Elek Tibor
Élő erdélyi klasszikusok
Tanulmányok Sütő Andrásról (szerk.: Görömbei
András)
Tanulmányok Szilágyi Istvánról (szerk.: Márkus
Béla)
Tanulmányok Kányádi Sándorról (szerk.: Márkus
Béla)
A debreceni Kossuth Egyetemi Kiadó
jelentőségéhez képest méltatlanul kevés figyelemmel
kísért Tanulmányok... című könyvsorozata még a
kilencvenes évek végén indult: 1999-ben Csoóri Sándor
születésének 70. évfordulója alkalmából Görömbei András
szerkesztésében jelent meg egy vaskos kötet a költőről
írott tanulmányokból, kritikákból válogatva. Nem tudhatjuk,
hogy a kiadó vezetőjében és főszerkesztőjében, Cs. Nagy
Ibolyában már ekkor megfogant-e a könyvsorozat indításának
terve, mindenesetre az elmúlt években, ugyancsak születési
évfordulókhoz igazodva, sorra jelentek meg az újabb kötetek:
Kányádi Sándorról, Sütő Andrásról, Szilágyi Istvánról.
Ha valaki nem ismeri a szerkesztőket és a
kiadót, még meg is lepődhet: milyen érdekes véletlen, hogy
három erdélyi szerzőről szólnak az utóbbi kötetek. Ha
azonban tudja, hogy a kötetek létrehozói mindhárman annak a
debreceni irodalmi műhelynek a meghatározó személyiségei
közé tartoznak, amelyik évtizedek óta (dolgozzon bár
korábban az Alföldben, az Alföldnek, ma már inkább csak az
egyetemen) egyrészt kitüntetett figyelemmel fordul az erdélyi
irodalom, másrészt az olyan életművek felé, amelyekben a
személyes és közösségi értékek egymásba fonódását,
illetve a nemzeti, közösségi létkérdések egyetemes
érvényű megfogalmazását találja, akkor talán már
természetesnek is veszi, hogy amikor a Csoóri Sándoréhoz
méltó és vitathatatlan jelentőségű életművek szerzőit,
kötettel köszönthető élő klasszikusokat kerestek, azokat a
saját érdeklődési körükben találták meg. Jóllehet a
kötetetekből többek között éppen az is jól látszik, hogy
mennyire nem egy szűk kör érdeklődését keltették föl e
szerzők műveikkel, hogy milyen gazdag recepcióban volt
részük már eddig is. S itt egyelőre még elég, ha csak azt
említem meg, hogy a Sütőről szóló kötetben 30 szerző 42
írása, a Szilágyiról szólóban 33 szerző 42 írása, a
Kányádiról szólóban 44 szerző 55 írása olvasható,
miközben ezek is csak szűk válogatások a bőséges
szakirodalomból. Ez azonban nem véletlen, hiszen olyan
alkotókról van szó, akik a hetvenes–nyolcvanas években
nemcsak Erdélyben, de a magyar irodalom egyetemességében is a
legnépszerűbb, legolvasottabb szerzők közé tartoztak.
Akiknek a művei generációk számára voltak meghatározó
élmények, azon művei, amelyek alatt annak idején – mai
közkedvelt kifejezéssel élve – beszakadt az asztal,
például a megjelenése után nem sokkal több mint százezres
példányszámra felfutó, azóta már félmillió körülinél
tartó Anyám könnyű álmot ígér (1970) című
szociografikus naplóregény, a Sütő-drámák (Egy
lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán), a
Kányádi-verseskötetek (Szürkület, 1978, Fekete-piros,
1979, Sörény és koponya, 1989) vagy a Kő hull
apadó kútba (1975) című Szilágyi István-regény alatt.
S ha a Hollóidőre (2001) vagy a legutóbbi
"egyberostált" Kányádi-kötetre (Valaki jár a fák
hegyén, 1997, 1998) gondolunk, akkor bátran elmondható,
hogy még napjainkban is meg-megroskad műveik alatt az a
bizonyos asztal.
Jól szemléltetik ezek a tanulmánykötetek
azt is, hogy az egyszemélyes irodalomtörténészi monográfiák
mellett mennyire létjogosultsága lehet az ilyen, többtucatnyi
szerző részmunkálatait egybegyűjtő s csak az olvasó, minden
egyes olvasó tudatában összeáll(hat)ó
"monográfiáknak". A különböző évtizedekből
származó, különböző nézőpontokat, szemlélet- és
beszédmódokat közvetítő szövegek gyűjteménye már
önmagában, a sokszínűsége miatt is, érdekes olvasmány, de
ezek a különbözőségek, számot tartva az olvasó aktív
értelmezői közreműködésére, végül éppen az ő
olvasatában mindig összetartanak, egy irányba mutatnak.
Hasonlítanak ezek a kötetek a Nap Kiadó fontos
könyvsorozataira (In memoriam, Emlékezet), néhány
figyelemre méltó különbséggel: azok kötetei már elhunyt
alkotók munkásságát dolgozzák fel, a saját, részben
önéletrajzi, önelemző szövegeiket, levelezésüket is
felhasználva, bennük gyakoriak a részletek, fragmentumok. E
könyvsorozatban viszont csaknem minden írás teljes
terjedelmében olvasható, ugyanakkor ezekben az élő szerzőket
köszöntő kötetekben, némiképp érthetően, kevésbé
olvashatók kritikus, bíráló hangvételű írások, az
életrajz pedig kizárólag a műelemzések részeként jelenik
meg. Ennek ellenére általában nem hagynak hiányérzetet a
kötetek, egyrészt mert az összefoglaló portrék többnyire
feldolgozzák a negatívabb véleményeket is, másrészt mert az
e művek és életművek értése és értékelése
szempontjából érdemi szövegek többsége inkább méltató.
