Végh Attila
Hattyúdalok
Apollón madara, a
lélekvezető
Félni egyre, élni vontatottan,
életünk, akár a hattyu útja,
melyet még le sem írt a habokban.
És meghalni, titkosan elülni,
míly elembe jártunk itt, ki tudja,
mint mikor hattyút látsz elmerülni:
a vizen, mely nyájasan fogadja,
fodrozódik, elmúlik alatta,
s boldogan gyürűzik föl a hab;
míg a hattyú csöndesen kiválik,
mind nyugodtabb, tisztább és királyibb
méltósággal cél felé halad.
(Rainer Maria Rilke: A hattyú; ford.:
Kosztolányi Dezső)
Apollón,
a tragédia istene
Ha az ókori görögök közül valaki
valahol megpillantott egy hattyút, az sok mindent fölidézett
benne. Ma, ha valamelyik tavunkon meglátunk egy hattyút, mi jut
eszünkbe róla? A madárinfluenza. Azután pedig – főleg
idősebbeknek – a Patyolat. Nos, ez utóbbi szálon nyugodtan
elindulhatunk, egy apró segédasszociációval megtoldva
megfelelő kiindulópont lehet. A Patyolathoz hasonló
ruhatisztító cég ugyanis Görögországban is létezik. Ennek
teherautóit a következő felirat ékesíti: KATHARSZISZ. Ha a
katarzist házhoz szállító jármű szürreális képét
elhessegetjük, és minden, a szürrealizmushoz húzó
asszociációnk előtt elzárjuk az utat, akkor oda jutunk, hogy
a hattyú valamiképpen – talán véletlenül – összefügg a
katarzissal.
Nem véletlenül. A görög katharszisz
eredeti értelme orvosi. A test nedvektől való
megtisztítását jelentette (vö. katéter). A szó jelentése
innen tisztult föl átvitt értelméig: a lelki értelemben vett
megtisztulásig. Arisztotelész Poiétikájában már a
szenvedélyektől való megszabadulást jelöli, míg korábban
– például Platónnál – a lelki-vallási megtisztulás
megnevezésére inkább az aphosziószisz volt
használatos. A katarzis mai, kizárólagos esztétikai
jelentésében a műélvező megrendülését, szellemi
megtisztulását jelöli.
A bűnbánat, a lelki megtisztulás ideje az
ókori görögöknél a tavasz volt. Ekkor tartották az
Apollón-ünnepségeket. (Ezek Athénban a thargéliák
voltak, míg Aktionban – ahol a monda szerint az argonauták
Apollónnak templomot emeltek – aktiának nevezték
őket.) Apollón azonban nem csak megbocsátó, bűnbánatot
feloldó isten, a katarzissal tehát nem kizárólag annak
vallási értelmén keresztül hozható összefüggésbe.
Apollónnak még számos "szerepe" van: ő a tiszta, a phoibosz,
aki őrködik az isteni rend fölött; ő a messzelövő (ekébolosz),
a halálisten, aki könyörtelenül lenyilazza a rend ellen
vétőt; ő a bajt elhárító (alexikakosz), a pártfogó
(szótér) és a gyógyító (paian), akinek
gyermeke Aszklépiosz, az orvosisten. Mürában és Patarában a
templomába éjjel bezárkózó jósnőnek álmában jelenik meg
Apollón, mert ő az álom és a jóslás istene is. Végül ő
az, akinek a költészettel, a zenével és az énekkel
kitüntetett kapcsolata van. A múzsák vezetője (muszagétész)
is ő.
