Kortárs

 

Ablonczy László

Csodatevő igazmondás,
avagy töredékes színháztörténet

Események és jegyzetek Szabó Zoltán bírálataihoz (1945–1947)

 

I.

 

VÍZKERESZT UTÁNI HÉTEN toppant Debrecenbe, vélhetően január 10-e táján, s ha idejében érkezik, a színháznyitás ünnepét aligha mulasztja el. Előbb-utóbb bizonyára szarkasztikus gondolatfutamban elmélkedett volna utolsó színházi élményét is idézve: a Vígszínházban 1944. február 25-én Horthy Miklós és kormánya Herczeg Ferenc Aranyszárnyak című, Zrínyi Ilonáról szóló történelmi revüjével búcsúzott az ó-világtól, s lám, az új világ kormánya, Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök, Teleki Géza kultuszminiszter és Zsedényi Béla, a Nemzetgyűlés elnöke pedig a Szabó Samu és Fendrik Ferenc jegyezte színpadi művel (Szerető fia, Péter) ünnepelte az új idő jövetelét. A debreceni estéken a színháznál erősebb hívogatóerőt jelentett Szabó Zoltánnak, hogy az Arany Bika asztalánál vacsora közben politikusokkal, közéleti emberekkel az élet-színház modern szcenírozásának módozatain vitatkozhatott. Az új Magyarország familiáris korszakát élte, ahogy a Kezdet kezdete című írásában (1947; Hazugság nélkül, 2. köt.) felidézte a debreceni napokat. Sötétedéskor kijárási tilalom volt: "A vendéglők akkor is becsuktak volna délután négykor, ha lett volna belőlük a városban. Ám nem volt. Így aztán akarva-akaratlan együtt vacsoráztak a miniszterek és az államtitkárok. S ráadásul egy alattvaló: magam." A Bika különtermében két asztalnál ültek az ország vezetői; "a beszélgetés rendesen éjfélig folyt, csendesen súlyos dolgokról". Politikai idill szinte az új idők hajnalán. Avagy Szabó Zoltán gyanútlan tisztességgel ült körükben? Ahogy felidézi: két asztalnál táboroztak a miniszterek; egyiknél a "vezérezredesek"; a másiknál a szociáldemokrata, kommunista miniszterek és a parasztpárti belügyminiszter. "A baloldali blokkot ilyenformán egy fehér asztal körül pillantottam meg" – emlékezett. A moszkvai kommunisták már tudták a forgatókönyvet, vélhetően a barátja, Erdei Ferenc is, aki belügyminiszterként már a másnapi érdekek szerint helyezkedett. Szabó Zoltán nem politikai számításból, hanem emberi ragaszkodásból ült a közelében. Ilyenképpen debreceni emléktöredékei is így merülnek fel: "a hazatérő emigránsokban volt sok megindítóan egyszerű jóhiszeműség és jótevő-kedv, talán Gerő Ernő kivételével" (Korszakváltás). A Németh László halála alkalmából írott A tusakodó ember című esszéjében (Ősök és Társak, 1975) az elmaradt memoárba illeszthető másik emlékét is érinti január végéről; Révai Józseffel beszélgetve Németh László "mélymagyar" kifejezését magyarázta: "Szerencsétlen, de nem észjárást meghatározó e szó. Németh László eszméit a jövőnek vetette fel." Emberi aspektusból is meggyőzően érvel Révai fajelméleti szempontjára: "Németh László nem olyan alkatú s értelmű ember, akit olyasmi, mint fasizmus, fajvédő szempont vagy nacionalizmus, bármiben megigézhet. Eleve immúnis. Ilyen a lélekalkata." Egy másik eszmecseréjéről Révaival a Korszakváltásból értesülhetünk: "arra volt kíváncsi, hogy én mit gondolok arról, hogy ők Debrecenben kezdték a demokráciát." Én és ők: Szabó Zoltán emlékiratában nem kései távolságtartással stilizálja önmagát; független voltát őrizte akkor is, amit tréfás, de voltaképp gunyoros válasza is kifejez. Révai Debrecen forradalmi múltja és a jelenkori történelmi változások összehangzó voltáról kérdezte Szabó Zoltánt, és a Szerelmes földrajz írója szarkasztikusan Petőfi prózájával felelt: "hogy lehet függetlenséget olyan városban kikiáltani, ahol a házak kapuira az van írva, hogy »aki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó...«"

"Alattvalónak" tekintette magát Szabó Zoltán, s nem csak a Bika különtermében. Mert ha csak kicsit is óhajtja, bizonyára magas hivatalos posztra emelik; ajánlgattak is rangot neki, de író akart maradni. Becsült elődök, Salamon Ferenc, Beksics Gusztáv, Vadnay Károly, Bársony István, Szász Károly nyomában a Magyar Közlönyt szerkesztette 1945 januárjától. Heroikus feladatot vállalt; a rendeletek egybeszerkesztése mellett "az előfizetéseket kellett nyugtázni, kölcsönadni a Belügyminisztériumnak, amely megszorult... Futárszolgálatot kellett szervezni a posta pótlására." (A nyolcvanéves "hivatalos" és a kétesztendős Magyar Közlöny, 1947; Hazugság nélkül, 2.) Szikár, tárgyszerű emlékezésében Szabó Zoltán egy szívmelengetö történetet is felidéz: 1945 januárjában tízfokos hidegben "két idősebb parasztember" kereste fel. "Száz kilométerről jöttek gyalog, télben, háborús időben. Előfizetni. Rendeletekre. Kiderült, hogy ők már megszerveztek futárszolgálatot is." A példa erkölcsi erejét véli legfontosabbnak két év múltán is: "Azóta a Magyar Közlöny felelős szerkesztője érzi felelősségét ezek felé a rendeletekért elgyalogoló parasztok felé is." Hűvös hangú elbeszélése csak szemérmes hűségét fedi; személytelenül vall Szabó Zoltán, örök közösségi ragaszkodását a történelmi idő demokráciaigézete hatja át.

Debreceni hónapjainak emléke, az önszervező társadalom élménye egész életében elkíséri: "Sohasem fogom elfelejteni, hogy milyen roppantul biztonságos, gyógyító és serkentő érzés, még ilyen szegényes körülmények között is, ha az államnak, a kormánynak, a nem felülről lett, hanem alulról felkelt hatalomnak csakugyan mögötte áll a nép. Barátságosan, nyugodtan, magabiztosan." (A kezdet kezdete; Hazugság nélkül 2.) E lelkesült múltidéző írása jelentéses időpontban: a magyar demokrácia összeroppantásának drámai napjaiban, 1947. július 26-án, a Politika című lapban jelent meg. Noha Szabó Zoltán egyetlen szava sem utal a dermesztő politikai fordulatra, írásának egésze a Példát sugallja és mutatja fel: hogy ama politikai-mitológiai időben még valóságos esély mutatkozott a demokráciára. "Fenséges volt a kezdet kezdete" – írja cikkében, és e tovatűnt, de örökké sóvárgott, beteljesítendő időt a politika felelősségének körébe utalja: "Az író dolga azonban itt megáll, megáll ott, ahol kezdődik a jósoké és a politikusoké. Az író dolga annyi, hogy elmondja, mi reményt talál a múltban és a jelenben, a politikusoké az, hogy a reményeket a jövőben valóra váltsák."

A JELENBEN IDŐZÜNK még, Szabó Zoltán reményeinek esztendejében, 1945-ben, tavasszal, amikor Pestre költözött a kormánnyal. A Magyar Közlöny mindeneseként gondok és nehézségek szorításában dolgozott: "Futárszolgálatot kellett szerveznie a posta pótlására. Budapesten az Állami Nyomdába, amely a lapot előállította volna, ha lett volna villanya, gáza, be kellett vezettetnie ezeket, nem is szólva arról, hogy később meg kellett küzdenie a Pestről Budára átkelés nehézségeivel. Csupán azért, hogy a rendeletek átjussanak a minisztériumokkal szomszéd szerkesztőségből a Dunán túlra, a nyomdába. Az Állami Nyomda üzeme a hivatalos lap kezdeményezésére indult meg újra. E nyomdászokban nem csalódott a szerkesztő azóta sem" – írta 1947-ben az imént már idézett, a Közlöny újraindításáról szóló cikkében. Cselekvő, szervező természete mellett érdemes a stílusára is figyelni. Nem egyes szám első személyben beszél, noha oka volna rá, hiszen a maga érdemeként sorolhatná a Közlöny újkori életét. Mintha a szerkesztőség titkára vagy jegyzője mondaná el a lap történetét. A feladat betöltése, a munka elvégzése, hivatásának alázata Szabó Zoltánnak mindig fontosabb, mint hogy önmagát állítsa középpontba; szinte viszolyogva kerüli a hivalkodásnak még a látszatát is.

Íróként és szerkesztőként a közélet terepén újabb feladatot is vállalt: 1945 májusától a Nemzeti Parasztpárt Képes Világ című hetilapjának főszerkesztését. Törekvése: "őrizni a magyar kultúra tüzet és fényeit addig, amíg ez a szó: értelmiség, elveszti enyhe osztályjellegét. Mert egyszer majd nagyrészt tanult és kiművelt paraszti és munkásfőket értünk alatta. Célunk az is, hogy ez mielőbb legyen." (Mondják; Hazugság nélkül, 2.)