Ezért is követhető nagyon pontosan nyomon általuk az
életművek alakulástörténete, de nem csupán az. "A
tanulmányok alapján nemcsak az rajzolódik ki, hogy a mai
magyar irodalom talán legnépszerűbb, legolvasottabb
költőjének pályáján miként kapcsolódott össze
személyesség és egyetemesség, hanem az is, hogy a kor, a XX.
század második fele és a XXI. eleje mennyire segítette avagy
akadályozta e szintézis megteremtésében. A Kányádi
Sándorról szerzett írások kortörténeti tanulmányok" –
állítja Márkus Béla a Kányádi-kötet fülszövegében. S
ugyanez elmondható a Sütő Andrásról és Szilágyi
Istvánról szóló tanulmányköteteket illetően is.
A Sütő András születésének 75.
évfordulójára összeállított kötet egy-egy fontos
összefoglaló jellegű írással kezdődik és zárul, csakhogy
Nagy Pál tanulmánya (Felfedező nyugtalanság) 1969-ből
való (a kötetben, tévesen, 1972 szerepel), a Pomogáts
Béláé pedig (Kisebbségi sors és kisebbségi írópálya)
1997-ből. Sütő életművének legértékesebb alkotásai
éppen a két időpont között, az elmúlt három évtizedben,
azon belül főként a hetvenes években születtek, Nagy Pál a
hatvanas évek végén Sütő első pályaszakaszáról írhatott
még csak, az ötvenes, hatvanas évek novelláiról, vidám
játékairól, ezért állíthatta többek között azt, hogy
"Sütő igazi műfaja a novella". Munkája valóban
kortörténeti tanulmányként is olvasható, de azért az akkori
Sütő törekvéseit és legfőbb értékeit is világosan
megmutatja. A kor nyelvén, de pontosan fogalmaz a szerző,
amikor a "forradalmi változások lázában" értelmezi
Sütő páratlanul sikeres pályakezdését, korai, széles
körű elismertségét: "Ebben a sodrásban az írói
érlelődés legidőszerűbb lehetőségeit a cselekvő
részvétel kínálta, nem pedig a magányosan merengő
szemlélődés, okos bevárás. Sütő kommunista hittel,
szenvedélyes azonosulással és tudatos felelősséggel
vállalta a tehetségéből fakadó elkötelezettséget: tedd,
írd, amit az idő parancsol. Tétovázás nélkül vetette
magát a harc forgatagába." Nem Sütő volt az egyetlen a
korban, különösen az alsóbb néprétegekből indulók
közül, aki a népboldogító baloldali eszmék bűvöletébe
esett, s aki sokáig maga sem vette észre, hogy "a
bölcsőhely parancsai" valójában mit is diktálnak. S hogy
az ösztönös közösségi felelősségtudatát az erőszakra
és voluntarizmusra épített kommunista utópia, a korabeli
hivatalos kollektivista szólamok szolgálatába állítva sem
irodalmi, sem közösségszolgálati értelmében nem jó úton
jár. Kevés is ebből az időszakból a sematizmustól, a
zsdanovi "szocialista realizmus" elvárásaitól vagy az
anekdotikus realizmus stílromantikájától mentes időállóbb
irodalmi alkotása, s azok is inkább annyiban érdekesek,
amennyiben felismerhetők bennük a későbbi nagy művekhez,
elsőként is az Anyám könnyű álmot ígérhez vezető
művészi érlelődési folyamat nyomai. Három írásnál nem is
kap nagyobb teret ennek a korszaknak a vizsgálata a
tanulmánykötetben, és Cs. Nagy Ibolya, illetve Bertha Zoltán
ideszerkesztett szövege is leginkább erre koncentrál.
A kötet további tanulmányai azt a
rendkívüli írói kiteljesülést követik nyomon, amelynek
korántsem a végpontján, 1975-ben, Bretter György többek
között azt írta: "Sütő – irodalmunk egyik nagy
csodája" (A hegyen túl is hegy van), vagy Illyés
Gyula, 1977-ben: "A jelenkori magyar irodalom egyik legnagyobb
vigasza Sütő András" (Sütő András nagy úton). Az
1970-es évtized az egész romániai magyar irodalomnak a
fénykora volt, s ennek a páratlan felvirágzásnak a nyitánya
az Anyám könnyű álmot ígér 1970-es megjelenése.
Czine Mihály szerint Sütő "regénye a tényekből
építkező modern epikának egyik világirodalmi szintű
megvalósulása", nem véletlen, hogy "hódolóan fogadta a
kritika és ünnepi ajándékként az olvasó". A gazdag
recepcióból a tanulmánykötetben, önálló ciklusba
szervezve, nyolc irodalomtörténész, író munkája olvasható.
