Kortárs

 

Bágyoni Szabó István

 

Halálcsillag
avagy
: mondjuk a magunkét

 

Egy népet önhite, önbizalma hiányában
már
a meddőnek tűnő idő is legyűri.

                                                                                (Lao-ce)

 

(A kétkedő poéta)

Ki se bomlottak rügyeim
jószerint ki se fakadtak
(mint versfákon a gügye rím)
máris hátamra csaptak

 

hulló súlyukkal a körték
fanyar almák foszló szilvák
bemocskoltak főm betörték
fát ültető apám szidták

*

Föl se szállt a kertek füstje
a Székelykő alig látszik
máris havak fagy-ezüstje
hull nyakamba mintha másik

 

világ szólna: úgy érts mindent
mintha nem a gyökér volna
eredője eleinknek
hanem a végféle-forma

 

hogy nem a vágy szülne minket
hanem végzet       mit sajnálnánk

de a végről nézvést mindezt:
világ elejére állnánk

*

A köszörű meg se lódult
kövéből nem pattant szikra
máris a sok félig csorbult
kés itt peng a vállaimban

 

bordáim közt nyakam táján
ereimbe fagy a vérem
a moccanás belém bénul:
halál csügg az élet ágán...

 

halálcsillag jár az égen

 

(Apám – és árnya)

Mocorgó árny a kert mélyén
Vajon még ő       vajon még én?

Apám épp a sasfát ássa
Katibogár indításra
Nevem ott szárad a végén

 

Mégsem ismerünk egymásra
Pedig mintha visszamászna
Minden bogár az időből
Sasfát rágó méregzöldből
Tetejébe indulásra

 

Kifakult az idők vászna

Fájón zuhannak a fények

S mégis       minden szárnycsapásra

Innen röppen fel az ének

Szó és harmat innen szállong

Fagyökértől fel az égig       Pusztulásra

Mintha innen indulnának

Szerteszét az időszálak

E mélységből       sas tövéből

Mintha anyátalan méhből

Halál fészke lett a sasfa?

Bogárnak és denevérnek?

Istenem hogy fáj a hívás

Istenem hogy fáj az ének

 

(A reménykedő historikus)

Átok lett a Poros Útból...

 

Vagy csak megorrolt az Isten?
Hogy a porban hurcolt múltból

 

Valamicskét belénk hintsen?

 

Hogy az Élet földerengjen,
s ne az élés dühe hajtson –
bölcsők s bölcsek földje ringjon

 

Szamos-marton       Duna-parton...

 

(A bölcs)

Uram       küszöbödre hajlunk

Katonáidat ereszd szét
Nem féli senki már kardunk
Kelet lobbanó keresztjét

 

Nyílvesszeink kirügyeztek
Sámán egy szál se hogy szóljon
Ménjeink szegyében tetvek
Álom a kerecsensólyom

 

De hogyha tavaszod virrad
S Igéd lesz ismét a mérce
Add hogy egy nép is megértse
A megkezdett       s megszakadt leckét:
Semmivé válik a ködben
Ki vérének állít kelepcét.

 

(Budapest, 2005 decemberében)

 

 

 

 

 

 

 



Nyitólap