Lapjában Szabó Zoltán folyamatosan jelentkezett írásaival, elsőbben is (május–június) Egy fiatal ördög Magyarországon című hétrészes sorozatával, amely önéletrajzi elemekkel átszőtt szatirikus történelmi-politikai irat 1944-es lelki, politikai, morális összeomlottságunkról. 1945 júliusában olvashatjuk első nézőtéri beszámolóját, amely terjedelmét és igényét tekintve színházi munkásságának talán legvékonyabb írása, Rahmanov Viharos alkonyat című darabjának előadásáról. Feltűnő, hogy máskor szokott ihletét nem mozgósította; mintha valamiféle kénytelenség íratta volna a cikket. Ismerve Szabó Zoltán igényét, ha korábbi gyakorlata szerint terjedelmesen és alaposan írta volna kritikáját, vitriolos szemlét kerekít a tenyérnyi színpadon bonyolított forradalmi szimbolista program-művecskéről. Meglehet, a politikai illem és tapintat fogta vissza máskor tárgyiasságban is gunyoros láttató kedvét. Szovjet és forradalmi darab; április közelében vagyunk, Rahmanov darabját a Nemzeti együttese az Andrássy úti Kamaraszínházban mutatta be 1945. június 28-án. Szabó Zoltán egy gépelt oldalt alig meghaladó tudósításának első bekezdésében a darab gyöngéire utal, miszerint a filmből írott színpadi változatban "a forradalmi tömegjelenetek elmaradnak". S a színészek gondját is finoman a műre hárítja: "az előtt a feladat előtt álltak, hogy a tömegsodrás mondandóját is a lélekábrázolás eszközeivel érzékeltessék. Halvány vetület, mint az élet képe Platón barlangfalán." Alig hatsoros bekezdésben Major Tamást jellemzi: Polezsajev professzora a "szellemi frissesség és a testi öregség" kettősségében "néha nem is egy embernek látszik". A feleség szerepében Ladomerszky Margitot hosszasan dicséri, mellette Rajczy Lajos, Ungváry László és Peti Sándor epizódját méltatja elismerően. A rendezőt nem említi (Gellért Endre), de munkájának érdemeként látja, hogy: "A kisebb szereplők és a rendezés igen eredményesen törekedtek arra, ami az orosz (és a francia) színjátszás nagy értéke, hogy az epizódszerepek csak terjedelemben s ne értékben maradjanak a főszerepek mögött."

 

 

II.

 

ÚJRA A VÍGSZÍNHÁZBAN. Bárhogy kutatom az okát, nem értem: Szabó Zoltán összegyűjtött munkáinak harmadik kötetében miért borul fel az időrend, akár egy fejezeten belül is. Elemzései a premiert követő napokban íródtak. Már felhagyott korábbi túlzott tapintatával, miszerint nem akarva befolyásolni az előadás sorsát, gyakran alapos késéssel írta beszámolóját. Most a bemutatók közelsége, melegsége írásaiból jobban érzékelhető. Spekulációk nélkül, tisztázott időrendben haladunk szemléinek vizsgálatában, ilyenképpen élete gondjait is jobban értve élesebben érzékelhetjük színházi gondolkodását.

Módosítsuk hát a gyűjtemény rendjét úgy, ahogy az írások a valóságban születtek! Kövessük írói útján, s a Viharos alkonyat után következzék Molnár Ferenc Hattyújának beszámolója. Ez a Képes Világ augusztus 17-i számában jelent meg A hattyú, a liba meg a polgár címmel. Bevezetőjében a másfél évvel korábbi, utolsó látogatására utal, amikor Herczeg Ferenc Aranyszárnyak című darabját látta (megjegyzendő, hogy itt és a cikk végén is botlik Szabó Zoltán emlékezete, mert "Aranysárkányt" ír): "A páholyokban ott ültek a március 19. előtti Magyarország vezetői. Néhány hét múlva aztán az egész hazug világ összedőlt." Azt is tudatja beszámolójában, hogy egykori "társadalomkritikájához" az illett volna, ha cikkének a "Cigány a kurucoknál" címet adta volna. "Ezt úgy kellett volna érteni, hogy a kurucok azok az országgyarapító nemzetvesztők, akik a németeket a közéletben kiszolgálják, ám a magánéletben gyűlölik őket. Cigányuk pedig az olyan író, aki a fülükbe húzza nótájukat."

Fordult a történelem, megváltozott a világ, ám Szabó Zoltán közérzete változatlan a Vígszínházban: "Amit ma csinál Molnár Ferenccel, az valamiképp egyenes folytatása annak, amit tegnap csinált Herczeg Ferenccel." Korábbi beszámolójával összevetve a kritikus nézőpontja megváltozott: 1944 telén az egész süllyedő Magyarország metaforájaként láttatta a Vígszínházban előadott történelmi panoptikumot Zrínyi Ilonáról, utóbb, értelemszerűen, már egy színház társadalmi, szellemi gondjaként boncolja a Molnár-előadás avítt voltát. Stílusa is különbözik: az Aranyszárnyakat egy iskolás leányka dolgozatának stílusában, egyszerű tartalomfelmondással, mulatságos kisszerűségben láttatja. A mű és elemzője gyermekded összhangjának terében az idő rettenete megnő, az olvasóban pedig mind a mű, mind a vígszínházi előadás kacagtatóan kicsi lesz. Ez a Magyar Nemzetben megjelent gúnyirat hangvételével a miniszterelnök és Horthy Miklós felháborodását is kiváltotta. Érthetően, hisz rendszerük és szellemi nívójuk rovására kajánkodott az író – és a történelem igazolta vitriolos kritikáját. A hattyúról viszont, az előadás és közönség kapcsolatáról Szabó Zoltán másként, közvetlen személyességgel beszél. Ezúttal ellenérzéseinek kimondásában sem feszélyezi semmi.

Régi gyakorlata szerint a beszámolót ő maga alcímezte. Az első fejezet fölött ez áll: Lakáj a palotában, utalva a Herczeg-előadásról írt kritikájának címére. Gondolatmenetéből kitűnik: az álurakkal teli színpadon egyedül a lakáj figurája hiteles, amit a kritikus a színházra is kiterjeszt, mondván: "ugyanolyan áhítattal, hogy úgy mondjam, zarándoki komolysággal tálal választékos szellemi étrendet, mint e főlakáj a színpadi vacsorát". Figyelmet érdemlő láttatás, stílusát tekintve is. Oly szertartásos emelkedettséggel fogalmazza meg vélekedését, ahogy a főlakáj az étrendet bejelenti. Molnár gúnyját konstatálja a kritikus; a kritika olvasója pedig érzékelheti: Szabó Zoltán a színház tálalásáról tudósítván élcbe pácolja véleményét, miután az est éteksorát elfogyasztotta.

Társadalmi látlelet következik a műbírálatban, A két Ferenc közönsége címen. A kúria légkörét tapsolta a középosztály úri része másfél esztendeje a Herczeg-előadáson, most a középosztály úri részéből a főúri szalon vált ki lelkesedést. Szabó Zoltán ijesztőnek mondja a párhuzamot. De a remekmívű szociográfiák írója jelzőknél és impresszionista észleleteknél mélyebbre ás. A hattyú születése című kis fejezetben Molnár Ferenc írói voltát dicsérve elmés képzeletjátékkal a szerző észjárását rekonstruálja: miként jutott a hattyúképhez. "Liba a leány, aki hercegnőről álmodik. De liba az a hercegnő is, akinek megtetszik a nevelője... Hattyú és liba – gondolja tovább [a szerző – A. L.] –, két rokon madár. Égi és földi tünemények... Világos, hogy a hattyúról, amely rokona a libának, a hercegnőről, aki rokona a varrólánynak, darabot kell írni." Szabó Zoltán nem fölényes, és nem ítélkezik. Írói képzelete társadalmi-lélektani elemzéssel igyekszik megérteni és megvilágítani a lényeget; arra kíváncsi, hogy mű, színház és közönség milyen érzésben és gondolkodásban találkozik. A kérdésre A polgár változásai című cikkelyében válaszolt: "A burzsoá, akit proletárul burzsujnak, magyarul bugrisnak hívnak, növekvő áhítattal tekintett a szalonokra. Forradalmisága a királynyakazástól eljutott a mésaillance forradalmi cselekedetének nagyrabecsüléséig. A guillotine-tól, ahová a polgár juttat, az ágyhoz, ahová a polgár bejuthat."

ESSZÉT OLVASUNK voltaképp; a Vígszínház Molnár-bemutatója alkalmából született elemzést, amely a történelmi-társadalmi változások mélyén az emberi érzéseket és gondolatokat kutatja. Rendező és színész teljesítménye szóra se érdemesül, mert Szabó Zoltánt most a társadalom lelki kondíciója érdekli. Két, merőben eltérő darab azonosan hatott a történelem hullámverésében. A siker esztétikumát is elemzi a kritikus; a drámaíró logikáját követi (A szerző gondolkodik): "Az író jól mulat magában... Elvégre jó író, tehát fölötte van közönségének. Fölényesen szolgálja ki, mint a viveur a szeretőjét." A siker ebből is következik: "A kispolgár akkor boldog, ha valami emberi alantasságon kapja rajta az előkelőket. Az előkelőket viszont úgy kell beállítani, hogy kicsit bárgyúak, korántsem oly elmések, mint mondjuk egy könyvügynök. De azért szellemesek, elegánsak, fölényesek" – olvasható A fenséges meg a közönséges cím alatt.

Befejezésként azon tűnődik, hogy a Vígszínház miért éppen A hattyút mutatta be. Feltételezése szerint azért, mert "forradalmi hangon beszél a királyokról. Persze ez tévedés." Az emelkedett, okos elemzés utolsó passzusában nézőtéri észleletéről is tudósít: "a közönség kitűnően mulathat a darabon, a magamfajta a darabon és a közönségen. Illetve a közönségnek ama részén, amely azt hiszi, hogy ő itt valamiféle szókimondásnak a szemtanúja. Az előadás kitűnő. A demokratikus nézőtér visszafojtott lélegzettel figyeli a pompás és vígszínházi lelkiismeretességű díszleteket, szinte eláll a szívverése a színpadról feléje áradó előkelőségtől, és csodálja, hogy a Vígszínházban mily tökéletesek a lakájok."

A demokratikus közönség ámulatáról és csodálatáról ír Szabó Zoltán, de ebben az augusztusi színházi estében többféle csodálat és öröm feszült a nézőtéren, mint amit feltételezett. Mert jelentése volt annak, hogy Molnár Ferenc újra színpadra, a Vígszínházba juthatott, hiszen esztendőkön át tilos volt műveit játszani. Egyébiránt az 1945/46-os évadban még egy Molnár-mű szerepelt a színház műsorán; szerzője amerikai emigrációból küldte Jób Dánielnek: A császár, amely a napóleoni időkben, 1804-ben, Párizsban játszódik. Egy színházi este örömét egyetlen néző lelkéből bajos felfejteni, s több száz jó vagy rossz közérzet rezgésszámát pedig végképp nehéz bemérni. Hogy a kedves színész játéka, a színpadi ragyogásában, jelenetváltásaiban megélt színpadi történet és a néző személyes sorsa milyen talányos folyamatokban erősödik közös nézőtéri érzéssé, erről alig-alig tudunk valamit. Történelmi időkben pedig különösképpen; s 1945 nyarát történelmi pillanatnak tekinthetjük. A "demokratikus nézőtér" közönsége a főúri szalon színpadi fényében sokféleképpen megélhette ámulatát és örömét. Úgy is például, hogy életben maradt; mert a náci haláltáborból tért haza. Mert a Vígszínház tradicionális közönsége, Lipótváros polgárainak java odaveszett Auschwitzban, Dachauban és más rettenet-lágerekben, ha sokan már előbb, a Dunában vagy az országúti halálmenetben be nem bevégezték sorsukat.

