Esteban Zazpi de Vascos

1746 (?) – 1821 (?)

Spanyol-portugál, egészen pontosan ibér dalköltő. Zsoldos, kincskereső, forradalmár, csempész, geográfus, szélhámos, több mint szabadszájúnak nevezhető röplapíró, örök békétlen, mindenkivel tengelyt akasztó, összevesző ponyvahős, akinek még pontos születési helye és ideje sem ismert. Az 1746-os dátum is csak egyik írásának a keltezése alapján valószínűsíthető, amelyből azt tudjuk meg, hogy betöltötte az ötvenet, és VI. Ferdinánd uralkodása alatt látta meg a napvilágot. Bár verseinek keltezése alapján sem lehetünk semmiben biztosak. Baszk származású volt, hisz a neve ezt eléggé egyértelművé teszi: a Zazpi de Vascos vezetéknév (amely lehet felvett írói álnév is) annyit jelent, mint Hét-Hetedik Baszk (a zazpi baszkul hetet jelent, s a spanyolok a baszkokat vascosnak nevezik). Egyaránt írt spanyolul, gallego-portugálul, az Ibér-félsziget valamennyi nyelvjárását ismerte, de indián kecsuául is tudott. Baszk nyelven írott szövege eddig még nem került elő, de verseiben többször hivatkozik szülőföldjére, származására. Gondolhatunk arra, hogy már zsenge gyermekkorában kiszakadt a baszk környezetből, az is lehetséges, hogy árva volt, talán valamelyik szerzetesrend lelencházában nőtt fel. Tanulmányairól sincs biztos adat, de néhány keltezés, lábjegyzet alapján arra következtethetünk, hogy megfordult a córdobai, salamancai univerzitások környékén. Hosszabb időt töltött Toledóban mint katona, ahonnan többször megszökött, Portugáliában bujkált, biztosan elfogták, mert vagy rabként, vagy büntetőszázadi katonaként Bourbon-házi III. Károly uralkodása idején kerül ki az Újvilágba. Szolgált az Új-granadai és a La Plata-i Alkirályságok hadseregeiben, nem sokat. Biztos onnan is megszökik, még talán fővesztésre is ítélik. Nem tudunk biztosan semmit, csak annyit, hogy ott van a történések sűrűjében, serény részese a latin-amerikai függetlenségi harcoknak. Az 1780-as évek már az utolsó inka király leszármazottja, José Gabriel Túpac Amaru felkelőseregei környékén találják, de ott van Miranda tábornok, majd Bolivar csapataiban is, részt vesz az El Libertador 1813-as caracai bevonulásán, a cartagenai vesztes csatában meg is sebesül. Hányódott a potosi ezüstbányák környékén, csempészett aranyat, gyarmatárut, embert, irtott erdőt, hittérítők nyomán eljut a legeldugottabb indián falvakba. 1820–21 táján az Amazonas őserdőiben nyoma vész.

Bizonyos, hogy nem róla lehet megmintázni a rettenthetetlen hős szobrát, hisz ha hinni lehet a feljegyzett legendáknak, pletykáknak, még útonállásra is adta a fejét, nem volt idegen a kártyabarlangok, bordélyházak világában sem, talán néhány árulásnak is részese lehetett. Katonának sem volt a legkiválóbb, hisz ha szerét ejthette, mindig megszökött, nemcsak a kaszárnyákból, hanem a harcok sűrűjéből is. Úgy hisszük, hogy a túlélést kereste mindenáron. Hányódásai során eljutott Dél-Amerika szinte minden tájára. Megfordult La Pazban, Limában, Cuzcóban, Macondóban, Bogotában, Qxyhuatwandzán, Trujillóban, Caracasban, Belémben, de az Antillákon, Mexikóban is hagyott nyomokat. Szédelgéseinek helyszínei számtalanok, életét verseinek, írásainak keltezése alapján (már amelyiket keltezte) amolyan puzzle-szerűen lehet összerakni, de rengeteg a fehér folt. Nincs összegyűjtött mű, feldolgozott életút.

