Kristó Nagy István
A Hubay-életmű – első
fele
Hubay Miklós:
Összegyűjtött drámák I–III.
A tragédiáról kétezer-háromszáz
éve, Arisztotelész óta tulajdonképpen nem sok újat írtak,
bár persze Diderot, Lessing vagy a múlt századból Németh
László nem egy észrevételének jelentősége sem vitatható.
Különös, hogy egyáltalán fennmaradhatott az arisztotelészi Poétika,
hiszen a Sztageirita műveit először az arabok mentették
át a "sötét" középkorban, akiknél semmiféle dráma nem
létezett. (Annál inkább létezett epika, a máig
felülmúlhatatlan Ezeregy éj.) A Poétikának a
vígjátékra vonatkozó részei elvesztek, bár aligha úgy,
miként Eco posztmodern regényében (A rózsa neve) elmeséli.
Itt most egyetlen arisztotelészi
észrevételre utalnék, amely aktuális ma, mikor az eposz
utóda, a részletező elbeszélésforma, a regény dominál.
Arisztotelész ezt írja: "...ami megvan az eposzban, az megvan
a tragédiában is, de ami ez utóbbiban van meg, az nincs meg
mind az eposzban". Tudniillik a katarzis – amelyre az igény
világszerte újból növekszik – s egyben a sűrítés az, ami
a tragédia arisztotelészi felsőbbségét jelenti. Hadd
idézzem fel itt Németh László egyetlen (le nem írt)
megjegyzését: "A regényírás akkora írói igénybevételt
jelent, hogy életveszélyes munka, míg az elképzelt dráma
párbeszédeit egyszerűen csak le kell írni."
A tragédiaíráshoz tragikus életérzés
kell. Hubay Miklós irodalmunk legműveltebb elméinek egyike, a
kor minden ellentmondásának, sőt rettenetének tanújaként
nem regényben s még csak nem is esszéiben (bár egyre többet
publikál évtizedeken át felgyűlt jegyzeteiből), hanem mindig
sűrített drámáiban, a tragédiákban mondja a
magáét. Mondja, ha nem mindig kapja is meg a kellő figyelmet
műveinek színpadra kerülése. De épp a mélyebb tartalom az,
amely olvasmányként is lenyűgözi a "nézőt". Mert a
fogyatkozó magyar értelmiségi, ha ritkán is, de színházba
még eljut, drámát azonban alig olvas. Hubay
életműkiadásának folytatását is veszélyezteti az a már
elhangzott "hivatali" vélemény, miszerint az illetékesek
"visszhangtalan műveket nem támogatnak". (Nem mintha mást
igazán támogatnának.)
Hubay Miklós, a fiatal író emigrációból
jött haza. Fiatal író – és már micsoda sikerrel a (közel)múltjában!
Hősök nélkül című drámája, amellyel huszonhárom
éves korában a Nemzeti színpadán tűnt föl, a színház
legbátrabb antifasiszta kiállása volt – kell-e
meghökkentőbb fellépés egy különben "kikezdhetetlen"
származású, katolikus úrifiú számára? Azután svájci
évek következtek, hazatérése után pedig – a mellőztetés.
Holott azt hozta, amire éppen szükségünk volt: a polgári
Európa (akkor frissnek ható) demokratizmusát és humánus
szellemét. Tőle tanultuk meg Kafka és Sartre nevét, és
beszámolt arról is, miként vitázott az utóbbival Genfben
Lukács György... Sznobizmus azonban nem volt Hubayban. Nála
lelkesebben az itthoni új értékeket sem fedezte fel,
propagálta senki, s ugyanígy dicsérte a többi (még) föl nem
fedezett, tán idősebb nagyot is: jó néhány fiatalt –
köztük engem – elcipelt a Barcsay kiállítására, Bokros
Birman műtermébe, harcolt Ferenczy Béniért, sőt, a csak kis
népi szekta által becsült Gulyás Pálért vagy az épp
feltűnt Nagy Lászlóért. Közben: Újhold-kör, főiskolai
oktatás s egyre gyérülő publikációk. Még jó, hogy mint
Nyugatról hazatért urbánus írót fel nem használták valami
koncepciós pörben. (A népi demokráciák közül 1957-ig
egyedül Magyarországon nem volt írópör.) A színpadnak
legföljebb ha közelébe kerülhetett. Végül hosszú huzavona
után a Munkácsi Bernát ihlette (s eredetileg regénynek
szánt) Egy magyar nyárral érkezett be újra (1953).