Nietzsche A tragédia születésében
így foglalja össze Apollón attribútumait: "A belső
fantáziavilág szép látszata fölött is ő, eredete szerint a
»ragyogó«, a fényistenség uralkodik. A magasabb igazság
ezen állapotainak a tökéletessége, szembeállítva a
hézagosan érthető mindennapi valósággal, valamint az
alvásban és az álomban gyógyító és serkentő természettel
mélységesen átitatott tudat egyben a jövendőmondó
képesség szimbolikus analogonja is, és egyáltalán, a
művészeteké, amelyek az életet élhetővé és élni
érdemessé teszik." Nietzsche számára azonban Apollón
legfőbb ismérve, hogy ő a schopenhaueri principium
individuationis istene. Az egyed a közösségből úgy
válik ki, hogy elnyeri határait. Az individuum
lehatárolásának elvei: a tér és az idő. Apollón a tér és
az idő, azaz a lehatároltság istene, aki igyekszik az életet
mederben tartani. Itt ragadható meg a döntő ellentét
apollóni és dionüszoszi között, hiszen a dionüszián
elolvadnak az individuális határok a kollektív mámor
kohójában. Az orgia után azonban rögtön Apollón jön, hogy
visszavezesse az egyéneket önmaguk határai közé. A
dionüszoszi tobzódás végeztével a nép végignézett egy
tragédia-előadást. Az apollóni elvek szerint szerkesztett
tragédia szerepe tehát már itt, kialakulásakor az volt, hogy
a távolságot az ember életébe visszalopja, hogy a kollektív
áradásból az egyént kimentse, és visszavezesse társadalmi
önmagába, az önreflektív létezők közé.
A távolság madara
Ahhoz, hogy valamit megismerjünk,
szükségünk van távolságra. Mielőtt a létezőkkel
kapcsolatba lépnénk, fel kell vennünk a megfelelő
távolságot. Distancia nélkül csak belezuhannánk a dolgokba,
és nem létezne megismerés, költészet. Dionüszosz mámora
éppen a distanciát tünteti el: a kollektív mámor
"gyötört hangokat tép a szívből", de ezek a hangok nem
az egyén hangjai, a logosznak ehhez semmi köze. A
logosz, a beszéd olyan princípium, amely az elkeveredésből
kiemeli, összeszedi az individuumot, s határaiban tartja. A
beszéd apollóni erő. Távolság kell hozzá.
A távolság értelme az, hogy ha tisztában
vagyunk helyes mértékével, ha azt megvalósítjuk és
beleállunk, megismerhetjük a világot. Ekkor mindabba, ami
velünk történik, nem veszünk bele, és nem hagyjuk figyelmen
kívül. Röviden: mindig tudatában vagyunk annak, mi történik
velünk. Ezt Martin Heidegger az elsődleges emberi
létfeladatnak látja. E reflektív tudás feltétele a helyes
távolság: nem hagyni, hogy a világ tőlünk idegen maradjon,
és nem hagyni, hogy nagyon is ismerős legyen.
Apollón hatalmas távolságok őre. Ő közli
a jóslatot papnőivel, a beláthatatlan jövő birtokosaként,
és ő öli meg az isteni rend megsértőit, egy
nyílvesszősuhanással mindent múlttá változtatva. Apollón
előtt egy fekete holló repül, és hófehér hattyú úszik
nyomában. Hírnöke a sötétség, kísérője a fény.
A holló, ezt a khthonikus dögevő – mely
ugyanakkor, madár lévén, az éggel is kapcsolatban áll –
Apollón küldötte, szárnyas hírnök (ilyen minőségében
szerepel például Arany János Mátyás anyja című
versében vagy a Magyar Posta szimbólumállataként). Ovidius Átváltozások
című művében ő árulja el Apollónnak, hogy addig oly kedves
nimfája megcsalja. A görög mitológiában a holló általában
az alvilággal kapcsolatban álló istenek állandó kísérője.
A fekete holló mellett azonban Apollón nyomában ott a hattyú,
a Nap madara, amely a költészet, a zene jelképe is. Tévedünk
azonban, ha a holló és a hattyú kettősét az ellentétes
erők egyszerű dichotomikus mérlegeként gondoljuk el. Ez a
felfogás a görög gondolkodástól teljesen idegen. Kerényi
Károly Halhatatlanság és Apollón-vallás című
tanulmányában Apollón hattyú-lényegét éppen olyan ősinek
tartja, mint amilyen "a halál-realitás megnyilatkozása a
ráeső sötét árnyékában: a holló és a farkas
alakjában". (A farkas szintén Apollónnak, "a nyájak
őrzőjének" állata.)