A legalaposabb, a mű minden fontos jellemzőjére, erényére
kiterjedő elemzés a Görömbei Andrásé – érthetően,
hiszen ez a szöveg az 1986-os monográfiájának a vonatkozó
fejezete. Az életmű mindmáig egyik legértőbb kutatója
többek között így összegezte a mű jelentőségét:
"Sütő András pályáján korszakhatár az Anyám könnyű
álmot ígér: korábbi műveinek – kiváltképpen a Félrejáró
Salamonnak, de több másiknak is – magasabb szintű, új
fényű asszimilálása, s a későbbi erős intellektusú
műveinek első csírái is ebben fakadnak meg, néhány szóban
itt találjuk már a Csillag a máglyánt, a Perzsákat,
a Nagyenyedi fügevirágot, az Engedjétek hozzám
jönni a szavakat stb. A népsorsot vigyázó író
viszonyításaival, párhuzamaival a regény idejének az
egyetemes idő távlatát adja, anyaga mögé a világkultúrát
idézi a provinciát és a nagyvilágot együtt mérő írói
szemlélet."
Az évtized nagy drámai tetralógiájában (Egy
lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és
Ábel, A szúzai menyegző) is ez a szemlélet érvényesül
valóban, és hasonlóan egyetemes érvényű fogalmazásmód
hitelesíti a sajátosság méltóságának ügyét. A drámákat
külön-külön is elemző, de a köztük lévő
összefüggésekre is rámutató tucatnyi jeles erdélyi és
magyarországi irodalomtörténész, kritikus többnyire éppen a
művek általánosérvényűségét hangsúlyozza, s inkább csak
utalásokkal, metaforikus körülírásokkal jelzi (a cenzurális
kényszerűségek következtében) azt a tényt, hogy a konkrét
történelmi-társadalmi-mitologikus szituációkban, a bennük
megjelenített, a teljes és szabad emberi létezést korlátozó
körülmények elleni küzdelmekben, a "felemelt fő"
dramaturgiájában és filozófiájában (Gáll Ernő) Sütő
nemzeti közössége sorskérdéseit, a kisebbségi
alávetettségben és jogfosztottságban létező romániai
magyarság legfontosabb problémáit is megfogalmazza. Réz Pál
az első két drámáról írott elemzése bevezetőjében
például ekképp: "a jó történelmi dráma több, mint egy
hajdani kor fölidézése (...) Bánk vagy Tiborc szavaiból nem
II. Endre korának hangja csap ki, hanem az aktuális nemzeti,
társadalmi gond" (Itt állok, másként nem tehetek).
Igaz, a drámák olvasója, a színpadi előadások nézője a
fenti tény kimondása nélkül is tudatában volt ennek, s
tagadhatatlan, hogy a művek rendkívüli népszerűségéhez ez
is hozzájárult. Jó, hogy a hetvenes évek drámaírói
világát bemutató ciklusban olyan átfogó dolgozatok is helyet
kaptak, mint Szakolczay Lajosé (A vélekedés szabadsága),
Tarján Tamásé (Itt állok, másként nem tehetek),
amelyek a (fő)művek mellett azok életműbeli (novella, dráma,
esszé) előzményeiről és környezetéről is szólnak.
Emellett a hetvenes évek esszéírói
teljesítményének méltatása külön fejezetet is kap a
kötetben, középpontban a Rigó és apostol, az
Istenek és falovacskák, az Engedjétek hozzám jönni a
szavakat című kötetekkel, s természetesen olyan remek
esszékkel, mint a Nagyenyedi fügevirág és a Perzsák,
de Bertha Zoltánnnak az esszéírói életművet összegező
monográfiarészlete sok más, kevésbé ismert (illetve
későbbi) írásra, kötetre is ráirányítja a figyelmet ("Maradok,
másként nem tehetek"). A jeles szerzők által írt
dolgozatok közül azért emelem ki még a Kovács Sándor
Ivánét (Tűnődések a fennmaradás módozatain), mert
nála már 1973-ban hangsúlyosan szerepel Sütő művészetének
egy eddig még nem említett jellemzője és értéke, a nyelvhez
való viszonyának művészi tudatossága: "Sütő András is
erős védelmezője az anyanyelv sáncainak: minden
szókapcsolása tudatos művészi felelősségre vall. Aki
Pusztakamaráson az »anyanyelv diribdarabjai közé«
született, akinek egykor »két ragyogó stiliszta«, Benedek
Marcell és Jékely Zoltán »fésülgette mondataiból a
mezőségi bogáncsokat«, mára maga is költő-professzorává
lett a magyar nyelvnek."
A nyolcvanas–kilencvenes évek Sütő-művei
iránt, jóllehet mind a drámaírói, mind az esszéírói
életmű tovább gazdagodott, feltűnően megcsappant az
érdeklődés, s ez jól látható a tanulmánykötetben is.
Sokféle oka lehet ennek. Vélhetően sokak szerint ezen
évtizedek drámái, az Advent a Hargitán (habár a
Nemzeti Színház-beli előadása talán még a korábbi
színpadi sikereket is felülmúlta), Az Álomkommandó, Az
ugató madár, A balkáni gerle már nem érték el a
hetvenes évekbeli darabok esztétikai értékeit (a kötetben
közölt elemzésekből, Ablonczy László, Bertha Zoltán, Cs.
Nagy Ibolya írásaiból egyébként még ez sem olyan
nyilvánvaló), ez azonban még nem indokolta volna az
érdektelenséget. Hozzájárulhatott ehhez az is, hogy a
nyolcvanas évek elejétől Sütő kötetei – az egyre
határozottabb ellenzéki, kisebbségi jogvédői, az erdélyi
magyarság jogainak érdekében nemzetközi fórumokhoz is
forduló tevékenysége miatt – Romániában már meg sem
jelenhettek, mint ahogy a drámáit sem mutathatták be, a
magyarországi irodalomban viszont épp a nyolcvanas évektől
szökött szárba az a (ma már jól látható) önsorsrontó,
maga alatt is fát vágó paradigmaváltó törekvés, amely az
irodalom "kultusztalanítását", "deszakralizációját"
tűzte ki célul, s ennek keretében az afféle irodalmat, ami
közösségi, társadalmi szerepeket, feladatokat is próbált
felvállalni, igyekezett minél inkább háttérbe szorítani.