Azóta drámái sorra megjelennek, néha el is játsszák őket.
Könyvdrámák? – kérdezhetné, aki
bennfentesnek véli magát. Hát persze, olvasmányként is
helytállnak. Kiválóan. Rendezői ötletek (hogy önkényt ne
mondjak) helyett segít az olvasói képzelet. Pedig szeretik a
színészek, minél jobbak, annál inkább. Mert nemcsak remekül
mondható-játszható szerepeket kapnak, hanem
intellektuális készségüket is bizonyíthatják
(bizonyíthatnák). És a megnyerő Hubayt szereti az
írótársadalom, a művészvilág. Nem véletlenül lett az
Írószövetség elnöke. Csakhogy e pozícióból még
kevesebbet tehetett a színház (és saját művei) érdekében.
Ez azzal összeférhetetlen volt.
Most mégis megjelent Hubay összegyűjtött
drámáinak első három kötete, amely az életmű egészét
önmagában is reprezentálja. Az Elektra Kiadóház által
útjára indított Összegyűjtött drámák első
kötetének címe (Kívül Magamon) Szabó Lőrincre utal,
aki a Tücsökzenében felidézi, hogy miként került a
fiatal költő "magánkívüli" állapotba Szophoklész Oidipuszának
olvasása során.
A majd ötszáz oldalas kötet drámái mind
ókori tárgyúak, bár nem mind tragédiák. Épp az első, a
hatalmas Nero játszik tragikus elemei ellenére legalább
annyira gyilkos, abszurd komédia, mint amennyire a császárnak
áldozatul eső mellékszereplők tragédiája. Nero mellett két
állandó szereplője van a drámasorozatnak: két cinikus
bérgyilkos, Nero eszközei és alantas tükörképei. Mert Nero
itt fölényes intellektussal él, sokszor anakronisztikus
szellemességgel. Minden ötödik-tizedik sorban egy "geg":
meghökkentő ötlet.
Ez a Márkus László testére szabott
drámasorozat siker volt, mégpedig – mondhatni –
Európa-szerte, de a rengeteg ötlet s fordulat olvasva mutatja
meg leginkább önmagát. Ugyanekkor ez a sűrítés remeke:
Hubay nyolc, elvben külön is előadható s élvezhető
egyfelvonásossal írja körül a zsarnokság témáját, ami
1960 körül nem volt kis dolog. Ha van Hubaynak legjobb műve, a
gyűjteményes köteteknek ez az első darabja az, mellyel
önmagában is kiérdemelte volna a Nobel-díjat, sokkal inkább,
mint az 1997-ben díjazott olasz "drámaíró", Dario Fo, aki
alig több a mi Hofinknál... Pedig Hubayt is elsősorban
Olaszországban méltányolják, inkább, mint itthon, ahol
drámáit alig-alig mutatták be.
Az első kötetben a Nero játszik mellett
csupa, a görög fénykort idéző mű van, mégpedig
Szophoklésznak Kerényi Károly szellemében való
"újraírásai", köztük egy töredékben fennmaradt
szatírjáték, aztán az oidipuszi szfinx zseniális
"leleplezése", meg több tragédia, így a sokak által
feldolgozott Oresztész-téma újraköltése, ahol is az
ifjúság anarchisztikus utópiáját kergető, túszejtő
fiatalság hősi bukása tűnik fel (Túszszedők).