A hattyú (küknosz) legjellemzőbb
tulajdonsága, hogy – a legenda szerint – halála előtt
gyönyörű énekbe (kükneion) kezd. A hattyú éneke
régóta foglalkoztatja az emberi fantáziát, számos alkotót
megihletve. A hattyú dalának értelmezését mindig a halálnak
az aktuális korszellemben játszott szerepe irányította;
mindig az adott kor szellemének tanatológiai horizontja volt a
hattyúdal értelmezési kerete. Platón Phaidónjában a
halálba induló Szókratész tanítványainak a hattyúról is
beszél. "Énekelnek ők előbb is, de amikor érzik, hogy meg
kell halniuk, akkor énekelnek a legtöbbet és a legszebben:
örömükben, hogy az istenekhez kell elmenniük, akiknek
szolgái. Az emberek azonban halálfélelmükben a hattyúról is
hazugságot beszélnek. Azt mondják, hogy gyászukat siratva
énekelnek. Nem gondolják meg, hogy egy madár sem énekel,
amikor éhezik vagy fázik, vagy más fájdalmat érez, még a
fülemüle, a fecske meg a búbos banka sem, amelyekről azt
mondják, hogy gyászukat siratva énekelnek. Sem ezekről nem
hiszem, hogy fájdalmukban dalolnak, sem a hattyúkról. Hanem,
mivel ezek Apollón madarai, jóstehetségük van, és előre
tudják a jót, ami a halálban vár ránk. Ezért éreznek azon
a napon különb gyönyörűséget, mint az előbbi időben. Én
pedig magamat is egy úr szolgájának tartom a hattyúkkal,
ugyanazon isten szent tulajdonának." A hattyú dalának
elemzése itt, a Phaidónban a lélek halhatatlanságának
szókratészi/platóni tanát támogatja. Annál inkább helye
van itt, mivel ez a dialógus maga is hattyúdal: a halálba
induló Szókratész utolsó éneke.
A lassú, méltóságteljes hattyú úgy
úszik, mint az álom. Apollón nyomában lebeg – ahogy Rilke
versében is: "csöndesen kiválik", s transzcendens cél
felé halad. Kerényi Károly azt írja e célról: "Amit most
felismerünk: Sokrates halálba húzó vágyának igazi tárgya,
a megsemmisítő tisztaságbaolvadás szédületével ősidők
óta vonzó életentúliság. Apollon, a szellem istene ad erről
tudást, tudást önmagáról, akinek halálos
valóságát érzi másik oldaláról a primitívebb barbárság
is, de élesebb körvonalak nélkül."
Szókratész halálának, az átlépés
aktusának apollóni jellegét az is kiemeli, hogy a Phaidón
tanúsága szerint a börtönben Apollón-himnuszt írt. Amikor
tanítványai erről kérdezik, azt mondja, egy visszatérő
álom szólította fel, hogy írjon Apollón-himnuszt, és ő
úgy gondolta, "...biztonságosabb, ha nem távozom el, amíg
meg nem tisztítom magam azzal, hogy költeményeket írok,
engedelmeskedve az álomnak". Apollón álomisten, így amikor
Szókratész egy álomnak engedelmeskedik, akkor neki, a
hattyúnak engedelmeskedik, s mielőtt méltósággal átlépne a
túli célok felé, költeményt ír hozzá.
Kerényi azt mondja, hogy ha valakinek – mint
például Szókratésznak – a tisztaság (to katharon)
valóság, annak ebben a vallásban van adva a lélek
halhatatlansága. Annak a lelke a teljes megtisztulással valami
létezőbe lép be. Hogy a hattyú, a megtisztulás követőinek
túlvilági útja garantáltan magasztos, arról Ovidius
kezeskedik. Ő metamorfózisainak Cygnus című
darabjában azt írja, hogy a hattyú azért tavak és mocsarak
madara, mert látván Phaethón égi zuhanását, megirtózott a
tűztől, és hűvös vizek mélyére húzódott. (A mítosz
szerint Phaethón fölkéredzkedett apja, Héliosz napszekerére,
ám – félig halandó lévén – túl gyenge volt az égi
lovak kormányzásához, így azok szétszaladtak, összeégetve
eget-földet, mígnem Apollón lenyilazta a rend megsértőjét,
aki lángolva – hullócsillagként – az Éridanosz nevű
folyóba zuhant.) A hattyú tehát a hübriszt és annak
büntetését látva húzódott a tűzesőből a lét csöndes
vízi világába, ahol a fény átszűrtebb, imbolygóbb,
túlvilágibb. Ez nekünk, késői utódoknak már csak egy
mítosz. A mítosz nekünk, késői utódoknak már csak egy
mese. A hattyú képe azonban titokzatos módon átmentett
valamit a régi bölcsességből, mert a hattyú alakját ma is
misztikus fény lengi körül. Mintha nem tudottan is a
megtisztulás túlvilági útjának isteni jelképét látnánk
benne. Ez nem véletlen, hiszen Apollón, a távolság istene
egyben a tér és idő istene is. De hogyan repül át a
fényisten szent madara időkön, tereken?