A kilencvenes évektől ehhez Erdélyben még
hozzátársultak azok a nyílt lejárató akciók is, melyeknek
legutóbbi megnyilvánulása A Hét című marosvásárhelyi
lapban provokált vita volt. Nem ismerem ezeknek a támadásoknak
az emberi gyarlóságokon túli motivációit, így el sem tudom
képzelni, miért vélik egyesek, hogy jó az az erdélyi s vele
az egyetemes magyar irodalomnak, ha egyik legkarakteresebb
("szimbolikus tőkével rendelkező") értékét
megpróbálják negligálni. Maradva a tanulmánykötet
világánál, inkább csak Görömbei Andrást idézem
egyetértően, aki már 1989-ben megfogalmazta (Tűnődés
Sütő András naplójegyzeteinek olvasása közben –
kitérőkkel) az efféle törekvésekkel kapcsolatosan ma is
helytálló véleményét: "Fölösleges s egy különben is
megviselt idegzetű irodalmi életben egyenesen káros egymással
szembeállítani, egymás ellen kijátszani írókat. Normális
körülmények között ez csak fölösleges, a mi viszonyainkban
azonban egyenesen bűnös cselekedet. Bárki kedvelheti jobban az
egyiket a másiknál, ez ízlés, beállítottság dolga. De ha
egy irodalomban a nemzeti sors kérdéseit fölvető, azokkal
közvetlenül is foglalkozó művek már eleve elutasításban
részesülnek, akkor bizonyos, hogy az a nemzet beteg,
önismereti zavarokkal küzd, vagy már nem is küzd. Persze,
eleve értékesebbnek tekinteni az ilyen műveket ugyanilyen
tévedés, s ugyanilyen káros. Tudomásul kell venni végre,
hogy egy irodalomban a különböző szemléletmódú művek
egymást gazdagítják, kiegészítik. Sőt egymás súlyát
növelik. Szánalmas igyekezet minden kirekesztés, minden olyan
szembeállítás, amelyik a másik jelleg lebecsülése révén
akar emelkedni."
Jó tíz évvel később, 2001-ben jelent meg a
’89-es változások után írott Sütő-esszéknek,
publicisztikáknak megrázó erejű gyűjteménye Erdélyi
változatlanságok címmel. Márkus Béla a kötet
ismertetése közben megjegyzi, hogy "tanulságos és izgalmas
lenne egy afféle önarcképnek csak a vázlata is, ahol önnön
pályáját illetné reflexiókkal, egy-egy alkotásához fűzne
megjegyzéseket, utóéletükről, lehetséges folytatásukról
adna számot – mintegy az Évek, hazajáró lelkek
folytatásaként". Mivel Sütő művészetének egyik
legjellegzetesebb vonása az állandó önszembesülés, magunk
vizsgálata, ami töprengő természetére, moralista hajlamaira
utal, ahogy Veress Dániel már 1972-ben megállapította (Szélfútta
ágon fészek) – én telhetetlenebb vagyok, és
továbbmegyek: tanulságos és izgalmas lenne egy olyan nagy
lélegzetű, őszinte önéletrajzi vallomás, memoár is, amiben
arról írna, hogyan is élte meg belülről azokat az
ötvenes–hatvanas–hetvenes éveket egy magyar ember, egy
magyar író Romániában általában, illetve a maga hatalom
közeli szerepeit, cselekedeteit konkrétan, mit érzett, mit
gondolt valójában a különféle ellentmondásos helyzetekben.
Sütő naplójegyzetei között s interjúrészletekben számos
utalást, önkritikus megjegyzést találhattunk ugyan már eddig
is, sőt, akár az egyén és a hatalom bonyolult kapcsolatát
tárgyaló hetvenes évekbeli drámáit is olvashatjuk egy-egy
rejtett vallomásként. (Irodalomtörténészként pedig Bertha
Zoltán az 1995-ös monográfiájában dolgozta fel igen alaposan
és szigorúan, elfogultságoktól menten, Sütő András
ötvenes–hatvanas évekbeli írói és irodalompolitikusi
munkásságát – tudom is javasolni mindazoknak, akik
meg-megújulóan jobban érdeklődnek ez iránt, mint az író
későbbi alkotásai iránt.) Egy, a személyes vallomás
erejével hitelesített módszeres korrajz azonban nemcsak
tanulságos lehetne, de talán a legjobb műveihez hasonló
katartikus élményben is részesíthetne sokakat, kortársakat
éppúgy, mint az ifjabb generáció tagjait, mindazokat, akik
nem nagyon tudnak eligazodni ma már azokban a bonyolult hatalmi
viszonyokban, abban az őszinte hitek mellett hamisságokkal,
kényszerű alakoskodásokkal, egyéni és közösségi
kompromisszumokkal telített világban. Nem a meg-megújuló
hitelrontó célzatú támadásokra válaszul lenne jó egy ilyen
mű, hanem azért, hogy világosabban láthassuk, jobban
megérthessük azt a kort, s vele együtt az írói pálya
hatvanas évek végére megérő, remekművek megírásához
vezető nagy fordulatát. Tudom én, hogy irtózatosan nehéz
feladat lehet egy ilyen műnek a megírása, de az az ember
talán képes lehet egy ilyen példa értékű cselekedetre,
akinél többet a romániai magyarságért sem íróként, sem
politikusként nemigen tett senki a hetvenes–nyolcvanas
években.