Csak egy bizonyosság van: szövegeinek állandó múzsája egy córdobai illetőségű hölgy (vagy hölgyek), a titokzatos szenyóra, donna D. (Dolores, Deborah, Diana?), akit hol Amaryllaként, hol Fekete Liliomként emleget. Egyik Santiago de Compostelában keltezett dalában Szent Ferenc lányának nevezi, ami azt sejteti, hogy a hölgynek köze volt a klarisszákhoz, dél-amerikai találkozásaikban is vannak ilyen jelzések, bár szinte biztosra vehető, hogy ideig-óráig férjezett volt.

Máshol viszont ordináré módon lekurvázza, bordélyházi szukának nevezi, poklok mélyére átkozza. Néhány töredékből az is kitűnik, hogy talán a hölgy miatt szökött meg, szándékoltan került a fegyencszállítmányba, hogy eljusson az Újvilágba, bár fordítva is történhettek e "párviadal" eseményei. Nem kizárt, hogy a hölgy hajózott utána. Semmit sem tudunk biztosan. Csak egy igaz: múzsánk (múzsák?) feltűnik dalnokunk kalandos életének legtöbb helyszínén. Meglehet, hogy az ő élete is éppoly veszélyekkel és veszteségekkel telített, a túlélést kereső szenvedély és szenvedés volt. Hogy ennek a kapcsolatnak voltak-e boldog, beteljesedett pillanatai, nem lehet tudni. Talán egy középszerű latin-amerikai ponyva az egész.

Don Esteban (így írt alá) műveinek egy töredékére a nyolcvanas évek elején találtam rá a tordai ferences kolostor padlásán egy egerek rágta papírcsomag kibontásakor. Szerzetes nagybátyám szerint állítólag egy Pacho Benignusz nevezetű szerzetes hagyatékából került ide, aki mint misszionárius a XIX. század végén Dél-Amerikát is megjárta. Azóta dél-amerikai magyar ismerőseim is küldtek nyersfordított Zazpi-verseket, aki tulajdonképpen egy nagy utánzó volt, hisz számos irománya elején hivatkozik nagy elődjei valamelyikére, és megjelöli a versformát is. Nem szuverén költészet ez, de egyfajta bűbáj lengi át. Az örökös hiányról, a mérhetetlen sóvárgásról, az élet hiábavalóságairól, az elmúlásról, a szerelem sivatagjairól, a vágyakozásról, honvágyról, hazavesztésről, a lehetetlenről, születésről, halálról üzennek szövegei. Akár kortársunk is lehetne.

Ferenczes István

Casandraság¹ 

Visszaveszik, Spanyolország,
Vissza, visszaveszik egyszer,
Amit másoktól elvettél –
Megver, árván hagy a tenger...

Apáid bűne visszaüt,
Fiad fiad ellen támad,
Kertjeidben örökkön ott
Bolyong feketén a bánat.

Üvegharang boltban, mint egy
"Klastromnyi roppant elefánt"² 
Járod a bágyadt flamencót,
Köréd áll milljom renegát...

Költőknek leszel gyilkosa,
Támad majd sok kicsi zsarnok,
S te nézed a messzeséget,
Mint hajótörött az alkonyt.

Cuzco, 1781

Glosa de mote

                                       Egy Cervantes-motívumra

Hogy ennyi rossz van ennyi jóban

Szenyórám ez nem lehet igaz
Vagy mennyekben vagy a pokolban
Ma szeretsz de holnap már siratsz
Mert annyi rossz van annyi jóban

Ma áradón akár a himnusz
Ölelsz lebegsz lángolsz fölöttem
Holnap már átokdalként virulsz
Homokroncs él az igazgyöngyben
Te tegnap volt bűbájos szirén
Öröknek tűnsz s elfúj a holnap
Dobogod a semmi hűlt szivén
Hogy mennyi rossz van mennyi jóban

Az anyaországról

(1. Copla de arte menor)

Mostohánk lettél, spanyolhon,
Mint sárgult levél az ágról,
Leszakad rólunk az otthon,
Mert kiutálsz... S meg sem gyászol

Az ország, ki tán anyánk volt,
Szíve alatt dobogtunk,
Szerettük, mégis elpártolt...
Ne várd hát, hogy könnyet ontsunk...

