogy a tiszai záróvonal biztosításán kívül más feladata nem volt Kárpátalján. Őszintesége esetén ugyanis – a szigorú washingtoni előírások miatt – nem tehette volna be a lábát az Egyesült Államokba, és le kellett volna mondania amerikai előadó körútjairól. Ma már senkinek sem érdeke, hogy megszépítse vagy eltorzítsa a beregszászi valóságot, hiszen sem a valódi bűnös (Fery Pál főhadnagy), sem az ártatlanul elítélt Kecskési Tibor nem él, ahogy a Nemzetőr főszerkesztője elleni akciókat irányító három emigráns: Kannás Alajos, Mikófalvy Lajos, valamint Benkő Zoltán földi pályája is véget ért, és emberi számítás szerint a vád egykori tanúi sincsenek már az élők sorában.

Szép lenne, ha a jövőben Tollas Tibor emléke körül a kígyósziszegést elnyomná a tücsökzene, amelynek hallgatására oly szívhez szólóan biztatott a költő egyik versében. Lehet, hogy már ezzel az írással is fölöslegesen bizonyítottam barátom igazságát, hiszen az igazak úgyis tudják a fehérről, hogy fehér, és a feketéről, hogy fekete, a hamisak pedig úgysem hiszik el. Csakhogy ha elrabolják tőlünk a fényt, senki sem tudja többé, mi is a fehér. Erre figyelmeztet a költő ötven évvel ezelőtt, a váci börtönben megfogalmazott üzenete: Ha nem vigyáztok, az egész világon / bebádogoznak minden ablakot!

 

 

 

 

 

JEGYZETEK

 

1...egész itt tartózkodása idején a Hitközségnek segítségére volt, és Hitközségünk egyetlen tagjával sem követett el legcsekélyebb jogtalanságot sem. Tudomásunk van arról, hogy fasisztaellenes gondolkodása és magatartása miatt a frontra küldték.

2Szivárvány, 1948. június 26.

3A század három csendőrének egybehangzó nyilatkozata arról, hogy Kecskési Tibor mint a 117. tábori őrzászlóalj 7. századának parancsnoka 1945. március 28-án kitelepítési, majd támadási parancs ellenére az egész századot, 120 főt, gépjármű és egyéb anyaggal együtt önállóan átmentette orosz hadműveleti területre.

4Elek Tibor mint az Új haza, új hadsereg című könyv (Zrínyi Katonai Kiadó, 1970) egyik fejezetének szerzője visszaemlékezésében ismételten hangsúlyozza, milyen fontos feladat volt 1945 és 1947 között a honvédségbe beépült reakciós tisztek eltávolítása a hadseregből.

5Király Béla: Honvédségből néphadsereg. Párizs–New Brunswick, 1986.

6Kecskési-hagyaték, München, dr. Kecskési Mária tulajdonában.

7Budapest Fővárosi Levéltár, Tavi bűnügy, 2097/47.

8Bp. Fv. Lt. Kecskési bűnügy 1668/1948.

9Bp. Fv. Lt. Tavi bűnügy 2097/47.

10Bp. Fv. Lt. Kecskési bűnügy, 1668/1948 El.XXIV. A.1., Miskolc, Népügyészség.

11Bp. Fv. Lt. Kecskési bűnügy, 1668/1948, Bp. Népügyészség.

12Bp. Fv. Lt. Kecskési bűnügy, 1668/1948, 2513/1–48.

13Kecskési-hagyaték, München.

14Bp. Fv. Lt. Kecskési bűnügy, 1668/1948/12.

15Uo.

16Uo.

17Uo.

18Uo.

19Uo.

20Uo.

21Bp. Fv. Lt. Kecskési bűnügy, 1668/1948/3.

22Bp. Fv. Lt. Kecskési bűnügy, Not.II.1198/1949–16.

23Bp. Fv. Lt. Kecskési bűnügy, 1956, Nyt.sz. nélkül.

24Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Nyt.sz. nélkül.

25Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Nyt.sz.: 244-133/1963.

26MTA Történet Tudományi Intézete, Lévai-hagyaték. Nytsz nélkül.

27Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. K-0-8-00218, 26–27. o. 1966. 7. 30.

28Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Nyt.sz.:244–133/1963.

29Kecskési-hagyaték, München.

30Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Nyt.sz.:K/120-144/1965.

31Kecskési-hagyaték, München.

32Uo.

33Fekete füzet, Párizs, 1967. augusztus 25. (valójában München). A Magyar Szabadságharcos Parlament és a Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszövetség vizsgálóbizottsága által fémjelzett jelentést senki sem írta alá, és a bizottság tagjai névtelenségben maradtak. A kiadók címüket – jogos óvatosságból – egy müncheni postafiókkal helyettesítették.

34Fekete füzet, Párizs, 1967.

35Kecskési-hagyaték, München.

36Lévai: Tollas, aki Törököt fogott. Népszabadság, 1966. febr. 27.

37Dr. Rohr Lajos levele a Népszabadságnak, dátum nélkül, a Lévai-cikk megjelenése (1966. febr. 27.) után, feltehetően 1966. március elején kelt. Márc. 29-én a volt váci rab már válaszol Lévai március 25-i levelére. Ennek szövegéből arra következtethetünk, hogy időközben, a két dátum (február 27. és március 25). között dr. Rohr már felkereste egy levelével a cikkíró Lévait, ez azonban sajnos hiányzik az iratokból.

38Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Nyt.sz.:63/I-5143/6.

39Kecskési-hagyaték, München.

40Uo.

41Uo.

42Uo.

 

 

 

 

 

 

 



Nyitólap