Még Kányádi Sándor sem, az elmúlt
évtizedek erdélyi irodalmának másik emblematikus alakja. Aki
ugyanannak a kornak gyermeke, áldozata és hőse egy
személyben, akinek első kötetei ugyanazokban az években
jelentek meg, hasonló forradalmi romantikával áthatva, mint a
Sütőéi. Pályájuk is végig párhuzamosan haladt egymás
mellett, kisebbségi, nemzetvédő törekvéseikkel is egymást
erősítve. A különbség köztük leginkább annyi, hogy
Kányádi társadalmi, közéleti hivatalokat, tisztségeket nem
vállalt, a közösségi érdekeket képviselve is mindvégig a
költői szó erejével élt "csupán". "Kányádi Sándort
évek óta költészetünk egyik legnagyobb ígéreteként
tartjuk számon" – írta Gálfalvi Zsolt már 1956-ban a
költő Virágzik a cseresznyefa című első kötetének
megjelenése után háromnegyed évvel. Az ő születésének
hetvenötödik évfordulójára megjelent tanulmánykötetben
olvasható ötvennégy másik kritika, tanulmány, esszé,
műelemzés, portré, köszöntő az indulástól napjainkig: a
2002-es Felemás őszi versekig követi végig a pálya
alakulását, elemzi, értelmezi, bírálja, többnyire inkább
méltatja állomásait, kiemelkedő alkotásait.
Az öt évtizeden átívelő írások sorozata
rendkívül érzékletesen dokumentálja – legalábbis a
recepció részéről, illetve a recepció tükrében – azt a
folyamatot, melynek eredményeként az "egyik legnagyobb
ígéret" "a mai magyar irodalom talán legnépszerűbb,
legolvasottabb költőjévé" vált, ahogy a kötet
szerkesztője, Márkus Béla aposztrafálja a már idézett
fülszövegben. Ugyanezt a kötet legifjabb szerzője, Nagy
Gábor így fogalmazza meg: "Kányádi Sándor költészete az
egyik legfőbb kapocs a mai magyar líra és a szélesebb, verset
csak elvétve olvasó közönség között, s mindemellett a
szakma (egy része) által is az egyik legnagyobb figyelemre
méltatott életműről van szó" (A költő, aki olvasni
hív). A kiugróan magas olvasottságnak, népszerűségnek,
a szakmai visszajelzésekben és elismerésekben is
megnyilvánuló sikernek receptjét azonban nem fogja megtalálni
az olvasó ezekben az írásokban, de magyarázatát talán igen,
ha elfogadva a szerkesztői összeállítást vezérfonálul,
maga is végigköveti a költői pálya alakulását.
Azt, ahogyan a "természetes költő" –
akinek az egyik titka kezdettől az egyszerűség, de a
kifejeznivaló komplexitásához képest (Székely János: Természetes
költő) – "az egyszerű szemléletességtől, Petőfinek
és a népköltészetnek az ösztönzésétől úgy jutott el
létfilozófiai érvényű egyéni kompozíciókig, hogy
útjának meghaladott állomásairól is mindig magával vitte az
egyszer megnyert értékeket" (Görömbei András: Sörény
és koponya), s eközben "egyedfejlődése" során
megismételte a romániai líra fejlődése (Csiki László: Józan
mítoszok) mellett általában a magyar irodalom
törzsfejlődését a népköltészettől, a krónikás
énekektől, a zsoltároktól, Petőfin, Aranyon, Adyn, József
Attilán, a transzilvanistákon, a neoavantgárdon át a
posztmodern szövegirodalomig. Úgy, hogy közben sokak számára
"a romániai magyarság költői reprezentánsává vált"
(Domokos Mátyás: Sörény és koponya, Pécsi Györgyi: "Minden
más táj csak óceán"), többek között azért, mert
"a kisebbségi sors, a szellemi, lelki karanténlét
megverselője" is volt (Cs. Nagy Ibolya: Önfelmutatás és
harangzúgás), hogy aztán, a kilencvenes években, a
posztmodern kor játékos-ironikus szemléletmódjától,
formaszervező eljárásaitól is megérintve újítsa meg
költészetét, de továbbra is "pán Transsylvanicusként"
valljon az örök emberi és a személyes alkotói kérdések
mellett közössége gondjairól.
A kötetbe foglalt írásokat Márkus Béla
elsősorban a kronologikus, de részben a tematikus szerkesztési
elveket is követve öt ciklusba szervezte, és – ahogy
Görömbei is a Sütő-kötetben – mindig az egyik írás
címét emelte ki cikluscímként. Az első három ciklus ("...a
férfikor nyarában", Mítosz és kísértetjárás között,
A bárányka meg a ló) a Kányádi-kötetek
megjelenésének sorrendjében közli újra a rájuk reagáló
legfontosabb kritikákat, tanulmányokat; a negyedik, Megtartó
hagyomány címmel, a drámaírót bemutató cikkeket, a
Kányádi-líra természetének általánosabb (Szakolczay Lajos,
Pomogáts Béla, Pécsi Györgyi) vagy éppen konkrét (Láng
Gusztáv: a látomás, Bitskey István: a zsoltárhagyomány
szerepe) kérdéseit körüljáró írásokat foglalja össze; a
befejező pedig ("...végéhez közelít a kezdet)
visszatér a két legutóbbi Kányádi-kötet (az
"egyberostált" Valaki jár a fák hegyén és a Felemás
őszi versek) kapcsán megjelent írásokhoz, amelyek
szerzőinek többsége (Szilágyi Márton, Kovács Béla
Lóránt, Ködöböcz Gábor, Pécsi Györgyi) szükségszerűen
az életmű egészével is számot vet ismét. A szerkesztő
tudatosan figyelt arra, hogy a különböző írások közötti
kapcsolódási pontok felismerhetők legyenek, hogy időnként
szinte folytassák, kiegészítsék egymást, s a recepcióban
megfogalmazódó vitakérdések és válaszok is (például Cs.