De ebben az újkori örömben és tapsban benne feszült az is, hogy az 1939-ben igazgatói irodájából kiparancsolt Jób Dániel visszatérhetett posztjára, s persze hogy a Vígszínház legsikeresebb hazai szerzőjét, Molnár Ferencet állította műsorának élére. Ahogy Somló István és más művészek, akik a Vígszínház elejét jelentették, és akiket a közönség újra láthatott a történelem megpróbáltató hónapjai, évei után, emberi és művészi értelemben új életre támadhattak. Még ha az épület súlyos sebesülése folytán – Szabó Zoltán nem említi – a Vígszínház együttese a Nagymező utcai Rádius moziban kezdte is új életét. Fontos és történelmi tény: szerző–igazgató–társulat és közönség közös öröme A hattyúval ember voltuk varázskörében, az élet ünnepében is tetőzött. Az is feljegyzésre érdemes, hogy egy szenzációs beugrás sikerével a magyar színjátszás újkori tüneménye, Ruttkai Éva kezdte színházi életét.

A hattyú július 2-án került színpadra Marton Endre rendezésében. A premieren Tolnay Klári játszotta a főszerepet, amit váratlan betegsége folytán, augusztusban Ruttkai Éva vett át. Minthogy meglehetősen késve, augusztus 17-én jelent meg Szabó Zoltán kritikája, vélhetjük: talán Ruttkai Évával látta az előadást, s ha nem Tolnay Klári, hát az új színésznő avatása sem érzékenyítette el, hogy nevesítse a címszereplő alakítóját. Annyira megdöbbent és felindult Szabó Zoltán a Molnár-repríztől, hogy eszmei érveivel kimerítette a terjedelmet, és a színészek játékát már helyhiány folytán se véleményezhette. Módszere szigorú, ám következetes. Herczeg Ferenc és Molnár Ferenc légvárakat építettek a középosztálynak – összegzi esszéjét, "e légvárakban pedig az a közös, hogy időnként zaj nélkül összeomlanak".

 

 

III.

 

NEM VEZETETT NAPLÓT, de egy közéleti esemény bénító hatását feltételezhetjük: március 5-én a Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt és a Szociáldemokrata Párt paktumában megalakult a Baloldali Blokk. Szellemi ember számára dermesztő fordulat. Szabó Zoltán közérzetére talán Illyés Gyula feljegyzései nyomán következtethetünk. Illyés jeles napon és jelentéses gesztussal, március 15-én kilépett a Nemzeti Parasztpártból. Okát nem részletezi naplójában, tapintatos eleganciával levelében sem magyarázza döntését, de bizonyosan látta: a parasztpárt vitorlájába egyre vadabbul belekapó keleti szél viharos megpróbáltatások előhírnöke. Illyés naplójából körvonalazódik: elvbarátai feszült légkörben éltek; a kommunista párt fenyegető szorításában a parasztpárt vezetőinek folytonos kompromisszumjátéka emelkedett politikává. Vagyis a huzakodás és alkudozás feltartóztathatatlan sodródást és önfeladást jelentett. Ami Szabó Zoltánt is mélyen érinthette, hiszen ha nem is pártpolitikusként, hanem a szellem embereként, mint A tardi helyzet és más faluvizsgáló művek szerzője, természetesen a parasztság sorsának javítását személyes ügyének tekintette. Emelkedett igényességében a napi politika kérdéseiről nem óhajtott írni, a belső küzdelmeket is bizonyára csüggedten figyelte. Etikus volta azonban nem engedte, hogy a nyilvánosság elé tárja vélekedését. S talán tere sem lett volna, ahol kifejti ellenérzéseit. Alighanem már ekkor véglegesült benne az a felismerés, amiről néhány hónappal később Párizsból (1946. szeptember 19-én) játékos pontossággal írt Sárközi Mártának: "az az érzésem, hogy aki ma falukutatni megyen, az előre tudja, hogy mit fog felfedezni Magyarországon. Ez pedig baj, mert Kolumbusz sohase fedezte volna fel Amerikát, ha tudta volna, hogy hol van, és egyáltalában mi van ott" (Menedékház). Szabó Zoltán tartózkodó magatartása mögött alighanem Márai Sándor álláspontjához közeli vélemény rejlett: "a párt mindig árulás az egész ellen, a pártütés mindig ütés a humánum teljessége, a szellem szabadsága ellen" (Ami a Naplóból kimaradt – 1947). A Blokk csak igazolta a tételt. Hallgatott hát Szabó Zoltán, hogy a politikát távolról szemlélve önnön szellemi békéjét megőrizze. De nyugalmát aligha tudta megvédeni.

"1946 beköszöntével azt reméltük: hamarosan béke lesz" – olvashatjuk Schöpflin Gyula Szélkiáltó című emlékezésében. A fegyverek elhallgattak ugyan, de a hon nyugalmát, az óhajtott lelki békét, amit Szabó Zoltán oly nagyon sürgetett írásaiban, éppen Schöpflin Gyula is bolygatta, amikor a Rádió elnökeként Nagypál István álnéven támadta Németh Lászlót. Kíméletlen és hajszára hangoló szövege Kútmérgezők címmel hangzott el saját intézményében, a Magyar Rádióban. Vádbeszédének indíttatásáról szívesen olvastunk volna memoárjában, mert kései vallomása szerint korán érzékelte a hazai politika nyomasztó voltát. A Kútmérgezőkkel mindenesetre országossá hangosította a Németh-gyalázók kórusát, amely aztán az évtizedek folyamán változatos és leleményes szólamokkal koncertezett. Egy adat alapján feltételezhetjük, hogy Szabó Zoltán átérezte Németh László pokoljárását: dr. Lakatos István életrajzi kronológiája hivatkozik egy levélre, amely szerint "a Valóság szerkesztősége tagjai sorába hívja Németh Lászlót". Az író levélgyűjteményei nem tartalmazzák az 1946. május 16-án fogalmazott sorokat, így csak fordulatát ismerhetjük: "hiányzik már nekünk Németh László szava a magyar közéletből."

A Valóság főszerkesztője és a szerkesztőbizottság elnöke pedig Szabó Zoltán volt. Aki életének talán utolsó nagy esszéjében (A la recherche 1975; Ősök és társak) búcsúzott az írótól. S ebből sejthetjük immár kései csöndjének az okát is, hogy életének utolsó évtizedében már alig-alig írt. A Németh László-tanulmány befejezését, az írótól idézett sorokat Szabó Zoltán búcsúvallomásának is tekinthetjük: "ha úgy sincs a beszédnek értelme, hagyjunk hát föl vele, s éljünk, mint a karthauziak, fölfelé alkotva meg egy-egy napunk... Mind ritkábban történik meg, hogy a mondanivaló áttörje a szavakat pötyögtető csöndet, s ha megtörténik, dadogóvá váló hangom, az arcok elidegenedése figyelmeztet, hogy fájdalmaimra nincs fül, gondolataimra felvevő szerv. A mű volt az egyetlen nyelv, melyet még beszéltem, most, hogy ez is megszűnik a közlés szerve lenni: a Certosa teljesen bezárult..." Utolsó éveiben a bretagne-i kisváros, Josseline temetője előtt álló háza ilyenképpen lett "fogadalom nélküli" kolostora a Rádiótól nyugdíjazott Szabó Zoltánnak, s ha az írást még olykor gyakorolta is, olyan volt, "mint az imádkozás".

1946 TAVASZA a háborús bűnösök tárgyalásának feszült időszaka is. A Világosság Rajniss-sal közölt interjút, amelyet Illyés Gyula így véleményez naplójában: "Amihez újságíró nyúl, elrontja. Hogy utálta őket az ország októberben. Valóban hazaárulók. De most a levegőben mégis az érződik: nem tanul esetükből a magyarság. Nem a bűn kapott hangsúlyt, hanem a megtorlás." Illyés Gyula feljegyzései a következő napokban főképpen a népbírósági tárgyalások légkörét idézik; érintve Bárdossy, Imrédy, Szombathelyi kihallgatásainak erkölcsi, jogi, társadalmi, továbbá személyes, emberi-írói vetületeit. Márai Sándor újabban közreadott feljegyzéseiben sűrűn olvashatjuk álláspontját: a szovjet szuronyok közé szorítottan reménytelennek látta, hogy a magyar társadalom "önmagából gyógyulhat", s úgy vélte: a zsidó népirtás tragédiájának méltó tisztázását alja indulatok elszabadulása is akadályozza. Illyés csak utal a kivégzések tömeghangulatára, Márai élesen fogalmaz: "A fasiszta kivégzések közönsége nagyrészt zsidó söpredékből áll össze, vérszomjas szemet-szemért alakokból, akik igazán szenvedtek, akik ártatlanul elszenvedték a zsidóüldözések vesszőfutását, akik megkínzott, nyomorult halottaikat gyászolják, otthon maradtak. De ez a nagyvárosi hangos, szemérmetlen és kegyetlen alzsidóság, ez a söpredék, amely üzletben, utcán, hivatalban képviseli most a zsidóságot, igen nagy veszélyeket idéz föl a megmaradt zsidóság egésze számára. S nem lehet tenni semmit ellene." (Ami a Naplóból kimaradt – 19451946) Illyés Gyula a gyűlölködő és bosszúhevületes társadalmi hangulatban gyötrődik: "Mi derült ki eddig? Hogy az emberek mégsem bántottak eléggé ahhoz, hogy hasonlóvá tegyenek magukhoz, hogy gyűlölni tudjam őket. Mikor visszavonulok az emberektől, igazában magamtól vonulok még vissza. Tisztáznom kell valamit a csendben? Igen, de igazánból nem magamban, hanem az emberek világában. Ezzel a világgal vonulok vissza, hogy nyugodtabban szót cserélhessünk."