Az időutazó hattyú
A magyar nyelvű költészet
születésénél hattyúk őrködnek (majdnem azt írtam: bábáskodnak):
...Látván társa, bánatjában
Rív keserves kiáltásban,
Széllyel ballagván az tóban,
Nem tud, medgyen nagy bújában,
Mert látja társától váltát,
Látja maga özvegy voltát,
Bújában elszánta magát,
Óhajtja már csak halálát.
Balassi Bálint első verse ez, az Aenigma.
Arról szól, hogy két allegorikus hattyú úszkál egy
tóban, mígnem jön a keselyű, és egyiküket elragadja.
Hattyú-ügyben nem leszünk okosabbak ettől a verstől, ami nem
is csoda, hiszen sem magának a versnek, sem a mögötte rejlő
"versakarásnak" nincs kapcsolata az ókorral, annak
ellenére, hogy Balassit tanítója, Bornemisza Péter bevezette
a humanizmus rejtelmeibe. (Eckhardt Sándor szerint – bár az
aenigma e meghatározása Quintilianustól ered – a
"homályosabb allegoria" e műfaját Balassi a Volaterranus
álnéven publikáló Maffei Rafael könyvéből tanulta el.)
Ha Balassi első versének nincs is köze az
ókori hattyúhoz, a Júliáról szerzett éneki első
verse befejező strófájának igen:
...Ezt ha megnyerhetem, bár meghaljak ottan,
Búmnak mint hattyúnak légyen vége vígan,
Más kévánságom ez, üdvözűlök osztán.
Eckhardt Sándor
Balassi-monográfiájában fölteszi a kérdést: hogyan
lehetséges, hogy a hattyú halálát víg eseménynek írja le
Balassi? És rögtön utána rámutat Volaterranusra, akinek
könyve ezúttal nem torlasz az ókor felé, hanem híd.
Volaterranus ugyanis explicite idézi a Phaidón
Szókratészét, ami tökéletes magyarázattal szolgál az
idézett versrészletre. Balassi nyilván itt olvasott a platóni
elméletről, és megverselte a pitagoreus eredetű gondolatot. A
görög hattyú ezzel berepült a magyar költészet vizeire.
A hattyú képe Berzsenyi Dániel
költészetében is fölmerül. Különös jelentősége van
ennek, hiszen Berzsenyi – Matthissonon keresztül – élénk
kapcsolatban volt Horatius szellemével. Pontosabban annak a
Horatiusnak a szellemével, akit a preromantika elképzelt
magának. Szerb Antal írt kitűnő esszét erről Az ihletett
költő címmel. Szerb ebben az írásában kimutatja, hogy a
XVIII. század végének korszelleme hogyan értette félre
Horatiust. (Anélkül, hogy hermeneutikai irányba el akarnánk
vinni esszénk gondolatmenetét, itt föltehetjük a költői
kérdést: vajon nem ilyen félreértés az utókorok minden
megértési igyekezete?) Horatiustól (és Matthissontól)
Berzsenyi – mondja szarkasztikusan Szerb Antal – két dolgot
tanult: a preromantika motívumkincsét, valamint azt a szokást,
hogy verseit tulajdonnevekkel tömködje meg. Nos, a preromantika
motívumvilágában előkelő helyet foglalt el a preromantikusan
átalakított Horatius. Ám amikor Berzsenyi Matthissonnál ezt
olvassa: "Ím, jöttmentek, mi Tibur dombjain áldunk / Téged,
vénuszi hattyú, szüzi Daphne...", a hattyú fészkelődni
kezd lelkében. Apollón átmenekült az időkön, és
Berzsenyiben új életre kel.