Gyímesi Éva "S van-e vajon költészet még a versben?"
című írása kapcsán) újra láthatóak legyenek.
A Kányádi-líra egyik legfontosabb s
véleményem szerint a népszerűségéhez nagymértékben
hozzájáruló karakterjegyét Láng Gusztáv már 1970-ben
pontosan felismerve azt írta: "A maga nemében
szintézisteremtő költészet ez" (Kányádi Sándor),
pedig akkor még a Fától fáig kivételével meg sem
születtek azok a a motívum- és létösszegző, nagy
"küzdelemversek", bartóki jellegű verskompozíciók (Fekete-piros,
Halottak napja Bécsben, Sörény és koponya, Krónikás ének,
Valaki jár a fák hegyén), amelyek mára már e költészet
emblematikus darabjai. Jó, hogy a kötetben a XX. századi
magyar líra ezen, minden bizonnyal időálló verseinek
elemzéseit is megtalálhatjuk, nemcsak az egyes tanulmányok
részeként, de önálló, változatos módszertanú
műelemzések keretében is (Görömbei András: Kányádi
Sándor Krónikás éneke, Móser Zoltán: Jászol és
koporsó, Bertha Zoltán: "Valaki jár a fák
hegyén").
Ha valaki, olvasó, a tanulmánykötet
átböngészése után sem érti még, hogy mi is lehet Kányádi
Sándor titka, olvasottságának, népszerűségének
magyarázata, akkor már csak az utolsó írás (A versek
háborúja), Vörös István, az ifjabb költőtárs által
megfogalmazott kezdő sorához tudom utalni: "Kányádi Sándor
versei olyanok, hogy szeretni lehet őket."
Szilágyi István pályája jó tíz évvel
később kezdődik, mint a Sütő–Kányádi-nemzedéké, egy
ideológiailag-politikailag enyhültebb, kevésbé szorító
társadalmi-kisebbségi környezetben, amikor az irodalom
képviseleti szerepével szemben az esztétikai
öntörvényűsége is nagyobb teret kaphatott. A
személyiségközpontúság, a lélektani ábrázolás, az
összetettebb valóságkép, a formabontás, a kísérletezés, a
modernebb szemléleti és kifejezésformák keresése jegyében
indult a hatvanas évek elején a Forrás első nemzedéke s vele
a novellákkal jelentkező Szilágyi István is. A minden
értelemben szabadabb légkörhöz és lehetőségekhez képest
érdekes, hogy az ő írói kiteljesedése is elhúzódott:
igazán kiugró alkotása csak az 1975-ben megjelent ötödik
könyve, a Kő hull apadó kútba lett. Igaz, az a
megjelenése pillanatától remekműnek kijáró fogadtatásban
részesült a legkülönbözőbb ízlésvilágú, értékrendű
kritikusok részéről. Hogy azonban nem teljesen
előzménytelenül született meg az író műhelyében ez a
regény, az elég pontosan kiderül a Márkus Béla által
összeállított tanulmánykötet első ciklusából is. A
nemzedéktárs Szilágyi Domokos például már első
Forrás-kötete (Sorskovács, 1964) novellái alapján a
következőt állapítja meg: "Érzelmi telítettség, az
élőbeszéd friss íze s a költői nyelv eredeti
szókapcsolása – ez az első, ami föltűnik" (Szabálytalan
kritika két fiatalról). Marosi Péter pedig első regénye,
az 1969-es Üllő, dobszó, harang kapcsán azt írja:
"ez a kétszáznyolcvanöt oldal jobban felkavart, mint a
romániai magyar irodalom sok könyve a Gondos atyafiság
első kötetének megjelenése óta" (Világ végén
virradat). A magyarországi irodalom az 1971-es Jámbor
vadak című elbeszéléskötettől figyelt fel rá, amely
Jankovics Józsefet arról győzte meg, hogy a szerző "a
romániai magyar irodalom egyik nagyon tehetséges
novellistája" (Jámbor vadak). A Kő hull apadó
kútba felé vezető alkotáslélektani és művészi
érlelődési folyamat jól nyomon követhető az ötvenéves
Szilágyiról 1988-ban portrévázlatot író G. Kiss Valéria Lélek
és történelem című című tanulmányában, amely a
regényt már mint az addigi írói törekvések összegezését
elemzi.
A kötet összeállítójának a továbbiakban
nem sok gondot okozhatott a Szilágyiról szóló írások
elrendezése, ugyanis mind az életművet, mind fogadtatását
nagyon világosan tagolja a három nagy regény megjelenése.