Általánosabb, drámai társadalmi kérdésként Sárközi Márta emlékkönyvében (Menedékház) Gyapay Gábor és felesége, Kovách Márta utal a feszült, bosszú-mérgezett időkre. Erdei Ferenc belügyminisztert hajnalokig tartó beszélgetésekben győzködte Sárközi Márta: "...ne engedje a bosszúállást. Pedig ha valaki vesztes volt, akkor Márta az volt." (Erdei Ferenc 1945 novemberéig, Dálnoki Miklós Béla kormányában vezette a belügyet.) Sárközi György özvegye, Molnár Ferenc lánya, a kivételes jellem és tündökletes irodalomszervező, a Válasz mindenes nagyasszonya ebben az időben magasba tekintő igénnyel vallotta meg Gyapay Gábornak: "... nem akarok még egyszer a hülye [szöveghű kiemelés – A. L.] zsidók áldozata lenni. A saját sorsára úgy tekintett, hogy családja és ő a magyar zsidóság kiemelkedő alakjai, és a nem beilleszkedett zsidók miatt szenvednek." Rajk László és Péter Gábor erőszakszervezete a kommunista párt diktátumát szolgálva nem a jogrendre, hanem a gyűlöletre alapozottan szerveződött és működött. A tragikusan bolydult közélet ismeretében téves és erőszakolt Szabó Zoltán háromkötetes gyűjteményét az 1948-as írások után, az 1945 első felében írott Egy fiatal ördög Magyarországon című, 1944-ről szóló gunyoros korrajzával zárni. Mert 1945 után az üldözött zsidók és keresztények kérdése drámai módon megváltozott. Szabó Zoltán, talán a nagyidainál is keservesebb tapasztalatai folytán, nem írta meg később sem az újkori ördög-észleleteit. Ilyenképpen a gyűjtemény történetietlenül asszociálja a pokoli korrajzot és sorsát, gondolkodói voltát, hiszen az ország elhagyását, végső távozását Mindszenty József letartóztatása után határozta el, 1949 tavaszán: "A bíboros pörét és elítéltetését mint keresztény véteknek, mint magyar bűnnek, mint értelmes ember kardinális hibának éreztem" – írta lemondása indoklásában majdani apósának, Károlyi Mihály követnek. (Az "Állj fel torony" árnyékában)

Szabó Zoltán csendjét is az Illyés Gyuláéhoz hasonlatosnak érezzük, hiszen minden időben rühellte a Központi Gyűlölde üzemelését, és következetesen a higgadt eszmecsere igényét hirdette. Hallgatását tehát Illyés Gyulával is jellemezzük: "Azért vonulok vissza, mert nincs bennem bosszúérzet, vagyis szeretem a világot." Alighanem véglegesen tisztázódott Szabó Zoltánban ezen a tavaszon: az egészséges társadalom felnövekvésében és a demokrácia eszményének megvalósításában nem reménykedhet. Tisztult előtte: az ország végzetes sorsba jutott; szovjet gyarmati voltunkból nem menekülhetünk. Az 1945-ös esztendő írói termését összevetve az 1946-os évvel, feltűnő: elmaradtak a hazai ihletésű, egyéni és társadalmi gondokat tárgyaló cikkei is. Menekülést is jelentett hát, hogy Boldizsár Iván megbízásából július végén Párizsba utazhatott. Menekülést? Inkább haladékot, s egy tragikusabb felismerés alkalmát. Azt, hogy néhány hét múltán, szeptemberben, Párizsban már világpolitikai méretekben is rádöbbent nemzeti sorsunk végzetes holnapjára.

Későbbi írásaiból értesülhetünk arról, hogy Párizsban követte a szellemi eseményeket; rendszeresen figyelte az új könyveket, megnézte a legfrissebb színházi előadásokat; Barrault-val a Gide fordította Hamletet, Gaston Baty színházában a Makrancos hölgyet. "Egy-két fergeteges nevetést keltő Moličre-t a Comédie-ben", aztán Mauriac és Anouilh új darabját; járt zsebszínházban, és A tisztességtudó utcalány s a Zárt tárgyalás mellett megnézte Sartre "szadista darabját", a Temetetlen holtakat is. De kényszert nem érzett arra, hogy hazaküldje színházi észleleteit. Majd csak otthon, Márai Sándor párizsi naplójához fűzött észrevételeiből (Egy skandináv utazó naplójegyzetei egy nagy magyar író naplójáról – Nagyvilág, 1947. február 15.) értesülhetünk színházi élményeiről, 1947 tavaszutóján pedig a budapesti Sartre-import lázához írt szatirikus jegyzetet (A szakálltalan próféta – Új Magyarország, május 10.). Szabó Zoltánt a divat sose gyöngítette; s most különösképpen nincs kedve értekezni. Mit néki a párizsi színház, amikor ő a szétrobbantott országot és a magába hullt nemzetet siratja Kádár Imre énekével! Sartre sose kínozhatta őt annyira a színházban, amennyire a Luxembourg-palotában a szovjetek diktálta dramaturgia szerint sorsunkra menően a nagyhatalmak szadista színjátéka kínozta.

KARÁCSONY ELŐTT érkezett haza; vélhetjük, azért is, mert már több nap észleletét és közérzetét sűríti Az első látvány című írása, amely 1946. december 25-én jelent meg a Magyar Nemzetben.

Hazatérőben se lankadt benne a szociográfus. A hálókocsit is figyeli, és arról tudósít, hogy Bécsben rozogábbra cserélik, az ágyneműt pedig lehúzzák, "...mintha mi tolvajok országa volnánk, lepedők veszedelme". Tájékozódásában érzékeny figyelme az emberekre irányul: "Az újjáépült és megbízható vasúton a szegényes, megbízható, szorgos és csüggedéseknek nem engedő vasutasokat nézem." Aztán közéleti tűnődésének mélyén már a párizsi keserűség lappang: "A nép megszabadult a létét fenyegető veszedelmek egy részétől, de hol a lélek, amely ezek után csoda dolgokra képesíti?" A politika terepén pedig "igaz beszéd" helyett modor és taktika uralkodik, s tavaszi hallgatására is utalva talán, friss tapasztalatait így összegzi: "A magyar közéletet a jobbra és balra szakadás veszedelme fenyegeti." Óhaja és igénye pedig: "Az én hazám az emberi együttélés bizonyos légkörében is van. Nem érzem, hogy ez a légkör itthon kialakult volna. Nem érzem hazám légkörét otthoninak."

Súlyos és keserű szavak.

Amit egy újabb közéleti jegyzetéből is hallhatunk néhány héttel későbben. Mint Lót felesége címmel a Szabad Szóban (1947. január 19.) már élesebben fogalmazta meg álláspontját. Csaknem félévnyi távollét után döbbenettel tapasztalta, hogy a társadalomban hiányzik a párbeszéd képessége és hajlandósága. Látlelete szerint a helyzet sokat romlott az 1945-ös idővel összevetve, amit Angliából érkezve Az első látvány című írásában rögzített. Akkor az "értelmes és türelmes szeretetet" hiányolta, 1946 végén viszont úgy véli, hogy sokak "elméjének, gondolatainak, tetteinek ura még mindig nem a jövőt termő akarat, nem a jelent felmérő értelem, hanem a múltra reagáló és ráadásul hisztérikus emlékezés". Mintha tavaszi tapasztalatait is most beszélné ki; a társadalom egyes rétegeiben a veszteségek siratása tapasztalható, holott ha valaki perzsaszőnyegeit vagy földjét vesztette el, potomság az életben maradással összevetve. S talán legsúlyosabbnak tekinthető beszélye egyik szereplőjének, Oszkárnak a dilemmája: "A nácik ellensége holtbizonyosan csak az, akit a németek megöltek. Következésképpen, akit a németek elmulasztottak megölni, az a nácikhoz tartozik. Mint ilyen: megölendő. Nyilvánvaló, hogy így juthatunk el az európai emberiség létszámcsökkentéséhez legrövidebben."

Szabó Zoltán kurzívval szedett gondolata a történelmi idők vajúdásának talán legsúlyosabb gondját érinti. Előző tavaszi némaságáról is árulkodik. Fél, hogy a demokrácia értelmi tisztulásának reménye az irracionális indulatok áramában megsemmisülhet. Márai Sándor naplóiban is megrendítő észleleteket olvashatunk ebből az időből. Szabó Zoltán idézett írásában fölsejlik az, amit Márai csak magának rögzített 1947 elején: "Nem elég szeretni azt, amit ők szeretnek, megkövetelik, hogy azt is gyűlöljem, amit ők gyűlölnek. Itt válnak el útjaink." Márai már nem, de Szabó Zoltán még igényli és vágyja a közösségi élet alkalmait. "Az égő múlt felől a kínálkozó jövő felé" óhajtja fordítani a társadalom tekintetét. Ezért is véli pusztítónak az elvakult hangot a mindennapokban, és ezért is látja a színházban a lélekemelő csoda terepét. Vagyis otthoniassági igényében a kultikus összetartozás légkörét óhajtja. A színház esténként változatlanul az együttlét kedvező légkörét ígéri, így a játék hatalma által a színházba annak a hazának a vágyképét helyezheti, amelyben a hétköznapokban is élni szeretne, s amely kívánatos helyszíne lehetne embertársai életének is.

 

 

IV.