Játszották Gyulán és Zalaegerszegen, de ezenkívül "a
varjú sem károgott utána, bár napjainkban jönnek az új
terrorhullámok, amelyeknek természetéről Euripidész
lényegesen többet tud, mint sok korlátolt politikus". Mert
ez a dráma Euripidésznek kevéssé ismert késői műve nyomán
íródott. De ha – mint a legtöbb Hubay-drámát – nem
játsszák, legalább olvasni lehet, főként ha az olvasó
(magában) megkeresi a minden drámában szerepet játszó s a
szerző által gondosan előírt zenei aláfestést,
hátteret, melyhez kongeniális zeneszerző (vagy válogató)
kellene. A Hubay-mű zeneiségében is közelebb áll
Arisztotelész Poétikájának előírásaihoz, ahol a
dráma szükségszerű alkotórészeként szerepel a zene,
inkább, mint azóta is bármely más esztétikában. Ez eddig
csak egy Hubay-egyfelvonásosban valósult meg: a Petrovics Emil
megzenésítette C’est la guerre-ben, bár ez
(érthetetlen okból) nem szerepel az Összegyűjtött
drámák tervében.
A második kötet címe megint csak átvétel:
Kosztolányi Litániájának első sora, Az én
koromban. Ennek megfelelőleg e kötetben a huszadik (sőt
huszonegyedik) század válságának tanúvallomásai
olvashatók, tulajdonképpen folytatva az első kötet
Euripidész nyomán írt Túszszedőkjét. "Abszurd
témák – hagyományos drámai formában." Többnyire
tragédiák, csakhogy "a szorongató jelenségek minél
abszurdabbak, annál inkább öltöznek bohócruhába". Vagyis
mindegyre megjelenik a komikum is. Rögtön az első tragédia (Párkák)
alcíme is abszurd: Isten füle mindent lát, mely
latin-amerikai diktatúra környezetébe helyezi a lehallgatás
és "kikészítés" politikai témáját, ám többről van
szó: az ember (akár a lehallgató, akár áldozata) személyes
drámájáról. Nem csoda, hogy máig is félnek bemutatni, ahogy
már akkor derűsen mondta egy igazgató: "Vége! Áthallás
van!" "Ez a darabom is elúszott a többi mellé a pesti
színházi semmibe" – írja Hubay az utószóban.
A rokonszenves vallásos mellékszál legalább
olyan fontos, mint a "lehallgatás" fővonala. Még az is
lehet, hogy emiatt nem kellett Nyugaton sem. A korábban
sztalinista Claude Roy dörgedelmesen utasította vissza. Pedig
nem akárkik, többek között Illés Endre, Hubay legjobb
művének tartották. Tán az is. Csak a nemrégiben írt (s a
Kortárs által, mondhatni, hősiesen közzétett) Elnémulás
múlja felül, amely újraolvasható a kötetben. E nemzeti
tragédia abszurd jövőképének beteljesülése korántsem
zárható ki. Persze színházainknak eszük ágában sincs
bemutatni. Ami érthető, mint ahogy az is, hogy Romániában
újraközölték... "Nekünk már nincs hazánk" – mondja a
halál előtt álló hősnő.
A Sinkovits számára írt Te Imre, itt
valami ketyeg nem kevésbé hátborzongató, mert a
színházrobbantás réme és a komikum borotvaélén táncol.
Rokon témájú A kalóz. Ezek Hubaynak a tragédia
örök vonásaira fogékony, naprakész érdeklődését
mutatják. Azt, amit a Harmodios... és meg kell
dögleni címet viselő túszejtési tragikomédia, mely –
akárcsak a Te Imre... – komikus elemekkel mélyíti el
a tragédiát. Harmodios egy klasszikus őrző-védő véreb,
melynek a főhős, az elrabolt, majd kiszabadult milliomoscsemete
is áldozatául esik. Itt bizonyos párhuzam van Déry Félfülűjével,
de semmiféle (kölcsön)hatásról nincs szó. A darabot a
tévé mutatta be – rosszul; inkább ne tette volna.
A Zsenik iskolája: "Mintha a
drámaíró – tehetetlensége és megalázottsága éveiben –
önmaga karikatúráját igyekezett volna adni." Olvasva kissé
nehézkes: egyetlen óriási monológ, de aki látta (jómagam
egyszer a Kossuth klubban), igazolhatja, hogy le tudja kötni a
néző-hallgató figyelmét. De akinek íródott (ez is Sinkovits
volt) sose játszhatta el. Bezzeg játszották Lengyelországban,
Itáliában, Avignonban.