Jóllehet a Kő hull apadó kútba recepciója éppen azt
is bizonyítja, hogy az igazán jelentős művek a kortársi
kritikák mellett rendre előhívják a későbbi
irodalomtörténészi reagálásokat is. Így például Mózes
Attila és Alexa Károly 1988-ból, Szilágyi Zsófia 1997-ből,
Olasz Sándor 2000-ből tekint vissza a műre és részben az
addigi olvasatokra. Az elsősorban a halál motívumát mint a
regény motívumszerkezetének központi elemét vizsgáló
Szilágyi Zsófia meg is állapítja, hogy a regény kortársi
értékelésén, mely szerint "helyét egyértelműen a XX.
századi magyar regényirodalom legjobb darabjai közt kell
keresnünk", húsz év után sem kell módosítanunk: "a Kő
hull apadó kútba ma is több irodalomtörténeti
érdekességnél, a hetvenes évek erdélyi regényirodalmának
egy reprezentáns darabjánál" (Motívumok a pusztulásra).
Szirák Péter 1998-as írásának (Példázatok a szabadság
nélküli rend fokozataira) maga a Szilágyi-olvasás a
tárgya, de meglepő megállapításait éppen ez az
összeállítás cáfolja, azt például, hogy a regény az
irodalomtapasztalás olyasféle terébe érkezett volna, amit
olyan olvasási alakzatok határoztak meg, amelyekben "döntő
szerepe volt a történetelvű identifikációnak, a képviseleti
legitimációjú beszédformáknak, a szociális-etikai normák
parabolai felismerhetőségének és széles körű
használhatóságának, jószerével a tanító
célzatosságnak". Bretter György, Kabdebó Lóránt,
Szakolczay Lajos, Pomogáts Béla, Kulcsár Szabó Ernő, Czére
Béla, Thomka Beáta, Baránszky Jób László legkülönbözőbb
megközelítésű és a regény legkülönbözőbb poétikai
jellemzőit és jelentésrétegeit feltáró elemzései épp az
ellenkezőjéről tanúskodnak. Ahogy azt sem látszanak
igazolni, hogy míg az éppen "aktivizálódó magyarországi
értői körök egy igen tekintélyes része egyáltalán nem
tüntette ki figyelmével a regényt (...) addig a népi kánon
kontinuitását szem előtt tartók nem tulajdonítottak a műnek
jelentős kánonformáló hatást, s többnyire a morális
példázatok olvasási retorikáját alkották újra általa".
A Kő hull...-ról írott regényelemző szemináriumot a
könyv szerkesztője Szilágyi Istvánnak egy 1980-es
vallomásával, önolvasatával indítja (Balladás-keserves
ámokfutás / Megjegyzések a Kő hull apadó kútba
filmezéséhez), a Tanulmányok... könyvsorozatban
kivételes módon. Jó, hogy újraolvasható mégis ez a szöveg,
ugyanis páratlan irodalomtörténeti dokumentum az életmű
kutatói számára, de nagy élmény lehet az "egyszerű"
olvasó számára is, mert nyomon követheti általa, hogy mi is
foglalkoztatta a regény megírása során az írót, s milyennek
látta ő kívülről-belülről műve hőseit.
Kevésbé volt egyöntetűen elismerő az
1990-ben megjelent Agancsbozót fogadtatása, pontosabban
fogalmazva: mindenki, aki írt róla, rendkívüli műként
méltatta, de többen, általában a Kő hull... -hoz
mérve, fenntartásaikat is hangsúlyozták. Görömbei András
szerint "hibája a bősége, túlírtsága", motiválatlan
túlrészletezései (A szabadságeszme védelmében), Ács
Margit szintén az ő arányérzékét zavaró
túlterheltségről írt (Kényszerpálya és kiút), de
Görömbei például azzal zárta a két regényről szóló
elemzését, hogy az Agancsbozót "a diktatúra és a
személyiség összeegyeztethetetlenségének intenzív művészi
kifejezése – az emberi szabadságeszme összetett, magas
művészi színvonalú védelme". Mindketten azt fejezték ki
bírálatukkal, amit Gróh Gáspár később, a Hollóidőről
szóló kritikája bevezetőjében így fogalmaz meg: "Nehezen
olvasható, darabos, fárasztó, hatalmas, nagyszerű könyv –
de nélkülözi az átütőerőt, nemcsak ábrázol valami
szörnyűséget, nemcsak kifejezi a diktatúra korának
irracionalitását, szürkeségét, hanem magán is viseli annak
hatását" (A világ mint szabadság és végzet).
Kulcsár Szabó Ernő annak idején a Kő hull...-ról
írta, hogy tipológiai szempontból önálló regénymintaként
kellene kezelni, most Takács Ferenc hangsúlyozta, hogy
rendhagyó regényt írt Szilágyi: "Magányosat és
társtalant ismét, fel nem címkézhetőt, skatulyába bele nem
gyömöszölhetőt. Enigmatikus parabolát, eposzi
terjedelemben..." (A história és a mítosz). Thomka
Beáta szerint is különös kihívás a regény a befogadás
számára "abban az időben, amikor a próza a
metafikcionalitást hangsúlyozva igen gyakran reked meg annak a
vitathatatlan jelentős kérdésnek a fontolgatásánál, amit
önmaga létrejötte jelent". És mert a "magyar prózában
és poétikában még mindig igen bizonytalan annak a
regénytípusnak a helye és jelentősége, amely bölcseleti
kérdésként veti föl alapproblémáját" (A csapda mint
menedék). Valószínűleg nem a mű esztétikai szempontú
problematikusságának, hanem inkább az időnek (annak, hogy a
rendszerváltoztatás idején jelent meg a mű) tulajdonítható
az is, hogy a másik két regényhez képest viszonylag kevés
érdemi írás született róla – egy társadalmi és olvasói
szempontból nyugalmasabb időszakban kiadva bizonyára nagyobb
és összetettebb figyelemben részesült volna.