 

TAMÁSI ÁRON Hullámzó vőlegény című darabjának bemutatója a Nemzeti Színház Andrássy úti Kamaraszínházában (ma a Bábszínház) ezért is fontos és kultikus esemény. Beszédes a premier időpontja: 1947. január 30. A párizsi béke aláírásának időpontja: február 10. Tamási Áron egykori vallomásaiból, leveleiből tudjuk, hogy új darabjára Németh Antallal kötött szerződést, de a Nemzeti direktorának távozásával 1944 tavaszán az író az egyezséget semmisnek tekintette. Két felvonással elkészült ugyan 1944-ben, de a forgatagos időben nem dolgozott tovább. Vélhetően a megoldás, a harmadik felvonás még nem körvonalazódott véglegesen, 1945-ben pedig a színház sem sürgette darabírásra. A Nemzeti Major Tamás által megszabott, politikailag világos, magyar és világirodalmi klasszikusokra és szovjet művekre alapozott "haladó" programjába eszmeileg sem illett Tamási Áron munkássága. Vélhetjük, a párizsi béketárgyalások nyár végi keserves tanulságai nyomán belpolitikai érdek lett Tamásit játszani.

Az író ősszel sietősen befejezte játékát, és a színház is azonmód bemutatta. 1946. december végén kezdték el próbálni, és egy szűk hónap múlva már premiert hirdettek. S hogy február 10-e előtt társadalmi-közérzeti szempontból fontos szolgálatra szánták Tamási játékát, az a tény is jelzi, hogy a január 30-i bemutatót követően öt nappal, február 5-én a rádió már közvetítette az előadást. Sőt, addig nem szokott gyakorlatként külön adásban egy kritikus (Majoros István), a szerző (Tamási Áron) és a rendező (Both Béla) beszélgettek a darabról. Ami aztán alighanem a rádió további történetében is kivételes: a Hullámzó vőlegényt még játssza a színház, amikor egy hónap múlva újra műsorára tűzi a rádió, és újabb személyekkel, színészekkel bővítik a társalgók körét. Békés István vezette a beszélgetést a darabról és az előadásról, s Bóka László államtitkár ekkor szigorú ideológiai ellenvetéseivel áthangolta az eszmecserét. Maga Tamási Áron és a főszereplő Uray Tivadar erős, de visszafogottan fogalmazott érvekkel védte ki a támadást.

A Hullámzó vőlegény bemutatóját megelőzően a szerző a Színház című lapban Halász Péternek nyilatkozott (1947. január 29.). A beszélgetésben Tamási sértődöttség nélkül, de nyíltan összegzi az előkészületek keserű tanulságait.

1. A "hosszú hallgatás és megpróbáltatásos esztendők után" érdemelne annyi érdeklődést a sajtótól, "mint egy külföldi nagyság, aki »leereszkedik« a pesti színpadokhoz".

2. Az író, aki nem tartozik párthoz, "nem szívügy". Súlyos jelenségnek, "kulturális gyarmatpolitikának" minősíti Tamási e jelenséget, s ma is jól értjük, mert újra látjuk e tendencia aggasztó következményeit. De a "szívügy" hiányának van személyes címzettje is, ami akkor világosodik meg előttünk, ha megismerjük az író hagyatékából Major Tamás 1947. január 11-i levelét. Vélhetjük: a próbákra bejárva Tamási nem találkozott az igazgatóval, ezért levelet írt, amelyben a direktor távollétét a közömbösség jeleként értelmezte. Válaszában Major a betegségére hivatkozott, amit nyilván Tamási sem hitt el, hiszen a színháziaktól értesülhetett volna az igazgató hogylétéről, és akkor nem kéri számon Major távollétét. A direktor, hogy nyugtassa az írót, tudatta: "szeretettel fogjuk kezelni... addig tartjuk a darabot, amíg csak egy kis remény is van az érdeklődésre." Majort voltaképp már nem érdekelte a Hullámzó vőlegény ügye, nyilván, mint annyi más alkalommal, Magyar Bálint főtitkár vagy Benedek András dramaturg falazott neki, s válaszolt az általuk nagyra becsült szerzőnek. A Nemzeti munka- és életrendjét megvizsgálva azonban Major egyszerűbb s igaz érvvel is kimenthette volna magát. A Hullámzó vőlegény bemutatóját követő héten, február 7-én a nagyszínházban ugyanis Major rendezésében Gorkij Jegor Bulicsovjának premierje következett. Délelőttönként tehát, amikor az Andrássy úti Kamarában a Tamási-játék együttese a főpróba hetébe jutott, a Blaha Lujza téren a Gorkij-előadás is összpróbához érkezett. Ismerve Major állandó késettségét, okkal feltételezhetjük: erősebben fenyegette őt premierjének közelsége, hogysem óráit a Hullámzó vőlegény javítására vesztegesse.

3. Tanácstalanság mutatkozik a magyar darabok előadását illetően, állítja az író a beszélgetésben, aminek jele: a színházak külföldi műveket sikeresebben adnak elő, s ez a színésznevelés gondjára utal. Összefoglalva: mindenki tette kötelességét, de a darab senkinek "nem szívügye". Arról is beszél Tamási Áron az interjú későbbi fejezetében, hogy szokott gyakorlatát követve a próbákon jelen volt, "mint csöndes vendég üldögélt" a nézőtéren. Kívánatos volna, folytatta gondolatát, hogy "tárgyilagos kritika" és "bizonyos szeretet" fogadja az új magyar darabokat, "legalább akkora szeretet és lelkesség, mint a külföldi szerzőt, akit a hazai társadalmi és politikai sznobizmus csak azért, mert külföldi, tárt karokkal ölel kebelére".

Tapintatos fordulatokkal fogalmazott, szigorú vallomás.

Bemutatójával kapcsolatban kénytelenséget érzett Tamási, ami mögött Major Tamás taktikai megfontolása is felderenghet. Keresztury Dezső, aki a Parasztpárt képviseletében vezette a kulturális tárcát, az ősz folyamán egyre szorultabb helyzetbe került. Illyés Gyula korábban, egy 1946. július 19-i naplójegyzetében utal Keresztury megkeseredett voltára: "Már állt volna fel, hogy lemondólevelét megírja – elismeri, semmit sem ért el." Ami nyáron elmaradt, az december elején bekövetkezett: Keresztury lemondott, de a pártok közötti alkudozás idejére, márciusig, ügyvezetőként még a minisztérium élén maradt. Szabó Zoltán nagyra becsülte erőfeszítéseit: "A közoktatásügyi apparátus újjáépítése s az a kulturális fellendülés, mely ebben az időben Magyarországon volt tapasztalható, részben az ő munkájának volt köszönhető. Kereszturyt a Kommunista Párt buktatta meg... olyan okból, amelyhez Keresztury személyének semmi köze nem volt: ő miniszterkorában is inkább dolgozott, mint politizált" – írta tíz esztendővel később. S mint cikkében megállapítja: Keresztury "a demokratikus Magyarország utolsó e névre érdemes minisztere volt".

1946 szilveszterét Szabó Zoltán a Nemzeti Színházban töltötte, ahol pártbeli barátai tudatták vele: jelölnék Keresztury helyére! ő feltételeket szabott, de az ügy gyorsan elcsöndesült, mert a kommunista párt ellenezte a személyét. Elképzelhető, hogy két-három héttel korábban, Keresztury Dezső lemondásával egy időben, amikor Szabó Zoltán még Svájcban időzött, Tamási Áron miniszteri jelölése is felvetődött. Az idézett Színház-beli interjúban is érinti az ügyet, mondván, nem hitte, hogy bekövetkezhet. Szabad kezet kért munkatársai kiválasztásában, de a "legelemibb feltétel is merev ellenállásba ütközött". Évek múltán Szabó Zoltán említi (A rendkívüli ember – Ősök és társak), hogy 1960. november végén londoni találkozásuk alkalmával Tamási felidézte miniszterségének esélyét: "Kétszer elhárítottam, ha harmadszor kérnek, elvállalom – jelentkezett ahogy a stílusban a becsvágy kifejeződik: a népmese." Úgy is történhetett, hogy elsőbben Tamásit kérték fel Keresztury helyére, de feltételei folytán elvetették személyét. Időközben a decemberben hazatért Szabó Zoltán került szóba, minthogy pedig ő is igényekkel jelentkezett, ráadásul a kommunisták kontrázták személyét, újra próbálkozhattak Tamásival – talán így érthetjük a Londonban említett kétszeri felkérését.

Majornak tehát egy leendő miniszter személye kedvező szerzőfogásnak mutatkozhatott. De említettük már: időszerű s belpolitikai hatású esemény is sürgette Majort, hogy előálljon Tamásival 1946 őszén. Amikor a párizsi béketárgyalások során világossá lett az antantállamoktól a magyarságra kényszerített sors, belpolitikai és taktikai kérdéssé vált, hogy tanácsos volna valamiképp a békesség, a békítés hangján éltetni Erdély ügyét a hazai közhangulatban. Major Tamás a kommunista párt irányát követte, s épp a párizsi tárgyalásra való előkészületek során, majd az értekezlet idején a pártnak a nemzeti szempontnál fontosabb volt a "testvérországok" és a szovjet érdekek harsogó képviselete. A Szabad Nép 1946-os számait olvasva pontosan érzékelhető az önpiszkító pártprogram, amely politikai eseményekhez kötve, de mindig a szovjethűség elsőbbségét követve változott. Tamási Áron személye Erdélyt jelképezte, fontos volt tehát Major Tamásnak, hogy pártja népszerűtlenségének légkörét oldja; s a Nemzeti Színház tekintélye ebben politikai súlyt is jelentett. Később, amint fordult az idő, Major elárulta magát: "Még Tamási Áron narodnyik, szentimentális darabját is bemutattuk" – jelentette ki nagylelkűségének bizonyítékaként 1949. január 15-én a Zeneakadémián a Színház és demokrácia című előadásában. A pontosság és a tisztesség kedvéért megjegyezzük: Major visszatekintő öndicsérete azért is ízetlen, mert 1949-ben Tamási Áron már némaságra ítéltetett. Sem írásai a lapokban, sem könyvei nem jelenhettek meg, de újságíró sem kereshette meg például azzal a kérdéssel, hogy: tisztelt író úr, miért nem válaszol Major Tamás vádjaira, miért hallgat? Akkor már Tamásinak a hallgatásáról is csak hallgatnia szabadott. Nyomorúságos körülmények között, barátai adományaiból élt. Major tehát emberi és művészi kiszolgáltatottságában piszkolta Tamási Áront.