A bál után Madách eszkimószínének
továbbírása. A "bízva bízzál" zárás helyett itt azzal
a felismeréssel zárul a mű, hogy: a svábbogaraknak van
jövőjük.
A harmadik kötet címe Ady-idézet: Gím a
fekete csalitban. No de miféle gím ez? Az előző sor
magyarázza: "Bennünk egy szép ország rejtőzik." Szóval
itt a rejtőző Magyarországról van-lesz szó. Rögtön a
kötet elején az első s máig legjobb hazai "musical",
melynek Hubay írta szövegkönyvéhez kapcsolódott Vas István
megannyi versszövege és Ránki György "népszerű", de nem
népies és nem is dzsesszes zenéje (Egy szerelem három
éjszakája). A főhős Radnóti, aki nem tudott – nem is
akart? – elrejtőzni. És ott a háttérben az 1943-as doni
katasztrófa, de az itthoni úri világ is, amelynek csodálatos
megszemélyesítője volt Sennyei Vera – a bemutatót azóta
sem tudtuk elfeledni. Mert azt legalább bemutatták, és sokszor
játszották, nota bene a többi Hubay-darabtól eltérően
itthon (és az "itthonhoz" értendő Erdély, illetve Hubay
szülővárosa, Várad is). Nem játszották viszont a musicalhez
kapcsolódó drámatöredéket, "lyrical comedyt", amely Vas
István első feleségéről, Nagy Etel táncművészről szól,
aki oly fiatalon halt meg agytumor következtében.
A második (a töredékkel már harmadik)
dráma (Késdobálók) válási történet, s bár Hubay
kihagyta az egyik kulcsmotívumot (hogy a boldogtalan házaspár
gyereke ’56-ban harcolt s esett el), mégis évekig
betiltották, pedig kommunista színházi emberek (Major,
Szendrő) harcoltak érte. Az 1957-ben írt dráma csak hét év
után (Rómát követőleg) került színre – Szegeden. Ha
egyszer még előveszik, helyre kell állítani az eredeti
szöveget. Bár így is van – máig érvényes –
"áthallás": "Nézd meg, mennyi öreg politikus van, meg
hadvezér. Százévesek! A szerelmes bakák, azok igen, azok
meghalnak." Ámbár az élen most fiatal politikusok vannak,
mégis: "A rafinált gyűlölködők sohase halnak meg." A
darabban nem politikai gyűlölködésről van szó, hanem egy
házaspár "Hassliebéjéről". "Mert minél inkább küld,
annál inkább szeret, tehát én maradok." Ami az írót
inspirálta, a tapasztalat: "Mintha a létezés nyomorúságát
föl lehetne érni ésszel." Vagyis a huszadik századi
válságtudat. A darabban megszólaló magnószöveg is erről
tanúskodik, akárcsak Beckettnél a Krapp’s Last Tape (Utolsó
tekercs).
A Tüzet viszek öngyilkossági dráma:
ha egy "öngyilkosságnak a nyomon követését a dráma
logikájával lehetne" végigvinni. De nemcsak a
világviszonylatban is kirívó magyar öngyilkossági rátáról
van szó, nem is csak a színészek öngyilkosságáról (Soós
Imre, Latinovits), hanem – épp az előbbi kapcsán – a népi
mozgalom által mintegy kikényszerítetten kiemelt, első
nemzedékből való tehetségek szükségszerű
ellehetetlenüléséről. "A paraszt még a bolondokházában
is paraszt. És akkor én hogy jövök hozzá, hogy Baudelaire-t
szavaljak." "Nekünk azt ígérték, hogy a nép uralkodni
fog a művészetben... És most tessék megnézni! Kik lesznek
öngyilkosok?" Tehát a népi–urbánus problematika
fájdalmas ábrázolása a Tüzet viszek: az első
nemzedékbeli népi értelmiségnek a felkarolás, a kedvezés
mellett is megélt rettentő megpróbáltatását és szerelem,
sőt orvostudomány által sem megszüntethető idegi
felmorzsolódását írja le – túl minden népi romantikán,
akárcsak annak idején Németh László tette a Sznobok és parasztok
című cikkében. Itt azonban nem elmélkedés van, hanem
mélyen járó személyes tragikum. Hiszen tragikus a
párválasztás – megint csak itt-ott a komédia határára
csúszó – drámája.