(2. Copla de arte maior)

Mint szomorúságba feketedett inkák,
Úgy néznek feléd fiaid, Spanyolország,
Hatalmasnak képzelt, tarháló mostohánk...
Új hazába: magunkba fordulunk inkább.

Hajóid rabokat hoznak, lőszert, zsoldost,
Vissza nem veszik már a felszabadultat,
Utálsz, hát megutált a mesztic, a mulatt,
Az ibér – egybe már az Isten sem foltoz...

Cartagena, 1812

Levél Córdobába a karneválra

Córdobában mostan víg fársángi
Nagy murik dúlnak
Bort vedel minden lepcses atyafi
Szélén az útnak
Mint legyek a gránátalma-gyöngyre
Gyűlnek köréjed
Nyáluk csorgatják tépnek dönögve
Kiszívják mélyed
Az aranyifjak szertecibálnak
Lihegve nyalnak
Királynőjévé fűznek a bálnak
Tökig izzadnak
Tapogatnak epéket okádnak
Tomporod csapják
Mint arabs telivérű kancának...
Röhög a csaplár
Nem szerelem ez csupán csak mámor
Meghalni érted
Egyik sem tudna fölöttük Ámor
Semmibe réved
Csak néznek bambán akár az állat
Lihegik csókod
Öröknek egyedül csak én látlak...

Tán már a Holdból

Toledo, 1768

Cantiga de loor³ 

– Bölcs Alfonz imakönyvéből –

Ékes virágszál, szép amarylla,
Isten kertjében csalogánytrilla...

Anyám, szerelmem, csillagom, lányom,
lehajtott fővel lehet megállnom
előtted, ki lebegsz, mint az álom,
csodát vár tőled bűnös és tiszta,
Isten kerjében szép amarylla.

Úrnőm vagy te, égi rózsa bokra,
tékozlón omlok érted a porba,
nevedet a szél csak nekem mondja,
szemednek fényét arcom beissza,
ékes virágszál, csalogánytrilla.

Örömhír lennék, ha rám ragyognál,
hogyha jelt adnál, s fölém hajolnál,
lennék őrző katonád a Holdnál...
Onnan hull eléd számról az ima,
ékes virágszál, szép amarylla...

Andesi hó hull, ujjong a csodán,
szerelmem szövi arcod fátyolán –
ne hagyj el soha, örök madonnám!
Áldlak, mint a mesztic s az inka,
ékes virágszál, csalogánytrilla,
Isten kertjében szép amarylla.

Copacabana, 1782

Emlékezés Hispániára⁴ 

Messziről jöttem, tengeren túlról,
Aki itt él, az már nem én vagyok,
Múlt éltem nap mint nap kigúnyol
A balga vágyért, mely éget újból –
Nem én, az ország volt, ki elhagyott...

Nem hagyott nékem mást, csak bánatot,
Ifjúságom s szerelmem vette el,
Irigy lett, mert boldognak láthatott –
Törvényre emelte a látszatot,
Mellébeszél, és lassan elfelejt.

Árnya lettem egykori magamnak,
Hontalanul járom a nagy vadont,
Cifra rongy, álom, minden leszakad,
Belőlem is lassan csak por marad –
"Az az ország is... Bennem már halott."⁵ 

Bogota, 1816

Ferenczes István fordításai

^JEGYZETEK

¹40-60 ezer felkelt indián Túpac Amaru vezetésével körbezárta seregeinket s a várost.

²Góngora.

³Az inka királyok egykori családi pihenőhelyén, a pünkösdi körmenetben láttam újra őt. A Titicaca-tó partján a ferencesek kegytemplomában található a csodatevő CopacabanaiMadonna szobra, melyet egy inka faszobrász alkotott a XVI. században. Ezt a Fekete Madonnát hordozzák a körmenetben.

⁴Bogota spanyol visszafoglalásakor nagybetegen sínylődtem egy kunyhóban.

⁵Ford. megj.: Az eredeti szövegben valami olyasmi áll, hogy "a haza hamvaimba hamvadozott". Pontosabbnak találtuk Fernando Pessoaegyik kölcsönvett sorával zárni Zazpi szövegét.

Nyitólap