"Narodnyik": a honi marxi ideológia, a szellemi inkvizíció megfellebbezhetetlen átokszava. Előbb Révai József Szabad Népének hadoszlopa, majd Aczél György udvartartásának (Népszabadság: Rényi Péter, Pándi Pál, E Fehér Pál; Élet és Irodalom: Faragó Vilmos és társai) tartósított, évtizedeken át bevált kiátkozó ítélete. Major tehát jól tudta 1949-ben, mit és kinek beszél. S ha utóbb ily pökhendien elárulta szerzőjét, feltételezhetjük: intézményében már 1946 decemberének végén is ellenszereposztást diktált. Így történhetett, hogy a "narodnyik" darab főszerepét, Bodrogi, székely fazekas alakját a népszerű "urbánus" művészre, Uray Tivadarra osztották. Ami már az olvasópróba előtt is biztos bukást sejtetett – Tamási darabjának és Uraynak is. S ha meggondoljuk, hogy alig egy év múlva, 1948-ban Major Tamás (Abonyi Géza, Makay Margit, Németh Antal felesége, Peéry Piri és Pethes Sándor mellett) Uray Tivadart is eltávolította a Nemzetiből, akkor igazolva látjuk: pártos cselekedete, vitéz húzása volt Urayt székely fazekasként felléptetnie, mert két fronton is sikert ért el. "Tamás előrelátóan volt gonosz; évekkel később ütött és állt bosszút" – mondta róla keserű-mosolyos szeretettel Őze Lajos, nem sokkal halála előtt, amikor igazgatójáról és mesteréről beszélt nekem a Thököly és Dózsa György út sarki eszpresszóban. Major a "narodnyik" és az "urbánus" szellem ellen is harcot nyert. Urayval, a színésszel egy társadalmi osztályt is megbuktatott.

 Igazolódott Tamási észlelete: darabja nem volt szívügye a színháznak, legalábbis Majornak nem. Az 1946 őszén a Színház című hetilapban adott interjú (Aranyos tekergők, november 7–13.; 13. sz.) már előlegezi a szerző későbbi csalódását. Ebben a beszélgetésben megemlíti: Jávor Pálra gondolt Bodrogi szerepében, "de hát ő Amerikába utazott". Valóban, Jávor 1946. október 15-én délben a Keleti pályaudvarról amerikai turnéra indult, nem készült tartós távolmaradásra, de nem volt miért hazatérnie. Évtizedes küszködés, kudarc, megaláztatás után egészségének végzetes összeroppanásában már csak halni tért haza 1957 novemberében. Feltételezhetjük, Tamási Áron említhette is szereposztási óhaját, de Major Tamás tényként közölhette vele: nem számolhat az egykor népszerű művésszel. Bános Tibor könyve (Jávor Pál) említi, hogy 1945-ben "egykori dédelgetett hősét a Nemzeti vissza sem fogadta". A Nemzeti – vagyis Major Tamás. Jávor egy esztendőn át keringett különféle budapesti színházak között, jobbára olcsósított önmagával kereste megélhetését és gyakran kollégái betevőjét, mert ahová nevét kiírták, az a színház este telt házat ígért. Miközben már szervezte amerikai vendégszereplését, romániai turnéra utazott. Életrajzírója sem figyelt fel az időpontra és a román politika zseniális húzására: Jávor akkor utazott Romániába, 1946 júliusában, amikor a béketárgyalások megkezdődtek Párizsban. Miközben a legnépszerűbb magyar művész dalaival, fellépéseivel a színpadon és filmjei vetítésén a mozikban személyes jelenlétével kábítja-ámítja a romániai magyarságot, azonközben éppen Erdély vész el, megismétlődik trianoni darabokra szaggattatásunk. Magyar művész ilyen tartósan és a legmagasabb gondoskodással azóta sem vendégszerepelt Romániában. Ma sincs korszerűbb politikai propaganda: súlyos kérdések szorításában ámító akciókkal elterelni az emberek figyelmét. Jávorral a román politika idillt teremtett a magyarság körében, ezzel és annyi más trükkel a gyanútlanságot táplálták az emberekben, a román–magyar kapcsolatok zavartalan holnapját sugallva. Szeptemberben, a bukaresti búcsúztatása alkalmával Petru Groza miniszterelnök gépkocsival akarta megajándékozni, de Jávor egy vagon díszletfát és sót kért a magyar színészszakszervezetnek.

Major több okból sem viselhette Jávor népszerűségét. Felismerte: a maga mítoszát csak úgy építheti, ha művészi vagy politikai indokkal a régi kiválóságokat eltávolítja a színházból. Jávor persze "ideológiailag" is zavarta őt; a régi, a dzsentri világ jelképeként nem lehetett helye a szocialista-kommunista eszmeiségű színházban. Ironikus ellentmondás, hogy a dzsentri eszményi alakítója elhomályosította volna a Nemzeti újdonsült igazgatójának ellenállási mítoszát, ugyanis történelmi tény, hogy nem Major Tamás, hanem Jávor Pál járta meg Sopronkőhidát. Major szívós Jávor-viszolygására utal az is, amiről Sárossy Szüle Mihálytól értesülhetünk. Jávor művészi tanácstalanságában és erős honvágytól gyötörten 1949-ben felhívta Major Tamást New Yorkból. "Hogy miről és mit beszéltek, senkinek sem mondta meg soha. Még a feleségének sem. Persze, ismerve a történteket, következtetni tudunk, mi lehetett a telefonhívás háttere. Amikor visszajött, beleesett a karosszékbe, és halkan maga elé morogta: – Hát így is jó – és feleségétől egy italt kért..." (Miszter Jávor). Bános Tibor úgy tudja, hogy éppen tíz év múlva, 1959 nyarán a budapesti kórházban a haldokló Jávorral "a Művelődésügyi Minisztérium színházi főosztályának két magas rangú képviselője ünnepélyesen közölte: az új évadtól – régi óhajának megfelelően – visszaszerződteti a Nemzeti Színház". Bizonyos, hogy felsőbb parancsra, Aczél György miniszterhelyettes direktívájára Major kénytelen volt engedni. Sárossy közli Jávornak azt a június 5-én írott levelét, amelyben tudatja: "Közben itt volt Major Tamás, és visszaszerződtettek a Nemzetihez." Cinikus és megalázó, amit Jávorral műveltek; a Petőfi Színházban az igazgató Simon Zsuzsa folytonos megalázásait kellett eltűrnie, s hitvány darabokban, vidéki haknikban varietézéssel nyúzta magát a megélhetésért. ("Az igazgató-rendezőnő is mindig azt vágja a fejemhez: maga csak volt, Jávor úr. Szívfacsaró, amit velem művel ez a nő.") Adalék a kádári–aczéli konszolidáció természetéhez: Jávorra szüksége volt a rendszernek, hogy az 1956-os forradalom eltiprása után hitelesítse magát az ünnepelt művész hazatérésével itthon és a nagyvilág magyarsága előtt. Egy évvel később Jávor már bánta döntését, s 1958. december 3-án így írt amerikai magyar barátjának: "Eszetekbe ne jusson az, amit mi csináltunk, még akkor se, ha drótkerítésen át kellene hason csúszva menni egy tál gersliért." Amikor aztán bizonyossá lett, hogy Jávor menthetetlen, a királyi futár, a minisztériumi küldöttség megérkezett a jó hírrel. Aztán Major Tamás is – ez utóbbiról Bánosnak nem volt tudomása, vagy a történetet nem élezhette ki Major személyére. Köztudomású volt, Aczél György Majort nem szerette, így vélhetően Major felső parancsra, kényszerből kínált szerződést. Rossz lelkiismerettel ment volna a Városmajor utcai kórházba? Aligha. Majortól ha egy bocsánatkérő mondat is elhangzik azon a júniusi kórházi találkozón, azt Jávor tudatta volna barátjával. Amint ugyanebben a levélben Kiss Ferenc megbánásáról beszámolt. Jávor halálos ágyán is a társulati ülésről, az örökké vágyott Nemzetiben rá virradó holnapjáról álmodott. De az új évad Jávornak már nem kezdődött el, mert augusztus 14-én hajnalban meghalt.

JÁVOR HIÁNYÁBAN Tamási feltételezi az 1946. novemberi, idézett interjúban: "Alkalmasint Tímár Józsefre esik a választás." Ám Major Tímárt sem állhatta; 1946 márciusában már elbocsátotta, de – kivételes esemény hatalmának évtizedeiben – döntése nyomán olyan felháborodás lobbant, hogy kénytelen volt visszavonni határozatát. Tímár ősz végén az Antoniust próbálta, s bár december 20-án a bemutatóra sor került, elfoglaltságára hivatkozva Major kimenthette őt Tamásinál. (Olty Magda például érdekelt volt az Antoniusban, mégis szerepelt Tamási játékában: Piroskát alakította.) A szereposztást december utolsó napjaiban véglegesítették, a Hullámzó vőlegény próbáit január elején kezdték el.

Major imént idézett 1949-es kinyilatkoztatásával, önhitt és kioktató szavaival leleplezte, hogy fogalma sem volt Tamási művének gondolati és rendezői-stilisztikai kérdéseiről. Fogalma sem? Többen megírták: Major még az általa rendezett darabokat is nagy késetten olvasta. Most nem volt érdekelt, de érzéketlenséggel vádolni talán még így is igazságtalan, mert nem hagyhatjuk figyelmen kívül: 1942-ben Tamási Áron korábbi darabjában, a Csalóka szivárványban Kundi Kund és Kund Ottó kettős alakítása Keresztury Dezső tetszését is elnyerte: "Major Tamás rejtélyes kettős szerepében intelligens művészettel oldott meg egy nehéz feladatot..." (Árnyak nyomában). Mi történt 1949-ben? Major Tamásban a politikus elárulta az "intelligens művészt".

Jó okunk van tehát Szabó Zoltán higgadt beszámolójának alapján megismerni az előadás légkörét és tanulságait.