És közben micsoda ötletek, micsoda háttér,
statisztéria: mentők, tűzoltók; utóbbiakat a hős előbb hívja
ki, mint ahogy felgyújtaná a lakást, magát és szerelmét –
aki nem némán viseli el a halált, hanem sikoltva kimondja:
"Nagyon fáj" – akárcsak Thomas Mann megégetett indiai
hősnője az Elcserélt fejekben: "a tűz, ha még nem
halott az ember, borzasztóan fáj". Ez a Mann-, Déry-,
Kerényi-, César Franck- vagy akár Szophoklész-,
Euripidész-párhuzam mit sem vesz el Hubay eredetiségéből,
inkább a kultúra egész mivoltának jele.
A Római karnevál utal ugyan Berlioz
nyitányára, csakhogy az a Hubay-drámával ellentétben csupa
derű: a végtelenül önhitt Celliniről szóló operához
készült. Itt azonban csonkák-bénák középkori római
versenyére utal – el nem játszott dráma hőseinek utolsó
nekirugaszkodásáról. Pártos Géza készült egy ilyen
álbemutatóra a Madáchban – ez a drámának Hubay által
átvett ötlete, aki a hősnő személyét a méltatlanul
mellőzött Lánczy Margitról mintázta. Ezt szintén
szívesebben játszották Olasz- és Franciaországban, mint
itthon. Itt is többről van szó, mint a színészsorsról: "A
hierarchiának az alapja a hierarchia. Ezért a hierarchiát nem
szabad megbolygatni." Vagy: "A hit tartóssága eleve úgy
van méretezve, hogy ifjan haljunk meg érte." "Hogy egy
csoda csodálatos, az csak természetes." "Tanuljunk meg
újra beszélni." Ezek persze hosszú monológok közötti
csattanók.
Nemcsak erre, hanem minden Hubay-műre
jellemző a groteszk elem s az igazi játékosság (a dráma
írója s eljátszója mindig homo ludens), de mindig
felülkerekedik a tragikum, mely mellett ott a mégoly
hiábavaló (?) remény is. Hubaynál sosincs a posztmodernekre
oly jellemző, végletes erkölcsi relativizmus, ő nem fél
"metafizikus" lenni, mondhatni, "konzervatívan etikus".
Mindehhez páratlan képi fantázia, dermesztő
dialógus-dialektika, sors- és gondolati leltár! De a leírt
(előírt) látvány nem döntő, mint ahogy önmagában a
cselekvés sem; a döntő a pszichológia – ellentétekben
(szó szerinti ellentmondásokban), ez az, ami a játékban
előrevisz. Mindenütt robbanó dialógusok, alliterációk,
szójátékok, bájos anakronizmusok, pl. nem röstelli
Alkibiadész szájába adni a Szabolcska Mihálytól származó
játékos mondókát: "Az oroszlán is csak macska, csak egy
kicsit nagyobbacska."
A textusok új meg új dialektikája,
szikrázó szellemessége az, amiért a színészek szerették
és szeretnék mondani Hubay szövegeit, tán még inkább, mint
Németh magasztosan nehézkes, mélyen járó drámai beszédét.
Hubay drámái is mindig kelet-közép-európai jellegűek, mert
ez a táj éppoly periférikus, mint a hajdani görögség volt:
magasrendű periféria, szemben a tömeges barbársággal. Hát
még ha mindezt játszanák is! No majd a következő
nemzedékek. Ha a lehallgató diktatúrák rémuralma,
túszejtés, robbantások világában egyáltalán lesz még
színpad. (Elektra Kiadóház, 2004; 2005)