Deákos költőinket igencsak vonzotta az antik
forma, melynek szimbiózisa a romantikus tartalommal oly
organikussá vált, hogy paradigmaváltást eredményezett. Szerb
Antal azt mondja, a romantika úgy kezdődik, hogy a költők
belefáradnak az alexandrinba. Az egyensúly megbomlik, a világ
felbillen, és ezt a világ- és lelkiállapotot már nem lehet a
Sándor-vers libikókáján kiegyensúlyozni. Vihar támad. A
preromantika által életre keltett antik világ azonban –
Nietzschével szólva – nem dionüszoszi leheletközelségben
támad föl, hanem hűs, apollóni eltartottságban. "A
preromantikusok (...) a bacchikus erdei istentisztelet
leírását nem úgy fogták fel, hogy az elragadtatott Horatius
testi valóságban részt vesz benne, hanem mint egy víziót,
mivel az ihlet fogalmához hozzátartozik, hogy a költőnek
látomásai is legyenek. (...) Így alakul át Bacchus, az antik
isten Phantasiává, a romantika istennőjévé, kihez annyi
költeményt zengett a kor (nálunk Kazinczy, Kölcsey, Kisfaludy
Károly), így alakul át a vallási eksztázis költői
ihletté."
Apollón, a távolság istene egyúttal a
belső, tudati távolság, a fantázia istene is. Jóslatai
messze elérnek, nyila bárkit utolér. Ő az, aki minden évben
hattyúfogaton érkezik delphoi templomába, és aki az
"alexandrinba belefáradt" költőknek ihletet küld a
letűnt korokból. És elküldi hattyúját:
Most a halandó,
mint ama büszke lyány,
Villámfénybe vonult isten ölén enyész:
A szent poézis néma hattyu,
S hallgat örökre hideg vizekben.
Abból a cím nélkül fennmaradt műből
való az idézet, amely valószínűleg Berzsenyi utolsó
költeménye. (Általában A poézis hajdan és most
címmel közlik.) A büszke lány nem más, mint Szemelé, a
thébai király lánya, aki Zeusztól azt kérte cserébe
szerelméért, hogy jelenjék meg előtte teljes isteni
pompájában. Zeusz – teljesítve az óhajt – villámként
szénné égette a lányt. Berzsenyi hasonlata a romantikát
kárhoztatja "hübriszéért". A költészet azonban, az
apollóni hattyú – s ezt a megalázott és megszomorított,
niklai magányába visszavonult Berzsenyi írja –, átérezve a
mindenség végtelen hidegét, hallgat.
A térölelő ihlet
Hölderlin híres, Hälfte des Lebens
című versét már megbomlott elmével, túl a megbicsaklott
harmónia tapasztalatán, de még a költészet ihletterében
írta:
Sárga körtéket
csüggeszt,
vadrózsa-burjánzást vet
a tóba a vidék.
Ó, drága hattyúk,
csóktól ittasult
koponyátok bukjon
józanító, szent vízbe.
Jaj nekem, ha a tél jön,
honnét vegyek virágot,
napfényt, honnét
árnyát e földnek?
Szótlan falak állnak
ridegen, a szélben
megzörrennek az érckakasok.
(Az élet felén; ford.: Tandori Dezső)
Szerb Antal megjegyzi, hogy ez a vers
kísérteties egyezést mutat Berzsenyi allegorikus hattyút
úsztató versével, holott Berzsenyi direkt hatása kizárt. Az
üggyel azonban komolyabban nem foglalkozik. "Az ihlet, az
inspiráció a preromantika szezám táruljja, mely megnyitja a
költői kincsek végtelen barlangjait" – írja Szerb, aki
szerint Berzsenyi kiváltképpeni nagysága ihletettségében
áll. Berzsenyi ihlete kora szellemének szeme volt
(emlékezzünk csak Schopenhauerra, aki A világ mint akarat
és képzet lapjain azt írja: a zseni a nem homályosuló
világszemmel azonos), és így képes volt megpillantani és
átszellemíteni az örök, romolhatatlan lényeget.
Minden igazi alkotót az ihlet tett naggyá,
jelenti ki Szerb Antal. Majd hozzáteszi: "Ihlet nélkül csak
francia klasszicizmust lehetett teremteni." A Berzsenyi
ihletét föltérképező tanulmány nagy része arról szól,
hogy Berzsenyi ihletét a verbalitás, a nyelvcentrikusság határok
közé szorította, s nem engedte meg, hogy ez a versvilág a
képekben, a képi gondolkodásban gyökerezzék. Berzsenyi
költészetében tehát a logosz behatárolta az ideát, ami nem
véletlen, mondja a szerző, hiszen a nagy preromantikus és kora
romantikus költők mindegyikére jellemző, hogy fantáziájuk
nem kép-, hanem nyelvalkotó. (Ezért nem képújítást, hanem
nyelvújítást vittek véghez.) Berzsenyi költészetének
csúcspontjain mégis olyan ihlet tanúi vagyunk, amelyben
gondolat és kép viszonya már nem vizsgálható ilyen egyszerű
módon. Ennek az ihletnek jelképe a hattyú, amely a költő
utolsó költeményében csöndesen megmutatja magát.