Említettük, Szabó Zoltán kultikus ihletettségben, változatos irányokból indítja színházi szemléit. Egyszer készülődésének folyamatával teremti meg írásának légkörét, máskor történeti eszmefuttatással közelít a színpadi eseményhez. A Tamási-játék elemzését a színpad leírásával a szerzőt követve indítja: "A szoba közepén egy terítetlen fenyőfa asztal áll, az asztalon egyszerű agyagkorsó. Ebben az agyagkorsóban tiszta víz is van, alighanem forrásvíz, a szomjúhozóknak." Az idézet utolsó tagmondata már Szabó Zoltán költői feltevése, amely az előadás jelentőségére is utal, mert a kritika címe: A csodatevő igazmondás. Ahogy egykor, legtöbb színházi ember és ítész nem érti Tamási megújító természetét: mint a korábbi játékok méltatói, a Hullámzó vőlegényben is a kritikák a lélektani okoltságot hiányolták. Ám Tamási a színpad új lehetőségével kísérletezett, amit a kevesek egyikeként Szabó Zoltán felismert, s írása alcímében is jelzi a darab irányát: "színpadi példabeszédéről szól, ahol a nyelv, a szavak mágiája új értelmet nyer". Korábban, már Virrasztás című gyűjteményét méltatva elemezte: Tamási Áron közéleti írásainak természete a mese és igeiség elemeit sűríti, ami a prédikáció műfaját idézi fel. Színpadi íróként is hasonlóképp látja: "Ő azokat az alapigazságokat, amelyeket általában helyesen becsülhetünk közhelyeknek, úgy tudja kimondani, hogy élő igazságokká változnak át." Jóság, szeretet, igazság, hamisság, tisztesség: "Különös feltámasztási művelet ez: egyébként a legnagyobb írói vakmerőség, ami csak elképzelhető. Meg-megújuló csodálkozással és melegséggel látom, hogy ez a művelet Tamási Áronnak újra és újra sikerül. Ha ő mondja ezt: a jó elnyeri jutalmát, a rossz büntetését, neki elhiszem, mégpedig azért, mert ő mondja, s mert úgy, ahogy mondja, holott inkább ellenkező tapasztalataim vannak." Megértjük hát Szabó Zoltán nézői örömét: "élvezem a színdarab csöndesen csobogó szövegét a nézőtérről." Egyszerű Tamási meséje: Bodrogi fazekas a jómód igézetében művészi ambícióját feladja, és tömegesen gyártja portékáit. Házassági ambícióját is érdekké fokozza le: a jómódú gazda lányára aspirál, ám a leánykérés eseményében, a második felvonásba iktatott dugójátékban, az igazmondás győzedelmeskedik, melynek felszabadító ereje Bodrogi sorsát művészi hivatásának és igaz érzéseinek vizére hullámoztatja.

A csodatevő igazmondás varázslata voltaképp a dugójátékkal következik be. Tamási egy helyütt utalt arra, hogy a második felvonás végével sokat bajmolódott, ami éppen a dugójáték megoldásához vezethetett. A dugózás népi játék, amely arra alapozva mozgatja egy társaság, közösség tagjait, hogy mindenki beszélje ki lelke mélyét, titkait. Gyógymód ez bizony, városi környezetben egy szerző talán kezelésre utalná hőseit, s lélekgyógyász fejtené fel pácienseiben a mélyen feszülő érzéseket és gondolatokat. Tamási figurái egy szakrális-ünnepi estén, szilveszterkor nyitják meg a lelki palackot. S durrannak a mondatok, pezsdülnek az érzések – vagyis az igazmondás láza tölti be a lelkeket és a színpadot. Ami a darab fordulatát is felhabozza, mert Bodrogi tisztelettel lemond az érdekházasságról, a fondorlatos háziúrral pedig közli lesújtó véleményét, hogy életét a vágyott irányba fordíthassa.

Szabó Zoltán a színpadi igazmondó játékot írói és társadalmi szempontból is varázslatosnak látja. Az író-nézőnek álmodott világ, amit Tamási teremtett a színpadon. Közügyekben járatos emberként pedig irigyelheti: a színpad költője kimondta azt, amiről ő hírlapi cikkekben nem beszélt, mert nem beszélhetett. Átszenvedte az évet, s párizsi hónapjaiban csak megerősödött benne: az igazmondás varázslatára, az írás dugójátékos diadalmára, a tények kimondhatóságára egyre sorvadó esély mutatkozik. Az igazság kimondásának ügyében az 1944-es társadalmi közállapot ismétlődését tapasztalhatta. Akkor Egy fiatal ördög Magyarországon című gunyoros esszésorozatában így vélekedett a nyilas időkről: "Ez összetett szó első fele kibékíthetetlen ellentétben van a második felével, az »igaz« szó ellentétben van a »mondani« szóval. Újsütetű barátaim mihelyt egy fogalmat kimondanak, az rögtön az ellentétes fogalmat fedi."

1946-ban és 1947-ben sincs ez másképpen; Szabó Zoltánnak ezért is fontos Tamási játéka, színházának mágikus és morális erejét, sugárzását érzékeli. Hiányérzetében ilyenképp erősödik a színház fontossága. Mert tere és alkalma a szabadság gyakorlásának, így éltetve a közösség hatalmának reményét. Nem a szerkezet, hanem a mondatok varázsa tölti be a színpadot, mondja, s azt is kivételes műfaji érzékenységgel veszi észre, hogy "a darab figurái három színen helyezkednek el, mint a misztériumjátékokban". A lelki egészséget szolgálja Tamási, mondja a kritikus, mert a játék a közönség üdítésére hullámzik. Kedvező társadalmi példát is lát beteljesedni a színház léleképítő hivatásában. József Attilát is ezért idézi Tamási darabjának dicséreteként: "Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!"

A színpad ilyenképpen szószéknek tekinthető, Szabó Zoltán tehát okkal véli: Tamási Áron igei komolysággal hirdetett erkölcsi gondolataival megszenteli a deszkát és a játékot. Műfajilag téves, eszmeileg pedig lefokozott elgondolás Tamási Áron színpadi csodáit a népmeséből eredeztetni. Színpadi költészetében a középkori misztériumok példázatát hangolja újra. A csoda tehát nem valamiféle népi furfang vagy mese dramaturgiája szerint következik be, hanem a hit igézetében. Régi és újabb kori előadások is azért cifrázzák vagy népszínművesítik a játékot, mert a lélek mágiáját, azt, ami a szakralitással rokon, módoltsággal pótolják.

Így történt a Nemzeti Kamaraszínházában is. A kritikus hiányolja a rendezés ihletét, ám Both Béla nevét nem írja le. Urayval kapcsolatban véleménye egyezik más kritikusokéval: "belül kóc, kívül máz fazekasa csaknem leteríti az egész előadást a főszerepben". Tapintatos Szőke Évával; bizonyára tudja, hogy Tamási érzelmének engedett a Nemzeti, amikor Bogyónak jelölte, mert a leányka dilettáns volt. Szabó Zoltán tapintatos iróniával fogalmazott: "színészi eszközöket nem használt fel". Novemberi nyilatkozatában Tamási megemlíti: "megállapodtam az igazgatóval, hogy ha kell, más színháztól is kölcsönkérünk színészt vagy színésznőt egy-egy szerep eljátszására". S alighanem ez is az oka annak, hogy Major Tamás kivonhatta Tímárt a főszerep esélyköréből. Senkit nem "kölcsönöztek"; ismerve a Nemzeti kiváló művészállományát, nem is lett volna szükség rá. Aki vendég érkezett, az pedig alkalmatlan: Szőke Éva még a tizennyolcadik évét sem töltötte be. Bihari József is így emlékezett egy beszélgetésünkben (1972. december 10.): "Szőke Évát Áron választotta, és szerepeltetését is ő vitte keresztül". Tamási érzelmi életének ő a legújabb üdvöskéje; persze hogy az író benn ült a próbákon, noha korábban ez nem volt szokása. Színpadra röptette a leánykát, aki esztendővel később, 1948 telén, immár öntudatosodva, újabb rajongók hódolatától övezve, a Mezei próféta című film forgatása során nyilvános és ízetlen botrányban szakít az íróval. Most azonban a kiskorú múzsa még a nagy pártfogó védelmét élvezi; holott alkalmatlanságát a rendező és a társulat is bizonyára érzékelte, sőt szenvedte is a próbák során. Majornak azonban kapóra jött: Tamási nem hiányolhatja Tímárt, hiszen a Nemzeti egy kiskorú, műkedvelőnek is alkalmatlan színésznő felléptetését vállalta! Bármiféle nyilvános vitában ez lehengerlő érvként szolgálhatna az íróval szemben. Tamási érzékiségének gyöngeségében kiszolgáltatta magát Majornak – és a társulatnak is. Az igazgató tudta, bármi történik is a felkészülés során, a szerző nem ragadtathatja magát nyílt és őt érő támadásra. Major ezért sem nézett be a próbákra, a levélváltás ténye pedig nem került nyilvánosság elé. Valószínűsíthető, hogy az író Majort főképpen azért hiányolta, mert maga is érzékelte Szőke Éva színpadi teljesítményének hamis voltát. Szakmai segítséget remélt volna a direktortól, amit persze nem írhatott meg a levélben, inkább íróként jelezte bántottságát. Tamási a bemutató előtti interjújában talán ezért nem volt tényszerű; nem magyarázta, mert nem nevesíthette ,,szívügybeli" hiányérzetét. Igazmondását művészi kérdésben személyes érdekeltsége, önnön szívügye megbénította.

Szabó Zoltán elismeri az epizodisták becsületes játékát, de az Antoniusban említett hibák most új, stílusbeli észlelettel súlyosbodtak: "Általában a színészek azt mutatták, hogy szövegmondási készségük teljes csődöt mond a magasztos és mókás amaz együttesének érzékeltetésében, amely a Tamási-írásokban úgy vibrál, mint lombok alatt az árnyék és fényfolt a napsütésben, ha szél van. Kivétel Bihari Czirmosa." Aki a "Bajuszos őrangyal" szerepében "a főszereplő és a rendező közreműködése nélkül megmenti az előadást". Könnyedség és játékosság híján a nehézkességben látta legtöbb színész fogyatékosságát, Bihari Józsefnek viszont "Minden szava és mozdulata hiteles, igaz. Népieskedéstől és sallangoktól mentes. E sorok írója magyar színpadon eddig reálisabb, rokonszenvesebb és őszintébb parasztalakítást nem látott." Bihari József sorsához tartozik: a "narodnyik" Tamási darabjában soha többé nem játszhatott a Nemzetiben. Hitvány szovjet művek vagy Háy Gyula siket és hazug darabjainak élparasztjait és -munkásait viszont Kossuth-díjakkal elismerve, szériában adta filmen is. Bihari József is már a Farkasrétre költözött, amikor több mint negyven év múltán újra színpadra kerülhetett Tamási játéka a nemzet első színházában (1987. IV. 17-én az Énekes madár).