Annál nagyobb és a jelentőségéhez méltó
fogadtatást kapott viszont a 2001-ben megjelent Hollóidő.
Figyelemre méltó sajátossága a Szilágyi-művek
recepciójának, hogy a szokványosnál terjedelmesebb kritikák
mellett rendre óriástanulmányokat is előhívnak
méltatóikból. A Kő hull...-ról előbb Baránszky Jób
László, majd Mózes Attila írt az átlagosnál hosszabb
elemzést, aztán az életmű legkövetkezetesebb követője és
értelmezője, G. Kiss Valéria vizsgálta rendkívül alaposan
előbb az Agancsbozót, majd a Hollóidő poétikai
összetettségét, de erről a legutóbbi nagyregényről Alexa
Károly és Márkus Béla is írt egy-egy, az olvasót
megpróbáló terjedelmű tanulmányt. Nem valószínű, hogy a
szerzővel rivalizáló játékos szándékok következményei
ezek a munkák, de afféle gesztus talán van bennük, hogy a
kritikusok már írásuk terjedelmével is igyekeznek kifejezni
azt a tiszteletüket, ami csak a rendkívüli műveknek jár ki.
Az igazi magyarázat azonban inkább a Szilágyi-művek
monumentális és rejtélyes szövegépítményeiben, poétikai
(műfaji, nyelvi, szerkezeti, modalitásbeli stb.) és
jelentésszerkezeti összetettségében rejlik, ami – ahogy
Ács Margit fogalmaz – "végeláthatatlan munkát kínál az
elemzőknek, szakmai kérdéseket provokál minden ízében"
(Az örökké való holló). A kötetbe beválogatott
tucatnyi kritika, többnyire inkább tanulmány szerzője
becsülettel igyekszik is megfelelni a kihívásnak, egy ilyen
recenzió keretében még nyomaiban is képtelenség lenne
felidézni eredményeiket, ezért ezúttal is csak két olyan
bekezdést emelek ki, amelyekkel a mű természetére és
jelentőségére próbálok magam is utalni. "Kezdhetjük
visszafogottan: Szilágyi István Hollóidő című
regényéről bármiféle beszámolót (akár szimpla
tartalomismertetést is) az tesz nehézzé, hogy a szöveg a
történet kifejlése során hallatlanul sok irányba viszi el az
olvasót, regényesen tárgyias világokba éppúgy, mint
történetfilozófiai terrénumok, narrációs, műfajelméleti,
retorikai és motivikai kérdések, valamint mitikus és
spirituális tájak felé; azaz megfordítva: a rendezett
kritikai méltatást az teszi majdnem kivihetetlenné, hogy a
regényt nagyon sok felől kell egyidejűleg szemlélni, fogalmi
szóval és történelmi-művelődéstörténeti tapasztalatokat
is mozgósítva »újraírni«, tehát rekonstruálni azt az
élményt, amit a könyv lapról lapra nem csökkenő
intenzitással sugároz a magyar irodalom és a magyar múlt
iránt lélekben is elkötelezett olvasó felé. Bonyolult
remeklés, nagy varázslat ez a munka..." – kezdi megemelni a
hangját a visszafogottság után Alexa Károly az elképesztően
sokoldalú, a magyar kritikaírás és műelemzés
történetében hasonló invencióval ritkán megírt dolgozata
bevezetőjében (Magyar történelem, magyar mitológia).
Görömbei András pedig a maga jól ismert
absztrahálókészségével, az általános érvényű
összegezések iránti fogékonyságával így zárja
elemzését: "Szilágyi István történelmi regénye nem ad
követhető létmodellt, de drámai erővel veti fel a magyarság
és az emberi lét egykori és mai megoldatlan sorkérdéseit
egyaránt, s a reménytelen léttapasztalat bemutatásával is
értelmes életre ösztönöz" (Hollóidő). S ha valaki
nem olvasta volna még a művet, de esetleg épp e tanulmányok
hatására megteszi, bizonnyal utólag is éppolyan
tanácstalanul fog állni a tény előtt: hozzáértő
irodalmárok jeles grémiuma hogyan oszthatta meg az általuk
odaítélt Magyar Irodalmi Díjat e regény és egy – jóllehet
fontos, tartalmas, értékes – interjúkötet között, amilyen
tanácstalanul álltunk mi, kortárs olvasói. Ezt csak azért
jegyzem meg itt a végén, mert ez is hozzátartozik a
recepcióhoz, még ha a tanulmánykötet nem őrzi is a nyomát.
Három kritika-, illetve tanulmánygyűjtemény
három kortárs erdélyi klasszikus eddigi életművéről.
Három sokszólamú meggyőző érvrendszer három olyan életmű
értékei mellett, amelyek immáron kitörölhetetlenül benne
vannak a csak virtuálisan létező, mert folytonosan alakuló
és minden olvasó tudatában más formában és tartalomban
megképződő magyar irodalmi kánonban. Minden tegnapi, mai és
holnapi ellenkező híresztelés dacára benne – ez derül ki a
kötetekben olvasható írásokból is –, mert koruk (korunk)
individuális és közösségi létkérdéseit olyan általános
érvényű, élményszerű és magas rangú esztétikai
alakzatokba formálták, amelyekkel hozzájárultak ahhoz, hogy
olvasók tömegei visszakapják, illetve megőrizzék az
irodalomba vetett hitüket. (Kossuth Egyetemi Kiadó, 1992;
1993; 1994)