Képek és szavak
Gondolatmenetünk itt hosszan
elkanyarodhatna, beleveszhetne az ideatörténeti
vizsgálódásba, nyomon követve a képiségnek, kép és
gondolat mibenlétének, viszonyának az európai
szellemtörténetben leírt útját. Ezen az úton járva azonban
– amely nyilván Platóntól a platonizmuson és skolasztikán
keresztül, a karteziánus racionalizmus és a brit empirizmus
vitáját is érintve, vezetne a fenomenológia eidetikus
vizsgálódásaiig, valamint Heidegger és Gadamer művészeti
hermeneutikájáig – szem elől vesztenénk a hattyút.
Megelégszünk hát azzal, hogy Gadamert megidézzük,
eltorlaszolva ezzel a nagy, kanyargós utat.
"Nem az a szándékunk, hogy a kép és szó
művészetét különbségeik szempontjából vizsgáljuk, hanem
olyan szempontból, hogy milyen módon részesülnek abból a
valóságból, melyet »a művészet« új fogalmával szoktunk
jelölni. Ez cselekvésre szólít fel, ami nevezzünk
»olvasásnak«." Gadamer az Igazság és módszerben
egy elsorvadt tradíciót akar helyreállítani. A
szellemtudományra – mondja – ráerőltette magát a tőle
egyébként idegen természettudományos módszertan, az
ítélőerő és az ízlés fogalmainak végzetes
esztétizálása révén. Ez az esztétizálás
ellényegtelenítette e formákat, elvonta tőlük megismerési
funkciójukat. Kant esztétizálta az ízlést, azaz megfosztotta
megismerési értékétől. Ezután mindaz, ami esztétikai, nem
tartozik a megismerés birodalmába. Ez arra kényszerítette a
szellemtudományokat, hogy iparkodjanak megfelelni a
természettudományos mércéknek, és hogy módszertanuk
alapjait a modern tudomány felé keressék. Ezzel
prostituálódott a humanista tradíció, melyben a
szellemtudományok magukra ismerhettek volna. Gadamer célja
tehát az, hogy a szellemtudományok hermeneutikai identitásukat
visszanyerjék, hogy az esztétika, a művészet igazsága
visszakapja létrangját.
A létező igazságának működésbe lépése:
ez a művészet lényege, mondja Heidegger. "A létező léte
ragyogásának állandóságába jut." Most újra
megpillantottuk a hattyút. A hatalmas és mégis lágy, nemes,
hallgatag madár hűs, szent vízen úszik. Ez az apollóni tó
Szókratész utolsó napjától Berzsenyi ihletéig ér.
Berzsenyi ihletétől pedig Hölderlin őrületéig. Hatalmas,
időn és téren túli tóba merül a fénymadár. Apollón
hattyúját elküldi az időbe. Szókratész életének
legfontosabb napján, mielőtt átlépne a halálba, megpillantja
a madarat. A nagy tanító ír egy Apollón-himnuszt, beszél a
hattyúról tanítványainak, és meghal. Az emberélet útjának
felén Berzsenyi, megkeseredve az őt ért kritikáktól,
elnémul. Visszavonul magába, eztán már csak értekezéseket
ír, a létező igazságát már nem hozza működésbe. De
utoljára meglátja ő is a hattyút. Megírja utolsó
költeményét, majd elmerül örökre hideg vizekben. Az élet
felén Hölderlin lepillant a mélységbe. Belép. Mielőtt az
őrületnek végképp átadná magát, megörökíti az elúszó
hattyút. Szókratészra az emberek – mivel ha akart volna,
könnyedén elmenekülhetett volna a börtönből, tanítványai
ugyanis megszervezték szökését – azt mondják: öngyilkos
lett. Berzsenyire azt: remete lett. Hölderlinre: megőrült. Mit
láttak ők a hattyú képében? Mi történt velük? Apollón
tudja.