Hogy Szabó Zoltánt megihlette a Hullámzó vőlegény példázata, azt magas igényű elemzése mellett a képekbe fogalmazott költői stílusából is érzékeljük. A párbeszédek természetéről írja például: "...engem a hegyi patakokra emlékeztetnek. Ezeknek a partján órák hosszat nézheti az ember a víz fürge gyűrűzését az útjában álló kavicsok körül. Bámulhatja az ár ellen úszó pisztrángok fürge és karcsú villanását. Tiszta víz az ilyen hegyi patakoké. Nem részegít, de üdít és frissít. Bátran ihat belőle, aki megszomjazott, lelki egészségére válik." Poétává lett az a kritikus, aki ezt írta. A következő mondat hasonlóképpen szól: eszerint a racine-i szenvedélyt hiábavaló keresni: "Olyan volna ez, mintha egy pillangó szárnyalásának szépségét hőmérővel akarná megmérni az ember." Lám, az előadás is emeli, szárnyaltatja az érzékeny kritikust, azt persze, aki nem előítélettel mérgezetten ül be a zsöllyébe.

 Tamási Áron játéka jóval többet jelentett Szabó Zoltánnak, mint egy színházi előadás. Hétköznapi társadalmi bajainak, írói gondjainak példázatos történetét is megélte benne. Idéztük a hazatérését követő jegyzetét, amelyben szertenézésének eredményét, a hon hogylétét, polgárainak kondícióját érzékelve kérdezte: "hol a lélek", amely "csoda-dolgokra képesít"? A Hullámzó vőlegényből sugározni érezte a lélek erejét. Ilyenformán a Tamási-misztériumban találkozott Szabó Zoltán társadalmi és esztétikai igénye, miszerint a közélet dobogóját és a színház deszkáját ő azonosnak tekintette; a lélekben fogant Igazság szószékének. Ahonnan a jóakaratú emberek gyülekezetének a tisztességes, demokratikus, szabad világ igézetében hitet hirdethet. Szakrális mélységben a nyelv betölti a lelkeket, és olyan összetartó erőként működik a színházteremben, hogy a nézők a haza szabad polgárainak érezhetik magukat.

Amit Tamási a bemutató előtt virágos-folyondáros szavakban állított, annak érvényességét Szabó Zoltán kritikája igazolta. Írása megjelenése után vajon beszéltek-e egymással az előadásról s általában a magyar színház helyzetéről? Közvetlenül nem bizonyítható, de áttételesen emellett szól egy különös összefüggés. A Hullámzó vőlegény előadás-sorozatának nagyobb fele lefutott már, amikor Tamási a Romeo és Julia című művészeti hetilap főmunkatársaként cikket írt az 1947. március 25-i számba Színházi válság címmel, amelyre a következő számban neves és illetékes személyek, Kárpáti Aurél, Illés Endre, Major Tamás, Török Sándor, Apáthy Imre válaszoltak. A költői színház sorvadásával erősödött fel a válság, mondja Tamási: "mert a színházakban, hűségesen megelevenítve, megtaláljuk az újságok vezércikkeit, rémriportjait vagy viccrovatát". Vitairatának másik pontja: az egzisztencializmus nem jelent megváltást. "Sokan azt hiszik... Sartre fog bennünket kivezetni Egyiptomból, botrányaival és olyan szellemi felfogással, mely szerint tehetetlen bábok vagyunk a Sors kezében. Az igét az antik istenek súgták neki, de nyilván a bal fülébe, mert ahogy ő az igét magyarázza, egyszerre felkapjuk a fejünket, és azt kérdezzük, hogy miképpen lett ily közönséges mindabból, mi valaha oly fenséges volt." Tamási aligha merült el Sartre tanulmányozásában, és a lapok párizsi tudósításai nyomán nemigen szólalt volna meg ilyen határozottsággal. Elegánsabb volt annál, semhogy az inspirálhatta volna ellenszenvét, hogy hírét vette: a Nemzeti együttese a csődbe ment Magyar Színházban május 1-jén Shaw Androcles és az oroszlán című egyfelvonásosával együtt bemutatja Sartre darabját, a Tisztességtudó utcalányt is.

Tamási Áron Sartre divatjára való erős hivatkozását követően Szabó Zoltán A szakálltalan próféta – Jean Paul Sartre darabjai elé című írása szinte Tamási véleménye igazolásának tekinthető. (A Hazugság nélkül című gyűjtemény bibliográfiájában pontosan szerepel a magyarosított névváltozat, itt Sartre János Pál olvasható.) Már címe is jelzi: szerzője szatirikus éllel világítja meg a Sartre-divat lapályos voltát. Személyes élményektől fűtötten s ironikus eleganciával beszél Szabó Zoltán, mert Párizsban látta Sartre darabjait, szerzőjét pedig – akit "Code Napoleon-i szárazsággal, matematikatanári kérlelhetetlenséggel" jellemzett – közelről figyelhette a Flore kávéházban. "Üdv a telepítőnek, aki hátulról nézi a falevelet, fonákja felől; társas létet lát pokolnak; magzatelhajtást gyerekszülésnek; hóhért igazságszolgáltatásnak; homoszexualitást érzékiségnek. Az ő világegyeteméből hiányzik az égbolt" – összegzett. Sartre írói voltának erényeit, formai kifogástalanságát elismeri, divat voltától azonban csömöre van, s az se kedvére való, hogy amíg Párizsban a próféta műveinek a szatíráját is játsszák, nálunk ez elmarad. "Elsőnek A tisztességtudó utcalány jön, érthető. Másodiknak a Temetetlen holtak, mert elvégre miért ne szórakoztassuk közönségünket kínzottak jajkiáltásaival, ha úgyis Mengele dr. passzióiról szeret olvasni. Harmadiknak a Zárt tárgyalás, mert végre az a remekmű." Csak tűnődünk, Illyés Gyula vajon Szabó Zoltán írása nyomán később jegyezte-e fel párizsi színházi élményét. Mert ő is látta az Antoine-ban a Temetetlen holtakat és a Tisztességtudó utcalányt. Utóbbinál Illyés, a párizsi plakátokhoz híven, csak a cím első tagját jegyzi, a másodikat feketére satírozza. Szabó Zoltán írásának záró mondatában ez áll: "S a próféta két háború után a Flore kávéházban magát az élet keserűségét issza és itatja, mert már ettől, egyedül ettől tud lerészegedni." Illyés Gyula naplójában a Sartre-előadás jegyzete tévesen az 1946. november 26-i dátumhoz került (123–124. lap). Mint a naplóból kiderül, ekkor még írótársaival Genfben tartózkodott. Később, a naplóból kikövetkeztethetően (171. lap) 1947. január 11-én érkezett Párizsba, tehát az ezt követő napokban vagy hetekben láthatta az Antoine Színház előadását. Szabó Zoltán ittassági képpel zárta írását 1947. május 10-én, s ez emlékidéző bátorításnak azért sejthető, mert Illyés Gyula is hasonlóképp fejezi be naplójegyzetét: "Az áldozatára boruló, a szadizmus kéjét nyelő milicista ábrázolója a legocsmányabb erotikát a legtisztább eszközökkel eleveníti meg: művészetet nyújt, nedűként itatja a mocskot."

Tamási Áron, Illyés Gyula és Szabó Zoltán tehát kevéssé lelkesedik a Sartre-féle évjáratért. Karcos és húzós ízeit érzékelik.

Szabó Zoltán idézett, kései Tamási-emlékezésében nem utal Sartre-ról való eszmecseréjükre. Mégis vélhető, hogy 1946 márciusában említhette Tamásinak párizsi tapasztalatait, s a Hullámzó vőlegény szerzője a hazai Sartre-bemutatók híréről értesülvén megerősítve fogalmazta meg ellenérzését a színházi vitaindítóban. Aztán a Romeo és Julia április 15-i számában Tamási összegezte a vita gondolatait, amelynek csak a Major Tamáshoz címzett, világnézeti vonatkozásait idézzük: "Tiszteletre méltó, sőt megható, hogy ezt a válságot azzal avatja Major bölcsővé, hogy a munkás gyermekét ülteti bele. Ám én nem elégszem meg ennyivel, mert az Igazság gyermekét szeretném ebben a bölcsőben látni. Ha egyebek mellett ezért volnék, más népi írókkal együtt, korszerűtlenül arisztokratikus, akkor az is maradok, mert az én igazságomat nem egy osztály hordozza, hanem egy nép; s nem a nemzetköziség, hanem az egyetemesség." Szabó Zoltán színházi gondolkodása megegyezik Tamásiéval, aki vitaindítójában becsülő szeretettel szól a molnári színház gondjáról: "a magyar drámairodalom tiszteletét mégsem a sikereivel biztosította magának, hanem költői kudarcaival". A Molnár Ferenc Hattyújával elégedetlenkedő Szabó Zoltánt épp a lapos lirizálás zavarta, az, hogy a kispolgárral avítt elvarázsolt kastélyt láttat; Sartre darabjait pedig a francia szellem árnyékos sugárzásaként utasítja el. Ahogy Tamási, Szabó Zoltán is a társadalom szervezeti és jóléti generálását a lelkek tisztázott és egészséges voltában remélte. Abban is egyetértettek, hogy a közélet általános megújulásában a színház lélekfrissítő, oxigéndúsító intézményként töltheti be hivatását.

Egy másik változatot is elképzelhetünk persze: Szabó Zoltán olvasta a Romeo és Juliában Tamási vitairatának Sartre-utalását, és az őszi párizsi emlékek felmerültek benne. Amit Tamási a "fenséges közönségessé" válásának jeleként észlel, azt Szabó Zoltán látlelete így rögzíti Sartre-nál: "Az ő világegyeteméből hiányzik az égbolt."

 

 

 

 

Részletek a szerző Nemzeti lélekharang: Jászai Maritól Bubik Istvánig címmel készülő könyvéből.

 

 

 

 



Nyitólap